Ugrás a tartalomhoz

Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig

Kövér György, Gyáni Gábor (2006)

Osiris Kiadó

1. fejezet - Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig

1. fejezet - Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig

ÉRTELMEZÉSI KERETEK

A társadalom szó (társadalmi jelző) értelmezése az európai gondolkodásban kétféle tradícióhoz köthető. Az egyiket, a régebbit arisztotelészi hagyománynak szokás nevezni. Ez lényegét tekintve az állam és a társadalom azonosításán alapul, divatosabb szóval élve a társadalom „beágyazottságán”. A szellemi örökség másik vonulata a 17. század politikai filozófiájában gyökerezik (Hobbes, Locke). Ők a „civil társadalom” (civil society) új felfogásának megalapozói, jóllehet náluk a „civil társadalom” a „politikai társadalom” szinonimája (elkülönítik viszont a politikai társadalomtól a kormányzatot). Ebbe az irányba tett további lépésként értékelhetjük az osztrák-német kameralisták írásait (Jung, Schlözer), amikor a „Staatsgesellschaft”-ot („államtársadalmat”) a „bürgerliche Gesellschaft”-tól (polgári társadalom) határolják el (tartalmilag visszaadva a különbségtételt: polgári társadalom kormányzattal együtt, illetve kormányzat nélkül vett polgári társadalom). A polgári társadalom és immár az állam közötti elválasztás döntő lépését Hegel jogfilozófiájának szokás tulajdonítani, akinek nyomán ez a felfogás (Lorenz von Stein és Karl Marx kisugárzó hatásán keresztül) a 19. században általánossá vált. Hegel nyomán állítják szembe az állampolgár („citoyen”) és az önző magánemberként leírt polgár („bourgeois”) világát, az államot és a polgári társadalmat. (A magyar nyelvben „polgár” szavunk erre a megkülönböztetésre nem alkalmas.) Az, hogy ez az elhatárolás a társadalomfejlődés leírásában bekövetkezett fejlődés-e, vagy elméleti félreértés, mindmáig megosztja a társadalomtudományos gondolkodás különböző képviselőit. A társadalomtörténet szempontjából azonban most azzal kell beérnünk, hogy a társadalom fogalmát illetően számolunk a kétféle (egyszerűen szólva: az arisztotelészi, illetve hegeli) hagyomány létével.

Mi a társadalomtörténet?

Első megközelítésben a társadalomtörténet szinte mindenütt az uralkodásból, kormányzásból, politizálásból kiszorult „nép” történetét jelentette, s ezt a megközelítést a két világháború között már általában képzett történészek képviselték. Nálunk Acsády Ignác és Tagányi Károly után Mályusz Elemér és Szabó István volt ennek a hagyománynak a hordozója.

Az ötvenes-hatvanas évektől kezdve fejlődött ki világszerte a társadalomtörténet-írásnak az a válfaja, amely bevallottan és tudatosan épp a társadalomtudományos minták követése révén akart különbözni mind a korábbi társadalomtörténettől, mind a történetírás egyéb ágaitól. Ebben a társadalomtudományos történeti megközelítésben („social science history”, „historische Sozialwissenschaft”) a hangsúly a mély struktúrák, hosszú folyamatok elemzésére helyeződött, ami természetesen szorosan összefüggött a társadalomtudományok korabeli (strukturalista) fordulatával is. Az új társadalomtudományos irányzat lényeges időbeli és tartalmi eltérésekkel jelentkezett a francia, az angolszász és a német tudományosságban – részben attól függően, hogy az adott kultúrában milyen funkciót töltött be a történetírás az általános intellektuális (értsd: állam- vagy kultúrnemzeti) diskurzusban, részben pedig annak függvényében, amilyen viszonyban a társadalomtudományok az adott kultúrában a szellem- (és ezen belül a történeti) tudományokkal állottak.

Ez az irányzat lényegében már magában hordozta a társadalomtörténeti törekvések harmadik lehetséges variánsát, amelyet leggyakrabban totális történelemnek vagy más szóval „a társadalom történeté”-nek (angolul „history of society”, megkülönböztetésül a „social history”-tól) neveznek. Hogy ez az értelmezési lehetőség az előzőben gyökerezik, arra nem csak maga a francia Annales folyóirat köré tömörült történetírói iskola kifejlődése és léte jó példa. Ugyanis nem lévén a különböző társadalomtudományoknak egységes módszertana, a történettudomány vagy mindegyikkel szemben módszertanuk adaptálásának igényével lép fel, s akkor vagy összeegyeztethetetlen eklektikus eredményhez jut („L’histoire en miettes”, a történelem darabokra hullva – Francois Dosse szemléletes könyvcíme szerint), amiben épp az össztörténelmi folyamat sikkad el, vagy magának a történettudománynak kellene az integráló szerepét vállalnia. Ebből a helyzetből fakadt a totális történelem eszméje, amit a hatvanas években megerősített az, hogy úgy tűnt, legalább a társadalomtudományok bizonyos csoportjai alapjában azonos irányba menetelnek, már ami a tudományos eszköztár egységesítését illeti. S mivel a totalitást a maga egyetemességében (globalitásában) igen nehéz megragadni, innen eredeztethetjük az ún. mikrotörténet alapgondolatát is, amelyben egy szűkebb egység (egyén, helyi közösség, település, régió stb.) egészének rekonstruálására tesznek kísérletet.

Miközben a francia fejlődésben az Annales (és az École des Hautes Études en Sciences Sociales) köré szervezett társadalomtudományos történetírás szinte intézményes hegemóniát vívott ki magának, addig Németországban a gazdaság- és társadalomtörténeti tanszékek régebb óta fennálló szervezeti rendszerétől és a hivatalos történetírástól inkább munkaközösségek, folyóiratok (Geschichte und Gesellschaft) köré szerveződve próbálta magát függetleníteni az új, kritikai társadalomtörténet. Az oxbridge-i college-ok által dominált Angliában viszont az első társadalomtörténeti professzori kinevezésre csak a hatvanas évek második felében került sor, de intézményesen a társadalomtörténet tulajdonképpen sohasem oldódott el a gazdaságtörténet szervezeti kereteitől.

A hatvanas években hallatlan önbizalommal startoló társadalomtudományos áramlat a nyolcvanas évek végére az elbizonytalanodás, sőt a válság jeleit mutatta. Egyrészt azért, mert bár képviselői pozíciókat foglaltak el mind az akadémiai életben, mind a médiákban (itt most csak szakfolyóiratokra, illetve szakmai könyvsorozatokra gondolunk), végül is a történetírás meghódítása (a francia eset talán egyedül kivétel ez alól) általában nem járt sikerrel. Kiderült addigra az is, hogy a társadalomtudományokkal való csereviszony eléggé egyoldalú lett, részben azáltal, hogy nem a kölcsönösségen alapult (vagyis a társadalomtudományok sokkal kevésbé mutatkoztak vevőnek az új társadalomtörténet termékeire, mint fordítva), s hogy a társadalomtudományok közötti diverzifikálódás és a társadalomtudományokon belüli módszertani megosztottság elmélyülésével a történészek metodikai választásai is meglehetősen önkényeseknek bizonyultak. Az egyoldalú csere ugyanakkor nemcsak az állandó megújulás lehetőségét adta, hanem bizonyos kiszolgáltatottságot is eredményezett a rapszodikusan változó társadalomtudományos divatáramlatokkal szemben. A kooperáció a legsikeresebbnek talán azokon a területeken bizonyult, ahol a történeti adaptáció maga is új módszerek kifejlesztésével járt, és az eredmények az eredeti szaktudomány horizontját is kitágították (különösen a történeti demográfia, a történeti antropológia, illetve az új történeti földrajz esetében). Más területeken (pl. történeti gazdaságtan) az új (elsősorban kvantitatív) technikák alkalmazása az új diszciplínát bizonyos értelemben saját gettójába zárta („new economic history”), és azok hatása, elfogadottsága a történetírás egyéb ágaira igen korlátozott maradt. A történeti szociológia újabb és újabb nagy ívű igénybejelentései ellenére mindmáig váratnak magukra az ígéretbeteljesítő, nagy művek. A pszichohistória is leginkább csak a pszichonalízis történelmi alkalmazásaiban mutatott fel részeredményeket, ami azonban távol áll attól, hogy valamiféle szaktudományos konszenzuson alapuló történelmi pszichológiának tekinthessük.

TÁRSADALOMTUDOMÁNYOS PARADIGMÁK

A társadalomtörténet fenti értelmezési lehetőségei közül gondolatmenetünkben a társadalomtudományos paradigmát követő történetírásból indulunk ki. A paradigma szó tudományfilozófiai értelmezése Thomas Kuhn nevéhez fűződik. Koncepciójának lényege az a gondolat, hogy a tudományok paradigmaváltásokon keresztül fejlődnek. Minden korszaknak vannak az adott tudományban – elméletét eredetileg a természettudományokra dolgozta ki – bizonyos alapmeghatározottságai. Például közös fogalmak, amelyekben a tudósok gondolkodnak; alapképzettség, amelyben a tudósok részesültek a tudományos pályára való felkészülésük során. Ennek következtében nyilvánvalóan fogalomhasználatuk is hasonló lett, tehát értik egymás beszédét. Van közöttük bizonyos módszerbeli egyetértés, és ez a tudomány fejlődésében nem valamiféle fokozatos változással adja át a helyét újabb alapmeghatározottságoknak, hanem általában kiürül tartalmilag egy adott paradigma, megmerevednek a fogalmi klisék, akkor azután jön egy új generáció, amelyik új fogalmakat vezet be, azaz egy új paradigmát alkot. A tudomány fejlődése – Kuhn szerint – ilyenfajta forradalmakon keresztül valósul meg. Amikor a paradigmaváltás kifejezést használom, nem gondolom, hogy feltétlenül a társadalomtörténetre is érvényes az, ami a természettudományokban sem igazolható maradéktalanul. De amit a paradigma fogalma magában foglal – a fogalomkészlet, a tudásbeli alapismeretek, amelyeket egy korszak tudományos életére jellemzőnek tekinthetünk –, úgy gondolom, legalább is közös nyelvként valóban létezik.

Az elmúlt negyven év társadalomtudományi gondolkodását alapjában véve két nagy paradigma határozta meg: az egyik az ún. modernizációs elmélet, a másik pedig az elmaradottsági, illetve függőségi elméletek együttese. Hogy ezek teljesen szembenállóak-e, vagy mennyiben rendelkeznek közös fogalomkészlettel, azt egyelőre figyelmen kívül hagyhatjuk.

A modernizációs elméletek mind a szociológiában, mind a közgazdaságtanban, mind a politikatudományban az 1950-60-as években alakultak ki. A szociológiában a modernizációs elmélet egyik ősatyjának Daniel Lerner szociológust tekinthetjük, aki egy 1958-ban a Közel-Kelet modernizációjáról írott könyvében fejtette ki elgondolását (The Passing of Traditional Society). A modernizációs elméleten belül Lerner az ún. diffuzionista iskolához tartozik, amelyik a modernség térbeli, fokozatos szétterjedését tekinti a modernizációs folyamat lényegének. Hogyan dönthető el szerinte, hogy melyik társadalom tartozik a modern társadalmak közé?

Lerner igen egyszerű módon jár el: vesz néhány alapvető mutatót, például a gazdaság fejlettségét jelző egy főre eső nemzeti jövedelmet stb. Bemutat bizonyos társadalmi mérőszámokat: pl. kulturális mutatókat, a népesség hány százaléka tud írni és olvasni, hány százaléka nem; hány embernek van rádiókészüléke, hány embernek nincs. Ezeket megvizsgálja az egyes országok statisztikájában és korrelációs elemzéssel megállapítja, hogyan függ össze, mondjuk, az egyik gazdasági mutató a másik, oktatási-kulturális vagy éppen társadalmi mutatóval. A mért indexek között a társadalmi lét csaknem minden szférájára vonatkozó számok megtalálhatók: ilyen pl. a választójog kiterjedtsége stb. Mindebből az derül ki, hogy abban az országban, ahol magasabb a gazdasági fejlettség, ott többen tudnak írni-olvasni. Ez banalitásnak tűnik, de mégis egy mérhető korreláció. Ezeket a korrelációs párokat aztán egymás mellé rakva, hierarchikusan egymás alá rendeződnek a különböző társadalmak. Amelyik a fejlettségi mutatók szempontjából legalul van, az még nem modern ország, szemben azzal, amelyik a hierarchia tetejére kerül. Kissé leegyszerűsítve, arról van szó, hogy egyes időben, horizontálisan egymás mellett létező országok fejlettségi mutatóik alapján a fejlődés különböző fokára kerülnek e teória szerint. Nyilvánvaló a következtetés is. Ahhoz, hogy a hierarchia alján levő országok eljussanak a fejlődésnek egy magasabb szintjére, különböző mutatókban (általánosabban fogalmazva: modernizációs trendekben) előrehaladást kell produkálniuk. A kérdés persze mindig az, hogy hol húzzák meg azt a választóvonalat, amelytől valamelyik már modern társadalomnak számít. Ebben pedig – akárhogy is vesszük – szükségképpen van bizonyos önkényesség.

A modernizációs elméletnek egy másik iskolája W. W. Rostow közgazdász, illetve gazdaságtörténész nevéhez fűződik. A Rostow-féle koncepció a szakaszelméletnek az egyik megtestesítője. 1960-ban a gazdasági növekedés szakaszairól írott könyve alcíme ez volt: „Nem kommunista kiáltvány”. Ezt Magyarországon és a korabeli Kelet-Európában természetesen antikommunista kiáltványként értelmezték, pedig az alcím csak „Non- communist manifesto”, ami azért egy kicsit más, mint ha antikommunista volna.

Rostow öt fejlődési szakaszt állapít meg. Az első a hagyományos társadalom, a második az előfeltételek korszaka. A harmadik a take off, ami szó szerint véve az a pillanat, amikor a repülőgép elhagyja a kifutópályát. Elég jellemző a modernizációs elméletre, hogy aerodinamikai metaforát használ e szakasz jelölésére. Magyarul bevett fordítása: „nekilendülés”. Az eredeti képben azonban az az érzés is benne van, ahogy repülőben ülve ilyenkor a gyomrunk a torkunkba szalad, vagyis van valami gyötrelmesen mámorító ebben az elrugaszkodásban. A negyedik szakasz az „út az érettség felé” nevet viseli, az ötödik pedig a „magas szintű tömegfogyasztás kora”.

A tradicionális korszaknak a legfontosabb jellemvonása, hogy ha keletkezik is a gazdaságban többletérték, akkor a hagyományos társadalmak ezt a többletértéket nem forgatják vissza a gazdaságba, hanem elháborúzzák, elfogyasztják stb. Emiatt a tradicionális társadalmak gazdaságában létezik egy növekedési plafon, amelyet ezek nem tudnak áttörni. Ez nem jelenti persze azt, hogy a hagyományos társadalmak nem változnak, hogy ezekben semmifajta mozgás nincs, de a növekedésnek van egy felső határa. A take off-fal megváltozik a többletértékkel kapcsolatos magatartás az adott társadalomban. Innentől kezdődik Rostow terminusa szerint a rendszeres önfenntartó gazdasági növekedés, ami azt jelenti, hogy a többletértéknek meghatározott részét állandóan visszaforgatják a gazdaságba. Megszűnik az a bizonyos felső korlát a növekedés számára. Ezek a társadalmak innentől kezdve alapvető jellegzetességüket tekintve dinamikusan növekvőek lesznek.

A tradicionális szakasz és a take off között van az előfeltételek időszaka, amelyik megteremti a lehetőséget, hogy a nekilendülés beindulhasson. Az előfeltételek periódusa a növekedési szakaszelméletek egyik problematikus pontja. Tisztán spekulatíve nézve ugyanis az előfeltételeket csakis a tradicionális társadalom állíthatja elő valami módon, legalábbis az első take off felé haladó társadalomban. Vagyis ha a tradicionális társadalmak döntő gazdasági-társadalmi szektora a mezőgazdaság, akkor a mezőgazdaságban valami miatt végbe kell mennie egy olyan változásnak, amelyik előfeltételként lehetővé teszi a take off beindulását. Rostow két másik szektort is megjelöl, ahol az előfeltételek dinamizálódása bekövetkezhet: az egyik a külkereskedelem, a másik pedig a szállítás. A tradicionális társadalmak tehát agrártársadalmak. Az előfeltételek szakaszban lényeges változások történnek vagy a mezőgazdaságban, vagy a külkereskedelemben, vagy a szállításban, vagy mind a háromban, vagy kettőben a három közül – különböző kombinációk lehetnek –, és ennek következtében válik lehetővé a nekilendülés, amelynek során többnyire egy ipari ágazat vállalja magára a dinamizáló szerepet. Ez a dinamika az, amely beindítja a rendszeres önfenntartó gazdasági növekedést. Könnyen belátható azonban, hogy egy ilyen szakasz valójában csak a take off felől nézve, utólag volt megalkotható.

A következő két korszakkal nem szükséges részletesen foglalkozni. Az „út az érettség felé” megnevezésben a take offnál még aerodinamikai metafora valamilyen okból biológiai metaforába csap át, ami legalábbis képzavar. A rendszeres önfenntartó növekedés lényege azonban az, hogy a következő két korszakban mindig jön valami új ágazat, amelyik átveszi a take off húzóágazatának a szerepét. Vegyük példának a 18. századi Angliát, ahol a textilipar volt a dinamizáló tényező. Valahonnan elindult, elkezdett gyorsan növekedni, aztán egy ponton ez a növekedés már lelassult, és lehajlik a textilipart ábrázoló görbe. Rostow szerint

a take off utáni társadalmaknak az a kulcsa, hogy a többletérték visszaforgatása miatt jön egy újabb szektor, amelyik átveszi majd a fejlődés motorja szerepet. Ha ez a textilipar volt a 18. század végén, a 19. század elején, akkor felváltója a nehézipar lesz a 19. század második felében. Ez a helyettesítő dinamika beépült – Rostow szerint – ezekbe a társadalmakba.

Végül a magas szintű tömegfogyasztás korában a fogyasztási cikkeket előállító ágazatok töltik be a dinamizáló szerepet. Megvizsgálva ezeket a szakaszelméleteket – többféle szakaszelmélet létezik egyébként – itt még inkább világosan áll előttünk annak a módszertani eljárásnak a lényege, amelyet a diffuzionista elméletek kapcsán már láttunk. Tradicionális társadalom, előfeltételek szakaszában lévő társadalom, take off stb., megint csak elképzelhető úgy, mint az adott világ egyfajta horizontális metszete 1960-ban, amikor ez a teória született. Ez a horizontális tengely láthatóan 90 fokkal elforgatva (és idősíkba rendezve) úgy van föltüntetve, mintha az adott pillanatban különböző fejlettségi szintek egy időtengely különböző szakaszai volnának. Szokás ezt az eljárást stadiális tipológiának nevezni, ami azt jelenti, hogy a párhuzamos fejlődési típusokat fejlődési stádiumoknak tüntetik föl, és így állapítják meg az egymásra következő szakaszokat. Szakaszelméletet egyébként a politikatudomány is felmutatott a hatvanas években – láthatóan Rostow erőteljes ösztönzésére. A. F. K. Organski munkája (The Stages ofPolitical Development, 1965) négy fázist különböztetett meg a politikai fejlődésben: a primitív egyesítés politikáját (ennek vége egybeesik Rostow take offjával), az iparosítás politikáját (ezen belül különbséget tesz a nyugati demokráciák, a sztálinista és a fasiszta kormányzatok között), a nemzeti jólét politikáját, végül a bőség politikáját.

A fentiek alapján az is megállapítható, hogy a modernizációs paradigma kereteiben megfogalmazódott történeti koncepciók holisztikus társadalomfelfogáson alapulnak: a gazdaság, társadalom, politika stb. formája a társadalom általános jellege alapján meghatározott. A tradicionális gazdasághoz tradicionális (hierarchikusan elrendezett) társadalom tartozik, amelyben a politika decentralizált helyi hatalmi gócpontokhoz rendeződik. A modern gazdaság viszont homogén modern társadalmat és politikát szül. Nem nehéz ebben az imént arisztotelészi hagyománynak nevezett gondolati örökség lenyomatát felfedeznünk.

Egy szociológiai és egy gazdaságtörténeti, illetve politológiai elmélet példáján próbáltam illusztrálni a modernizációs elméletek két nagy irányzatát: a diffuzionista és a szakaszelméletet. A döntő kérdés azonban mindegyikben az, hogy mit is tekinthetünk modernnek. A modernizációs elmélet kulcskérdése a modernség értelmezése. Manapság különösen érdekes ezt vizsgálni, hiszen nagyon gyakran hallunk képzőművészetben, irodalomban, sőt ma már a történetírásban is a modernség utáni korszakról, a posztmodernről.

Mit jelent a modernitás? Ahhoz képest, ahogy a 18-19. század fordulóján fölbukkan a fogalom, értelme gyökeresen átalakul a 19. század végére, a 20. század elejére. A 18. század végén, a 19. század elején a modernség hallatlanul ellentmondásos kifejezés. Nem tartozik hozzá sem egyértelműen pozitív, sem egyértelműen negatív értéktartalom. Irodalmi példát említve: a fausti figura önmagában jó illusztráció ehhez. A 19. század végére vagy egyértelműen pozitív, vagy egyértelműen negatív előjelet rendelnek hozzá a modernség kifejezéshez. Friedrich Nietzsche a modern nyugtalanság kapcsán egyik írásában azt írja, hogy „a nyugalom hiánya miatt rohan civilizációnk egy új barbárság felé”, amely gondolatban a modernségnek furcsa, de egyértelműen negatív tartalma van. Hasonlóval találkozhatunk a 20. század számos más teoretikusának írásában is. Az általában modernizációs időszaknak tekintett 19. század elején tehát a modernitást nem állították gyökeresen szembe a tradicionalitással, hanem valamilyen ellentmondásos, egymást tápláló és egymást tagadó viszonyt tételeztek fel közöttük. A 19. század végére, a 20. század elejére – s ez az avantgárdban ölt testet leginkább az irodalomban vagy a képzőművészetben – a modernitást egyértelműen úgy kezdik értelmezni, mint a tradíció teljes tagadását. A szakaszelmélet esetében nem nehéz ezt közgazdaságilag és gazdaságtörténetileg is elképzelni, hiszen abban a take off utáni társadalom a tradicionális társadalom teljes tagadásaként értelmeződik. Az alapvető ellentmondás viszont az, hogy a take off társadalma a tradicionális társadalomból jön létre valami módon. Ez a modernizációs elméletek alapvetően gyenge pontja. Ha a modernitást egyértelműen kijátsszuk a tradicionalitással szemben, akkor beépítünk minden magyarázatunkba egy fatalista mozzanatot: hogyan jött létre az első modern társadalom a tradicionális társadalmakból? Ha az első létrejött, a diffuzionista iskola tanítása szerint már azt lehet mondani, hogy innen terjedtek szét a hatások a különböző egyéb társadalmakra. De hogy jön létre az első? Gyakorlatilag ez a kiinduló kérdése az elmúlt negyven év azon másik nagy paradigmájának a társadalomtudományban, amelyet a bevezetőben elmaradottsági, illetve függőségi elméletek együtteseként jelöltem meg, s amelyek mintegy reakcióként születtek meg a modernizációs elméletek gyenge pontjait letapogatva.

Itt most ezt az egyébként összekapcsolódó két vonulatot külön ágakra bontva kell tárgyalnunk. Az elmaradottsági elméletek egyik jelentős gazdaság- és társadalomtörténeti képviselője Alexander Gerschenkron, akinek a gazdasági elmaradottságról szóló munkája magyarul is olvasható. Abból indul ki, hogy az elmaradottság tulajdonképpen mindig relatív. Alapkategóriája tehát a relatív elmaradottság. Visszamegy ahhoz a problémához, hogy egymás mellett léteznek különböző fejlettségi szintű társadalmak, de ezeket nem lehet csak úgy osztályozni, hogy egyik a fejlett, a másik pedig az elmaradott, hanem a közöttük levő viszony mindig valamifajta relatív elmaradottságon nyugszik. Az elmaradottságnak – a relatív elmaradottságnak – ezek a szintjei vagy fokozatai azután különböző intézményes megoldásokat kínálnak az elmaradottság felszámolására. Az elmaradottsági szintek között az egyik legfontosabb mutató az, hogy a különböző társadalmakban eltérő a tőkeakkumulációs szint. Ha Angliát, Németországot és Oroszországot a 19. században egymás mellé helyezzük, akkor Gerschenkron szerint teljesen egyértelmű, hogy a belső felhalmozás különböző szintje szerint ezek a társadalmak lépcsőzetesen helyezkednek el. Ennek következtében míg Angliában elég nagy a belső tőkefelhalmozás, és ezért a belső akkumuláció révén be tud indulni a gazdasági fejlődés, addig Németországban a magánkézen levő akkumuláció lehetne ugyan elégséges a textilipar nekilendüléséhez, de a megkésettség és a nehézipar magasabb tőkeigénye miatt a társadalomban szétszórtan meglévő tőkecseppek összegyűjtése egy speciális intézmény feladata lesz. Ez gondoskodik arról, hogy fölszívja és újra elossza a gazdaság különböző részeiben a forrásokat. A német fejlődésben az intézményes helyettesítés eszköze ezért a bank lesz. Az emberek önként hajlandók erre az intézményre rábízni az akkumuláció eredményét, és a bank szabadon dönt, hogy hova helyezi el ezeket a tőkerészecskéket. Azon egyébként máig folyik a vita Gerschenkron munkája óta, hogy hatékonyan helyezték-e el a bankok a forrásokat. Oroszországban – a relatív elmaradottság harmadik szintjén a 19. századi Európában – nem volt elégséges a belső felhalmozás. Az emberektől ezért kényszerrel vonják el a csekély felhalmozás gyümölcsét, és ez a kényszer az, amelyik gondoskodik ezeknek a tőkerészecskéknek az átcsoportosításáról. Az az intézmény pedig, amely Oroszországban ezt a feladatot betölti, maga az állam, konkrétan az állami adóztatás, amely leszívja, megcsapolja a társadalomban rejtezkedő megtakarításokat (akár a szükségletek rovására is), és átviszi a gazdaságnak abba az ágazatába, amely a gazdaság fejlesztése számára – nyilvánvalóan az állam szempontjából – lényeges. Itt annak magyarázatára történik kísérlet, hogy mi a belső oka annak, hogy egy adott (elmaradott) társadalom végül is rálép a gazdasági növekedés útjára. Gerschenkron azt a folyamatot, amely ily módon dinamikát visz a gazdaságba – ez lényegében a relatív elmaradottság fölszámolásának a folyamata – nem take offnak, hanem a változatosság kedvéért „great spurt”-nek nevezi. Ennek végképp nincs igazán jól bevett magyar fordítása, de ha a metafora képiségét is vissza akarom adni, akkor talán „nagy el- rugaszkodás”-nak vagy „nagy vágtá”-nak lehetne fordítani. Ez a fogalom azonban nem az egész gazdaságra, hanem csak az iparra, az iparosodásra vonatkozik. Gerschenkronnál ez azt jelenti, hogy az előbb elmondott intézményes helyettesítő eszközök révén a – vagy a bankok, vagy az állam által összeszedett – megtakarításokat valamelyik iparágba kanalizálják, csatornázzák, dinamikus fejlődést idézve elő abban az iparágban. Ez döntő mértékben járul hozzá a relatív elmaradottság felszámolásához. Gerschenkron elmélete részben közös gyökérből fakad, részben szemben áll a Rostow-féle modernizációs elmélettel, így az elmaradottsági és a modernizációs elmélet nem áll teljes ellentétben egymással. Mindegyikük közös vonása az a normativitás is, amellyel a leírandó valóságot szembesítik, s amellyel a jelen társadalmai számára próbálnak megoldást kínálni.

Nincs ez másképp a függőségi elméletek esetében sem. A függőségi elméletek ugyanis abból a szakaszelméletnél már említett kérdésből indulnak ki: mivel magyarázható, hogy az első tradicionalitással szakító társadalom képes mintegy felugrani a modernitás szintjére? A kérdést a következőképpen fordítják meg. Tulajdonképpen minden „tradicionális” társadalomban benne rejlik az ígéret arra, hogy eljusson a fejlettség vagy modernitás szakaszába. A függőségi elméletek szerint az első fejlett társadalmak éppen abból tudták saját fejlődésüket táplálni, hogy elszívták a környezetükben levő elmaradott társadalmakból az ahhoz szükséges javakat. A fejlettség és a fejletlenség tehát egymás magyarázata. A fejlettek attól lettek fejlettek, hogy kizsákmányolták a fejletlen társadalmakat; a fejletlenek ugyanezért maradtak alulfejlettek („underdevelopment”) – mintegy megmerevedtek, visszamaradtak egy meghatározott állapotban. Emögött valójában egy régi gazdaságtörténeti kérdésfelvetés húzódik meg. Marx eredeti tőkefelhalmozás-elméletében is tulajdonképpen ez az egyik központi problematikus mozzanat. Nála ebben a szakaszban épp ezért minden gazdasági változásnak az erőszak az emeltyűje. Rosa Luxemburg pedig egyenesen a fejletlen országok erőforrásainak elszívásával magyarázta magát az eredeti tőkefelhalmozást. A függőségi elméletek gyökerei tehát lényegében szintén a 19. századra nyúlnak vissza.

Még egy szerzőt szeretnék itt az elmaradottsági és függőségi elméletek kapcsán megemlíteni, Immanuel Wallersteint, akinek magyarul is kiadták a világrendszerekről szóló munkáját, s aki a modernizációs elméletek sírfeliratát is megalkotta, a hetvenes években megjelent nevezetes cikkének címével: „Modernizáció, nyugodjék békében”. Wallerstein megkísérelte mindazokat a problémákat, amelyeket a modernizációs, illetve az elmaradottsági és függőségi elméletek fölvetnek, egységes világmagyarázatban szintetizálni. Rájött arra, hogy ezek a magyarázatok nem zárhatók egy-egy ország és nemzet keretébe, és ezért nála igazából csak két globális fogalom létezik: a világbirodalom és a világrendszer.

A világbirodalom azokat a nagy gazdasági, társadalmi, politikai egységeket jelenti, amelyek gyakorlatilag a 15. századig uralták a világtörténelmet. Világrendszer viszont az ő felfogásában gyakorlatilag egy van, ez a kapitalista világrendszer, amely a 15. századtól bontakozott ki, s amit az különböztet meg az előző korszak nagy világbirodalmaitól, hogy nem vált világbirodalommá. Wallerstein értelmezése szerint a kapitalizmus világpiacot hozott létre, és ezen belül megengedte az állami elkülönültséget, azaz a politikai és a gazdasági rendszer között nem teremtett mechanikus egymásnak megfelelést. A kapitalista világrendszer lényege a világpiac fejlődése. Ezen belül három térbeli kategóriát különít el: a centrumországokat, a periferikus országokat és – ami Wallerstein nagy leleménye – a „semi-perifery”-t, a félperifériát, amely a kettő között közvetít. A kapitalista világrendszer szempontjából mindazok az államok és területek, amelyek nem tartoznak bele még a perifériába sem, a periférián kívül levők. Valójában tehát Wallersteinnél van egy negyedik kategória is, a periférián kívül lévő országoké. Azok még vagy érintetlen ősállapotukban leledzenek, vagy világbirodalmi kereteket próbálnak fenntartani.

Wallerstein világmagyarázatában orvosolni igyekszik azt a fogyatékosságot, amellyel a modernizációs, illetve a függőségi és elmaradottsági elméletek küszködtek. Ebben a felfogásban ugyanis a dinamizmus lehetősége abban rejlik, hogy kívülről be lehet kerülni a perifériára, onnan a félperifériára, majd a centrumországok sorába. Jellemző példája lehet ennek a skandináv országok története. Valahonnan a perifériáról indulnak, a 19. század végén a félperiféria állapotával jellemezhetők, manapság pedig egyértelműen a centrum-országokhoz tartoznak.

De ellentétes fejlődés is elképzelhető, elég a mediterrán térségre gondolnunk: Itália valaha, a 15. századi reneszánsz korában egyértelműen a centrális helyzetű országokhoz tartozott. A 19. században azonban már legfeljebb félperiferikus helyzetben található. Wallerstein koncepciója tulajdonképpen a kölcsönös függőségi viszony elvén alapul: a centrummal való kapcsolat határozza meg, hogy az adott ország képes-e átkerülni a periferikus állapotból a félperiferikus állapotba és így tovább. Benne van tehát a függőségi elméletnek is az egyik fő problémája, ugyanakkor megoldást látszik kínálni a modernizációs elmélet egyik nagy hiányosságára is.

A világrendszer-szemléletnél, az elmaradottsági és függőségi elméleteknél a legnagyobb probléma az, hogy mivel jellemezhetjük az elmaradottságot, illetve a függőséget, mik ezeknek a belső jellemvonásai az egyes országok esetében. Az egyik mutató lehet az, hogy diszharmonikus a növekedés ezekben a társadalmakban. Rostow-nál a fejlettség abban áll, hogy amikor a dinamikus ágazat fejlődési üteme lelassul, valamilyen mechanizmus következtébenjön egy másik ágazat, amelyik átveszi a húzószerepet. Az elmaradott társadalmak esetében viszont ez a mechanizmus hiányzik. Tehát ha előrenyomul valamely ágazat, akkor valamilyen ok következtében nem húzza maga után a többi ágazatot. Az, hogy nem tud továbbmenni ez a dinamizmus, az adott társadalomban homogenitáshiányt fog eredményezni. Nagyon jellemző tehát az elmaradott országok fejlődésére, hogy a fejlődés szigetszerűen megy végbe. Térbelileg van egy modern rész az adott társadalomban, amelyik többnyire kifelé (a centrumországokhoz) kapcsolódik – szokták ezt „kereskedelmi kapunak” is nevezni Polányi Károly után –, és létezik a hátország, amely nem kapcsolódik a fejlett szférához. Van egy modern, szigetszerűen, enklávészerűen beépült modern rész, és van egy nagy elmaradott hátország, és a kettő között nincs szerves kapcsolat. A diszharmonikus növekedésnek, szigetszerű, tehát nem homogén fejlődésnek a következménye pedig nem más, mint a szociológiai dualizmus, azaz a társadalom megkettőződése. Az adott társadalmon belül létezik egy modern társadalom, amelyet a fejlett országok kategóriarendszerével lehet leírni, és van egy elmaradott rész, amelyet csak egy tradicionális társadalom ismérveivel lehet megközelíteni. A társadalom szerkezete duális, másképp fogalmazva, a különböző társadalmi típusok egyazon társadalomban nem szervesen épülnek egymásra, vagyis a társadalom szerkezete torlódott, másfajta szerveződési elv jellemzi a társadalom egyik, másfajta a társadalom másik részét. S bár a fentiekben jól érzékelhető a modernizációs és függőségi elméletek egymásra reflektáltsága, legalább olyan pontosan megfigyelhető az utóbbinál a belső integráció normatív tételezése. Még akkor is, ha az integráltság hiánya pusztán elmaradottsági tünetként bukkan fel a leírásban.

Végül még két munkát szeretnék megemlíteni, amelyek sajátos módon próbálják magyarázni a 19. századi európai fejlődést. (A függőségi elméletek inkább a harmadik világbeli társadalmak megrekedésének a magyarázatára szolgáltak.) Arno Mayer amerikai történész, A régi rendszer szívóssága című, 1981-ben megjelent munkájában azt a meglepő következtetést vonja le a 19. század Európájával kapcsolatban, hogy a társadalom, politika, kultúra átalakulása Európa fejlett országaiban sem történt meg. A gyökeres szakítás a múlttal ezekben a szférákban a fejlett országokban sem ment végbe. Egyedül a gazdaság az, amely az első világháborúig érvényre juttatta az új, piaci gazdaságszerveződési elvet. Mayer koncepciójában nem az elmaradottság, hanem a fejlettség sajátos magyarázatát találjuk. Szerinte ha megnézzük például Anglia kormányzati rendszerét, a döntő posztokon – választójog ide vagy oda – továbbra is arisztokraták ültek az első világháborúig. A kultúrában az akadémizmus uralkodott, a modern kultúrának tulajdonképpen minimális befolyása volt a 19. századi Angliára. A társadalom szerkezete is alapjában véve tradicionális. A presztízshierarchiában a hagyományos rétegek álltak az első helyen, és távolról sem alakult át a társadalomszervezet. Egyedül a gazdaság az, amelyik modern, fejlett rendszert hozott létre. Mayer elképzelése szerint az első világháború lett az a kataklizma, amely lerombolta ezeket a hagyományos beidegződéseket a társadalom többi létszférájában. Ha a hagyományt és modernséget megpróbáljuk szembeállítani egymással, akkor eleve valami nehezen megmagyarázható dolgot viszünk be a társadalom értelmezésébe. Ez tehát nemcsak kelet-európai sajátosság, nemcsak elmaradottsági tünet, hanem a fejlett társadalmak problémája is.

A nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére azután a történeti érdeklődésű szociológiai irodalom megfogalmazta mindennek elméleti tanulságait is. A Marxot és Max Webert egyaránt szellemi mesterének valló Michael Mann A társadalmi hatalom forrásai című, eddig kétkötetes munkája a hatalom ideológiai, gazdasági, katonai és politikai forrásai közötti interakciókat korszakonként és világméretekben változónak tekinti, és kimondja, hogy nem lát „végső” mozgatót meghatározhatónak. Míg a 18. században a gazdasági és a katonai, a 19. században a gazdasági és politikai forrás kerül szerinte előtérbe. S mivel a hatalom formai sajátosságai a hatalom eltérő forrásai esetében különbözők (például a politikai hatalom inkább autoritatív, míg a gazdasági hatalom a kapitalizmus időszakában inkább diffúz természetű), indokolatlannak tekinti koherens és homogén társadalomkép felépítését. Mann saját szociológiai modelljét egyenesen polimorf elméletként definiálja. Hozzátehetjük, módszertani értelemben „gyenge” (azaz nem normatív) elmélet alkotásának lehetünk itt tanúi, ami további lényeges különbség a modernizációs és függőségi elméletek fent tárgyalt képviselőihez képest.

Hogyan alakult mindez a magyarországi társadalomtudományos gondolkodásban? Az a tradíció, amely az itthoni magyarázatokban ránk maradt, hogyan viszonyul a fenti globális paradigmákban felvázolt összképhez?

Ha most csak a valóban társadalomtudományos indíttatású törekvéseket vesszük számba, akkor elmondható, hogy igen korán megfogalmazódott az összehasonlítás igénye. Tulajdonképpen már akkor, amikor az átalakulás még egyidejűleg volt program és leíró feladat. A centralisták egyik szellemi vezéralakja, Trefort Ágoston a kor szintjén és nyelvén szólva már 1862-ben a társadalom és állam fogalmának elválasztásából indult ki. Szerinte „e megkülönböztetés pedig nem valami tudományos mesterfogás, nem valamely leleményes ész szülötte a tudományos világ időtöltésére, hogy ez a társadalmi viszonyokat kényelmesebben vizsgálhassa s abból deductiókat csinálhasson. A fogalmak e tisztázása practicus jelentőségű, mert mennél világosabban látjuk a határvonalt társadalom és állam között, annál jobban fogjuk magunkat védhetni a közigazgatás kicsapongásai ellen, annál élesebb szemmel fogjuk őrizni egyéni szabadságunkat a vallás, a család körében, s annál kevésbé fogjuk engedni, hogy tehetségeink fejlesztésében s használatában és társadalmi viszonyaink rendezésében az állam mindenhatósága által gátoltassunk.” Ugyanebben az írásban a konkrét összehasonlítás szempontjait is megfogalmazta: „Ha Magyarország társadalmi állapotát Németországéval átalában összevetjük, a közös alapnál fogva, melyen az egész európai társadalom nyugszik, értem a keresztyén civilisatiót, mindenütt nagy analógiákat találunk: a részletekben mindazonáltal nagy a különbség. A társadalom természetesen itt is külön csoportokból áll, de az elemek másként csoportosulnak. Nálunk is van aristocratia és polgárság, de az aristocratia valamint polgárság is nálunk más valami, mint Németországban, épen azért a németországi osztályozás nem alkalmazható a magyar viszonyokra.” (A társadalom tudománya és Riehl munkái.)

A komparatív elemzés igénye végig jelen volt a dualizmus időszakában. Olyan szerzőknél is, akik nem az állam és társadalom hegeli elválasztásából vezették le koncepciójukat. A politikus polihisztor tudós, Schvarcz Gyula, Adalék a magyar állampolgári társadalom egységes természetének elméletéhez című munkájában (1889) egyenesen úgy foglalt állást, hogy az 1848-as törvények óta már létrejött „egy egységesült modern állampolgári társadalom, nem ugyan még abban az értelemben, minőben egységesült társadalom a francia, olasz, dán, hollandi, belga, norvég társadalom, sőt mégcsak annyira sem az, mint amennyire ilyen az angol társadalom, de mégis már határozottan átlépett az, a mai magyar társadalom, azon határvonalon, amely a modern társadalmakat a huszas, harmincas évek német, svéd vagy osztrák társadalmától vagy a Miklós czár alatti orosz társadalomtól elválasztja”.

A magyar szociológia egyik „első műhelyének” tekintett Huszadik Század folyóirat szerzői között olyan nevekkel találkozhatunk, mint Jászi Oszkár, Szabó Ervin stb., most mégis Leopold Lajos Színlelt kapitálizmus című cikkét idézem. Leopold Lajos méltatlanul elfeledett szerző, csak a nyolcvanas évek végén fedezték fel újra. Leghíresebb művét, „A presztízs”-t újra kiadták 1988-ban. Kevés olyan mű van a magyar társadalomtudományi gondolkodásban, amely a kor európai mércéjével mérve is megállja a helyét, s ez mindenképpen azok közé tartozik. Leopold azt állítja, hogy a magyarországi kapitalizmus egy üres jogi kategória, gazdasági gyökere alig van, és hogy egyáltalán Magyarországon beszélni lehet vagy beszélni próbálnak kapitalizmusról, az tulajdonképpen egyedül annak köszönhető, hogy Magyarország a külkereskedelem révén kapcsolatba került a Nyugat piacával, és ez a kapcsolat az, amely látszólag, bizonyos formákban kapitalista jelenségeket produkál. Gyökereit illetően azonban a gazdaság változatlan elveken működik: „.. .vannak oly államok is, amelyek összetévesztésig hasonlítanak ugyan a tőkés-rendben termelőkhöz, csakhogy mégsem termelnek kapitálisztikusan s ha a jogi kategória kifejlődött is bennük, üres és idegen marad és gazdasági gyökere alig van. A magántulajdon szabadsága uralkodik a termelt készletek uralma nélkül. Az ilyen államok gazdasági rendjét nevezzük, szemben a tőkés termelés tulajdonképpeni rendjével: színlelt kapitálizmusnak.” Leopold érvelése szerint „a tőkés gazdasági rend két állam között oszlik meg, más államban vannak a tőke történelemjogi posztulátumai s megint másban a megfelelő gazdasági feltételek. Nyugat piaca és hitele kedvéért Kelet-Európa megtelik mimikri-társadalmakkal, melyek tőkés jogrendet verejtékeznek ki, aránytalan bureaukráciát, nyomasztó fegyverkezést s céltalan, donquichottei diplomáciát kénytelenek fenntartani; lemásolják a nyugati törvénykönyveket, felhúzzák a nyugati uniformist, meghozatják Schneider és Krupp remekeit s nyelvet és szokványokat magolnak, hogy kapitálizmust színlelhessenek.” Úgy vélem, a magyarországi társadalomtudományi gondolkodásban ez a legkorábbi jelentkezése annak az árnyaltabb nézetnek, amely valami mást akar mondani, mint amit a Huszadik Század köre eredetileg képviselt, hogy Magyarországon – a hatalmi erőcsoportok folytonossága jegyében – alapjában véve megmaradt a feudalizmus, nem történt érdemi változás. Az sem véletlen, hogy épp a világháború alatt jelentkezik ez a gondolat Leopold Lajos írásában. A kapitalizmus megjelenése a formákban már letagadhatatlan tény, és a formák és a tartalom közötti ellentmondás a megmagyarázandó kérdés – legalábbis gazdasági értelemben. Azt az álláspontot, hogy ez az ország a kapitalizmus által érintetlen terület volna, nyilvánvalóan nem lehetett fenntartani. Az azonban mégsem véletlen, hogy épp a Huszadik Század köréhez tartozó szerző tollából született ez az írás.

Már a századforduló tudományos vitáiban is élénken részt vett, de számunkra kiemelt fontosságú munkáját csak a húszas években vetette papírra Concha Győző. Provokatív című írásában látszólag már a címben megadja a választ az általa feltett kérdésre: „Van-e magyar társadalom? Nincs.” Hunfalvy Pál egyik 1850-es munkájára visszautalva igyekszik fejtegetéseit történeti érveléssel megalapozni: „A magyarság 1849-ben elvesztette szellemének külső irányító hatalmát, államát. Megmaradt azonban államának tényleges alépítménye, 49 előtti társadalmi szerkezete, melyet az új uralom jogilag is mindjárt átformálni kezdett.” Ebben a gondolatmenetben nem csak az érdekes, hogy Concha kiindulópontját tekintve mennyire hegeliánus, hanem sokkal inkább az, ahogyan az állam és társadalom kettéválasztását történetileg 1849-hez, mintegy az önkényuralom bevezetéséhez köti. Ebből a szövegkörnyezetből bukkan elő nála a rendek és osztályok szerinti tagolódás megkülönböztetése: „A 48 előtti egyházi, nemesi, polgári és – ilyennek jogilag ugyan nem számító – jobbágyi rendek helyére a gazdagok, a módosak, a szegények, az ínségesek csoportja lépett. Mint felső, közép, alsó osztály, mint osztályon kívüli zsellér, napszámos jegyezve be a közbeszéd, a társadalom nem hivatalos cégjegyzékébe. A rendek, mint a régi szerencsétlen, szomorú, embertelen világ elkárhozott maradványai a közbeszédből száműzettek, nevük, ha mégis szükség volt rá, a kísértetektől való félelem egy nemével említtetett.” E gondolatmenetben Concha a rendeket részben történeti-jogi, részben valóságos hivatásrendi kategóriaként értelmezi. Ez utóbbi vezet el a mondandó lényegéhez: „A rendek végleges halálán és az osztályok eleven uralmán örvendezők képzelt világába azonban disszonánsan szólt bele a tények, a valóság tudománya, a maga különleges nevén: a statisztika. A legszabadelvűbb, a jogegyenlőségért buzgó lélek sem bírt a társadalom valóságos útvesztőjében eligazodni, ha azt a munka különbségeire, vagyis a rendi különbségekre tekintet nélkül csupán a látható, kézzelfogható vagyoni osztálykülönbségekkel akarta megérttetni a fölé, alá, mellérendelés, a becsületnek, divatos nevén a presztízsnek igen eltérő tüneteit, még a tiszta gazdasági munka körében is fellépő jelenségeit.”

A második világháború alatt, Erdei Ferenc tollából született az a szemléletileg mindmáig meghatározó munka, amely a magyarországi fejlődés megfejtésére új kategóriákat próbált bevezetni. A mű egészen az 1970-es évekig kéziratban maradt. Bizonyos gondolatok ismertek voltak belőle, ezeket ugyanis Erdei az 1943-as szárszói találkozón tartott beszédében is kifejtette. Erre a kéziratra, illetve a szárszói beszédre alapozva szokás Erdei „kettős társada- lom”-koncepciójáról beszélni. Erdei egyrészt Hajnal István társadalomtörténész ihletésére, másrészt a marxista elmélet befolyására a magyarországi társadalomfejlődés sajátosságait a polgárosodással próbálta összefüggésbe hozni. Az Erdei-féle polgárosodás annak a felismerésnek a magyarázatára született, hogy a kelet-európai társadalmakban és különösen Magyarországon ellentét, fáziskésés, különbség támadt osztályhelyzet és társadalmi állapot között. Az Erdei-féle magyarázat szerint Nyugat-Európában az, hogy valaki milyen osztályhelyzetben van (ami alapjában véve gazdasági meghatározottságú), összefüggésbe hozható a társadalmi hierarchiában elfoglalt pozíciójával. Kelet-Európában ezzel szemben nem így van. Van valakinek osztályhelyzete, de ettől eltér a társadalmi pozíciója, más szabja meg az egyiket és a másikat. Erdei azt a folyamatot nevezi polgárosodásnak, amely során Kelet-Eu- rópában emberek-csoportok társadalmi állapota utoléri az osztályhelyzetüket, hozzáidomul az osztályhelyzethez. A jobbágyfelszabadítás utáni évszázadban azonban a magyarországi kapitalizálódásban a fáziskésés nem tűnt el automatikusan, megmerevedett, elszakadt a kettő egymástól, és a társadalmi állapot csak nagyon lassan éri utol az osztályhelyzetet. „Általában a múlt század közepén indult meg a kelet-európai társadalmak kapitalizálódása, s polgárosodásuk még most is többé-kevésbé befejezetlen.” Gazdaság és társadalom elhatárolása tehát nem általában, hanem sajátlagos kelet-európai jelenségként vetődik fel Erdeinél.

Az „1867 utáni fejlődésben” Erdei „többszörösen összetett szerkezet” létéről beszél, és lényegében három társadalmat különböztet meg. Bár a kéziratban maradt tanulmány csak a felső szerkezeteket tárgyalja, mégsem használnám szívesen a „kettős társadalom” kifejezést. A bevezető gondolatmenetét követve ugyanis a következő modell rajzolódik ki: egyik oldalon áll a „legfölső és uralkodó társadalomszerkezet, a rendi társadalom folytatódásaként kifejlődött és modernizálódott történeti nemzeti társadalom”, „alatta a rendi társadalom jobbágyságának, illetve az egész rendek alatti alsó népi társadalomnak a folytatódásaként kifejlődött és valamelyest modernizálódott történelmi népi társadalomszerkezet’. „E történelmi struktúrák mellett a magyar tásadalomban is kiképződött a kapitalizmus saját szerkezete, mint modern polgári társadalom. ” A két „magas” szerkezet alá szorulva tehát ott van a történelmi népi társadalom, ami egyértelműen a paraszti társadalmat jelenti. Az, hogy erről itt Erdei nem ír részletesen, az főként azzal magyarázható, hogy egész addigi szociológusi munkásságában a parasztságról írt, s nézeteit erről 1940-ben külön is összefoglalta (A magyar paraszttársadalom).

Legalább hármas társadalomról kellene tehát beszélnünk Erdei koncepciója alapján. A társadalomnak ez a megtöbbszöröződése történetileg nála is azzal a régi érvvel függ össze, hogy a polgári átalakulást a politikai életben a volt nemességnek a felső, illetve a középső rétege irányította, és ezért az intézmények egy részében – elsősorban az állami intézményekben – fennmaradt ennek a társadalmi csoportnak a vezető szerepe. A termelés kapitalista átalakulását viszont ezzel szemben gyakorlatilag kívülről (nem szervesen, Erdei még a „gyarmatias” kifejezést is használja) kezdeményezték, és így a kapitalizmus kívülről épült be a magyar társadalomba. Ennek a kívülről irányított gazdasági kapitalizálódásnak a „jövevény” hordozói beékelődtek a magyar társadalomba. Mindettől részben érintetlenül Erdei szerint alul azonban ott vegetál a népi társadalmi tömb. S ez magyarázza szerintem a kéziratról való megfeledkezést. Az a vélekedés, hogy Erdei elveszettnek hitte a kéziratot, eléggé valószínűtlennek tűnik. Már a kézirat fogalmazásából is nyilvánvaló ugyanis, hogy a „népi társadalom” a történeti társadalom alá szorult, maga is a történelmi struktúrák egyike, ily módon „törzsökös”. Az 1943-as szárszói beszéd és maga a kézirat is arról szólt, hogy a nagy kérdés az, mi lesz a népi társadalom helye, polgárosodni fog-e. Erdei elemzése és jövendölése ekkoriban még a népi társadalom polgárosodása. Ez világosan kiderül a már említett 1940-es munkájából: „Polgárosodásnak neveztük ezt az átalakulást, s ez ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy a rendi paraszt társadalmi helyzetét polgári osztályhelyzettel, s a paraszt kultúrautonómiáját polgári kultúrideálokkal váltja fel. S amennyiben az az aktuális polgári társadalom, amelynek hatásai a parasztságot érik, nemzeti társadalom, annyiban a parasztság is a nemzeti társadalom részévé válik.” (Kiemelés – K. Gy.) A kiemelt megszorítás már előrevetíti az 1943-44-es kézirat alternatíváit. Az 1943-as szárszói beszédben a politikus Erdei már másként fogalmazott, ami azonban nem hatástalanította az 1940-ben diagnosztizált társadalomkutatói dilemmát: a parasztság „.társadalmának legjellegzetesebb vonása a polgárosodás. Tehát az a folyamat, amelyik érvényteleníti és lerombolja a paraszti hagyományokat és a paraszti izoláltságot, és egyfelől a polgárság és kispolgárság, másfelől pedig a munkásság irányában alakítja át a korábbi parasztgazdákat és parasztmunkásokat.” Erdei igen tisztán érzékelhette 1944 után, hogy a kérdés nem így fog felvetődni, és választásról sem lehet majd igazán beszélni. A népi társadalom polgárosodására nem lesz mód. Véleményem szerint ekörül kereshetjük a felejtés kulcsát. A kézirat mindenesetre csak Erdei halála után került napvilágra, de a hetvenes években így is nagy hatást gyakorolt a magyar társadalomtudományos gondolkodásra.

A polgárosodás kifejezésnek, amelyet a magyarországi társadalomtudományos gondolkodásban napjainkban talán túlzottan is gyakran használnak, alapvető problémája az, hogy tulajdonképpen lefordíthatatlan nyugat-európai nyelvekre. Németben még van megfelelője, a „Verbürgerlichung”, bár e fogalom messze nem rendelkezik azzal a tartalmi sokrétűséggel, mint amit például az Erdei-féle definíció tartalmaz; az angolszász nyelvekben létezik ugyan egy francia kifejezés, az „embourgeoisement”, de az egyértelműen a gazdaságban elfoglalt termelési helyzet vagy osztályhelyzet alapján történő elhelyezkedésre vonatkozik, és egyáltalán nem arra a fáziskésésre, ami az osztályhelyzet és társadalmi állapot között a fentebbi elméletben kirajzolódott.

A magyar polgárosodás kifejezés is hosszú utat járt be, ameddig az Erdei-féle meghatározásig eljutott. A polgárosodás nyelvújítás korabeli szó, pontosabban reformkori találmány, a civilizáció szó tükörfordításaként keletkezett, amely a reformkorban egyértelműen kulturális jelentést hordozott. A civilizációt nem véletlenül fordították más szóval például pallérozó- dásnak, valamifajta műveltségi szint elérése értelmében. A polgárosodás másik jelentése a reformkorban az, hogy bizonyos embereket, embercsoportokat, akik és amelyek ki vannak rekesztve alapvető jogokból, be kell emelni a állampolgári lét sáncai mögé. Ez leginkább a citoyen, az állampolgár jelentéséhez áll közel. A civilizáció tükörfordításaként keletkezett polgárosodás tehát a reformkorban részben kulturális, részben állampolgári jelentést hordozott. A kapitalizálódás, tehát a szó gazdasági értelme csak később, a dualizmus korában rendelődik a szó mellé a magyarban. A kifejezés sokrétű jelentését és társadalomtudományos meghatározottságát Erdei idézett műveiben nyerte el.

Erdei szellemi forrásai között említettem már a társadalomtörténész Hajnal István nevét. Hajnal azon kevés történész közé tartozik, aki láthatóan maga ihlette meg a szociológusokat.

Hajnal koncepciójának nézőpontja fordított ahhoz képest, amit az eddig elemzett magyar társadalomtudományos hagyományról mondhattunk. Szerinte minden kultúrfejlődésnek olyan az „osztálytársadalma” (és ezt idézőjelben használja), amilyen a rendisége volt. Magyarországról nyugat-európai összehasonlításban így ír: „amott masszív történelmi tradicionális formák a társadalom életének minden részletével, és ezért szakszerű fejlődés, itt inkább aktualitások körül forgó, elmosódott társadalomszerkezet, és épp ezért megrögződés a vezetésben.” Az Erdei- vagy a Leopold-féle koncepcióval szemben, mely a rendiséget felelőssé teszi a polgárosodás elmaradásáért vagy a kapitalizmus színlelt voltáért, a Hajnal István-féle koncepció kultúrfilozófiailag normatív ugyan, a rendiség megítélése azonban összehasonlító történeti szempontból mégis némileg megengedőbb. Csak annak megállapításáig megy el, hogy ez a rendiség nem volt igazán fejlett rendiség, nem volt olyan tagolt, mint a nyugat-európai, ezért elmosódottabb a társadalomszerkezet, kevésbé szakszerű, ha úgy tetszik, a társadalmi tagoltság. Mindazonáltal Leopold és Erdei tanulmányai mellett Hajnal Istvánról is alaposan elfeledkeztek a társadalomtudomány művelői. A magyar társadalomtudományi hagyományoknak tehát – ahogy, mondjuk, a 19. századi magyar társadalomfejlődést értelmezni lehet – hosszú ideig nem volt közvetlen folytatása.

Hogyan történt ezek után a modernizációs vagy elmaradottsági teóriák magyarországi honosítása vagy adaptálása? Az 1945 utáni eszmetörténeti fejlődésből is következik, hogy nem volt rendszeres az adaptálás. A vámbehozatali tilalom alá eső szellemi termékekkel nyilvánvalóan nem volt érdemes irányzatként dicsekedni, hanem fű alatti import honosodott meg. Amikor az 1960-as évek második felében a modernizációs és elmaradottsági elméletek egyáltalán hatni kezdhettek Magyarországon, akkor Rostow és Gerschenkron békésen pihent egy lábjegyzetben egymás mellett, ügyet sem vetve arra, hogy ezek egymás ellenlábasai. Recepcióról, rendszeres adaptációról igen megkésve beszélhetünk: megemlíthető a Világosság 1987-es modernizációs száma vagy a Janus című pécsi folyóirat modernizációs száma 1988- ban. Több évvel azután jelentek azonban ezek meg, hogy Wallerstein megírta a modernizációs teóriák nekrológját. A rendszeres honosításra csak akkor történik kísérlet, amikor ezek az elméletek Nyugat-Európában már többnyire lefutottak. Mégis Ránki Györgynek az 1987-es Világosságban, Tóth Tibornak a 1988-as Janusban szereplő írása nagyon tanulságos abból a szempontból, hogy választ keresnek arra a kérdésre, ami a magyar társadalomtudományos hagyományban is a megoldatlan kérdések közé tartozott: a társadalom különböző létszféráinak a modernizációja hogyan ment végbe és hogyan függ össze ezeknek a tényezőknek a mozgása. A nyolcvanas évek második felében a történészek másfajta választ próbáltak adni, mint a korábbi társadalomtudósok. Szerintük a társadalom intézményes és politikai modernizációja 1848-cal, illetve 1867-tel megtörtént. Ez lehetőséget adott arra, hogy a dualizmus korában meginduljon a gazdaság és a társadalom rohamos modernizációja, „de – fűzi hozzá Ránki – a tradicionális társadalmi vezető rétegek struktúrájának óvása mellett”. Eszerint tehát a hatalmi viszonyokban és a társadalmi viszonyokban működött egy fék, amely azonban nem gátolta meg a modernizációt. Tóth Tibor elmosódottabban ugyanezt fogalmazta meg, szerinte is „a konzervatív intézményrendszer nyűgei miatt” volt korlátozott a fejlődés.

Némi leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy míg a nyugat-európai társadalomtudományos gondolkodás az 1960-as években a modernizációs koncepció felől indult, és ezek a modernizációs koncepciók több területen inkább átadták helyüket az elmaradottság-, illetve függőségi és kölcsönös függőségi elméleteknek, addig Magyarországon a helyzet fordított volt. A magyar társadalomtudományos hagyomány a magyar társadalomfejlődést inkább valamifajta különösségként, elmaradottságként igyekezett értelmezni, és az 1980-as évek végére billent át a mérleg a másik oldalra, azzal a tétellel, hogy a 19. század második felében lényegében sikeres modernizáció zajlott le, bizonyos fékekkel. A magyar társadalomtudományos gondolkodásban ugyanaz a dualizmus kori Magyarország mintha fejlettebbnek tűnne az elmúlt negyvenéves időszak végén, mint ahogy azt korábban megítélték.

TÁRSADALOMTÖRTÉNET-ÍRÁS ÉS PERIODIZÁCIÓ

Az eddigiekben a társadalomtudományos paradigmákat vizsgáltuk, mivel gondolatmenetünkben a társadalomtudományos alapozottságú történetírást vettük kiindulópontul. S bár a társadalomtudományos történetírás tett kísérletet valamifajta nem narratív történettudomány megteremtésére (ennek csak egyik eszköze a kvantifikáció), a narráció ezekben a munkákban is a történetírói diskurzus alapformája maradt. Leírás és elemzés aránya lehet különböző és változó, de pusztán az egyik vagy a másik nem hoz létre történetírói művet. A miért kérdésére adott történészi értelmezés nem szoríthatja háttérbe a mikor és hogyan történetírói beszédmódjait. Ez nemcsak az „események” kronologikus rendjének rekonstrukciójára, hanem a rekonstruált „tények” társadalomtörténeti elbeszélésbe rendezésére is vonatkozik.

Éppen ezért ez a fejezet arra keresi a választ, hogyan történik a korszakmeghatározás a történetírói diskurzusban, s továbbmenve: a közjogi-politikai-történeti dominanciájú, illetve a gazdaságtörténeti szempontú korszakmeghatározások miként vonatkoztathatók a társadalomtörténetre? Ez utóbbi annál is inkább tanulságos kérdés, mivel a fentiekben láttuk, hogy miközben az állam és társadalom elválasztása a 19. század óta teoretikus közhely, gazdaság és társadalom viszonya távolról sem sorolható az elméletileg tisztázott problémák közé.

Az 1980-as évek végi modernizációs történeti tanulmányokban (pedig szerzői par excellence gazdaságtörténészek!) világos volt, hogy az a korszakbeosztás, amelyet a magyar történetírás használ, alapjában véve a közjogi-politikai történet köré rendeződik. A modernizáció szempontjából indul a periodizáció a reformkorral, amely 48-ba torkollik. Aztán 67-tel kezdődik a kiegyezés korszaka. Ezt követi a két világháború közötti, majd az 1945 utáni periódus. Ránki György teljesen egyértelműen ezt a négy nagy modernizációs nekirugaszkodást tárgyalja, és a dualizmust a legsikeresebb modernizációs időszakok közé sorolja. Saját korábbi felfogásához képest is újítás volt az, hogy a két világháború közötti Klebelsberg-féle oktatáspolitikát a modernizáció ügyét egy részterületen elősegítő változásnak értékelte. Abból a szempontból, hogy a társadalmi létszférák együttesen vagy többségükben melyik korszakban mentek keresztül átütő modernizáción, a dualizmust (és a szocializmust) tekintette a legsikeresebbnek. Mindkét korszak a „siker és kudarc” címke alá rendelődött. A közjogi-politikai történet központi helye már az indulásnál kirajzolódik: 48 és 67 körül forog minden. Az érdekes azonban éppen az, hogy a 48 és 67 közötti időszak valahogy kimarad a problématörténeti tárgyalás időszekvenciájából. A magyarországi polgári átalakulásnak pedig az egyik sajátossága éppen az, hogy az intézményes modernizációt egy abszolutista, méghozzá a Habsburg (neo)abszolutista kormányzati rendszer vitte át a gyakorlatba, lényegében 1849 és 1867 között.

Jobbágyfelszabadítás, közteherviselés, népképviselet – ezek voltak a polgári átalakulás fő jelszavai a reformkorban. Ezek törvénybe iktatása zömmel valóban a 48-as forradalommal történt meg. Ezeknek a kérdéseknek a végleges rendezése pedig a kiegyezéssel jutott nyugvópontra. De az átalakítás végrehajtása 48 és 67 között történt. A jobbágyfelszabadítást az 1853-as, illetve Erdélyben az 1854-es úrbéri pátens rendezte. A közteherviselést, ami lényegében adóreformot jelentett, a modern adórendszer bevezetését, 1850-51-ben a Habsburg-neoabszolutizmus ültette át a gyakorlatba. A „népképviselet” elve szerint 1848 után, végül is a 48-as alapokon, 1861-ben, illetve 1865-ben választottak új országgyűlést Magyarországon, még ha ez nem működött is folyamatosan. Mi lehet az oka, hogy ilyen evidenciák ellenére a neoabszolutizmus szinte elsikkadni látszik a magyarországi modernizációt tárgyaló történeti irodalomban?

Nem kerülhető meg, hogy röviden utaljunk a 48-cal, illetve 67-tel kapcsolatos magyar történetírói hagyományra, ezen belül is mindenekelőtt a legékesebben író és mindmáig talán legnagyobb hatású magyar történetíróra: Szekfü Gyulára. 1920-ban megjelent történelmi pamfletjének (Három nemzedék) alcímében jelezte, hogy „egy hanyatló kor történetét” kívánja megírni. Az előszóban pedig – történetíróra általában ritkán jellemző nyíltsággal – személyes indítékait is megvallotta: „.a munka kezdete még 1918 végére és 1919 elejére nyúlik vissza. Ezt a könyvet meg kellett írnom. Ez a könyv személyes élményem. Abban a súlyos ínségben, melybe az 1918-as októberi katasztrófa döntött bennünket. – úgy éreztem másfél év óta és úgy érzem ma is, hogy munkaerőmet és munkakedvemet fel nem találhatom, míg le nem számolok a hanyatlással, melynek végén ilyen katasztrófát kellett megérnünk, míg szemébe nem nézek azon erőknek, amelyek az egészséges fejlődés sodrából kivetették nemzetemet.” A híres szavak jelzik azt az intellektuális fűtöttséget, amelyben a mű a forradalmak (beleértve egy ellenforradalmat is) és a történeti államterület széthullása közepette megszületett. De Szekfűnek mint történetírónak nem lehetett könnyű dolga a „hanyatló kor” meghatározásával. Ebben a munkájában is leszögezte ugyanis: „.négyszázéves közjogi történetünknek 67 a tetőpontja.” Hogyan lehet a vég katasztrófáját a közjogi történet csúcspontjából levezetni? 67-ből 1918-20-at? Szekfű 1920-as bevezetője választ ad erre a kérdésre is: „Egy olyan általános jelenséget, az egész nemzeti életre kiterjedő katasztró- fális változást, minőt mi most átélünk, egyesegyedül az előző korszakok minden tényére, minden fejlődési menetére kiterjedő vizsgálat árán helyezhetünk el a történeti folyamatban. Kutatásunkat tehát ki kellett terjesztenünk az 1914-et megelőző korszak állami, nemzeti, gazdasági, társadalmi és kulturális mozgalmaira, miáltal munkánk a nemzeti élet és abban hatékony összes építő és destruktív erők szintézisévé fog kibővülni.” Mai szóval talán azt is mondhatnánk: mi ez, ha nem a „totális történelem” programja? Hogy ennek a programnak a társadalomtörténeti magyarázó kísérletét legalább egy gondolatmenet erejéig szemléltessük, idézünk a „Társadalmi osztályok és mulasztások” című fejezetből: „Mielőtt az egyes társadalmi osztályok struktúráját részletesen szemügyre vennők, előre is kimondhatjuk, hogy a harmadik nemzedéknek a társadalma is – mint ahogy anyagi és szellemi kultúrája – belső ellentmondásban szenvedett. A 48-as törvényhozás papirosszabványai nem voltak elég erősek a régi társadalmi tagozat lerombolására és újnak a kialakítására: a jogegyenlőség főúri, köznemesi, jobbágyi közt társadalmi téren csak névleg valósult meg, rendek nincsenek többé, de mágnás, gentry és pór, azaz kisgazda és zsellér továbbra is külön egyéniségek, melyeket az általános magyarság többé-kevésbé tudatos érzésén kívül alig tart össze valami. Átmeneti formák vannak ugyan, de egészben véve e három típus éles határoltságban vehető szemügyre.” (Kiemelések – K. Gy.) Most nem a rendi és osztálytagolódás egymásba öltődése keltheti fel figyelmünket Szekfű koncepciójában (erről a továbbiakban még szó esik), hanem az a ritkán hallott, alig burkolt szemrehányás, amely az áprilisi törvényeket (és egyáltalán a törvények – már a szó is különös – „papirosszabványait”) teszi felelőssé a régi társadalmi tagozat következetes lerombolásának elmaradásáért. No persze, ha a közjogi történet csúcspontja 67, akkor nincs más ösvény a történet útvesztői között, mint amit Szekfű így fogalmaz meg: „Békés úton 48-at nem tudtuk végrehajtani, végrehajthatóvá csak akkor lőn, miután a 67:XII. törvénycikkben kiegészítést nyert. 67 nem egyéb tehát, mint gyakorlatilag lehetővé tett, végrehajtható 48.” Hogy a közbeeső korszak eközben itt is kimarad a történetből, az most nem a modernizáció, hanem épp a „hanyatlás korszakának” azonosítási szándékával hozható összefüggésbe. Szekfű tehát úgy oldja meg azt a problémát, hogy miként lehet a hanyatlás kezdete a közjogi történet csúcspontja, hogy a hanyatlást „a nemzeti élet” nem állami erőire hárítja át és 1867 előttre (sőt bizonyos értelemben a liberális nemzedékek felsorakoztatásával 48 előttre!) vezeti vissza.

Vizsgáljuk meg, miként kerül bemutatásra az 1849-1867 közötti „társadalmi átalakulás” egy kifejezetten a korszakkal foglalkozó, későbbi dolgozat történeti érvrendszerében. Szabad György összefoglalása – nyilván puszta történelmi véletlenként – ugyanabban a Valóság-számban jelent meg 1976-ban, amelyben Erdei kéziratos tanulmányának második része. Valójában az új magyar (10 kötetes) történeti szintézis előtanulmányaként készült. A rétegek átalakulását leíró történetírói elemzést az alábbi oknyomozó megállapítás vezeti be: „Magyarország társadalmának feudális struktúrája, noha bomlása már 1848-at megelőzően előrehaladt, a régi rendszer forradalmi felszámolásával nem semmisült meg azon nyomban, hanem – szoros kölcsönhatásban a gazdasági fejlődéssel és a függő ország politikai viszonyainak változásaival – fokozatosan alakult át.” Nem kevésbé jellemző a tanulmány befejező gondolatsora, a forradalmi aktust jelző metaforával együtt: „A társadalmi átalakulás előrehaladásának legfőbb meghatározója az 1848-49-ben a feudalizmus gerincét törő forradalom volt, kibontakozásának módját és mértékét azonban messzemenően befolyásolta az, hogy Magyarország kapitalista fejlődésének első korszakát önkényuralmi viszonyok között élte át.” A „feudalizmus gerincét törő forradalom” világosan a szekfűi „papirosszabvány” törvények aktív ellentettje kíván lenni. Szabad árnyalt megközelítésében a bomlás már 48 előtt megkezdődött. A szövegből azonban úgy tűnik, mintha szerinte a társadalom struktúrájában lehetséges volna „azon nyomban” megsemmisülés, s ennek elmaradásáért ő az „önkényuralmat”, tágabban „a függő ország politikai viszonyainak változását” marasztalja el. Sem állam és társadalom Conchánál már idézett elválása, sem a 48-as törvények számos kérdésben 1849 utáni végrehajtása nem kerül be a magyarázat logikai rendjébe.

Erdeire sokban emlékeztető találó jellemzést adott a magyar századforduló társadalmi struktúrájáról HanákPéter (Vázlatok a századelő magyar társadalmáról, 1962), pedig nyilvánvalóan nem ismerhette Erdei kéziratban maradt munkáját, legfeljebb a szárszói beszéd inspirálhatta. A probléma azonban, amellyel a magyar társadalomkutatók több nemzedéke küszködött, újabb és újabb nekirugaszkodásokra ösztönzött. „A magyar társadalomban a nagy választóvonal az »urak« és a »kendek«, a művelt úri társaság és a parasztból, iparosból, munkásból, cselédből, szolgából álló »alsó néposztályok« között húzódott. Birtok és vagyon önmagában nem adott passzust az urak közé tartozáshoz, ehhez származás, rang vagy diploma is kívántatott. A két nagy tábor között úgy a századfordulón kezdett formálódni a gazdagparasztokból, »jobb« iparosokból, kiskereskedőkből, művezetőkből, kistisztviselőkből, tanítókból a felülről leereszkedően ugyan úrnak szólítottak, de annak még nem tartottak, alulról viszont már úrként süvegeltek, a »félurak« vagy úrfélék közbülső csoportja.” Mi a történelmi magyarázata ennek az „anakronisztikus tagolódás”-nak Hanák szerint? Honnan kerül a fejlődésmenetbe ez a „merev lefelé elzárkózás”? „Alapjában: a magyarországi kapitalizmusnak egy nemesi vezetésű, szárnyaszegett polgári forradalom utáni sokban különös fejlődéséből. A függő helyzetű ország porosz típusú fejlődése nemcsak gazdaságát, hanem a nyugat-európaihoz képest – társadalmát is jócskán deformálta. A feudális társadalomszerkezet lassan bomlott fel és hagyományos formáiba zárkózva sokáig inkább szimbiózisban, mint szerves egységben élt együtt a tőkés rendnek mellette, de jórészt nem belőle kifejlődő új osztályaival.” Amellett, hogy ismét érdemes a történetírói beszédmód képiségét is nyomon kísérni (a „gerincroppantó” Thészeusz helyett itt most „szárnyaszegett” Ikaroszként mutatkozik meg a már-már mitizált forradalom), feltűnik a „szervesség”, mint a szimbiózis biológiai ikerfogalma is. A társadalom itt is részben a „szárnyaszegett forradalom”, részben a „függő helyzetű ország porosz típusú fejlődése” által meghatározott. Ebben a történetépítésben – láthatóan Révai József történeti írásai nyomán – fokozott teher hárul a feudális vezetőrétegre, a forradalom „nemesi vezetésére”.

Hanák Péter koncepciója a későbbi évtizedekben természetesen még sokat változott, s legutolsó – posztumusz megjelent – előadásában (1997) már a struktúrák és identitások pluralizmusáig jutott el, miközben méltatóan idézte a marxista felfogást ért bírálatot, amely „a gazdasági struktúra elsőbbségét és felsőbbségét” illette. A polgárosodás és modernizáció összefüggéseit vizsgálva, a lényeges hangsúlyeltolódásokkal és új elemek beiktatásával együtt is a fentiekhez nagyon hasonló össztörténeti konstrukcióhoz jutott: „Az 1848-at követő abszolutizmus idején bebizonyosodott, hogy a felülről vezényelt modernizálás megreked, ha a politikai rendszer a polgári vagy nemzeti szabadság sziklafalába ütközik. Kitűnt, hogy a tőkés modernizáció kiteljesedéséhez alkotmányosság, liberalizmus és a burzsoá etosz befogadása kellett.” Hanák ezen írásának a legfigyelemreméltóbb újdonsága azonban az, hogy grafikusan is megpróbálta ábrázolni az általa elképzelt kétdimenziós szerkezetet. Ennek leíró szempontjait idézzük: „.az egyes emeleteket elválasztó horizontális korridorokat mindenütt vertikális tengelyek keresztezik, amelyek két részre különítik el az egy emeleteken lakókat is. A magyar társadalom a tradicionális nemzeti és az új polgári felső- és középosztályra bomlott, ahol a nemzeti lényegében nemesit, gentry szellemiségűt, a polgári pedig nem-magyart, kimondottan vagy kimondatlanul zsidót jelentett.” Húsz évvel Erdei tanulmányának publikálása után a történeti nemzeti társadalom szinte észrevétlen „tradicionális nemesivé” minősült vissza, a modern polgári pedig azonosult „kimondottan vagy kimondatlanul” a zsidóval. A tézis már 1920-ban, Szekfű Három nemzedékében is megfogalmazódott (jóllehet ellenkező előjellel): „A magyar kapitalizmusnak a zsidóság sokkal inkább hordozója és kizárólagosabb istápolója, mint más államokban. Nálunk a zsidóság volt az egyetlen osztály, mely a szerepet magára vállalhatta, miután az országban lakó népfajok, a magyarral élükön, tökéletesen tehetetlennek bizonyultak a kor igényeinek eleget tenni.”

Fontos pontokon mutatott rá a közjogi-politikai történet periodizációjának gyenge mozzanataira jogtörténeti alapozású koncepciójában Péter László. Szerinte a magyarországi fejlődésben a 19. század folyamán nem valósult meg „a civil, azaz jogegyenlőségre alapozott magyar társadalom megteremtésének” programja. Koncepciójában a civil társadalom nyugat-európai értelmezéséből (tehát nem a Hegel utáni állam-társadalom kettősségből, hanem a civil társadalom = állam téziséből) indul ki. Az 1848-as törvényekről megállapítja, hogy „.a jogegyenlőség a forradalomnak és az áprilisi törvényeknek a célkitűzése és programja, de nem becikkelyezett teljesítménye volt. Fennmaradt a nemes és nemtelen közötti jogi egyenlőtlenség a főleg szokásjogon alapuló büntetőjog területén és a magánjogban. A törvény előtti egyenlőséget, paraszti tulajdont és néhány alapvető személyi szabadságjogot a Bach-rendszer császári pátenssel, azaz oktrojjal léptetett életbe. Így vezették be 1853-ban az osztrák polgári törvénykönyvet is Magyarországon. Ennek magánjogi rendelkezéseit 1860-61-ben az alkotmány részleges helyreállítása után az országbíró értekezlet részben törvényesítette.” Gondolatmenetének összegzéseként pedig a következőt állapítja meg: „.az egyesületi, a gyülekezési jog és a vallásszabadság vizsgálatán keresztül igyekeztem bemutatni, hogy a civil társadalom reformkorban megkezdett kialakításának programja a század végére elakadt; hogy a műveltségi, vallási, nyelvi-nemzetiségi rendi jellegű válaszfalak nem omlottak le, sőt – vallási téren például – új válaszfalak épültek. Az autokratikus jogelv érvényesülése miatt a jogállam kiépítése lett volna a civil társadalom megteremtésének az előfeltétele. Egy felduzzadt tisztviselő apparátus adminisztrálta az alatta különféle jogállapotban és függésrendszerben mozaikszerűen elhelyezkedő, kisebb-nagyobb privilégiumokat élvező társadalmi csoportokat.” (Volt-e magyar társadalom a XIX. században?)

Nem elegendő azonban a magyar közjogi-politikai-történeti tradíció kritikai számbavétele a csomópontok és meghatározottságok betájolásakor: ha a 19. századi magyarországi folyamatokat akarjuk megérteni, akkor Magyarországot a Habsburg Birodalom részeként kell tekintenünk. A reformkorban is, 1848-67 között is, és 1867 után is. Így szemlélve a kérdést, érdekes meg nem felelésekre bukkanhatunk. Az 1848 előtti időszakot az osztrák történetírás is jól elkülöníti (Vormarz), de a reformkort mégsem azonosíthatjuk a vagy 1815- től, vagy csak szűkebben az 1840-es évekre vonatkoztatott osztrák-német „március előtti” időszakkal. A következő periódusra „Ciszlajtániában” leginkább a neoabszolutizmus elnevezés használatos, de az osztrák történetírás ennek záró dátumának nem 1867-et tekinti, hanem a februári pátens utáni alkotmány bevezetése miatt lényegében 1861-62 a fordulópont. Igaz, felfüggesztik ezt az alkotmányt, de a hatvanas évek elejétől kezdve a Habsburg Birodalom politikatörténeti szempontból már nem egy rendi vagy egy neoabszolutista formációhoz tartozik, hanem alkotmányos monarchiát képez, ahol parlamentáris formák léteznek. Ebben egy további lépés, egy kiteljesedés lesz 1867 (az osztrák történelmet sem lehet a magyartól elszakítva szemlélni). Magyarországon is ismert ez a másfajta tagolás, de elterjedtebbnek tűnik (és elutasítóbb nemzeti szempontból) az önkényuralom elnevezés. S bár 1861-ben egyszer összehívták az országgyűlést, amelyet aztán szét is zavartak, ezután provizóriumról szoktunk beszélni, amit azonban lényegében az önkényuralom meghosszabbításának tekintünk. Nálunk 1867, a dualizmus megteremtése számít az igazi fordulópontnak a politikatörténet szempontjából. A Monarchia egészében gondolkodva azonban nem csak azzal kell számolnunk, hogy a Lajtán túli és a Lajtán inneni közjogi-politikatörténeti kronológia némileg eltérhet egymástól, hanem azzal is, hogy a különböző hosszúságúnak felfogott neoabszolutizmus semmiképp sem iktatható ki a történeti folyamatból.

További kérdés, hogy gazdaságtörténeti szempontból hogyan tagolható ez a történelem. Láthatóan itt is 48 és 67 a két kulcsdátum. Gazdasági szempontból nyilvánvalóan a szabad munkaerő megteremtése, tehát a jobbágyfelszabadítás és a modern adórendszer meghonosítása, tehát a közteherviselés bevezetése a legfontosabb határkő, de mint láttuk, egyik sem köthető egyértelműen 48-hoz. A gazdasági fejlődés és intézményes átalakulás szempontjából fontos tényező még az iparszabadság. Ezt a kérdést nemigen szokták exponálni, az iparszabadságot ugyanis 1859-ben – mondhatnók – egy utolsó önkényuralmi rendelettel a Habsburg-iparrendtartás vezette be. Tulajdonképpen szabadon lehetett iparűzésbe kezdeni, nem kellett ehhez már a céhek engedélye, bár a céhek még tovább létezhettek. Bizonyos ipari tevékenységeknél megkövetelték az előképzettséget és ezt engedélyezni kellett, de az ipari tevékenységek döntő része csak bejelentési kötelezettséghez volt kötve. Ezek az intézményrendszeri változások ismét csak a neoabszolutizmus időszakának fontosságát emelik ki.

Mit jelent mindez gazdaságtörténeti szempontból? Elvileg azt szoktuk mondani, hogy a szabad munkaerő megteremtése mindenkit arra ösztönöz, hogy nagyobb munkateljesítményt fejtsen ki, és ettől a gazdasági fejlődés gyorsulása várható. Ha valaki az 1850-es évek publicisztikáját olvassa, meglepődéssel veszi észre, hogy a szabadság nem mindig a munkateljesítmény fokozása irányába hatott. Tele van a korabeli sajtó azzal, hogy a volt jobbágyok most már – hogy nem kényszerítik őket munkára – ellustultak, italozásra adják a fejüket, cifrálkodnak, henyélnek és nem dolgoznak. Függetlenül attól, hogy ez így volt-e vagy nem, elméletileg ez bizony nagyon is lehetséges. A kulcskérdés itt a teljesítmény mérhetősége: hogyan lehet mérni például a jobbágyfelszabadítás hatását a gazdasági fejlődésre?

A nemzeti össztermék alakulását az adott korban meglehetősen nehéz kiszámítani. Szűkebb mérési tartományokat kell keresni. Arra van lehetőség, hogy egy olyan jelentős termelési ág, mint a gabonatermelés, növekedését megvizsgáljuk a reformkor és az 1850-60-as évek időszakában. Ezt a vizsgálatot végezte el John Komlos amerikai gazdaságtörténész, akinek a könyve Ausztria-Magyarország gazdasági fejlődéséről, az osztrák-magyar közös piacról magyarul is olvasható. (Sajnos, elég rossz fordításban.) Egy kvantitatív gazdaságtörténet azonban legalább numerikusan internacionális tud lenni. Komlos is azzal a várakozással kezdett a vizsgálathoz, hogy a jobbágyfelszabadításnak dinamizálnia kellett a gabonatermelést. És nem kis meglepetéssel vette tudomásul, hogy azok a számítások, amelyeket elvégzett a 48 előtti és a 48 utáni gabonatermelésre vonatkozóan, nem mutatják az éves növekedési ütem gyorsulását, a növekedési ütem nagyjából azonos tempójú marad. Önmagában tehát a jobbágyfelszabadítás mint egy intézményrendszeri változás a legfontosabb agrártermelő szférában nem idézett elő gyorsabb növekedést. Mivel magyarázható ez? Nézzünk szembe azzal is, hogy esetleg nem jó az induló kérdésfeltevésünk. Miért ne növekedhetne a reformkorban is dinamikusan a gabonatermelés? Talán azért, mert nekünk egy olyan feudalizmusképünk van, amelyik – a tradicionalitásról alkotott statikus képzetek miatt – szinte kizárja a dinamizálódást gazdasági értelemben?

Mindenképpen meg kell fogalmazni azt a feltételezést is, hogy nem biztos, hogy az intézményrendszer átalakításának kell a dinamizáló tényező szerepét játszania. Ha nem vizsgálnám, hogy 1767 és 1848 között milyen ütemben növekedett a gabonatermelés, azt is kérdezhetném: honnan származik a kortársaknak az a vélekedése az 1850-es, 1860-as években, hogy gyorsult a gabonatermelés, ha egyetlen, a kortársak által előállított adatsor sem igazolja ezt? Az ezzel kapcsolatos vélekedések elsősorban forgalmi adatokon vagy megfigyeléseken alapulnak. Nem feltétlenül a termelés növekedett dinamikusabban a jobbágyfelszabadítás után, elég azt állítani, hogy több gabonajelent meg a piacon. Egy kommercializálódási folyamatnak lehetünk a tanúi, és ez valamelyest mérhető is. Ha megvizsgáljuk, hogy a reformkorban a magyarországi gabonaprodukciónak – csak a külkereskedelmi részt nézzük – körülbelül milyen százaléka hagyta el Magyarország területét elsősorban nyugati irányban, és megvizsgáljuk ezt 67 után – sajnos a két dátum között nincs adatunk, a belső vámhatár eltörlése miatt ugyanis nem regisztrálták a két birodalomfél közötti forgalmat –, akkor megállapíthatjuk, hogy a reformkor időszakában a magyar gabonaprodukciónak 8-10 százaléka, 67 után pedig 35-40 százaléka került kivitelre. A kommercializálódás jelensége tehát a piaci hányad ugrásszerű növekedését jelentette az adott időszakban. Ez tényszerűen igazolható, de ez nem a jobbágyfelszabadítástól függ, legalábbis nem közvetlenül. A gabonatermelés növekedési üteme tehát nem gyorsult, az azonos trend szerint növekvő gabonatermelés piacra kerülő hányada viszont ugrásszerűen megnőtt.

Hogyan lehetséges ez? Feltehetőleg valamilyen módon a fogyasztási szokásoknak is át kellett alakulniuk. Itt még két jelenség játszik fontos szerepet: az egyik, hogy a magyarországi gabonák közül 48 előtt a domináns nem a búza volt, hanem a rozs (és a kétszeres, vagyis a búzával keverve vetett rozs). A kiegyezés utáni időszakra a domináns magyarországi gabonafajta a búza lett. A magyarországi cereáliafogyasztásban azonban mindvégig a rozskenyér maradt a domináns, sőt a peremkerületeken árpa- és zabkenyeret, sőt kukoricakenyeret is fogyasztottak. Tehát a gabonákon belül előtérbe került a búza, s változott a vetésszerkezet is. Ez a búza került a külkereskedelmi forgalomba, és a rozs- és egyéb kenyerek maradtak inkább hazai fogyasztásra. Így fest a fogyasztási szokások és a kivitel összefüggése.

Figyelmet érdemel továbbá az is, hogy a 19. század előtt Magyarországra országos méretű éhínségek nem voltak jellemzőek. Bár furcsán hangzik, de az országos méretű ínségek és éhínségek (1816, 1846, 1863 és 1873) megjelenése kifejezetten modernizációs termék (s nemcsak Magyarországon). Az átmeneti időszakban gyakoribbá váltak az ínségek (amit persze nem veszünk jó néven a modernizációtól), mielőtt még végképp megszűntek volna. Mindez racionálisan megmagyarázható: ha nem növekszik dinamikusabban a gabonatermelés, akkor – végül is a fogyasztást csökkenteni nem nagyon lehet – csak a tartalékok piacra vitelével, illetve az előbb említett vetésszerkezeti változással lehet a piaci hányadot növelni. Ha viszont a tartalékot piacra dobják (és ezt a jó konjunktúra miatt rendszeresen megteszik), akkor a hét bő – hét szűk esztendő kikerülhetetlen törvényszerűsége következtében, amikor a szűk esztendők jönnek, nincs tartalék, amit föl lehetne élni, és akkor beköszöntenek az ínségek és demográfiai katasztrófák.

A társadalom természetesen kialakítja ezzel kapcsolatos védekezési reflexeit. Az 1863-as aszály nyomán már nem tör ki éhínség, akkor „csak” az állatállomány pusztult igen jelentős mértékben. A takarmánygabonákat a lakosság megette, az állatállomány egy részét pedig levágták. 1873-ban sem lett országos ínség, a válság súlyosságát igazából nem az éhezés, hanem az utolsó nagy magyarországi kolerajárvány jelezte. Természetesen, mivel ínséges esztendőről van szó, olyan emberek is meghaltak a kolerában, akik normális táplálkozási viszonyok közepette életben maradtak volna. Ha az évszámokat nézzük: 1816, 1846, 1863, 1873, ezek elég „természet adta módon” fittyet hánynak 48 és 67 politikatörténeti korszakolásának, és gazdaságtörténeti szempontból másfajta periodizáció lehetőségét villantják fel. Ha nem az intézményrendszer átalakulásából próbálunk kiindulni, és a korszak döntő változását gazdaságtörténeti szempontból a piacosodás vagy kommercializáció jelenségéhez kötjük, akkor más mérőműszert, más paramétereket kell választanunk. Nem akarom mindezzel az intézményrendszer átalakulásának a jelentőségét kétségbe vonni, végképp nem kívánom azt tagadni, de lehetséges szigorúbb értelemben vett gazdaságtörténeti korszakhatárokat

megállapítani, például a piac hosszú távú fejlődésének az alakulása alapján.

A piacosodás egyik lehetséges mértéke vagy mérőeszköze természetesen a piaci árak változása lehet. Ha a 19. századi európai ármozgásokat vizsgáljuk, akkor az árak hosszú tendenciáját tekintve az egész 19. század ereszkedő irányzatú. A 19. század 1816-tól 1896-ig deflációs század. Az évszázados süllyedő trenden belül 25-30 éves emelkedő és ereszkedő korszakokat figyelhetünk meg, és ezeket annak a szovjet közgazdásznak a nevéről, aki ezt az 1920-as években felismerte, Kondratyev-hullámoknak vagy Kondratyev-ciklusnak szokás nevezni. A hosszú hullámok léte a 19. században történetileg igazolható és a piacosodás szempontjából meghatározó jelentőségű. A külkereskedelemhez kapcsolt magyar mezőgazdaság dinamikusabban fejlődik olyan korszakban, amikor a nemzetközi áralakulás tendenciái emelkedő irányúak. Ez jellemző az 1850-1873 közötti gabonakonjunktúra időszakára. A hetvenes évek végétől a kilencvenes évek közepéig agrárválságról szokás beszélni. Első látásra furcsa módon ez a hosszú depressziós korszak nem a mezőgazdasági termelés csökkenésének az időszaka. Sőt Magyarországon ebben a korszakban nő legdinamikusabban a gabonatermelés. Ha ugyanis tartósan csökkennek az árak, akkor ugyanazért a piacra vitt mennyiségért a gabonatermelő kisebb jövedelmet képes bevételezni. Megpróbál legalább ugyanakkora jövedelemre szert tenni, ezért azonban többet kell piacra vinnie – amivel viszont maga is hozzájárul az árak további leszorításához. Ez az ördögi kör a hosszú gabonadekonjunktúra magyarázata.

Másfajta hullámzást mutat a gazdaság a monetarizáció szempontjából. A kommerciali- zációnak egy kissé kényszeredett fordítása a piacosodás, a monetarizáció azonban latinos formában is kevésbé ismert kifejezés. Azt jelenti, hogy a forgalmi vagy csereaktusok közben mind nagyobb mennyiségben használnak pénzközvetítést. Nem feltétlenül tudjuk pontosan mérni a pénz mennyiségét a 19. században. Elvileg az is elképzelhető fejlettebb pénzstatisztika mellett, hogy a forgalomban levő pénzmennyiség dinamikus bővülési, illetve összeszűkülési időszakait tekintjük korszakoló tényezőnek. Az 1850-73 közötti időszakon belül 1849 és 1854 között egy gyors pénzmennyiség növelési, 1854-57 között – ma úgy mondanánk – restriktív pénzpolitika érvényesült, amikor csökkenteni igyekeztek a forgalomban levő pénz mennyiségét. Az 1859-es vesztes háború után azonban újra nagy mennyiségű pénz kerül forgalomba. 1862-65 között újra deflációs pénzpolitika következett, majd a porosz-osztrák háború (1866) után a Monarchia legnagyobb pénzbősége köszöntött be a gründolási lázzal. A rövid távú gazdasági konjunktúrák alakulása tehát elég pontosan mérhető a pénzmennyiség alakulásán.

A kommercializációval együtt a monetarizáció nemcsak finomabb mérőműszere a gazdaságtörténeti változásoknak, hanem más időpontokat jelöl ki korszakhatárként a gazdasági fejlődésben. Bár senki sem enged szívesen a 48-ból vagy 67-ből, gazdaságtörténeti szempontból – egy évszázados hosszú időtartamon belül – indokolhatónak látszik egy 1850-es vagy 1873-as korszakhatár. Az előbbit alátámaszthatja intézményi szempontból a belső vámhatár eltörlésének és a Monarchián belüli belső, szabad piacnak a megteremtése. A fő közlekedési vonalak kiépülésével ekkortól indul meg a terményárak birodalmi léptékű kiegyenlítődése. 1873 pedig nemcsak az utolsó nagy ínség, hagyományos típusú válság, kolera, hanem az első igazán komoly pénzügyi krach időpontja, s a kettő egybeesése miatt még inkább indokolt szakaszhatárnak tekinteni. Ekkor fordul meg a nemzetközi és ezen belül a magyarországi és monarchiabeli árfejlődés is. Persze jól tudjuk, hogy az árak alakulása (amely igazán az „önző magánember” világának része) mennyire függ a politikai felhőrégió kisebb viharaitól: gondoljunk a tőzsdei megrázkódtatásokra egy-egy kormányválságkor, háború kitörésekor stb.

Az eddigiek után az a látszat adódik, hogy egyrészt bizalmatlansági indítványt nyújtottam be a közjogi-politikatörténeti korszakhatárokkal szemben, másrészt megpróbáltam ezekről leválasztani a gazdaságtörténeti korszakhatárokat, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy úgy érveljek: sem a közjogi-politikai történet, sem a gazdaságtörténet korszakhatárai nem nyújtanak kielégítő evidenciát a társadalomtörténet periodizációjához. A magyar társadalomtörténetben található álláspontok a korszakmeghatározásnál többnyire a közjogi-politikai történet kulcsidőpontjaiból (és az ezekhez kapcsolt gazdaságtörténeti csomópontokból) indulnak ki vagy pedig azokkal viaskodnak. Természetesen a gazdaság- és a politikatörténetnél is lehetne eloldó, lazább periodizációt alkalmazni, de még inkább szükséges ezt megtenni a társadalomtörténetben. Hogy ez mennyire így van, arra két példát említek.

Az 1848-as jobbágyfelszabadításkor a IX. törvénycikk szerint „az úrbér és azt pótló szerződéses jobbágyok” számára biztosították, hogy telkeik polgári tulajdonukba kerüljenek. Ennek következtében a nem úrbéres típusú szerződéssel bíró vagy szerződéssel egyáltalán nem rendelkező jobbágyok az általuk használt területeket vagy nem kapták meg polgári tulajdonba, vagy ha meg akarták kapni, fizetniük kellett érte. Az a telek számított úrbéresnek, amely ilyenként került bejegyzésre az 1767-es Mária Terézia-féle urbáriumba. Ez után kellett állami adót fizetni. Amikor 1767-ben összeírták a jobbágyi kézen levő földeket és a jobbágyok tudták, hogy ezután fognak adózni, mindenki igyekezett inkább kevesebbet bemondani. Ez 1767-ben nyereséget hozhatott számukra. Azzal, hogy 1848 így fogalmazta meg a polgári tulajdon és a kárpótlás nélküli birtokba adás feltételét, gyakorlatilag visszamenőleg hátrányos helyzetbe hozta az eltitkolt vagy nem úrbéres területek birtokosait. Ezáltal társadalomtörténeti szempontból utólag 1767 nyomatékosabb határvonallá vált, mint ha 48 nem ilyen intézkedést hozott volna.

Ugyanennek a jelenségnek az illusztrációja lehet egy másik probléma: 1867-ben került sor az „izraelita honpolgárok” egyenjogúsítására (emancipáció). De a teljes egyenjogúsítás csak 1894-95-ben következett be az egyházpolitikai törvényekkel, konkrétan az izraelita vallás bevett felekezetté nyilvánításával. Ennek olyan következményei voltak, hogy 1867 és 1895 között egy izraelita nem köthetett vegyes házasságot bevett felekezethez tartozóval. Vagy annak kellett betérnie az izraelita vallásba, vagy az izraelita vallásúnak kellett kitérnie, hogy a házasság létrejöhessen. Hogy az 1868-as törvényes szabályozás milyen különbségtételeket épített be a társadalmi érintkezés szempontjából a vegyes házasság jelenségébe, az majd 1895 után derül ki, amikor megtörténik a felekezet teljes egyenjogúsítása, és ezáltal izraeliták és keresztények között is megnyílik a vegyes házasság lehetősége.

Mindezzel azt szeretném hangsúlyozni, hogy az intézményrendszeri változások nagyon sok esetben nemcsak azért problematikusak társadalomtörténeti nézőpontból, mert vagy a politikatörténethez, vagy a gazdaságtörténethez kötődnek, és ezért nem vonatkoztathatók közvetlenül a társadalomtörténetre, hanem azért is, mert a társadalomtörténetben egy adott időpontban meghozott intézményrendszeri változás visszamenőleges vagy előre vonatkoztató hatályú lehet. Ezért is szokás azt mondani, hogy a politikatörténeti változásokhoz évek elegendők, a gazdaságtörténeti változásokhoz évtizedekre van szükség, a társadalomtörténeti változásokat azonban csak több generáción keresztül lehet mérni.

Szisztematikus társadalom-idő kezelési kísérletként szeretném még megemlíteni Tóth Zoltán dolgozatát, amely a társadalomtörténetet szuverén fogalmak szerint, hosszabb távú folyamatként értelmezi. A rendi norma és a „keresztyén polgárisodás” (1991) című tanulmány mottójául a szerző (aki a Concha által megalapozott hagyomány kései továbbéltetője) Hajnal Istvánnak azt a már idézett megállapítását választja, hogy „minden társadalomnak olyan az osztálytársadalma, amilyen a rendisége volt”, s a kontinuitás és diszkontinuitás kérdését elemzi a magyar történelemben. Megállapítja, hogy „a magyarországi polgári fejlődés »különös vonásai«. amelyek éppen a folyamatosan ható európai közegben érzékelhetők, nyilván nem 48-ban termettek meg. Egy folyamatos műveltség életében, amelyben nem jelentek meg jelentős idegen, az életmód alapjait megváltoztató tömegek, »három nemzedék« nem tekinthető hosszú történelmi időszaknak. A jelentős változások a nemzedéki együttélés közvetlenségével zajlottak le. Az első világháború felnőtt nemzedéke még beleszületett a 48-as liberális reformnemzedék és a 67-et követő liberális modernizálók nemzedékváltásába. A dualizmus kora a 48-as nemzedék számontartott idősebb tagjaival a századfordulóig együtt élt. Ajobbágyvilágot s a jobbágyfelszabadítást a századforduló embere még városban és falun nagyapáik eleven közelségében érezhette.” A tulajdonjog kérdésében azt fejti ki: „a rendi határvonal. a XIX. század végére már többszörösen átértékelődött. A XIX. század második felére a hajdani rusticus rend örökösére, a birtokos parasztságra nem illik a »plebs« minősítése, a tulajdonosi osztályok egyike lett.” Hozzáteszi azonban: „A rendi határvonal kettéválása a nemesi nemzet alatt – elkülönítve a tulajdonosi és nem tulajdonosi osztályokat – nem a jobbágyfelszabadítással történik meg, 48-ban. Legalábbis ami jogi formába öntését illeti, a Mária Terézia-féle urbáriumhoz vezethető vissza.”

Tóth Zoltán elemzésében a történeti-jogi határvonal, az egyházrendi tagolódás és a felekezeti etnicitás hosszú távú vizsgálatával arra a következtetésre jut, hogy „újkori rendiségünk mély gyökerű, történeti, művelődési tömbökre tagolt társadalmat hagyott örökül polgári fejlődésünkre. Társadalomszervezeti műveltségünk rendies történeti rétegének kulcsa. nem a közjogilag tetten érhető, jól ismert feudális intézményekben keresendő, hanem a társadalmi különbségek felfogásának a polgárias eszményekkel együtt élő s a polgári intézményekre és társadalomszerkezetére is kiható formáiban.”

A történetírói beszédmódról fent elmondottak nem annyira a periodizáció kulcséveinek puszta áthelyezését szorgalmazzák (bár kétségtelen, hogy különböző nézőpontokból más-más évek jöhetnek számításba), hanem a társadalomtörténeti korszakolás másfajta időkezelését vetik fel. Ahogy a társadalomtudományos paradigmák kritikai szemléjekor nem tűztük célul, hogy eleve elkötelezzük magunkat valamelyik mellett (inkább egy ilyen választás módszertani következményeire igyekeztünk ráirányítani a figyelmet), most sem szeretnénk eleve kitűzni a társadalomtörténeti periodizáció szakaszhatárait. Hiszen a „feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet” vagy a „hagyományos társadalomból a modern társadalomba való átmenet” csak akkor esne egybe, ha az alapfogalmak ugyanazt jelentenék. A „nemzeti szabadságharc” és „közjogi kiegyezés” időbeli rögzítettsége egészen más meghatározottságokat emel ki a történész számára, mint a „relatív elmaradottság” felszámolásának vagy a „gyarmatias függéstől” a „kölcsönös függőségig” vezető útnak a bemutatása. Az elemzésbe vont különböző történeti idősíkok kezelése közben természetesen az összetartozó szálakat kívánjuk összecsomózni, hogy ne essen szét, mondjuk, „modernizációs trendekre” a történelem. Ám a 19. század társadalmi dinamikáját a reformkortól az első világháborúig úgy szemléljük, mint valamifajta „lomha átalakulást” egy hosszadalmas és széles sodrású folyamatban, amelynek során a törvényhozók, miniszterek és hadvezérek törekvései ellenére a történetet a mindennapi cselekvők tehetetlenségi nyomatéka (inerciája), másként fogalmazva: egyéni és kollektív kezdeményezőkészsége uralja.

FELHASZNÁLT IRODALOM

A német társadalomtörténet új útjai. Tanulmányok. (Szerk. Vári András.) Budapest, 1990.

Benda Gyula: A társadalomtörténet-írás helyzete és perspektívái. Századvég, Új folyam, 4. 1997. 33-43.

Concha Győző: Van-e magyar társadalom? Nincs. In uő: Hatvan év tudományos mozgalmai között. Összegyújtött értekezései és bírálatai. Budapest, 1935, 643-662.

Dosse, Fran9ois: L'histoire en miettes. Des „Annales” á la „nouvelle histoire”. Paris, 1987.

Előadások a polgárosodásról. I. Rendiség és polgárosodás. Budapest, 1991.

Erdei Ferenc: A magyar társadalomról. (Szerk. Kulcsár Kálmán.) Budapest, 1980.

Fischer, Holger: Neure Entwicklungen in der ungarischen Sozialgeschichtsforschung. Archiv für Sozialgeschichte, 1994, 131-157.

Gerschenkron, Alexander: A gazdasági elmaradottság — történelmi távlatból. Budapest, 1984.

Hajnal István: Az osztálytársadalom. In Az új Magyarország. É. h. n., 153-201.

Halmos Károly: Polgár – polgárosodás – civilizáció – kultúra. A társadalomtörténet alapvető kategóriái a XIX-XX. századi lexikon- és szótárirodalom tükrében. Századvég, 1991. 2-3. 131-169.

Hanák Péter: Magyarország a Monarchiában. Tanulmányok. Budapest, 1975.

Hanák Péter: Társadalmi struktúrák a 19. századi Közép-Európában. Történelmi Szemle, 1997. 2. 159-179.

Irinyi Károly: Hajnal István szociológiai történetszemléletéről. A debreceni KLTE Évkönyve. I. 1962. 167-184.

Kerékgyártó Béla: Fejlődéstörténet és kordiagnózis – Hajnal István és modernség problémái. Századvég, Új folyam, 4. 1997. 91-109.

Kövér György: Piacosodás – polgárosodás – demokrácia. A mai átalakulás történelmi perspektívából. Magyar Tudomány, 1991. 1. 30-44.

Kövér György: Milyenek vagyunk? – A „Hajnal István Kör – Társadalmi Egyesület” – tíz év múltán. Századvég, Új folyam, 4. 1997. 43-55.

Kuhn, Thomas S.: A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, 1984.

Lakatos László: Az élet és a formák. Hajnal István történetszociológiája. Budapest, 1996.

Leopold Lajos, ifj.: Színlelt kapitálizmus. In uő: Elmélet nélkül. Budapest, 1917, 91-133.

Lerner, Daniel: The Passing of Traditional Society. Modernizing theMiddle East. New York, 1958.

Magyarország társadalomtörténete I. A reformkortól az első világháborúig (Szöveggyújtemény). 1-2. k. (Szerk.

Kövér György.) Budapest, é. n. [1995]

Mann, Michael: The Sources of Social Power. Cambridge, v. I. 1988; v. II. 1993.

Mayer, Arno: ThePersistence ofthe OldRegime. 1981.

Nagy Endre: Harcban az angyallal. Erdei politikai világnézetének és struktúra-rajzának összefüggései az 1940-es évek elején. In uő: Eszme és valóság. Magyar szociológiatörténeti tanulmányok. Budapest-Szombathely, 1993, 103-118.

Némedi Dénes: A szintézis keresése. Erdei Ferenc szociológiája a 40-es évek első felében. Szociológia, 1978. 4. 511-525.

Organski, A. F. K.: The Stages of Political Development. New York, 1965.

Péter László: Volt-e magyar társadalom a XIX. században? A jogrend és civil társadalom képződése. In Változás és állandóság. Tanulmányok a magyar polgári társadalomról. (Szerk. Karátson Endre és Várdy Péter.) Hollandiai Mikes Kelemen Kör, 1989.

Ránki György: Jegyzetek a társadalomtörténetről. In uő: Mozgásterek és kényszerpályák. Válogatott tanulmányok. Budapest, 1983. 120-173.

Ránki György: A magyarországi modernizáció történetéhez. Világosság, 1987. 10. 611-622.

Rethinking social history. (Szerk. Wilson, Adrian.) Manchaster, 1993.

Riedel, Manfred: Gesellschaft, bürgerliche. In Geschichtliche Grundbegriffe. HistorischesLexicon zurpolitisch-so- zialen Sprache in Deutschland. (Hg. Brunner, Otto, Conze, Werner, Koselleck, Reinhart.) Bd. 2. Stuttgart, 1975, 719-799.

Rostow, W. W.: The Stages of Economic Growth. A Non-CommunistManifesto. Cambridge, 1960.

Schvarcz Gyula: Adalék a magyar állampolgári társadalom egységes természetének elméletéhez. Budapest, 1889. Szabad György: A társadalmi átalakulás folyamatának előrehaladása Magyarországon, 1849-1867. Valóság, 1976. 4.1-16.

Szekfű Gyula: Három nemzedék. Egy hanyatló kor története. Budapest, 1920.

Tóth Tibor: A modernizáció. Janus. V. 1. 1988. 7-15.

Tóth Zoltán: A rendi norma és a „keresztyén polgárisodás”. Társadalomtörténeti esszé. Századvég, 1991. 2-3. 75-131. Trefort Ágoston: Emlékbeszédek és tanulmányok. Budapest, 1881.

Wallerstein, Immanuel: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest, 1983.