Ugrás a tartalomhoz

Görög–római szöveggyűjtemény

Németh György (2011)

Osiris Kiadó

177. fejezet - 175. A VEZÚV KITÖRÉSE

177. fejezet - 175. A VEZÚV KITÖRÉSE

Plinius: Levelek. VI 20.

Kr. u. 79

Kedves Tacitusom! Felszólításodra levélben számoltam be nagybátyám (idősebb Plinius) haláláról. Azt mondod: ez keltette föl benned a vágyat, hogy megtudd, milyen félelmet álltam ki, sőt milyen viszontagságokon mentem át, amíg Misenumban időztem, mert levelemet épp azzal fejeztem be, hogy ott voltam.

... Már jó néhány napja érezhető volt a földrengés, de nem keltett különösebb félelmet, mert Campaniában ezt megszokták; ezen az éjszakán azonban olyan erős volt, hogy szinte már nem is mozgott, hanem felfordult minden.

Már reggel hat-hét óra felé járt az idő, és még mindig bizonytalan s valósággal bágyadt volt a világosság. A körülöttünk lévő épületek a folytonos földlökések következtében annyira megrongálódtak, hogy ezen a nyílt, de mégiscsak szűk helyen nagy okunk volt rettegni biztos beomlásuktól. Ekkor végre jónak láttuk távozni a városból. Nyomunkba szegődik a megrémült sokaság, és ami félelmes helyzetekben okosságszámba megy: más tanácsát többre tartja, mint a magáét, óriási tömegével szorongat, és szinte taszigál bennünket útközben. Amint kijutottunk a házak közül, megállapodtunk. Itt sok csodálatos, sok félelmetes élményben volt részünk. Mert azok a kocsik, amelyeket előállíttattunk, hiába voltak egészen sík terepen, egyszer erre, másszor arra gurultak, és még akkor sem maradtak egy helyben, ha kerekeiket kővel alátámasztották. Azután láttuk, hogy a tenger visszaszívódik, és a földrengéstől mintegy visszahömpölyög. Valóban, a partszegély kiszélesedett, és sok tengeri állat ott rekedt a szárazzá vált fövenyen. A másik oldalon a borzalmas fekete felhőt ide-oda cikázó tüzes és kacskaringós villámok szaggatták meg, s mikor meghasadt, hosszú lángnyelvek csaptak föl benne: ezek hasonlítottak ugyan villámokra, de nagyobbak voltak. Nem sokkal később az a bizonyos felhő leereszkedett a földre, elborította a tengert, körülvette és elrejtette Capreae szigetét, a Misenum-fok kiugró szikláit szintén eltakarta a szemünk elől. Ekkor anyám kérlel, nógat, parancsol: bármi módon, de meneküljek; fiatal vagyok, tehát el tudok menekülni, ő viszont már idős, elnehezedett testű, és nyugodtan hal meg, ha nem lesz oka az én halálomnak. Azt feleltem neki, hogy nélküle nem óhajtok életben maradni, majd megragadom a kezét, és így kényszerítem, hogy szaporázza lépteit. Csak nagy nehezen fogad szót, és vádakkal halmozza el magát, hogy engem feltartóztat.

Ekkor hamueső kezd hullani, egyelőre csak ritkásan. Hátrapillantok: mögöttünk sűrű sötétség terjengett, elborította a földet, rohanó áradat módjára hömpölygött utánunk. „Térjünk le oldalt – szóltam –, amíg látunk, hogy ha elvágódunk az úton, az utánunk özönlő sokaság el ne taposson bennünket a sötétben.” Alig tekintünk körül, máris sötétség szakad ránk, nem olyan, mint a holdtalan vagy felhős éjszaka, hanem olyan, mint mikor zárt helyiségben eloltják a lámpát. Ekkor felhangzott az asszonyok jajveszékelése, gyermekek siránkozása, férfiak kiáltozása: némelyek szüleiket, mások gyermekeiket vagy házastársukat szólítgatták, vagy hangjukról lassan felismerték; voltak, kik a maguk baján, mások szeretteik sorsán siránkoztak; akadtak olyanok is, akik halálfélelmükben a halálért esedeztek, sokan az égi istenek felé nyújtogatták karjukat, sokan mások azt hangoztatták, hogy nincsenek már sehol sem istenek, és rászakadt a világra az a bizonyos utolsó, örökké tartó éjszaka.

Végül ez a bizonyos sötétség mintegy füstté vagy köddé finomulva eloszlott; nemsokára igazi világosság derült ránk, még a nap is kisütött, mindenesetre sárgás fénnyel, mint amilyen napfogyatkozáskor szokott lenni. Még mindig káprázik a szemünk, de döbbenten látjuk már, hogy mindent vastag hamuréteg borít, mint a hó. Visszatértünk Misenumba, úgy-ahogy rendbe hoztuk testünket, majd remény és félelem közt hányódva töltöttünk egy aggódással és kétségekkel teljes éjszakát. A félelem mindennél erősebbnek bizonyult; mert a földrengés is makacsul tartott, sokan pedig félőrülten rémületes jövendölésekkel űztek csúfot a maguk és mások bajaiból. Mi még ekkor sem gondoltunk távozásra – bár már kitapasztaltuk a veszedelmeket, és továbbiakra is el voltunk készülve –, amíg csak hírt nem kapunk nagybátyámról.

Mindez nem való történelmi művedbe, s ne is úgy olvasd, hogy majd megírod, és mivel te kérted, magadra vess, ha kiderül, hogy még levélbe sem való. Isten veled!

B. I.

Plinius ezt a személyes beszámolóját Tacitusnak, a történetírónak írta meg.