Ugrás a tartalomhoz

Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig

Kövér György, Gyáni Gábor (2006)

Osiris Kiadó

A STRUKTÚRA ES TENGELYEI

A STRUKTÚRA ES TENGELYEI

A három egységből álló, társadalomszerkezetről szóló rész bevezetéseként az alapvető forrásokról kell néhány szót szólni. A 19. századi átalakulás megismeréséhez általában a népszámlálásokból szokás kiindulni. A népszámlálások egyik bevallott célja az volt, hogy valamilyen szempontból klasszifikálják a talált népességet, az osztályozás rovatai, a táblázatok fejlécei azonban a 19. század során többször is átalakultak. A változtatás indítékai különfélék lehettek: egyrészt az aktuális témák szerint változott a kormányzat érdeklődése az egyes kérdések iránt, másrészt változott maga a társadalom, és a statisztika készítői igyekeztek követni az átrendeződéseket. Végül, de nem utolsósorban a nemzetközi statisztika példái is ösztönzően hatottak a különböző államokra, a statisztikusok nemzetközi konferenciákon vitatták meg a 19. század második felében, hogy melyek a legeredményesebb és követendő megoldások. A statisztikusoknak azonban mindig vigyázniuk kellett, hogy a kategoriális újítások ne tegyék lehetetlenné, hogy az új adatok legalább az előző (hazai) népszámlálással összehasonlíthatók maradjanak. Amikor tehát gyökeresen átalakított nómenklatúrát vezettek be, akkor is törekedtek arra, hogy a folyamatok a tíz évvel korábbi rubrikák fényében legalább durván értékelhetők legyenek. A népszámlálások közül három metszetet mutatok be: a II. József-féle, az 1857-es és az 1900-as népszámlálásokat. Ezekben mindig valamilyen lényeges újítás történt az osztályozás szempontjából, de a közbülső évtizedek átugrása miatt a változtatás sokkal radikálisabbnak tűnik, mint ha a népszámlálásokat egyenként követnénk nyomon. Tóth Zoltánnak az irodalomban megadott tanulmánya részleteiben is foglalkozik e kérdéskörrel.

Milyen rovatokat alkalmaztak a különböző népszámlálások?

A II. József-féle népszámlálás első választóvonalként a felekezeti megkülönböztetést állította előtérbe. Külön (és másfajta) adatfelvételi lapot használtak ugyanis a keresztények, illetve a zsidók esetében. Nemek szerinti bontást alkalmaztak mindkét lapon, de társadalmi klasszifikációra csak a keresztény férfiak érdemesültek a korabeli szemléletben. A „férfiúi nemből valók” között az alábbi kategóriákat írták össze: 1. papi rendből valók, 2. nemesi rendből valók, 3. tisztviselők és honoráciorok (a honorácior a nem nemesi származású értelmiségit jelentette), 4. városi polgárok és falusi mesteremberek, 5. parasztok, 6. polgárok és parasztok utódai vagy örökösei (tehát az előző két rovat: a városi polgárok – falusi mesteremberek és a parasztok örökösei együttesen). A 7. rendkívül vegyes kategóriában (azok számára, akik kilógtak az eddigi klasszifikációból) találhatók a zsellérek és „másképpen a táplálás státusához tartozók” (a kitöltési útmutatóból derül ki, hogy ide nemcsak a napszámosokat, hanem a földesúri szolgálatban álló nőtlen gazdatiszteket és szolgákat, valamint a nem nemes hivatalnokokat és a nem katolikus papok fiait is be kellett sorolni). A 8-9. a szabadságolt katonákat tartalmazta, és volt még egy másik egyéb kategória is, a 10., azok számára, akik még a hetedikbe sem fértek bele. Nevezzük – némi iróniával – „egyéb egyéb” kategóriának, mivel az eredeti neve nem sokat mond a mai fül számára: „a birodalom egyéb szükségeire fordíthatandók”. 11. a nevedékenyek, ezek a 14 éven aluli gyerekek. A felsorolt rovatok megismétlődnek az összesítőíven is, majd külön mellettük következik az „asszonyi nép”, akiken belül a fentiek szerint nincs osztályozás, végül pedig a „sidók”, itt szintén hiányzik a klasszifikáció.

A fejlécekből is látható, hogy ennek a felvilágosult abszolutizmus által végrehajtott népszámlálásnak az elsődleges célja az volt, hogy megállapítsa: hány hadköteles egyén van a társadalomban. Ezért történik a diszkrimináció, hogy csak a férfiakat osztályozzák és a nőket nem. 1804-ig a zsidók nem hadkötelesek, ők ezért kerülnek a klasszifikáción kívül. A összeírás módszeréből is következik – famíliánként, vagyis nem egyénenként történt –, hogy csak a férfi háztartásfőknek volt külön társadalmi állásuk. Másrészt a férfiakon belül megkülönböztetik az „utódokat vagy örökösöket”, ők azok, akik majd továbbviszik a gazdaságot vagy az ipart, és ezért a katonaság szempontjából nem jönnek számításba, valamint a többi gyereket. A nevedékenyek összeírásával azt szeretné az abszolutista állam megtudni, hány hadra fogható állampolgára lesz néhány év múlva. Megszámlálják eközben a többieket is, mivel azért azt sem árt tudni egy uralkodónak, hány alattvalója van, az összeírás elsődleges célja mégis a hadrafoghatóság.

A férfiak osztályozása ugyanakkor megfelelt a 18. századvégi rendi felfogásnak, még ha nagy berzenkedés volt is amiatt, hogy először írták össze az össznépességgel együtt a nemeseket. Összeírni állatokat és parasztokat szoktak – mondogatták a tiltakozók. II. József azonban nem tágított, katonai összeírókat igénybe véve „conscribáltatta” a nemeseket is. A hierarchikus társadalomszerkezetnek megfelelően a kiváltságok nagysága szerint haladt az osztályozás: a férfiakat úgy rangsorolták fentről lefelé, ahogy csökkentek a kiváltságaik. A rendies tömbökbe tagolás azonban nem volt következetes. A „városi polgárok és falusi mesteremberek” összevonása tulajdonképpen egy foglalkozási kategorizálást épített be az ábrázolt rendi szerkezetbe, amit a kitöltési utasításnak külön is meg kellett magyaráznia: eszerint ide kell sorolni mindazokat, „akik a városban vagy a falukon ugyan semmi házat nem bírnak, hanem fábrikákkal, só- és ércbányákkal, vashámorokkal, különös találmányú mesterségekből, avagy kézi mesterségekből magokat és famíliájokat leginkább táplálják, ha mindjárt ezek mellett ő nékiek, szántóföldjeik, szőleik, réteik s a t. volnának is, amelyek mindazonáltal az tápláltatásoknak főbb részét nem tennék”. A polgárok és mesterek egy rovatba foglalásakor a felvilágosult igazgatási apparátus szembefordult a falusi lakos automatikus paraszti állapotba sorolásával. A klasszifikáció elvét tehát ebben az első népszámlálásban úgy jellemezhetnénk, hogy a rendiség által kijelölt nagyobb egységekből egyedi szempontok szerint eseti kategóriákat választ le. Ezeket azután ismét elvontabb rovatokba csoportosítja. Eljárása tehát összességében inkább szintetizáló, mint analitikus.

Ha a neoabszolutizmus által végrehajtott 1857-es népszámlálást nézzük, egészen másfajta osztályozási eljárás tárul elénk. Itt elkülönült részadatként, nem alapvető metszésvonalként szerepel a felekezetiség. Ugyanúgy, mint az életkor, a nem és a családi állapot szerinti tagolás. A feudalizmus jogi burkának lebontásával formálisan el kellett tűnnie a rendi klasszifikáció szempontrendszerének is. Jellemzőnek tekinthetjük, hogy a nemesi címre és predikátumra vonatkozó kérdés a család- és keresztnevet tartalmazó első rovatban kapott helyet, mintegy kifejezve, hogy a nemesi rang a személy nominális tartozékai közé került. Az 1851-es népszámlálás még egyáltalán nem tartalmazott társadalmi állásra vonatkozó kérdőpontokat, ezért az 1857-es volt az első, amelyik egy 18 kategóriából álló nómenklatúra bevezetésére tett kísérletet. Az osztályozás címe önmagáért beszél: „Foglalkozás, kereset és megélhetési forrás szerint.” Akárcsak a II. József-féle népszámlálásnál, a rovatok látszólag semleges mellérendeltségben sorakoznak egymás mellett, s csak alaposabb tanulmányozás után derül ki, hogy közöttük helyenként vastagabb elválasztóvonalat lehetett volna húzni – épp a keresetforrások szerint. A kategorizálás tehát analitikusnak tűnik, ám a rovatok összesítő címe és sorrendje is utal arra, hogy a háttérben, szinte rejtve elvontabb szempontrendszer húzódik meg. A népszámlálás előírásaival kapcsolatos magyarázó emlékirat azt is kimondta, hogy „a felosztásnak egyáltalán nem célja, hogy minden egyes rovat tartalmazza a maga abszolút számát... A népszámlálásnak jelen esetben más feladata van, mégpedig relatív számok elérését óhajtja, vagy más kifejezéssel, csak azt akarja ábrázolni, hogy hogyan oszlik meg a lakosság foglalkozás, ipar, más lehetőségek szempontjából.”

1857-ben első helyen a papokat találjuk. A további rovatok: 2. tisztviselők, 3. katonák, 4. írók, művészek, 5. ügyvédek, közjegyzők, 6. egészségügyi személyek. Itt jöhetne az első vastagabb választóvonal: 7. föld- és bányabirtokosok, 8. ház- és járadékbirtokosok, 9. gyárosok és kézművesek, 10. kereskedők, 11. hajósok és halászok. (Ez utóbbiaknak igen kalandos lesz a sorsuk a későbbi népszámlálások történetében.) Itt egy újabb vastagabb választóvonal húzható. Három különböző rubrikába sorolva következnek a mezőgazdaságban, iparban és kereskedelemben dolgozó segédmunkások(12-14.). A 15. az „egyéb szolgák” rovata, 16. a napszámosok. Ezt követi a 14 éven felüli eltartottfiúk (17.) és a II. József-féle népszámlálás ból már ismert „nők és gyerekek” (18.) rovat. Az összeírásnak ebből az utolsó két rovatából láthatjuk, hogy még mindig háztartások szerint zajlott az adatfelvétel, bár itt a háztartás mást jelentett, mint II. József korában.

Miközben jócskán megváltoztatták a rovatokat, a sor elején szinte ugyanazokat a kategóriákat találjuk, mint a 18. század végén. A papsággal kezdődik a lista (s ugyan hiányzik a nemesség), rögtön következnek a tisztviselők is. Ez a két kategória aztán mintegy maga után vonz (a katonák közbeiktatásával) olyan elemeket, amelyeket manapság talán leginkább értelmiségnek neveznénk, de akkoriban inkább szabadfoglalkozásoknak vagy pontosabban hivatásoknak (freie Berufe) számítottak. Ami együttesen megkülönbözteti őket a következő két, vastagabb vonallal elválasztható osztályozási halmaztól, az épp a kereseti forrás: nem a tulajdonukból, illetve nem segéd- vagy szolgamunkából éltek. Ebben az értelemben a tisztán analitikus foglalkozási kategóriák keresetforráshoz és alkalmazási viszonyhoz kötött „klasszisokká” álltak össze. A második osztályozási halmaz rendező elve a tulajdon lett. Mi más rendelné egymás mellé a földbirtokosokat, gyárosokat, iparosokat, kereskedőket és hajósokat ebben a sorrendben? Torna mezőváros példáján ugyanakkor legújabban Pozsgai Péter bizonyította be más összeírások, anyakönyvek felhasználásával, hogy ha valaki a tulajdonosokon belül – tegyük fel – földdel és/vagy házzal rendelkezett és emellett adta iparűzésre a fejét, akkor az összeírók az adott sorrendben töltve ki a lajstromot, először a föld- és házbirtokot regisztrálták, és csak akiknél egyik sem volt adott, lehetünk biztosak abban, hogy az iparosok között lettek összeírva. Az iparosok száma ezért jóval alacsonyabb lett 1857-ben, mint az egyéb összeírások szerint. A tulajdonosok és önállók együttese legfeljebb alárendelt szálként bukkant fel a II. József-féle népszámlálásban (valamelyest benne volt a polgárok, falusi mesteremberek, parasztok örököseinek összevonásában). 1857-ben a második halmazon belüli elválasztás elmosódottabb és esetlegesebb lett, mint a harmadik nagy „osztály”-tól elkülönítő határvonal, amelyen túl alig burkoltan kapcsolódtak össze a „bérmunkások”, a segédmunkástól a napszámosig. A rovatoknak a hierarchiában elfoglalt helye azonban bő fél évszázad alatt alig változott. A társadalom ugyanolyan ranglétra szerint gondolkozott még önmagáról, csak a rendező elveknek adtak a statisztikusok más nevet, és a kategóriákat semlegesen leíróvá igyekeztek tompítani.

1869-től tízévenként már a magyar statisztikai hivatal hajtotta végre a népszámlálásokat. Az 1869-es tovább bontotta a kategóriarendszert, de a szöveges részben igyekezett fenntartani az összehasonlíthatóságot az 1857-essel. A társadalomstatisztikai újítás 1890-ben indult el, de a gyökeresen új nómenklatúrát csak az 1900-as népszámlálás vitte keresztül. A magyar népszámlálás szellemi atyja, Vízaknai Antal világosan megfogalmazta a célokat: „A társadalmi osztályok megkülönböztetésének alapjául főképpen afoglalkozás, az egyes társadalmi osztályok helyzetének mérlegelésére pedig a vagyoni és kereseti viszonyok szolgálván, a népszámlálásoknál ezeknek a mozzanatoknak minél szabatosabb és pontosabb számbavételére kell különösen nagy gondot fordítnunk.” (Kiemelés – K. Gy.)

Az 1900-as népszámlálás a főfoglalkozásból indult ki, de emellett külön tudakolta a mellékfoglalkozásokat is. A megszámláltnak, miután megadta a „van-e földbirtoka vagy bérlete” pontra a feleletet, három összefüggő kérdésre kellett válaszolnia: a) „Mi a főfoglalkozása, hivatala, vállalata, keresete vagy állása” – a foglalkozási ág kitüntetésével. b) Ha semmi kereső foglalkozást nem tudott az illető felmutatni (pl. iskolai tanuló, háztartásbeli nő) vagy házicseléd volt, akkor eltartóját és annak foglalkozását kellett megneveznie. c) Ha valamely hatóságnál, hivatalnál, intézetnél, gazdaságban, vállalatnál vagy üzletben volt alkalmazva, akkor kinél és milyen minőségben. A foglalkozást egy több mint 3000 elnevezést tartalmazó névjegyzék alapján lehetett a feldolgozás során a megfelelő, 317 foglalkozási ágba besorolni (1869-ben még csak 45 ág volt), a foglalkozási ágakat pedig végül foglalkozási íocsoportok- ba vonták össze. A felvételnél megadott szempontok szerint állapították meg a foglalkozási viszonyt (önálló, illetve tisztviselőként, munkásként, napszámosként, segítő családtagként alkalmazott), és az ág és a viszony együttesen szabta meg az egyén tényleges foglalkozását.

A nyerstermelés, feldolgozás, elosztás, szolgáltatás logikai sorrendjén alapuló főcsoportok absztrakt sémája a következő lett: I. (a ma már kissé misztikusan hangzó) őstermelés,

  1. bányászat, ipar, kereskedelem, közlekedés, III. a polgári és egyházi közszolgálat, illetve szabadfoglalkozás, IV véderő, V. különböző gazdasági ágakban és váltakozó munkanemeknél alkalmazott napszámosok, VI. nyugdíjasok, járadékosok, magánzók és természetesen VII. az egyéb. Ezen felül VIII. kategóriaként megkülönböztetik afoglalkozás nélkülieket és ismeretlen foglalkozásúakat. Az őstermelésen belül található a mezőgazdaság, erdészet, itt szerepel most a halászat; összevont főcsoport a bányászat, a tulajdonképpeni ipar, kereskedelem, közlekedés. Érdemes részletesebben végigböngészni a polgári és egyházi közszolgálat és a szabadfoglalkozásúak főcsoportját. Annak, hogy a tevékenység ágazati besorolása vált meghatározóvá, az lett a következménye, hogy az egyes tevékenységek rangsorolása is megváltozott. Milyen foglalkozásúak tartoznak a III. csoportba? 1. a törvényhozásban, 2. a közigazgatásban, 3. az igazságszolgáltatásban, 4. az egyházaknál, 5. a tanügyben, 6. a közegészségügyben, 7. a tudományban, 8. az irodalomban és művészetben stb. tevékenykedők. Ez a pont erőteljesen emlékeztet arra a halmazra, amelyet az 1857-es népszámlálás első rovataiból „értelmiségi keresetűekként” csoportosítottunk. Összetételét tekintve alig változott, bár kétségtelenül gazdagabb részletezésű lett. Kiemelték azonban az első helyről, ahol még a rendi besorolás miatt maradt a hierarchiában. Az ágazati besorolás elve szerint most az élre a mezőgazdaság került (agrárországban ráadásul ez a legnépesebb), ezt követte az ipar, a kereskedelem stb. Csak harmadikként volt besorolható az értelmiség. Mindez konzekvens ágazati rendszernek tűnik, csakhogy a napszámosok egy részét nem az ipari és a mezőgazdasági foglalkozásúaknál találjuk, ahol az ágazati elv szerint logikusan helyezkednének el, hanem kreálnak számukra egy különböző foglalkozási ágakban levő és külön meg nem nevezett (Kmn.) kategóriát is.

Íme három megközelítés. Mindegyik esetben látjuk, hogy a népszámlálás valamilyen elvet domináns osztályozó szemponttá emelt, majd elkezdte a besorolást, méghozzá hierarchikusan föntről lefelé. Végül azonban nem vitte végig következetesen és lineárisan a programot. Nem is vihette. Kiemelt olyan kategóriákat (az egyéb mellett), amelyek a kiinduló szempont szerint már nem tűntek egyértelműen besorolhatónak.

1880-tól kezdve már egyénileg írták össze a népességet, tehát még az összeírás technikája is módosult menet közben. Hogyan lehet megítélni a 19. század társadalmi átalakulását, ha népszámlálásaink más-más beosztást alkalmaztak, s jelentősen változott közben az egyes kategóriák tartalma? Csak néhány példa: a halászat foglalkozási főcsoport volt 1857-ben, 1869-ben átkerült az őstermeléshez, 1880-ban és 1890-ben iparnak nyilvánították, majd 1900-ban ismét az őstermeléshez sorolták. Afuvaros 1870-ben még a közlekedéshez, 1890- ben viszont az iparhoz számított, majd 1900-ben visszakerült a közlekedéshez. A szállodások és vendéglősök 1890-ben „személyes szolgálat és élvezeti ipar” címszó alatt elkülönültek a tulajdonképpeni ipartól, 1900-ban viszont a tulajdonképpeni ipar XIII. rovatában tartották őket nyilván. Hosszú kísérletezés után sem oldódott meg az ún. segítő családtagok helye. Számuk a népszámlálás felvételi módjától függően ingadozott.

Azt a kérdést, amely minden népszámlálásban előkerült, vagyis hogy valaki elvileg két (vagy több) rovatban is szerepelhetne, úgy oldották meg, hogy mindenkit következetesen egy kategóriába próbáltak beleszorítani. A döntés arról, hogy melyikbe, az összeírt és az összeíró együttes hatáskörében született meg, és utólag, az összesítésnél már nem lehetett korrigálni. Ennek ellensúlyozására már 1880-ban és 90-ben is kísérleteztek a mellékkeresetek felmérésével, de 1900-ig nem volt eredményes a mellékfoglalkozás szisztematikus számbavétele. 1900-ban viszont „túl jól sikerült” az összeírás: csaknem 500 000 főnél tüntettek fel mellékfoglalkozást. Ezért 1910-re már csak a legfontosabb mellékfoglalkozásokra (a piacra termelőkre) korlátozták az adatfelvételt. Ezáltal viszont az így regisztráltak száma 140 000-re olvadt.

Ha a három népszámlálást együttesen áttekintjük, megállapíthatjuk, az első, a II. József-féle osztályozás alapelvül a rendi hierarchizálást választotta. Természetesen vannak alszempontok is, de a domináns a rendi hierarchia. Ha eddig eljutottunk, szükséges definiálnunk a fogalmakat: a német jogtörténetírásban kialakult rend meghatározás szerint az azonos rendbe tartozóknál első helyen az azonos jogállás szerepel. A jogálláshoz tartozó kiváltságot az utódok is örökölhetik. Emellett az is fontos tényező, hogy az örökletesen kiváltságolt, azonos jogállású személyek közös érdekeiket politikai síkon is képviselik. Amikor a II. József kori társadalmat a rendi tagoltság mentén próbáljuk leírni, a lehetőségek szerint a foglalkozás és a keresetforrás szempontjait is figyelembe kell vennünk.

Az 1857-es népszámlálásnál a fő választóvonalak az „értelmi” kereset, a tulajdonnal rendelkezés és a bérmunkavállalás között húzódtak. Az osztályozás a jövedelemforrások szerint történt. Azt is mondhatnánk, hogy az 1857-es nómenklatúra tulajdonképpen osztálykategóriákat alkalmazott. A társadalmi osztályokra történő tagolás a 20. századra a marxista hagyomány részévé vált. Az 1857-es népszámlálás készítői persze minden bizonnyal nem voltak marxisták. A tőke című mű III. kötete egyébként is csak Marx halála után jelent meg, márpedig ennek az utolsó – befejezetlen – fejezete szól az osztályokról (mellesleg Adam Smith alapján) az alábbi bontásban: földbirtokosok, tőkések, bérmunkások. A marxi osztálykategóriát általában nem Marx művéből, hanem Lenintől volt szokás idézni, aki a „kommunista szombatok” első évfordulóján tartott, „Nagy kezdeményezés” című beszédében egy kétségtelenül körültekintő osztálymeghatározást adott. Lenin az emberek azonos osztályba sorolásához a következő ismérveket tartotta fontosnak: a társadalmi termelés meghatározott rendszerében elfoglalt hely, a termelési eszközökhöz való viszony; a munka szervezetében játszott szerep, valamint a javak megszerzésének módja és mértéke. S bár az 1857-es népszámlálás készítői valószínűleg zokon vennék tőlem azt a megállapítást, hogy a Vlagyimir Iljics által még meg sem alkotott osztálykategória szellemében dolgoztak, a nómenklatúra elemzésekor érdemes felfigyelnünk arra, hogy ahhoz, hogy egy társadalmat osztályokra bontsunk, nem kell okvetlenül a marxizmushoz fordulnunk.

Az 1900-as népszámlálás megalkotói is osztályokról beszéltek, de valójában csak az osztályozásra gondoltak. A beosztás fő szempontja a tevékenységek ágazati szerkezete és a foglalkozási viszony volt. A foglalkozási viszony már 1869-től rendszeresen megjelent a magyar népszámlálás kérdései között, de csak a századfordulóra kapcsolódott össze szisztematikusan az ágazati tagolással. (Az 1960-70-es évek szociológiájában, amikor égető kérdéssé vált, hogy leírható-e az akkori magyar társadalom az osztálytársadalom kategóriarendszerével és ekörül folytak a struktúraviták, a szociológusok egyik csoportja azzal próbálta kivédeni az osztályárulás bűnébe esés vádját, hogy javasolta, munkajelleg-csoportok szerint kellene elemezni a társadalmat, nem pedig osztályok szerint. Valójában ez egy ideológiai kényszerhelyzetben előrángatott érvelés volt, ennek ellenére reprodukálta azt a tényleges dilemmát, amely mentén 1857-hez képest 1900-ban átalakították a magyar társadalom klasszifikációját. Végül is mi mást találunk a harmadik metszetben, mint a munkajellegcsoportok szerinti beosztást?) Az osztályokra tagolásban általában benne rejlik valamifajta kétpólusú szembeállítás, mondjuk tulajdonosok és tulajdon nélküliek között. A foglalkozási szerkezetre alapozó nómenklatúra viszont végtelenül sorjázó, töretlen tevékenységszerkezeti kontinuumot feltételez, amelyben az egyes rovatok szinte szervesen rakódnak egymásra.

1. táblázat Az 1900-as népszámlálás kérdőíve

Forrás: A m. kir. Központi Statisztikai Hivatal munkássága (1871-1911). Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, 36. k. Budapest, 1911, 461.

A három népszámlálás együttesen tulajdonképpen három lehetséges szerkezeti tengelyt jelöl ki. A II. József kori társadalom leírására nyilván alkalmas a rendi szempont, hiszen nemcsak megfelelt az adott társadalom magáról alkotott képének, hanem valószínűleg magához a társadalomhoz is volt némi köze. 1857-ben már megindult a kapitalizálódás, a jövedelemforrások szerinti osztályozás fő szempontként alkalmas kellett hogy legyen e társadalom viszonyainak áttekintésére. Végül 1900-ban, egy kialakult, konszolidálódott társadalom, kapitalizálódott gazdaság esetében, a tevékenységek ágazati szerkezete alapján nyilvánvalóan lehetett elemezni a szerkezetet. A három különböző tengely segítségével egy háromdimenziós társadalmi térben tárul elénk az átalakuló társadalomról alkotott korabeli kép (és annak változása).

A lehetséges három dimenzió mindegyike komoly elvi kihívást jelent: honnan szemléljük a társadalmat? Valamelyik tengelyt dominánsként kell választanunk, és alá kell rendelnünk a többi szempontot. A Ii. József korabeliben is benne rejlett az ágazati szempont, a városi polgárok és falusi kézművesek összevonása ezt mutatta. Az 1857-es ugyancsak gondot fordított a foglalkozási tagolásra, gondoljunk a „segédmunkások” ágazati bontására. Az 1900-asban már ez lett a strukturális főtengely, viszont az egyes ágazati tevékenységeken belül foglalkozási viszonyként, alárendelten megkülönböztettek alkalmazottakat és önállókat.

TEVÉKENYSÉGSZERKEZET

Célszerű a társadalmi változás tárgyalásához első lépésként a tevékenységszerkezetet – a harmadik dimenziót – választani, mivel ezt végül is alárendelten a többi kategóriarendszer is tartalmazta. Statisztikailag ez a legkidolgozottabb osztályozás, ezért innen visszafelé tekintve a többi nómenklatúra is átvilágíthatóbbá válik.

A 19. század tevékenységszerkezetében a legfontosabb átalakulást két idegen szóval szokás jellemezni: az egyik az indusztrializáció, magyarul iparosodás, a másik pedig a kommer- cializáció, amit nem nagyon szoktak lefordítani, de talán piacosodásnak mondhatnánk. A korszak fő tendenciájának általában az elsőt tekintik: az iparosodás folyamatában az iparban foglalkoztatottak súlya és szerepe határozottan megnövekszik egy társadalomban. Ez régóta a 19. századi társadalmak leírásának egyik közhelye. Az ipari társadalom megteremtését attól számítják, amikortól az iparban foglalkoztatottak számaránya meghaladja a mezőgazdaságban foglalkoztatottakét. Ebben az iskolai szemléletben nőttünk föl mindnyájan.

Manapság azonban már nemzetközi összehasonlító vizsgálatok sora dokumentálja, hogy egyáltalán nem az iparosodás az első számú változás a 19. században. Ez amúgy is kifejezetten csak Nyugat-Európára bizonyultjellemzőnek. A 19. században minden társadalomban a kereskedelemben és a szolgáltatásokban, tehát az ún. tercier szektorban foglalkoztatottak száma kezdett el először gyorsan növekedni, és ezek aránya – Nyugat-Európát kivéve – az összes társadalom esetében magasabb volt, mint az iparban foglalkoztatottaké. Egyedül Nyugat-Európa államaiban figyelhető meg, hogy a három társadalmi csoport közül az ipar fölébe nőtt a másik kettőnek. A két világháború közötti időszaktól a harmadik szektor a kontinens nyugati felén is visszanyerte vezető szerepét. A folyamat nyilvánvalóan csak világméretekben értelmezhető, hiszen az egész változás alapja az, hogy Nyugat-Európa ipara látta el az egész világot iparcikkekkel.

A magyar népszámlálásban általában egy főcsoportba számították az ún. iparforgalmi népességet. Ebben a kategóriában a bányászat, ipar, kereskedelem, közlekedés egy halmazban szerepelt, és ide sorolták a szolgáltatást is. Míg az 1869-es népszámláláskor Magyarországon 12% körül volt az ún. iparforgalmi népesség, addig 1910-re, a világháború előttre 24%-ra növekedett. Ritkábban szokás idézni azt az adatot, hogy a II. kategórián belül a tulajdonképpeni ipar aránya hogyan alakult. Ezt a rovatot 1890-től 1910-ig csak átcsoportosításokkal lehet összehasonlíthatóvá tenni (l. szállodások és vendéglősök!), amiből az derül ki, hogy 12% volt a tulajdonképpeni ipar részesedése 1890-ben, és 16% lett 1910-ben. Tehát ha az iparforgalmi népességet együtt vesszük, akkor a változás fél évszázad alatt erőteljesnek, a társadalmat lényegesen átalakítónak tűnik. Ha azonban a tulajdonképpeni ipart – a magyarországi iparosodás csúcspontján, 1890-1910 között – vizsgáljuk, ez a változás abszolút nem drámainak, sőt igen mérsékeltnek bizonyul. Ráadásul ezek arányszámok, s ha az arányszámok mögött az abszolút számokat is megnézzük, kiderül, hogy az egész időszak folyamán a magyarországi agrárnépesség abszolút értékben végig növekedett. Tehát a mezőgazdasági foglalkozásúak nem szorultak ki a mezőgazdaságból, hanem csak relatíve, az egész társadalom dinamizmusán belül csökkent az agrárnépesség aránya.

Mit kezdjünk akkor az ipari forradalom fogalmával Magyarországon a dualizmus korára vonatkozóan? Ha 1. kiderül, hogy az ipar túlsúlyba jutása Nyugat-Európa speciális jelensége a 19. század folyamán; 2. végig dinamikusan növekszik az agrárnépesség és csak relatíve szorul háttérbe; illetve az ipari forradalom csúcsidőszakának tekintett korszakban s 1890-1910 között az ipari népesség aránynövekedése viszonylag mérsékelt. Ezt a kérdést nemcsak Magyarországra vonatkozóan lehet föltenni, az 1970-es években azt általában is megfogalmazták. Elsősorban azért, mert rájöttek, hogy az ipari népesség növekedése sehol sem az ún. ipari forradalom időszakában indult meg, hanem jóval régebben. Ha a sokkal bizonytalanabb korai összeírásokat is figyelembe vesszük (amelyek tökéletlenségük miatt inkább lefele torzítanak), akkor Magyarországon 1715-ben 6%, 1828-ban 8%, 1890-ben 12%, 1910-ben pedig 16% volt az iparban foglalkoztatottak aránya.

7.ábra A társadalmi struktúra tengelyei

Mitől növekedett az ipari népesség súlya az ún. ipari forradalmat megelőző időszakban? Ezt a jelenséget, tehát az iparosok létszámának hosszú távú és korai növekedését az 1970-es években olyan koncepció vetette fel, amely tulajdonképpen az ipari forradalom-tézis reakciójaként született meg. Az ipari forradalom-felfogás hívei szerint gyökeres szakítás ment végbe a modernizációs elméletek szellemében a hagyományos és a modern társadalom között. Ezzel szemben alakult ki az ún. protoindusztrializáció elképzelése. Több, egymástól eredetileg tulajdonképpen függetlenül dolgozó kutató vetette föl, de mindannyian arra keresték a választ, hogy mi az oka annak, hogy az iparosok, kézművesek száma növekedni kezd Európa-szerte valamikor a 17. század második felében egészen a 19. század közepe tájáig. Azután pedig beköszönt a hanyatlás időszaka. Ráadásul nem a városi iparosok száma növekszik, hanem a falusi iparosoké. És nemcsak Kelet-Európa vagy Magyarország agrárvidékein, hanem Nyugat-Európában is. Korábban azt a jelenséget, hogy a városi kereskedők fölkeresik a nem kiváltságolt városokban levő iparosokat, nyersanyagot visznek nekik, megrendelik tőlük a készterméket (az ún kiadási rendszer vagy Verlag-system), a manufaktúraipar egyik korai fázisaként értelmezték, és azt állították, hogy a manufaktúra egyenes út a gyár felé, azaz nem más, mint az ipari forradalom előszobája. A protoindusztrializáció nem vitatja a kiadási rendszer létét, azt, hogy a kereskedő és a kommercializáció révén kapcsolatba kerültek a falusi iparosok a piaccal, viszont feltételezi, hogy két különböző dologról van szó. Minden parasztcsalád folytatott korábban is háziipari tevékenységet, általában ősztől tavaszig. Amit a népszámlálások a tevékenységszerkezetben külön próbálnak választani, az a hagyományos háztartásban megbonthatatlan egységben volt együtt. A hagyományos paraszti háztartás egyidejűleg és szezonálisan váltakozva is mezőgazdasági és ipari tevékenységet folytatva üzemelt. Amikor a 18. században – és itt valóban az egyik ok demográfiai lehetett – elkezdett szaporodni a parasztcsalád, s nem tudta minden tagjának biztosítani a mezőgazdasági foglalkoztatottságot, megkezdődött ennek a háziipari tevékenységnek a kiválása a paraszti háztartásból, vagy benne maradt ugyan a kézművességgel foglalkozó családtag a paraszti háztartásban, de nem önellátó háziiparosként, hanem a piacra termelő mellékipar képviselőjeként.

Abban a háztartásban, ahol túlsúlyra jutott az ipari tevékenység, ahol kevés volt a föld, ott a családtagok száma is növekedett. Ebben a típusú háztartásban a gyermek, illetve tágabban a családtagok munkaereje alkotta az egyetlen kapitalizálható javat. Ezért aztán korán munkára is fogták őket, és megemelkedett a gyermekszám is. Tulajdonképpen föltorlódott az ifjabb generáció a vegyes gazdálkodásból élő (mondjuk így) protoindusztriális háztartásokban, s ehhez az ipari foglalkozás komolyan hozzájárult.

A protoindusztrializáció koncepciója tehát egyfajta magyarázatot kínál arra, hogy miért növekedett meg az iparoslétszám (méghozzá a kézműiparos-létszám) az ún. ipari forradalmat megelőző időszakban. De ez csak az egyik újítása e koncepciónak. Másfelől magyarázatot kaphatunk általa arra is, hogy a protoindusztrializációból miért nem következik törvényszerűen az ún. ipari forradalom. Európában ugyanis egy sor területen megfigyelhetjük a kézműiparosok számának a földuzzadását a 18. századtól a 19. század közepéig. De egyáltalán nem biztos, hogy ez mindenütt elvezetett az ipari forradalomhoz úgy, ahogy ezt a manufaktúrán keresztül a gyáriparba való átmenetről az ipari forradalom koncepciójában tanították nekünk. Ezek a protoindusztriális háztartások ugyanis tulajdonképpen nem szakadtak ki a mezőgazdaságból. Benne is maradtak, meg nem is. Szociálisan a falu peremére kerültek, mivel ezek a családok általában kevés földdel rendelkeztek, de nem mentek el a faluból, onnan próbáltak iparcikkeket a piacra vinni. A protoindusztrializáció koncepciója lehetőséget kínál arra, hogy megmagyarázzuk, miért reagrarizálódtak ezek a protoindusztriális családok bizonyos társadalmakban (pl. a Mediterráneum). Eszerint a protoindusztrializáció nem feltétlenül az ún. ipari forradalom előszobája. Lehet belőle továbblépni a gyáripar felé, meg lehet rekedni ezen a szinten, illetve vissza lehet fordulni a mezőgazdaság felé. Olyan társadalom esetében, mint Magyarország, vagy tágabban Közép-Kelet-Európa, a protoindusztrializációnak ebből a szempontból különösen nagy jelentősége van.

Lehet-e alkalmazni a protoindusztrializáció koncepcióját a magyar iparfejlődésre, és hogyan lehet összekötni ezt az ipari forradalommal?

Magyarországon a kézműipar a 18. században három nagy tömbben helyezkedett el. Az egyik Zólyom, Hont és Bars megyék, a másik Szepes, Abaúj és Borsod, tehát az északkeleti Felvidék. Volt egy harmadik nyugati tömb is: Pozsony, Győr, Komárom. A 18. század végén – amikorra a II. József-féle népszámlálás vonatkozik – ez a három legerőteljesebb kézműiparos-centrum létezett a történelmi Magyarországon. A 19. század közepére ezek egy része lehanyatlott, más részüknél pedig térbeli súlyponteltolódás következett be. A hanyatlás tulajdonképpen a nyugati területekre volt jellemző, tehát a pozsonyi és a Zólyom környéki régiónál, a keleti területen azonban a terjeszkedés állapítható meg. Egyrészt kirajzás történt a közvetlen környezetükbe, másrészt létrejött Pest, Bács, Csongrád megyékben egy alföldi kézműiparos-gócpont. A két tájegység között a 19. század közepén Heves lett az összekötő kapocs.

A 1960-as években nagy – látszólag tisztán gazdaságtörténeti – vita folyt Magyarországon a 19. századi kézműipar hanyatlásáról. A kor szellemi életének megfelelően azonban egy effajta kérdés körül is ideológiai küzdelem bontakozott ki, amely ráadásul a nemzeti diskurzus nyelvi jegyeit öltötte magára, ahogy ez nálunk általában szokás. Ennek szellemében az egyik vitatézis azt állította, hogy az osztrák ipar versenye tette tönkre a magyar kézműipart. Ez valószínűleg igaz is a nyugat-felvidéki, illetve nyugat-dunántúli területekre. A vitában azonban szinte szó sem esett az Alföld, illetve az északkeleti terület kézműiparának fejlődéséről. Mivel nem illett bele a vita logikájába, nem exponálták. Miből következett ez a növekedés? Itt rendelkezésre állt egy dinamikusan táguló fogyasztópiac. Ebben a korszakban Magyarországon még a céhes ipar is újraszületőben volt, a céhek a mezővárosokra és a falvakra is kiterjesztették befolyásukat. Az iparosok többsége valamilyen városból települt ki, ott fiókcéhet alakított, majd ha egy mezővárosban már jelen lettek megfelelő számban, önálló céhet hoztak létre. Nem egyszerűen a vidéknek a kézművesipari fejlődéséről van szó, hanem kifejezetten a mezővárosokba és falvakba települt kézműiparok dinamikájáról. A kihelyezett, falusi céhesiparosokat németül Landmeistereknek nevezték. Borsodban például 1818-ban még csak 47 ilyen landmeister tevékenykedett a kovácsszakmában, 1846-ban már 70, létszámuk tehát mintegy egyharmaddal növekedett. Nem zárnám ki tehát a lehetőségét, hogy az északkeleti Felvidéken, illetve az Alföld keleti részében a 18. század végétől a 19. század közepéig terjedő időszakban a kézműipar térhódítását a protoindusztrializáció keretében értelmezzük. A magyar fejlődés igazi dilemmája azonban az, hogy a 19. század második felében – most meg nem határozható időzítéssel – ezeknek a kézművesiparoknak a zöme ezeken a területeken is lehanyatlott, és nem ezekre támaszkodva jött létre a magyarországi gyáripar. A magyarországi iparosodásnak a legszembetűnőbb sajátszerűsége ez a „megszakítottság”. Nem arról van szó, hogy hiányzik a protoindusztrializációs időszak, hanem arról, hogy ha van protoindusztrializáció és ipari forradalom, akkor a kettő között nincs áthidalás, az egyik nem a másikból következik. De a protoindusztrializáció koncepciójával ez is összeegyeztethető, ahogy a reagrarizálódás, az ipari forradalom, de a 19. század végén a protoindusztrializáció romjain újrainduló iparosodás is.

Az iparosodás és a piacosodás tehát hosszú távú dinamikával bíró folyamat volt, belső hullámzásokkal, ciklusokkal. A politikai függést középpontba helyező álláspontok az 1850- es évekre tették a régi kézműipar hanyatlását, a korabeli sajtó viszont a nyolcvanas években kezdte el kongatni a vészharangot, riadóztatva az iparosság megmentésére. Azt már láthattuk, hogy az 1857-es népszámlálás adatai milyen korlátozott mértékben alkalmasak az önálló iparosok számbavételére. Az 1890-es népszámlálás tulajdonképpeni iparra vonatkozó adatait sem a megtorpanás, hanem a statisztikai kategóriák átrendeződése befolyásolta legerőteljesebben. Meg kell állapítanunk, hogy a századfordulóig a kibontakozó nagyipar nem elsősorban a hagyományos kézműipari ágazatokban, hanem az elsődleges feldolgozást végző munkafázisokban és azok üzemeiben hódított teret, a nyersanyag és a végtermék-előállítás közé, egy közbülső sávba tört be. A szövő-fonó ipar gyáripar lett, a szabóság nem. A malomipar gyáripar lett, a pékség nem. Ezért nem elsősorban a (külföldi és hazai) nagyipar versenye volt felelős a kézművesség különböző ágainak különböző időpontokban bekövetkezett hanyatlásáért. Másfelől a századforduló statisztikáiból jól kivehető az új típusú, elsősorban szolgáltató iparok dinamikája, ami szoros összefüggésben állt az urbanizáció következtében terjedő életformaváltással és a divathullámokkal.

Amikor a fentiekben ezt a két úgynevezett modernizációs trendet, az iparosodást és a piacosodást vizsgáltuk, lényegében a századforduló népszámlálásainak kategóriarendszerében az első (I.) és a második (II.) foglalkozási főcsoport közötti változások elemzésére helyeztük a hangsúlyt. Hogy ezek milyen összefüggésben álltak a településszerkezetben beállott változásokkal, azt már korábban láthattuk.

Érdemes azonban egy harmadik mozgásirány alakulását is nyomon követnünk. Az angolszász irodalomban a most tárgyalandó folyamatot a professzionalizáció elnevezéssel illetik, amelynek lefordítása nemcsak magyarra, hanem más nyelvekre is nehézségeket okoz. A nyelvi fordulatok eltérései pedig társadalmi fejlődésbeli különbségeket is jeleznek (vagy teremtenek). A professzionalizáció szó szerinti értelmében szakmásodást, hivatásossá válást jelent, ám a kifejezést csak a magasabb iskolai végzettségűek, értelmiségiek csoportjára szokták alkalmazni. A folyamat jellemzésére többféle áttekintés létezik, és ismérvei között az egy adott szakmában foglalkoztatottak számának a fejlődése csak az egyik elem. Nagy vonásokban a fogalom azt jelenti, ahogy valamelyik értelmiségi foglalkozás a piacon megszervezi önmagát, igyekszik a gyakorlásához kívánatos végzettség megszerzését ellenőrizni, önálló szakmai érdekérvényesítést teremt, saját etikai normákat fogadtat el tagjaival és környezetével stb. A folyamat itt is hosszú távú, de a modell többnyire az angloamerikai fejlődésből meríti a példákat. Nem a csoport egészére, hanem az egyes szakmák önszerveződésére vonatkozik.

Németországban, ezzel szemben, ezeknek a foglalkozásoknak a zöme az abszolutista államhatalom gondoskodásának árnyékában alakult ki, ezért sokkal kézenfekvőbbnek tűnik a folyamatokat a bürokratizáció keretében tárgyalni. Az ún. szabadfoglalkozások (mert hiszen ezekről van szó) nem igazán születhettek az államhatalommal szembeni önállóság jegyében. Ezzel függ össze a német társadalomtörténetnek az az újabb – bár vitatott törekvése –, amely az értelmiségi csoportoknak az amúgy is gyenge polgársággal közös fellépését a szabadságok megszerzéséért úgy értelmezi, mintha a „Bildungsbürgertum”-ként (művelt vagy tanult polgárság) leírt csoport – amelybe a közhivatalnokok is beletartoznak – a „Besitzbürgertum” (tulajdonos polgárság) mellett a polgárság másik fő összetevője lett volna. Hogy ezt az értelmezést a kortárs német nyelvhasználat mennyire támasztja alá, azt most nem érdemes firtatnunk, azt azonban a fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a századfordulóra kialakult magyar statisztikai kategorizálás III. főcsoportja eléggé jól megfelelni látszik ennek az elképzelésnek, többek között azzal is, hogy kizárja soraiból a gazdaság különböző ágaiban foglalkoztatott magántisztviselőket.

Mit tudhatunk ennek a csoportnak (s most szándékosan nem használom az „osztály” kifejezést) a hosszú távú dinamikájáról? A „polgári és egyházi közszolgálat és ún. szabadfoglalkozások” halmazát nehéz szám szerint nyomon követni. Sem a reformkori leíró statisztikák adatai, sem az 1857-es népszámlálás nem alkalmas arra, hogy a mennyiségi növekedés méréséhez kiindulásul válasszuk. Az 1869-es népszámlálás megpróbálta saját részletezőbb rovatait átcsoportosításokkal az 1857-es adatokhoz hasonlíthatóvá tenni. A számba vehető öt rovat (papok, hivatalnokok, írók és művészek, ügyvédek és közjegyzők, egészségügy) figyelembevételével az „értelmi kereset” csoportján belül a papok száma érdemben nem változott, a hivatalnokok eszerint mintegy tízezer fővel lettek többen a kiegyezés után, az írók-művészek mintegy ötszáz fővel fogyatkoztak. Komolyabb gyarapodást csak az ügyvédek (másfél ezer) és az egészségügyiek (bő hétezer fő, de ebben a bábák is benne foglaltatnak) mondhattak magukénak. Ezek az adatok inkább a belső arányokról mondhatnak valamit, az abszolút számok dinamikája eléggé valószínűtlennek tűnik. Vajon miért lenne több hivatalnok két évvel a kiegyezés után, mint a neoabszolutizmus csúcsponti időszakában? Valószínűleg egyszerűen azért, mert a tanítókat is ide számították az összevethetőség érdekében.

Nem javultak a számbavétel pontosságának esélyei az 1869-es magyar népszámlálást követően sem. Már a két világháború közötti statisztika (Áfra-Nagy János) felhívta a figyelmet arra, hogy az 1880-as népszámlálás értelmiségi visszaesést jelző adatait csakis „az adatgyűjtés vagy a feldolgozás eltérő rendszere” indokolhatja (a hanyatlást egyébként az ún. gazdasági értelmiség adatai mutatták). Az is valószínűtlen egyébként a dualista állam kiépülésének hőskorszakában, hogy a „közszolgálat és szabadfoglalkozásúak” rovata 1869-hez képest 1890-ben is csökkenni látszik. Így azután akkor is kétely marad bennünk a folyamatok dinamikáját illetően, amikor 1890-hez viszonyítva a századforduló népszámlálásai erőteljes növekedést regisztrálnak, mind a közszolgálat és szabadfoglalkozás, de különösen az ipari, kereskedelmi, közlekedési tisztviselők rovatában (a gazdatiszti réteg viszont ebben az időszakban is nehezen megmagyarázható stagnálást mutat a statisztikában). Az értelmiség aránya ugyan megnőtt a társadalomban, Mazsu János számítása szerint a keresők 1,7%-át tette ki 1910-ben. A folyamatok dinamikája azonban itt igen kis mennyiségeken keresztül mérhető. Úgy tűnik – a fenti, bizonytalan adatok ellenére –, hogy a számszerű növekedésben hosszabb távon nem voltak igazán éles töréspontok. A dinamika inkább a belső arányok átrendeződésében érhető tetten, és ebben a századforduló sem hozott gyökeres fordulatot. Az „értelmi keresetű” csoportok foglalkozáson belüli és egymás közötti kohézióját a statisztikai adatok nem képesek megvilágítani. Az azonban, ahogyan a fenti kategória „átörökítődik” és „végigvonul” a népszámlálások kategóriarendszerén és hierarchiáján, sem a „professziona- lizáció”, sem a „Bildungsbürgertum” tézist nem látszik megerősíteni.

Az eddigiek összefoglalásaként vessünk egy pillantást a társadalmi szerkezet tényleges arányaira, úgy, ahogy az 1900-as népszámlálás foglalkozási nómenklatúrája szerint az mostani tudásunk alapján megrajzolható.

Az 1900-as népszámlálás következetesen kidolgozott sémája a számok nyelvén is alkalmasnak bizonyult a foglalkozási szerkezet áttekintésére. A egyes oszlopok jól jelzik a kialakult arányokat. Sikerült nagyrészt megoldani azokat a kérdéseket is, amelyeket a kor szemlélete igencsak megnehezített. Ezek egyike a házicselédek elhelyezése volt. Mivel a cseléd a háztartásfő hatalma alá tartozott, nem tekinthették önálló keresőnek, de az eltartottak kategóriájából is „kilógott” volna. Ezt úgy hidalták át, hogy a házicselédek rovatát a keresők és eltartottak közé illesztették. Ez lehetőséget biztosított arra, hogy az össznépességen belül s külön-külön a keresőkkel (ahogy most a fenti ábrán), de szükség esetén az eltartottak mellett is figyelembe lehessen őket venni.

Nem igazán engedelmeskedett viszont a foglalkozási főcsoportok szerinti beosztásnak az ágazatokból kiszorult vagy azok között „ingázó” napszámosok kategóriája. Ez az 1857 óta hányatott sorsú kategória hol foglalkozási főcsoportként szerepelt (1857, 1880), hol megpróbálták őket a különböző foglalkozási főcsoportok között (1869, 1890 után) szétosztani, ami a mellékelt ábra szerint legalább részben sikerült is. Mégis ezzel igen számottevő tömb rekedt a szigorú beosztás peremén. A statisztikai megoldás így is korrektnek tekinthető, hiszen ez a tömeg sem veszett el a számbavétel számára. Tudjuk, hogy mennyien voltak, akiket nem lehetett az absztrakt logikai rendszerbe beilleszteni. A tevékenységszerkezeti tengelyen az adott csoport egész halmaza nem bizonyult pontosan megragadhatónak, nyilván éppen azért, mert az év egésze folyamán nem egyetlen ágazatban dolgoztak.

VAGYON- ÉS JÖVEDELEMMEGOSZLÁS

Egy 19. századi társadalomtudományi munkában vaskos fejezet foglalkozott volna ezzel a témával. Ha a foglalkozásszerkezet a társadalmi különbözőségeket rovatolja, akkor a vagyon- és jövedelemmegoszlás a társadalmi egyenlőtlenségek problémakörétjeleníti meg. Az anyagi és nem anyagi javak és szolgáltatások egyenlőtlen eloszlásának (lakás, munkakörülmények, oktatás, egészségügy stb.) csak egyik alkotóeleme a vagyon és jövedelem szóródása és az abban megmutatkozó változás. A 19. századdal kapcsolatos kutatásokban – amint azt H. Kaelble tömören összefoglalta – az alapvető dilemma abban fogalmazódott meg, hogy vajon van-e a kapitalista ipari társadalmakban inherens belső tendencia a vagyon- és jövedelemkülönbségek növelésére. Fokozta-e ezeket a nagyvállalati koncentráció, a modern nagyváros felemelkedése, sőt a kor gazdaság- és adópolitikája? Másfelől viszont az is felvetődik, hogy ha létezik is ilyen tendencia, nem mérsékelte vagy semlegesítette-e ezt az, hogy a modernizációval csökkent az egyenlőtlen földbirtokmegoszlás jelentősége. S nem ebbe az irányba hatott-e a munkapiac növekvő rugalmassága, a foglalkozásszerkezeti differenciálódás, a jóléti állam kiépítése és a szakszervezetek növekvő érdekérvényesítési képessége? A kérdésekre adott válaszok szerint optimista, semleges vagy pesszimista álláspontot lehet elfoglalni.

Már az 1960-as években nagy vita bontakozott ki arról, hogy az angol ipari forradalom a népességet valójában gazdagabbá vagy szegényebbé tette-e. Az egyik fő vitapartner, a marxista történész, Eric Hobsbawm volt (akinek két, erről a korszakról szóló könyve is megjelent magyarul: A forradalmak kora és A tőke kora), a másik oldalon pedig Bob Hart- well brit gazdaságtörténész fogalmazta meg álláspontját. Az ún. Hobsbawm-Hartwell-vita jól mutatja, hogy az osztályharcos szemszögből olyan vélemény következik, mely szerint az ipari forradalom következtében éleződtek a feszültségek, polarizálódtak a társadalom jövedelmi viszonyai, éppen ezért a társadalom többsége szegényebbé vált, proletarizálódott. A hartwelli érvelés szerint viszont lehet, hogy nőnek a különbségek (bár ennek is különböző szakaszai vannak a gazdasági ciklusoktól függően), de az egész társadalom jövedelemszintje hosszú távon fölfelé halad, és ezen az emelkedő trenden belül éleződnek ki a differenciák. Ebből pedig semmiképpen sem következik, hogy a többség elszegényedne. Ez a vita Angliára vonatkozóan folyt, de gyakorlatilag minden iparosodó társadalom esetében hasonlóképpen vethető föl a kérdés. Olyan társadalmaknál, mint Norvégia és Dánia, a növekvő egyenlőtlenségek irányába haladás tendenciája egyébként erre a korszakra sem nyert igazolást.

Az előző fejezetben már említettük, hogy az osztályozás gyakorlatilag tágabb tartalmú fogalom, mint az osztálykategóriák alkalmazása. A társadalom ellentétes pólusokban való szemléletét az európai gondolkodásban egészen a kereszténységig lehet visszavezetni: uralkodó és alávetett, elnyomó és elnyomott, gazdag és szegény, kizsákmányoló és kizsákmányolt dichotómiája nem a 19. század találmánya. Ez a század volt azonban az, amely a korábbi bipoláris ellentétet három, majd négy osztályra bontott szerkezeti vízióval ajándékozta meg. A középosztály (middle class), illetve középosztályok elnevezés a brit szigeteken a 18. század vége felé jött divatba. Használatát épp a „felső” és a „dolgozó” osztályok közötti helyzet meghatározása indokolta, a csoport eredete azonban rendkívül sokrétű volt. Jövedelmét valamilyen foglalkozásból merítette, többnyire valamifajta tulajdonnal is rendelkeztek, de fizikai munkát általában nem végeztek. A burzsoázia (bourgeoisie) szót minden európai nyelv a franciából kölcsönözte. A franciáknál azonban a 18. századi „burzsoá” még nem foglalkozásból, hanem éppenséggel járadékból élt. A gazdaságilag aktív üzletember jelentését (gyáros, kereskedő, bankár) csak a francia forradalom után a 19. században nyerte el, ekkor azonban rögtön hozzátapadt az a negatív konnotáció is (magyarul: „burzsuj”), amely mint szociális kategóriát nehezen értelmezhetővé teszi. A német és magyar polgár jelentésárnyalatait már a korábbi részekben érintettük. A háromosztatú sémában a középosztályt (burzsoáziát) hamarosan alulról szegélyezte az alsó középosztály (petit bourgeois, kispolgár). A pólusokra csapódás hirdetői a „közép” felmorzsolódását jövendölték. Ha az iparosodás időszakára a hosszú távú tendenciákat illetően a pesszimista változatot tesszük magunkévá, az a polarizálódás révén a pólusokon szemben álló osztályok határainak megkeményítésével kell hogy együtt járjon az értelmezésben. Ez viszont nem erősíti meg az önmagában amúgy is belső ellentmondásokat hordozó középső kategória széthullásának látomását. Mindez fontos kérdéssé teszi a határok szigorúságának és átjárhatóságának vizsgálatát.

8. ábra Az 1900-as népszámlálás foglalkozási beosztása ágazati főcsoportok és foglalkozási viszony szerint

Forrás: A magyar korona országainak 1900. évi népszámlálása. II. A népesség foglalkozása községenként. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, 2. k. Budapest, 1904.

Az 1857-es népszámlálás szempontrendszerével és az 1900-as népszámlálás foglal- kozásiviszony-kategóriáival részben már megismerkedtünk. Most ezekre építve további tényezőket és forrásokat is tekintetbe kell vennünk. Némiképp leegyszerűsítve a dolgot: átlépvén a másik, horizontális dimenzióba, a továbbiakban lényegében a jövedelemforrások szerinti társadalomosztályozásról, illetve az osztálytagolás alkalmazhatóságáról lesz szó a 19. századi Magyarországon.

Célszerű, ha az önállókból és a tulajdonosokból indulunk ki. Mit tudunk a legfontosabb (egy agrárországban legfontosabb) dolog, a föld tulajdonviszonyairól? Mit tudunk arról a jobbágyfelszabadítás előtt és után? A feudális tulajdon – alkatát tekintve – más típusú tulajdon, mint a későbbi polgári tulajdon. A feudalizmusban a földhasználatot és a földre vonatkozó elvi tulajdonjogot határozottan megkülönböztették. Elvileg minden föld tulajdonosa a földesúr volt, de a használat, a birtoklás szempontjából a föld egyik részét a földesúr, másik részét a jobbágyparasztság kezelte. A birtoklás jogcíme szerint úrbéres alapon használta a jobbágy a földet, ha – leegyszerűsítéssel élve – állami adót is fizetett utána, nem úrbéres alapon, ha csak annak fizetett járadékot, akitől közvetlenül használatba vette. Nyilvánvaló, hogy a jobbágyfelszabadításkor, ha nem valami ideális, sohasem volt, csak elképzelt jövőbeli állapotból indultak ki, akkor a polgári tulajdonmegoszlás megteremtésének alapja csakis a feudalizmus kori földhasználat lehetett. Ajobbágyfelszabadítás előtt – jogcím szerint – a paraszti használatban levő föld 74%-a volt úrbéres jellegű a szűkebb értelemben vett Magyarországon. A paraszti használatban levő területek 14%-át maradványföldként (remanencia) használta a jobbágyság. Amikor ugyanis Mária Terézia 1767-ben összeíratta a jobbágytelkeket, először bemondással állapították meg, hogy kinek a használatában mennyi föld volt. Az adóterhek növekedésétől tartva mindenki igyekezett kevesebbet bemondani, és ezért a később végrehajtott felméréskor a paraszti használatban számba vett föld a korábban bemondottnál többnek bizonyult. Erre vonatkozóan azt határozták, hogy ezeket telkesíteni kell, ténylegesen használatba kell adni úrbéres jogcímen, de ez sok esetben nem történt meg. Az a föld, amit a paraszt használt ugyan, de eredetileg nem vallott saját úrbéres földjének, legalább is vitatott státusúnak számított. A fent említett 14%-nak jogilag mindenképpen az úrbéres állományhoz kellett volna tartoznia. Végül 12%-ot tett ki az a terület, amely egyértelműen nem úrbéres jogcímen állt a parasztság rendelkezésére a jobbágyfelszabadítás előtt, például úgy, hogy vállalta, kiirtja rajta az erdőt és művelés alá veszi (irtásföld). Ez jogcím szerint egyértelműen nem számított úrbéres földnek, ez után nem fizetett adót, de a paraszt a maga munkájával vette művelés alá. Ide tartoztak bizonyos szőlőterületek, illetve más, pénzbeli szolgáltatásért használatba vett területek, az ún. cenzuális földek is.

A paraszti földhasználat jogcíme tehát három csoportra tagolódott: voltak az egyértelműen úrbéres telkek, a vitatott eredetű földek és a nem úrbéres jellegű területek. 1848-ban, a jobbágyfelszabadításkor a volt jobbágy csak az úrbéres földeket kapta meg állami kárpótlással. A nem úrbéres földek után megváltást kellett fizetnie, a közte levő 14%-os terület megítélése pedig változott az események sodrában. Amikor 1849 tavaszán szükség volt arra, hogy a parasztság a vérével támogassa a forradalmat, Kossuth egy kormányzóelnöki rendelettel a maradványföldet úrbéres földnek nyilvánította, és járt utána az állami kárpótlás. Duschek Ferenc pénzügyminiszter hiába hivatkozott tiltakozásként arra, hogy nincs fedezet erre az államkasszában. 1849 augusztusa után a császári államhatalomnak viszont első dolga volt, hogy a maradványföldet kiemelje az úrbéres földek köréből. Saját érdekeit nézve nem érezte indokoltnak, hogy állami kárpótlást fizessen olyan földekért, ami után – épp a nemesi adómentesség miatt – nem szedhetett korábban adót.

Mi lett a jobbágyfelszabadítás után az eredetileg paraszti használatban levő föld sorsa? Mennyi került a paraszt tulajdonába, mennyit veszített el, mennyit kapott állami kárpótlással, mennyiért kellett fizetnie? A parasztság a korábban általa használt földterületnek mindössze 3-4%-át veszítette el. 20%-ot azonban csak úgy tarthatott meg, hogy saját kezűleg kellett megváltást fizetnie a földesúrnak. A fennmaradó rész állami kárpótlással szabadult fel.

Nemzetközi viszonylatban – például a mecklenburgi jobbágyfelszabadításhoz képest, amit az egyik szélső példaként szoktak emlegetni – egészen minimális nálunk a parasztság földvesztése. Ott ugyanis a paraszt földdel kártalany'otta földesmát, és ezért megtarthatta a korábban általa használt területnek, mondjuk, az /3-át vagy ^-át. de a többit le kellett adnia megváltás fejében. Ez komoly földvesztéssel járt. Ehhez képest Magyarországon a kiindulópont a korábban használt föld tulajdonba adása lett. Ugyanakkor a parasztság rovására bizonyos eltolódás figyelhető meg mind a földterületben, mind pedig a jövedelemben, amennyiben önerejéből kellett megváltást fizetnie.

Ha azt szeretnénk megtudni, hogy a dualizmus korában hogyan alakult az így megosztott föld sorsa, némi megütközéssel vehetjük tudomásul, hogy olyan statisztikai feldolgozás, amelynek segítségével nyomon lehetne követni a jobbágyfelszabadítással megosztott föld tulajdonosainak több generációján keresztüli alakulását, nem létezik. Nemcsak nálunk és nyilván nem is véletlenül nincs ilyen. A népszámlálások rákérdeztek ugyan arra, hogy az illető földbirtokos-e, birtokviszonyait azonban 1900-ig nem tudakolták. Az 1900-as népszámlálás az első, amelyből átfogó képet kaphatunk a földbirtokosok nagyságrend szerinti megoszlásáról (mind a mezőgazdasági főfoglalkozásúak, mind a nem agrárnépesség birtokviszonyairól). A világháború előtti két népszámlálás négy nagyságrendi kategóriát különböztetett meg (1 kataszteri hold = 1600 négyszögöl): nagybirtokos (1000 kat. hold. felett), középbirtokos (100-1000 k. h.), kisbirtokos (5-100 k. h.) és kisbirtokos-napszámos (5 k. h. alatt). Az alsó csoport meghatározásáról az 1910-es népszámlálás kitöltési utasítása így rendelkezett: „Azokat a kisbirtokosokat vagy kisbérlőket, a kik saját vagy bérelt földjüknek mívelésén kívül rendszerint napszámba is eljárnak, »kisbirtokos-napszámos«-nak, vagy »kisbérlő-nap- számos«-nak kell nevezni. Ezektől meg kell különböztetni a földmívelési napszámosokat, a kiknek legfeljebb házuk van, de földjük nincs s kizárólag vagy főképpen mint mezőgazdasági munkások keresik kenyerüket.” Látható tehát, ahogy a foglalkozási viszony kategóriája mintegy „rávetül” a birtokmegoszlásra. A birtokosok alsó csoportját már nem önmagában a birtokkal, hanem a feltételezett bérmunkavállalással együtt definiálták. A „kizárólag vagy főképpen” bizonytalansága azonban jelzi, hogy az elsősorban mezőgazdasági bérmunkából élőnél sem kizárt, hogy legalább ideiglenesen földje legyen, tegyük fel, valamilyen bérleti vagy részesművelésű formában. Ragaszkodva most a birtok szerinti nagyságrend elvéhez, pontosabbnak tűnik az alsó kategóriát törpebirtokosként elhatárolni. A fenti négyes bontásban szemléltetve a megoszlást: az 1900-as népszámlálás szerint a első, tehát a nagybirtokos kategóriához tartozott a birtokosok 0,14%-a, a középbirtokosokhoz 0,89%, kisbirtokos volt 51,29%, törpebirtokos pedig 47,68%.

Amikor négy évvel később – a készülő választójogi reform céljából – újabb összeírást végeztek a 20 éven felüli mezőgazdasági foglalkozású férfi birtokosok megoszlásáról, a fenti kategóriák aránya számottevően módosult. Az összeírás célja ekkor az volt, hogy különböző szempontok szerint (írni-olvasni tudás, kereseti adó, birtoknagyság stb.) kipuhatolják, milyen messzire célszerű elmenni a választójog tágításakor. Az alacsonyabb birtokkategóriáknál ezért finomabb bontást alkalmaztak, mint az 1900-as népszámláláskor, a 200 hold feletti birtokosokat viszont nem részletezték. A 100 hold feletti „közép- és nagybirtokosok” együtt csak 0,7%-ot tettek ekkor ki, a kisbirtokosok aránya viszont 55,46%-ra „emelkedett”, mégpedig elsősorban az alsó réteg (a 2-5 hold közötti kisbirtokos-napszámos és a 2 hold alatti, itt és most földet bíró „mezőgazdasági munkás”-nak nevezett kategória) rovására (43,84%). Mivel teljesen valószínűtlen, hogy négy év alatt ilyen mértékű eltolódás következett volna be az ország birtokviszonyaiban, s a különbség mértéke az összeírás eltérő céljával sem indokolható, Kolos- sa Tibor nyomán azt kell feltételeznünk, hogy társadalomstatisztikai szempontból az 1904-es felvétel – épp az alacsonyabb kategóriákban – egyszerűen pontosabb összeírásnak tekinthető.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a kisbirtokos kategória (s annak különösen 5 és 15 hold közötti csoportja) valójában erőteljesebben volt jelen, mint ahogy azt a korábbi népszámlálás adatai mutatták. Ezt bizonyos mértékig visszaigazolta egyébként az 1910-es népszámlálás is.

A népszámlálások (s választójogi cenzusok) alapján azonban mégsem lehet az ország birtoktérképét megszerkeszteni. Mindenekelőtt azért nem, mert hiányoznak belőle az ún. jogi személyek (állam, városok és községek, egyházak, részvénytársaságok stb.) birtokai. A népszámlálás értelemszerűen csak természetes személyeket számlált, és ennek megfelelően csak ezek birtokait foglalta magában. Ugyanezen elv alapján férj és feleség közös birtokait együttesen, férj és feleség külön birtokait viszont külön egységként mutatták ki, függetlenül a művelés közösségétől. Ha az egész földterület megoszlásának is utána akarunk nézni, csak a 100 hold fölötti birtokokra találunk összefoglaló adatot, azt is csak 1913-ra, szinte a világháború előtti utolsó pillanatban. De mivel tudjuk, hogy mennyi az ország összterülete, ebben a metszetben már azt is meg lehet mondani, hogy mekkora hányad marad a 100 hold alatti kategóriában. Orosz István számításai szerint a földterületnek ekkor 55%-a volt 100 hold feletti és 45%-a a 100 hold alatti tulajdonosok kezében. Látható, hogy a földtulajdonnal rendelkezők durván 1%-a birtokolta a földterület 55%-át. Ez alapján volt szokás Magyarországról mint a latifundiumok hazájáról beszélni. Azt is számításba kell azonban vennünk a fenti adat értékelésénél, hogy ekkor az „egy és ugyanazon birtokosnak több vármegyében fekvő egyenként 100 kat. holdnál nagyobb birtokai vármegyénként külön-külön birtoknak vétettek”.

Ahhoz, hogy a latifundiumok (általában 10 000 k. h. felett) súlyát pontosabban érzékelhessük, más forrásokat kell segítségül hívnunk. A 19. század végétől kezdve jelentek meg az ún. gazdacímtárak, amelyek a 100 holdnál nagyobb birtokosokat név szerint és községhatáronként tartalmazták. Külön érdekességük, hogy a birtokterületet művelési ágak szerinti bontásban közölték, és magukban foglalták a birtokok kataszteri tiszta jövedelem szerinti értékét is (ami nem tényleges forgalmi értéket, hanem a föld termőképessége, piacoktól való távolsága stb. alapján becsült eszmei értéket jelölt). A gazdacímtárakból ugyan mindig kimaradt bizonyos számú birtok (elsősorban a községi birtokoknál mutatkozó hiány szembetűnő), ám a számítógép jóvoltából ma már statisztikai összesítésben is áttekinthetők ezek az adatok. Scott M. Eddie feldolgozása nemcsak azt dokumentálta egyértelműen, hogy az 1911-es gazdacímtár alapján a 100 hold feletti birtokok legszámottevőbb része (területi és kataszteri tisztajövedelem szerinti részesedése alapján egyaránt) az 1000 és 5000 hold közötti „középkategória” volt. A név szerinti adatokból az is megállapítható, hogy az arisztokraták birtokai a gazdacímtárak alapján a 100 hold fölötti földterületnek mindössze 27%-ára terjedtek ki (s az összterületnek mintegy 13%-át jelentették). A latifundiumok döntő többségét a különböző jogi személyek adták, a nagybirtokos arisztokrácia – történelmi okok folytán – elsősorban a Dunántúl birtokviszonyait uralta.

Ha arra is támpontot keresünk, hogy a birtokosok közötti földterület-megoszlás milyen jövedelemmegoszlást jelentett, nem elegendő a tulajdonviszonyok vizsgálata, hanem az üzemszerkezetet is számításba kell vennünk. Ilyen gazdaságstatisztika először 1895-ben készült Magyarországon. Ebben nem a birtokok álltak a középpontban, hanem az, hogy egy birtokból hány gazdaságot hoztak létre. Ha az 1895-ös gazdaságstatisztika alapján megpróbáljuk ábrázolni a gazdaságok nagysága szerinti megoszlást, akkor az 1000 hold feletti területen a gazdaságok 0,16%-a, 100 és 1000 hold között 0,83%, 5-100-ig 45,44%, 5 kataszteri hold alatt pedig 53,57% termelt. Ha az egyik tengelyen a gazdaságok számát nézem, a másikon pedig a gazdaságkategóriák területi hányadát, akkor a nagygazdaságok területe megközelítette az egyharmados arányt (32,29%), a középgazdaságok 15,37%-kal, a kisgazdaságok 46,5%-kal részesedtek, a törpegazdaságok súlya pedig mindössze 5,8%-ot ért el.

Az 1895-ös statisztika alapján a magyarországi gazdaságszerkezet meglehetősen szélsőséges megoszlást mutatott: a 100 holdon felüli gazdaságok (1%) kezén volt az összterületnek majdnem fele, a másik oldalon pedig az 53,5%-nyi törpegazdaságok az összes földnek mindössze 5,8%-ával rendelkeztek. Az eddig felsorolt adatok közül itt a leglátványosabb a polarizálódás. Az üzemszerkezet azonban nem birtokszerkezet. Az 1895-ös statisztika közzétételekor például következetesen kihagyták a 100 hold feletti „tisztán legelő- és erdőbirtokokat”. Az 5 hold alatti kategóriában viszont a városkörnyéki kiskertek és egyéb melléküzemek is helyet kaptak, másként nehezen képzelhető el az 1900-as népszámlálás birtokmegoszlása és az 1895-ös gazdaságstatisztika között ilyen számottevő eltérés. Miközben az 1 k. h. alatti főfoglalkozású birtokosok saját tulajdonoscsoportjukban közel 9%-ot képviseltek, ugyanez az arányszám a mezőgazdasági alkalmazottaknál 46%, a nem agrárfoglalkozású birtokosoknál pedig durván 40% volt.

Mind a birtokosok, mind a gazdaságok megoszlását szemlélve találhatunk azonban az adatok között olyan mozzanatot, amelyről kevesebbet szokás beszélni. Egy olyan társadalomképben ugyanis, ahol a birtokmegoszlás megítélésében az uralkodó szempont a pólusokra csapódás, nem olyan eklatáns, hogy létezik egy viszonylag kiegyensúlyozott középkategória. Miközben a pólusok nagysága igen változó a különböző paraméterek szerint, a közbülső kategória esetében a birtoknagyság és a birtokosok száma (gazdaságnagyság és gazdaságok száma) viszonylagos egyensúlyban van. Az 5-100 holdig terjedő magyarországi kisbirtokos kategória tulajdonképpen arányosan volt földterülettel ellátva. Nem véletlen, hogy a 19-20. század fordulójának parasztbirtokát ebben a kategóriában szokás keresni. Ez az állítás még akkor is igaz, ha a lefelé (5 k. h. alatt) és fölfelé (100-200 k. h. között) való elhatárolás pusztán a birtok nagysága alapján nem, legfeljebb életforma-ismérvek alapján vihető keresztül.

Az 1895-ös statisztika vizsgálta az állatállomány megoszlását is a különböző gazdaságkategóriák között. Az összehasonlíthatóság érdekében számosállatban szokás számolni, így 1 szarvasmarha és 1 ló 1 egységet ér, egy sertés csak 0,5-öt, egy juh pedig 0,3-at. A magyarországi állatállományban a legnagyobb részesedéssel a kisgazdaságok rendelkeztek. Az összes állatállománynak 60%-a az ő birtokukban volt, 17% a törpebirtokos gazdaság kategóriájához, 24% a közép- és nagybirtok kategóriához tartozott. Tehát ha grafikusan ábrázolnánk ezt, egy parabola alakú görbét kapnánk. A mezőgazdasági jövedelemtermelés szempontjából az állatállományt mint az ún. eleven tőke részét figyelembe kell venni, s ez tovább növeli a kisgazdaságok kategóriájának súlyát (jóllehet a földadó kiszámításánál a jószágot nem vették tekintetbe).

Ha a jövedelem- és vagyonmegoszlást a földadó statisztikája alapján próbáljuk megközelíteni, akkor képzeletbeli ábránk vonalvezetése megint másféle lesz. Az alsó (50 forint alatti) és a felső (500 forint feletti) adókategória nagyjából ugyanabba az irányba húz, de az egész ábra elnyújtottabb lesz. Az adónagyság szerinti görbe laposabban fog indulni és laposabban fog a másik pólusra érkezni. Ha a kataszteri tiszta jövedelem szerinti adónagyságokban is három kategóriát állapítunk meg: az alsó, középső és felső adósávban adózó földtulajdonosokat, illetve az általuk fizetett adó megoszlását az összes földadón belül egy másik tengelyre vetítem, akkor az adózókat nézve az alsó adókategóriába az összes földadózó 88%-a kerül, a középsőbe 11%-a és az alsóba 0,5%. Ha azt vizsgálom, hogy a földadón belül hogyan oszlik meg a három adókategória, akkor az alsó az összes földadó 21%- fizeti, a középső 37%-át, míg a Hrmadik 40%-ot. A legkisebb adózók az összes földadó ú-ét, a legnagyobb adózók pedig 1/5-ét fizetik.

Mi lehet az oka annak, hogy a terület szerinti megoszlás és a kataszteri tiszta jövedelem szerinti megoszlás között ilyen eltolódás volt? Mivel magyarázható ez? Az is logikusnak tűnhet, hogy a nagy földadózók jövedelemtermelő képessége kisebb, de lehet, hogy mindez inkább annak tudható be, hogy érdekérvényesítési képességük révén módjuk volt alacsonyabb földadóterhet kiharcolni. Mint láttuk, a kataszteri tiszta jövedelemben nemcsak a földbirtok nagysága játszott szerepet, hanem más szempontok is. Például hogy az adott terület milyen művelési ágakhoz tartozott. Nyilvánvaló, hogy egy szőlőbirtok vagy egy szántó kataszteri holdja sokkal többet ér, mint egységnyi legelő vagy erdő. Ha Magyarország korabeli birtoktérképére tekintünk, egyértelműen látható, hogy a magyarországi nagybirtok egyrészt térbelileg egy félkörben az ország külső perifériáin helyezkedett el, másfelől ha a művelési ágakat is térképre visszük, akkor látjuk, sokkal nagyobb arányban szerepelt abban az erdő és a legelő, mint a kisebb birtokkategóriákban. A külső periférián terült el tehát a nagybirtokok jelentős része, másrészt nagyobb arányt képviseltek esetükben az olyan művelési ágak, amelyeket a kataszteri jövedelem szempontjából alacsonyabbra értékeltek. A korabeli irodalomban állandó vád volt, hogy az adó kataszteri besorolását maguk a megyei birtokosok végezték és ezért saját maguk számára kedvezőbb, alacsonyabb, ún. tiszta jövedelmi kategóriákat állapítottak meg. A gazdacímtárak alapján végzett legújabb kutatások és az adóstatisztika adatai azonban nem igazolják ezt a feltételezést.

Az a forrás, amelyből az adóteher-megoszlás részleteiben is vizsgálható, az adókataszter, csak igen aprólékos munkával dolgozható fel, s a kutatók eddig csak szúrópróbaszerűen elemezgették a helyi adókönyveket. Szinte bizonyosra vehető, hogy annak idején mind az 1911-es gazdacímtár, mind az 1913-as birtokstatisztika az adókataszter országos kiigazításából merítette adatait. A rendelkezésre álló mikroelemzések a táji különbségek figyelembevételével a változások különböző típusait írták le. Az egyik esetben a 10-30 hold közötti falusi birtok felmorzsolódása ment végbe, elsősorban az 5 hold alatti törpebirtokos kategória felduzzadása révén, megteremtve egyúttal egy vékony vagyonosabb paraszti réteget is. Egy másik változatban a középső réteg felbomlása nemjárt együtt a szélső pólusokra csapódással, csak egyirányú lesüllyedéssel, elszegényedéssel. Végül külön típusba sorolható a földrajzi és piaci okok miatt elzárt, elszigetelt falvak népessége, ahol korszakunkban nem történt érdemi változás a birtoktagozódásban.

A birtok-, gazdaság- és földadó-statisztikák a birtoknélkülieket nem tartalmazták. A népszámlálások viszont összeírták az ideiglenes és az állandó mezőgazdasági foglalkozásúak csoportját. Az első a mezőgazdasági napszámos, a második a mezőgazdasági cseléd kategóriája. A mezőgazdasági munkaszervezetet tekintve a családi munkaerőn alapuló gazdálkodás volt a meghatározó. 1910-ben az összes mezőgazdasági keresőből 1,6 millió önálló birtokos mellett durván 1,2 milliónyi segítő családtag, ugyanannyi mezőgazdasági munkás és napszámos, valamint félmilliónyi mezőgazdasági cseléd alkotta az agrárfoglalkozásúak kategóriáját. Az utóbbi kettőn, az ún. agrárproletariátuson belül a döntően szemtermelő mezőgazdaság szezonális jellege miatt az ideiglenes munkavállalók domináltak. Ha egy pozitív és negatív tengelyen akarom ezt szemléltetni, akkor nagyjából hasonló a földdel rendelkezők és a földnélküliek súlya (1,6, illetve 1,7 millió). De csak látszólag éles a birtokosok és birtoknélküliek közötti vonal a statisztikában, valójában a határ értelemszerűen elmosódott. Egyrészt közbül található a segítő családtagok komoly szerepet játszó kategóriája, akiknek egy része maga is tulajdonos (vagy az lesz). Másrészt a törpebirtokos kategória nem tudott megélni a saját gazdaságából, és az, aki a földbirtok-statisztikában szerepelt, nagyrészt előbukkant a foglalkozási kategorizálásban is. A földdel ellátott törpebirtokosok jelentős része szerepelt a mezőgazdasági napszámos kategóriában is. Amikor a népszámlálás kérdezőbiztosa 1900-ban kitöltötte a birtoknagyságra (bérletre) vonatkozó rovatot, már valamennyire előre meghatározta a foglalkozási kérdőpontra adott válasz lehetőségeit. (Talán ezzel is összefüggött, hogy 1910-re megváltozott a sorrend, és a főfoglalkozás kérdőpontja a földbirtokra vonatkozó rovatot megelőzve jóval feljebb került a kérdőíven.) Azt a dilemmát viszont, hogy a birtokviszonyt vagy a munkaviszonyt tekintse-e az összeíró fő jövedelmi forrásnak, csak egyedi mérlegelés alapján lehetett eldönteni. Ennek megkönnyítéseként is próbált a népszámlálás a kisbirtokos-napszámos kategóriával áthidalást teremteni a birtokmegoszlás és a munkaviszony szerinti kategorizálás között.

A mezőgazdasági cselédek esetében arra vonatkozóan is rendelkezésünkre állnak információk, hogy milyen birtokkategóriák foglalkoztatták őket. Az 1900-as népszámlálás adatai szerint a legnagyobb csoport, csaknem a réteg fele 100 k. h. feletti birtokokon talált helyet magának, igen jelentős részük azonban (37%) 50 hold alatti birtokokra szegődött. Ha a községi és közbirtokossági pásztorok bő hétszázaléknyi kategóriáját is számításba vesszük, még inkább láthatóvá válik, hogy itt két, eredetében, életciklusában teljesen eltérő csoport került egy statisztikai rovatba. Uradalmi cselédnek lenni nemcsak térbeli, pusztai elkülönültséget, hanem egész életre szóló sorsot jelentett, úgy, ahogy azt a harmincas évek szociográfiáiból, olvasmányélményeinkből ismerhetjük. Miközben a pusztaiakat a falusiak lenézték, egyáltalán nem biztos, hogy a jövedelmi viszonyok is indokolták ezt. A cselédek illetményföldjét egyébként a népszámlálás birtokstatisztikája a birtokosnál mutatta ki, ezáltal is élesen megkülönböztetve ezt a kategóriát a bérlettől és a részesművelésű területtől. A gazdacselédek csoportja az uradalmi cselédeknél korösszetételében is fiatalosabb volt, családi állapotukat tekintve zömmel nőtlenekből vagy hajadonokból állt. Életpályájuk menetében inkább a paraszti munkába beletanulás átmeneti időszakaként jellemezhető a cselédnek szegődés. Hogy utána mi következett: summásélet, kubikolás vagy önálló paraszti lét, az családi hagyomány, vállalkozókészség, kapcsolatok, szerencse és tartás kérdése volt. A századfordulóra visszaemlékezve egy csongrádi önéletrajzíró így foglalta össze életútjának e korai szakaszát: „1897-ben elszegődtem gulyásnak a nagybátyámhoz, azért, hogy őszre vesz nekem egy öltöny ruhát és egy pár csizmát. Ez volt a fizetésem márciustól novemberig... Annak igen örültem, amikor lehetett hazamenni, pedig elég jó helyem volt, mivel rokonnál voltam. Ez így ismétlődött öt-hat évig, amíg bele nem nőttem abba a korba, hogy az apámmal megkezdtem a vándoréletet, a kubikolást! Eddig az ideig voltam kanász, lovász, csikós, kocsis, szántásidőben lóvezető stb.”

Amit idáig a birtokmegoszlásról, mezőgazdasági munkaviszonyokról elmondhattunk, az 1895 és 1913 közötti statikus metszetekből állt össze. A folyamatok dinamikáját azonban nem lehet ezekből a forrásokból megragadni. Valamifajta időbeli változást a mezőgazdasági munkabérek alakulásán keresztül szemléltethetünk. A Kondratyev-hullámok szerint az 1850 és 1873 közötti fölívelő szakaszt árapály követte a kilencvenes évek második feléig, majd ismét áremelkedés kezdődött. A Kondratyev-hullámot nemcsak az árak, hanem a mezőgazdasági munkabérek is illusztrálják. 1873-tól 1900-ig egy viszonylag kevéssé csökkenő, de mégis lefelé menő tendencia figyelhető meg a mezőgazdasági munkabérekben. 1900 és 1910 között viszont 74%-os emelkedés figyelhető meg, ami igen gyors ütemű növekedésnek számít. Ez természetesen a nominálbérekre vonatkozik. Az élelmiszerárak 1900 és 1910 között azonban csak 36%-kal emelkedtek. Tehát miközben a világháború előtti évtized egyik alapvető szociális kérdése a drágaság volt, a mezőgazdasági munkabérek szempontjából az 1910 előtti évtized bérnövekedése egyértelmű reálbér-növekedés volt, az élelmiszerárak emelkedése durván a felét vitte el a nominálbér-növekedésnek.

9. ábra. Az önálló birtokosok megoldása (1910)

Forrás: A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. VI. rész. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, 64. k. Budapest, 1920, 208–209.

Elvileg az adórendszer lenne a legjobb forrás a jövedelemmegoszlás vizsgálatára. Mit tudunk meg az adórendszer alapján a földbirtokkal nem rendelkező, keresetből élő kategóriáról? (Lásd az 1857-es nómenklatúra harmadik főcsoportját.) A magyarországi adórendszer alapjait a neoabszolutizmus fektette le az 1850-51-ben bevezetett adóreformokkal. Ebben az adórendszerben az ún. egyenes adók között szerepelt egy ún. személyes kereseti adó, amelyet később, 1875-ben (XXIX. tc.) kereseti adónak kereszteltek át (miközben beleolvasztották a szintén 1851-ben bevezetett ún. jövedelmi adót, ami nem azonos elven épült fel a mai személyi jövedelemadóval). Eredetileg ezeket mindenki fizette, aki a 16. életévét betöltötte. A földtulajdonosoknál azonban ez egy elhanyagolható közteher, mellékes adó, sokkal többet fizettek a földadóba, mint amennyit kereset címén, mivel, úgymond, egyszer már adóztak a földtulajdonból származó jövedelmük után. Akiknek nem volt földtulajdonuk, azoknál ez a kereseti adó lényegesen nagyobb súllyal esett a latba. A kereseti adón belül több adóosztályt állítottak fel, az első osztályba tartoztak a segédek, napszámosok, zsellérek és cselédek.

A mi szempontunkból most két kategória érdekes: a cseléd, tehát az állandó szerződéses mezőgazdasági munkás, valamint a meghatározott időszakra elszegődött napszámos. A kereseti adókategóriáknál az volt a szabály, hogy az állandó alkalmazottak első osztályú kereseti adóját a munkaadó, tehát a földbirtokos vagy a gazda fizette, és természetesen jogában állt azt levonni a munkabérből. Ennek következtében az állandó alkalmazottakról az adóstatisztikából túl sokat nem fogunk megtudni. Van azonban a másik kategória, és – mint láttuk – ez a számosabb. A napszámosok ugyanis maguk fizették az adójukat. Egészen addig, míg 1883-ban törvény nem mentesítette őket a kereseti adó fizetése alól, mivel a behajtási, illetve végrehajtási költségek magasabbak voltak, mint amekkora összeg befolyt ebből az adófajtából. 1883 után tehát ennek a nagyobbik kategóriának a jövedelmi viszonyairól sem kaphatunk érdemi információt az adóstatisztika alapján. Az alsó póluson elhelyezkedő rétegek szinte eltűnni látszanak a szigorú értelemben vett jövedelemmegoszlás forrásaiból.

Mi a helyzet az ipari népességnél? A századfordulóra kialakult a népszámlálásoknak egy ún. vállalati statisztikai része. Itt kimutatták az ipari segédszemélyzetet, kimutatták a segéd nélküli iparosokat, de közben összeállították a foglalkozásstatisztikai részt is, ahol – foglalkozási viszony szerint – önállókra, ipari tisztviselőkre és egyéb segédszemélyzetre bontották a foglalkoztatottakat. Létezett tehát egy vállalati statisztika, amelyben az iparos népesség egy része szerepelt, az, aki önálló iparos vagy alkalmazott volt valamelyik vállalatnál, másfelől létezett a foglalkozási statisztika, ahol mindenkit megtalálhatunk. A kettő azonban ugyanúgy nem feleltethető meg egymásnak, mint ahogy azt a földbirtokosoknál és a mezőgazdasági főfoglalkozásúaknál láttuk. A vállalattulajdonosok között ott találjuk a főfoglalkozású, illetve mellékfoglalkozású nagyiparost, és ott találjuk azokat a jogi személyeket is, akik nem természetes személyekként, hanem valamilyen részvénytársaság, egyházi alapítvány vagy állami cég formájában működtették a vállalatot. Ezeket a nem természetes személyeket ugyanúgy megjelölték az ipari alkalmazottak munkáltatójukként, mint az egyéni vállalkozókat. Ráadásul amikor a korabeli statisztika vállalatról beszélt, valójában nem a gazdálkodási-pénzügyi egységeket, hanem a termelés egységeit, a gyártelepeket írta össze. Ezért aztán a vállalatok száma jócskán meghaladta az ipari önállókét.

10. ábra A földadózók megoszlása a 19. század végén

Forrás: Varga István: Aközterhek. In A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1914. Tanulmányok. (Szerk. Szabó István.) II. Budapest, 1965, 308.

Az összeírt segédszemélyzet viszont a vállalatokban alkalmazott segédszemélyzet kimutatását haladta meg. Ez nyilvánvalóan azzal függött össze, hogy a népszámlálás általános kérdése a foglalkoztatottak között regisztrálta a munkanélkülieket is, miközben a vállalati statisztika ebből a szempontból inkább a ténylegesen munkában állókat tartotta számon. A foglalkozási statisztikát nézve az is probléma, hogy – amint arra már többször utaltunk – a mellékfoglalkozások széles körű elkülönítésére csak 1900-ban történt kísérlet.

Arra, hogy a népszámlálások önállói közül pontosan kiszűrjük a vállalkozókat, semmi esély sincsen. Az ún. burzsoázia (nagypolgárság) körülhatárolása ezért minden korszak statisztikusai számára a legnehezebb feladatnak bizonyult. A különböző címtárak közül még leginkább az 1873-tól évenként megjelenő Mihók-féle Nagy Magyar Compass tűnt olyannak, amelyből legalább a részvénytársaságok igazgatótanácsának tagjai és a vállalati menedzserek névsora összeállítható. A Compass ugyanis a nyilvános számadásra kötelezett (zömmel részvénytársasági) vállalatok mérlegeit tette közzé, s közben évről évre regisztrálta a vezetésben beállott személyi változásokat is. Tudnunk kell azonban, hogy a magyarországi iparvállalatoknak még a világháború előtt is mindössze egyötöde volt részvénytársaság, így az egyéni és társas cégek ebből a számbavételből is kimaradtak. Hogy csak néhány példát említsek: egyéni cégként működött 1911-ig a cukoripar legnagyobb vállalkozóiként ismert Hatvany-Deutsch család cége, a „Deutsch Ig. és fia”, egészen 1914-ig Weiss Manfréd, a csepeli vasgyár alapítója, de a világháború utánig magáncég volt az egyik legnagyobb malomipari cég, a Haggenmachereké.

Visszatérve a népszámlálásokhoz: ha az azonos foglalkozási kategóriához tartozók számának növekedését azonos források alapján abszolút számokban követjük nyomon, akkor például a vállalati statisztika ipari segédszemélyzet kategóriája mögött feltételezhetően megragadhatjuk az ipari munkásság növekedését. A tulajdonképpeni iparban az ipari segédszemélyzet kategóriája az 1890-es mintegy 330 000 főről 1910-re 740 000 főre, azaz több mint duplájára gyarapodott. A növekedésen belül az 1-5 fő között foglalkoztató üzemek aránya ugyan az összes alkalmazott feléről alig harmadára csökkent, de abszolút számban minden ipartelepi nagyságrendi kategória munkáslétszáma növekedett. Ha e mellé tesszük a segéd nélküli iparosokat – belőlük 1890-ben 180 ezret, 1910-ben 210 ezret találunk –, látható, hogy az ipari segédszemélyzet növekedése nem az önálló, segéd nélküli iparosok rovására ment végbe, hiszen ezek is dinamikusan gyarapodó kategóriát alkottak még a századfordulón, az ún. ipari forradalom idején is.

Milyen szakmákban tudott a segéd nélküli iparos talpon maradni? Nyilvánvaló, hogy csak olyan szakmákról lehetett szó, amelyek a szolgáltatóipar kategóriájához közelítettek. Amint azt a foglalkozási szerkezet vizsgálatakor láttuk, a nagyipar az elsődleges feldolgozóipari kategóriákban terjedt el. Tehát az, aki az ipari végterméket állította elő, és aki az ipari végtermékkel tulajdonképpen a fogyasztó számára megjelent, az általában nemcsak iparos, hanem egyben áruját a fogyasztónak értékesítő kereskedő és szolgáltató is volt. A szolgáltató iparosok azonban már nem feltétlenül voltak önállóak. Lehettek bedolgozók valamilyen vállalkozó számára, de az is gyakori volt, hogy csak formailag őrizték meg önállóságukat, miközben a tágabb üzemszervezetben, munkaszervezetben valamilyen termelési központhoz kötődtek. Ebben az értelemben tehát bérmunkát is végeztek, nemcsak önálló tevékenységet.

Az önálló iparos és a bérmunkás kategória között éles választóvonalat szokás általában húzni. Ha figyelembe vesszük azonban a segéd nélküli iparosok helyzetét, ez a választóvonal nem olyan merev, mint ahogy nem volt az a törpebirtokos és a napszámos között sem. Ha a folyamatot az életpálya felől, a tanonc- és segédéveket letöltő iparos felől vizsgáljuk, itt is nyilvánvaló, hogy szakmától függően, ahol erre lehetőség volt, a szakmunkások az önállóvá válás felé törekedtek. Pedig az állami vagy részvénytársasági nagyvállalat perspektivikusan is előnyösebb életfeltételeket nyújtott. Az eredetileg asztalossegéd, majd később szociáldemokrata vezető, Weltner Jakab például memoárjában az 1890-es évekre megállapította: „nemcsak a MÁV főműhelyében, hanem a többi gyárban is a munkások sokkal jobban kerestek, mint a műhelyekben, tehát mindenki vigyázott arra, hogy helyét el ne veszítse”. Az önállóvá válás tehát nem a nagyobb kereset reménye miatt vonzotta az iparosokat, legalább annak látszata egy másfajta értékrend szerint jelentett számára motivációt.

A századforduló népszámlálásai a segédszemélyzeten belül ugyan megkülönböztették az előmunkást és a művezetőt, de a „segéd, munkás, napszámos” kategóriában gyakorlatilag elmosták azt a belső határvonalat, amely a tanult szakmunkások, illetve a segédmunkás-napszámosok között ténylegesen húzódott. Az egyes ágazatokra vonatkozó leírásokból derül csak ki, hogy eredetüket és szervezettségüket tekintve mennyire különböző vonások jellemezték e két csoportot, amellett hogy a betanított munkásréteg aránya (az ágazati szerkezet sajátosságai, elsősorban a textilipar fejletlensége miatt) kirívóan alacsony volt Magyarországon.

Hogyan alakult az ipari segédszemélyzethez tartozó munkáskategóriák bére? A magyarországi ipari munkabéreknél rendelkezésre álló adatokban a Kondratyev-hullám nem igazán figyelhető meg. Rézler Gyulának, a magyarországi ipari munkásság első történeti monográ- fusának számításaiból tudjuk, hogy az 1875 és 1887 közötti időszakban emelkedő tendencia figyelhető meg. Tanulságos azonban, hogy a béremelkedés a század hetvenes-nyolcvanas évtizedeiben, tehát az általános árdepresszió időszakában olyan elit szakmák esetében, mint a nyomdász, asztalos vagy gépész, nem mutatható ki. Különösen érdekes ez a jelenség, ha számításba vesszük, hogy ekkor már 12 és fél óráról 11 és félre csökkent az átlagos munkaidő, s a legfontosabb élelmiszerek árában érvényesült az áresés. Az 1900-as népszámlálás tett először kísérletet arra, hogy országosan átfogó adatokat gyűjtsön az ipari foglalkoztatottak munkaidejéről és a munkabérekről. A népszámlálásnak ezt a részét azonban már a kortársak sem tekintették sikeresnek, így ezek a kérdések az 1910-es népszámlálásból egyszer s mindenkorra kimaradtak.

Elkezdődött azonban 1901-ben egy külön gyáripari üzem- és munkásstatisztikai anyagy- gyűjtés, amely a világháború előtti évtizedet legalább nagy vonásokban követhetővé teszi. A gyáripar meghatározásával sokat bajlódott a korabeli statisztika, míg végül a 20 főnél többet foglalkoztató, gépi energiaforrással felszerelt ipartelepeket sorolta a gyár kategóriájába.

Itt csak utalni tudunk a bérstatisztika problémáira. Egyrészt a különböző bérezési formák (időbér, darabbér) adatait nehéz közös nevezőre hozni, összehasonlíthatóvá tenni. Másrészt a munkaidő csökkentésére irányuló törekvések a vállalattulajdonosokat arra ösztönözték, hogy mind szélesebb körben térjenek át az időbérezésre. Mindezek tekintetbevételével a századforduló utáni névleges béremelkedést 21%-osra tehetjük 1901 és 1910 között. Ismerve az áremelkedés – ahogy a korban nevezték –, a „drágaság” mértékét, a 20. század első évtizede a gyáripari munkásság számára reálbércsökkenést hozott. Ugyanakkor azonban ez kiegyenlítődéssel járt együtt a gyáripari munkásságon belül. 1901-ben a foglalkoztatott felnőtt férfiak és nők közül a legalacsonyabb, heti 10 korona alatti munkabérű kategóriába a munkások 29%-a tartozott, 1910-re ugyanez a csoport már alig 19%-ra apadt. A 40 korona feletti hetibérű felső réteg aránya is gyarapodott ugyan (2,3%-ról 5,8%-ra), de a nivellálódás elsősorban a középső kategóriák javára ment végbe, és az általábanjóval alacsonyabb keresetű nőket még a férfiaknál is nagyobb arányban érintette. A századelő az ipari sztrájkmozgalmak, a szervezett munkásság időszaka. A korabeli statisztikák rendszeresen közöltek adatokat arra vonatkozóan, hogy kik hirdettek sztrájkot, milyen célkitűzésért, és eredményesen zárult-e a mozgalom. Az egyik fő követelése ezeknek a sztrájkmozgalmaknak a munkaidő csökkentése, a másik a munkabérek emelése volt – hogy csak a gazdasági jellegű akciókat említsük. A gazdasági jellegű sztrájkoknak körülbelül 20-30%-a nem járt sikerrel, a többi azonban legalább részleges eredményt hozott. Az érdekérvényesítés tehát főként a gazdasági sztrájkokon keresztül zajlott már a századfordulón.

Megvizsgálhatjuk még a jövedelemmegoszlást az 1857-es népszámlálás hajdani felső klasszisa esetében, amely az ágazati főcsoportokra épülő századfordulós népszámlálások III. főcsoportját alkotta. Ennek három alcsoportja közül (köztisztviselők, magántisztviselők, valamint az ún. szabadfoglalkozásúak) a szabadfoglalkozásúak jövedelmi viszonyait a legnehezebb megállapítani, de a magántisztviselőkét sem egyszerű. Képet alkothatunk azonban a köztisztviselők helyzetének alakulásáról. Ez a csoport is problematikus, mivel 1883 előtt a szabályozás még rendkívül heterogén módon kezelte őket. 1883-ban született meg Magyarország első köztisztviselői törvénye: ettől kezdve a köztisztviselői minősítés az iskolai végzettség függvénye lett. Ehhez azonban akkor még nem kapcsolódott egységesen szabályozott illetményrendszer. Csak 10 év múlva, 1893-ban fogadták el azt a törvényt (IV tc.), amely az állami hivatalok, állami intézmények tisztviselőinek bérezését a köztisztviselői hierarchiában elfoglalt ranglétra szerint szabályozta. A köztisztviselők tizenegy fizetési osztályba lettek besorolva. Az I.-be tartozott a miniszterelnök, a II.-ba a miniszterek, a III.-ba az államtitkárok, a VI.-ba a miniszteri osztálytanácsosok, a VII.-be a miniszteri titkárok, a IX.-be a miniszteri fogalmazó, a X.-be a miniszteri segédfogalmazó, és a XI.-be tartoztak az ún. irodai segédtisztek. A gyakornokok nem alkottak külön fizetési osztályt, őket díjjal (vagy a nélkül) alkalmazták. Az adott fizetési osztályon belül mindenki a megfelelő fizetési fokozatba került (egy osztályon belül két vagy három fokozatot állítottak fel), és ennek megfelelő javadalmazás járt számára. Egyik fizetési fokozatból a másikba a fizetési osztályon belül akkor lehetett előrelépni, ha a felette álló fokozatban üresedés következett be. Ekkor rang szerint – ami ebben az esetben rangidősséget jelentett, tehát a legrégebben kinevezettek – léptek előre. Előreszaladási lehetőség nem volt, mindenkinek le kellett töltenie a várakozási időt, akkor egy fokozattal előbbre léphetett, ebben a vonatkozásban jellegzetes szamárlétra működött. Az egyes fizetési osztályok között azonban kinevezéssel lehetett előrelépni, amit már „nem a rangsor, hanem e mellett a szakképzettség, érdemesség és alkalmazhatóság” alapján döntöttek el.

1888-ban, tehát még a fenti egységes illetményszabályozás bevezetése előtt Magyarországon a felső és az alsó köztisztviselői kategóriák közötti távolság lényegesen nagyobb volt, mint Ausztriában. A magyar miniszterelnök 20 000 forintot (ciszlajtán partnere 12 000 forintot) kapott évente, miközben a segédfogalmazó Magyaroszágon 600 forinttal kellett hogy beérje (osztrák sorstársa viszont 1100-1300 forintban részesült). Ehhez képest 1909- re a VI. fizetési osztályban a kereset mintegy 33%-kal, a IX.-ben pedig 142%-kal nőtt. Az egységes köztisztviselői díjazás bevezetése után tehát ebben az inflációs periódusban, amikor nyilvánvalóan nőtt a köztisztviselők bére is, a változások a nivellálás irányába mutattak, ha nem is a legszélső, de az alsó-középső kategóriák javára (a IX. kategóriába tartoztak például a középiskolai tanárok). Ez azzal is összefüggésben állt, hogy a tisztviselői elégedetlenség miatt 1904-1906-ban végül miniszterelnöki rendelettel megszüntették a fokozatok között a ranghely szerinti előlépés rendszerét, és ehelyett szolgálati idő alapján (4-5 évenként) automatikusan emelkedő pótlékokat vezettek be.

Hogyan helyezkedtek el egymáshoz viszonyítva a bérből élők és az értelmiségi foglalkozásúak a nominális keresetek szempontjából? Nyilvánvalóan nem tudunk általánosító összehasonlítást tenni, legfeljebb bizonyos pontok kitűzésére van lehetőség: becslésértékű számítások szerint a XI. osztályba tartozó elemi iskolai tanítók fizetése a századfordulón körülbelül két-háromszorosa lehetett az ipari munkások átlagának.

Magyarországon is készült olyan számítás, amelyik a szegénység mértékét próbálta meghatározni a dualizmus időszakában. Ferge Zsuzsa becslése szerint 1870 körül a magyar társadalomban 65% volt a szegények aránya, 1910-ben pedig 50-55 %. Statisztikailag ez az adat úgy jött ki, hogy a szegény kategóriába sorolta a cselédek és napszámosok túlnyomó -Vzct. az önálló iparosok és az ipari segédszemélyzet kb. felét, a törpebirtokosoknak pedig 'A részét. Középkori társadalmak kutatói vallják, hogy ha egy társadalomban 25-30%-nál nagyobb volt a szegények aránya, a társadalom végveszélybe került, 40%-nál pedig már éhínség szokott kitörni. Nyilvánvaló képtelenség 60-65, illetve 50-55%-os szegénységről beszélni a dualizmus kori Magyarországon. Az azonban tanulságos, hogy még ez a becslés is csökkenni látta a társadalmon belül a szegények arányát a tárgyalt időszakban.

Ki számított tulajdonképpen szegénynek a dualizmus korában? Akit a társadalom annak tartott, szegényként kezelt, az biztos az volt. Lehet, hogy más is szegény, de ebben a szűk meghatározásban legalább nem kell sokat kételkednünk. Mi volt a kiindulópont a dualizmus korában a szegényügy megítélésekor? A már korábban idézett 1871-es községi törvény volt az, amely (az abszolutizmus mintájára) meg kívánta állapítani, hogy ki az, akiről gondoskodni kell, mert szegény, és azt is, hogy ki gondoskodjon. Ennek alapjául az illetőség szolgált, miszerint ha valaki illetőséggel bírt egy adott községben, akkor ha beteg, vagy ha vagyontalan szülők, illetve szegénysorsúak gyereke, járt neki ápolás. Ha a család nem tudott róla gondoskodni, akkor a községnek kellett ezt megtennie. Ha a község sem volt erre képes, akkor a törvényhatóság, tehát a megye, a város következett. Ha az sem tudott eleget tenni feladatának, akkor a kormányzatnak kellett a szükséges intézkedéseket meghozni. Ez a lentről fölfelé, intézményről intézményre haladó elv volt a dualizmus kori szegénygondozás alapja. Mi volt a feltétele annak, hogy az illetőséget valaki megszerezze? – hiszen valahova beleszületünk, ott nyilvántartanak bennünket, de a dualizmus kora migráns társadalom volt, az emberek a helyüket változtatták. Az illetőséget meg lehetett szerezni két évi egy helyben lakással, valamint azzal, hogy valaki adót fizetett azon a helyen, ahol egy helyben lakott. 1886-tól (XXII. tc.) 4 év egy helyben lakás (és községi adófizetés) után az illetőséget automatikusan megszerezhette valaki, anélkül hogy azért folyamodnia kellett volna. Miután a cselédek után a munkaadó fizette a kereseti adót, a napszámos pedig 1883 után nem fizetett adót, ezzel a dualizmus kori szegénygondozás köre bezárult. Jellemző egy társadalomra, ahogyan gondoskodik a szegényeiről, akárcsak a mód, ahogy a szegényellátáshoz hozzá lehet jutni. Ha csak azt tekintjük szegénynek, akin segíteni akarunk és tudunk, akkor sohasem tudható meg, hogy ki az, akit a segélyből kirekesztettünk. Mindezek után a századfordulón körülbelül 100 000 ember részesült szegénygondozásban Magyarországon.

Ha a másik pólusra is vetünk egy pillantást, szintén a községi, illetve törvényhatósági törvényeken alapult az 1870-71-ben bevezetett virilizmus intézménye. A virilizmus azt jelentette, hogy a legnagyobb évi egyenes adófizetőket listába foglalták az összeg nagysága szerint, és a listán szereplők adták az önkormányzati képviselők felét a községektől a megyékig. Egyetlen kivétel volt, az újonnan alakult főváros, Budapest, ahol nem automatikusan került ki az önkormányzati képviselők fele a legnagyobb adófizetők listájáról, hanem az 1200 legnagyobb adófizető soraiból választottak 400 virilis képviselőt. Itt tehát a virilis elven belül is érvényesült egyfajta választási elv. Magának a virilizmusnak az indoklása világosan kifejezésre juttatta, hogy ezáltal elsősorban azok önkormányzati jelenlétét akarták biztosítani, akik az önkormányzat költségeihez a legnagyobb mértékben járultak hozzá. A legnagyobb súllyal természetesen a föld- és a házadó esett latba az egyenes adókon belül, ezért a föld- és házbirtokosok vezették általában a listákat. Ajegyzék sorrendjének összeállításakor bizonyos kivételezéseket is kellett a törvények szerint érvényesíteni. Először is választójoguk csak férfiaknak lehetett. Ezért a férj vagy atya államadójába „a nő, valamint kiskorú gyermekek államadója is beleszámítandó, ha a nőnek, vagy a kiskorú gyermekeknek vagyonát kezeli”. Másrészt bizonyos foglalkozásoknál – és itt ismét csak csorbát szenvedett az eredeti alapelv – az értelmiségieknél, a kereskedelmi és iparkamarai tagoknál az egyenes adót duplán vették számításba. A törvény fel is sorolta az érintett értelmiségi foglalkozásokat: úgymint „az állami, felekezeti és magántanintézetek tanárai, a tudományos akadémiák tagjai, a folyóirat- és lapszerkesztők, a lelkészek ...a magyar államban érvényes oklevéllel ellátott tudorok, ügyvédek, orvosok, mérnökök, gyógyszerészek, sebészek, bányászok, erdészek és gazdatisztek”. A községi törvény a törvényhatóságihoz képest még egy foglalkozást tartalmazott többletként: a helyi társadalom értelmiségi kulcsfiguráját, a néptanítót, aki azonban a megyebizottságokban nem kapta meg ezt az előjogot. Emlékezzünk vissza, hogy az értelmi kereset milyen vándorutat futott be a népszámlálások nómenklatúrájában. Itt az is látható, hogy az értelmiségi foglalkozások presztízsét a dupla adószámítással igyekeztek honorálni a törvényalkotók. A virilizmust az 1886-os községi és törvényhatósági törvények bizonyos pontokon módosították (a dupla beszámítás alá esők között ekkor jelentek meg az akadémiai művészek, bírák, kir. közjegyzők és állatorvosok), de maga az intézmény a két világháború között is fennmaradt.

Leírható-e ezek után osztálykategóriákban a dualizmus kori magyar társadalom? Ha a rétegződést vizsgáljuk, akkor úgy tűnik, hogy igen nehezen. Főleg az elmosódó réteghatárok azok, amelyek ezt nehézzé teszik. Miközben a dualizmus kori magyar társadalom rétegződését tekintve nem igazán mutatta egy osztálytársadalom képét, olyan viselkedési módokban, magatartásokban, mint például a szegényügy kezelése, illetve a legnagyobb adófizetők kapcsán nagyon is jól látható, hogy a két póluson bizonyos értelemben osztályszerűen vetődött fel a vagyon- és jövedelemmegoszlás kérdése. (Marx is megkülönböztetett „önmagában való”, valamint „önmagáért való osztályokat”.) Az osztályok kialakulása kapcsán már a 18. századi Angliára vonatkozóan is olyan koncepció hódított teret, hogy az osztályokat valójában a kollektív cselekvés kovácsolta össze abban az időszakban, amikor a résztvevők anyagi életviszonyainak közössége még nem ragadható meg. Ez egyébként nemcsak a „dolgozó szegények”, hanem az „alsó középosztály” kapcsán is többször megfogalmazódott: csak a válságos időkben mutat osztályjegyeket. Az általunk vizsgált időszakban Magyarországon nem igazán jól körvonalazódott a rétegződésben az osztályelv, a közbülső vonalak elmosó- dottak voltak, de a két pólus ettől (pl. a helyi politikai döntésmechanizmus alakítása, vagy egy olyan mélyárami kérdés, mint a szegényügy kezelése kapcsán) nagyon is osztályként funkcionálhatott.

Az utóbbi két alfejezetben először elindultunk a háromdimenziósnak elképzelt szerkezet egyik tengelyén, amely a tevékenységszerkezetet mutatta. A tevékenység ágazati rendszerén belül az ún. munkaviszony vagy foglalkozási viszony alapján elkülönültek az önállóak, a segédszemélyzethez tartozók, illetve az alkalmazottak. A népszámlálás tehát beépítette a tevékenységszerkezetbe a munkaviszony vagy foglalkozási viszony szerinti alcsoportokat.

Most a jövedelemmegoszlás tengelyén indultunk el, igyekeztünk ezen bizonyos tagolási lehetőségeket keresni – viszonylag mérsékelt sikerrel. Önmagában egyik tengelyről sem bizonyult átfogóan leírhatónak a társadalom. Tartva magunkat azonban az eredeti hipotézishez, a rangtengelyt is meg kell vizsgálnunk.

RANG ÉS PRESZTÍZS

Az előbbiekben már szó esett a kapitalizmus előtti társadalmakban a történeti-jogi rendiség fogalmáról (azonos jogállású, örökletesen kiváltságolt, érdekeiket politikai síkon is képviselők csoportja). A szociológiai irodalomban azonban Max Weber (Gazdaság és társadalom című munkája) óta ismert a rendeknek egy másik definíciója is, amelyet Bertalan László interpretációja nyomán viselkedésszociológiai értelemben vett rendnek nevezhetnénk. Max Weber az egyén státusát rendi helyzete szerint próbálja leírni, és ebben olyan tényezőket talál meghatározónak, mint: 1. az életvitel, 2. a formális nevelés, 3. a származás és a foglalkozási presztízs. Weber ugyan nem állítja ezt mereven szembe a történeti-jogi rendiség fogalmával, sőt véleménye szerint a történeti-jogi rendiség, a középkori rendek kialakulását megelőzte egyfajta életvitelbeli, neveltetésbeli, származás vagy foglalkozás presztízsén alapuló tagolódás a társadalomban.

Mostani vizsgálódásainkhoz a történeti-jogi értelemben vett rendiség leépülése szempontjából kell végiggondolnunk a folyamatokat. Nyilvánvaló ugyanis, ha a történeti-jogi értelemben vett rend kialakulását megelőzte annak idején a viselkedésszociológiai értelemben vett rendiesedés, akkor az, ha egy intézményes aktussal lehántják valamiről a jogi burkot, a történeti-jogi értelemben vett rendeket megszüntetik, nem fogja egy csapásra a mögötte meghúzódó viselkedésszociológiai értelemben vett rendiség lerombolását jelenteni. Weber szerint a viselkedésszociológiai értelemben vett rendiség elsősorban a connubiumban ragadható meg, azaz abban, hogy ki kivel házasodik. Másrészt a kommenzalitáson alapul: vagyis ki kivel ül le egy asztalhoz. A harmadik tényező az, hogy van-e olyan foglalkozás, hivatás, amelyet egy adott társadalmi csoport kiváltságokhoz kötött nyereségszerzési lehetőségei révén a maga számára monopolizál vagy mereven elutasít. Végül kifejezésre jut a viselkedésszociológiai értelemben vett rendiség bizonyos rendi konvenciókban. Ezek sokkal finomabb, lágyabb ismérvek, mint az, hogy van-e valakinek valamilyen privilégiuma, törvényben szentesített kiváltsága. Ezek a szempontok sokkal érzékenyebb megfigyelést tesznek lehetővé egy társadalom jellegzetességeit, átalakulását illetően.

Nézzük meg először azt, hogy mennyiben beszélhetünk az 1848 előtti Magyarországon történeti-jogi rendek mögött viselkedésszociológiai rendek létéről. A klasszikus kiindulópont az „egy és ugyanazon nemesség” elve, amely a 19. századra már semmiféle viselkedésszociológiai egységet nem takar: pusztán jogi fikció. Hadd idézzem már korábbról ennek példájaként Werbőczy Hármaskönyvének egy passzusát, ahol pontosan az egy és ugyanazon nemesség elvéről szól: „.ugyanazért mindannyian egy és ugyanazon törvénnyel és szokással, s egy és ugyanazon törvénykezési rendtartással élnek (a törvényszékeken), csupán csak díjok mennyiségére nézve különböznek.” Tehát más tarifát kell fizetniük például, ha ugyanazt a vétket elkövetik: egy zászlós úr, az ország főrendje más büntetéssel tartozik, mint egy köznemes. Azt mondhatnánk, hogy az igazságszolgáltatás előtt a nemes teherbíró képességével arányosan jelenhetett meg. De két paragrafussal lejjebb a zászlós urakról szólva már ez hangzik el: „.mennélfogva ők azáltal, hogy a királyhoz közelebb állanak és ülnek, s a tanácskozásban először emelnek szót.”, itt már az egy asztalnál ülés közelsége és távolsága hierarchizálja viselkedésszociológiai értelemben a nemességet. A nemességen belüli megkülönböztetés formálisan is alakot öltött, amikor 1608 után a felső táblán a főnemesség közvetlen, az alsó táblán viszont a többi nemesség közvetett, választott küldöttek

általi képviselete intézményesült.

A legnagyobb rést az „egy és ugyanazon nemesség” elvén a 16-17. században az ütötte, amikor a török hódoltság időszakában főként katonai célból sorozatban adományoztak nemesi címet olyanoknak, akik nem kaptak hozzá birtokot. Ezek voltak az ún. armalisták. Magyarországon európai mércével mérve komoly létszámú nemesség alakult ki. Az alsó tábla 1608-as bevezetésével amúgy sem kellett attól tartani, hogy ez a csoport közvetlenül és tömegesen megjelenik a rendi országgyűléseken. A 18. század közepén azután egy uralkodói rendelet mintegy le kívánta zárni alulról a nemesi rendet, amikor kimondta: el kell dönteni, melyik nemes az, amelyik nem adózik, s ki az, akinek adót kell fizetnie. 1754-55 után egyértelműen szabályozottá vált, hogy csak királyi adományozás alapján juthat valaki nemesi címhez.

Ezek után semmi meglepő nincs abban, hogy amikor a napóleoni háborúk idején, a győri vitézséget megelőzőleg összeírták a hadra fogható nemeseket, Ódor Imre elemzése szerint például Baranya megyében 1810-ben a nemeseknek több mint fele nem rendelkezett birtokkal (39% armalista volt, 13% egyenesen jobbágysorban tengődött), 27%-uk pedig kurialista volt, tehát pusztán nemesi telkük volt, s jobbágyuk nem. Hogy rögtön a foglalkozások presztízsével kapcsolatos megjegyzést is tegyünk, a baranyai nemesek 3%-a foglalkozott iparral, de főleg olyan szakmákban, mint a csizmadia és a szűcs. A Pest megyei nemeseknek 1829-ben 61%-a volt birtoktalan egy akkori összeírás szerint. Teljesen egyértelmű, hogy a nemesi birtokkal nem rendelkező nemesek a jogi burok lehántása után vagy valamilyen foglalkozást kellett hogy űzzenek (vállalhattak hivatalt vagy folytathattak ipart), vagy ha jobbágytelken ültek, a parasztság felé kellett hogy gravitáljanak. De ez nem egy 1848-cal bekövetkező, egy csapásra végrehajtott intézkedés eredménye volt, hiszen 1836- ban már a reformországgyűlés kimondta a jobbágytelken ülő nemesek adókötelezettségét.

Ajogi fikció mögött tehát magatartás szempontjából nagyon sokféle csoport húzódott meg már 1848 előtt is. Mi történt ezekkel a csoportokkal a történeti-jogi burok végleges lehán- tása, a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés bevezetése után? Nézzük meg a zászlós urak leszármazottait, akik már 1514-ben is az asztalnál közelebb ültek a királyhoz és előbb kaptak szót. A főrendiházat csak 1885-ben alakították át, a polgári átalakulás megkésve érintette csak a főrendek történeti-jogi képviseletét. Az 1885-ös reformnak az volt a lényege, hogy csak bizonyos jövedelemszint fölötti főnemes volt automatikusan jogosult főrendiházi tagságra a továbbiakban. Ha a korábban ábrázolt rangtengelyen fentről lefelé indulunk, egyértelműen a csúcson helyezkedett el a történelmi arisztokrácia. A dualizmus közepi szabályozás a történeti-jogi értelemben vett főrendeken belül húzott egy választóvonalat, 3000 forint évi egyenes adóval kellett valakinek rendelkeznie, hogy ezután is benn maradhasson a főrendiházban. Vörös Károly kutatásai szerint 1885-ben 699 teljes jogú férfi főrendiházi tagból 29% rendelkezett ezzel a 3000 forintnál magasabb éves egyenes adóval. Az összesen 205 férfi közül 8 herceg, 158 gróf volt, 38 pedig báró. A tisztán jövedelem szerinti megoszlás alapján azonban semmit sem mondhatunk ennek a csoportnak a viselkedésszociológiai értelemben vett tagoltságáról. Ennek feltérképezéséhez talán a Nemzeti Kaszinó-beli tagságot érdemes figyelembe vennünk. A Nemzeti Kaszinót (másképpen Mágnás Kaszinót) még Széchenyi alapította 1827-ben. Tagjai között 70 főt találunk a főrendiházban bennmaradó 158 gróf közül, a főrendiházból kimaradt 461 gróf között viszont 84-et. Ezek a főurak a Nemzeti Kaszinóban továbbra is egy asztalnál ültek, ha úgy tetszik, viselkedésszociológiai értelemben a jövedelemhatár nem húzott közöttük éles választóvonalat, csak az automatikus felsőházi tagság szempontjából vált ketté a társaság.

A nemességet természetesen egy másik belső választóvonal is megosztotta minden európai udvarban, az ún. első és második társadalom közötti határ. Az első társadalomba azokat sorolták, akik a „Höflichkeit” birtokában voltak (itt most nem udvariasság, hanem az udvarképesség jelentésében), tehát a királyi udvar szertartásaiban részt vehettek. Tekintettel arra, hogy a három részre szakadt Magyarország történeti következményeként a szűkebb értelemben vett „magyar udvarképesség” beolvadt a „Habsburg-udvarképességbe” (és az aulikusságba), hosszú időn keresztül nálunk nem könnyen értelmezhető ez a kategória. A dualizmus korában sem állították helyre az önálló magyar udvartartást, azonban az uralkodó magyar király is volt, a „Kaiser und König” kivívott megkülönböztetése jegyében.

Már a 18. század óta kialakult rituálé szerint (francia, illetve spanyol mintára) az udvari etikettben szabályozva volt, hogy ki mikor köteles megjelenni, illetve jelenhet meg egy udvari rendezvényen. Vegyük példaként az audiencia, tehát az uralkodói fogadás intézményét. Ferenc József hétfőn és csütörtökön tartott uralkodói fogadást. Kiknek kellett ezen megjelenniük? Kinevezésük után egy éven belül azoknak (természetesen beosztották, hogy ki mikor jöhet), akik kinevezést vagy kitüntetést kaptak. A hatodik fizetési osztálytól felfelé ezeknek személyesen meg kellett jelenniük. Az állami tisztviselők között tehát a hatodik fizetési osztály (miniszteri osztálytanácsosok) után volt egy választóvonal az udvarképesség szempontjából, a fölött udvarképes volt valaki, az alatt nem. Illett évente legalább egyszer elmenniük mindazoknak, akik az udvartartás belső ranglétrája szerint vagy valóságos belső titkos tanácsosok, vagy udvari kamarások voltak. Ezeket a címeket az uralkodó adományozta bizonyos szolgálatok fejében. A „belső titkos tanácsos” kitüntetést miniszterek, főpapok, tábornokok és diplomaták kapták, és mint ilyet értelemszerűen kérelmezni nem lehetett. A „császári és királyi kamarás” méltóságért viszont folyamodni kellett, 16 nemes őst kellett a családfán felmutatni, valamint komoly summát kellett kamarási adó címén leszurkolni. Végül megjelenhettek a kinevezett miniszterek, a parlamenti képviselők és az osztrák és magyar delegációk tagjai, de ezek meghívása értelemszerűen csak a személyüknek és csak a képviselői mandátumuk vagy miniszteri megbízásuk időtartamára szólt. Családtagokat pedig nem vihettek magukkal. Ez egy pontosan körülírt, leírhatóan működő rendszer volt, amely az udvarképesség szerint a felső társadalom tagjai között részben hivatali szolgálat, részben örökölt társadalmi státus, részben a pillanatnyi funkció, részben pedig bizonyos kiérdemelt címek alapján világos belső határvonalat húzott.

Harmadik példaként a formális nemesítéseket vehetjük. A nemesi cím 1848 után is adományozható volt egészen 1918-ig, még IV. Károly is buzgón osztogatott címeres leveleket. A nemesi címet adományozó levél általában föltüntette, hogy akit megadományoztak, milyen érdemekért kapta ezt a címet, így az is vizsgálható, hogy kik közül verbuválódtak, akik 1867 és 1918 között nemesi címet kaptak. Nagyon tanulságos, hogy a legnagyobb része, 36%-a ennek a társaságnak vagy a gazdasági élet különböző posztjain helyezkedett el, vagy ügyvéd és közjegyző volt. 31%-uk volt katona és 21%-uk hivatalnok. A tudomány képviselői mindössze 8%-kal szerepeltek ebben a listában. Összevethetjük ezt azzal, hogy 1848-at megelőzően, a 18. század végétől 1848-ig terjedő időszakban a nemesítetteknek körülbelül 70%-a hivatalnok és katona volt. A dualizmus kori hivatalnok- és katonanemesítés tehát tulajdonképpen egyenes folytatása a 48 előtti címadományozásnak. Ami lényeges változás volt, az a gazdasági pozíció birtokosainak, a szabadfoglalkozású ügyvéd, illetve a közjegyző kategóriáknak az előretörése a nemesítések aktusában. A dualizmus korában azonban – viselkedésszociológiai értelemben – már nem önmagában a nemesi cím adományozása jelentette a csoportformáló tényezőt.

Hogyan vizsgálható a viselkedésszociológiai értelemben vett rendi helyzet alsó határvonala? Számos olyan község volt Magyarországon, ahol a hétszilvafás, illetve paraszt-nemesi viselkedést jól lehet tanulmányozni egy együtt élő közösségben. Egy Borsod megyei néprajzkutató, Lajos Árpád 20. századi gyűjtés alapján írt egy könyvet Szuhafőről (Gömör megye) Nemesek és partiak Szuhafőn címmel. Ebben a kurialista községben aszerint, hogy valaki nemesi származású volt-e vagy nem, külön helyre települt. Közigazgatásilag egy községet alkottak, amelynek középvonalában, a faluderékban laktak a nemesek, a „derekiak”, a patakpart oldalában pedig a völgyből kiszorultak, a „partiak”, a nem nemesi származékok.

Miben mutatkozott meg például a nemesi öntudat ezen a településen? A nemesek, ha valaki azt mondta, hogy ők parasztok, értelemszerűen kikérték maguknak, s azt felelték, „mi nem parasztok vagyunk, mi gazdák vagyunk”. Érdekes megfigyelni a két társaság egymással való érintkezését. A parti ember kigyelmednek szólította a nemesembert és természetesen magázta. A nemesember természetesen tegezte a parti embert. „.Adjon isten kigyelmednek, Csiszár uram. – (Csiszár úr nemes.) – Adjon isten, Laci” – volt a válasz rá. Nemcsak tegezte, hanem a keresztnevén szólította. „- Mi jóba gyüttél? Én má’ csak azér’ mer’ ím hivatott Csiszárné asszonyom. – Ezt a kis ólat kék megcsináltatni, ittenség la’. Az ajtaja dűlt be tudod. Ügyes legény vagy te, meg tudod te csinálni. Segítsél csak Csiszár úrnak” – mondja a férjéről harmadik személyben Csiszárné asszony, mert ő ért a dolgok elrendezéséhez. Egy másik helyzetben, amikor az utcán találkoztak, s a nemesek üldögéltek egymás között, arra jött egy parti ember. Nem mehetett el mellettük köszönés nélkül. De az sem volt illendő, hogy úgy egyszerűen csak megzavarja a társalgást. Azt mondta tehát: – „Beszélgetünk? Beszélgetünk?” Azok válaszoltak ímmel-ámmal, hogy hát beszélgetnek. De hogy aztán miként alakult tovább a társalgás, azt már a nemesek döntötték el, ha egyáltalán folytatódott. Fordított esetben, ha partiak üldögéltek a kispadon, s a nemes ment el előttük, a nemesnek csoportosan köszöntek a partiak, de a nemes meg nem szólította volna őket semmi áron. Itt olyan finomságokhoz érkeztünk (köszönés, megszólítás), amelyek igazán pontosan jellemzik egy társadalom legbelső szerkezetét.

Nem kívánok senkiben szkepszist ébreszteni a statisztikák és adóösszeírások iránt, nem azért fáradoztam az előző fejezetekben, hogy mindezt egy csapásra leromboljam. Mindenesetre a fent leírt helyzetekben a viselkedésszociológiai értelemben vett rendi helyzet alsó határvonalát egy helyi közösségben nemesek és nem nemesek között talán sikerült plasztikusan bemutatni. Itt nem a vagyoni különbség osztotta meg a partiakat és a nemeseket. A határvonal ott húzódott, hogy a derekiak nemesként tartották számon magukat, a partiak pedig nem tehették ezt.

A megszólításnál maradva, a 19. századi magyar társadalom a megszólítások tekintetében nagyon finoman tagolt szerkezetet mutatott. Már a bevezető historiográfiai fejezetben idéztük Hanák Péter megállapítását, miszerint a századelő magyar társadalmában az alapvető választóvonal az „urak” és a „kendek” között húzódott. No de tudjuk-e pontosan, kinek járt az úr megszólítás? Sokkal áttekinthetőbb lesz, ha az „úri társaságon” belül egymásra rétegzett ranghelyeket próbáljuk számba venni.

A különböző címek adományozása során, a történeti-jogi rendiség korában az adományozó eredetileg a nemesi oklevélben címzéseket (titulusokat) is osztogatott. A herceget például a „méltóságos” (némelyiket a „főméltóságú”), a grófokat a „tekintetes és nagyságos”, a bárókat a „nagyságos”, az egyéb nemeseket pedig a „tekintetes” címzés illette meg. A genealógiai vizsgálatok azt mutatták, hogy a 18. század közepétől változás kezdődött a címzésekkel kapcsolatos szokásokban. A hercegeket „főméltóságúaknak”, a grófokat és bárókat „méltóságosnak”, a nemeseket pedig „nagyságosnak” kezdték titulálni. A változás mögött lezajló folyamatokat a genealógia nem vizsgálta, csak azt érzékelte, hogy az adományozásokhoz képest a címzésekkel kapcsolatos szokás felfelé irányuló eltolódást mutatott, mondjuk úgy, ahogy az újonc kiskatonák tiszta „megbecsülésből” az őrmestert főtörzsőrmesternek, a hadnagyot főhadnagynak szeretik szólítani, vagyis mindenkit inkább egy polccal magasabbra helyeznek, mintsem hogy tévedjenek. A folyamat annál inkább érdekes, mivel az uralkodó a kialakuló szokást nem tekintette szokásjognak, és továbbra is ugyanazokat a címzéseket adományozta a címekkel, ha egyáltalán bekerült a titulus a címeres levelekbe vagy kitüntetési okiratokba.

A nyelvészek a levelezés, a szépirodalom és a levelezőkönyvek tükrében vizsgálták a fenti változásokat. Kertész Manó nemrégiben reprintben is megjelent, a harmincas években írott könyvében (Szállok az Úrnak) már a 17. századra vezeti vissza a „tekintetes” megszólítás nyelvi tartalmának átalakulását: „.a »tekintetes« . a »nagyságos«-sal összeforrva még a

XVII. század második felében is a főnemesek címe; azonban már 1640 táján sok helyütt megbomlik a kettőnek szoros együvé tartozása és a »tekintetes«, a »nemes, nemzetes és vitézlő« társaságába kerülve egy fokkal alacsonyabb társadalmi réteg tulajdona lesz. Aligha tévedünk, hogyha e cím értékbeli hanyatlása, meg a főrangúak egy új címének, a méltóságos-nak felbukkanása között valamiféle összefüggést sejtünk.” A 19. századi társadalomtörténet szempontjából másodlagosnak tekinthető, hogy mikor is kezdődött el a fenti folyamat. Számunkra most inkább az érdekes, hogy a nyelvi formák elemzője a „cím értékbeli hanyatlásáról” írt, s egyfajta devalválódásként értelmezte a jelenséget. Ugyancsak a fenti szerző idézett példát arra, ahogy a „nemzetes” cím, ez „a gyökere szerint is csak nemes embernek kijáró titulus oda hanyatlik”, hogy „tisztes rendűek” (azaz honoráciorok) megszólításakor kezdik használni.

A 19. századi közember minden bizonnyal nehezen igazodott el a fenti titulusok útvesztőjében. Ezért kézikönyvek sora próbálta arra oktatni, hogy kihez milyen címzéssel kell fordulnia. Az egyik ilyen nagy sikerű, 12 kiadást megért munka a Legújabb házi titkár. Magyar levelező és önügyvéd, a mai fül számára furcsán hangzó és figyelemfelkeltő címet viselte. Az első kiadás 1829-ben, az utolsó 1916-ban jelent meg (közben a cím is többször módosult), tehát nagy ívben fogja át azt a korszakot, amelyről elemzésünk szólni kíván. A katonai és egyházi címzések esetében ha voltak is változások, azok szigorúan követték az előírt normákat. Fentebb már láttuk, ahogy a történeti-jogi rendi kategóriáknál a cím és címzés, a hivatalos norma és a szokás különvált egymástól. A levelezőkönyvek tanúsága szerint a reformkorban világos különbséget tettek a „főbbrendű s tekintélyesebb” nemesek és az „alsóbb rendű” nemesek között. Az előbbi a „tekintetesen” keresztül a „nagyságosba” emelkedett, az utóbbi a „nemzetesből” a „tekintetesbe” jutott. Végül azonban a „nemzetes” címzés egyszerűen kiment a divatból. Talán a legszemléletesebben mutatja a változás folyamatát a „kisasszony (nemes)” titulus átalakulása. Itt is megkülönböztetik az alsóbb rendű nemeskisasszonyt, aki nem a „tekintetes”, csak a „nemes” címzésre tarthatott igényt. A kiegyezés utánra – bár a differenciálás megmaradt – a nemeskisasszonyoknak a „kisasszony, illetve nagysád” megszólítás járt, az alsóbb rendű nemes hajadonoknak viszont csak a „t. cz.” (ez eredetileg a „teljes című” rövidítése volt, s csak később, a múlt század nyolcvanas éveitől redukálódott a cím és rang nélküliek megszólításává, a puritán „tisztelt cím” alakjában). Az 1880-as évekre már nem közölt a „Titkár” a nemeskisasszonyokra vonatkozó útmutatást, de valamiféle rejtett folytonosság jegyében szerepelt a „kisasszony (középosztálybeli)” címszó, s ekkor már ő várhatta el a „nagysád” megszólítást.

A levelezőkönyv legnagyobb részét a hivatali szamárlétra fokainak bemutatása tette ki. Itt is komoly felkavarodás figyelhető meg, hiszen a reformkori, a neoabszolutizmus kori és a dualizmus kori intézmények sokban különböztek egymástól. A bürokrácián belüli hierarchia azonban, hol belső szabályrendeletek által, hol országos törvényekkel elég feszesen szabályozott volt. Az evidenciaszámba ment, hogy egy második fizetési osztályba tartozó miniszternek az „excellenciás úr”, az ötödik fizetési osztályba tartozó miniszteri tanácsosnak a „méltóságos” címzés járt. A sokszor emlegetett hatodik fizetési osztálynak (a minisztériumi osztálytanácsosnak) a „nagyságos úr”, a hetedik kategóriába tartozó miniszteri titkárnak már csak a „tekintetes úr” dukált. Arra azonban aligha került sor, hogy a miniszter – amikor egymás mellett állt nála rapporton egy miniszteri osztálytanácsos és egy titkár – nagyságos vagy tekintetes úrnak szólította volna alárendeltjeit. Azt mondta, hogy titkár úr vagy osztálytanácsos úr, majd tegezve folytatta. Ezzel a titulusok békaperspektívájához jutottunk: a cím utánjáró megszólítás ugyanis igazából csak fölfelé működött („excellenciás uram”), lefelé más szabályok voltak érvényben, az ún. rendőrpertura emlékeztető lekezelő hang is megengedett volt. Mellesleg finoman különbséget tettek aközött is, hogy valakit egyszerűen „úr”-nak vagy „uram”-nak szólítottak. Az utóbbiban benne volt a személyes függőség árnyalata is, míg az előbbi csak a rangnak szokás szerint kijáró titulust jelentette.

Ez a kategóriák szerinti beosztás a megszólításban nem csak a minisztériumi ranglétrához kötődött. Az írnok a levelezőkönyvek tanúsága szerint a reformkortól kezdve „nemzetesként” volt szólítandó. A 20. század elejére azonban – a „nemzetes” kategória általános kiszorulásával – előrukkolt „tekintetessé”. A díjnok mint az ötvenes években felbukkanó fejlemény maga is „nemzetesként” került be a képletbe, a kiegyezés után azonban egyszerűen „díjnok úr” maradt. A hivatal rangja világosan átsugárzott tisztviselőjére is. A nagyobb hivatalok lajstromozója „tekintetes” volt és maradt, a kisebb hivatalok lajstromozója lefelé tartott (a „nemzetestől” a „t. cz.”-ig).

A különböző „polgári” foglalkozások hordozóinak megszólítását azonban nem szabályozta ilyenfajta történeti-jogi vagy hivatali norma. Itt egyértelműen a szokások (és a történeti-jogi és hivatali szférában végbement mozgások utórezgései) befolyásolták a megszólítást. Az uradalmak gazdatisztjei között például (tiszttartó, ispán, kasznár) kezdettől fogva megfigyelhető némi titulusbeli különbség, míg a reformkor végére mindnyájan a „nemzetes” kategóriában egyesültek. A kiegyezés utáni időszakra azonban a tiszttartó már a „tekintetesbe” rukkolt elő, a kasznár átmenőben volt a „nemzetes” és a „tekintetes” között, az ispán azonban a század végéig a „nemzetesben” rekedt (talán a botos ispán miatt?). A világháború idejére viszont – a nemzetes kategória kiürülése miatt – az ispán is a tekintetesbe avanzsált. Nemzetes megszólítás illette a reformkorban a kereskedőt és a gyárnokot egyaránt. Ez nyilvánvalóan a kiváltságolt (nagy)kereskedő vagy a kalapgyárnok privilegizáltságával függött össze. A kiegyezés után a gyárnok státusának bizonytalanságát jelzi, hogy egyszer „tisztelt úr”, máskor pedig „tekintetes” lett, de végül a „tisztelt úr” rögződött számára (ekkor már gyáros s nem gyárnok elnevezéssel). A kereskedő viszont már a kiegyezés után a „tisztelt úr” megszólításnál állapodott meg. Szinte változatlanul őrizte helyét a mesterember (később iparos néven), aki hol a „kedves úf’, hol a „mester úr”, hol a „tisztelt mester úr” titulusra érdemesült. A megszólításban azért végső soron az iparos is „úf’ maradt. Az oktatógárdában is hol nivellálódási, hol differenciálódási folyamatoknak lehetünk tanúi, míg végül a „tekintetesből” indult egyetemi tanár megérkezett a „nagyságosba”, miközben az időnként „tekintetes” címzéssel kacérkodó tanító a „tisztelt úr” rovatában kötött ki (amit madártávlatból lehet, hogy a köztisztviselői minősítési tabella rangsorolásával kell összefüggésbe hoznunk).

1.1. táblázat - 2. táblázat Ranglétra és foglalkozásszerkezet

1829

1844

1856

1869

1889

1916

Felséges

Fenséges

Főméltóságú

Nagyméltóságú

Méltóságos

1

Nagyságos

4

Tekintetes

2

3

5

10

14

11

Nemzetes

5

13

11

2

1

T. úr

4

1

1

7

4

10

Összesen

11

17

17

19

24

21


Forrás: Legújabb házi titkár. Magyar levelező és önügyvéd. (Szerk. Farkas Elek.) 1-12. kiadás. 1829-1916.

Táblázatosan és számszerűen is áttekintve a foglalkozási kategóriák mozgását, igen jól szemléltethető, hogy a nemzetes kategória kiürülésével a század második felében világosan kettévált a foglalkozási tengelyen korábban már ábrázolt szakmák sorsa. Azok, amelyek a „tekintetesbe” emelkedtek, egyértelműen a „középrend” (németül: Mittelstand) vagy „középosztály” (middle class) soraiba tartozónak érezhették képviselőiket. A „tisztelt úr” kategóriájába süllyedők viszont legfeljebb az „alsó középosztály” öntudatával rendelkezhettek. A foglalkozások presztízsének alakulása a titulusok tükrében egyértelműen mutatta az átrétegződés tényét. A sokszor ellentétes mozgástendenciák végül a 19. század utolsó harmadára öltöttek egyértelmű, differenciált formát.

Ha horizontálisan is áttekintjük a rangkategóriákat, azt is megvizsgálhatjuk, hogyan keveredtek a különböző szempontok a rangképződés folyamatában. Vegyük példának a mél- tóságos címet: kinek járt a méltóságos titulus? Méltóságos cím járt a grófnak, a bárónak, az udvari társadalom osztályozásából ismert császári és királyi kamarásnak, a tábornoknak és az ezredesnek, és járt a miniszteri tanácsosnak is. Bizonyos rangoknál történeti-jogi elven, más címek esetében az udvarképességet biztosító kitüntetés folytán, harmadik fajta titulusoknál a hadseregbeli rendfokozat, illetve a hivatali ranglétrán elért pozíció alapján érdemelte ki az illető az adott megszólítást. A bürokratikus úton szerzett cím és a történeti-jogi úton szerzett titulus tehát békésen együvé sorolódott a méltóságos megszólításban.

Az úri viselkedés a dualizmus korában már nem a történeti-jogi értelemben vett nemesi cím közvetlen származéka volt, hiszen a jogi burkot részben lebontották, a címeket új embereknek adományozták, de más szempontok alapján is el lehetett jutni a viselkedésszociológiai értelemben vett „úriember” kategóriájába. Hogyan amalgámozódott át a társadalom a történeti-jogi rendiségből a viselkedésszociológiai rendiségbe?

Az átkeveredés egyik színtere kétségtelenül az egyesületek bennfentes nyilvánossága volt. Az 1870-es évek közepén Magyarországon már mintegy 230 kaszinó (25 000 taggal) és 460 olvasókör (31 000 taggal) működött. A már említett Nemzeti Kaszinó mellett a dualizmus korában, 1883-banjött létre az Országos Kaszinó, amelyet Pesten csak Dzsentri Kaszinóként emlegettek. Az Országos Kaszinó tagjai között elsősorban a köztisztviselőket, értelmiségieket, katonatiszteket találjuk. Mondhatnánk azt is, ez az „úri középosztály” országos kaszinója. Ok magukat legalábbis annak tartották. Az úri középosztály körülhatárolása maga is egy redukció terméke volt. Trefort Ágoston – a bevezetőben már idézett munkájában – 1862-ben még a „felső osztály” (arisztokrácia) helyettesítőjeként határozta meg az úri „osztályteremtés” programját. „Magyarországon lehetnek aristocratikus egyéniségek, kik másai azoknak, a kik Németországban a Junkerthumot képezik, de ily aristocratia, mint társadalmi csopor- tozat nem létezik, annak helyét az urak foglalják el, kik közt az elsők a dús mágnások, a kiknek birtokai nagyobbak, mint a német duodez államok, az utolsók pedig a gazdatisztek, kereskedők, és falusi jegyzők, kik a herczegekkel és grófokkal nem csak hasonló szabású ruhát viselnek, hanem hasonló külmodorral és műveltséggel bírnak s kiknek gyermekei a hierarchia legmagasabb fokait elérhetik. Ezen osztály, társadalmi állás tekintetében az angol gentlemanségnek felel meg, s azon kell törekednünk, hogy mindinkább azzá váljék.” A nyolcvanas évekre bebizonyosodott, hogy a széles úri osztály (érdemes emlékezetbe idézni a határokat: mágnásoktól a gazdatisztekig, kereskedőkig, falusi jegyzőkig) létrehozásának víziója mintegy darabjaira hullott (az most nem is érdekes, hogy volt-e valamikor is köze a magyarországi realitásokhoz). Az „úri közép”-nek felfelé és lefelé (sőt oldalvást is) el kellett határolnia magát a többiektől, s ehhez az „úriság” már önmagában nem volt elegendő.

Szintén 1883-ban alakult meg egyébként a Lipótvárosi Kaszinó is. Ide elsősorban a gazdasági elit, a pesti City képviselői jártak. A csúcsintézményeknek számító Mágnás Kaszinó, Dzsentri Kaszinó, Lipótvárosi Kaszinó alatt számtalan kaszinó és kör jött létre a 19. század végére: ilyenek az ügyvédi kör (1882), az orvosi kaszinó (1897) stb. Ezeket már egyre inkább a „hivatásrendi”, azaz foglalkozási közösségtudat kapcsolta össze. A ki kivel ül le kérdésében a 19. század végére előtérbe került a foglalkozási vagy hivatásrendi társaságképződés. Ez az, amit Concha Győző írása oly szenvedélyesen ábrázolt az 1920-as években.

Vizsgáljuk meg a folyamatot egy vidéki kisváros szintjén. Bármelyik várost vehetnénk Szekszárdtól Hódmezővásárhelyig. Most azonban Nagykőröst hozom példának, mivel nem volt rá jellemző valami dunántúli vagy tiszántúli szélsőség. Nagykőrös esetében az úri (vagy nagy) kaszinót úgy hívták, hogy Városi Kaszinó, 1838-ban alakult, és tulajdonképpen a köztisztviselő-értelmiségi, katonatiszti társaság járt oda. Működött 1844 óta egy Polgári Kaszinó is, ahol elsősorban a gazdasági felső csoport tagjai fordultak meg. Az iparos-olvasókört (1876) a kisiparosok látogatták. E szint alatt még 14 olvasóegylet létezett, ezek lakóhely szerint, területi alapon szerveződtek, tagjaik a gazdatársadalomból kerültek ki, volt Felszegi, Homokoldali, Temetőoldali olvasókör (ezek zömmel a hatvanas évek szülöttei voltak). Ezek az egyesületek egyszerre elkülönítették a különböző társadalmi csoportokat, ugyanakkor egybekeverték az eredet szerint sokszor nagyon is eltérő származású tagjaikat.

Még egy nagyon fontos szempontot kell tekintetbe vennünk: az úriemberségre formálisan a tiszti kardbojt jogosított. Már 1866-ban kimondta egy rendelet, hogy kétéves ön- kéntesi szolgálat után lehetőség nyílik tartalékos tiszti vizsga letételére. Amikor 1868-ban bevezették a Monarchiában az általános hadkötelezettséget, mindenkit, aki középiskolai végbizonyítvánnyal (tehát a későbbi hiedelemmel ellentétben nem érettségivel!), illetőleg önálló egzisztenciával rendelkezett (önálló polgári állást és jövedelmet tudott igazolni), önkéntesként vonultattak be és a vizsga után tartalékos tisztté léptettek elő. A tartalékos tisztek elnyervén a tiszti rangot, természetesen nemcsak a katonatiszti szolgálatuk idején voltak kötelesek tartani magukat a tiszti becsülethez, hanem civilben, tartalékosként is. A tiszti becsület és a tartalékos tiszti kardbojt tett valakit párbaj- és szalonképessé. Aki úriembernek számított, az párbajképes volt, aki nem párbajképes, az nem lehetett úriember sem. Kitágult tehát azoknak a köre, akikre érvényesítették az egyébként nemesi becsületből, nemesi virtusból eredő tiszti becsület hatósugarát, átsugárzott a civilben levő tartalékos tisztekre is, és átrajzolta a határvonalat: úriember az lehetett, aki középiskolai végbizonyítványt szerzett és önálló egzisztenciával bírt. A rang szerinti választóvonal tehát szinte észrevétlenül a tevékenységszerkezeti (képzettségi) és jövedelemszerkezeti (egzisztenciális) tengelyek függvénye lett. Az „úriember” viselkedése és az „úr” megszólítás kiérdemlése közötti eltérés ismét jelezte a „közép-” és az „alsó középosztály” elkülönülését. Így volt ez még akkor is, ha ez a határvonal valójában nem az osztályjelleg, hanem a viselkedésszociológiai rendiség jegyében értelmezhető.

Krúdy Gyula két párhuzamos novellájában, a Vacsora az Arabs szürkénél és A hírlapíró és a halál címűekben szerepel egy katonatiszt és egy hírlapíró. A hírlapíró ír valami cikket, és a katonatiszt, aki notórius párbajozó, kihívja. A párbaj előtti estén a katonatiszt elmegy egy olyan vendéglőbe, ahol egy ilyen firkász vacsorázhat, mert ő ad magára, nehogy azt mondhassa valaki, hogy egyenlőtlen feltételekkel párbajoztak. Megpróbálja beleélni magát a hírlapíró lelkivilágába. A hírlapíró pedig elmegy egy olyan kaszinóba a párhuzamos novellában, ahol a katonatiszt szórakozhat esténként, úgyis meghal másnap, ez számára teljesen egyértelmű, ezért utoljára még „igazi” úriemberként akar viselkedni. Mind a ketten egymás sorsába élik bele magukat, ami olyan tökéletesen sikerül, hogy reggel a hírlapíró lövi le a katonatisztet. Krúdy pontosan leírta, hogy a két úr éppen a tiszti becsülethez való ragaszkodás folytán párbajképes – mégis két külön világot képviselnek. A párbaj csak látszólag olvasztja őket egybe; ha a láthatatlan határokat átlépik, az egyikőjük pusztulását kell hogy eredményezze.

Magyarországon a párbaj kapcsán szembekerült egymással a törvény – mint jogi burok – és a szokás. Párbajozni ugyanis törvény szerint nem volt szabad. Ha valaki párbajozott, büntetést érdemelt, és a törvénykönyv szerint államfogházba csukták (és még enyhébb ítéletet is kapott). Ha valaki nem a párbajkódex előírásának megfelelően párbajozott, akkor viszont rendes börtönbe zárták. Tehát a törvény, amelyik tiltotta és szankcionálta a párbajozást, különbséget tett aszerint, hogy valaki a párbajkódexnek, tehát a tiszti becsületbíróságnak megfelelően párbajozott-e avagy sem. A viktoriánus Angliában is létezett párbaj, de ott, ha valaki párbajozott, elveszítette az udvarképességét. Ha úgy tetszik, viselkedésszociológiai rendi büntetést kapott.

A viselkedésszociológiai értelemben vett rendiség, rang, presztízs nem csak a társadalom felső és középső rétegeiben érvényesült. Milyen pontosan érzékeltette ezt Jókai Mór, amikor egyik írásában a hetvenes évek táján így jellemezte az „óh nép”-et: „Az egész telkes gazda mesalliance-nak tekinti, ha leánya fertálytelkeshez megy férjhez; a debreceni cívispolgár nem vegyül össze a kékbeli emberrel; világszerte tudva van, míly áthághatatlan sorompó létezik a tanyás gazda és a gányó között, míly magas lény a pógár a pugris emberhez hasonlítva, míly megvetett embervakarcs a duhaj a redemptus szeme előtt.” A rangbeli elkülönülés határait ebben az összefüggésben teleknagyság, életforma, munkaviszony, jövedelem és kiváltságos származás festői diszharmóniában és mégis szigorú következetességgel határozhatta meg. Kifejeződhetett mindez olyan „apróságokban”, mint például a templomi ülésrendben (elsősorban a református közösségek esetében). A templomi padok presbitérium általi elosztását több tényező határozta meg: az illető család hovatartozása a településen belül (felvég vagy alvég), származása (alapító vagy jövevény), az egyén neme, életkora, tisztsége („érdeme”), vagyona („módja”). Valaki akár vagyona jelentős részének elvesztése ellenére is megőrizhette helyét a padban (és a falubeliek értékrendjében). Míg a kihalt családok székeit gyakran évekig fenntartották, előfordult, hogy az Amerikából visszatért kivándorlók jogait hajdani székükhez megkérdőjelezték.

Ahogy az átányi monografikus vizsgálat pontosan bemutatta, a falusi ember rangját „családja, vagyona, származása és rokonsága determinálta”. Fél Edit és Hofer Tamás finom elemzéséből tudjuk, hogy a gazda „becsületét és büszkeségét mindenek előtt függetlenségére alapozta”. Az, hogy nem szorult más kenyerére, szinte a legnagyobb értéknek számított. Számon tartották a családok leszármazását is: nemcsak a házasságkötésnél, de még a komaválasztásnál is fontos szempont volt a „jobb családokkal” való érintkezés. A családi kapcsolatok rangja az egyéni életpálya sikerességéhez is kedvezőbb körülményeket teremtett s tulajdonságait is pozitív megvilágításba

állította. Az, hogy valaki tisiztséget vállalt a község, a presbitérium, a legeltetési társulás és a összegezte a gazdaember megbecsültségét, ról sem. Az ő státusukat először 1856-ban 76-ban az ún. cselédtörvény „honosított a cselédekre, hanem a napszámosokra is nemcsak

omtörténeti szempontból legfontosabb kifejeződése szolgálatba lépéssel a gazda haznépéhez tartozónak ” és az asszonyokkal együtt szintén a gazda fegyel mező joga alá helyezte. Az, hogy kiket lehet megütni egy adott társadalomban, alighanem a legpontosabb jelzője az egyének, csoportok kiszolgáltatottságának. A cselédekre vonatkozó 1876-os törvényes szabályozás lényegében egészen 1907-ig hatályban maradt. Az 1907-ben született új törvényt kritikusai csak derestörvényként emlegették, mert a testi fenyítés joga a ámos pont viszonyait. Előzőleg azonban 1898-ban a mezei

külön törvényt fogadtak el, tehát őket kivették az 1876-os törvény érvényességi köréből.1 Ezt a korabeli sajtó csak rabszolgatörvényként emlegette, mert korlátozta a napszámosok felmondási jogát, mozgási szabadságát.

Kiinduló elképzelésünk az volt, hogy a struktúra három dimenzióban történő ábrázolásakor

a három tengely együttes figyelembevétele leírhatóvá teszi a társadalmat. Mivel jellemezhető most már összefoglalóan az a szerkezeti átalakulás, ami a 19. századi Magyarországon végbement? Értelmezhetem ezt az átalakulást középosztályosodásnak. Ha nyugat-európai társadalomtörténeti munkákat veszünk a kezünkbe, azok ebben a korszakban a pólusokra csapódás mellett a középosztályosodást tartják a legjellemzőbb formaképződésnek. Az osztályszerkezet meghatározását azonban általában nem lehet elvégezni a vagyon- és jövedelemmegoszlás, a foglalkozási viszony elemzése alapján. Elsősorban a kulturális dimenziók figyelembevételének hiánya teszi nehezen áttekinthetővé a folyamatokat. Mindenekelőtt a polgárság és a parasztság körülhatárolása igényli a művelődéstörténeti megközelítést. A korábban már tárgyalt definíciós nehézségek mellett ez tart vissza bennünket attól, hogy az átalakulást egyszerűen polgárosodásnak tekintsük. Felfogható a 19. századi átrétegződés valamifajta professzionalizációként is, ahol a foglalkozási csoportok nemcsak differenciálódnak, hanem eljutnak a közös csoporttudatig, sőt a szakmai önszerveződésig is. Régiesebben fogalmazva valamifajta hivatásrendi jellegű átstrukturálódás képe is lebeghetne a szemünk előtt. A viselkedésszociológiai rendiség értelmében azonban mindez nem más, mint a foglalkozások presztízshierarchiájának átrendeződése, miközben a szakmastruktúra változása a rangtengely felbolydulásának alakjában jelenik meg. Ez a megközelítés szintén elképzelhetetlen a művelődési sajátosságok figyelembevétele nélkül. Végső soron a fenti megközelítések egyrészt két-két tengely egymásra vetítéséből igyekeznek a szerkezetet megrajzolni, másrészt viszont a párhuzamos tükröztetések következetesen túlmutatnak az adott dimenziókon, és az ábrázolás további mélyítését, netán újabb dimenziók megnyitását teszik szükségessé.

Önmagában az is elképzelhető lenne, hogy az egyén helyét szigorúan a három tengely mentén definiáljuk úgy, hogy feltételezzük: mindhárom dimenzióban kijelölt pozíciója alapján a hozzá hasonlókkal közös csoportba kerül. Tehát azok, akik tevékenységszerkezeti pozíciójuk alapján megfelelő jövedelemmel rendelkeznek, és ehhez megszerzik vagy megtartják a megfelelő rangot, zárt, mindhárom dimenzió mentén körülhatárolt tömböt alkotnak a társadalomban. Ezt az értelmezést nevezhetnénk, mondjuk, tömbösödésnek. A magyar társadalomtörténeti irodalomban mindig is volt hajlandóság ilyenfajta interpretációra, a tömböket azonban többnyire a történeti-jogi rendi társadalom struktúrája alapján jelölték ki és ebben a formációs keretben mozgatták. A rang és presztízs tengelyének elemzése azonban inkább arról győzhetett meg bennünket, hogy a 19. századi átalakulás a magyar társadalomban újraformázta a csoportokat, a történeti-jogi rendiség „tömbjei” szekuláris átalakulásban viselkedésszociológiai „forgácsokra” darabolódtak, ezek azonban sem „új rendekké”, sem „új osztályokká” nem álltak össze az adott időszakban.

FELHASZNÁLT IRODALOM

A magyar korona országaiban az 1870. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei a hasznos háziállatok kimutatásával együtt. Pest, 1871.

A magyar korona országainak 1900. évi népszámlálása. II. A népesség foglalkozása községenként. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, 2. k. Budapest, 1904.

A magyar népszámlálások előkészítése és publikációi 1869-1990. I-II. k. Budapest, 1990., 1992.

A polgárosodás útján. Tanulmányok Magyarország társadalmának átrétegződéséhez a polgári átalakulás korában. (Szerk. Szabad György.) Budapest, 1990.

A történeti statisztika forrásai. (Szerk. Kovacsics József.) Budapest, 1957.

Áfra Nagy János: Az értelmiségi foglalkozású keresők száma Magyarországon 1890 óta. Magyar Statisztikai Szemle, 1935. 6. 501-516.

Berend T. Iván – Ránki György: Az ipari forradalom kérdéséhez Kelet-Délkelet-Európában. Századok, 1968. 1-2. 37-78.

Bolognese-Leuchtenmüller, Birgit: Bevölkerungsentwicklung und Berufstruktur, Gesundheits- und Fürsorgwesen in Österreich 1750-1918. Wien, 1978.

Bürgertum und bürgerliche Entwicklung in Mittel- und Osteuropa. (Hg. Bácskai Vera.) I-II. Budapest, 1986.

Class. (Ed. Joyce, Patrick.) Oxford, 1995.

Crossick, Geoffrey – Haupt, Heinz-Gerhard: The petite Bourgeoise in Europe 1780-1914. Enterprise, Family and Independence. London – New York, 1995.

Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg-monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848-1918. Budapest, 1993.

Eddie, M. Scott: Die Landwirtschaft als Quelle des Arbeitkraft-Angebots: Mutmabungen aus der Geschichte Ungarns, 1870-1913. Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte 1969. 2. 215-233.

Eddie, M. Scott: The Social Distribution of landed Wealth in Hungary ca. 1910. In Agrarian Organization in the Century of Industrialization: Europe, Russia andNorthAmerica. Research inEconomicHistory, Supplementum 5. 1989. 219-249.

Erdmann Gyula: A Zemplén megyei nemesség tagozódása, jövedelmi viszonyai a 19. század első felében. In Rendi társadalom — polgári társadalom. 1. (Szerk. Á. Varga László.) Salgótarján, 1987, 85-99.

Faggyas István: Lakosság és templomi ülésrend. I-II. Debrecen, 1990., 1991.

Faragó Tamás: Népszámlálási adatok a falusi iparról (1857-1910). VII. Kézművesipari szimpózium. Veszprém, 1991, 13-24.

Fél Edit – Hofer Tamás: ProperPeasants. Traditional life in aHungarian Village. Chicago, 1969.

Fél Edit – Hofer Tamás: Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban. Budapest, 1997.

Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből. Budapest, 1986.

Forradalom után – kiegyezés előtt. A magyar polgárosodás az abszolutizmus korában. (Szerk. Németh G. Béla.) Budapest, 1988.

Gyáni Gábor: A szociálpolitika múltja Magyarországon. Budapest, 1994.

Hajdu Tibor: Hivatásos és tartalékos tisztek a Monarchia hadseregében. In „A magyar katonatiszt'' 1848-1945. (Szerk. Hajdu Tibor.) Budapest, 1989, 41-68.

Halmos Károly: Rangemelések a Habsburg Monarchiában (A rendi kontinuitás statisztikai elemzési lehetőségei az újnemesek és a gazdasági elit példáján). In Vera (nem csak) a városban. (Szerk. Á. Varga László.) Rendi társadalom – polgári társadalom. Supplementum, 1995. 445-482.

Kaelble, Hartmut: Industrialisation and Social Inequality in 19th-Century Europe. Leamington Spa, 1986.

Kaelble, Hartmut: Was Prometheus most Unbound in Europe? The Labour Force in Europe During the late XIXth an XXth Centuries. The Journal of European Economic History, 1989. 1. 65-105.

Katus László: A kelet-európai iparosodás és az „önálló tőkés fejlődés” kérdéséhez. Történelmi Szemle, 1967. 1. 1-46.

Keleti Károly: Hazánk és népe a közgazdaság és társadalmi statistika szempontjából. Pest, 1871.

Kertész Manó: Szállok az Úrnak. Az udvarias magyar beszéd története. H. n., 1996.

Kolossa Tibor: Adatok az agrárproletariátus arányához és összetételéhez az Osztrák-Magyar Monarchiában (1900). Történelmi Szemle, 1959. 1-2. 104-126.

Kolossa Tibor: Adatok az agrárnépesség összetételéhez az Osztrák-Magyar Monarchiában (1900 körül). I-II. rész. Agrártörténeti Szemle, 1962. 95-124., 447-524.

Kolossa Tibor – Puskás Júlia: A 100 kat. holdon felüli birtokterület tulajdoni és birtokkezelési struktúrája Magyarországon 1911-ben. Agrártörténeti Szemle, 1978. 3-4. 444-481.

Kovács I. Gábor: Adalékok a magyar értelmiség kereseti viszonyaihoz a két világháború között. Szociológia, 1975. 4. 624-645.

Lackó Miklós: Ipari munkásságunk összetételének alakulása 1867-1949. H. n. 1961.

Lajos Árpád: Nemesek és partiak Szuhafőn. Miskolc, 1979.

Legújabb házi titkár. Magyar levelező és önügyvéd. (Szerk. Farkas Elek.) 9. kiad. Budapest, 1889.

Mazsu János: A szellemi foglalkozásúak jövedelmi viszonyainak alakulása a dualizmus időszakában. Magyar Történelmi Tanulmányok, XIII. Debrecen, 1980, 5-57.

Mazsu, János: The Social History of the Hungarian Intelligentsia, 1825-1914. New Jersey, 1997.

Melinz, Gerhard – Zimmermann, Susan: Über die Grenzen der Armenhilfe. Kommunale und staatliche Sozialpolitik in Wien und Budapest, in der Doppelmonarchie. Wien-Zürich, 1991.

ódor Imre: Az 1809. évi nemesi összeírás forrásértéke, felhasználásának lehetőségei. In Rendi társadalom – polgári társadalom. 1. Társadalomtörténeti módszerek és forrástípusok. (Szerk. Á. Varga László.) Salgótarján, 1987, 111-125.

Orosz István: A differenciálódás és kisajátítás. In A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1914. Tanulmányok. (Szerk. Szabó István.) II. Budapest, 1965, 9-146.

Pálmány Béla: A magyarországi nemesség társadalmi tagolódása (1686-1815). In Rendi társadalom – polgári társadalom. 9. Mágnások, birtokosok, címereslevelesek. (Szerk. ódor Imre, Pálmány Béla, Takács Péter.) Debrecen, 1997, 37-97.

Professions in Theory and History. Rethinking the Study of the Professions. (Ed. Burrage, Michael and Torstendahl, Rolf.) SCASS, 1990.

Ránki György: A kisipar szerepe a magyar kapitalista fejlődésben. In Berend T. Iván – Ránki György: Gazdaság és társadalom. Budapest, 1974, 176-220.

Reden, Alexander Sixtus von: Az Osztrák-Magyar Monarchia. Történelmi dokumentumok a századfordulótól

1914-ig. Budapest-Salzburg, 1989.

Reisz László: Egyletek a dualizmus kori Magyarországon. Statisztikai Szemle, 1988. 10. 930-947.

Rézler Gyula: A magyar nagyipari munkásság kialakulása 1867-1914. 2. kiad. Budapest, 1945.

Salamon Lajos: Megemlékezés egy száz év előtti népszámlálásról. Történeti Statisztikai Közlemények, 1957. 2-4. 83-99.

Social Orders and Social Classes in Europe since 1500: Studies in Social Stratification. (Ed. Bush, M. L.) London and New York, 1992.

Szabó Dániel: Párbaj a dualizmus korában, avagy haza a vívótermekben. In Rendi társadalom – polgári társadalom.

3. Társadalmi konfliktusok. (Szerk. Á. Varga László.) Salgótarján, 1991, 331-338.

Szilágyi László: A nemesi rendi címekről és címzésekről. Budapest, 1943.

The Use of the Occupations in HistoricalAnalysis. (Eds. Schürer, Kevin and Diederiks, Herman.) Göttingen, 1993. Thirring Gusztáv: Magyarország népessége II. József korában. Budapest, 1938.

Tóth Zoltán: Társadalmi státus és foglalkozás az osztrák és a magyar társadalomstatisztikában. Statisztikai Szemle, 1987. 1. 62-86.

Varga István: A közterhek. In A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1914. Tanulmányok.

(Szerk. Szabó István.) II. Budapest, 1965, 246-321.

Varga János: A jobbágyi joldbirtoklás típusai és problémái 1767-1849. Budapest, 1967.

Varga János: A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban. Budapest, 1971.

Veliky János: Megjegyzések a magyar parasztbirtok kapitalizmuskori fejlődéséhez. Magyar Történeti Tanulmányok, III. KLTE, Debrecen, 1970. 93-109.

Vizaknai Antal: Társadalmi és gazdasági szempontok a XIX. század végén és a XX. század küszöbén tartott népszámlálásokban. Közgazdasági Szemle, 1902. 285-298.

Vörös Károly: Budapest legnagyobb adófizetői 1873-1917. Budapest, 1979.

Vörös Károly: A főrendiház 1885. évi reformja. (Egy kutatás tervei és első eredményei.) In Rendi társadalom – polgári társadalom. 1. Társadalomtörténeti módszerek és forrástípusok. (Szerk. Á. Varga László.) Salgótarján, 1987, 397-407.

Weber, Max: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. Budapest, 1987.

Werbőczy István: Tripartitum. Budapest, 1990.