Ugrás a tartalomhoz

Görög–római szöveggyűjtemény

Németh György (2011)

Osiris Kiadó

66. fejezet - 64. PERIKLÉS HALOTTI BESZÉDE. A DEMOKRÁCIA DICSÉRETE. A JÁRVÁNY

66. fejezet - 64. PERIKLÉS HALOTTI BESZÉDE. A DEMOKRÁCIA DICSÉRETE. A JÁRVÁNY

Thukydidés: A peloponnésosi háború. II 34-54.

Kr. e. 430

Miután a holtakat elföldelték, egy férfi, akit a polgárság jelölt ki, úgy tartva, hogy nem hiányzik belőle a kellő bölcsesség, s aki különös megbecsülésnek is örvend, az elhunytak tiszteletére hozzájuk méltó emlékbeszédet tart, majd hazatérnek. Ilyen náluk a temetési szertartás, s a háború folyamán végig, valahányszor ilyen alkalom adódott, felújították ezt a hagyományt. Periklésre, Xanthippos fiára bízták a feladatot, hogy a háború első áldozatai felett az emlékbeszédet megtartsa. Ő, mikor a megfelelő pillanat elérkezett, a síremlék mellett egy magas emelvényre lépett fel, amelyet azért készítettek, hogy szava a tömegben lehetőleg mindenkihez eljusson, és a következő beszédet mondta:

35. „Az előttem ezen a helyen szónoklók többsége már dicsérte azt, aki szertartásunkat ezzel a beszéddel kiegészítette, mert helyesnek találták, hogy a háborúban elesettek tiszteletére ünnepélyes megemlékezés hangozzon el.

  1. Mi olyan államformában élünk, amely nem szomszédaink törvényeit veszi mintául, s inkább mi szolgálunk példaképül másoknak, mint hogy mi utánoznánk más népeket. A neve pedig, mivel az uralom nem néhány ember, hanem a többség kezében van, demokrácia. A magánügyekben a törvény mindenkinek egyenlő jogot biztosít, ami pedig a tekintélyt és azt illeti, hogy egyesek miért örvendenek jó hírnek, a megbecsülés nem a közéletben elfoglalt helyzetüktől, hanem az érdemeiktől függ, s ha valaki képes rá, hogy városának valamilyen szolgálatot tegyen, ezt akkor is megteheti, ha szegénysége miatt társadalmi rangja jelentéktelen. A közösség ügyeit mi a szabadság jegyében intézzük, de a mindennapi életben sem figyeljük gyanakodva egymást, s nem érzünk haragot szomszédunkkal szemben sem, ha olykor saját tetszése szerint cselekszik, s nem nézünk rá szemrehányó tekintettel, ami, ha nem okoz is neki kárt, sértő a számára. De ha az egymás közti érintkezésben még olyan türelmesek vagyunk is, az állami életben, elsősorban erkölcsi aggályból, tartózkodunk a törvénytelenségek elkövetésétől, s mindig engedelmeskedünk hivatalban lévő polgártársainknak s a törvényeknek, főképpen azoknak, amelyek az igazságtalanságok áldozatait oltalmazzák, s azoknak, amelyeknek megsértését, még ha nincsenek is írásba foglalva, mindenki szégyennek tekintené.

  2. Továbbá sokféle alkalmat nyújtunk szellemünknek a felfrissülésre a fáradalmak után: versenyjátékokat s évenként megismétlődő áldozati ünnepeket rendezünk, s életünket otthon is olyan tetszetős módon intézzük, hogy ennek naponként megújuló öröme messze űzi a szomorúságot. Hála városunk nagyságának, az egész földről minden mi- hozzánk özönlik, s olyan szerencsések vagyunk, hogy az itthon termett javakat, élvezésük közben, egyáltalán nem érezzük jobban magunkénak, mint a más népek termékeit.

  3. A hadügyek intézésében is különbözünk ellenfeleinktől abban, hogy városunk mindenki előtt nyitva áll, és még sohasem fordult elő, hogy egy idegent kiutasítottunk volna, megakadályozva őt olyasminek a megismerésében vagy megtekintésében, aminek a megfigyelése, ha nem rejtjük el, valamelyik ellenségünknek esetleg hasznára lehet. Mert mi nem annyira a felkészülésben és a cselfogásokban bízunk, hanem abban a hősiességben, amire mindenki képes, ha tettre kerül a sor.

Az ő nevelésüket az jellemzi, hogy már kora ifjúságuktól fogva szüntelenül fáradságos gyakorlatokkal edzik magukat a férfias helytállásra, mi viszont szabadabb módon élünk, de nem csekélyebb elszántsággal tudunk ugyanolyan vszélyekkel szembenézni. Ezt az is bizonyítja, hogy a lakedaimóniak sohasem egymagukban, hanem mindig valamennyi szövetségesükkel együtt szokták megtámadni a mi területünket, ha viszont mi törünk be valamelyik szomszédunk földjére, rendszerint idegenben, egyedül is biztosan győzünk a saját otthonukat védők ellen.

  1. Mert mi szeretjük az egyszerűséggel párosult szépséget, s szeretjük a bölcsességet, ha elpuhultság nélküli. Nekünk gazdagságunk megfelelő cselekedetek végrehajtására, nem pedig nagyzoló dicsekvésre ad lehetőséget. Nem tartjuk szégyennek, ha valaki meg- vallja szegénységét, sokkal inkább szégyennek, ha munkájával nem igyekszik kikerülni belőle. Mindenki egyformán törődik otthona és az állam ügyeivel, s bármilyen elfoglaltsága van is, nem kevésbé tájékozott a közügyekben sem. Mert mi vagyunk az egyetlenek, akik a közélettel szemben teljesen közönyös embert nem visszahúzódónak, hanem sem- mirevalónak tartjuk, s amiként ez helyes is, mi magunk döntünk és tanácskozunk ügyeinkben, abban a meggyőződésben, hogy nem a vita akadályozza meg a cselekvést, hanem – ellenkezőleg – éppen az, ha előzőleg megtárgyalva nem tisztázzuk, hogy mit is kell tennünk. Mert egy másik megkülönböztető tulajdonságunk az is, hogy mi a legmerészebben vágunk bele a cselekvésbe, ugyanakkor alaposan megfontoljuk, hogy mihez fogjunk hozzá, míg másokat a tájékozatlanság tesz elszánttá, a megfontolás pedig ingadozóvá. Joggal tarthatjuk tehát a legszilárdabb lelkeknek azokat, akik, noha teljes mértékben különbséget tudnak tenni a félelmes és a kellemes között, mégsem hátrálnak meg a veszedelmek elől.

  2. Összefoglalva kimondhatom: városunk, úgy, ahogy van, Hellas nevelő iskolája, s nekem úgy tűnik, hogy minden egyes polgárunk olyan egyéniség, aki kedvességgel párosult rendkívüli sokoldalúsága révén meg tudja állni a helyét az élet minden területén. Hogy ez pedig nem csupán a mostani alkalomra szóló üres dicsekvés, hanem a tényekből következő igazság, azt maga városunk hatalma igazolja, amelyet ezekkel a jellemvonásokkal szereztünk. Mert ez az egyetlen a mostani államok közül, amely, ha próbatételre kerül a sor, hírénél nagyobbnak bizonyul, az egyetlen, amelynek rátámadó ellenségei nem háborodnak fel, hogy kiktől szenvedtek vereséget, s alattvalói sem tiltakozhatnak, hogy méltatlanok uralkodnak felettük.

Nagy és nem megalapozatlan bizonyítékokkal igazolhatjuk hatalmunkat, amelyet a jelen és jövő egyaránt megcsodál. S nincs szükségünk még egy Homérosra sem, hogy tetteinket dicsőítse, sem másra, akinek éneke pillanatnyilag elgyönyörködtet ugyan, de akinek az eseményekről nyújtott ábrázolását a valóság meghazudtolja. Mi minden tengert és szárazföldet arra kényszerítettünk, hogy nyisson utat merészségünk előtt, s mindenütt otthagytuk szigorunk vagy jóságunk maradandó emlékjeleit.

  1. Nektek pedig, az elhunytak jelen lévő gyermekeinek és testvéreinek, úgy látom, nehéz versenyben kell helytállnotok. Azt ugyanis, aki már nincs életben, mindenki magasztalni szokta, benneteket azonban, jussatok el bár a tökéletesség legmagasabb fokára, nehezen fognak nemhogy velük egyenlőnek, de kevéssel alattuk állónak is ítélni. Mert az élőt versenytársai irigysége övezi, annak azonban, aki már nem áll szemben velük, jóindulatú tisztelettel adóznak.

Ha most azoknak az asszonyoknak az erényéről is meg kell emlékeznem, akik ezentúl özvegységben élnek, nekik szóló mondanivalómat néhány szóban összefoglalhatom. Az szolgál majd nagy dicsőségetekre, ha nem lesztek gyengébbek, mint ahogy a természet megkívánja tőletek, s ha a férfiak között erényeitekről és hibáitokról egyaránt a legkevesebb szóbeszéd esik.

  1. Most elmondtam én is beszédemben, eleget téve a hagyománynak, amit szükségesnek tartottam. Az eltemetettekkel szemben egyrészt nemes cselekedetekkel is kifejeztük tiszteletünket, másrészt gyermekeiket az állam mostantól kezdve egészen felserdült korukig saját költségén fogja felneveltetni, s nem haszontalan koszorút tűz ki az ilyen küzdelmek díjául nekik és az életben maradottaknak. Mert ahol a legnagyobb jutalom jár az érdemnek, abban a városban a legkiválóbbak a polgárok.

Most pedig, miután ki-ki elsiratta a maga halottját, távozzatok.”

  1. Így zajlott le a temetési szertartás ebben a téli időszakban, s megrendezésével véget ért ennek a háborúnak az első éve is. De alig köszöntött be a nyári időszak, a pelo- ponnésosiak, szövetségeseikkel és hadseregük kétharmad részével, akárcsak legutóbb, azonnal betörtek Attikába Zeuxidamos fia, Archidamos lakedaimóni király vezetésével, s tábort ütve hozzáfogtak a vidék feldúlásához. Még csak néhány napja tartózkodtak Attikában, mikor az athéniak közt mutatkozni kezdtek a járvány első jelei. Mint mondják, ez a járvány korábban már több helyen pusztított, így Lémnoson és egyéb vidékeken is, de emberemlékezet óta sehol sem volt olyan súlyos, mint Athénban, és nem követelt annyi emberéletet áldozatul. Az orvosok sem bírtak vele, hiszen kezdetben a kór ismerete nélkül próbálkoztak kezelésével, s éppen közülük haltak meg a legtöbben, mivel ők érintkeztek a leggyakrabban a betegekkel. De nem segített semmiféle egyéb emberi beavatkozás sem. Így teljesen hatástalannak bizonyult a szentélyekben való könyörgés, a jóshelyek felkeresése s minden efféle cselekedet, úgyhogy végül, összetörve a csapások súlya alatt, nem is próbálkoztak ilyesmivel.

  2. Mint mondják, a járvány először az Egyiptom felett fekvő Aithiópiában tört ki, azután elérte Egyiptomot, Libyát s a király birodalmának jelentős részét is.

Athénban váratlanul tört ki, s először a Peiraieusban támadta meg az embereket, úgyhogy itt még azt is feltételezték, hogy a peloponnésosiak megmérgezték a víztárolókat (mert azon a helyen akkor még nem voltak források), később azonban a város felső részére is átterjedt, s egyre több embert ragadott el.

  1. Általában azoknál, akik előzőleg teljesen egészségesek voltak, minden előzmény nélkül, a fejben támadt erős forrósággal és a szemek kivörösödésével és gyulladásával jelentkezett a baj, majd belül a garatjuk és nyelvük vérvörös színűvé lett, s leheletük szokatlanul bűzössé vált. Ezek után a tünetek után tüsszögés és rekedtség jelentkezett, majd rövid idő múlva erős köhögés kíséretében a mellre is átterjedt a kór, később pedig bevette magát a gyomorba, ezt felforgatta, s az epeömlés minden olyan neme bekövetkezett, amelynek a nevét az orvosok csak ismerik, méghozzá roppant fájdalmak kíséretében.

  1. .Az egész bajban a legszörnyűbb azonban az a levertség volt, amely elfogta az embereket, ha észrevették, hogy megtámadta őket a betegség, mert átadva magukat a reménytelenségnek, gondolatban már eleve lemondtak az életükről, és feladták az ellenállást, s mivel ápolás közben érintkezve, egyik a másikat fertőzte meg – s éppen ez okozta a legnagyobb pusztulást –, úgy hullottak, akár a juhok. Ahol viszont a félelem miatt óvakodtak mások meglátogatásától, ott magukra hagyatva haltak meg az emberek, és sok házból a lakók teljesen kihaltak, mert nem volt, aki ápolja őket. Ha pedig felkerestek másokat, ez okozta vesztüket, különösen azokét, akik nemeslelkűségből segíteni akartak, s nagylelkűen, nem féltve az életüket, meglátogatták barátaikat akkor, amikor, összetörve a sok csapás súlya alatt, maguk a legközelebbi hozzátartozók is belefáradtak abba, hogy jajgatva gyászolják az eltávozottakat.

  2. Az emberek beözönlése a környékről a meglévő megpróbáltatások közepette még újabb csapást jelentett, amely elsősorban magukat a beköltözötteket sújtotta. Ezek között – mivel nem volt elegendő lakás, és a nyár idejére fojtó levegőjű kalyibákba húzódtak – vad szertelenséggel dúlt a pusztulás, egymás hegyén-hátán heverve lehelték ki lelküket, s feküdtek ott holttestként, vagy pedig a szomjúságtól félholtan ott vonaglottak az utakon és a források körül. S maguk a szentélyek is, ahol szállást kerestek, telve voltak az elhunytak holttesteivel. Mert az emberek a kibírhatatlanná váló csapások következtében, nem tudván, hogy mi lesz velük, az isteni és emberi törvényeket egyaránt kezdték semmibe venni. A temetések addig szokásos rendjét is a teljes zűrzavar váltotta fel; mindenki úgy temette el a maga halottját, ahogy éppen tudta. Sokan, akik nélkülözték a szükséges eszközöket, mert előzőleg már annyi halottjuk volt, olyan szemérmetlen módon jártak el, hogy azokra a máglyákra, amelyeket mások emeltek, azokat megelőzve, a maguk halottját helyezték rá és égették el, sőt némelyek másnak a már lobogó máglyájára dobták rá a magukkal hozott holttestet, majd elsiettek.

  3. A városban a járvány következtében más téren is egyre inkább lábbal tiporták a törvényeket. Az emberek egyre bátrabban adták át magukat az eddig titkolt élvezeteknek, látva, hogy milyen gyorsan változik a szerencse, hogyan halnak meg egy pillanat alatt a gazdagok, s ülnek be javaikba azonnal olyanok, akik addig teljesen nincstelenek voltak. Ezért úgy vélték, hogy minél lázasabban, minél féktelenebbül élvezkedve kell hajszolniuk az örömöket, abban a hitben, hogy életük és vagyonuk egyaránt csak egy pillanatig az övék. Senki se volt hajlandó előre áldozatot hozni valamely nemesnek vélt ügyért, mert nem volt benne biztos, hogy nem pusztul-e el, mielőtt célját eléri, s csak az számított üdvösnek és hasznosnak, ami a percnyi örömet s annak meghosszabbítását ígérte – mindegy, hogy milyen áron. Már senkit sem tartott vissza sem az istenektől való félelem, se az emberi törvény, s mivel látták, hogy mindnyájan egyformán pusztulnak, úgy gondolták, mindegy, hogy valaki kegyes volt-e vagy sem, és senki sem hitte, hogy megéri azt a napot, amelyen bűneiért törvény elé állítják, és elnyeri büntetését. Sokkal inkább úgy vélték, hogy ott lebeg fejük felett az előre kimondott ítélet, addig kell hát élvezniük valamit az életből, amíg le nem sújt rájuk.

  4. Ilyen csapás szakadt az athéniakra, és tette keservessé a sorsukat, s míg bent a városban hullottak az emberek, kint pusztították a területüket. Ebben a helyzetben nem lehetett csodálni, hogy visszaemlékeztek arra a jóslatra is, amely az öregek emlékezete szerint egykor így hangzott el: Dór had támad majd mireánk, és véle a dögvész.

Az emberek közt vita folyt róla, hogy a hajdani versben nem a döghalál (loimos), hanem az éhhalál (limos) szó fordul-e elő, de az akkori helyzetben természetesen az a vélemény győzött, hogy a jóslat döghalált mond, mert az emberek emlékezetét nyilván átformálták az átélt szenvedések. S meg vagyok győződve róla, hogy ha a mostani után egyszer egy újabb dór háború törne ki, s közben éhínség támadna, a jóslatot minden valószínűség szerint ebben az értelemben idéznék.

M. Gy.

Periklés beszéde – Thukydidés ábrázolásában – Athén utópikus felmagasztalását adja. A szónoklatnak éppen az volt a célja, hogy a gyászoló rokonokat meggyőzze arról: a háborúban elesettek áldozata nem volt hiábavaló, egy minden szempontból magasabb rendű államért küzdöttek az ellenséggel. Periklésnek ezt azért is különösen hangsúlyoznia kellett, mert a háború kirobbanásáért sokan őt tették felelőssé. Az ideális Athén és athéniak ábrázolását brutálisan ellensúlyozza a járvány által felbolydult állam tragikus viszonyainak lefestése. Az athéni polgárok gyászukban nem Hellas nevelő iskolájának polgáraiként viselkedtek (41), sőt az is kiderül, hogy csak a büntetéstől való félelem tette őket korábban erényessé (53).