Ugrás a tartalomhoz

Görög–római szöveggyűjtemény

Németh György (2011)

Osiris Kiadó

196. fejezet - 194. VALERIUS DIOCLETIANUS

196. fejezet - 194. VALERIUS DIOCLETIANUS

Sextus Aurelius Victor: Történelem dióhéjban.

Ur. 284-305

(39) A vezérek és tribunusok tanácsában – bölcsessége miatt – Valerius Diocletianust, a palotaőrség parancsnokát tették meg császárrá. Nagyszerű férfiú volt, mégis voltak rossz tulajdonságai: Elsőként hordott aranyruhát, és kedvelte a selyemből, bíborból készült és számtalan drágakővel kirakott lábbeliket. Mindez már önmagában is felfuvalkodottságra és elpuhultságra vall, de bármennyire meghaladja is a józan mértéket, mégis eltörpül a többi mellett. Ugyanis Caligula és Domitianus óta első ízben ő fogadta el, hogy nyíltan úrnak szólítsák, és istenként tiszteljék. Mindebből szerény véleményem szerint nyilvánvaló, hogy a magas beosztású vezetők minél alacsonyabbról kezdték, annál gőgösebbek és nagy- ravágyóbbak. Ilyen volt őseink emlékezete szerint Marius, és a mi időnkben ő is ugyanígy tette magát túl az általánosan elfogadott normákon. Az uralkodáshoz nem szokott lelke ugyanolyan kielégíthetetlen volt, mint amikor valaki koplalás után megint ételhez jut. Ezért aztán csodálkozom, hogy sokan az előkelőknek tulajdonítják a gőgöt, pedig szinte törvényszerű, hogy a patricius, emlékezve a meghurcoltatásokra, amelyeket családjának el kellett szenvednie, azáltal védekezik, hogy csak kevéssé akar kiemelkedni a tömegből. Ezeket a rossz tulajdonságokat Valerius esetében tulajdonképpen elfedte a többi jó. Még azzal is, hogy úrnak szólíttatta magát, atyai szerepét hangsúlyozta. Közismert ugyanis, hogy ez a bölcs férfiú arra akart ezzel figyelmeztetni, hogy a szörnyű cselekedetek többet ártanak, mint a szörnyű szavak. Valerius pedig az első katonai gyűlésen tartott beszédében kivont karddal a napba tekintve esküdött meg, hogy ártatlan Numerianus halálában, és nem tört a hatalomra. Ezután keresztüldöfte a közvetlenül mellette álló Apert. Hiszen – mint láttuk – ő okozta fiatal, derék és ékesszóló vejének halálát. A többieknek megkegyelmezett, és az ellenség soraiból szinte mindenkit megtartott hivatalában, még az Aristobulus nevű jeles férfiút is, aki a testőrparancsnok volt. Ilyen jótékonyság emberemlékezet óta nem fordult elő, és teljesen szokatlan volt polgárháborúk esetében, hogy senkit sem fosztottak meg sem vagyonától, sem hírnevétől, sem pedig rangjától. (Hiszen hasonló helyzetben már annak is örülni lehet, ha viszonylag kegyesen és könyörületesen nem viszik túlzásba a száműzetés, proscriptio, kivégzés és egyéb büntetések alkalmazását.) Azt pedig minek is említsem, hogy a Római Birodalom megőrzése, illetve kiterjesztése érdekében sok idegent fogadott szövetségesévé. Carinus távozása után ugyanis Galliában Helianus és Amandus földművesekből és zsiványokból bandákat szerveztek (ezeket a helybeliek bagaudáknak nevezték), és a vidéket pusztítva városokat is megtámadtak. Amint ezt megtudta, rögtön imperatorrá nevezte ki megbízható barátját, a csak félig művelt, de tisztességes és a hadügyekben jártas Maximianust. Később az általa tisztelt istenségről Maximianus a Hercu- lius, Valerius pedig a Iovius melléknevet kapta. Ettől kezdve a hadseregben kiemelkedő teljesítményt nyújtó segédcsapatoknak is nevet adtak. Herculius Galliába érkezve szétszórta, illetve megadásra kényszerítette az ellenséget, és rövid idő alatt mindent rendbe hozott és békét teremtett. Minthogy pedig a fent említett háborúk nyomasztó gondként terhelték a vállát, négy részre osztotta a birodalmat: az egész Alpokon túli Galliát Constan- tiusra, Africát és Italiát Herculiusra, az Illyr-partvidéket egészen Pontus öbléig Galeriusra bízta, Valerius maga pedig a többit tartotta meg. Ettől kezdve az italiai tartományokra is hatalmas adóterhek nehezedtek. Korábban ugyanis az egész birodalom egyenlő mértékben és mérsékelt beszolgáltatásokra volt kötelezve, ekkortól azonban új törvényt vezettek be, hogy az állandóan, vagy majdnem mindig Italiában tartózkodó császár és a hadsereg mindig eltartható legyen. A törvényt az akkori idők mértéktartása mellett be lehetett tartani, de manapság már veszélyessé kezd válni. Eközben Iovius Alexandriába vonult, Maxi- mianus caesarnak pedig azt a feladatot adta, hogy a perzsák betörését megelőzendő, a határt átlépve vonuljon Mezopotámiába. Ezek (ti. a perzsák) kezdetben súlyos veszteségeket okoztak neki, de aztán a veteránokból és újoncokból sebtében összevont hadsereggel Ar- menián keresztül vonult az ellenség ellen. Ez volt ugyanis szinte az egyetlen, illetve a legkézenfekvőbb lehetőség a győzelem kivívására. Itt aztán uralma alá hajtotta Narseus királyt gyermekeivel, feleségeivel és egész udvartartásával együtt. Olyan hatalmas volt a győzelem, hogy ha Valerius, nem tudni, mi okból, meg nem tiltotta volna (hiszen minden csak az ő tudtával és beleegyezésével történhetett), akkor új provinciába vittek volna római vesszőnyalábokat. Valójában azonban hasznos területeket szereztünk, amelyeket visz- sza akarnak szerezni tőlünk, s ezért nemrég igen komoly, sőt akár veszélyesnek is mondható harcok kezdődtek. Közben kiirtották a markomannokat, a karpok népét pedig teljesen áttelepítették a mi földünkre, amelyet részben már Aurelianus óta birtokoltak. Legalább ekkora gondot fordítottak a békeidőkben szükséges feladatokra: igen igazságos törvényeket hoztak, és véget vetettek a mai ügynökökhöz hasonló, undok gabonaszállítók tevékenységének. (Ezeknek az embereknek az volt a feladatuk, hogy kikémleljék és jelentsék, hogy ha valamilyen mozgolódást észlelnek a provinciákban; valójában azonban szörnyűséges, koholt vádakkal mindenütt, de kivált a legelhagyatottabb vidékeken félelmet keltettek, és sok mindent összeharácsoltak.) Ugyanakkor a városi gabonaellátás ügyét és az adózók érdekét nagyon a szívükön viselték. A tisztességeseket előléptették, minden egyes bűnöst megbüntettek, és ezáltal erényes életre buzdítottak. Az ősi vallás rítusait tisztán megőrizték, és csodálatos, új, egészen máig jó állapotban megmaradt épületekkel díszítették Róma magaslatait és más egyéb városokat, különösképp Karthágót, Mediolanu- mot és Nikomédiát. Mégis ők sem voltak hibátlanok. Herculius annyira buja volt, hogy lelke még a túszok meggyalázásától sem riadt vissza. Valerius nem volt egészen őszinte barátaival szemben, alighanem a viszálytól való félelmében, mert azt gondolta, hogy a sok beszéd szétzilálhatja a közösséget. A praetoriánus gárdában és a hadseregben is létszámcsökkentést hajtottak végre, és ettől aztán megcsappant Róma katonai ereje. Sokan úgy gondolják, hogy ezért akart lemondani a hatalomról. Amikor ugyanis a jövőt fürkészve polgárháborút gyanított, és fölsejlett előtte, hogy végzetesen közeledik a római államrend összeomlása, akkor uralkodásának 20. évfordulóját megünnepelve, még ereje teljében letette az uralkodás terhét. Előbb azonban még nagy nehezen rávette ugyanerre Herculiust is, aki egy évvel kevesebbet uralkodott nála. És bár az eltérő vélemények eltorzíthatják a valóságot, én mégis kimagasló erénynek tartom, hogy a hatalomvágyat legyőzve, visszavonult a magánéletbe.

P. H. A.