Ugrás a tartalomhoz

Görög–római szöveggyűjtemény

Németh György (2011)

Osiris Kiadó

49. fejezet - 47. A RÓMAIAK SZERZŐDÉSEI A KARTHÁGÓIAKKAL

49. fejezet - 47. A RÓMAIAK SZERZŐDÉSEI A KARTHÁGÓIAKKAL

Polybios III 22-32.

Kr. e. 509-279

Rómaiak és karthágóiak között szerződés először Lucius Iunius Brutus és Marcus Horatius alatt jött létre. Ők voltak a királyok elűzése után az első consulok, és őalattuk avatták fel Iupiter Capitolinus szentélyét. Mindez huszonnyolc évvel azelőtt történt, hogy Xerxés átkelt Görögországba. A szerződést a lehető legpontosabb fordításban alább adjuk. Mert olyan nagy a rómaiaknál a mai és a régi nyelv között a különbség, hogy egyes kifejezéseket a legjobb szakértők is csak nehezen, az értelem alapján tudtak megfejteni. A szerződés tehát körülbelül a következőképpen hangzott: „Az alábbi feltételekkel legyen barátság egyfelől a rómaiak és szövetségeseik, másfelől a karthágóiak és szövetségeseik között. Sem a rómaiak, sem szövetségeseik nem hajózhatnak az úgynevezett Szép-hegyfokon túl, csak ha vihar vagy ellenség kényszeríti őket. De ha valaki így kényszeríttetve odavetődik is, nem szabad semmit sem vásárolnia, sem vásárlás nélkül elvennie, csupán any- nyit, amennyi a hajó helyreállításához és áldozatok bemutatásához szükséges. Az idevetődött személyek öt napon belül kötelesek eltávozni. A kereskedés céljából érkezőknek nem kell illetéket fizetniük, csak ha hivatalos kikiáltó és írnok jelenlétében kötnek üzletet. Ami viszont e személyek jelenlétében kerül eladásra, annak vételára erejéig az állam vállal szavatosságot. Mindez egyaránt vonatkozik a Libyában és Szardínia szigetén történő eladásra. Ha valamely római személy Szicíliának karthágói uralom alatt álló területén tartózkodik, itt a rómaiak minden tekintetben egyenjogúak legyenek. A karthágóiak semmiben se ártsanak Ardea, Antium, Laurentum, Circeii, Tarracina népének, sem La- tium egyetlen olyan községének sem, amely Róma alattvalója. De tartózkodjanak azoktól a városoktól is, amelyek Rómának nem alattvalói. Ha ilyet elfoglalnak, azt sértetlenül szolgáltassák ki a rómaiaknak. Latium területén nem építhetnek erődöt. Ha hadiállapotban lépnének Latium földjére, itteni területen ne éjszakázzanak.”

Szép-hegyfoknak azt nevezik, amely Karthágótól északra fekszik. A karthágóiak tehát nem tartották megengedhetőnek, hogy a rómaiak ezen túl dél irányban hajózzanak. Nyilván nem akarták azt, hogy az ő földjüket, továbbá Byzaciumot s a kis Syrtis-öblön túl fekvő területet, az úgynevezett Emporeiát s e földek termékenységét megismerjék. Ha egy római vihar vagy ellenség üldözése miatt partra vetődve áldozat bemutatása és a hajók helyreállítása végett valamire rászorul, ezt – de ezenkívül semmit! –, úgy vélték, megvásárolhatja, de a partot érő személyek öt napon belül távozni kötelesek. Karthágóba azonban és Libyának az úgynevezett Szép-hegyfokon inneni részére, Szardínia szigetére és Szíciliának karthágói uralom alatt álló részeire a rómaiak mehettek kereskedni, sőt ezekkel szemben a karthágóiak az állam hűségével szavatolták a méltányosság megőrzését. A szerződés értelmében Szardíniáról és Libyáról kifejezetten saját területeikként tesznek említést, Szicíliáról azonban kifejezetten éppen ellentétes módon rendelkeznek, mert a szigetnek csupán arra a részére vonatkozólag kötöttek szerződést, amely a kar- thágóiak uralma alatt állott. Hasonlóképpen a rómaiak is csak Latiumra vonatkozólag kötöttek szerződést, Itália többi részét azonban meg sem említették, mert nem állt fennhatóságuk alatt.

Ezek után később újabb szövetséget kötöttek, amelybe a karthágóiak bevonták Tyros és Utica népét is: „Az alábbi feltételek mellett legyen barátság egyfelől a rómaiak és szövetségeseik, másfelől a karthágóiak, tyrosiak, uticaiak és ezek szövetségesei között. A Szép- hegyfokon, Mastián és Tarseionon túl a rómaiaknak nem szabad sem rabló hadjáratot folytatniuk, sem kereskedniük, sem várost alapítaniuk. Ha a karthágóiak Latiumban a rómaiak fennhatósága alatt nem álló várost foglalnak el, a zsákmányt és az embereket megtarthatják, a várost azonban adják át. Ha egyes karthágói személyek olyan személyeket fognak el, akik Rómával szerződéses viszonyban levő városban élnek, de mégsem alattvalói Rómának, ezeket nem szállíthatják római kikötőbe. Ha mégis így tesznek, s egy római rájuk helyezi kezét, szabadon kell bocsátaniuk. Hasonló eljárástól a rómaiak is tartózkodjanak. Ha valamely római személy karthágói fennhatóság alatt álló területről vizet vagy útra való élelmet vesz fel, ezáltal egyetlen olyan személyt se károsítson meg, aki Karthágóval békében és barátságban levő városban él. Hasonló cselekményektől karthágói személyek is tartózkodjanak. Ha ez mégis megtörténne, vele szemben ne járjanak el egyéni úton, mert ha valaki így cselekszik, az államközi bűncselekménynek számít. Szardínia és Libya területén római ember nem folytathat kereskedelmet, nem alapíthat várost (.), csak ha élelmet vesz fel, vagy hajóját állítja helyre. Ha a vihar kényszeríti kikötésre, öt napon belül hagyja el a partot. Szicíliának karthágói uralom alatt álló területén s magában Karthágóban a római ember mindent úgy tehet, és úgy is kereskedhetik, amint arra az ottani polgárnak joga van. Hasonlóképpen járhatnak el a karthágóiak Rómában.” Ebben a szerződésben a karthágóiak tehát ismét és hangsúlyozottan Libyát és Szardíniát tekintik a maguk területének, és itt meg is tiltják a rómaiak mindenféle partraszállást. Ezzel szemben Szicíliára vonatkozólag különbséget tettek a fennhatóságuk alatt álló területeket illetően. Hasonlóképpen jártak el a rómaiak Latium kérdésében. Ebben a szerződésben ugyanis szintén gondoskodtak arról, hogy a karthágóiak ne kövessenek el sérelmet Ardea, Antium, Circeii és Tarracina rovására. Ezek ugyanis Latiumnak azok a tengerparti városai, amelyekre vonatkozólag a megegyezés létrejött.

Ezek után még egy utolsó szerződést is kötöttek a rómaiak Pyrrhos partraszállása idején, mielőtt Szicília birtokáért kitört volna a Karthágó elleni háború. Ebben a szerződésben fenntartják az összes addigi megegyezéseket, de az alábbiakat fűzik hozzá: „Ameny- nyiben a szerződő felek egyike Pyrrhosszal írásos szövetségi szerződést akarna kötni, ezt csak a másik szerződő féllel együtt teheti, hogy egymásnak a megtámadottak területén segítséget tudjanak nyújtani. Bármelyik fél szorul rá a segítségnyújtásra, minden esetben a karthágóiak szolgáltatják a hajókat mind az oda- és visszaútra, mind pedig a támadásra, az ellátást pedig mindkét fél saját csapatainak. A karthágóiak szükség esetén tengeri úton is segítsék a rómaiakat. A hajók legénységét azonban egyik fél sem kényszerítheti akaratuk elleni partraszállásra.” .

Amikor a Szicíliáért vívott háború befejeződött, újabb szerződést kötöttek a következő értelemben: „A karthágóiak hagyják el Szicíliát és az Itália meg Szicília között fekvő szigeteket. Mindkét szerződő fél szövetségesei legyenek biztonságban a másik szerződő fél részéről. Egyik fél sem hozhat rendelkezést a másik fél fennhatósági területére vonatkozóan, ott középületet nem emelhet, onnan zsoldosokat nem gyűjthet, s a másik fél szövetségeseit nem fogadhatja barátságába. A karthágóiak kötelesek azonnal ezer talentum, további tíz év alatt pedig összesen még kétezer-kétszáz talentum összeget fizetni. A karthá- góiak váltságdíj nélkül kötelesek visszaszolgáltatni a római hadifoglyokat.” Ezt követően a libyai zsoldosháború befejeztével, miután a rómaiak feltételesen hadat üzentek Karthágónak, az eddigi megállapodáshoz a következő pótszerződést függesztették: „A karthágói- ak távozzanak Szardínia szigetéről, és fizessenek további ezerkétszáz talentumot” – mint ahogy fent már erről szó volt. Mindezeket a szerződéseket legvégül egy Hasdruballal Ibériában kötött megállapodás követte, amelynek értelmében „a karthágóiak háborús célból nem kelhetnek át az Iberus folyón”. Ezek a Róma és Karthágó között kötött érvényes szerződések, kezdettől fogva egészen a Hannibál elleni háborúig.

Ez a helyzet tehát a szerződésekkel. A továbbiakban azt kell megvizsgálnunk és tisztáznunk, hogy melyik felet terheli a felelősség a hannibáli háborúért.

Miután tehát előadtuk, hogy mit mondtak a háború kitörésekor a karthágóiak, most a rómaiak érveit fogjuk ismertetni. Akkor, Saguntum pusztulása miatt érzett felháborodásukban nem hivatkoztak ugyan rájuk, de gyakran, sokak szájából hallani ezeket a rómaiak körében. Először is, mondják, Hasdrubal szerződését nem lehetett semmibe venni, ahogyan ezt a karthágóiak merészelték, mivel nem volt olyan záradéka, mint Lutatiusénak, tudniillik, hogy „ez a szerződés érvénybe lép, ha a római nép is jóváhagyja”. Hasdrubal teljhatalmú megbízottként kötötte meg az egyezséget, s az tartalmazta a kikötést, hogy a „karthágóiak háborús célból nem kelhetnek át az Iberus folyón”. Továbbá, a Szicíliára vonatkozó szerződésben szerepelt az a pont – amint a karthágóiak is állítják –, hogy „mindkét szerződő fél szövetségesei legyenek biztonságban a másik szerződő fél részéről”, mégpedig nemcsak az akkor meglévő szövetségeseik, ahogyan a karthágóiak értelmezték a szöveget. Ez esetben ugyanis hozzátették volna vagy azt, hogy a meglévőkön túl újabb szövetségeseket ne fogadjanak el, vagy hogy az egyezmény nem vonatkozik a szerződés megkötése után csatlakozó szövetségesekre. Minthogy pedig ezek közül egyik sem fordult elő a szövegben, nyilvánvaló, hogy a két féltől való biztonságnak mindenkor ki kellett terjednie mindkét fél valamennyi szövetségesére, mind az akkoriakra, mind a később csatlakozókra. Ezt a felfogást a rómaiak feltétlenül meggyőzőnek tartják, hiszen sohasem voltak hajlandók olyan szerződés megkötésére, amely megfosztja őket attól a lehetőségtől, hogy barátjuknak és szövetségesüknek fogadjanak el alkalomadtán egy arra méltónak mutatkozó népet; sem pedig arra, hogy ha elfogadják és védelmükbe veszik, akkor eltűrjék, hogy bárki jogtalanságot kövessen el ellene. Ellenkezőleg, mindkét félnek a szerződésben kifejezésre jutó alapelve az volt, hogy tartózkodni kell mindkét fél akkor meglévő szövetségeseinek megtámadásától, és hogy ezek közül senkit semmilyen módon nem szabad az egyik fél szövetségi rendszeréből a másikba átvenni; a később csatlakozókra pedig az vonatkozott, hogy a felek ne toborozzanak zsoldosokat és ne foganatosítsanak intézkedéseket a másik fél fennhatósági területén és szövetségesei körében, s valamennyi szövetséges legyen biztonságban mindkét féltől.

Amellett, hogy ez így volt, azt sem vitatja senki, hogy Saguntum lakói már évekkel a hannibáli háború előtt a rómaiak védelme alá helyezték magukat.

H.I. – K. I.

A római-karthágói szerződések kronológiája vitatott. Sokan elképzelhetetlennek tartják a Kr. e. 509-ben kötött szerződést, hiszen Rómának ekkoriban még feltehetően nem voltak különösebben meghatározó jelentőségű tengeri kereskedelmi érdekeltségei. A korai időpontot azonban magyarázhatja az a tény, hogy a karthágóiak és az etruszkok között igen szoros kapcsolat volt, Róma pedig – minthogy etruszk királyai voltak – Kr. e. 510-ig beletartozott az etruszk államok szövetségébe. Amikor Róma Tarquinius Superbus elűzése után e szövetségi rendszerből kikerült, Karthágóhoz fűződő szövetségesi viszonya is megszűnt. Ilyenformán az első szerződés Karthágó oldaláról nem volt más, mint a status quo biztosítása vagy helyreállítása, a rómaiak számára pedig az első külpolitikai kapcsolatfelvétel a királyok elűzése után, s mint ilyen, jócskán tartalmazhatott kompromisszumokat, a diplomáciai sikert maga a szerződés jelentette.