Ugrás a tartalomhoz

Magyar büntetőjog. Általános rész

Balogh Ágnes, Tóth Mihály (2010)

Osiris Kiadó

7. § A MAGYAR BÜNTETŐJOG TÖRTÉNETE

7. § A MAGYAR BÜNTETŐJOG TÖRTÉNETE

Magunk részéről a magyar büntetőjog történetének négy szakaszát különböztetjük meg: 1. a kodifikáció előtti magyar büntetőjog korszaka (az államalapítástól 1878-ig), 2. a Csemegi-kódex időszaka (1848-1945), 3. a szocialista büntetőjog időszaka (1945-1990), 4. az alkotmányos büntetőjog időszaka (1990-től napjainkig).

A kodifikáció előtti magyar büntetőjog

1. Az államalapítástól kezdődően Magyarországon számos dekrétum, statútum és szabályzat rendelkezett bűncselekményekről és büntetésükről, azonban a büntetőjog egészét átfogó törvénykönyv nem készült, így egészen a rendi korszak végéig meghatározó szerepe volt hazánkban a szokásjognak.

Az első írott jogforrások az Árpád-házi királyainkhoz köthetőek. Szent István második dekrétuma szigorú büntetéseket állapított meg a gyilkosokra, lányrablókra, hitszegőkre, tolvajokra, boszorkányokra, méregkeverőkre, a király és a közrend megsértőire stb. Törvényeiben a vérbosszúnak (a mé- regkeverőt a sértett személyének vagy a szüleinek kellett kiadni) és a kompozíciónak egyaránt (a szolga megölése esetén a kárt egy másik szolga átengedésével kellett megtéríteni) megtaláljuk a nyomait.

Szent László törvényeiben csaknem eltűnik a vérbosszú és a kompozíció, így a büntetés fokozatosan közjogi jellegűvé válik. Második és harmadik törvénykönyve tartalmazott a vagyon elleni bűncselekményekkel kapcsolatos szabályokat, melyek büntetése igen szigorú volt. A szigor eredményesnek bizonyult, amelyről Kálmán törvényei tanúskodnak, aki sok esetben enyhítette a korábbi drákói büntetéseket. Nevéhez fűződik a boszorkányság büntetésének megszüntetése, és a tüzesvas- és forróvízpróbák visszaszorítása is.

Ezt követően királyaink alig hoztak büntetőjogi jellegű törvényeket, erre az időszakra egészen Mátyásig a kompozíció volt a jellemző. Mátyás két törvényében (1462:2. és 1485:15. tc.-ek) rendelkezett a hűtlenségről és a nagyobb hatalmaskodás egyes eseteiről (például nemes házának megrohanása, nemes megverése, megsebzése, megölése).

A szokásjogot két gyűjtemény, Werbőczy Hármaskönyve és a Praxis Cri- minalis foglalta össze. A Hármaskönyv a keletkezésétől, 1514-től fogva meghatározó eleme volt a magyar ítélkezési gyakorlatnak. Az első rész 14-15. szakaszában találjuk a legsúlyosabb közbűncselekményeket, a hűtlenségi deliktumokat, valamint az egyéb súlyos cselekményeket. A gyűjtemény ezek mellett számos magánbűncselekmény ismérvét is megadta, és néhány fogalmat is tartalmazott.

A Praxis Criminalis eredetileg a III. Ferdinánd által Alsó-Ausztria számára 1656-ban kiadott büntető perrendtartás volt, amelyet Kollonics Lipót esztergomi érsek fordíttatott le latinra. Szokásjoggá azt követően vált, hogy 1687-ben bekerült a Corpus Juris Hungaricibe. A Praxis Criminalis két részből állt. Az első rész túlnyomórészt az eljárási szabályokat rögzítette, az egyes bűncselekményekkel a második rész foglalkozott. A kódex nemcsak az egyébként igen szigorú büntetéseket tartalmazta, hanem felsorolta a büntetés enyhítésére vagy súlyosítására alapot adó körülményeket is.

2. Száz évvel később a felvilágosodás eszméi hatást gyakoroltak a magyar büntetőjog alakulására. II. József császár 1787-ben egy pátenssel léptette hatályba Magyarországon az Ausztria számára készült büntető törvénykönyvét, a Josephinát, melynek nagy érdeme volt, hogy eltörölte a kínzást és a halálbüntetést. A törvény azonban nem volt sokáig a magyar jog része, mert az uralkodó – aki rendeleteit egyébként vissza is vonta – halála után az 1790-1791-es országgyűlés a kódex hatályát megszüntette.

Az országgyűlés azonban egy bizottságot küldött ki, amelynek feladata lett egy új magyar büntető törvénykönyv megalkotása. A bizottság gróf Zichy Károly országbíró elnökletével 1795-re készítette el a javaslatát. A tervezet egy alapelveket tartalmazó bevezetőből és két fő részből állt, melyek közül az első az eljárási, a második az anyagi jogi szabályokat tárgyalta.

A javaslat nem tett különbséget nemes és nem nemes között, és felfogása szerint a büntetés célja nem a megtorlás, a bosszú volt, hanem a bűnös megjavítása, ha pedig ez nem volt lehetséges, akkor az ártalmatlanná tétele. A tervezet ismerte ugyan a halálbüntetést, de csak hat bűncselekmény elkövetőjére rendelte alkalmazni, ugyancsak szűkült az életfogytig tartó szabadságvesztéssel sújtható bűntettek száma (egy esetben volt lehetőség kiszabni), és lényegesen mérsékelte a testfenyítés alkalmazási körét is. Sajnos azonban a korának megfelelő, humanista jellegű javaslatból nem lett soha törvény.

3. A következő kodifikációs kísérletre 1830-ig kellett várni. 1827-ben az első reformországgyűlés egy törvénnyel bizottságot állított fel, amelynek az volt a feladata, hogy nézze át és véleményezze az 1795-ös javaslatot. A bizottság egy egészen új javaslatot készített, amelyet 1830-ban tettek közzé. Ez a tervezet leginkább csak a címében hasonlított a korábbira. Az 1803-as osztrák Btk.-t alapul véve szakított az 1795-ös javaslat humanista felfogásával, szigorított a büntetéseken, ismét különbséget tett nemes és nem nemes közt.

4. Bár az 1830-as javaslatból sem lett elfogadott törvény, a büntetőjog ko- difikációját többé már nem lehetett elodázni. A reformkori jogászok és politikusok közül egyre többen emelték föl szavukat a régi, korszerűtlen és embertelen büntetőjogi szabályokkal szemben. A folyamatot Deák Ferenc indította el a botbüntetés elleni felszólalásával, aki mögött gyorsan felsorakoztak a szabadelvű követek. Végül az 1839-1840-es országgyűlés a „büntető és javító rendszer” megújításának munkálataira egy választmányt állított fel.

A választmány először két, majd három alválasztmányt hozott létre, az egyik feladata volt az anyagi jogi javaslat elkészítése. Ennek az alválasztmánynak elnökéül Tihanyi Ferenc temesi főispánt választották, a munkát azonban ténylegesen Deák vezette, a titkára pedig Pulszky Ferenc lett.

Nagyon érdekes és tanulságos a bizottság munkamódszere. Beszerezték és feldolgozták a kor összes törvénykönyvét és a legjelentősebb külföldi szakirodalmat is. Kapcsolatba léptek Mittermayerrel, az akkori kodifikációs mozgalom heidelber- gi apostolával is. A bizottság ülésein minden egyes kérdésnél ismertetésre kerültek a külföldi törvénykönyvek megoldásai és Mittermayer nézetei, valamint a legújabb nemzetközi kutatások eredményei. Ezeket az alválasztmány tagjai megvitatták, majd megszövegezték a javaslatot. Pulszky a szöveget lefordította németre, elküldte Hei- delbergbe, ahol Mittermayer véleményezte azokat. Nézeteit a legközelebbi üléseken megvitatták, és ha szükséges volt, változtattak a tervezeten.

A tervezet 1843-ra készült el. A javaslat készítői elvetették a halálbüntetést, a testfenyítő és a becstelenítő büntetéseket. A tervezet a büntetési tételeknek csak a maximumát határozta meg, tehát nem kötötte meg a bíró kezét az enyhítésben. Büntetésként az életfogytig tartó rabságot, a határozott ideig tartó (1 nap-24 év) rabságot, a fogságot (1 nap-1 év), a közhivatal elvesztését, a pénzbüntetést és a bírói megdorgálást ismerte. A legsúlyosabb büntetést, az életfogytig tartó rabságot mindössze hét bűncselekményre lehetett alkalmazni. A törvény különös részében a bűncselekmények a legtökéletesebb logikai rendszerben voltak elhelyezve, előbb a személyek elleni bűntettek, majd a vagyoni viszonyokat sértő, végül a társadalom és az állam elleni bűncselekmények kerültek szabályozásra. A bűncselekmények tényállásai szabatosan voltak megfogalmazva, az alkotók figyeltek arra, hogy a büntetési tételek igazságosak és arányosak legyenek.

A javaslatot Mittermayer a legeredetibb törvényhozási kísérletnek nevezte, s dicsérő szavai nem voltak alaptalanok. Ha hatályba lépett volna, kora legjobb törvénye lehetett volna, olyan kódex, amely alapjául szolgálhatott volna az európai kodifikációknak. Sajnálatos módon soha nem lett belőle törvény: az alsótábla ugyan elfogadta, a főrendi ház azonban kifogásokat támasztott ellene, főleg pedig nem volt hajlandó eltörölni a halálbüntetést.

Büntetőjogunk tehát továbbra is a régi, elavult és korszerűtlen törvényeken és a szokásjogon alapult. A bírói kar azonban többé már nem tért vissza a korábbi ítélkezési gyakorlathoz. A bírák ugyanis felismerték és megértették az új kor követelményeit, és írott jogforrás hiányában kialakítottak egy a korábbinál humánusabb, igazságosabb gyakorlatot. Jól példázza ezt, hogy az ország területén évente átlagosan hat-nyolc személyt végeztek ki, a börtönbüntetések tartama is sokkal rövidebb volt, mint más országokban. Fokozatosan kikopott a magyar jogrendszerből a botozás is. Az 1843-as javaslat eszméi tehát beépültek a büntetőjogi gondolkodásba.

5. A forradalom és szabadságharc leverését követően hazánkban az osztrák büntetőtörvényeket, előbb az 1803-as régi, majd az 1852-es új Btk.-t alkalmazták a kinevezett császári bíróságok. Az osztrák jog uralma az Országbírói Értekezletig (1861) tartott, amely javaslatára – némi módosítással – visszaállították az 1849 előtti állapotot. A változások egyik legjelentősebbike, hogy megszüntették a nemesek és a nem nemesek közötti különbségtételt, valamint kizárták a testi büntetések alkalmazását. Ez azonban nem változtatott azon, hogy ismét az a rendszertelen, bizonytalan állapot lett jellemző a büntetőjogra, mint ami a szabadságharc előtt volt. Ismét elodázhatatlanná vált egy törvénykönyv elkészítése, amely a kiegyezést követő években végre el is készülhetett.

A magyar büntetőjog klasszikus korszaka: a Csemegi-kódex időszaka (1848–1945)

1. 1873-ban Csemegi Károly igazságügyi államtitkár kapott megbízást egy új Btk. elkészítésére. Munkája során áttanulmányozta az egész büntetőjogi irodalmat és az akkor alkotott külföldi törvényeket. Több tervezetet alkotott, végül a végleges változatot 1878-ban fogadta el az Országgyűlés. Így több évszázad kodifikációs kudarcai után megszületett az első magyar Büntető Törvénykönyv (1878:V. tc.), amelyet alkotójáról Csemegi-kódexnek neveztek el.

A törvény a magyar jogalkotás kiemelkedő jelentőségű műve, amelyet nemcsak időtállósága (ti. Általános része az 1950-es Btá., Különös részének számos rendelkezése pedig az 1961-es új Btk. hatálybalépéséig volt érvényben), hanem fogalmainak pontos meghatározása, dogmatikai rendszerének tisztasága is bizonyít. A kódex trichotomikus rendszerű volt, hiszen a bűncselekményeket bűntettekre és vétségekre osztotta, és ezeket egészítették ki a kihágások, amelyeket egy külön törvényben soroltak fel. Ami a szankciórendszerét illeti: egyetlen jogkövetkezményt, a büntetést ismert csak, ennek azonban több fajtája volt. Halálbüntetést csupán két bűncselekmény (a király meggyilkolása, szándékos megölése és ezek kísérlete, illetve a gyilkosság) esetén lehetett kiszabni, a kódex egyébként a szabadságvesztést állította a büntetési rendszer középpontjába. Ismerte a hivatalvesztés, a politikai jogok gyakorlásának felfüggesztése, a foglalkozás gyakorlásától való eltiltás, a külföldiek kiutasítása büntetéseket és a pénzbüntetést is.

Viszont a kódex nem tartalmazott külön rendelkezéseket a fiatalkorúakra vonatkozóan, nem ismerte a büntetés végrehajtásának feltételes felfüggesztését és nem szabályozta a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítést sem. A hiányosságokat a törvényhozás a büntetőnovellákkal küszöbölte ki.

2. Az első ezek közül az 1908-as I. Büntetőnovella volt. Az akkor már nagyon divatos kriminológiai iskolák hatására a novella egyik része a fiatalkorúakkal, másik része a büntetés végrehajtásának feltételes felfüggesztésével kapcsolatos szabályokat tartalmazta.

3. A Csemegi-kódex további lényeges módosításaira 1913-ban és 1928-ban került sor. Az előbbi törvény a közveszélyes munkakerülőkről, utóbbi, a II. Büntetőnovella többek között a megrögzött bűntettesekről és az ellenük alkalmazott szigorított dologház büntetésről tartalmazott rendelkezéseket. A szigorított dologház egy határozatlan tartamú büntetés volt, amely legkevesebb három évig, felső határa pedig gyakorlatilag életfogytig tarthatott. A második világháború előtti utolsó jelentős módosítás (1940) a rehabilitációról, azaz a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítésről rendelkezett, s ezzel megszűnt a Csemegi-kódex utolsó nagy hiányossága is.

A szocialista büntetőjog (1945–1990)

1945-ben nemcsak hazánk, hanem a büntetőjogunk történetében is új korszak kezdődött. Bár a Csemegi-kódex rendelkezései ekkor még egy ideig hatályban voltak, az újonnan megalkotott büntetőjogi tárgyú törvények kikezdték a kódex rendelkezéseinek koherenciáját, nem beszélve a kódex szellemiségének, alapeszméinek semmibevételéről. Indokolt tehát, hogy a klasz- szikus magyar büntetőjog korszakát 1945-tel lezártnak tekintsük.

1. A második világháborút követő években három olyan jogszabály született, amelyek lehetővé tették a háborús bűnösök felelősségre vonását, de megalapozták egy új gazdasági-társadalmi berendezkedés büntetőjogi védelmét is. Az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt 81/1945. (II. 5.) ME rendelet a háborús és a népellenes bűncselekményekről rendelkezett, az 1946. évi VII. törvény a demokratikus államrend és a demokratikus köztársaság védelméről, a 8800/1946. ME rendelet pedig az árdrágító és a közellátás elleni bűncselekményekről szólt.

A háborús és népellenes bűncselekményekről szóló törvény két szempontból is különleges. Egyrészt visszaható hatállyal ruházta fel magát, és a visszaható hatály kezdeti időpontját sem határozta meg, így lehetővé vált azok megbüntetése is, akik részt vettek az 1919-es tanácsköztársaság utáni felelősségre vonásokban, a baloldali szervezetek és a zsidó lakosság üldözésében. A másik érdekessége, hogy a hatálya alá eső bűncselekmények nem évültek el, és soha nem is fognak elévülni. Egyébként a törvény rendelkezései alapján folytatták le az eljárásokat a háború után felállított népbíróságok és ítéltek három magyar miniszterelnököt (Imrédy Béla, Bárdossy László, Sztójay Döme) halálra.

A demokratikus államrend és a demokratikus köztársaság védelméről szóló törvény már a kialakuló kommunista diktatúra egyik eszköze volt a hatalom totális megszerzése és megtartása érdekében. Ezt használta ugyanis a hírhedt politikai rendőrség, az ÁVO, majd az ÁVH is a koncepciós perek során azért, hogy megszabaduljanak a rendszer vélt vagy valós politikai ellenfeleitől. A törvény alapján ítélték el Magyarország prímását, Mindszenty József bíborost, Rajk Lászlót, az 1956-os forradalom és szabadságharc után pedig Nagy Imrét és a forradalmárokat is. Alappal állíthatjuk, hogy az ötvenes évekkel kezdődő időszak volt a magyar büntetőjog és büntető igazságszolgáltatás legsötétebb korszaka, amikor még az is előfordulhatott, hogy egy soha ki nem hirdetett, titkos jogszabály (1950. évi 26. tvr.) alapján ítéltek halálra és szabadságvesztésre – fegyveresen elkövetett tiltott határátlépés miatt – embereket.

Nem kevesebb kritika illetheti a közellátási rendeletet is, hiszen ha az előbbi törvény a politikát, ez a gazdaságot kriminalizálta. A rendelet eredetileg a forint, az árak és a közellátás biztonságát volt hivatott védeni, de később a beszolgáltatás, a feketevágások és a felvásárlásra vonatkozó szabályok is a hatálya alá estek, így a hatalom kezében a módos parasztok, a kulákok elleni leszámolás eszközévé vált.

A korszak szakmai jellegű törvénye a III. Büntetőnovella volt (1948), amely többek között rendelkezett az elmebeteg bűnelkövetők biztonsági őrizetéről, az ittas vagy bódult állapotban elkövetett bűncselekményekről, a foglalkozási szabályok megszegéséről stb.

2. A Csemegi-kódex Általános része 1950-ig maradhatott hatályban, akkor készült el ugyanis a Btá., az 1950. évi II. törvény. Az Általános rész új koncepcióján felfedezhetők a szovjet büntetőjog hatásai, elég csak a társadalomra veszélyesség fogalmának bevezetésére gondolnunk. Ugyancsak szovjet minta szolgált a javító-nevelő munka beépítésére is. A törvény egyébként megszüntette a vétségek kategóriáját, majd később a kihágásokat is eltörölték, így egészen 1971-ig a bűntett fogalma a bűncselekményével volt azonos.

3. 1961-ben született meg az első szocialista kódex, amely végre egységes szerkezetbe foglalta a büntetőjogot. A megelőző évtizedben ugyanis már a Btá. szabályozta az általános részt, hatályban maradtak viszont a Csemegi-kódex különös részének egyes rendelkezései, és persze új törvények, törvényerejű rendeletek is születtek.

Így például – a kor „szellemének” megfelelően – törvényerejű rendelet jelent meg a tervgazdálkodás és a devizagazdálkodás büntetőjogi védelméről, illetve a társadalmi tulajdon fokozott büntetőjogi védelméről. Ez utóbbi példátlan rendelkezése, hogy lehetővé tette halálbüntetés kiszabását egyes súlyos vagyon elleni bűncselekmények esetében.

A kaotikus jogszabályi környezet miatt kényszerült kiadni az Igazságügyi Minisztérium a BHÖ-t (Hatályos Büntetőjogi Szabályok Hivatalos Összeállítása), amely nem törvény volt, hanem csupán egy jogszabálygyűjtemény.

4. Az 1961. évi V. törvény nem tartozik a legjobban sikerült jogszabályok közé, nem csoda tehát, hogy hatálybalépését követően nem sokkal már egy újabb törvény előkészítésébe fogott az igazságügyi kormányzat. A jelenleg is hatályos, a kor színvonalának megfelelő, szakmai szempontok alapján készített Büntető Törvénykönyvet 1978-ban fogadta el az Országgyűlés.

Az alkotmányos büntetőjog korszaka (1990-től napjainkig)

A rendszerváltoztatással Büntető Törvénykönyvünk bizonyos rendelkezései nyomban idejétmúlttá váltak, ezért gyorsan sor került ezek felülvizsgálatára. Így a törvényalkotó törölte a büntetőtörvény célját meghatározó 1. §-t, valamint sor került az állam elleni és egyes emberi szabadságjogokat korlátozó bűncselekmények teljes revíziójára. Fontos pillanat volt a halálbüntetés eltörlése, amelyet sajátosan nem a törvényhozó, hanem az Alkotmánybíróság vitt véghez: a 23/1990. (X. 23.) AB határozattal kimondta, hogy a legsúlyosabb büntetési nem korlátozza az élethez és az emberi méltósághoz való jogot.

A rendszerváltoztatás korának figyelemre méltó és az igazságosság eszméjét érvényre juttató jogszabályai azok a törvények, amelyek az 1956-os forradalommal és szabadságharccal összefüggésben hozott ítéletek semmisségét mondták ki. Ezekre a törvényekre azért volt szükség, mert az ítéletek nagy száma miatt (egyes becslések szerint számuk negyvenezerre tehető) a perújítási eljárások túlzottan megterhelték volna a magyar igazságszolgáltatási rendszert. A perújítási eljárások lefolytatására azonban nemcsak emiatt nem volt lehetőség: az elítéltek nagy része meghalt, a bizonyítékok beszerzése szinte reménytelen volt. Így előbb még az utolsó szocialista, később pedig az első szabadon választott Országgyűlés az elítélések ex tunc hatályú semmisségéről alkotta meg az alábbi törvényeket:

− 1989. évi XXXVI. törvény az 1956-os népfelkeléssel összefüggő ítéletek orvoslásáról,

− 1990. évi XXVI. törvény az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról,

− 1992. évi XI. törvény az 1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend elleni bűncselekmények miatt történt elítélések semmissé nyilvánításáról;

− 2000. évi CXXX. törvény az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról.

Elfogadása óta büntetőtörvényünk rengeteg változáson ment keresztül. A kilencvenes évek politikai, társadalmi, gazdasági folyamatai rányomták bélyegüket a törvénykönyvre is. Vannak olyan fejezetek, amelyekben az eredetivel összevetve semmilyen egyezést sem találunk. A sokszor koncepció nélküli, átgondolatlan és szakmai érvekkel nem kellően alátámasztott módosítások következtében lassan eljutunk oda, hogy a Btk. bizonyos rendelkezései használhatatlanná válnak. Ismét eljött az ideje tehát egy új kódex megalkotásának, amelynek előkészítő munkálatai már el is kezdődtek.