Ugrás a tartalomhoz

Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig

Kövér György, Gyáni Gábor (2006)

Osiris Kiadó

PARTICIPÁCIÓ ÉS URALOM

PARTICIPÁCIÓ ÉS URALOM

Amikor a társadalom politikai tagoltságát vizsgáljuk, egyidejűleg kell tekintetbe vennünk, hogy a hatalomgyakorlás szempontjából mennyire integrált egy társadalom (az ország), és kiknek van módjuk a politika befolyásolására. Másként fogalmazva: mennyire haladt előre az adott korszakban a „nemzetépítés” folyamata, s a társadalom tagjai milyen módon és milyen mértékben vesznek részt a velük kapcsolatos döntések meghozatalában (ez utóbbit takarja a „participáció” fogalma). A politológiai irodalomban immár klasszikusnak számító munkák közül Robert Dahl a demokratizációs folyamat egyik fő tengelyeként a részvétel kiszélesedését jelölte meg, a másikként pedig a választás alternativitását, azaz adott-e a lehetőség az ellenzék számára a hatalom megszerzésére.

A norvég származású, korán elhunyt Stein Rokkan azon kevesek közé tartozott, akik az európai nagy nemzetek mellett a kisebb demokráciáknak is figyelmet szenteltek. A tömegpolitika kialakulásának feltételrendszere gyanánt négy ún. intézményes küszöb meghatározására tett kísérletet (legitimációs, inkorporációs, reprezentációs, illetve majoritási küszöb). Az első kritikus pontnak azt tekinti, hogy egy adott társadalomban mikortól és milyen korlátok között alakultak ki intézményes jogok a fennálló rezsim elleni tiltakozásra (petíciós, demonstrációs, gyülekezési és véleménynyilvánítási jog stb.). Az inkorporációs küszöb vizsgálata révén arra derül fény, hogy mennyi ideig tartott, amíg egy ellenzéki mozgalom a politikai életben formális jogokat szerzett a képviselő-választásokon való részvételre. A harmadik küszöb a mozgalom parlamentbe való bekerülését akadályozó korlátozást, illetve a korlátozás enyhítésének folyamatát értékeli. A negyedik pedig a végrehajtó hatalom törvényhozással szembeni autonómiáját, ellenálló képességét érinti, valamint azt, hogy vannak-e beépítve a rendszerbe a számszerű többséget korlátozó ellensúlyok, avagy a győztes párt vagy pártszövetség képes majoritása révén lényeges strukturális változásokat véghezvinni. Rokkan participációt illető történeti tipológiájának két pólusán az angol, illetve a francia fejlődés található. Az angolok 1832-től lépésről lépésre terjesztették ki a választójogot (1867, 1884), a folyamat lassan, de töretlenül haladt előre, míg 1918-ban előbb a férfi-, majd 1929-ben az általános választójog kiharcolásával lezárult a tömegpolitika rendszerének kiépülése. A franciák viszont hamar egyenlővé és általánossá tették a férfiválasztójogot (1793, majd 1848), azonban a folyamat többször megtorpant, sőt visszafordult (1795, 1814, 1852), s végül az általános és teljes (a nőkre is kiterjedő) választójog kiharcolására csak 1945-ben került sor. A két pólus között számtalan változat létezett, amelyek közül a legeredetibb variáns talán a cári fennhatóság alá tartozó finn rendszer, amelyben 1906-ban egy csapásra biztosították a teljes körű részvételt az általános választójog alapján. Rokkan manapság újraéledt népszerűsége kelet-európai politikatudományi berkekben elsősorban „törésvonal” (cleavage) koncepciójának köszönhető. Ennek eredeti változata lényegében azt vizsgálja, hogy a nemzetépítés (nation building) folyamatában az államnak a központ integrációs (és kulturális expanziós) törekvéseivel szemben milyen partikuláris etnikai, nyelvi, vallási, illetve egyházi ellenállást kellett legyőznie. A iparosodás következtében keletkezett konfliktusok másik, funkcionális tengelye a tulajdonosok, munkáltatók, illetve a munkások, valamint a gazdaság elsődleges és másodlagos ágazati szektorai között húzódott. Másként fogalmazva: milyen örökölt és újonnan keletkezett vízválasztók mentén tudják megszólítani a politikai mozgalmak a participáció révén mobilizálható szélesebb társadalmi csoportokat, azaz saját tagoltságukat miként tudják mintegy ráhangolni, ráépíteni a választókat érdeklő (és megosztó) gyakorlati kérdésekre.

A részvételt, participációt Magyarországon 1848-ban (az eredeti szándék szerint ideiglenesen) az V. törvénycikk alapozta meg, mely a kor nyelvén szólva kimondta a népképviselet elvét (erdélyi megfelelője a II. tc. volt). Mindazok, akik választójoggal rendelkeztek 1848 előtt akármilyen jogcímen, tehát nemesként avagy polgárjoggal bíró városi polgárként, ún. régi jogon választók maradtak ezután is. Ezt a kiváltságukat azonban nem örökíthették tovább utódaikra. Ezért a régi jogon választás gyakorlata kihalásos alapon tűnt el a társadalomból. Egy második szempont szerint a népképviseletnél cenzus'/^lapítottak meg. Ez „48-ban lehetett birtok (birtokon értendő ebben az esetben a legalább ^ úrbéri telek) és 300 forint értékű házingatlan, illetve évi 100 forint jövedelem is. Harmadsorban a választójogot az V. törvénycikk bizonyos foglalkozásokhoz kötötte. Az az iparosmester vagy kereskedő például, akinek legalább egy alkalmazottja volt, választójogot kapott. Ugyanez illette meg „jövedelmükre való tekintet nélkül” az ún. értelmi foglalkozású személyeket, akiket azonban gyűjtőnévvel nem nevezett meg, csak felsorolta a különböző hivatásokat („tudorok, sebészek, ügyvédek, mérnökök, académiai művészek, tanárok, a magyar tudós társaság tagjai, gyógyszerészek, lelkészek, segédlelkészek, községi jegyzők és iskolatanítók”).

Visszagondolva a társadalomszerkezet leírásakor használt tengelyekre, a régi jog elég egyértelműen a történeti rendi kiváltságokon alapult, a másodikon találhatjuk a háztulajdon vagy jövedelem alapján bekerülők csoportját, végül egyes kategóriákat egyértelműen a foglalkozás tengelyén való elhelyezkedésük alapján soroltak a választójoggal rendelkezők közé. Úgy tűnik tehát, hogy amikor a 19. század közepén körül akarták határolni azok körét, akiknek választójogot kívánatos biztosítani, a társadalomból oly módon igyekeztek rétegeket kiemelni, hogy az imént tárgyalt három tengely mentén húzták meg a választóvonalakat. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a törvény alkotói (közöttük Kossuth) mindegyik cenzus mögött bizonyos műveltséget feltételeztek. Ezen az alapon került sor végül a különböző (történeti-jogi) rendi, foglalkozási és vagyoni-jövedelmi csoportok szelekciójára, ám ezek a csoportok ettől még távolról sem álltak össze egységes választói tömbbé, társadalmi heterogenitásukat a közös jog nem szüntette meg.

A törvény alapján mintegy négyszeresére növekedett a rendi országgyűlésekhez képest a politikai döntéshozatalt voksaikkal befolyásolók száma, s a népességnek mintegy 7%-a bírt választójoggal 1848 után. A szűkebb értelemben vett Magyarországon egyértelműen a tulajdon vagy jövedelem alapján választójoggal felruházottak képezték a domináns kategóriát, a kiegyezés utáni választói összeírás szerint a választók 67%-a ebből a csoportból került ki. Erdélyben viszont a régi jogon voksolók alkották a többséget (véletlenül szintén 67%), azok, akik az erdélyi 1791:XII. cikkely alapján rendelkeztek előjoggal. Itt mindenekelőtt a székelyekről lehetett szó, hiszen az erdélyi „régi jogúak” több mint fele Csík, Háromszék, Marosszék és Udvarhelyszék lakói közül került ki. Lehetséges, hogy helyi döntés kérdése (is) volt, hogy melyik címen regisztráljanak valakit a választói jegyzékben, az ugyanis, hogy 1872-ben a fenti négy székben senkit sem vettek birtok, kézmű, jövedelem és értelmiség alapján számba, erre látszik utalni. Azok esetében, akik nem érték el földtulajdon vagy a jövedelem alapján a cenzust, értelemszerűen megnőtt a régi tengely jelentősége, de hogy senki sem ütötte volna meg a mértéket, az teljesen valószínűtlen. Hogy ez Erdélyben miként függött össze a nemzetiségek kérdésével (és a választókerületek határának kijelölésével), túlmutat jelen gondolatmenetünk keretein.

A választójogi törvényt a kiegyezés után 1874-ben alakították át (XXXIII. tc.). A változás részben elvi-technikai jellegű. Tcchiűky annyiban. hogy ettől kezdve nem azt írták elő, hogy valakinek 300 forint értékű háza vagy /t úrbéres telke kell hogy legyen, hanem a tulajdontárgy utáni jövedelem adója jelentette a cenzust. Ugyanez a törvény egyúttal azt is kimondta, hogy akinek adóhátraléka van, az nem élhet választójogosultságával. Végső hatását tekintve mindez a választójogra szűkítően hatott: 1874 után az össznépességnek rendszerint már csak körülbelül 6%-a volt választó. Pedig a törvény újabb csoportokat is be kívánt bocsátani a szavazatukkal döntést befolyásolók táborába, amikor meghatározott jövedelemadó megléte esetén a köztisztviselők és a magánalkalmazottak egy részét is választójoggal ruházta fel. A választójoggal rendelkezők abszolút többségét jogcím szerint mindvégig a földbirtok után adózók tették ki egészen a világháborúig. Az a tény, hogy a dualizmus korában 1874-től kezdve 1917-ig a választók aránya 6% körül mozgott, jelzi, hogy a választójoggal rendelkező népesség ugyanolyan arányban növekedett, mint az össznépesség. Másfelől viszont egyszerűen kijelenthetjük: ez a választási rendszer merev volt, a részvétel lényegében nem bővült a korszak folyamán. Nemzetközi összehasonlításban ugyanis azt állapíthatjuk meg, hogy míg a 19. század közepén a magyar választójog európai mércével az élenjárók sorába tartozott, a világháború előttre nemcsak a fejlettebb nyugat-európai országoktól szakadt le, de a participáció arányát tekintve néhány balkáni ország is megelőzte.

A századforduló táján rendszeresen visszatérő vitakérdés volt a választójog reformja. A dualizmus korában felnövekvő, korábban kirekesztett rétegek követeltek helyet maguknak a „politikacsinálásban”. A törvénymódosítást azonban nemcsak új társadalmi, hanem megbízhatatlannak tekintett nemzetiségi csoportok választójoghoz juttatása tette meggondolandóvá. Végül megszületett a törvény 1913-ban, amely alapján a választójog a népesség 8,7%-ára terjedt volna ki. Ezen törvény alapj án azonban sohasem tartottak választást Magyarországon. Jött a háború, majd 1918 újabb választójogi változást hozott. A dualizmus kori választások az 1874-es törvény óta nyílt választások voltak (azt megelőzően több településen az 1848- as törvény egyértelmű iránymutatása híján saját hatáskörükön belül titkos választásokat rendeztek, ilyen volt pl. Eger városa, Kecskemét egyik választókörzete). Ehhez képest az 1913-as választójogi törvénynek elvi újdonsága volt, hogy a törvényhatósági jogú városokban titkos szavazást rendelt el, ami azután továbbsugárzott a két világháború közötti rendszerbe.

Az, hogy a nők, a napszámosok és a cselédek nem rendelkeztek választójoggal ebben a rendszerben, logikáját tekintve liberális érvelésre támaszkodott. Liberális annyiban, miszerint ezek az emberek nem voltak abban a vagyoni helyzetben, illetve önállósági fokon, hogy szabadon dönthessenek politikai kérdésekben. Függő emberekként a családfő hatalma alá rendelten éltek. Választójoggal azonban csak a maga ura ember rendelkezhetett, aki szuverén módon tudott dönteni, anyagilag nem volt megvásárolható, sem manipulálható. Ma már furcsán hangzik ez az állítás, mégis a liberális kelléktárból származott az érv: akkor választhatsz szabadon, ha magad is szabad ember vagy. Azt már a 19. századi szabadelvűségnek magával kellett volna elrendeznie, hogy a saját vagyonnal rendelkező, egyedülálló nők vajon miért nem lehettek képesek önálló véleményformálásra.

Ezen elv alapján a magyar képviselőház összetétele meglehetősen exkluzív lett. 1887 és 1910 között, a századforduló parlamentjében 14% arisztokrata, 48% nemes (beleértve az újnemeseket is), 29% pedig az egyéb kategóriából került ki. A Szabadelvű Párt képviselőinek fele, a függetlenségi frakció 54%-a rekrutálódott a nemesség soraiból. A nemesi háttér szempontjából a két nagy párt szociális összetétele nem különbözött érdemben egymástól. Arisztokratából viszont a függetlenségi pártba jóval kevesebb jutott (ez már az aulikusság és a kurucos hagyományok kérdésköréhez vezetne el bennünket). A parlamenti pártok, a szabadelvű és a függetlenségi párt is ún. honorácior vagy választási pártok voltak. Ezeknek a pártoknak nem voltak alapszervezeteik, sejtjeik, melyekre alulról ráépültek volna. Lényegében fentről lefelé a választási kampány időtartamára szerveződtek meg, és a két választás közötti időszakban mint parlamenti frakció vagy, ami mindig fontosabb volt Magyarországon, mint pártklub, zöld (és fehér) asztal mellett hozták a döntéseiket, s ezeket a frakciók csak megjelenítették az országgyűlésben. Így aztán nem is volt szükség arra, hogy állandó társadalmi beágyazottságú pillérekhez rögzítsék a politikai felhőrégiót tartó társadalmi hálót.

Abban, hogy a parlamenti pártok szociális karaktere érdemben nem tért el egymástól, a kétségtelenül szűk és korlátozott választójog mellett két másik tényező is szerepet játszott. Az egyik a már említett nyílt szavazás, a másik pedig az, hogy a magyarországi pártstruktúra alapjában véve az ún. közjogi kérdés mentén tagolódott. Aki elfogadta 67-et, az kormánypárti lehetett, aki nem, az természetesen függetlenségi vagy egyéb, de esélyt sem kaphatott arra, hogy valaha kormányra jusson Az egyetlen precedens, amikor a függetlenségiek koalícióban hatalomra kerülhettek, 1906-ban történt, ám akkor – legalábbis elvben – 67-es alapra kellett helyezkedniük, programjuk lényeges pontjait feladva. Azok a kérdések, amelyek a nyugati parlamentáris demokráciákban vízválasztóként tagolták a közéletet, természetesen megjelentek a magyarországi politikai nyilvánosságban is, de végül nem mélyítettek el a közjogi kérdés jelentőségét beárnyékoló „törésvonalakat”. Az egyházpolitikai küzdelmek forgatagában alakult ellenzéki Katolikus Néppárt (1894) vagy az agrárius-merkantil ellentét frontján létrejött Gazdaszövetség (1895) felvillantotta ugyan egy másfajta polarizálódás lehetőségét, de többnyire csak a kormánypártból forgácsolt le kisebb darabokat. A koalíciós időszak (1906-1910) bukása után hosszú távon is úgy tűnt, hogy ezek az új típusú szervezetek nem nyújtanak érdemi alternatívát a fennálló politikai tagoltsággal szemben. A dualizmus kori magyar parlamentarizmust általában is jellemezte, hogy nem alapult parlamenti váltógazdaságon. 1875-től kezdve, amikor Tisza Kálmán – egyetlen passzus kivételével – szögre akasztotta a bihari pontokat, a kormányzó párt hegemóniája értelmében gyakorlatilag parlamentáris egy- pártrendszer működött nálunk. (Kivételnek az imént említett 1906 és 1910 közötti koalíciós időszak számított, amely azonban inkább erősítette a szabályt.) A képviselőházi választások politikai földrajzát egyébként jól jelenítette meg, hogy a szabadelvű uralom kormánypárti háttere rendszerint egy, az északnyugati végektől a délkeleti perifériáig félkörben húzódó „patkó alakú” sávból verbuválódott, míg az Alföld és a Dunántúl szinte „egyezményesen” ellenzéki képviselőket küldött a magyar parlamentbe.

A magyarországi politikai rendszer ilyen típusú (ha úgy tetszik, „felszínen” kifelé árkolt) tagoltsága szoros összefüggésben állt azzal, hogy a „nemzetépítés” érdekében a kormányzatnak alapvető belső nehézségekkel kellett megküzdenie. Nemcsak a Habsburg-központosítás emléke kísértett, amelynek utolsó neoabszolutista változatában nem is oly rég a nemzetállamiság alternatívájaként rémlett fel a birodalmi léptékű integráció. Erdély újabb uniója (1848 forradalmi pillanatai után 1867-től), a déli katonai határőrvidékek utolsó maradványainak polgárosítása a hetvenes években (itt a nem katonai jellegű „civilizálás” értelmében) mindmind csak a tényleges egybeforradás feltételét teremtették meg. A jobbágyközösségek az 1767-es úrbérrendezés, majd az 1853-54-es úrbéri pátenseket követő birtokrendezések után is a helyi szokások szerint s igen különböző módon fűződtek fel az uniformizálásra törekvő központi szabályozásra. Hogy a jogilag egységes nemesség mögött területileg sem állott monolit társadalmi csoport, azt imént külön is láthattuk a régi jogon választók arányában megmutatkozó különbségben. A rendi polgárság partikularizmusát maga a kormányzati hatalom sem igyekezett megtörni 1848 előtt, de az egységes városi törvény hiánya végigkísérte a dualista korszak egészét. Több mint különös lett volna, ha a történeti-jogi kiváltságok lebontása után telítődtek volna meg a történeti-jogi normák országosan egységesülő rendi tartalommal. S az integráció munkájához nemcsak a „közjogi alkatrészek” beillesztése tartozott, hanem a rendiség védőbástyáj ának tekintett nemesi vármegye végrehajtó hatalomnak való alárendelése is. Tisza Kálmánt, a municipalizmus meggyőződéses hívét így lehetett a nyolcvanas évek közepére kormányfőként a törvényhatóságok államosításának kísérletével vádolni.

A helyi önkormányzatokban egyébként ugyanaz a választójog érvényesült, mint a képviselőházi képviselőkre voksoláskor. Amint arról már a településtörténeti részben szó esett, a helyi képviselők felét választották, a másik felét viszont a virilisek adták. (Budapestet kivéve, ahol a közgyűlésbe négyszáz főt az 1200 virilis közül, a többi négyszázat pedig szabadon állított jelöltek sorából választottak.)

Két történész, Feiszt György és Kosján László megvizsgálta a Nyugat-Dunántúl megyéiben, a Baranya-Sopron sávban, illetve a Felvidéken, Nógrádtól Abaújig, hogy kik voltak a megyei virilisek a 19. század végén és a 20. század elején, kikből került ki a megyei törvényhatósági bizottságok egyik fele. A virilis jegyzékekről ezekbe a testületekbe a legtöbben földjük vagy ingatlantulajdonuk (illetve bérletük) adója révén kerültek. Arányuk azonban csökkenő tendenciát mutatott: a felvidéki megyékben 1880-ban több mint 90%-ot alkottak, de 1914-re arányuk kétharmadosra apadt. A Nyugat-Dunántúl megyéiben ugyanezen időszak alatt 84%-ról 69%-ra hanyatlott súlyuk. A helyi politikai érdekképviselet szempontjából az ingatlantulajdonosok visszaszorulását két másik csoport előrenyomulása ellensúlyozta: a vállalkozók, kereskedők, gyárosok, iparosok dinamikusan növekvő kategóriája, valamint az értelmiségi, illetve tisztviselői réteg. Ebben a kétszeres adóbeszámításon túl nyilvánvalóan ezen csoportoknak a helyi társadalmakban erősödő súlya is szerepet játszott.

11. ábra A törvényhatósági jogú városok törvényhatósági bizottságainak összetétele választott és virilis tagok szerint (1908)

Forrás: A magyar városok statisztikai évkönyve. I. évf. (Szerk. Thirring Gusztáv.) Budapest, 1912, 666-667.

A városok képviselő-testületének összetételét már országos áttekintésben is szemléltethetjük a 20. század elején. A diagramot szigorúan a foglalkozások ágazati rendszerében nézve jól látható, hogy a 26 törvényhatósági jogú város képviselői között a virilis elv lényegében két csoport súlyát növelte meg választási eredményükhöz képest: a kereskedelemben és közlekedésben foglalkoztatottakét, illetve a vagyonból élőkét (háztulajdonosok, magánzók, nyugdíjasok). Talán meglepőnek tűnik, hogy az értelmiség és a szabadfoglalkozásúak csoportjának választási súlya magasabb, mint a kétszeres adóbeszámítás alapján elvárt virilis jelenlétük. Ha az „értelmiségi keresetűek” kategóriáját további bontásban szemléljük, az is világossá válik, hogy közülük egyedül a valóban szabadfoglalkozásúak (orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, építészek, ügyvédek) azok, akiknek virilis súlya magasabb, mint választottságuk szerinti reprezentációjuk. Az állami, megyei, községi tisztviselők viszonylag alacsonyabb aránya azzal függhetett össze, hogy a törvényi szabályozás szerint a helyi tisztviselők egy jelentős része hivatalánál fogva volt tagja a testületnek.

A rendezett tanácsú városok és községek képviselő-testülete esetében fontos sajátosságot jelentett a törvényi szabályozásban, hogy az 1886-os községi törvény lehetővé tette: „minden testület, intézet, társulat, czég s általában minden jogi személy, ha a községben fekvő vagyonnal bír s attól adót fizet”, választójoggal bírjon, valamint hogy a ,jogi személyek” (sőt a legtöbb adót fizető nagykorú hajadon, özvegy vagy törvényesen elvált nők is) meghatalmazottjaik révén képviselethez juthassanak.

Végső soron tehát adva volt egy alapjában véve nemesi-arisztokrata túlsúlyú országgyűlés (bár ezen belül az újnemeseket és frissiben bárósítottakat sohasem szoktuk kellő óvatossággal elkülöníteni), valamint szinte egy beépített ellensúly gyanánt, dinamikáját tekintve még a vármegyékben is, de leginkább a törvényhatósági jogú és rendezett tanácsú városokban egy erősen a polgári keresetforrásokhoz kötődő önkormányzati képviselet a virilis elv révén.

Hogyan helyezkedett el a választójoggal rendelkező parasztság a politikai mezőben? Közismert, hogy a dualizmus képviselőházában hosszú időn keresztül nem ült paraszti, úgymond csizmás képviselő. Az első paraszt-képviselő, Nagyatádi Szabó István karrierje jól szemlélteti a „választó birtokosok” nagypolitikához fűződő viszonyát. Tanulságos a pillanat is, amikor Szabó parlamenti jelölésére sor került. Saját szájából idézhetjük fel ezt egy későbbi interjú segítségével: „Éppen zabot arattam, mikor kijöttek hozzám a csokonyai gazdák és azt mondták, hogy nekem fel kell lépni képviselőjelöltnek. Természetesen elhárítottam magamtól. Megmondtam, hogy rámegy az egész vagyonom. Egy ebéden megeszi a választóközönség, ami kicsim van. Gazdatársaim közölték, hogy Görgetegről és a szomszéd falukból is itt vannak a többiek és komolyan kívánják fellépésemet és azt mondják, hogyha már a vármegyeházán sikerült, itt is sikerülni fog. Nehezen határoztam el magam. Az volt a tervünk, hogy igazi kisgazdát kell képviseletünkkel megbízni. Végülis megegyeztünk abban, hogy nekem költségem nem lehet és vállaltam a jelöltséget. Azután győztünk éppen 48 szavazattal. Lett volna még több is, de úgy állapodtunk meg, – hogy 48 a magyar igazság, – ha a 48 szavazatos többséget elérjük és megtartjuk, akkor többet nem szavaztatunk le. Így is történt. Ennyi az egész.”

Nem szükséges részletes magyarázat, hogy láthassuk, ebben az elbeszélésben szinte minden lényeges elem megtalálható felvetett kérdésünkre. Csak egy rövid életrajzi ismertetés kívánkozik ide, hogy el tudjuk helyezni a személyt a társadalmi palettán. 1863-ban született, az eredetileg Széchenyi-birtokhoz tartozó Erdőcsokonya községben, Somogy megyében. Apja féltelkes jobbágy volt. Fölső Szabó István (eredetileg felvégi házuk miatt a családot így hívták) politikai szocializációja a falusi dalárdában kezdődött, majd pénztáros lett a községi olvasókörben. 1868-ban alakult egy népnevelési egylet, amelyet Nagyatádi Szabó István tanítója vezetett, s ennek a későbbi politikus is tagja lett. Viszonylag fiatalon községi bíróvá választották. Tényleges politikusi karrierje 1904-ben kezdődött, amikor – választott képviselőként – a vármegyei törvényhatósági bizottság tagja lett. (Erre vonatkozik az utalás az interjúban, miszerint „ha a vármegyeházán sikerült”.) Kikből is állt Somogy vármegye törvényhatósági bizottsági tagsága a 20. század elején? Nem ismerjük pontosan mind az 560 tag foglalkozását, de 37% volt paraszt és 50% különböző középosztályi csoportokból verbuválódott (pap, gazdatiszt, ügyvéd, orvos, jegyző, szolgabíró, tanító). A vármegyei törvényhatósági bizottság domináns csoportja ez a középosztálybeli társaság, de mint látható, kialakult egy nagyon masszív, számottevő paraszti képviselet is. Ezek a Somogy megyei paraszti törvényhatósági képviselők 1908-ban egy bizottsági ülés után kiballagtak a kaposvári állomásra, kibérelték a restit, és megalapították a Somogy megyei Kisgazdák Egyesületét. A különböző paraszti egyletek, olvasókörök, dalárdák községi szintű szervezkedése után ekkortól horizontálisan, megyei szinten is kezdtek „összerázódni”. Ok azok, akik rábeszélték Nagyatádi Szabót, hogy induljon az időközi országgyűlési választáson. 1908-ban még nem létezett Kisgazda Párt, az ellenzéki retorika csak függetlenségi lehetett, tehát a közjogi törésvonal mentén 48-as programmal indult, s egy másik 48-as jelölt ellen győzött. Így került be a képviselőházba „48 nyerő szavazattal”, s ennek szellemében alakult meg 1909-ben a Kisgazda Párt is, nevében hordozva a negyvennyolcasságot: Első Országos Függetlenségi és 48-as Kisgazda Párt. Ekkor már volt országgyűlési képviselőjük, több helyen megszerveződtek a megyei egyesületeik, s ezek fölé ernyőnek hozták létre az országos pártot azok szavazatait megcélozva, akik választójoggal rendelkeztek, eddig is szavaztak, s küldötteket delegáltak már a helyi közéletbe a vármegyékben s a községi képviselő-testületekben.

Szót kell ejteni a választójogból kiszorultakról is, azokról, akiknek esélyük sem volt a participációra. A segéd nélküli kisiparossággal együtt gyakorlatilag az egész városi munkásság ebbe a kategóriába tartozott. Az 1890-ben létrejött Magyarországi Szociáldemokrata Párt mint nem parlamenti párt egészen másfajta szervezeti elvekre kellett hogy felépüljön. A szociáldemokrácia tömegpártot hozott létre abban az értelemben hogy bázisát a szakegyletek alkották. A különböző szakmák képviselőiből már korábban létrejött szakegyleteket azonban a párt nem olvasztotta magába, azok egy külön egyesületi szinten megőrizték különállásukat, ahogy az már a szociáldemokrata jellegből is fakadt. Mivel a szociáldemokrata pártnak nem volt parlamenti képviselete, hívei, tagjai pedig többnyire nem voltak választók, egészen újszerű politizálásra kellett berendezkedniük. Egyfelől harcot indítottak a választójog kiterjesztéséért, másrészt pedig szükségképpen parlamenten kívüli akciókkal kellett nyomást gyakorolniuk a törvényhozásra. A történetírásnak ma már egy külön irányzata vizsgálja az ún. kollektív akciók történetét, a sztrájkok, utcai rendbontások, tüntetések koreográfiáját.

Magyarországon parlamenti választásokat a századelőn 1901-ben, 1905-ben, 1906-ban és 1910-ben tartottak. Választójoggal kapcsolatos tüntetések és zavargások Budapesten 1905- ben, 1908-ban és 1912-ben törtek ki, ez utóbbit a hírhedt vérvörös csütörtökként emlegetik a tankönyvek. A megmozdulások időzítéséből is érzékelhető, hogy leginkább parlamenti ciklus közepén volt esély arra, hogy nyomást gyakoroljanak a parlamentre, megváltoztassák a választójogi törvényt, remélve, hogy a következő választások esetleg már e szerint kerülhetnek megrendezésre. A vérvörös csütörtökről rendelkezésre áll – „szerencsére” – az orvosi kezelésben részesült sebesültek jegyzéke, és ha feltételezzük, hogy azokat verték meg, akik a szervezők, hangadók vagy főszereplők voltak, akkor a sebesültek összetételének vizsgálata igen tanulságos lehet. Gyáni Gábor kutatásaiból tudjuk, hogy a 184 sebesült többsége szakmunkásokból és kisiparosokból került ki, a foglalkozásokat illetően a lakatosok és a kovácsok domináltak. A sebesülteknek csak egynegyede volt gép- vagy segédmunkás. Minden ellenkező elképzeléssel szemben nem a faluról frissen bekerült segédmunkás-napszámos réteg vonult az utcára. A hangadók az egyletekbe, azokon keresztül a szociáldemokrata pártba tömörültek csoportjai voltak. A vérvörös csütörtök eseményeiről egyébként korabeli filmhíradó-részletek is reánk maradtak, s a villamosokat borogató, utcai torlaszokat emelő férfiak öltözetén is érzékelhető, hogy a kispolgári viseletet hordó, választójogért harcot indító szakmunkások és iparosok aktivizálódtak a budapesti utcákon.

A parlamenti választójogon kívül rekedt agrárszegénység elégedetlensége az ún. agrárszocialista mozgalmakban, illetve arató- és cselédsztrájkokban jelentkezett. Az 1890-es rossz termést követően először a viharsarki mozgalmak lobbantak lángra. Társadalmi bázisukat tekintve különösen veszélyesnek tűnt, hogy abba az uradalmi cselédek is bekapcsolódtak. Az 1894-es hódmezővásárhelyi akciókban s az 1897-98-as aratósztrájkokban viszont szinte kizárólag a napszámosok és törpebirtokosok vettek részt. Ugyancsak egy rossz termésű év, 1904 indította el az agrárszegénység mozgalmainak második nagy hullámát 1905-1906 folyamán. Ezúttal a dunántúli nagybirtokok uradalmi cselédei és aratómunkásai kezdeményeztek együtt sztrájkot. Ha Király István vizsgálatai alapján a korábbi tiszántúli és a későbbi dunántúli akciók közös gyökerei után kutatunk, megállapíthatjuk, hogy a megmozdulások által érintett uradalmakban a nagyüzemi racionalizálás szigorúbb formáját bevezető tiszti gazdálkodás egyik lépéseként megvonták a cselédek szokásjogi alapon gyakorolt állattartási jogát a takarmánybázist jelentő illetményföldek használatával együtt, s ez döntő mértékben járult hozzá, hogy az amúgy is dinamikusabb elemet jelentő napszámosok mellett a gazdasági cselédség is a munkamegtagadás eszközéhez nyúljon. Ezeket a megmozdulásokat végül leverték, leszerelték, de eredményükként a századfordulón a napszámbérek emelkedő irányzatot mutattak.

A 19. századi politikában csak az egyik meghatározó folyamat, hogy kiszélesedik, bővül azoknak a köre, akik részt vesznek a politikai döntések előkészítésében, meghozatalában. Ugyanehhez kapcsolódik a másik jellemző fejlődési irány, a már korábban emlegetett bürok- ratizáció. Max Webertől származik az uralom meghatározására az a definíció, miszerint az uralom tulajdonképpen nem más, mint a működő hatalom intézményes gépezete. A továbbiakban azt vizsgáljuk, korszakunkban kik azok, akik működtették az irányító apparátust.

Magyarországon lényegében a 18. századi abszolutizmus óta a bürokráciának két különböző jellegű csoportja létezett. Az egyik, a központi kormányszervek bürokráciája (kancellária, kamara, helytartótanács stb.) szakszerű apparátus, benne kinevezés alapján és szigorú hierarchiába rendezve juthat valaki a számára kijelölt posztra. A vármegyei önkormányzatban is megtaláljuk a király által kinevezett vezetőben, a főispánban a központi bürokrácia képviselőjét. Átmeneti pozícióját azonban jelzi, hogy fizetését a vármegyei pénztárból kapja. A főispán bizonyos posztokra jelölési joggal, sőt bizonyos posztokra kinevezési joggal is bírt, és a 18. század végétől egészen 1848-ig ezen jogai jelentősen bővültek. Eredetileg azonban a tisztviselők döntő többségét nem kinevezték, hanem közfelkiáltással választották (ponderálás). 1819-től végül egy helytartótanácsi határozat következtében a vármegyei tisztviselőket is szavazással kellett választani. Alapjában véve a vármegyei önkormányzati tisztviselők a nobile officium elve alapján töltötték be a hivatalaikat, ami azonban ekkoriban már nem jelentette azt – mint általában hinni szokás –, hogy nem kaptak fizetést, s bár a hivatalviselés a nemesi ranggal járó erkölcsi kötelezettség volt, a költségek viselését mégsem lehetett kizárólag rájuk hárítani. A fizetések megyénként különbözők voltak, de például az átlagosnak tekinthető Bihar megyében a reformkor végén egy főispán évi 1500 forintot, az első alispán 800-at, a második 400-at, a jegyzők 600-tól 200-ig, az ügyészek 400-tól 200-ig, a pénztárnokok 350-et kaptak. A kinevezéses állások (ahogy a korban nevezték: a „szegödményesek”) térhódítása 1848 előtt a vármegyei önkormányzatokban szakmákhoz kötődött. Ezek a tisztségek többnyire újak voltak, úgymint a vármegyei mérnök, a vármegyei orvos, a sebész vagy a bába hivatala. Megállapíthatjuk, hogy már jóval 1848 előtt megjelent a vármegyei önkormányzatokban is a bürokratizáció, terjeszkedése felülről, a főispánon keresztül haladt előre (s a folyamatnak további lendületet adott a reformkor végén az adminisztrátori rendszer).

Hogyan alakult a bürokratizáció sorsa az önkormányzatokban 48, illetve 67 után?

Logikailag négyféle válasz lehetséges, s mind a négy válasz megtalálható a magyarjogtörténeti irodalomban. Elvileg a legegyszerűbb az, ha azt mondjuk, nem történt semmi, maradt a feudalizmus. Gyakran hallhattuk ezt visszhangozni a vármegyékről. Ennek értelemszerű ellentettje, ha azt állítják, a megyei közigazgatás teljesen polgári jellegűvé vált. A harmadik nézet szerint a magyarországi bürokratizáció nem egységes, hanem megosztott jelenség volt, kettős működési elv tartotta fenn. Az egyik a központi kormányszerveket jellemezte, melyek valóban bürokratizáltan funkcionáltak, a másik viszont a vármegyéket, ahol nem ment végbe áttörés. A negyedik válasz Bibó Istvántól származik, aki (hasonlóan Leopold Lajos „színlelt kapitálizmus” értelmezéséhez) a dilemmát úgy próbálta feloldani, hogy a magyar bürokra- tizációt a nyugati formák alatt a keleties, feudális uralom megtestesülésének tekintette. Meg kellene vizsgálnunk az egyes álláspontok érveit részleteiben, hogy eldönthessük, melyik áll

Igaz, hogy 1848-ban nem alakították át radikálisan a megyei közigazgatást (bár az akkori törvényt – mint oly sok mást is – csak ideiglenes szabályozásnak szánták), s például Veszprém megyében – amely talán az egyetlen megye, ahol a tisztikart Hudi József kutatásai alapján a 18-19. század egészén át nyomon tudjuk követni – „a polgári átalakulás során a nemesi elit nemcsak átmentette hatalmát, hanem az új állások szervezésével meg is erősítette pozícióját”. A szabadságharc bukásával azonban az 1848-49-ben bekövetkező mintegy egyötödös gyarapodásnál jóval nagyobb mértékű, bő 50%-os létszámleépítés követte a kerületi rendszer bevezetését, bár a megyehivatalok szakalkalmazottait ez a retorzió alig érintette. A tisztségben maradt hivatalnokokat az is vigasztalta, hogy a neoabszolutizmus rendszere már nyugdíjat ígért számukra. Az októberi diploma után a kiegyezésig további cikcakkokkal haladt a vármegyei hivatali elit pályája. Kajtár István 34 megyében vizsgálta meg az 1861-es főbb tisztségek betöltőit (alispánok, főjegyzők, főügyészek, főszolgabírók), és arra jutott, hogy a 286 személyből „csak 4,5%-nak volt cs. kir. előélete”, azaz hivatalnokoskodtak az 1850-es években (összevetésül megjegyezzük, hogy ugyanekkor 33 szabad királyi város fontosabb tisztviselői között – ahogy a kortársak nevezték – a „krétások” aránya magasabb, 13% volt). Az alkotmány felfüggesztése után azonban a megyék tisztikara nagyobb stabilitást és együttműködési készséget mutatott, 23 megye adatai alapján mintegy negyedük maradt a helyén a provizórium időszakában is. A kiegyezéskor tartott újabb tisztújításokkor azonban a korábbi lojalitás nem bizonyult érdemnek. 23 megye vezetőinek listáját elemezve mindössze 8% szolgálta végig a Schmerling-érát is (a szabad királyi városokban ez az arány az idézett vizsgálatok szerint az egyharmadot is meghaladta). A fentiek eléggé világosan jelzik, hogy ami a személyi kontinuitást illeti, a megyei (és városi) közigazgatási szférában igen nehéz lenne akár a folytonosság, akár a teljes megszakítottság jegyében „levezetni” a dualizmus korának önkormányzati világát.

Azt már egyébként is jeleztük, hogy a szakapparátust a nagypolitika viharai sokkal kevésbé érintették, mint a vármegyei nemesi elitet. A főispán kinevezési joga pedig – különösen 1876 és 1884 között – rohamosan gyarapodott a vármegyékben, amikor Tisza Kálmán kemény harcot indított a kormányzati befolyás kiterjesztéséért (amit persze a vármegyék túldimenzionálva a vármegyék államosításaként aposztrofáltak). A folyamat különösen az 1886-os, már többször idézett törvényhatósági törvény után vett nagy lendületet. Az imént idézett, Veszprém megyére vonatkozó kutatások jelzik, hogy a törvényhatóságban 1884-ben még 20 választással betöltött tisztséget találunk, ezek száma azonban 1890-re 14-re apadt. Végső soron azonban a vármegyék „államosítása” a dualizmus korában nem következett be, a vármegyei állások 55%-át 19l3-ban is kinevezéssel töltötték be, s ennél tovább már a későbbiekben sem mentek. Ugyanakkor a vármegyei tisztviselők fizetése jelentősen elmaradt az állami közigazgatás hivatalnokaiétól. Az 1880-as években, amikor a közhivatali illetmények országos szabályozása elkezdődött, akár 60%-os elmaradás is előfordult. Változást ebben az 1904-es IX. törvénycikk hozott, amely a vármegyei alkalmazottakat a köztisztviselői rangosztályokba sorolta (az alispán a VI.-ba, az írnok a XI.-be került). Ezt követően a vármegyei hivatalnok fizetésének igazodnia kellett az állami tisztviselőkéhez.

A bürokratikus funkciót azonban meg kell különböztetni a hivatali apparátusban szolgálatot teljesítő egyének társadalmi származásától. A funkció szempontjából (kinevezés, szakmai tagoltság stb.) a fejlődési tendencia világos, de a vármegyei és a helyi önkormányzati szervezet igazán uralmi pozícióiban továbbra is megmaradt a választási elv, s ezek a tisztviselők sajátos szerepet játszottak az államgépezetben.

Felvethető a kérdés, hogy e kettősség mennyiben fedezhető fel a rekrutáció, tehát a társadalmi származás szempontjából. A bürokrácia társadalmi összetételéről, származásáról olyan minősítő kliséket ismerünk, mint az „felében, illetve harmadában”, vagy „egyötödében, illetve kétötödében” a dzsentri soraiból került ki. Egyik társadalomtörténészünk – egy kissé karikírozva – egyenesen tornagyakorlatokhoz hasonlította a dzsentri és a bürokrácia mozgását leíró víziókat, miszerint a dzsentri beáramlik, megkapaszkodik, majd hanyatlik. Kevesen vizsgálták meg azonban, hogy kikből is állt, kikből is verbuválódott ez a bürokrácia. A kérdés az, tudjuk-e, mi történt valójában az 1848 előtti birtokos nemességgel. Az is közhelyszerű kiinduló tételnek számít, hogy a neoabszolutizmust Magyarországon a többnyire osztrák, cseh, morva eredetű tisztviselők, az ún. Bach-huszárok vitték végbe, s ezek 67 után vagy maguktól elhagyták az országot, vagy rendelkezési állományba kerültek.

Vizsgáljuk meg először a központi bürokráciát, a minisztériumok ún. fogalmazási karát, amelybe bekerülni az iskolai végzettség függvénye volt, és pályafutásuk állandósításukkal vette kezdetét. A rangosztályok szerinti első hat osztály tisztségviselőit az uralkodó nevezte ki (a VII. osztályból csak a miniszteri titkárokat). A magyar minisztériumoknál Benedek Gábor azt állapította meg, hogy a magyarországi minisztériumok fogalmazási karában 1867-ben 40% fölött volt a továbbszolgáló hivatalnokok aránya, és csak 1879 után süllyedt ez alá. Ez értelemszerűen azt jelenti, hogy 67 egyáltalán nem tekinthető egyértelmű törésvonalnak. Az is igaz, hogy 1867-ben valóban megjelent szép számban egy új, nemesi származású elem a fogalmazási karban, de ezek nem maradtak sokáig, jelentős részük már 1875-től eltávozott onnan.

Ha nemcsak azt vizsgáljuk, hogy ki volt birtokos nemes 48 előtt, hanem azt is nézzük, hogy egyáltalán ki volt nemesi származású, és mint ilyen ki szolgált korábban már vagy központi (tehát állami) hivatalban, vagy megyei hivatalban, akkor kiderül, hogy a nemesi származásúak 40%-ának már az apja is központi hivatalnál szolgált, 26%-uk szülője pedig valamilyen megyei hivatalt töltött be. Igaz, hogy az utóbbiak többnyire nem kinevezéses állásban voltak, hanem a nobile officium elve alapján szolgáltak, de kétségtelenül kimutatható a családban valamiféle bürokratikus előélet. A két csoport együtt összesen 66%-ot tett ki, ami teljesen egyértelművé teszi, hogy ez a jellegadó réteg a miniszteriális felső bürokrácián belül. Nem stimmel tehát az az állítás, hogy azok, aki 1867 után elvesztették birtokaikat, Tisza Kálmán alatt bevonulnak a bürokráciába, és ők adják a jellegadó réteget. A nemességnek egy jelentős része már korábban szolgálatot vállalt, akár az abszolutizmus idején is, a passzív rezisztencia láthatóan nem terjedt ki mindenkire, és ezek a bürokratikus hagyományokkal is rendelkező nemesi leszármazottak döntő szerepet játszottak a dualizmus kori miniszteriális bürokrácia arculatának meghatározásában.

A századforduló metszetében a négy legfontosabb minisztérium, tehát a Miniszterelnökség, a BM, a Kereskedelmi Minisztérium és a Pénzügyminisztérium tisztviselői között 1890-ben 57% a nemes, 1910-ben csak 46%. 1890-ben 32% a nem nemes és 1910-ben 42%. Ezek a standardként idézett viszonyszámok. Efféle századforduló körüli adatokon alapul az, amit a dzsentriről visszamenőleg mondani szokás. Ehhez azonban megjegyzésként kívánkozik annak megállapítása, hogy ebben a nemesi kategóriában nemcsak az van benne, akinek családja nemes volt 1848 előtt, hanem mindenki, aki a századfordulón nemesi címmel bírt, tehát a nemesített tisztviselők (mégpedig – mint láttuk – a dualizmus időszakában az összes nemesítettnek kb. egyötöde közülük került ki), az újnemesek is. A századfordulón a bürokratikus, a köztisztviselői státus szabályozásával (köztisztviselői minősítés, állami illetmények hierarchiája), a hivatalba lépés után, nem volt érdekes, hogy az illető nemesi származású vagy sem, a hivatali ranglétrán való előrehaladást teljesen egyértelműen az iskolai végzettség, a szolgálati idő és a teljesítmény határozta meg.

Ugyanezt a vármegyénél nehezebb megvizsgálni, mert túl sok helyről túl sok adatot kellene összegyűjteni. Egyetlen olyan vizsgálatot ismerünk, amely a főispánok és az alispánok (mint a központ és a megye reprezentánsai) származása alapján arra kereste a választ, hogy vajon a helyhez való kötődés tendenciáiból milyen átalakulásra derülhet fény. 1873-ban a főispánok 72%-a valamilyen módon családilag kötődött ahhoz a vármegyéhez, ahová kinevezték, 1911-ben már csak 47%-uk. Ugyanez az adat az alispánok esetében 1873-ban szintén 72%, 1910-ben pedig 53%. A tendencia mindkét esetben meglehetősen világos, hiszen egyértelműen csökken a helyi kötődésűek aránya. Ha megnézzük az egyéni életpályákat is, kiderül, hogy a főispánok zöme általában nem valamely megyében kezdte a szolgálatot, hanem többnyire állami tisztviselői pozíciót töltött be, esetleg politikus volt előzőleg. Az alispánok ezzel szemben egy másik karriermintát követtek: elindultak a törvényhatósági tisztviselőség alsó grádicsain (többnyire fizetés nélküli vagy napidíjas gyakornokként) és haladtak szépen fölfelé, mígnem – nem feltétlenül a saját megyéjükben – kinevezték őket alispánnak. 1911-ben már csak 53%-uk kötődött ahhoz a megyéhez, ahol kezdték a pályát, ami a bürokratizáció ellenére még mindig magasabb arány, mint a főispánok esetében.

Az ún. dzsentrikérdésről még külön is szót kell ejtenünk, a középosztályi mentalitás kapcsán, ahol már a realitások nem lesznek önmagukban érdekesek, csak az, hogy mit gondolunk a realitásokról. De itt most még maradjunk a realitások talaján. A dzsentrivel kapcsolatban a fentiek alapján jól látható, hogy egészen egyszerű, de lényeges csúsztatással él a történeti vélekedés. Valójában a századforduló egész más társadalmi szerkezetre vonatkozó adatait – kimondatlanul is annak feltételezésével, hogy a struktúra érdemben nem módosult – visszavetítik az 1848 előtti történeti-jogi rendiségre. Ha nem tudom megállapítani, hogy a századforduló metszetében nemesi származásúként szereplő hivatalnokaim nemesek voltak-e 1848 előtt is, illetve mikor veszítették el birtokukat, nem megalapozott a századforduló dzsentrije és a 48 előtti történeti-jogi értelemben vett nemesség között megfeleltetést létrehozni. Ha ugyanis 67 után először be-, majd kiáramlottak a birtokos nemesek fiai a bürokráciába, mert igen hamar rájöttek, hogy a büro bizony kellemetlen dolog, viszont aki ott maradt, az nem újonnan jött elem, hanem általában már az apja is hivatalt viselt, vagy a központban, vagy a megyén, akkor itt valami nem úgy épült be a történelmi beszédmódba, ahogy azt a családregények elmesélik.

Amiről a szépirodalom szól, aszerint a dzsentri valójában egy viselkedésszociológiai értelemben vett rendi kategória, és ennek klasszikus példája nem is lehet más, mint a nagy ősforrás: Mikszáth Gavallérok című munkája. Elegendő most talán a zárójelenetet felidézni, amikor a mű „hősei” mennek haza kocsin a nagy mulatságból és betérnek mindenüvé, itt is, ott is leadnak valamit a begyűjtött kelléktárból. Itt egyrészt Mikszáth pontosan leírja, hogy kik ezek a figurák: vármegyei írnokok, díjnokok, tehát az önkormányzati tisztviselők legalsó rétegéhez tartoznak. Ez egy olyan társaság, amelyben szociálisan óriási keveredés ment végbe, ahogy ezt már a hivatali ranglétra elemzésekor láthattuk. A vármegyei díjnok-írnok kategória az, ahol eredet szempontjából tulajdonképpen keveredik a hagyományos, régi értelemben vett nemes a mindenféle egyéb származásúval. A magatartásmintát azonban a közöttük levő nemesi származásúak szolgáltatják. Mikszáth kisregényének befejezése egyébként szociológiai értelemben és a látványt tekintve is pontos ábrázolás. Egyrészt, amikor leteszik a kellékeket, érzékelhető, hogy azokat nem lehetett egy helyről összeszedni. Másrészt, aki behajtat a városba és viszi az írót, mondja, hogy neki 9-re a hivatalban kell lennie. O tehát (mindegy, hogy nemesi származású vagy nem nemesi származású) hétvégén beöltözik ezekbe a kellékekbe, de hétfőn 9-re a büróban kell lennie. A verkli működik. A viselkedési kultúrában, a magatartásmintában kétségtelen a nemesi minta, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy aki így viselkedik, az okvetlen nemesi származék is. Ezt a magatartást társadalmi eredettől függetlenül nagyonjól el lehet sajátítani. A viselkedésszociológiai értelemben vett rendiség rácsúsztatása a történeti-jogi értelemben vett rendiségre ezért nem teszi lehetővé, hogy funkcionális következtetést vonjunk le a bürokrácia működésére vonatkozóan.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Balázs Magdolna: A középszintű közigazgatási apparátus személyi állományának vizsgálata a dualizmus időszakában. Történelmi Szemle, 1986. 1. 116-125.

Benedek Gábor: Ministerialbeamte zur Zeit des Ausgleiches. In Bürgertum und bürgerliche Entwicklung inMittel- und Osteuropa. (Hg. Bácskai Vera.) II. k. Budapest, 1986, 555-591.

Benedek Gábor: A miniszteriális tisztviselők mobilitása a dualizmus idején. In Rendi társadalom — polgári társadalom. 1. (Szerk. A. Varga László.) Salgótarján, 1987, 391-397.

Benedek Gábor: Ciszlajtániai tisztviselők a neoabszolutizmus-kori Magyarországon. Aetas, 1995. 4. 60-71.

Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig. Budapest, 1976.

Feiszt György – Kosján László: A gazdasági elit kutatásának néhány kérdése a virilisjegyzékek alapján. In Vera (nem csak) a városban. (Szerk. A. Varga László.) 1995, 483-487.

Gerő András: Az elsöprő kisebbség. Népképviselet a Monarchia Magyarországán. Budapest, 1988.

Gyáni Gábor: Fővárosi zavargások a dualizmus évtizedeiben. In Rendi társadalom — polgári társadalom. 3. Társadalmi konfliktusok. (Szerk. A. Varga László.) Salgótarján, 1991, 345-355.

Hudi József: Veszprém vármegye politikai elitje a XVIII-XIX. században (1711-1918). In Az átmenet avagy Veszprém megye a rendszerváltás időszakában. Tanulmányok. Veszprém, 1995, 25-62.

Janos, Andrew C.: The Politics of Backwardness in Hungary 1825—1945. Princeton, 1982.

Király István: Nagyatádi Szabó István és pártja az első világháború előtt. In Értekezések. 1964—1965, MTA Dunántúli Tudományos Intézete, 363-432.

Király István: Az 1891-es agrárszocialista mozgalom és az 1905-1906-os dunántúli arató- és cselédsztrájkok összehasonlítása. Agrártörténeti Szemle, 1980, 311-348.

Lipset, Seymour M. – Rokkan, Stein: Cleveage Structures, Party Systems, and Voter Aligments: an Introduction. In Party Systems and Voter Aligments: Cross-National Perspectives. (Ed. Lipset, S. M. – Rokkan S.) New York – London, 1967, 1-65.

Nagy Endre: A dzsentroid hivatalnok a Monarchia korában. In Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve. VII. 1981, 147-163.

Nagyatádi Szabó István Emlékkönyv. Budapest, 1935.

Pölöskei Ferenc: Közigazgatás és önkormányzat a polgári Magyarországon. Budapest, 1993.

Ruszkai Miklós: Az 1945 előtti magyar választások statisztikája. Történeti Statisztikai Közlemények, 1959. 1-2. 11-58.

Sarlós Béla: A közigazgatás polgári jellegéről. In A magyarországi polgári államrendszerek. (Szerk. Pölöskei Ferenc – Ránki György.) Budapest, 1981, 275-304.

Szabó Dániel: A magyar társadalom politikai szerveződése a dualizmus korában. Párt és vidéke. Történelmi Szemle, 1992.3-4. 199-230.

Tóth Tamás: Lajtántúli tisztviselők a szolgabírói hivatalokban. Sic itur ad astra, 1995. 1-2. 3-43.