Ugrás a tartalomhoz

Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig

Kövér György, Gyáni Gábor (2006)

Osiris Kiadó

NÉPESEDÉS – IDŐBEN, TERBEN

NÉPESEDÉS – IDŐBEN, TERBEN

A történetírás által használt tér általában az államhatárok által kijelölt mező. Úgy is fogalmazhatnék – és ez nemcsak a történelemtanításra, hanem a történelemszemléletünkre is érvényes –, hogy a történészek folytonos teret képzelnek el. Jól körülhatárolt és a politikai határok között folytonosan kitöltött teret.

Ha azonban valaki kézbe vesz egy 4-500 évvel ezelőtti térképet, akkor a legkülönösebb a mai szemlélő számára az, hogy miközben nem jelölték be az országhatárokat, egy furcsán torz ábra kerekedik ki a szemünk előtt. A torzítással a tengeri kikötők az általunk tudottakhoz képest közelebb kerülnek egymáshoz, a folyó menti városok viszonylag pontosan kijelöltek, de a folyótól vagy a tengertől távolabb eső szárazföldi pontok elveszítik azokat az arányokat, amelyeket mi ismerünk a mai kontinensekről. A szárazföldek nem egészen olyan alakúak, mint amilyennek mi látjuk ma őket, és az ábrázolás furcsán össze van kuszálódva. Az antik térképeken például a Földközi-tenger összezsugorodik, s a háttérben levő kontinensek szinte végeláthatatlan térré tágulnak. Vagy az európai kontinens középkori térképein a folyókat pontosan ábrázolták, viszonylag jó arányokkal, de a háttérben a folyóktól távolabbi részek elvesznek a térben. Nyilvánvaló, hogy az antik és a középkori térképek esetében úgy ábrázolták a teret, ahogy észlelték. Mondjuk hajózással – hosszabb távra – gyorsabban lehetett közlekedni, így két kikötő, két folyóparti város viszonylag közel került egymáshoz, s ezeket közelebb rajzolták. A kontinensen pedig, ahol már csak lábakon vagy kerekeken lehetett haladni, és nem lehetett tudni, hol ér véget a szárazföld, ott végtelenbe vesző távolságok tűntek föl. A történelmi tér észlelése kapcsán ezek a régi térképek jelzik számunkra, hogy a történelmi tér valójában nem folytonos, vannak városok, amelyek azáltal kerülnek közel egymáshoz, hogy gyorsan megközelíthetőek, és azok a pontok vesznek ködbe, amelyeket nem érünk el, vagy nagyon nehezen tudunk megközelíteni. A mai modern térképészet ezt izomorf vonalakkal szokta ábrázolni: jelölve például azt, hogy mennyi idő alatt lehet eljutni egyik helyről a másikra.

Hogy a történelmi tér valójában nem folytonos tér, a népsűrűség kapcsán jól belátható. Vannak területek, amelyekre a népesség igen sűrűn települt, és vannak ebben a településszerkezetben nagy lyukak is. A 19. század a magyar történelemben épp a török hódoltság idején keletkezett űrök kitöltésének az időszaka. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a térség belső integrációjának a periódusa. A múlt század közepén a történelmi Magyarország átlagos népsűrűsége 40 fő/km2 volt, ami a századfordulóra 64 fő/km2-re emelkedett. Ezen belül különösen az Alföld népsűrűsége nőtt dinamikusan, sok helyütt elérte, sőt meghaladta a világháború előttre az országos átlagot. A népesedés időbeli és térbeli folyamatait mindenekelőtt a történeti demográfia segítségével térképezhetjük fel.

NEMEK ES NEMZEDÉKEK

Társadalomról csak újratermelődés esetén beszélhetünk, és a reprodukció a társadalom nemek szerinti megoszlásának, illetve nemzedékek szerinti tagolódásának a függvénye. Ennek szemléltetésére a legegyszerűbb példa a demográfiában használatos korfa. A korfa talpazata nyilvánvalóan attól függően szélesedik, hogy mennyire fiatalos egy népesség, menynyire sok a benne született gyermekek száma. Amilyen hosszú a várható átlagos élettartam, olyan meredekséggel szűkül fölfelé a fa. Történelmi okok következtében bemetsződések keletkezhetnek a korfában. A Magyar Statisztikai Hivatal által végrehajtott első, 1869-es népszámlálás idején a 20-24 év közötti generációban látható egy ilyen bemetsződés. Ez nem annyira 1848-49 vérveszteségével, tehát politikatörténeti okkal (bár a háborúskodás miatt elhalasztott születésekről sem feledkezhetünk meg), hanem sokkal inkább egy gazdasági-demográfiai magyarázattal, az 1846-os éhínséggel, illetve az 1848-as kolerajárvánnyal hozható összefüggésbe. Az is érdekes dolog, hogyan szűnik meg egy ilyen bemetsződés.

Demográfusok úgy tartják, hogy több generáció szükséges ahhoz, hogy az effajta foghíjak eltűnjenek. Egy norvég demográfusról (Sundt) nevezték el azt a népesedési törvényt, amely szerint 2-3 generáció szükséges ahhoz, hogy elsimuljon a népesedésben egy ilyen bemet- sződés (vagy kitüremkedés).

Az 1869-es korfa mellé állítva az 1910-est, az eltelt negyven év alatt a bemetsződés valóban elsimulni látszik. Az egymásra rétegzett évjáratokat (kohorszokat) szemlélve további megfigyeléseket tehetünk. Például azt, hogy valamelyest csökkent a 14 év alatti (37%-ról 35,6%-ra) és nőtt a 60 év feletti generációk (5,6%-ról 8,2%-ra) aránya. A népesség azonban továbbra is eléggé fiatalos összetételű maradt. Még érdekesebb, ha a korfa kohorszait nemek szerint is megvizsgáljuk. Az 1869-es népszámlálás 30 éves korig női túlsúlyt mutat, az ennél idősebb évjáratokban azonban férfitúlsúly jelentkezik. 1910-re viszont mindez alapjában megfordul: a 14 év alattiakat tekintve még a természet jóvoltából több fiúgyermek születik, a későbbi generációkban azonban ez az előny elolvad, és a hatvan feletti korcsoportokban már egyértelműen nőtöbbletet találunk. Beáll tehát a 20. századi társadalmakban jól ismert állapot, hogy a nők várható átlagos élettartama magasabb, mint a férfiaké. Nem egyszerűen az idősebbek, hanem az idősebb nők javára tolódott el tehát a korstruktúra az élettartam meghosszabbodásával.

Ha a nemeket és nemzedékeket már nem makrotársadalmi összefüggésben nézzük, akkor kétségtelenül a család (vagy valamilyen mikroközösség) az az egység, amelyben a nemek és nemzedékek közötti viszonyt igazából értelmezni lehet. Már maga a család meghatározása is nagy vitát válthat ki, hiszen annak fogalma korszakról korszakra változik. Vannak azonban bizonyos alapismérvek, amelyekkel az jellemezhető, leírható: általában elsődleges rokoni csoport; házasságon alapul és funkcionális egységet alkot; mindkét nembeli felnőttekből és leszármazottaikból áll, elsődleges funkciója pedig új egyedek létrehozása. Nyugat-európai történeti demográfusok azonban azt is megfigyelték, hogy a funkcionális család modern fogalma viszonylag késői jelenség, a 18. századra megy vissza. Az az állítás is nagy vitát váltott ki, hogy a középkor nem ismerte a gyermekkor fogalmát, miniatűr felnőttet láttak a gyermekekben, s csak a későbbi kor családi élete lett gyermekközpontúvá. Mindenesetre nem elegendő az évjáratok egymásra rakódását vagy az egy háztartásban élők számát megfigyelnünk, arra is tekintettel kell lennünk, hogy az együtt élő csoport minek tekintette magát, hogyan alakult a belső viszony ezekben a mikroközösségekben. A családtörténetben ez utóbbi szempontokat hangsúlyozó irányzatot – a szigorúbban kvantitatív demográfiai iskolától megkülönböztetve – „érzelmi megközelítésként” (sentiments-approach) emlegetik.

A modernizációs elméletek által ihletett demográfusok „demográfiai átmenetnek” nevezték el azt az időszakot, amelynek során a társadalom áttért a régi típusú demográfiai magatartástól a modern típusú demográfiai magatartásra. Elég csak emlékeztetni a Ros- tow-féle „take off” terminus képiségére – ahogy a gép elstartol a kifutópályáról –, s a demográfiai átmenet esetében máris jól érzékelhető a metafora problematikus volta. Hiszen országos léptékű adatok a demográfiai magatartásról – tehát pl. a születésről, halálozásról, házasodásról – csak a statisztikus korban állnak rendelkezésre, ami egyértelműen a „modern” korszakot vagy legfeljebb az átmenet utolsó szakaszát érinti. Tehát ha van biztos kifutópálya a demográfiatörténeti kutatásokban – legalábbis hosszú ideig így képzelték –, akkor ez a „modernség” kifutópályája. Innen startol az a bizonyos gép, és valami ismeretlen légikikötő felé halad visszafelé az időben, amelyről nincsenek országos (makro)adataink. A tárgyszerű megközelítés szempontjából tehát éppen fordított a viszony. A Rostow által használt take off-fal ugyanez a helyzet, hiszen makrostatisztikai adatokat a modern korból ismerünk, és a középkori gazdasági növekedésről ilyen adatok nem kerülhetnek elő.

Azaz viszonylag biztos ismeretünk van a modern kori demográfiai magatartásról, de homályban tapogatózunk a hagyományos magatartással kapcsolatban. Honnan vették akkor a kutatók a hagyományos jellegű társadalmak demográfiai magatartását illető hipotézist? A kiindulópont az elmaradottságból kilábaló társadalmak megfigyelése volt. Ezekből következtetve állították, hogy az elmaradott társadalmak magatartása példázza a régi, hagyományos társadalmi magatartást, a modern társadalmak magatartása pedig a nyugat-európai fejlettekét. Ennek megfelelően a hagyományos társadalmakra magas születési hányad és magas halálozási arány, ezzel szemben a modern társadalmakra ennél lényegesen alacsonyabb születési és halálozási arány jellemző. A két mutató azonban egyensúlyban kell hogy legyen egymással az adott rendszeren belül. A demográfiai magatartás megváltozása a modernizáció folyamatában úgy írható le, hogy a magas születési és halálozási arány rendszere valami módon átmegy egy olyan korszakba, ahol alacsony születési és halálozási arány figyelhető meg. Általános felfogás szerint a folyamatok időzítettsége is ismert: a magas születési és halálozási arány után jön egy korszak, a demográfiai átmenet kezdete, amikor először a halálozási arány kezd csökkenni. A születési arány egy darabig még változatlan marad, majd az is utána hajlik, s aztán mindkettőt lassan lefelé haladó ív jelzi. A hagyományos társadalmak és a modern társadalmak demográfiai magatartása közötti szakasz az ún. demográfiai olló kinyílásának az időszaka, amikor gyors ütemben növekszik a népesség, hiszen a halálozás már csökken, a születés azonban még egy ideig változatlan szinten marad. A demográfiai átmenet vagy a demográfiai olló absztrakciója egyértelműen a fejlődő társadalmak megfigyeléséből adódott, hiszen itt történt az, hogy elterjesztették a modernizáció egészségügyi vívmányait (védőoltások). Ennek következménye ezekben a társadalmakban a halálozás gyors ütemű csökkenése, melyet már egyenesen demográfiai robbanásnak neveztek el az 1960-70-es években.

Az egész gondolatmenet logikája jelzi a koncepció modernizációs elmélethez kötöttségét. Az azonban elgondolkodtatta a történeti demográfusokat, hogy bizonyos vizsgálatok szerint a termékenység csökkenése megelőzte a halálozásét. De egyáltalán miért következik be (akár a halálozási rátát követően) a születési ráta csökkenése? A gyerekszám fokozatos csökkentése valamilyen családi vagy egyéni döntés következménye kell hogy legyen. Mennyire lehet a post festa kiszámított ráták alakulásából a családi, egyéni stratégiákra következtetni, amikor a történelem szereplői nyilvánvalóan nem ezrelékben számoltak, legfeljebb széttekintettek maguk körül? S hogy még tovább menjünk: mennyire ismerhetjük az indítékokat? Számba kell vennünk továbbá a termékenység visszafogására rendelkezésre álló eszköztárat is. Hogyan védekeztek? Kései házasodással? A nemi érintkezési alkalmak ritkításával, megszakított közösüléssel vagy elnyújtott szoptatással? Ismerték-e a fogamzásgátlás valamilyen fajta technikáját, vagy csak a terhességmegszakítás különböző primitív módszereit gyakorolták? Vagy, mint sokan feltételezik: a magas csecsemőhalandóság mögött a szokásszerűen gyakorolt csecsemőgyilkosságra is gyanakodnunk kell? S ha mindezt meg is válaszoltuk, akkor is nyitva marad a kérdés: a termékenység hanyatlása (ahogy többen nevezik: a „nyugodt forradalom”) a szülők motivációjának megváltozása következtében indult-e meg, vagy a születéskorlátozás eszközeihez való hozzáférés lehetősége módosult? S ha az első, a motiváció megváltozása volt a meghatározó, mennyiben tekinthető ez a lezajlott gazdasági-társadalmi átalakulás következményének, vagy gazdasági és társadalmi tényezőktől függetlenül terjedt el? Egyes vélemények szerint a demográfiai átmenet tulajdonképpen nem jelent mást, mint hogy a demográfiai magatartás ellenőrzése a tágabb communitas kezéből a szűkebb család hatáskörébe megy át.

1. ábra Magyarország (Horvát-Szlavonországgal) népességének korfája (1869 és 1910) Forrás: Kövér György: Iparosodás agrárországban. Budapest, 1982, 102-103.

Új források tömeges kiaknázását eredményezte, amikor az 1950-es évek közepén, tehát nagyjából a demográfiai átmenet koncepciójának történeti megfogalmazásával egy időben, előbb francia, majd angol kutatók kidolgozták az ún. családrekonstrukciós vagy más elnevezéssel családrekonstitúciós módszert. Az eljárás lényege az, hogy az egyházközségi anyakönyvből név szerint kigyűjtik az esketéseket, a kereszteléseket és a temetéseket, hogy aztán több generáción keresztül megpróbálják azonosítani, összerakni a családokat. Nyilvánvaló, hogy ebből községszintű adatbázis jöhet létre. Ma már ott tartunk, hogy elmondhatjuk, hogy vannak olyan országok – itt elsősorban Angliát és Franciaországot említhetem –, ahol megírták a népesség prestatisztikus kori történetét. Nem feltétlenül általános családrekonstrukcióval, hiszen az roppant nagy munka lenne, hanem sok esetben különböző népesség-összeírások felhasználásával, a termékenység becslésével. Így a községi adatoknak az összeállításából és azok országtérképre vetítésével meghosszabbodott – szerencsés forrásadottságok mellett, mondjuk, az 1500-as évekig visszamenőleg – az az időszak, amelyben a helyi adatok alapján általános képet lehet alkotni a demográfiai magatartásról.

Magyarországra vonatkozóan az évenkénti nyers születési és halálozási adatok tulajdonképpen 1851-től állnak rendelkezésre. Újabban arra is történt kísérlet, hogy 1830-ig visszabecsüljék a keresztelések és temetések arányszámát. A nyers születési és nyers halálozási ráta alapján nálunk is viszonylag magasabb születési és halálozási aránnyal indul a két görbe. 1851 után menetét két számottevő demográfiai válság befolyásolja: az egyik az 1854-55-ös kolerajárvány, amikor a halálozás meghaladja a születési arányt, és a természetes szaporodásban fogyatkozás következik be; a másik az 1872-73-as kolerajárvány. Ez utóbbi még nagyobb méretű, mivel ínséges időszakkal járt együtt. A haláloki statisztika 190 ezer körüli nagyságrendű kolerahalált tüntet fel. Ha azonban egy bonyolultabb módszerrel az 1870-es és az 1880-as népszámlálás között megpróbálják kiszámítani, hogy mennyi hiányzik a népességből ahhoz képest, ha az ugyanolyan arányban szaporodott volna, mint az 1860- as években, akkor kideríthető, hogy sokkal nagyobb az a népesedési veszteség, ami csakis az 1872-73-as kolera és az ínség rovására írható. Körülbelül 350-400 000-es veszteségre utalnak a számítások. Itt azt is számításba kell venni, aki nem halt bele a kolerába vagy az ínségbe, de legyengült és elvitte valamilyen más betegség.

Az 1855-ös és az 1873-as demográfiai válság is még olyan időszakra esik, amikor Magyarországon nem nyílt ki a demográfiai olló, legfeljebb elkezdődött valami ilyesféle változás, de nem ment végbe (ha az országos adatokat nézzük). 1873 után viszont szisztematikusan megindul a halálozás csökkenése, de a születési arány csak egy viszonylag rövid ideig marad változatlan szinten, majd korán, az 1890-es években megindul a csökkenés útján. Katus László írása világosan szemlélteti, hogy megkezdődik ugyan a halálozás csökkenése, de nem nyílik ki olyan tág demográfiai olló, mint amilyet az ún. „normális” demográfiai átmenetek esetében le szoktak írni a statisztikusok. Ez nyilvánvalóan nem eredményez olyan mértékű ugrásszerű növekedést a természetes szaporodásban, mint ha hosszabb volna a demográfiai olló. Mivel magyarázható, hogy a magyarországi demográfiai magatartás történetében nagyon szűk időszakra korlátozódik a demográfiai olló?

Ezekkel a nyers statisztikai adatokkal, amelyekkel eddig dolgoztunk, nem lehet erre vonatkozóan magyarázatot adni. Finomabb statisztikai mutatókat kell bevezetni, hogy a jelenségeket értelmezni lehessen. Két finomabb mutatót említenék az ún. princetoni indexek sorából (ezeket A. Coale kutatócsoportja dolgozta ki a hatvanas években): 1. a nupcialitás, 2. az ún. házas termékenység. A nupcialitás a szülőképes házas nők arányát méri egy adott társadalomban. Szülőképes nőnek a demográfiában a 15-49 év közötti nőket szokás tekinteni. A nupcialitás mutatója lényegében két dologtól függ: egyrészt attól, hogy hány éves korban mennek férjhez a nők, másrészt pedig, hogy egyáltalán milyen gyakori egy adott társadalomban, hogy férjhez mennek. Pontosabban, mennyire elfogadott egy adott társadalomban, hogy a nők nem mennek férjhez, hanem egyedülállókként élik le az életüket. A házas termékenység pedig azt jelenti, hogy az adott társadalomban milyen gyakorisággal szülnek a szülőképes korú házas nők. A nupcialitás és a házas termékenység mérésekor a hutterita szektához tartozó nők termékenységéhez viszonyítanak, akiknél általános a házasodás és nem alkalmaznak fogamzásgátlást

2. ábra. A nyers születési és halálozási arány alakulása Ausztriában és Magyarországon Forrás: Katus László: A demográfiai átmenet kérdései Magyarországon a 19. században. Történelmi Szemle, 1980. 2. 275.

Egy magyar származású demográfus, John Hajnal az 1960-as évek közepén írott tanulmányában az európai demográfia történetében két alapvető házasodási mintát különböz-tetett meg. Egy Szentpétervár-Trieszt között húzott választóvonal mentén osztotta ketté Európát: az ún. nyugati házasodási modellt már jóval a 19-20. századot megelőzően a késői férjhez menés jellemezte, a nők nagy gyakorisággal 25 éves koruk után mentek férjhez. Másrészt pedig 10% fölötti a nyugati társadalmakban a nőtlenek és hajadonok aránya. „Single”-nek lenni bevett dolog ezekben a társadalmakban. A Szentpétervár-Trieszt vonaltól keletre viszont egy ettől eltérő házasodási minta jellemző. Itt a lányok 18-20 éves korukban férjhez mennek, és csaknem általános a házasodás. Magyarország ezen a térképen valahol középütt helyezkedik el. Hajnal úgy fogalmaz, hogy igazából nem tartozik egyik mintához sem, a kettő keveredése figyelhető meg nálunk, de – teszi hozzá – azért inkább „keletre gravitál”, kelettel mutat több közös vonást. A szűkebb Magyarország városok nélkül számított megyéiben (Erdély nélkül) 1851-ben a férfiak első házasságkötési kora 23, a nőké 19 évre tehető. Ha a demográfiai átmenetnek nevezett jelenség egy nyugati típusú társadalomban köszönt be, másfajta hatást fog produkálni, mint egy keleti típusú esetében. Ha más az indító közeg, akkor maga a demográfiai átmenet jelensége is másképp kell hogy megfoganjon.

Itt térjünk vissza a két előbb bevezetett kategóriára: a házasság koraiságára és gyakoriságára, illetve a házas termékenységre (tehát a nupcialitásra és a házas termékenységre). Nemzetközi összehasonlításban országos adatok nálunk Dányi Dezső jóvoltából 1880-tól állnak rendelkezésre. Ekkor Magyarországon Európához viszonyítva a házas termékenység viszonylag alacsony szintről indul és csökkenő tendenciát mutat, ahogy a születési ráta általában is. A nupcialitás, amelynek az induló szintje európai viszonylatban magas, 1880-hoz képest 1890-re még egy kicsit növekszik, majd utána az is lefelé halad.

Ha térképen vizsgáljuk, hogy 1880 és 1910 között a két mutató, a házasságok koraisága és gyakorisága, illetve a házas termékenység azonos vagy ellentétes irányba mozdul-e el, akkor eszerint a történelmi Magyarország két nagy régióra bontható. Az egyik Északnyu- gat-Magyarország, a középső alföldi rész és a Délvidék, ahol a házas termékenység és a nupcialitás is csökken. Ettől lényegesen eltérő viselkedés mutatható ki Erdély-Partium vidékén és az északkeleti részeken, ahol a két mutató ellentétes irányba mozdul el. Ezeken a területeken – Magyarország elmaradott területein – 1880 és 1910 között nő a házas termékenység. (Két északkeleti és egy délkeleti megye mutatói ellentétes irányba mozdulnak, de ettől most eltekintek.)

Az eddigiekből egyrészt kiderül, hogy Magyarországon már az indulásnál – tehát a statisztikailag mérhető indulás pillanatában – is viszonylag alacsony volt a házas termékenység, és annak csökkenése Magyarország fejlettebb területeire (az északnyugati, középső és délvidéki területekre) volt jellemző. Az elmaradottabb területeken azonban a házas termékenység nem csökkent az általános európai folyamatnak megfelelően, hanem még növekedett is. A nyers adatokat 1851-től, a finomabb mutatókat 1880-tól tudtuk nyomon követni. Amennyiben a demográfiai magatartás megváltozásának kezdete korábbra datálható, a prestatisztikus forrásokhoz, a családrekonstrukciós vizsgálatokhoz kell visszanyúlni.

Magyarországon az 1960-as évek közepétől indultak meg családrekonstrukciós vizsgálatok (Kováts Zoltán, Andorka Rudolf). Ezek eleinte az ún. „egykés” területekre irányultak. Anyakönyvi források alapján azt vizsgálták, hogy ezekben a régiókban mikor kezdődött az ún. egykézés, mikor kezdték a születéskorlátozást. A népesség-összeírásokból pedig a családnagyságot, családszerkezetet lehetett vizsgálni (Dányi Dezső, Faragó Tamás). A név szerinti anyakönyvekből községi szinten végzett családrekonstrukciós vizsgálatokból, illetve az országos, de nem nominális összeírások elemzéséből kiderült, hogy a születéskorlátozás meglehetősen régi keletű jelenség Magyarországon. Pl. az Ormánságban, ahova ezek a kutatások elsősorban irányultak, a 18. század végén, a 19. század elején kimutatható a születéskorlátozás ezeknek a községeknek a népesedési magatartásában. A református magyarok által lakott Vajszlón és Besencén a 19. század folyamán lényegében nem változott a nők első házasságkötési életkora (valamivel 20 év alatt), ugyanakkor a házas termékenység csaknem a felére esett vissza. Ez nyilvánvalóan csak a születéskorlátozás elterjedése által képzelhető el. A másik következtetés, amely ezekből a vizsgálatokból adódott, az, hogy a család- és háztartásszerkezet, vagyis hogy hányan és kik élnek együtt egy családban, változott a magyar társadalom történetében is.

3.ábra A házas termékenység (Ig) és a nuptialitás (IJ együttes változása megyénként, 1880-1910

Forrás: Katus László: A demográfiai átmenet kérdései Magyarországon a 19. században.

Történelmi Szemle, 1980. 2. 275.

Az egykés területek vizsgálata kimutatta, hogy sokkal korábbi a születéskorlátozás, mint ahogy ezt feltételeznénk. Lehet, hogy ez az egyik oka a házas termékenység viszonylag alacsony országos induló szintjének az 1880-as években. A másik a családszerkezettel függhet össze. A néprajzi irodalomban elég elterjedt az a hipotézis, amely szerint régen a nagycsalád volt a domináns, majd a modern társadalomban a kiscsalád terjedt el. Mit tekinthetünk családnak? A II. József kori népszámlálás idején a família kifejezést használják, amit úgy értelmeznek, mint az egy kenyéren élők közösségét, függetlenül attól, hogy ezek együtt laknak-e vagy sem. Az 1851 utáni népszámlálások azonban – osztrák mintára – az egy fedél alatt élést tekintik a család kritériumának. Tehát maga a fogalom is változik történetileg, ami megnehezíti az összehasonlítást.

A háztartás-tipológiára legcélszerűbb Peter Laslett angol történeti demográfus kategóriarendszerét használni. Ő a háztartás-tipológia alapelveként az együtt lakást, a rokonságot és az együtt lakó rokoni csoport funkcionális kapcsolatát határozta meg. E szerint hat háztartástípust különböztetett meg. Az első az egyedülálló személyeket, a második a nem család jellegű háztartásokat, a harmadik az egyszerű családos háztartásokat (simple), a negyedik a kiterjesztett családos háztartásokat (extended, kiterjeszteni értelemszerűen lefelé, fölfelé és vízszintes irányba is lehet), az ötödik a többcsaládos háztartásokat (multiple) és a hatodik rovat a besorolhatatlanokat tartalmazza.

Ez a tipológia sokkal differenciáltabb képet ad, mint a kiscsalád vagy nagycsalád alternatíva. A nagycsalád ugyanis összemossa a lasletti tipológiából a negyedikként említett kiterjesztett családot és az ötödik, a többcsaládos háztartást. Pedig a kiterjesztett családnál egy családmag van, és ehhez kapcsolódnak a rokonok fölfelé és lefelé, mégpedig olyan rokonok, akik önmagukban nem alkotnak külön családot. A többcsaládos háztartásoknál viszont több nukleáris család él együtt.

Az eddigi magyarországi történeti demográfiai vizsgálatok azt igazolják, hogy a 18-19. század fordulóján a történeti Magyarországon az egyszerű családos háztartás volt a domináns. Voltak ugyan olyan történeti régiók, ahol a kiterjesztett családok különböző típusai elterjedtebbek voltak, ez elsősorban a Duna mentére volt jellemző a 18. század végén. Faragó Tamás fogalmazta meg kutatásai alapján azt a hipotézist, hogy a 19. század első harmadában megnőtt a bonyolultabb összetételű háztartások aránya, és előfordulásuk területileg is kiterjedt. Véleménye szerint a bonyolultabb összetételű háztartások elsősorban három földrajzi régióban voltak felismerhetők a 18. század végén: Baranyában, a Temesközben, Bács, Arad vármegyékben, a Duna alsó-magyarországi folyásánál; valamint a felvidéki területeken, Liptó-Gömör-Nógrád vidékén. A 19. század első harmadában ez a terület kiterjed egyrészt északra és északkeleti irányba, másrészt pedig az Alföld középső területeire.

Az igazi kérdés azonban az, hogy mindez minek tulajdonítható. A hagyományos elképzelés az volt, hogy a bonyolultabb családok a korábbi időszakra, az egyszerűbb család elterjedése pedig a modern korra jellemző, és a kettő között lineárisnak tekinthető átmenet figyelhető meg. Mivel magyarázható akkor, hogy Magyarországon már a 19. század előtti korszak is egy domináns nukleáris családos háztartásszerkezetet mutat, és ráadásul a 19. század első felében a bonyolultabb összetételű háztartások (földrajzi) kiterjedése, aránybeli megnövekedése mutatható ki? Mielőtt a szóba jövő magyarázatokat számba vennénk, érdemes egy pillantást vetni azokra a bírálatokra, amelyek a Laslett-féle háztartás-tipológiát és a háztartásnagyság mérésén alapuló nemzetközi összehasonlításokat érték.

Elsősorban osztrák történeti vizsgálatok alapján L. K. Berkner és M. Mitterauer megállapította, hogy Laslett statikus metszeteken alapuló tipológiája nem veszi figyelembe a családciklus alakulását. Különbséget tesznek ugyanis a társadalmi idő és a családi idő között. Miközben az előző lehetséges módon lineárisan halad a 19. század óta meggyökeresedett felfogás szerint, az utóbbi ciklikusan változik. Nem könnyű a családciklus kezdő- és végpontját meghatározni, de elfogadhatónak tűnik, hogy a házasságkötéstől a túlélő házastárs haláláig számítsuk az értelmezendő intervallumot. Tételezzük fel, hogy a felnőtt fiú először szülei nukleáris családjában él. Házasodása után a feleséget a családhoz hozza, és miután apja visszavonul a háztartás-gazdaság irányításától, ún. törzscsaládban (Stammfamilie) élnek. Apja halála után azonban ismét nukleáris családba tartozik, majd házas fiával saját visszavonulása után ő is törzscsaládban éldegél egészen haláláig. Házasságkötésének pillanatától kezdve haláláig tehát kétszer élt nukleáris és kétszer törzscsaládban, és mindenfajta összehasonlítás attól függ, hogy az adott település családjainak ciklusa éppen milyen fázisban tart. Volt-e valami, ami ezt a ciklust „megzavarta”?

Most nem vizsgáltuk, hogy az adott közösségben (társadalomban) a korai vagy késői házasodás szokása uralkodik. További problémát vet fel, hogy a nyugat-európai nukleáris családok, miközben a háztartás határait általában szűkebben vonják meg, mint a rokonság, nagyszámú nem rokon elemet is magukba fogadnak. Eltekintettünk attól is, hogy az adott kultúrában szokás-e, hogy az apa még életében átadja fiának a gazdálkodás irányításának jogát, vagy ez csak halála után következik be. Pedig nyilvánvaló, hogy ezek mindegyike rendkívül erőteljesen befolyásolja a családciklus hosszát. Magyarországon – amint ezt lokális vizsgálatok jelzik – ha az apa nem adja ki életében a vagyont a családját odahozó fiának, háztartásfőként marad a családban, a megözvegyült feleség viszont, a vagyonjogi szokások miatt, többnyire csak együtt élő rokonként él tovább a háztartásban. A nemi szerepek jogi szentesítése az adott társadalomban a családciklus értékelését is meghatározza.

A nem is mindig lineáris változások magyarázatát kereshetjük a rendelkezésre álló földterület nagyságában, a falvak határának a beszűkülésében és egyéb társadalmi-gazdasági tényezőkben, de azt a láncszemet, amely az egyes nemzedékeket összeköti egymással a birtoklás szempontjából, az örökösödési szokásokat mindenképpen vizsgálnunk kell, mert enélkül nem juthatunk igazán magyarázó erejű kijelentésekhez.

Az örökösödési szokásokról ugyanúgy nem áll rendelkezésre (valószínűleg nem is lehetséges) országos vizsgálat a 18. századot megelőző időszakból, mint a népesedésről. Országos méretű összeírások, felmérések csak a 19-20. század fordulóján keletkeztek. Részben jogászok végeztek ilyen vizsgálatot, részben gazdaságtörténészek, illetve néprajzosok. Arra nincs mód, hogy a 18. század végi (1787 és 1828 közöttről ismertünk számsorokat), illetve a 19. század végi adatokat összekössük. Amit történelmileg meg lehet nézni, az az örökösödéssel kapcsolatos jogalkotás: miként szabályozták törvényesen az örökösödést Magyarországon. Az első nagy dilemma tehát ez, a második viszont az, hogy a valóságban követték-e ezt az emberek, vagy egészen másképp intézték az örökösödést. Milyen vagyontárgyakra terjedt ki a végrendelkezés ereje, és hogyan érvényesült a szokásjog?

Nyilvánvalóan az első kérdésről tudunk többet mondani, és az ingatlannal kapcsolatos örökösödés szabályozása kapcsán Werbőczy Tripartitumáig érdemes visszanyúlni. Werbőczy ugyanis a nemességre vonatkozóan részben a szokásjog törvénykönyvbe vitelével, részben az őáltala óhajtott állapot elérése érdekében az ún. fiági (fiúági) örökösödést iktatta a Hármaskönyvbe. Ez azt jelenti, hogy a lányokat kifizették ingóságokkal vagy pénzzel, de az ingatlanok a fiúágon öröklődtek. Bonyolultabb volt persze a helyzet, mert a magyar jog megkülönbözteti az ún. ősi birtokot az apa szerzett birtokától, és a fiági öröklés igazából csak az ősi birtokra vonatkozott, a szerzett (az apa által szerzett) birtokot az apa, a nemes apa végrendeletileg adhatta a lányainak is. Summa summarum, a 18. század végére azonban a szerzett birtokon is a fiági örökösödés tekinthető az általános gyakorlatnak a magyarországi nemesség esetében. Ez az eredetileg csak a nemesség számára előírt örökösödés a paraszti telekbirtoklás megszilárdulásával nagyjából egy időben – a 18. század végére – elterjedt az akkor még jobbágy-paraszti örökösödésre is. Természetesen nem lehet azt állítani, hogy országosan egységes gyakorlat uralkodott volna, de több tényező abba az irányba hatott, hogy ez a tendencia erősödjön meg. A 19. század úgy köszönt be, hogy az ingatlannal kapcsolatosan Magyarországon a fiági örökösödést tételezhetjük domináns szokásként. Az 1840-es reformországgyűlésen hozott törvény ajobbágy örökléséről viszont becikkelyezi az osztályos örökösödést, amely szerint, függetlenül az örökösök nemétől, fiú is, lány is az ingatlanban egyforma mértékben kell hogy részesüljön. Az elfogadott törvény tehát ellenkezett a bevett szokással, és kimondta: „minden e részben eddig fennállott ellenkező szokások, szőlőhegyi vagy más helyi szabályok, ezennel jövendőre megsemmisíttetnek.” Nyilvánvaló, hogy a törvény beiktatása a szokásokat nem tudta egyik percről a másikra megváltoztatni, ezt jól jelzik a 19. század végén, a 20. század elején jogászok által (Baross János, Mattyasovszky Miklós) végzett – az előbb már említett – felmérések. Ezek bizonyos megyékben, bizonyos területeken igen nagy mértékben kimutatják a fiági öröklést, illetve egy harmadik örökösödési típust: az ún. törzsöröklést, amely a legkisebb mértékben volt elterjedt Magyarországon. A törzsöröklés azt jelenti, hogy fiágon is csak egy fiú viszi tovább az ingatlant. Ez elsősorban a német területekre jellemző, és bizonyos értelemben a magyarországi németségnél is bevett szokás volt. Így eléggé gyakran előfordult Moson és Sopron megyében, valamint Temesben, Torontálban és Krassó-Szörényben. A fiági örökösödés esetei azonban ennél jóval nagyobb területre terjedtek ki: a Dunántúlon Komárom és Somogy, az Alföld déli részén Bács-Bodrog, Békés, Csanád, Temes, Torontál, a Felvidéken Liptó és Sáros, Erdélyben pedig Csík, Kolozs és Krassó-Szörény mutatott kiugró értékeket. Az 1840-ben beiktatott törvény ellenére tehát az osztályos örökösödés az ingatlanokkal kapcsolatban egyáltalán nem mondható általánosnak még a 19-20. század fordulóján sem.

Az osztályos örökösödés alól kivételt jelenthetett nemcsak az, hogy ha a régi szokásokat tartották életben, hanem az is, ha végrendeleti úton örökítettek. Volt mód arra, hogy az országos törvény ellenére csak fiúkat vagy akár csak egy fiút részesítsenek az ingatlanban. Természetesen más gyakorlat is kialakult: már a kortárs Tagányi Károly is felfigyelt arra, hogy „a leányok ellenben, különösen Abaúj, Borsod, Gömör, Sáros, Zemplén, Bereg, Bihar stb. megyében, noha nekik is mindenből teljesen egyenlő részhez volna joguk, nemcsak hogy minden ingatlanból ki vannak zárva, hanem még egyenlő osztályrészt sem kapnak, mivel különböző becslési fortélyok következtében, amikhez hasonlót egyébiránt már Werbőczy Hármaskönyve is megengedett, a leányoknak jutott pénz és ingóság mindig sokkal kevesebb értékű, néha alig egy negyedét teszi ki a köteles résznek”.

Logikailag végig lehet gondolni: ha a domináns szokás a fiági örökösödés, és ehhez képest a 19. század folyamán a törvényes szabályozás az osztályos örökösödést kívánja általánossá tenni (és azért ér el ebben komoly eredményt a század végére), akkor nyilvánvaló, hogy az ingatlannal kapcsolatos örökösödési szokások befolyásolni fogják a házas termékenységet és/vagy a nupcialitást. Ha már nemcsak a fiúk örökölnek, hanem a fiúk-lányok vegyesen, és ezt a fennálló szokások ellenére törvény is terjeszti, akkor ez abba az irányba fog hatni, hogy vagy különböző (legális vagy rejtett) utakon megpróbálják fenntartani a régi, meglehetősen rugalmas öröklési szokásokat, vagy pedig más módon igyekeznek védekezni a birtokosztódás veszélye ellen (a törvényes szabályozás ugyanis eléggé egyértelműen a birtokosztódás irányába mutat). Átányban például, ebben a Heves megyei „átlagosnak” tekinthető faluban, amelyre vonatkozóan mind történeti antropológiai (Fél Edit és Hofer Tamás), mind történeti demográfiai vizsgálatok (Andorka Rudolf) rendelkezésünkre állnak, s ahol a határt nem korlátozta nagybirtok, a jórészt református népesség házasodási kora már a 18. század végén is magasabb volt az átlagosnál, és a jobbágyfelszabadítás utáni évtizedekben ez a mutató még növekedett, amikor is az osztott örökösödés domináns gyakorlattá vált ugyan, de a szokás szerint a gazda élete végéig nem adta ki birtokát a házasodó fiának, és a demográfiai átmenetnek (és a születéskorlátozásnak) szinte semmilyen jelét nem fedezhetjük fel a népesedéstörténeti indexekben.

Amikor a 19-20. század fordulóján a korábban említett jogászok vizsgálták az osztályos örökösödést, a fiági örökösödést és a törzsöröklést, az utóbbival kapcsolatban azt állapították meg, hogy ahol törzsöröklés érvényesül – ez teljesen egyértelműen törpe kisebbség Magyarországon –, ott nem fordul elő „egyke”. (Tudni való, hogy ezek a kutatások persze többnyire azt célozták, hogy az osztatlan örökösödés szokását népszerűsítsék Magyarországon.) Ma már bonyolultabbnak látjuk az öröklés és a demográfiai magatartás összefüggéseit. Egyrészt tudjuk, hogy az örökösödés nem közvetlenül befolyásolja az utóbbit. (Sőt olyan feltételezés is megfogalmazódott, hogy az örökösödés valójában nem önálló tényező, hanem pusztán következmény.) Az osztott örökösödés például mind a népesség növekedésének, mind a népességszám hanyatlásának magyarázatául szolgálhat, attól függően, hogy a nupcialitásra vagy a házas termékenységre gyakorol hatást. S hogy mire és hogyan hat, az attól is függ, hogy mekkora az örökíthető vagyon, vannak-e egyéb módok a földhasználatból való részesedésre (bérlet stb.) vagy más jövedelemszerzésre (iparűzésre, fuvarozásra). Ismert az is, hogy az örökösödés nem csak a természetes szaporodásra hat, hanem a migrációra is. Olyan közösségekben, ahol osztatlan örökösödés van szokásban, a nem öröklő fiúk elvándorolnak, s ez is hozzájárul a nukleáris családtípus gyakoriságához. A folyamatokat tehát nem lehet a térbeli mozgások nélkül vizsgálni, ehhez a településszerkezet tanulmányozása is szükséges, de a családrekonstrukciós mikrovizsgálatok épp az elvándorlás nyomon követésére nem igazán alkalmasak.

TELEPÜLÉSSZERKEZET ÉS VÁROSHIERARCHIA

Miközben a modernizációs elméletek általában az országhatárokon belüli folyamatokat ábrázolják, a függőségelméletek vagy például a Wallerstein-féle, ezek továbbfejlesztéseképpen kialakított interdependencia-, tehát kölcsönös függőségi teória világbirodalmakban vagy világgazdaságban gondolkoznak. Általában ezekkel a térbeli egységekkel – vagy országos, vagy világméretű egységekkel – dolgozik a nemzeti és az úgynevezett „egyetemes” történetírás is (amely többnyire maga is összehasonlító nemzeti kereteket használ). A kérdés az, hogy van-e a kettő között valamilyen térbeli lépték, amit legalább közvetítésként lehetne használni a történelemszemléletben.

A magyar történetírásban az országhatárok és a világméretek közötti térnek a betöltésére született koncepció egyik leghatásosabb megfogalmazója Szűcs Jenő volt. Ő ezt a köztes kategóriát régiónak nevezte. (Szintén régióként, de mégis másként definiálta azt munkáiban Berend T. Iván, Ránki György, valamint Gunst Péter és Hanák Péter is.) Kosáry Domonkos, aki szintén nagyobb, áthidaló téregységekkel próbálta a történelmet értelmezni, a kontinens országai közé feszített térségre a „zóna” kifejezést használta. Szűcs koncepciója tulajdonképpen a maga köztes történelmi régióit a társadalom és az állam egymás közötti viszonyából vezeti le. A társadalom (amely számára struktúraként) és az állam (amely pedig hatalomként írható le) viszonya az, amely régiókra tagolja Európa történelmi térképét. Megemlíti, hogy elkülöníthető egy skandináv régió, létezik egy mediterrán régió és egy délkelet-európai régió is, ezekkel azonban Szűcs elmélete nem foglalkozik. Lényegében három nagy területet és ezek egymáshoz való viszonyát elemzi: az egyik a nyugati, nyugat-európai, a másik a kelet-európai, és a harmadik ez a bizonyos köztes, amit Közép-Kelet-Európának nevez. Nem kívánom a Szűcs Jenő-féle teóriát részletesen ismertetni. Amit ki szeretnék emelni Szűcs Jenő koncepciója kapcsán, az végül is a térnek egy olyanfajta kezelése, amely állam és társadalom egymáshoz való viszonya alapján típusokat állít föl és a típusokat rávetíti a történelmi térre. A kelet-európai fejlődést például Szűcs Jenő koncepciójában lényegében Oroszország jelenti, a kelet-európai fejlődés őstípusa az orosz feudalizmus. Itt megvizsgálja a hatalom és a társadalom egymáshoz való viszonyát, ez alapján típust alkot, és aztán azt írja, hogy a kelet-európai régió az, ahol ez a típus érvényes. A mi szempontunkból ez azért tanulságos, mert Szűcs koncepciója szerint az indulásnál, a magyar történelem feudális kezdeteinél a magyarországi hatalom és társadalom viszonya ehhez a típushoz volt közelebb, de később, a feudalizáció folyamán, a későbbiekben Magyarország áttért a másik, a nyugat-európai típusra. Ezzel mintegy térbelileg is elmozdult, a kelet-európai térségről leválva egy közép-ke- let-európai térséghez került, amelyik nyugatos vonásokat hordozott. Módszertanilag tehát egy konkrét eset, az orosz fejlődés alapján Szűcs először típust alkot, és ezután kerül sor a modell térbeliségbe történő belevetítésére. Az ún. régiók (Kelet-Európa, Közép-Kelet-Európa, Nyugat-Európa) általában olyan egységek, amelyekkel a kutatók megpróbálják kitölteni azt az űrt, ami a modernizációs elméletek országhatáron belüli tere és a világgazdasági vagy világbirodalmi tér között húzódik.

A köztes teret természetesen nemcsak így lehet kitölteni. Akkor, amikor az elmaradottság- és a függőségelméletekről esett szó az első fejezetben, említettem, hogy a függőségi elméletek általában a fejlődés szigetszerűségét hangsúlyozzák. Egy elmaradott társadalomban egy modern, kívülről beépült sziget (katonai műszóval élve: hídfőállás) keletkezik. Ez egy kívülről beépült zárvány (enklávé), amely valójában nem az adott elmaradott társadalomhoz tartozik, hanem a centrumországok külső lerakata. A hátországában azonban ott vannak az elmaradott területek, amelyek részben természetesen összekapcsolódnak a beépült enklávéval. Ugyanakkor azonban teljesen ellentétes normák határozzák meg a működési módokat ennek a társadalomnak a két részében.

Innentől már csak egy lépés a centrum-periféria felfogás, amelyről szintén volt szó korábban. Ennek egy továbbfejlesztett változata a nemzetközi irodalomban Sidney Pollard gazdaság- és társadalomtörténész nevéhez fűződik, nálunk elsősorban Berend T. Ivánnak és Ránki Györgynek köszönhető meghonosítása a hetvenes évek végétől. Pollard a nyolcvanas évek elején írott egyik munkájában (a könyv címe: Peaceful Conquest, tehát „Békés hódítás”) felvetette, hogy miközben a centrum-periféria elméletek világgazdasági méretekben általában a centrumországok és a perifériaországok egymáshoz való viszonyát vizsgálják, valójában centrumok a periférián is találhatók. Amikor például Európában kiépülnek a legfontosabb vasútvonalak, akkor azok ténylegesen nem az európai centrumországokat kötik össze az európai periféria országaival, hanem a centrumországok centrumait a perifériaországok centrumaival. Ha visszagondolunk az antik és középkori térképekre, akkor ennek az a jelentősége, hogy a perifériaországok centrumai kerülnek közel a centrumországok centrumaihoz, és ezáltal csak az őközöttük levő távolság csökken. A perifériaországok egyéb területei, a „hátországok” valójában ebből még nem profitálnak az első időszakban, sőt szinte biztos, hogy növekszik a belső polarizálódás. Döntő probléma az, hogy ezekben a periferikus centrumokban szigetszerű fejlődés jön-e létre, tehát hogy azok egyoldalúan kötődnek a nyugat-európai térség centrumaihoz, vagy pedig beindul egyfajta kölcsönös együttműködés, és nem kerül sor a társadalom duális társadalommá való átalakulására, mint ahogy az a harmadik világban történt. Kölcsönös ösztönzés jön-e létre a periferikus centrum és (mondhatnám) a periferikus periféria között, vagyis a periférián levő centrum és a hátország között. Ez a döntő kérdés ebben az időszakban, véli Sidney Pollard. Beemel valamit a függőségi elméletekből és az elmaradottsági elméletekből, de ezt Európára alkalmazza, és azt állítja, hogy a 19. század során a nyugat-európai országok úgy hozták létre európai méretben a centrum-periféria viszonyt, hogy valójában első lépcsőben csak a centrumokat fűzték össze. Ezek ösztönözték egymást a fejlődésben.

A centrum-periféria teória sokféle sajátos produktumot eredményezett. Logikailag is kikövetkeztethető egy olyan megoldás, amely a centrumországok periferikus területeit vizsgálja. Egy angol, erősen baloldali politikai beállítottságú szociológus, M. Hechter tulajdonképpen azt a nézetet képviselte, hogy Nagy-Britanniában létezik egy ún. Celtic fringe, egy kelta szárny, amelyik elmaradott térség Nagy-Britannia egészén belül. A 19-20. századi, az ipari forradalom utáni fejlődés nemhogy közelebb hozta volna a nagy iparvárosokat ehhez a kelta szárnyhoz, hanem csak növekedett az egyenlőtlenség. Nem egész Skóciáról, nem az egész Walesről van szó, hanem annak bizonyos, általában a kelta lakosság leszármazottai révén betelepített területeiről. Mindez egy centrumországon belül s nem a világ elmaradott vidékein került megállapításra – s azt, hogy Nagy-Britannia centrumország, senki nem vitatja. A tanulmány ráirányítja a figyelmet arra, hogy amint a perifériát nem szabad egységesen perifériaként szemlélni, ugyanúgy a centrumországokat sem szabad egységesen centrumnak tekinteni. Ugyanakkor a mű egy erős (és ideologikus) túlzást is tartalmaz.

Szólni kell még az „új történeti földrajz”-nak nevezett irányzatról, amely az 1970-80- as években alakult ki, és szembefordult az általam korábban említett elméletekkel. Azt a kritikát fogalmazta meg, miszerint nem igazán célravezető sem országhatárok között, sem világméretekben, sem regionális egységekben szemlélni a történelmi teret. Soha senki nem tudta igazán pontosan definiálni, hogy mi a régió, s azt sem, hogy létező történelmi egység-e, vagy csak a kutató elemzését megkönnyítő operacionális fogalom. Mindig vita volt akörül, hogy mit tekintsünk egy régiónak, s ha annak veszünk egy területet, milyen alapon tegyük azt.

Az új történeti földrajz képviselői szerint (első magyarországi népszerűsítőjeként Tímár Lajost említhetjük) a történelmi térben elsősorban a települések hierarchiáját lehet és érdemes vizsgálni. A települések között olyan rangsort célszerű felállítani, ahol a különböző lakott helyek az adott település funkciója szerint egymás alá rendelődnek. Ez egy funkcionális alapon végrehajtott hierarchizálás, ami nem fogja kitölteni az egész teret. Vegyük szemléltető példaként az oktatást. Bizonyos településeken működik egyetem, bizonyos településeken csak főiskolák, másutt középiskolák alakultak, számos településen viszont csak alsóbb fokú iskolák találhatók. Hogy hol milyen szintű és milyen típusú oktatási intézmény jött létre, ezen az alapon ki lehet alakítani egy településhierarchiát. A települések egy része az alsó zónába fog tartozni és így tovább, lesz egy olyan település, ahol, mondjuk, a legtöbb oktatási intézmény található, mégpedig a legmagasabb szintűek. Ezt a hierarchiát is lehet regionálisan szemlélni, de nem kizárólagosan. Az egyetemi városok például a tér különböző pontjain fognak elhelyezkedni. Bizonyos körzetek számára központi hely funkciót fognak betölteni, tehát onnan verbuválják a hallgatói körüket, de ennek ellenére az a térség, ahonnan verbuválnak, nem alkot egységes régiót. Lesznek olyan területek, lesznek olyan zónák, ahonnan ide is, és a másik egyetemre is fognak hallgatók jelentkezni. Nem lehet a vonzáskörzetüket teljesen folytonosan kitöltött térségekként tételezni. Lesznek olyan ritkábban lakott vagy elmaradott területek is, ahonnan nem fognak egyetemre menni egy adott időszakban az emberek. Van bizonyos vonzáskörzete egy-egy településnek, ezt természetesen nem vitatja az új történeti földrajz sem, de azt nem lehet egyöntetűen beosztani, pontosan behatárolni, hogy mi tartozik egy adott régióhoz. Átfedések, átlapolások vannak, sőt üres helyek is. Ami következetesen becserkészhető: az a települések hierarchiája.

Ha a 19. századi magyarországi településszerkezet átalakulását kívánjuk szemügyre venni, elsőként egy csak látszólag egyszerű kérdést kell felvetnünk: mit is tekintsünk településnek? A probléma már a Habsburg-közigazgatásnak is nehézséget okozott, amikor megkülönböztette a lakott helységet a községtől. Az előbbi – úgymond – „a közigazgatási igényeknek saját erejéből megfelelni képtelennek” nyilváníttatott, az utóbbi viszont egy vagy több helységből állt, ám az adminisztráció legalsó láncszeme feltételének eleget tett. A népességtömörülés színhelye és a közigazgatás alsó szintje közötti illesztés egy jól szervezett államapparátus számára végső soron igazgatási kérdés volt. Hasonló gondokat okozott, hogy mekkora lakóhelyi egység számítson helységnek. Különösen élesen vetődött fel ez a kérdés a szórványtelepülések esetében, valamint a kül-, illetve beltelki népesség megkülönböztetésekor. Önálló helység-e egy uradalmi birtokközpont vagy egy külterületi lakóépület-együttes, például egy tanya? Ez is közigazgatási szempontú állásfoglalást igényelt. A Monarchia keleti felén az a döntés született, hogy a külterületi népességnek igazgatásilag valamely községhez kell tartoznia. A probléma nagyságrendjét talán érzékelteti, ha figyelembe vesszük, hogy II. József korában csaknem 1300 külterületi lakott helyről tudunk, 1869-ben viszont Keleti Károly – igencsak bizonytalanul – több mint három és fél ezerre becsülte ezek számát, jóllehet azt is tudjuk, hogy időközben mintegy 350 „puszta” önálló községgé vált (többnyire régi jogai visszaszerzése révén). A népességtömörülést a statisztikus kor összeírásai már közigazgatási-jogi egységek (tehát községek) szerint összegezték (1910-ben több mint 12 500 község került összeírásra). Magának a községnek a közigazgatási-jogi definícióját Magyarországon – az osztrák neoabszolutizmus rendeleti előzményeire építve – a kiegyezés után az 1871-es XVIII. tc. végezte el. Nemcsak az önkormányzatiságot helyezte törvényes alapra, hanem meghatározta az ún. községi illetőséget is. Minden külterületi lakott helyet hozzárendelt valamely községhez, s ugyanakkor minden természetes személyt is egy adott illetőségi községhez fűzött. Mindenkinek tartoznia kellett valamely illetőséghez, többnyire amelybe beleszületett, de az is előfordult, hogy olyanhoz, amelyet valamilyen úton-módon megszerzett. A községek sorában (rendezett tanácsú) városokat, nagyközségeket és kisközségeket tartottak nyilván. Nem minden város került azonban ebbe a kategóriába, mivel a törvényhozás a törvényhatósági jogú városokat, a vármegyékkel együtt, már korábban szabályozta (1870:XLII. tc.). A község nem volt azonos a falvakkal sem, de magában foglalta a külterületi lakott helyeket (az uradalmi majortól vagy a kültelki bányászkolóniától a cigánytelepig). A közigazgatási-jogi beosztás (amelynek törvényi szabályozása 1886-ban zárult le) mégis minden településszerkezeti vizsgálat kiindulópontja kell hogy legyen. Egyszerűen azért, mert mindegyik statisztikai felvétel ezek szerint készült. A külterületi népesség áttekintő számbavételére Magyarországon 1910-ig amúgy sem került sor.

A 19. század folyamán a település- és térhasználatban bekövetkezett változás kapcsán mindenekelőtt a városokkal kell foglalkoznunk. A történelemben elég természetes módon a város csak egyike a térbeli képződményeknek. A város mellett igen jelentős térszervező szerepet töltött be például Magyarországon az uradalom mint egység, vagy ha még régebbi eredetű meghatározottságokat próbálunk föltárni, akkor az ún. ökológiai kistáj. Említhetjük például a dunai Sárközt, amelyik a folyószabályozás előtt egy ökológiailag körülhatárolt tájegység volt, miután a Duna-szabályozás megtörtént, bizonyos sárközi falvak a Duna-Tisza közére kerültek, mások a Dunántúlon maradtak. Ennek ellenére kulturálisan még a 19-20. század fordulóján is ez a terület összetartozott nemcsak a népviseletben, hanem például a házassági kapcsolatokban is. Az ilyen típusú tájegységek tehát, mint az uradalom vagy az ökológiai kistáj, nem enyésznek el egyik napról a másikra a történelemben, de érthető módon a most tárgyalt átalakulás során megnövekszik a városok jelentősége.

Hogy mit tekintünk városnak, azt gyakorlatilag két ismérv alapján szokás meghatározni. A történészek és a földrajzosok nagy többsége a közigazgatási-jogi város fogalmát használja. Város az, amelynek szabad királyi városi (civitas) kiváltsága volt (a középkorban). Vagy város az, amelyik földesúri fennhatóság alatti mezőváros (oppidum) volt ugyan, de rendelkezett valamilyen autonómiával, saját igazgatással. Rögtön látható tehát, hogy a közigazgatási városbesorolás nem tartalmaz egységes kritériumokat (most a feudalizmusra jellemző jogállásbeli sokszínűséget nem is vettük részleteiben figyelembe).

Ez a jogi minősítés korszakunkban jelentős mértékben megváltozott. Először 1848-ban, amikor a város mint „önálló köztörvényhatóság” ügyeinek intézéséről született kerettörvény (XXIII. tc.) a forradalom sűrű perceiben. Ez azonban csak a szabad királyi városokra vonatkozott. A városi települések összességére kiterjedő szabályozást a neoabszolutizmus „ideiglenes utasítása” alkotott először 1851-ben. Az 1860 után bekövetkezett visszarendeződés során a 48-as keretek között az egyes városok által kidolgozott „házszabályok” alapján folyt az igazgatás. A dualizmus rendszerébe a már említett törvényhatósági (1870), községi (1871), végül a fővárosi törvény (1873) illesztette be a magyarországi városokat három szinten (Fiume szabad városi státusát szintén külön szabályozták). A közigazgatási reformok révén Magyarországon ettől fogva – Budapestet és Fiumét most nem említve – lényegében törvényhatósági jogú és ún. rendezett tanácsú városok léteztek közigazgatási-jogi szempontból.

A „törvényhatósági” azt jelentette, hogy az ide sorolt települések a megyékkel azonos jogokat élveztek: tehát velük azonos értékű önkormányzatiságot, a korabeli felfogás szerint az állami közigazgatás „közvetítését” végezhették lefelé és felfelé. Sőt – és talán ez a legfontosabb kiváltság – „egyéb közérdekű, sőt országos ügyekkel is foglalkozhatnak, azokat megvitathatják, azokra nézve megállapításaikat kifejthetik, egymással és a kormánnyal közölhetik, s kérvény alakjában a képviselőházhoz közvetlenül felterjeszthetik”. Ezáltal a törvényhatóságok az országos politika részeiként tagolódtak a magyar közigazgatás szervezetébe. Ez is volt a fő cél. Nem pusztán a Habsburg-abszolutizmussal folytatott hagyományos csatározások elismeréseként és jutalmaként (a megyék esetében), hanem az új kormányrendszer helyi politikai bázisának megteremtése céljából is.

A törvényhatósági jogú városok a szabad királyi városok közül kerültek ki 1870-ben. Sőt ezek körét még ki is bővítették ekkor 20 egyéb településsel. Ez a csoport azonban csak átmenetileg örülhetett „emelkedésének”, ugyanis 1876-ban erőteljesen megrostálták a törvényhatósági jogú városok listáját. A frissiben bekerültek közül csak Kecskemét, Nagyvárad és Versec őrizte meg pozícióját. Külön törvény „léptette elő” erre a „rangra” 1871-ben Pancsovát, valamint 1873-ban Baját és Hódmezővásárhelyt. A törvényhatósági jogú városok szelekciója 1876-ban számos régebbi kiváltsággal rendelkező várost is érintett, elsősorban a Felvidéken és Erdélyben. Miközben a törvényhatósági jog megadása a régi privilégiumok alapján történt, a szelekciónál már népességszám szerinti küszöböt alkalmaztak, 12 000 főben vonva meg a törvényhatósági városi jog megtartásának alsó határát. Voltak olyan városok is, amelyek a „lefokozáskor” egyenesen a „nagyközség” szintjére estek vissza, bár igaz, hogy többen közülük később újra megszerezték a rendezett tanácsú város jogállását (Fogaras, 1906; Zsolna, 1910). Törvényhatósági jogú városi címet a későbbiekben a törvényhozástól egyedül Miskolc kapott a dualizmus korában. A kezdeti bizonytalankodás után tehát egy eléggé zárt „klub” alakult ki a felső szinten.

Azok az oppidumok, amelyek a középkor folyamán vagy a 19. század közepén valamilyen autonómiát élveztek, saját igazgatással rendelkeztek, a hetvenes évek közigazgatási reformjai során vagy átminősültek rendezett tanácsú városokká, azaz bekerültek a város alsóbb kategóriájába, vagy lecsúsztak a városi jogállásról. Amikor a törvényhatósági városokat megrostálták, a rendezett tanácsúak sorában is rendet vágtak, mintegy helyet csinálva a felülről érkezőknek. A rendezett tanácsú város címért – a községi törvény keretén belül – a belügyminiszterhez lehetett fordulni. De a dualizmus korában el is lehetett veszíteni ezt a státust. Deák Ernő többkötetes összefoglalása alapján részleteiben is jól áttekinthetőek ezek a változások. Csak néhány példát idézünk: 1875-től a korábbi érseki székhely, Kalocsa, valamint a vásártartási joggal rendelkező nagy határú piachely, Orosháza nagyközségként tagolódott be a dualizmus közigazgatási rendszerébe, és végig az is maradt. 1876-ban számos jász és kun település veszítette el korábbi előjogát (Jászapáti, Jászdózsa, Jászkisér, Jászladány, Jásztelek, Kiskundorozsma, Kiskunlacháza, Kiskunmajsa, Kunmadaras, Kunszentmiklós). A nyolcvanas és kilencvenes években rendszerint többen süllyedtek nagyközséggé, mint emelkedtek rendezett tanácsú várossá. Igaz, voltak nem éppen következetes irányú módosítások is: a régi cipszer város, Szepesbéla például a közigazgatási reformok során rendezett tanácsú város lett, 1891-ben nagyközséggé minősítették, majd 1900-ban visszakapta korábbi státusát. Ugyanez történt a szintén szepességi ólublóval 1891-ben, 1901-ben ismét hozzájutott korábbi jogállásához, amelyet azonban 1911-ben ismét elveszített. 1900 után egyébként mintha megfordult volna a korábbi trend, újabb és újabb települések emelkedtek rendezett tanácsú rangra. Olyanok például, mint a Dunántúl patinás agrárvárosa, Szekszárd, a dinamikus felvidéki iparváros, Rózsahegy (Ruzomberok) vagy a budapesti agglomerációhoz tartozó Újpest. A szabályozás tehát igazodott a változásokhoz, ám a fentebb bemutatottak tanúbizonysága szerint az állomány redukciójában a törvényhozás és a beligazgatás nagyobb vonalú volt, mint a bővítésben. Ebben szerepet játszott az is, hogy a dualizmus egésze során a magyarországi városoknak nélkülözniük kellett az egységes városi törvény útmutatását.

Rendezett tanácsú és törvényhatósági jogú város 1910-ben összesen 138 volt Magyarországon, ezekben élt a magyarországi népesség egyötöde. Ha a folyton változó, hol növekvő, hol csökkenő rang szerinti összetételtől megpróbálunk elvonatkoztatni, és ezeknek az 1910-ben jogilag városi településeknek – amelyek nyilvánvalóan nem azonosak az 1787- es jogi városállománnyal – a 120 évvel korábbi viszonyait megvizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy II. József idején ezekben a magyarországi népességnek mindössze 11%-a élt. Van tehát valamilyen arányszám a kezünkben, de csak azt tudjuk meg belőle, amit egyébként is gyanítottunk: a jogi értelemben vett városi népesség aránya nőtt. De a mérték tekintetében bizonytalanságban maradtunk. Ugyanakkor a fentiekben láttuk: a növekedés a közigazgatási-jogi városállomány erőteljes szelekciójával párosult a századfordulóig.

A város fogalmának másik leggyakoribb meghatározása abból indul ki, hogy a város népességtömörülési hely. Azt mondhatjuk: egy bizonyos népességi határ fölött egy település város. A nehézség természetesen mindig az, hogy megmondjuk: hol szabható meg ez a határérték? Nyilvánvalóan történelmileg is változó, hogy milyen népességszám fölött tekinthetünk egy adott települést városnak. A fent tárgyalt közigazgatási szabályozás is kénytelen volt a népességet tekintetbe venni. 1848-ban például a szabad királyi városokra vonatkozó törvény a lakosság száma alapján három kategóriát különböztetett meg: 12 000 fő alatt kisvárosról, 12 000 és 30 000 fő között középvárosról, 30 000 fő felett pedig nagyvárosról szólt. Ezzel is összefüggött, hogy az 1876-os szelekciókor a törvényhatósági jogú városok küszöbértékeként 12 000 lakost jelöltek meg. Keleti Károly statisztikus, az 1869-es magyar népszámlálás egyik fő szervezője azt javasolta, hogy 10 000 főnél húzzák meg a városi település alsó határát.

A népességszámon alapuló megközelítés lehetősége modern vizsgálatokat is ösztönzött. Előbb Gyimesi Sándor „a feudalizmusról a kapitalizmusra való átmenet” időszakában, majd Granasztói György a kora újkori dunai térségre (lényegében Ausztriára, Csehországra és Magyarországra) a 19. század elejéig, újabban pedig három ifjú kutató (Czoch Gábor, Sonkoly-Szabó Gábor és Zsinka László) az első világháborúig terjedő korszakra végezte el három metszetben (1784/87, 1851, 1910) a városi települések rangsorelemzését. Az ún. rank-size elemzés lényege az, hogy a településeket több időpontban egy olyan logaritmikus léptékű koordináta-rendszerben ábrázolják, amelyben az x tengelyen a város nagyságrendi rangszámához az y tengelyen az ehhez tartozó népességszám tartozik. A görbék helyzetéből, alakjából, töréspontjaiból, a hozzájuk illesztett lineáris regressziós egyenesből vonnak le következtetéseket a településállomány eloszlásáról, annak változásáról.

II. József korában 10 000 lakos feletti településen a (Horvátország nélkül számított) magyarországi népesség 5%-a, a 19. század közepén 10%-a, a világháború előtt pedig már csaknem 24%-a élt. Az első és második város közötti távolságból (a görbe fentről induló meredekségéből) jól látható, hogy a 18. század végén a jogilag két várost (Pestet és Budát) egybefogó adatfelvétel ellenére Magyarországnak – különösen a dunai Habsburg-monarchia többi országához viszonyítva – nem volt igazi metropolisa. A görbe tetőpontjának meredek kiemelkedése valójában a 19. századnak (különösen annak második felének) a terméke. A 19. század előtt igenjelentős mértékű városállomány-csere játszódott le. Különösen a 10 000 lakos alatti kategóriát jellemezte ez, miközben a nagyobb városok közötti „üres” térségek feltöltődése csak vontatottan haladt előre. A 19. század közepére jelentős mértékben megnőtt a nagy határú alföldi városok súlya a 10 000 fő feletti városállományban, a korábbi 50% helyett immár a települések háromnegyede ezek közül került ki. A 20. század elejére viszont (a székesfőváros mellett) ismét a kisebb városok dinamikája vált jelentőssé.

Ha a népességkoncentrációból indulunk ki, a legnagyobb 10 város alapján jól illusztrálható, hogy milyen városokból állt Magyarország városhierarchiájának élmezőnye 1787-ben, illetve 1910-ben. Budát, Pestet, Óbudát most Budapestként önkényesen együtt kezelve a korábbi időszakban, így már a 18. század végén is az 1. helyen található. 2. Debrecen, 3. Pozsony, 4. Kecskemét, 5. Szeged, 6. Szabadka, 7. Selmec- és Bélabánya, 8. Brassó, 9. Eger és 10. Miskolc. Ugyanez a toplista, tehát a legnagyobb 10 város rangsora 1910-ben a következő: 1. Budapest, 2. Szeged, 3. Szabadka, 4. Debrecen. 5. Pozsony, 6. Temesvár, 7. Kecskemét, 8. Nagyvárad, 9. Arad, 10. Hódmezővásárhely.

Látható, hogy milyen mértékben ment végbe állománycserélődés az élboly városai között (a népességszám alapján). Hogy a jogi helyzet előzményeire is utaljunk: a második sorozatból Temesvár csak 1781-ben kapta meg a szabad királyi városi címet, Arad pedig 1834-ben. 1787-ben egyébként még egyikőjük sem rendelkezett 10 000 lakossal. A település fejlődése és a jogi státus hozzáigazítása – mint láttuk – folyamatosan haladt előre a századok folyamán. Az 1910-ben tizedik helyen található Hódmezővásárhely kapcsán figyelhetünk fel arra, hogy olyan település került az első tíz közé, amelyik a magyar városfejlődés lényeges sajátosságát jelzi. Tudjuk, 1873 óta törvényhatósági jogú város, de a sajátosság nem ebben van, és ez az élvonalbeliek között sem csak Vásárhelyre jellemző. Ha megvizsgáljuk, hogy mennyi az ún. külterületi népesség az élcsoportbeli városokban, tehát az egyébként városiként megadott népesség hány százaléka él tanyán, a 1910-as adatok szerint a második helyen álló Szeged, a harmadik helyen álló Szabadka, a negyedik helyen álló Debrecen, a hetedik helyen álló Kecskemét, a tizedik helyen álló Hódmezővásárhely lakosságának 30-40%-a külterületi népesség. Pozsonyban, Temesvárott, Nagyváradon, Aradon ugyanakkor 2-4% a megfelelő arányszám. Alkatát tekintve tehát a Budapestet követő nagyvárosi kategóriában két igen különböző típusú nagyvárost találunk, amelyek mind külsőben, mind jellegben erősen eltérnek egymástól. Ha azt tapasztaltuk, hogy a jogi kategorizálással nem nagyon lehet dolgozni, akkor a népességszám szerinti településhierarchiával sem igazán könnyen boldogulunk.

Nyilvánvaló, hogy mind a jogi, mind a népességszám szerinti meghatározás önmagában rendkívül sok kívánnivalót hagy maga után, főként a korai időszakokban azonban nemigen van más támpontunk az egész településállomány vizsgálatára. Tapasztalatilag ugyanakkor mindkettő hordoz valamilyen igazságot. Főleg az okoz gondot, hogy olyan korszakban, amikor a városi funkciók maguk is változnak, mint például a 19. század folyamán, rendkívül nehéz megmondani, hogy mi volt város a 19. század elején, és mi város száz évvel később. S hogy mi volt a város, az attól is függ, milyen városról beszélünk egyáltalán.

Ez a szempont tolta előtérbe azokat a vizsgálatokat, amelyek a funkcionális városszem- léletbol indulnak ki, és azt képviselik, hogy (pusztán jogi, illetve népességi szempontból) egy kor adott települései nem fedik le a városi funkciókat. Egyenként meg kell vizsgálni a városi szerepköröket, és megállapítani, hogy mely város tölt be ténylegesen városi funkciót az adott időszakban, és ezeket kell összehasonlítani. Az adott periódus funkcionális városaiból kell válogatni. A funkcionális városszemléletet ugyan a 20. század találta ki a földrajztudományban, de válogatást már maguk a kortársak is próbáltak csinálni. Bárándy János magyar statisztikus 1842-ben azt képviselte, hogy tulajdonképpen Magyarországot, illetve Erdélyt tekintve 53, illetve 11 szabad királyi város van. Ezek szerinte biztosan városok. A többi település között van 195 – ő ezt a kategóriát használta – ún. polgárvárosunk, amelyekről úgy találta, hogy valamilyen szempontból jelentősebbek, mint a többi mezőváros (900 körül volt az oppidumok száma a 19. század negyvenes éveiben). A 195 ún. polgárváros közé sorolt püspöki városokat, a kiváltságolt területek, mint a Jászkun- és Hajdú-kerület városait, szepesi városokat, garnizonvárosokat, ahol katonaság települt, illetve földesúri jellegű városokat.

4. ábra A városok népességszám szerint rank-size eloszlása három időpontban

Forrás: Czoch Gábor-Szabó Gábor-Zsinka László: Változások a magyar város- és telepü lésrendszerben 1784 és 1910 között. In Kőfallal, sárpalánkkal... Várostörténeti tanulmányok. Debrecen, 1997, 30.

Bárándy korabeli kísérlete nagyon tanulságos és nagyon érdekes, de a későbbi történetírás más szempontokat is figyelembe vett.

Gergely András becslése a népességszámból indult ki, de tekintetbe vette a lakás és munkahely térbeli különválását, az ún. iparforgalmi népesség arányát és a település – közelebbről meg nem határozott – funkcióját. Szerinte 1910-ben a magyarországi népességnek kb. 11%-a külterületen (tanyákon vagy pusztákon), 60%-a falvakban élt. A maradék 29% az, amelyik különböző típusú városokban lakott a mezővárostól a fővárosig. Ebből Budapest csak 6%-ot foglalt el, a domináns várostípus a mezőváros volt, 14% körüli népességtömörüléssel. (A jogi szempontú elemzésnél 20% körüli nagyságrendet láttunk, a népességszám szerint pedig 24%-nak mutatkozott a magyarországi városi lakosság.)

Melyek voltak a 19. században az alapvető városi funkciók? Az egyik, amit mindig városképző funkcióként szoktunk emlegetni: az ipar. A 19. században azonban talán ennél is fontosabb szerepet töltött be a kereskedelem; a város általában valamifajta kereskedelmi központi szerepet is ellátott. A harmadik tényező az, hogy a városoknak bizonyos igazgatási funkciójuk is van, és a negyedik, ami szintén elég egyértelmű: a kulturális funkció.

Ismerünk olyan városvizsgálatokat, amelyek a kereskedelmi-pénzügyi funkciókat állítják előtérbe. Teleki Pál, a földrajztudós már a század elején felismerte a világháború előtti térképeken, hogy a történelmi Magyarországon létezett egy ún. városöv, városvonal. Azt vizsgálta, hogy egy adott városon vagy településen belül hány százalékot ér el a kereskedelmi és pénzügyi foglalkozásúak aránya. Ha azokat a településeket, ahol ez a 10%-ot meghaladja, térképre vetítjük és a kereskedelmi-pénzügyi szempontból jelentősebbeket vonallal összekötjük, azok félkörívben helyezkedtek el. Két sávban található a kettős városöv: van egy külső sáv, amelyik egész közel esik az északi országhatárhoz, és van egy belső sáv, amelyik pedig az Alföld-hegyvidék vonal mentén húzódik. Ezek a kereskedelmi szempontból fontos városok valamilyen módon hegyvidék és alföld találkozásánál helyezkedtek el. Vagy úgy, hogy eleve ott települtek, vagy pedig a hegyvidék bizonyos pontjáig fölnyúló folyóvölgyekben jöttek létre, és onnan töltötték be aztán a kereskedelmi funkciókat. A magyarországi városfejlődésnek azonban kereskedelmi-gazdasági szempontból éppen az a legjellemzőbb vonása, hogy már az 1900-as években is eléggé Budapest-centrikus. A főváros körzetében nagy ívben csak üres helyeket találunk. Budapest túlfejlettsége, gazdasági elszívó hatása a többi városhoz képest már a világháború előtti időszakban is megmutatkozott.

Az eddigiek fölvetik azt a kérdést, hogyan lehet a komplex szempontú városhierarchiát ábrázolni a magyar településtörténetben a funkcionális városszemlélet alapján.

Az ún. központi hely (zentraler Ort)-elméletet egy német geográfus dolgozta ki az 1930-as években, és azután Magyarországon is divatbajött. Ez egyfelől előzménye, másrészt továbbfejlesztése a funkcionális városszemléletnek. A központi hely-elmélet ugyan fontosságot tulajdonít az egyes, például gazdasági funkcióknak, de a központi hely funkciót igazából úgy fogalmazza meg, hogy a városi alapfunkciók térbeli kiterjedését tekinti meghatározónak. Eszerint egy városnak vannak helyi funkciói, ami azt jelenti, hogy a város önmaga számára gyakorolja ezeket. Tehát bizonyos intézmények működnek egy városban, amelyek magát a várost látják el – ez a helyi szerepkör. Vannak bizonyos alapfunkciók, amelyeket a város a hozzá tartozó vonzáskörzet számára lát el, és vannak olyan funkciók, amelyek ezen a vonzáskörzeten túlnyúlnak. Nagyon sok város ezeket a tágabb feladatköröket is gyakorolja. A központi hely-elmélet képviselői megvizsgálják azokat az intézményeket, amelyek a városi alapfunkciókat gyakorló városokban elhelyezkednek, és ezen az alapon – az alapfunkciók sűrűsödése szerint – állítják fel a városok hierarchiáját. Ha több szempontból tesszük mérlegre a magyarországi településhálózatot, tehát megpróbáljuk az ipari-kereskedelmi, igazgatási és a kulturális funkció alapján kiválogatni, hogy – jogállástól függetlenül – mely települések ténylegesen városok, összetettebb képet kapunk.

Bácskai Vera és Nagy Lajos 1828-ra vonatkozólag egy korabeli összeírás alapján azt a településállományt vizsgálta meg, amely piacközponti szerepkört töltött be szűkebb és tágabb környezete számára. Az összeírás azt kérdezte a lakosoktól, hogy hova járnak vásárolni és termékeiket hol adják el. A szűkebb Magyarország 138 piacközpontnak minősített településének egyéb funkcióit is figyelembe véve azután 57 központot ítéltek városinak, amelyek azonban természetesen nem ölelték fel az egész városállományt. Itt tehát az egyik gazdasági funkcióból kiindulva tágították az elemzést a komplex város-vizsgálat felé.

Beluszky Pál a 19-20. század fordulójára vonatkozó kutatásaiban már eleve a funkcionális sokrétűséget igyekezett megragadni. Eszerint az alábbi településhierarchia rajzolható meg. A főváros alatt helyezkednek el az ún. regionális centrumok. A regionális centrumok a városi alapfunkció szempontjából azt jelentik, hogy itt egyetemek, főiskolák, királyi bíróságok, postaigazgatóságok, bányakapitányságok, királyi főügyészségek vannak. Ezek alkotják a hierarchia fölső részét. Ez alatt találhatók a fejlett megyeszékhelyek. Itt kereskedelmi és iparkamarák, reálgimnáziumok, ügyvédi kamarák, központi bankfiókok működnek. A megyeszékhelyszintű városokban pénzügyi igazgatóságok, megyei törvényszékek, kórházak, tanítóképzők települtek. Ezek is bizonyos alapfunkciókat betöltő intézményeket tömörítenek, de alacsonyabb szinten. A negyedik a középváros és az ötödik a kisváros (a középvárosban a közjegyzők, általános gimnáziumok, pénzügyőrségek, vasúti mérnökségek, csendőrszakaszok képviselik a jellegzetes intézményeket, a kisvárosban pedig a járási szintű hivatalok bukkannak elő: járásbíróságok, adóhivatalok, szolgabíróságok stb.).

A központi hely-elmélet megközelítésmódja intézményközpontú, ezért a városi szerepkörök közül az igazgatási és a kulturális funkciókat fogja előtérbe állítani. Amikor elvégezték a magyarországi városhierarchia elemzését ennek a szempontrendszernek az alapján, akkor 1900-ban a felső kategóriába (Budapestet most kiemelve ebből a körből) az alábbi tíz város került. 1. Pozsony (Budapest után természetesen), 2. Zágráb, 3. Kolozsvár, 4. Szeged, 5. Kassa, 6. Debrecen, 7. Temesvár, 8. Pécs, 9. Arad és 10. Nagyvárad.

Ha összevetjük a különböző szempontok szerint készült toplistákat, látható, hogy Szabadka, Hódmezővásárhely és Kecskemét hiányzik ebből az élbolyból. Azokon a területeken, ahol a külterületi lakosság rendkívül nagy arányú volt, a városok az alapfunkciók szempontjából nem töltöttek be regionális központi szerepkört. Megjelent ugyanakkor ezen a listán Kassa, Pécs és Horvátországból Zágráb, amelyek viszont nem szerepeltek a legnépesebb városaink között, de egy nagyobb körzet számára központi helyként funkcionáltak.

Így, ha megnézzük a magyarországi városállományt a 20. század elején, akkor a következő ábrát lehet fölrajzolni. Ez a piramis az 1900-ban jogi értelemben vett városokat tartalmazza, a törvényhatósági jogú és a rendezett tanácsú városokat. A funkcionális városszemlélet jegyében találunk olyan településeket, amelyek 1900-ban ugyan jogilag városok, valójában azonban funkcionálisan nem töltenek be városi szerepkört, és találunk olyan településeket, amelyek jogilag nem városok, de valójában városi funkciót töltenek be (csaknem 100 község került be a szórásba szerepkörök révén!). Ha ezeket további vizsgálat alá vetjük és arra vagyunk kíváncsiak, mennyire városiasak ezek társadalmi szempontból, akkor újra egy szűkebb kategóriát fogunk kapni. Ezeknek a településeknek már csak egy kis része nyúlik át a városi kategóriába. Ezek a városias jellegű, városias kinézetű városok – nem a funkció, hanem a városi társadalom és az urbanizáltság látványa itt a fő szempont. Beluszky Pál – akinek a tanulmányára épül a fenti ábra, igen szellemes megfigyelést tett a századforduló képeslapjait nézegetve: függetlenül attól, hogy régi vagy új város-e az adott település, közös vonás az, hogy a magyarországi városokban kis növendék fák vannak beültetve a település központjába. Vagy azért, mert a régi piactér nemrég költözött ki, és most telepítettek oda fákat (nyilvánvalóan mivel új funkciót kapott a központi tér a városon belül), vagy azért, mert korábban egész más szerepkört töltött be.

A központi hely-elmélet és a funkcionális szemlélet alapján már nem egyszerűen egy településállomány rajzolódik ki, hanem az egyes elemek kapcsolatba is kerülnek egymással, mintegy létező hálózatot alkotnak, jóllehet a hierarchia térbeli rendje nem mutat geometrikus elrendeződést. Az apróbb települések rendszerét azonban sokkal nehezebb áttekintően ábrázolnunk, mint a városokat. A magyarországi népesség döntő többsége pedig a 19. században falvakban élt, de a falvak sokszínűsége – a községi burok alatt – inkább csak mikroszinten ragadható meg. A falu még annyira sem közigazgatási-jogi kategória, mint a város. Méretek szerint a dunántúli aprófalvakat egy világ választja el az alföldi óriásfalvaktól, s a településmorfológiai különbségekről (szalagtelkes, orsós, halmaz stb.) nem is tettünk említést. Lakóit a feudális határhasználat megszilárdulása óta a külső telkek közös nyomásokba tagolt egyéni birtoklása és a közös haszonvételek (erdők, legelők) együttes élése tartotta össze, s ezek tartós lenyomata a jobbágyfelszabadítás után is fennmaradt. A szétszórt parcellák tagosítása igen vontatottan haladt előre, és a (nem csak falusi) közbirtokosságok, községi birtokok szilárd rendszere az egész országot beborította.

Már említettük, milyen gondot jelent a külterületi lakott helyek számbavétele. Az 1910- es népszámlálás, amely először tett kísérletet ezek felmérésére, csak a 100 lakosnál többet tömörítő tanyák, puszták összesítését végezte el, a többieket a községekhez csapva közölte. Ennek alapján Thirring Lajos, neves statisztikusunk 2,2 millióra tette (a Horvátország nélküli) Magyarország külterületi lakosságát. Ez az összes jelen levő népesség 12,3%-a volt. Gergely

András már idézett írása ennél valamivel kevesebbet tételezett (10,8%), amelyből azonban a tanyasi lélekszámot 1,2 millióra becsülte. Balogh István pedig, 15 alföldi és az Alfölddel érintkező dunántúli megye összeírását szórványonként a határtérképekkel összevetve arra a következtetésre jutott, hogy a világháború előtt mintegy 725 000 fő élhetett tanyán, s ennél pontosabb számbavételben valószínűleg már nem nagyon reménykedhetünk.

Ezt az inkább elemeiben és metszeteiben vázolt településszerkezetet a lakóhelyeken élő emberek mozgása tette valóban elevenné, dinamikussá. A településhálózatot, amelyet nem folytonos térként ábrázoltunk, a lakosság vándorlása töltötte ki, fűzte össze. A mobilitás azonban mindig a helyben maradáshoz viszonyítva nyeri el jelentőségét. A népszámlálások mindenkitől kérdezték a születési helyet. Ennek alapján megállapítható, hogy Magyarország népességének zöme (1880-ban 74, 1910-ben 69%-a) ugyanazon a településen élte le az életét, ahol született. Ebben az értelemben a népesség meglehetősen „törzsökösnek” mutatkozott.

A vándorlásnak mindig konkrét motívumai voltak. Eredetét tekintve kötődhetett az idénymunka vállalásához. Mivel a Felvidéken a gabona későbben ért be, az észak-magyarországi summások csoportosan vállalhattak aratást az Alföldön. Régóta ismert volt egész Európában a céhlegények vándorlása városról városra. Ezek következtében inkább a férfiak kerekedtek útra és sokszor maradtak ott valamelyik átmenetinek szánt úti célnál. Gyakran előfordult hasonló eset a városi cselédlányok rekrutációja révén is. Mivel a magyarországi szokások szerint többnyire a menyasszony költözött a vőlegényhez, a házasodási migrációnál, ha a férj szülei saját községükben nem találtak fiukhoz illő menynek valót, többnyire valamely szomszédos és azonos kultúrájú településről választottak számára jövendőbelit. A házasodás lokális szokásaiban persze (ahogy az a születési helyek „törzsökösségében” is látható) az endogámia uralkodott.

A belső vándorlásnak 3 fő iránya volt, amelyből a 19. századi migráció kapcsán általában a faluról városra való vándorlást szokás első helyen említeni. Nem állítható, hogy Magyarországon ez nem játszott jelentős szerepet, de a népességvándorlásnak több rétege rakódott egymásra. Az egyik, amelynek során a lakosság a sűrűbben települt hegyvidékről lehúzódott az alföldekre. A születési hely alapján statisztikusok vizsgálták az 1880 utáni népszámlálások esetében, hogy az egyes megyék egymáshoz viszonyítva mekkora népességcserét bonyolítottak le. Mondjuk, az Abaúj-Tornában születettek közül mennyien kerültek le Borsodba vagy Zemplénbe, illetve mennyi borsodi vagy zempléni születésű ment föl Abaúj-Tornába. A hegyvidékről egy-egy megyével mindig lejjebb haladva lépcsőzetesen mutatkozott a népességnyerési többlet. Északról és keletről a folyóvölgyek mentén folyt ez a vándorlás a hegyvidékről a ritkábban települt Alföld irányába. Az előbb említett útvonalat tovább folytatva – ahogy Kovács Alajos statisztikus már a világháború előtt kimutatta – rendszeres nyereség mutatható ki például Zemplénből Szabolcs, Szabolcsból Bihar, Biharból Arad, majd Aradból Temes javára.

A születési helyek statisztikája alapján tetten érhető a második migrációs réteg is, a már említett faluról városba vándorlás. A városok döntő többsége elsősorban saját környezetéből vonzotta magához a népességet. Kivételt jelentett ebből a szempontból a főváros és agglomerációja, amelyet már a kortársak is azzal vádoltak, hogy a többi város elől elszívja a vándorlókat. Ebből annyi valóban igaz, hogy a beköltözőket az egész ország területéről verbuválta. Budapest (és agglomerációja) 19. századi népesedési dinamikáját a hetvenes évekig szinte kizárólag a bevándorlási többlet határozta meg (a keresztelések és temetések egyenlege ekkoriban negatív volt), s csak a század végére növekedhetett meg – a közegészségügy és az infrastruktúra javulásával – a természetes szaporodás jelentősége. Katus László számításai szerint a székesfőváros demográfiai fejlődésében „az 1880-as években még a lakosság növekedésének 89%-a a bevándorlásból származott, s csak 11%-a születési többletből. Az 1890-es években 72-28% ez az arány, 1900 és 1910 között pedig... a növekedés 45%-a már a természetes szaporulatból származik, s a vándorlási nyereség hozzájárulása 55%-ra csökken.” Budapest népességének növekedésében egyébként két nagy konjunktúrahullám mutatható ki a század folyamán: az első a nagy árvizet követő évtizedben a reformkor végén, a második pedig az utolsó nagy kolerajárvány (és a városegyesítés) után a század végéig. (Az agglomerációban csak ez a második ív futott végig, némileg késleltetett ütemezéssel, de sokkal radikálisabban és mindvégig magasabb természetes szaporodási arányok mellett.)

5. ábra a városi jogállású, funkciójú és városias társadalmú települések kölcsönös viszonya 1900-ban

Forrás: Beluszky Pál: A polgárosodás törékeny váza – városhálózatunk a századfordulón I. Tér és Társadalom, 4. 1990. 3-4. 50.

A harmadik migrációs irány, amely nem hagyható figyelmen kívül, még ha a születési- hely-statisztika nem mutatja is, a rendkívül dinamikus tanyásodás, tágabban a külterületre költözés. Különben nehezen lenne elképzelhető, hogy azokban a nagy alföldi városokban, ahol a külterületi népesség magas arányát említettem, ilyen méretű népességkoncentráció halmozódott volna föl. Ha az első és a harmadik belső migrációs irányt együtt vizsgáljuk, látható, hogyan történt a vándorlás által a népesedés fehér foltjainak a kitöltése. Ha e folyamat dinamikáját is szemügyre vesszük, akkor a két legdinamikusabb népességfelszívó helynek a két szélső pólus bizonyul a települések rendszerében: a főváros és a tanyák.

Amikor kivándorlásról beszélünk, akkor általában mindig az amerikai kivándorlásra gondolunk. Valójában azonban – ahogy a belső vándorlásnak is többféle útvonala és lerakódása volt – a külső vándorlás esetében is különböző irányokkal kell számolnunk. Külső vándorlásnak kellene számítani például az örökös tartományokba való migrációt (igaz, mind belső, mind kivándorlásnak nevezése ellen lehet érveket sorakoztatni). A korai osztrák népszámlálások születésihely-statisztikája alapján ez ugyanúgy vizsgálható, mint a belső vándorlás, de ez bizonyára – a (nemzeti) történelemszemlélet okán – alig került az érdeklődés homlokterébe. 1857-ben több mint 72 000, 1880-ban pedig 183 423 magyarországi születésű egyént mutattak ki a ciszlajtániai jelen levő népességben. Az persze nem biztos, hogy ott is maradtak, ahol összeírták őket, de a születésihely-statisztika a tartózkodás tartósságát sehol sem mutatja ki. Az bizonyos, hogy a kiegyezés után a nyugati államfél irányába történő migráció nemcsak abszolút számban erősödött, hanem arányában is. 1857-ben a magyarországi születésű népesség az ottani összlakosságnak csak alig 4%-át, 1880-ban viszont már bő 8%-át tette ki. A vándormozgalom fő iránya is koncentráltabb lett. 1857-ben csak 55%-a irányult Alsó-Ausztriába (és azon belül Bécsbe), 1880-ban pedig már csaknem kétharmada.

1890-től már csak az Ausztriában összeírt magyar honosok adatai állnak rendelkezésünkre, ami nyilvánvalóan kevesebb jövevénytjelez, mint amennyi a Magyarországon születettek száma volna. Illetőség szerint 1890-ben 191 000, 1910-ben pedig csaknem 270 000 magyarországi honost írtak össze a népszámlálások az ausztriai tartományokban. Ez a statisztika érdekes információkat nyújt az elvándorlás megyei gócpontjairól. Eszerint a századfordulón a fenti migránsok durván hetven százaléka állandóan hat északnyugat-magyarországi megyéből, a Trencséntől Vasig húzódó sávból került ki (Trencsén, Nyitra, Pozsony, Moson, Sopron, Vas). A Pozsony, Moson és Sopron megyebeliek szinte kizárólag Alsó-Ausztriában (ezen belül igen jelentős mértékben Bécsben), a Vas megyeiek megosztva részben ugyanitt, részben Stájerországban (azon belül sokan Grazban), a Nyitra megyeiek zömmel szintén Alsó-Ausztriában, de közülük meglehetősen sokan Morvaországban kerültek összeírásra. A Trencsén megyebeli elvándorlók döntő többségét azonban Cseh- és Morvaországban találták a számlálóbiztosok. Hogy a határszéli mozgások mögött milyen eltérő etnokulturális minták húzódtak meg, azt ezekből az adatokból legfeljebb sejthetjük, mivel a népszámlálások ilyen részletezést nem tartalmaztak. Az azonban mindenképpen említésre méltó, hogy míg a bécsi magyarországi honosok között – a Trencsénből jötteket kivéve – szinte következetes nőtöbblet mutatkozott, addig az egyéb alsó-ausztriaiaknál következetes férfitöbblet volt látható. Ez a munkavállalás egy másik – nemi szerepek mellett felfejthető – meghatározottságára vet némi fényt. Bécs, mint a térség legnagyobb metropolisa, komoly vonzóerőt jelentett a katolikus és németül (is) beszélő szűkebb környékből való és összmonarchia-beli állampolgárokra egyaránt, de ebben az időszakban már különösen a szolgáltató szektorra (és hagyományosan a házicselédekre) gyakorolt hatást.

Egy másik jelentős kivándorlási irány, amelyről szintén kevéssé szoktunk beszélni, az Erdélyből a hágókon keresztül a Regátba, tehát a két volt román fejedelemség területére való migráció. A harmadik kétségtelenül a tengerentúli kivándorlás, amelyik a legtöbb figyelmet vonta magára. Annyiban jogosult is ez, hogy a külső vándorlás valóban az Amerikai Egyesült Államokba irányult; a másik két irány részben korábbi időszakra jellemző, részben súlyát tekintve csupán 1/3-ol tesz ki.

6. ábra A tengerentúlra irányuló kivándorlás földrajzi régiói, 1899–1913 Forrás: Puskás Júlia: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880–1940. Budapest, 1982, 99.

Kik vándoroltak ki, hagyták el az országot, és milyen céllal keltek útra? Ez régi vita, sokszor moralizáló megközelítések fényében szokás erről ítéletet alkotni. Az igazi, a szakmai vita akörül zajlik, hogy az amerikai szívóhatás volt-e az a tényező, amely elvonzotta innen az embereket, illetve a magyarországi körülmények voltak-e olyanok, amelyek eltaszították itthonról a kivándorlókat. Azaz a csapóajtó feliratainak analógiájára: a „push” vagy a „pull” faktorok voltak-e erősebbek? A bevándorlás oldaláról az újhaza vonzerejét szokás inkább hangsúlyozni, a kibocsátó országok viszont inkább a taszítóerőket emlegetik (ezek között leginkább a magas természetes szaporodást, a mezőgazdasági viszonyok átalakulását vagy megmerevedését, valamint az iparosodás mobilizáló erejét vagy annak hiányát). Ezek mérlegét valószínűleg soha nem lehet általánosságban megvonni úgy, hogy csak az amerikai szívóhatás vagy csak a magyarországi körülmények játszottak szerepet a migrációban. A kivándorlók döntő többsége azzal a szándékkal ment ki, hogy vissza kíván jönni. Az eredeti motivációban tehát nem feltétlenül áttelepedés szerepelt, hanem még azok is, akik végül kint maradtak, sokáig őrizték azt az elképzelésüket, hogy ők majd vissza fognak térni. Ismert, hogy végül mintegy egyharmaduk tért valóban vissza.

Milyen volt a kivándorlók szociális összetétele? Pontos statisztikák csak a századfordulótól állnak rendelkezésünkre, de ez kétségtelenül a monarchiabeli kivándorlás tetőpontja. Az 1899-től az első világháborúig terjedő csaknem másfél évtizedben a kivándorlók fele a mezőgazdasági napszámos és cseléd kategóriába tartozott. Elszórt utalásokból tudjuk azonban, hogy nem ők kezdték. Amikor az 1870-80-as években megindult a kivándorlás, még többnyire telkes gazdák indultak útnak, akiknek minden bizonnyal nem volt módjuk az adott területen tovább terjeszkedni és népes családjuk volt. A filoxéra miatt tönkrement szőlőbirtokosok és kézművesek közül sokan szintén útra keltek. A századfordulóra azonban megváltozott a kivándorlók szociális összetétele: a domináns a cseléd és a napszámos kategória lett. Ezek többnyire azzal a szándékkal mentek ki, hogy kint pénzt keresnek, hazajönnek és földet vásárolnak. Ahogy ezt valóban nagyon sokan meg is tették: vagy úgy, hogy ténylegesen visszatértek, vagy abban a formában, hogy rendszeresen utaltak haza pénzt az itthon maradt családtagoknak. A tengerentúli kivándorlásban egyébként elsősorban a férfiak és az ifjabb korosztályok vettek részt.

Milyen volt a kivándorlók nemzetiségi összetétele? Erre statisztikai adatokat szintén csak a századéig másfél évtizedéből találunk. A kivándorlók 1/3-n volt magyar nemzetiségű, 3/5 román és 1/6 szlovák. A kivándorlás – amint Puskás Júlia alapműve eredményesen bemutatta – regionális jelenség volt: meghatározott területi gócai voltak Magyarországon. Az első és a legfontosabb góc öt északkelet-felvidéki megyében húzódott (Zemplén, Ung, Sáros, Szepes és Abaúj-Torna). Egy északkeleti zónában, amely nagyon fontos szerepet töltött be a belső vándorlásban is mint népességkibocsátó terület. Jellemző volt errefelé a gyors természetes szaporodás, a művelhető föld kiterjesztésének szigorú természeti korlátai által behatárolt viszonylag szűk határú faluterület. Ezek a vidékek a hagyományos kézműiparoknak, fémbányászkodásnak is régebbi központjai voltak, s hanyatló szakaszba kerültek a század utolsó évtizedeire. Fontos gócterület volt az Észak-Alföld (Szabolcs és Szatmár), egy dél-erdélyi övezet (Alsó-Fehér, Kis- és Nagyküküllő, Fogaras, Brassó, Szeben), a Ti- sza-Maros szöge (Temes és Torontál), valamint egy nyugat-dunántúli kivándorlási körzet (Veszprém, Győr megye).

A demográfia kapcsán elmondottakhoz egy visszautalás erejéig még annyit fűzhetünk, hogy ha megnézzük a kivándorlás gócpontjait a térképen, és ráfektetjük egy másik pauszpapíron az egykéző területeket, akkor a kettő csaknem biztosan nem fedi egymást. Nem kívánom azt állítani, hogy tényleges döntési szituáció volt az emberek számára, hogy egykézzenek vagy kivándoroljanak, de a magatartásban, a szokásokban valahol nyilvánvalóan rejlett valamifajta alternativitás. Hogy mikor, melyik területen, miért került sor ennek vagy annak a megoldásnak az elterjedésére, az egy másik kérdés. Mindenesetre ezek a területek, ahonnan a kivándorlók zöme származik, a legmagasabb házas termékenységű megyék. Ugyancsak nem lehet véletlen – ahogy Faragó Tamás nemrég rámutatott –, hogy a nyugat-dunántúli megyék szerepe magasabb volt az ausztriai honosok között a századfordulón, mint az észak-amerikai kivándorlásban.

Abban, ahogyan a migráció terjedt, településről településre, ahogy az ösztönzést kapták (pl. családtagok, falubeliek által hazaírott levelekből, a hazatértektől vagy az utazási ügynökök reklámhírverése révén), már az indítékokat működtető mechanizmus érhető tetten. Ez olyan további kérdéseket vet fel, amelyek visszavezetnek bennünket a termékenység csökkenésénél már tárgyalt módszertani problémákhoz. A szívó- és taszítóerők mérlegelése ugyanis azt a társadalomszemléleti kérdést hozza újra kiélezetten elő, hogy vajon történt-e valamilyen fordulat a meghatározó tényezők körében a migrációs folyamatok irányának alakulásakor, változásakor, avagy az indítékokat sokkal erősebben befolyásolta az (akár téves, hamis) információkhoz való hozzáférés lehetősége. Ebben az összefüggésben nem annyira az motiválta az utazni szándékozókat, hogy, mondjuk, emelkedtek-e az amerikai munkabérek, vagy csökkent-e a hajózási viteldíj az adott időszakban, hanem az, hogy a kivándorlást fontolgatók mit tudtak és honnan ezekről a faktorokról.

Láttuk, hogy a természetes szaporodás erőteljes felfutása milyen erőteljesen hatott – némi fáziskéséssel – a népesség térbeli mozgására a 19. század utolsó harmadában. A migráció vizsgálatakor azonban természetesen az volna kívánatos, ha a belső és külső vándorlást egységben és egész folyamatában lehetne szemlélni és bemutatni, a megyék egymás közti népességcseréjétől a ki- és visszavándorlás területi arányáig. S ha a városi bevándorlók egyéneit és csoportjait ugyanúgy nyomon tudnánk követni, mint a tanyára kitelepülőket. Ekkor a népességmozgás különböző irányai nem feltétlenül egymás alternatíváiként tűnnének fel, hanem esetleg egyfajta „láncmigráció” is megragadható lenne. A „ki és honnan jött” már nagyjából becserkészett kérdése mellett a „meddig ment”, „miért maradt, vagy miért vándorolt tovább” dilemmái is megválaszolhatókká válnának. Az idényjellegű rurális-rurális mozgások, a nagyvárosi munkavállalás, valamint a monarchiabeli és tengerentúli vándormozgalom hajtóerői együttesen kerülhetnének látókörünkbe. A kutatások mai fázisában azonban ez az óhaj a távolabbi jövő – ha nem is kilátástalan – lehetőségei közé tartozik. A taszító tényezőket mindenesetre alaposabban szemügyre vehetjük, ha megkíséreljük a magyarországi társadalom szerkezetét egy többdimenziós modell segítségével, legalább fő vonásaiban, elemezni.

FELHASZNÁLT IRODALOM

A modern város történeti dilemmái. (Szerk. Gyáni Gábor.) Debrecen, 1995.

Anderson, Michael: Approaches to the History of the Western Family 1500-1914. London and Basingstoke, 1980.

Andorka Rudolf: Paraszti családszervezet a XVIII-XIX. században. Alsónyék és Kölked adatai nemzetközi összehasonlításban. Ethnographia, 1975. 2-3. 340-368.

Andorka Rudolf: A családrekonstitúciós vizsgálat módszerei. KSH Népességtudományi Kutató Intézet Történeti Demográfiai Füzetek, 4. Budapest, 1988.

Andorka Rudolf: Egy „igazi” magyar falu, Átány népesedésének története a XVIII-XIX. században. Ethnographia, 1991, 1-2. 120-147.

Andorka Rudolf- Faragó Tamás: Az iparosodás előtti (XVIII-XIX. századi) család- és háztartásszerkezet vizsgálata. Agrártöréneti Szemle, 1984. 3-4. 402–38.

Ariés, Philippe: Gyermek, család, halál. Budapest, 1987.

Bácskai Vera: Városok és városi társadalom Magyarországon a XIX. század elején. Budapest, 1988.

Baines, Dudley: Emigration from Europe 1815-1930. Cambridge, 1995.

Balogh István: Az alföldi tanyás gazdálkodás. In A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848-1914. (Szerk. Szabó István.) Budapest, I. 1965, 429-480.

Beluszky Pál: A polgárosodás törékeny váza – városhálózatunk a századfordulón I. Tér és Társadalom, 4. 1990. 3-4. 13-56.

Berend T. Iván – Ránki György: Az egyetemes gazdaságtörténet módszeréhez és felfogásához. In uők: Gazdaság és társadalom. Budapest, 1974, 587-607.

Berkner, Lutz K. – Mendels, Franklin K.: Inheritence Systems, Family Structure, and Demographic Patterns in Western Europe, 1700-1900. In HistoricalStudiesof ChangingFertility. (Ed. Tilly, Charles.) New Jersey, 1978, 209-225.

Czoch Gábor – Szabó Gábor – Zsinka László: Változások a magyar város- és településrendszerben 1784 és 1910 között. In Kőfallal, sárpalánkkal... Várostörténeti tanulmányok. Rendi társadalom — polgári társadalom, 7. Debrecen, 1997, 25-50.

Dányi Dezső: Demográfiai átmenet 1880-1960 (Princetoni indexek). In Demográfiai átmenet Magyarországon. (Szerk. Dányi Dezső.) KSH Népességtudományi Kutató Intézet Történeti Demográfiai Füzetek, 9. Budapest, 1991, 187-232.

Deák, Ernő: Das Stádtewesen der Lánder der Ungarischen Krone (1790-1918) I. Allgemeine Bestimmung der Stádte und der stádtischen Siedlungen. Wien, 1979.

Egyed Ákos: Falu, város, civilizáció. Tanulmányok ajobbágyfelszabadítás és a kapitalizmus történetéből Erdélyben 1848-1914. Bukarest, 1981.

Faragó Tamás: Háztartásszerkezet és falusi társadalomfejlődés Magyarországon 1787-1828. In Történeti Statisztikai Tanulmányok, 3. 1977. 105-214.

Faragó Tamás: Háztartás, család, rokonság. Jegyzetek a legújabb család- és rokonságkutatási eredmények alapján.

Ethnographia, 1983. 2. 216-255.

Faragó Tamás: Településtörténet, történeti táj, történeti térbeliség. In Történeti Statisztikai Tanulmányok, 5. 1984. 5-38.

Faragó Tamás: Házasság, család, háztartás és rokonság a 18-20. században. INFO-Társadalomtudomány, 30. 1994. 7-13.

Gergely András: Települések, lakások és lakóik a századforduló Magyarországán. Történelmi Szemle, 1971. 3-4. 406-417.

Granasztói György: A dunai térség városodása (XVI-XVIII. század). Demográfia, 1989. 3-4. 157-188.

Gyáni Gábor: Mai várostörténet-írásunk: teljesítmény és irányzatok. Századvég, Új folyam, 4. 1987. 55-69.

Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870-1940. Budapest, 1998.

Gyimesi Sándor: A városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában. Budapest, 1975. Hajnal, John: European marriage patterns in perspective. In Population in History. (Ed. Glass, D. V. – Eversley, D. E. C.) London, 1965, 101-143.

Halmos Károly: Keretszélen körös-körül: Közép-Európa. Tér és Társadalom, 1990. 1. 87-96.

Hareven, Tamara K.: Recent Research on the History of the Family. In Time, Family and Community. Perspectives on Family and Community History. Oxford, 1994, 13-44.

Historische Familienforschung. (Hg. Mitterauer, Michael und Sieder, Reinhard.) Frankfurt am Main, 1982.

Kajtár István: Magyar városi önkormányzatok (1848-1918). Budapest, 1992.

Katus László: A demográfiai átmenet kérdései Magyarországon a 19. században. Történelmi Szemle, 1980. 2. 270-289.

Katus László: Budapest, népesség-növekedésének forrásai a 19. században. In Polgárosodás Közép-Európában. TanulmányokHanákPéter 70. születésnapjára. (Szerk. Somogyi Éva.) Budapest, 1991, 19-35.

Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Debrecen, 1991. Kovács Alajos: A belső vándorlások Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 43. 1910. 303-319.

Laslett, Peter: A család és háztartás: történeti megközelítések. Világtörténet, 1979. 4. 3-38.

Mádai Lajos: Az 1872-1873. évi magyarországi kolerajárványról. Statisztikai Szemle, 1983. 10. 1047-1059. Mattyasovszky Miklós: Törzsöröklési jog és törzsöröklési szokás. Budapest, 1904.

Mitterauer, Michael: Családnagyság – családtípusok – családciklus. Világtörténet, 1979. 4. 38-71.

Pollard, Sidney: Peaceful Conquest. The Industrialization of Europe 1760-1970. Oxford, 1981.

Puskás Júlia: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880-1940. Budapest1982.

Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, 1983.

Szűcs Jenő – Hanák Péter: Európa régiói a történelemben. Budapest, 1986.

Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről. Budapest, 1919.

Tárkány Szűcs Ernő: Magyar jogi népszokások. Budapest, 1981.

The European Experience of Declining Fertility, 1850—1970. The Quiet Revolution. (Ed. Gillis, John R., Tilly, Louise A., Levine, David.) Cambridge-Oxford, 1992.

Thirring Lajos: Magyarország népessége 1869-1949 között. In Magyarország történeti demográfiája. Magyarország népessége a honfoglalástól 1949-ig. (Szerk. Kovacsics József.) Budapest, 1963, 221-389.

Thirring Lajos: A magyar népszámlálások külterületi statisztikái. I-II. Statisztikai Szemle, 1978. 8-9. 810-842. 1978. 10. 973-981.

Tímár Lajos: A gazdaság térszerkezete és a társadalom. Az amerikai történeti földrajz néhány sajátos kutatási iránya.

Történelmi Szemle, 1985. 2. 258-273.

Tímár Lajos: A gazdaság térszerkezete és a városhálózat néhány sajátossága a két világháború közötti Magyarországon. Pécs, 1986.

Tímár Lajos: Regionális gazdaság- és társadalomtörténet vagy történelmi földrajz? In Iparosodás és modernizáció.

Tanulmányok Ránki György emlékének. (Szerk. Mazsu János.) Debrecen, 1991, 9-25.

Urban population development in Western Europe from the late-eighteenth to the early-twentieth century. (Ed.

Lawton, Richard – Lee, William Robert.) Liverpool, 1989.

Wien—Prag—Budapest. Blütezeit der Habsburgmetropolen. Urbanisierung, Kommunalpolitik, gesellschaftliche Konflikte (1867—1918). (Hg. Melinz, Gerhard – Zimmermann, Susan.) Wien, 1996.

Wrigley, E. A.: Népesedés és történelem. H. n., 1973.