Ugrás a tartalomhoz

Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig

Kövér György, Gyáni Gábor (2006)

Osiris Kiadó

A MŰVELŐDÉS RÉTEGEI

A MŰVELŐDÉS RÉTEGEI

Amikor a művelődés rétegeiről beszélünk, nem pusztán az egyes rétegek műveltségére gondolunk. Pedig közismert, hogy a tárgyi és szellemi kultúra javain keresztül milyen élesen megkülönböztetik magukat másoktól a történelmi korszakok társadalmi csoportjai. A művelődés rétegzettségét azonban nemcsak a kultúrák egymás mellettiségében, hanem azok egymásra rakódása, érintkezése alakjában, sőt a folyamatok dinamikájára figyelemmel kell elképzelnünk, ahogy a műveltségelemek térben és társadalmilag átszivárognak, átáramlanak az elválasztó felületeken, s az így újjáalakult határokon belül egybekeverednek, összeolvadnak. A hagyományozható új minőség létrehozásával nem egyszerűen megjelenítenek rétegeket, hanem a művelődés folyamatában teremtik is azokat. A rendi szemlélet alapján a 18. században hagyományosan három nagy „kultúrkört” szokás elkülöníteni: a nemesit, a polgárit és a legkevéssé ismert jobbágyparaszti műveltséget. Kosáry Domokos mutatott rá, hogy a 18. század végére a rendi, provinciális késő barokk fő vonalától levált felfelé egy, az európai felvilágosodás mintáit követő fő- és jómódú nemesi kultúra, míg a provincialitá- sában megrekedt barokk „tömb” minden korábbinál szélesebb körben terjeszkedett, elérve a legalsó nemesi rétegeket, a kiváltságolt népelemeket (hajdúk, jászok stb.), valamint a mezővárosi közösségek cívis birtokosait is. Ez a Kosáry által „második szintnek” nevezett egység „olyan nagy tömböt alkotott, amelynek kohézióját egyelőre a belső csoportellentétek vagy szintkülönbségek sem veszélyeztették komolyan, és amelynek egy-egy újabb része csak igen lassan, nehezen tudott fellazulni, feloldódni”. Kosáry elméletét az anyagi kultúra dimenziójában továbbgondolva Benda Gyula már azt a feltevést fogalmazta meg, hogy a napóleoni háborúkat követően, illetve a reformkorban már ennek a „második szintnek” „a társadalmi csoportjai indultak el a modern fogyasztás irányába”. A történeti-jogi és a viselkedésszociológiai rendiség párhuzamos elemzése kapcsán már tárgyaltuk a presztízshierarchiát fölkavaró és átrétegző folyamatokat, de csak utaltunk azok kulturális hátterére. Az anyagi kultúra szintjeinek és a társadalom réteghatárainak hosszú távú összefüggéseit első megközelítésben a lakás és az öltözködés tükrében kívánjuk bemutatni.

KULTÚRA ÉS ÉLETFORMA

A kultúra és az életforma kérdésében mindhárom korábban vázolt társadalomszerkezeti tengely használatára szükségünk van. Együttesen kell ezeket kezelnünk, hiszen végül is a foglalkozás a célszerűség szempontján keresztül nyilvánvalóan meghatározza az egyén életformáját, a jövedelem behatárolja, hogy milyen lehetőségek, korlátok között választja meg életstílusát, s hogy milyen aspirációi vannak, arra a ranghoz illő reprezentációs igény a legfőbb indíték. S a célszerűség, a jövedelmi korlát, a rang szerinti igény mikroszinten egymástól ugyanúgy elválaszthatatlan, amint azt a makrotársadalom szerkezeti tengelyeinek összefüggéseinél láttuk. Milyen szempontok szerint rendezhetjük sorba az életforma első világháborúig tartó átalakulási folyamatait? Ilyen lehet például a munkahely és a lakás viszonya, hiszen volt, akinél a kettő egybeesett, miközben másoknál különvált. Nagyon fontos a mindennapi élet és az ünnepnapok életformája közötti különbségtétel, az életforma tárgyi kellékeinél okvetlenül figyelembe kell venni, hogy azok a közvetlen használat vagy a reprezentáció célját szolgálták-e. Nem hanyagolható el az intim- és a közszféra viszonyának vizsgálata sem: vajon olyan helyiséget szemlélünk a lakás alaprajzán vagy egy fényképen, ahova bárki beléphetett, avagy olyat, amely a család legszűkebb intim világához tartozott.

A napóleoni háborúk időszakától kezdve statisztikai vizsgálatokkal kimutatható az építkezési hullámok szoros összefüggése a gazdasági konjunktúra alakulásával. Már a 18. század fellendülései idején, de különösen a napóleoni háborúk gabonakonjunktúrája alatt országszerte kastélyok és kúriák épültek, aminek a megítélése a gazdaságtörténeti, illetve a művészettörténeti irodalomban gyökeresen különböző. A gazdaságtörténészek megróvóan említik, hogy a jómódú nemesek ahelyett, hogy gazdaságukat modernizálták volna, luxusépítkezésekre fecsérelték a konjunktúra hasznát. A művészettörténészek viszont a klasszicista kastély- és kúriaépítkezések „klasszikus” időszakáról általában elismerőleg nyilatkoznak. Mellesleg gazdaságtörténetileg sem indokolt a szigorú ítélkezés, elég csak az 1811-es és 1816-os kétszeri pénzleértékelést, devalvációt tekintetbe vennünk. Inflációs korszakban ugyanis célszerű építkezni, így ezek az építmények gazdaságtörténeti szempontból sem tarthatók irracionális befektetéseknek. Sőt, ma már Badál Ede és Praznovszky Mihály kutatásaiból tudjuk, hogy a kúria- és kastélyépítkezés hulláma nem ült el a napóleoni háborúk végeztével, hanem ha lehet, még dinamikusabban folyt tovább a húszas-harmincas években. A Pest, Nógrád vármegyékre vonatkozó vizsgálatokból, valamint Kaposi Zoltán somogyi áttekintéséből jól nyomon lehet követni nemcsak Pest megye élenjáró szerepét, hanem azt is, ahogy a napóleoni háborúkat követő („dekonjunkturális”) fellendülésben a kastélyok helyett már a jómódú középnemesség kúriaépítkezései törnek az élre.

Altalában nem könnyű a kastély és kúria elhatárolása, elsősorban azért nem, mert a fogalmak jelentése időközben módosult. Az a rendi alapozottságú vélekedés, hogy a kastély a főnemesek, a kúria (udvarház) a köznemesek lakóépülete, maga is összezavarodott a történeti-jogi rendi kategóriák belső átrétegződése során. Nagy általánosságban igaz ugyan, hogy kastélynak a 20-25 szoba fölötti nagyságrendű épületeket szokás tekinteni, de jelentős részük sem alapszerkezet, sem szintjeik száma alapján nem tért el a nemesi udvarházaktól. A 19. század első felében épült kúriák többsége – akár földszintesek, akár egyemeletesek – az ismert téglalap alaprajzú épület volt. Általában 3-15 szobát foglaltak magukban. Ha megvizsgáljuk az építtetők földbirtokviszonyai és a kúriák nagysága közötti kapcsolatot, nagyon érdekes jelenség figyelhető meg: nagyjából 3-tól 10 szobáig a kúria építtetőjének vagyoni viszonyai és a kúria nagysága között nincs egyenes összefüggés, 10 szoba fölött azonban a kúria mérete már egyértelműen az illető család vagyoni helyzete által meghatározott, bár itt is rendkívül eltérőek lehettek az egyéni igények. A kastély- és kúriaépítkezések egyébként a 19. század második felében is dinamikusan folytak, bár ebből az időszakból inkább csak az átépítésekről szokás tudomást venni.

A kúria- és kastélyépítkezések mellett az arisztokrácia pest-budai palotákat is építtetett: az 1860-70-es években a Nemzeti Múzeum háta mögött, a mai Bródy Sándor utca – Pollack Mihály tér – Múzeum utca által bezárt területen alakult ki az ún. mágnásfertály. A Festetics-, Esterházy-, Károlyi-paloták esetében is vitathatatlan az összefüggés a gazdasági konjunktúra és az építkezések között. A 19. századi városi építkezések lendületét azonban hosszú távon mégsem az arisztokraták adták. A század első felében Pest városában csak a kiadott építési engedélyek száma alapján alkothatunk hozzávetőleges képet arról, hogyan alakult az építési konjunktúra. Igaz, az engedélyek nem az építkezés befejezését, hanem inkább annak tervezési fázisát jelzik, de talán kifejezik a kereslet alakulását. S az is igaz, hogy miközben nem tudjuk különválasztani az új épületeket a ráépítéstől, a kisebb építőmesterek tevékenységét és az engedély nélküli építményeket nem ismerjük. E hiányos adatsor szerint a napóleoni háborúk végén, 1815-ben tetőzött az első építési hullám, majd 1817-re érte el a mélypontot. Hosszabb időszakon át tartó átlagos évek után 1835-ben következett ismét újabb visszaesés, majd az egész időszak legnagyobb építési láza az 1838-as árvíz után az újjáépítéssel köszöntött be. Az évente kiadott engedélyek száma ekkor a korábbiak hétszeresére ugrott, s a felgyorsult tempó csak lassan tért vissza a régi ritmusba. Újabb, immár valóban konjunkturális fellendülés csak a forradalmat megelőző években mutatkozott. Az ötvenes évek ingadozó konjunktúrája csak részben tudta pótolni a szabadságharc és leveretése általi veszteségeket, és az igazi fellendülés csak az 1857-es pénzügyi krízis dekonjunktúrája után bontakozott ki. A fenti adatsor jelzi, hogy a 19. század első felében a fővárosi építkezés csak erőteljes konjunkturális behatásokra

vált keresletérzékennyé, bár a dekonjunktúrákra igen gyorsan reagált.

1873 után, a székesfővárossá egyesült Budapesten már párhuzamosan nyomon tudjuk kísérni a kiadott építési engedélyek és az elkészült új lakóépületek alakulását. Az első nagyobb építési hullámnak („alapítási láz”) csak a legvége tűnhet a szemünkbe, mert 1873-tól kezdve az évtized hátralevő részére aláhanyatlott az építési tevékenység a fővárosban. A dualizmus hosszú konjunktúráját ebből a szempontból az 1880-as évtized hozta magával, az új építési engedélyek kiadása és az új lakóházak elkészülte is a millenniumi ünnepséget követő esztendőben, 1897-ben tetőzött. A századforduló nagy építőipari válságát azután a század első évtizedében még egy kisebb és rövidebb fellendülés követte, 1910-11-es csúcsévekkel, de a világháborút közvetlenül megelőző időszakot ismét pangás jellemezte. A jelzett konjunktúrahullámok az elkészült lakások számában sokkal nagyobb kilengéseket mutatnak, hiszen a fellendülés éveiben többszörösen több emeletes ház, azokban több szoba stb. készült el.

A 19. század végi polgári életformát reprezentáló bérpalota formailag nem könnyen vezethető le a késő középkori rendi polgár házából. Bár kétségtelenül megőrzött valamit a középkori polgárház szerkezetéből, kulturálisan azonban sokkal inkább a barokk nemesi palota mintáját követte. Az átmenetet a polgári lakáskultúrához a 19. század első felében a biedermeier teremtette meg. A biedermeier lakáskultúrában az antik formákhoz való visszafordulás, a geometrikus rajzolatú díszítések, a sima felületek, a falakat borító súlyos kárpitok révén egyszerre található méltóság és bensőségesség, talán ebből fakad lakályossága is.

Az igazi áttörés tehát a dualizmus középső időszakában, az 1880-90-es évtizedben történt Budapesten, elég a két legfontosabb építkezési zónára, a Sugár útra (mai Andrássy út) és a Nagykörútra gondolnunk. A Sugár út mintájául a párizsi boulevard-ok szolgáltak, de Magyarországon az eredeti katonai szempont nem játszott olyan fontos szerepet, mint III. Napóleonnál, akit ugyanis elsősorban a kartácstűz alkalmazhatósága vezérelt a barikádokat emelő, zegzugos utcák előnyeit kihasználó, rebellis francia városi felkelők ellenében. A Sugár út lett volna a reprezentatív utca, mellette terveztek még egy másik boulevard-t is, a főváros keleti kivezetésű gazdasági ütőerét. A mai Madách utca megnyitása vitte volna el ténylegesen a forgalmat, de ez – mint tudjuk – soha nem készült el.

A Nagykörút mintáját egyértelműen a bécsi Ring példájából merítették, természetesen bizonyos változtatásokkal. Bécsben ugyanis a Ring helyén a városfalaknak az 1850-es években történt lebontását megelőzően az ún. Glacis helyezkedett el, egy védelmi funkciójú puszta terület a külvárosok népe ellen. Miután azonban 1848-ban igen egyértelműen kiderült, hogy milyen keveset ér ez a védelem, helyén elhatározták a Ringstrasse kiépítését. A bécsi Ring és a pesti Nagykörút közötti fő különbség, hogy a Ringen elsősorban középületek emelkedtek. A Nagykörút ezzel szemben teljesen egyértelműen a bérpaloták építkezési színtere. Nálunk a Kiskörút épült a régi városfal vonalában, a Nagykörút már egy ívvel kintebb, a régi külterületeken haladt keresztül. Éppen ezért a Nagykörút, mivel nem a régi várost választotta el a külvárosoktól és lakóépületekkel épült be, nem bírt oly térbeli választóvonal jelleggel, mint a Ring.

A Nagykörút a polgári lakástípus tanulmányozásának egyik ideális terepe. Az I. emeleten az utcai frontra néző lakás a háziúr, vagyis a tulajdonos lakása volt, és fölötte 2-3 lakás tartozott még az épület igazán reprezentatív rezidenciái közé. A belső udvar oldalsó részén, a külön lépcsőházakon át megközelíthető függőfolyosós széleken viszont szoba-konyhás lakásokat találunk, WC a folyosó végén. A nagykörúti bérpalota tehát – persze van ennek előkelőbb és városrésztől függően szociálisan alacsonyabb szintű megvalósulása – nem választ el annyira társadalmi rétegeket, mint a bécsi Ring. Egy épülettípusban egymás mellett élnek benne nagypolgári és kispolgári egzisztenciák.

Az ideális nagypolgári lakástípusnak a háziúr otthonát, illetve a fölötte levő 1-2 utcai frontra néző lakást tekinthetjük, ez az, amely először megvalósítja az intim szféra és közszféra közötti funkcionális elkülönülést a térhasználatban. A hálószoba, mint a kialakuló polgári lakás újdonsága, illetve a szalon, amely egyértelműen a vendégek fogadására szolgál, s a társas élet reprezentatív tere, jól mutatja a funkcionális lakáshasználat elveit. Az ebédlő a családi együttlét óráinak adott helyet, a férfi-, illetve női szoba (budoár) az individuum visszavonulását, elkülönülését szolgálta. Ha elolvassuk azokat a leírásokat, amelyek arról is szólnak, hogyan használták ténylegesen ezeket a szobákat, kiderül, hogy nem kell teljesen komolyan venni a tervrajzokban leírt beosztást. Így építik meg, rendezik be azokat, de az élet gyakorlatilag az ebédlőben folyik, hiszen a 19. század végén még nem általános a központi fűtés még a nagypolgári lakásokban sem. A szalont sem mindig nyitják ki, meglehetősen nagy eseménynek kell történnie ahhoz, hogy befűtsék, távolról sem használják rendszeresen. A kevert funkciójú lakáshasználat talán legjobb példája a ház úrnőjének budoárja. Az 1880-as évek elején egy frissiben Pestre költözött háziasszony levélben írta meg barátnőjének, hogyan is néz ki az új lakás az Andrássy út elején (szemléltetésül most csak a női szobára vonatkozó részt idézzük): „E szobán meglátszik, hogy az asszonyé; e szoba magába foglalj a mindazokat a bútordarabokat, mire egy nőnek szüksége van, itt van az ágy, felette egy szép Magdolna kép és egy kereszt, erről láthatod, hogy keresztény nőnél vagy; az ágy mellett egy csengettyű és egy éjjeliszekrény. Itt van egy sifon, melynek ajtaja tükör; egy fekete márvány mosdó, rajta ezüst toilette készlet, mely a háziasszonynak elég bajt okoz, mert a lavoir kicsinysége miatt folytonosan félnie kell, hogy nyaka és füle piszkos marad. Itt van egy csinos kis íróasztal, melyen az összes magyar költők művei vannak. Ez asztalon a figyelmes vizsgáló észre veszi, hogy annak tulajdonosa gyakran szokott firkálni. A két ablak között van a divány előtt egy kisebb asztal és két fauteuil, a szoba földjét nagyobbára szőnyeg borítja. A kályha egyik oldalán egy 16 forintos fatartó, a másik oldalán egy 13 forintos széntartó, 5 forintos valami a kályha előtt, végre pedig a tetején egy gipsz-figura, amelynek tisztességes neve Vénus. Az ablakközti tükröt és függönyöket se kell felejteni s nem a függő éjjeli lámpát, amelyet spórolási szempontból sohase szoktak meggyujtani.” A levélíró – kikeresztelkedett jómódú ügyvéd és országggyűlési képviselő felesége – által leírt lakás példáján az is jól megfigyelhető, hogy a polgári lakásra oly jellemzőnek tekintett munkahely-lakás elkülönülés épp a legjobban menő szabadfoglalkozásúak (ügyvéd, orvos) esetében nem válhatott normává, hiszen az iroda, a rendelő a lakás egyik részét foglalta el.

A polgári lakás klasszikus ismérvének számított a cselédszoba, ami többnyire a konyhából nyílott. A Hanák Péter által közölt alaprajzok jól szemléltetik, hogyan nézett ki egy 5 szobás polgári lakásbelső. A cselédszoba léte a századfordulón azonban egyáltalán nem törvényszerű még a körúti bérpalotákban sem. A házicseléd sok esetben a konyhában lakik, kihúzható ágya napközben ülőalkalmatosság vagy asztal.

Szintén a napóleoni háború idején kapcsolódott be a gabonakonjunktúrába a kisalföldi és a Dunához közel eső nagyalföldi részek módosabb parasztsága. Tulajdonképpen ezzel vette kezdetét a parasztházak átalakulása, amelynek során az ún. kétosztatúból háromosz- tatú ház lett. A háromosztatú ház esetében középen a konyha található, az utcai front felé eső oldalon a tisztaszoba, hátul a lakószoba feküdt, ez utóbbi az, amit ténylegesen használtak. Korábban a kétosztatú parasztház szobából és konyhából állt. (A háromosztatú, újabb stílusú házakat már nem fából, hanem az Alföldön elsősorban vályogból építették.) Az újabb stílusú házak építése fokozatosan terjedt az Alföldön, és valamikor a 19. század második felében érte el a hegyvidéki peremkörzeteket. Egy-egy településen belül a kétosztatúból háromosztatúvá való átépítés a módosabb gazdákkal kezdődött, a szegényparasztság 20-30 éves késéssel követte a példájukat. Megfigyelhető a folyamatnak egyfajta térbeli kirajzása az Alföld felől a hegyvidék irányába, valamint egy adott településen belül a szociális dinamikája.

Az átépítések során született meg a tisztaszoba intézménye, amelynek berendezését legalább skanzenekből bárki megismerheti: mennyezetig vetett ágy, díszpárnákkal stb. Az is közismert, hogy gyakorlatilag használaton kívül állt, nem lakták, tisztán a reprezentáció célját szolgálta. A lakberendezést illetően a 19. században először a színes, virágmintás, festett puhafa bútorok váltak népszerűvé, melyek stílusa – eredetét tekintve – a reneszánsz nemesi mintára ment vissza, bizonyosan hosszú időnek kellett eltelnie, amíg leszivárgott a paraszti kultúrába. Ezeket a bútorokat már gyakorta nem házilag készítették, hanem iparossal csináltatták. Többnyire falusi iparosok vettek részt a házak átépítésében és az új stílusú bútorzat kialakításában is. A paraszti lakások kultúráját a festett bútor a századfordulóig jellemezte, a 19. század végen a színes puhafa bútorok helyébe a szakiparos által készített barna, pácolt bútor lépett. Ám miközben átépült a ház, átrendeződött a bútorzat – hiszen egy parasztgazdaság portáját mindig egészében kell szemlélni –, a gazdasági épületek elhelyezkedése változatlan maradt. Ugyanoda került a ház átépítése után is a gabonatároló csűr vagy a kukoricagóré (téglaalapokon lécekből épített tároló), a porta elrendezése tehát alapjában nem változott.

A kastélyok és kúriák építéstörténetét, a polgári lakáskultúra kialakulását a művészettörténeti, a parasztház átalakulását a néprajzi irodalomból ismerhetjük meg. A különböző tudományágak a 19. századi otthonkultúra fejlődésmenetét egymástól függetlenül és sokszor egymásra való tekintet nélkül állapították meg. Vajon hogyan viszonyulnak ezek a párhuzamos fejlemények egymáshoz? Mi a helyzet azokkal a társadalmi csoportokkal, amelyek nem illeszthetők tisztán egyik fent vázolt kategóriába sem?

Az első számú kérdés ebből a szempontból a középosztályi lakás. A 19. századi illemkönyvek közhelye szerint a háromszobás lakás és a cselédtartás a középosztályi életforma alapfeltétele. Wohl Janka, az egyik népszerű lakberendezési könyv szerzője a század utolsó harmadában a tágabb értelemben vett középosztályhoz címezte munkáját: „Jelen művünk nem a dúsgazdagoknak van szánva; nem azoknak, kiknek palotái művészi minták szerint épülnek és rendeztetnek be s kik korlátlanul elégíthetik ki műérzékük minden vágyát és szeszélyét – hanem azon nagy középosztálynak, melynek jövedelme korlátolt, de ízlése művelt, és mely, bár nem rendelkezik nagy összegekkel, mégis szépészeti szempontból tetszetős otthonban szeret élni.” Töprenghetünk ugyan azon, hogy a szerző kikre gondolt, amikor „nagy középosztályról” írt, a nagypolgárt helyettesítette-e be (a szöveg a jövedelmekkel kapcsolatban nem erre utal), vagy egy tágabb középosztályt képzelt el (a konkrét lakásjavallatok viszont ehhez túlzottan nagy igényűek). Miközben a középosztályi lakásideál egy nagypolgári mintát mutatott fel normaként, Tóth Zoltán szekszárdi kutatásai hívták fel a figyelmet arra, hogy az általa középrétegbelinek tekintett lakások berendezésénél az a szabályos, hogy a használatban van valami szabálytalan. Véleménye szerint szociális és kulturális átsatírozottságú rendi határvonal választja el az ún. mezővárosi blokkot (birtokos parasztok és iparosok) az ún. középrétegektől, amelyben a „dzsentri-értelmiségi” és a „városi polgári” családok egyaránt megtalálhatók. Egy „ideális” polgári lakás esetében tehát teljesen egyértelmű, hogy amikor az eladósorban levő leányzót férjhez adják, a stafírungban azonos stílusú szobabútort kap, és legalább a női és a hálószoba homogén módon lesz berendezve. Az átlagos középrétegbeli lakások esetében azonban (ahogy Tóth Zoltán finoman disztingválva megállapítja: a dzsentri-értelmiségi családoknál inkább, a városi polgári családoknál kisebb mértékben) ez nem valósulhatott meg. Egyrészt három szoba nem elég nagy ahhoz, hogy ezt be lehessen tartani, másrészt a középosztály vagyoni helyzete sem tette lehetővé, hogy új lakásba költözéskor mindent egyneművé stilizáljanak. A régebbi család régi bútorait sem mind lehetett kidobni. Ezért fordultak elő kevert szobabelsők, oda nem illő (régi vagy újabb) darabok kerültek az ebédlőbútor tárgyai közé, esetleg két garnitúra keveredett össze egy szobában, amit – alapos stílusérzékkel – a hagyatéki leltárak elemzőjének kell „szétanalizálnia”. A középosztálybeli lakás (itt most a jövedelem szerinti középrétegeket egy kalap alá véve), miközben a polgári lakást követte ideáljában, a tényleges használatban egyfajta rendetlenséget, „funkcionális torlódást” tükrözött. Ez azonban nem csak a városi középosztályra, hanem mondjuk a falusi jegyző vagy az uradalmi gazdatiszt otthonára is jellemzőnek tekinthető.

Ennél is nagyobb a zűrzavar a munkáslakásokkal kapcsolatban. A munkáslakásról akár a körúti bérház hátsó, függőfolyosós részén elhelyezkedő legelitebb változatra, akár a külvárosi ház udvari lakásaira vagy a gyári kolóniabeliekre gondolunk, általában a nyomorúságos szoba-konyha jut eszünkbe. Azt is figyelembe kell azonban vennünk, hogy az 1910-es üzemi statisztika szerint a magyarországi gyárak több mint 40%-a jórészt ingyen bocsátott lakásokat dolgozói rendelkezésére. A munkáslakások berendezését, használatát tekintve teljesen egyértelmű, hogy ez a munkahely és a lakás teljes elkülönülésén alapult. Ide aludni jártak haza, mint minden szoba-konyhás lakásban, itt is az alvó funkció dominált. A szobabelsőben és annak elrendezésében is a domináns bútordarabnak az ágy tekinthető. Honnan eredt maga a szo- ba-konyhás modell? Az egyik lehetőség kétségtelenül annak feltételezése, hogy a kétosztatú parasztházra vezethető vissza. Fölvetődött még a szakirodalomban a mezőgazdasági cselédlakásoktól való származtatás. A Puszták népé-ből emlékezhet bárki a közös konyhából nyíló 4 szobára, amelyek mindegyikében több család élt együtt. A szoba-konyha ennek valamilyen nagyobb elkülönülést biztosító mutációja, ami ha a külvárosi házak közös udvari életterére gondolunk, nem is zárható ki teljesen az összehasonlításból. A rendelkezésre álló szűkös irodalomban a leghasználhatóbb tanulmányokat a muzeológusok írták. A munkáséletmódot bemutató kiállításokból, a vásárolt tárgyegyüttesekből kiderült, hogy bár ez a réteg eredetét tekintve valóban a faluhoz vagy a pusztához kötődött, mintakövetés szempontjából egyértelműen a kispolgári lakás felé törekedett. óriási különbség volt ugyanakkor a sokszor nem is magyarországi eredetű, többedik generációs szakmunkás és az első generációs, frissiben városba költözött napszámos vagy gépmunkás lakása között. Teljes lakásbelsők többnyire az első kategóriából maradtak fenn. Akinek már nem csak szoba-konyhája, hanem még egy szobája volt, azt szalonnak próbálta berendezni. Kispolgári környezetből vásárolt bele bútort, de az is lehet, hogy sohasem használta, úgy kerülgette, akárcsak tisztaszoba lett volna. Ha például a fiatal házas szakmunkásnak az új családdal módja nyílt lakást változtatni, abba új bútort vásárolni, akkor biztosan a kispolgári hatás érvényesült. Talán nem rögtön, hanem csak fokozatosan és közvetve, de valójában ide is a polgári lakáskultúra szivárgott át, többszöri transzformációval. Megfogalmazódott olyan koncepció is, amely szerint nem érdekes, hogy honnan jött, nem érdekes, hogy milyen irányba törekszik, végül is a munkásságnak ez a két csoportja – a szakmunkásság és a segédmunkásság – a világháborút követő időszakra életformáját tekintve „összenyomódik”. A szakmunkásoknak nincs már olyan kitörési lehetőségük felfele, mint korábban, a kispolgári ideál viszont a segédmunkások lakásaiba is beitatódik.

Látható tehát, hogy rendkívül nehéz pontos kulturális meghatározást adni mind a középosztályi, mind a munkáslakás esetében, mivel ezek nem sorolhatók be sem a nemesi, sem a polgári, sem a paraszti tradíció, illetve újjáalakulás vonulatába. Különösen így van, ha fölvetünk olyan kérdéseket, amelyek a művészettörténetben és a néprajzban egymásra reflektálatlanul kerültek értelmezésre. Vajon hogyan viszonyul például egymáshoz a polgári ház szalonja és a paraszti ház tisztaszobája? Mind a kettő ugyanennek a korszaknak a terméke. Vannak bizonyos általános folyamatok – az iparosodástól a társadalom átrétegződéséig –, amelyeket úgy tartanak számon, mint a 19. század hosszú alakulásának szerves velejáróit. Ugyanakkor egy olyan területen, mint a lakáskultúra, valószínűtlenül távol eső párhuzamos történetekre futja csak a társadalomtudományok igyekezetéből. De megállapítható-e valamilyen közös vonás ezekben az oly távol eső jelenségekben? Azt biztosan tudhatjuk, hogy a reprezentációs jelleg közös, de míg az egyik eleven reprezentáció, amely a családtagok elkülönült szobahasználata mellett a családot a kívülről jövő látogatókkal egyesíti, a másik eleve kizár mindenkit a féltve őrzött belső tér használatából. Mindez arra utal, hogy egy élettelen, pusztán látszatteremtő reprezentációval van dolgunk: a tisztaszobában a fő hely az ágyé, de abban nem alszik senki. Ravatalozásnál (esetleg lakodalomkor) használják, tehát csak ünnepi, rendkívüli alkalmakkor. S noha itt más az ünnep és a „közszféra” helye az életformában, a tisztaszoba funkciója mégiscsak a polgári lakáshasználat reprezentatív helyiségeinek utánzása, ami a paraszti kultúra közegében egészen másfajta eredményhez vezet. Ahogy Hermann Bausinger más összefüggésben megfogalmazta, „a kispolgári szalon... nemcsak minden gyakorlati célt nélkülöz, hanem ezen túl értelmetlen is, mert alapjában véve semmit sem képvisel, legfeljebb magát a reprezentációt reprezentálja: pusztán díszlet. Noha a kispolgári szalon a ma széles körben – főleg a munkások között – elterjedt »tisztaszoba« közvetlen elődjének számít, mégis alapvetően más jellegű. A különbség az elnevezésekből is kitűnik: míg a szalon csupán valamely előkelő berendezés utánzása, a tisztaszoba a saját világra vonatkoztatott, a többi szobához mért reprezentációs forma. A tisztaszoba így a magas kultúra és a népi kultúra közötti normalizálódás, feszültségkiegyenlítés létrejöttéhez kapcsolódik.”

A magyarországi lakásállomány 98%-a a világháború előtt is földszintes házakból állt. A népesség döntő többsége nem saját lakásában élt. Az ágazatok rendjében a férfi keresők közül saját házzal vagy házrésszel leggyakrabban az agrárfoglalkozásúak (47%), a nyugdíjasok és tőkepénzesek (35%) és a különböző ágbeli és k. m. n. napszámosok (27%!) rendelkeztek. Míg a családi munkaerőre alapozott parasztságnál ez a jelenség a lakóhely és a munkahely szoros összefonódottságából következett, a közszolgálatból és szabadfoglalkozásból élők (22%) különböző csoportjainál részletesebben is mód van a háztulajdon megfigyelésére. A közjegyzők (53%), ügyvédek (41%), orvosok (37%), gyógyszerészek (46%) magas házbirtoklási aránya nyilvánvalóan senkit sem lep meg, nemcsak a foglalkozás jövedelemtermelő képessége, hanem annak munkaköri jellege miatt sem. A helyi hivatalnoki kar más csoportjai között szintén magas arányokat találhatunk: a rendezett tanácsú városok (42%) és a vármegye (28%) tisztviselőinek, valamint a községi és körjegyzők (30%) erőteljes részesedése a középosztálybeli háztulajdonviszonyok meglehetősen kiegyenlített jellegét jelzi.

Ahogy a lakásépítés, lakberendezés változásai jórészt a 19. századi hosszú konjunktúráktól függtek, ugyanezek a hullámzások befolyásolták az öltözködés átalakulását is. Mint szinte minden a 19. században, ez is a napóleoni háború konjunktúrájától vette kezdetét, és a változások – elsősorban a folyami közlekedés révén – a fellendülésbe bekapcsolódni képes fejlettebb vidékeket vonzották, a Kisalföldet, illetve az Alföld mezővárosias övezeteit. Az átalakulás tulajdonképpen nem a ruházkodás általános megváltozását, hanem az ünneplő viselet szigorúbb elkülönülését és díszesebbé válását jelentette. Az előző korszakban viselt, háziipari módon készült fehér vászonöltözet a férfiaknál nem szorult ki a használatból, hanem egyrészt hétköznapi viseletté, másrészt alsóruházattá alakult, és helyette a külső viseletben történt az érdemi megújulás. Ekkoriban terjedt el a kék posztódolmány, amely sujtással, ezüstpitykével a korszak paraszti viseletének jellegzetes darabja lett, az idősebbek pedig a cifraszűrt kezdték hordani ünneplő felső viseletként. A szűr korábban is ismert ruhadarab volt, de a napóleoni háborúk korától színes rátétes díszítést kapott, amellyel az idősebb ember ünnepekkor rangját is kifejezhette. A nőknél szintén ebben az időszakban jelentek meg a színes kartonruhák, szaporodni kezdtek az alsószoknyák rétegei, a vállkendő néha már selyemből készült, és ami ebben az időszakban talán a legszembetűnőbb a női viseletben: a párta helyét átvette a főkötő. Ez az, amit a 19. századvégi városi értelmiség népművészet gyanánt „felfedezett” magának, s amit a 20. századból visszanéző, városból kiábrándult ember népviseletnek tekint.

12. ábra Két Sugár úti első emeleti lakás beosztása

Forrás: Hanák Péter: A polgári lakáskultúra szakaszai a XIX. században, 1815-1914. In

Történeti antropológia. (Szerk. Hofer Tamás.) Budapest, 1984, 177.

A népviselet történeti fejlődését nem a társadalomtörténet feladata részleteiben bemutatni, néprajzi munkák, kiállítások sora foglalkozik manapság is ezzel a témával. Több korszakon keresztül ívelt a változás, de amikor új anyag került be a népviseletbe, az csak ritkán volt háziipari termék. Csak képzeljük magunk elé a sujtást, a kék dolmány vagy a cifraszűrök rátétét, azt bizony nem a háziipar állította elő, hanem piacról, esetleg vándorárustól kellett beszerezni. Az ünneplő viseletnek ezek az új stílusjegyei valójában csak a paraszti ruházkodásban számítottak újdonságnak, korábban a kisnemesi öltözet jellemzőihez tartoztak. A kulturális jegyek lefelé áramoltatása együtt járt azzal, hogy ezek a viseleti elemek egyúttal elparasztosodtak. Így vált mindez valóban paraszti ünnepi viseletté, olyanná, amit csak a parasztság hordott.

A 19. századi konjunktúra-időszakokban aztán az országnak egyre nagyobb része kapcsolódott be a viseletek változtatásába, cifrábbá válásába. Ehhez a következő nagy lökést a jobbágyfelszabadítás után az 1850-60-as évek konjunktúrája adta, végül a századfordulón a perifériák, az elmaradottabb régiók viselete is átesett ezen az átalakuláson. Azok a mindnyájunk számára sokatmondó népviseletek, mint a kalotaszegi, sárközi, mezőkövesdi, mind ennek a korszaknak a termékei. A 19-20. század fordulóján, amikor a legelmaradottabb vidékeken is megtörténik az „átöltöztetés”, a folyamatot annak idején elindító, legfejlettebb paraszti vidékek már a „kivetkezést” kezdték el, levetették a népviseleteket és gyári konfekciót kezdtek hordani. Nem akarták többé magukat a parasztos viseletükkel megkülönböztetni. Ez a folyamat a 20. század folyamán végbement a korábban elzártabb vidékeken is.

Az öltözködés változásait azonban természetesen nemcsak az igények és lehetőségek módosulása szabályozza. Jól ismert, hogy a divatot végül is mindig kívülről diktálják, és ebben a korszakban Magyarország számára a diktátor Párizs és Bécs volt. A divatipar kívülről és felülről szervezte az öltözködés átalakulását. Pesten a legelegánsabb üzletek már akkor is a Petőfi Sándor, Váci, Kossuth utca térségében helyezkedtek el, az arisztokrata és nagypolgári társaság innen öltözködött. Akik tömegkonfekciót hordtak, a Kis- és Nagykörút üzleteibe jártak. A Teleki térről, a használtcikk-piacról az alsó rétegek ruházkodtak.

A jó öltözködés szabályait a nem és az életkor határozta meg. Ahogy a hátulgombolós rövidnadrág viselése a fiúknak 4-5 éves kortól járt, úgy a lányok ennyi idős korukban pasztellszínű, térdig érő csipkés ruhákban pompáztak. A hosszú nadrág kiérdemlésére a fiatalembereket a 14-15 éves kor elérése jogosította fel, az első öltönyt az érettségire kapták. A lányok mindenben egy kicsit előbbre tartottak, a hosszú, hófehér muszlin és tüll ruhát már az első bálhoz megkapták. A férfiak viselete az első öltönytől kezdve már monotonabbul alakult, a hölgyek előtt azonban még több fázisban ott állt a kibontakozás. A fiatalasszony már selyemből és bársonyból harsányabb színeket, nemcsak pasztellt vagy fehéret hordhatott. Az érettebb, idősebb hölgyek szintén a selyemnél, bársonynál maradtak ugyan, de korukhoz illőbbnek tartott tompább színű ruhakölteményeket öltöttek magukra.

A férfiak ruházata – ha lehet – még jobban függött az alkalomtól. Otthon szövet- és bársonyruhát, fölötte kényelmes házikabátot hordtak, egészen egyszerű és hétköznapi ruházatot engedtek meg maguknak, szemben a kinti reprezentációval. A ruhaviseletet azonban az ő esetükben is szigorú előírások szabályozták. A szmokingot például elsősorban délutáni férfi-összejövetelekre illett hordani. Fehér csokornyakkendőt az ember csak estére vett föl, s csak frakkhoz, szmokinghoz sohasem. F. Dózsa Katalin könyve idézi 1910-ből Mangold Béla Kolos táblázatát a férfiöltözködés szabályairól. Bálba: frakk, fehér vagy fekete mellény, fekete nadrág, a filmekből ismert magas klakk-kalap, fehér kesztyű, kivágott lakkcipő, álló, kihajtós gallér, fehér kemény ing, fehér csokornyakkendő, gyöngy vagy arany inggomb, hosszú fekete harisnya. A férfidivat sokkal konzervatívabb volt, mint a női. A férfiünneplőben az igazán lényeges változás az alig felbuzdult nemzeti ébredést követően, az 1860-as években tört be, amikor az „angol szabás divatja” hívta ki a zsinóros atillák világát.

A női divat változása az 1830-as évektől kezdődően indult meg a szoknya hosszának a növekedésével. A szoknya hosszabbodása maga után vonta, hogy egyre több alsószoknyával kellett aládúcolni. Az alsószoknyák rétegeinek szaporodása és a szoknyahossz növekedése két további következménnyel járt: egyrészt a fűző elterjedésével, másrészt pedig azzal, hogy abroncsokkal kezdték biztosítani a szoknyák tartását. Ebben a viseletben inkább csak állni és, mondjuk, mozogni lehetett, ahhoz, hogy ülni is megtanuljon valaki – a speciális ülőalkalmatosságon kívül – komoly gyakorlásra is szükség volt. Az 1830-60-as évek között a hosszabbodás és aládúcolás volt a fő tendencia. A hatvanas évektől a divat új irányba fordult, s a felhalmozódott szoknyamennyiség hátracsoportosítására került sor. Először abban a formában, hogy uszályosak lettek a szoknyák: mivel már nem tudott lefelé növekedni a szoknya hossza, hátrafelé elnyúlóban folytatódott. Ezt kívülről beborítani csak egészen egyszerű és könnyű darabokkal lehetett. Megjelent tehát a pelerin, ez az ujjatlan, minden irányban bő kabát, amit a vállukra borítottak a hölgyek, de teríthettek hátukra bő selyemkabátot, kendőt is.

1868 forradalmi változást hozott a női divatban a turnűr megjelenésével. Ez tulajdonképpen egy párnabetét, mely hátul a szoknya alatt nőiesen a farrészt hangsúlyozta túl. Az uszály hosszának növekedése már nem tudott lépést tartani a konjunktúrahullám ívével, és újabb formákat kellett előtérbe helyezni. A turnűr a hetvenes évek végére eltűnt, de a nyolcvanas évek végén visszajött a divatba. Láthatóan ekkor már bizonyos divatjelenségek periodikusan visszatértek.

Az 1890-es évek közepe-vége táján az eddig tárgyalt bő fél évszázados hosszúbbodási folyamat visszájára fordult. Most a szoknyák, ingujjak rövidülni, illetve apadni kezdtek. A ruhaderekak viszont – nyilvánvalóan ellensúlyozandó a szoknyák rövidülését – bővülésnek indultak. Új szecessziós formák is feltűntek a századforduló ruházkodásában: megjelent az indás, ágas-bogas díszítés, valamint tért hódított az aszimmetria. Még egy fontos divattörténeti dátumot kell említeni: a fűző eltűnése ugyanis 1910-hez köthető. Innentől kezdve jöhetett be a női ruházkodásba új és lényeges szempontként a kényelem. A magas nyak helyét például elkezdte fölváltani a V alakú kivágás, amely a világháborúig illő mértéket tart, majd csak a dekadens húszas években mélyül pajzán méretekig. De ha már rövidült a szoknyaméret, mégsem volt szabad hagyni a nőket teljesen fesztelenül és szabadon járkálni, ezért térdnél összehúzták a szoknyát, ez lett magyarul a bukjelszoknya. A kényelem tehát ekkor legfeljebb csak megmutatkozott a ruhaviselet szempontjai között. A változások közepette ugyanis a kényelem mellett a nőiesség kellő hangsúlyozására is súlyt kellett helyezni. Az ún. S vonalú ruhakonstrukcióban már nemcsak a hátsó fertályon domborították ki az idomokat, hanem mindenütt, ahol azoknak amúgy is domborodniuk kell. A bukjelszoknya esetében nyilvánvalóan ez a szempont is hozzájárult a forma megalkotásához.

A 19. század második felében már érvényesült az a mechanizmus, amely révén a divatkövetés sebessége erősen függött a társadalmi hovatartozástól. A helyes öltözködés nemcsak a szabályok ismeretéből állt, s hogy jó anyagból és jó szabással készüljenek a ruhák, hanem a divatkövetés gyorsaságából is. Itt sem biztos azonban, hogy a leggyorsabb reakció a legelőkelőbb. Az arisztokrácia (hogy felülről kezdjük a szociális tablót) meglehetősen visszafogottan reagált a divathullámokra. Nem feltétlenül a legfrissebb és a legharsányabb modelleket öltötte magára. Igazából abban különbözött a társadalom többi rétegétől, hogy egy estélyi ruhát csak egy alkalommal vett föl. S miközben a ruházkodásban hangsúlyozott visszafogottság volt érezhető, a női ékszerviselés tette teljesen egyértelművé, hogy az illető hova tartozott. Ez a bizonyos „patina”, a családi történelmi ékszerek viselése tette egyedivé a főnemesi hölgyek megjelenését. Később persze a „patina” kellékeit is meg lehetett vásárolni, de valamikor meg kellett tanulni viselni is azokat. A nagypolgár tulajdonképpen az arisztokráciát igyekezett utánozni az alkalmi ruházkodásban, de másutt csináltatta a ruháját. Egyénre és társadalmi csoportra szabott szabók működtek. A nagypolgárnál ugyanakkor valamifajta polgári ethosz mindig maradt a viseletben.

A magát történelminek tartó középosztály hite szerint nem a polgárt, hanem némi fáziskéséssel az arisztokráciát követte, annak ruházkodását utánozta. A divatban és a formákban azonban a középosztály két ága között nem volt számottevő eltérés. Ezeknél a rétegeknél már arról is van képünk korabeli felmérések alapján, hogy jövedelmüknek körülbelül milyen hányadát költötték ruházkodásra. A középosztálynál ez 15-25%-ot tett ki, ami jelzi, hogy az ő jövedelmükből a divatkövetés igen megterhelő hányadot emésztett föl. Az alsó középosztály ruházkodásában természetesen a középosztályt utánozta, az alsó középosztályba most a kispolgári egzisztenciákat és a szakmunkásokat soroljuk. Konfekcióöltönyt, keménykalapot hordtak, tehát a középosztályi ruházkodásnak egy leegyszerűsített változatát öltötték magukra. Ruházkodási kiadásaik jövedelmük 10-15%-ára rúgtak, ami számottevően alacsonyabbnak bizonyult, mint a középosztály esetében. A munkásosztálynál fontos megemlíteni, hogy ekkoriban még nincs külön munkaruha, hiszen a munkaruha nem más, mint használt ruha.

Hogyan helyezhető el a fenti kulturális átalakulási folyamat a társadalomtörténetben? A magyarázat kísérleteként két különböző elmélet alakult ki. Az egyik azt állítja, hogy föntről lefelé, mintegy kulturális diffúzió eredményeképpen terjed a divat, áramlanak alá az öltözködési stílusok – és ebben visszautalhatunk a bútorzatra és a lakáshasználatra is. A másik elmélet szerint nem képzelhető el efféle kontinuus, fentről lefelé szétterjedő folyamat, hiszen azon belül különböző szakaszok ismerhetők fel. A divat áramlását a konjunktúrahullámokkal összekötve ez az elmélet azt vallja, hogy a mintakövetés időszaka mindig a konjunktúra periódusa. Amikor a gazdasági dekonjunktúra időszaka beköszönt, nincs tovább mód a mintakövetés korábbi ütemű folytatására, az emberek viszont nem mondanak le a konjunktúra-időszakban kialakított életformájukról, és igyekeznek azt a dekonjunktúra idején is fönntartani. Ez nyilvánvalóan ekkor nagyobb anyagi megterhelést jelent. Fölülről lefelé újabb mintát átvenni nem képesek, de a dekonjunktúra idején rögzül a korábban kialakult stílus és forma. Ez a második, elsősorban a kulturális antropológiában teret hódító elmélet a kulturális fixáció tézisét képviseli.

Hogyan alkalmazható ez a 19. századi magyar fejlődésre? Láttuk, hogy mind a lakberendezésben, mind az öltözködésben a paraszti ünnepi viselet 19. századi díszítetté válása egyfelől a nemesi minta követése, másfelől pedig az átvett nemesi minta elparasztosodása. Ha a 19. századra vonatkozóan feltesszük a kérdést, mi is a parasztság, ki is tartozik ehhez a rendhez, osztályhoz, akkor általában pusztán a jövedelmek és vagyonok megoszlása alapján nehéz megmondani, hogy miért sorolódik mindenki, akit parasztnak hívnak, azonos társadalmi csoporthoz. Hiszen jövedelmi és vagyoni viszonyok szerint olyan társadalmi halmazt alkotnak, amelyet ebben az időszakban már szinte kizárólag az életforma és a parasztos kultúra tart egybe. Alul és felül is ez zárja egy csoportba őket. Aki népviseletben jár, vagy lakásában tisztaszoba található, az félreérthetetlenül paraszti jellegzetességeket mutat. Ez különbözteti meg a parasztságot nemcsak fölfelé, a városi és egyéb kispolgári csoportoktól, hanem lefelé, a cselédektől, napszámosoktól is. A parasztság elsősorban kulturális és életforma-kategóriává vált a 19. század folyamán. Hasonló figyelmet érdemel egy másik kérdés, a volt köznemes (a dzsentri) és a volt polgár problémája. Amint most az életforma kapcsán láttuk, a dualizmus korában – az úriság és polgáriság minden mentalitásbeli és egyéb különbsége ellenére is – az úri és a polgári életforma tulajdonképpen közelített egymáshoz. Különböztek fölfelé az arisztokráciától, de együttesen és külön-külön is annak mintáját követték. Lefelé pedig, nem olyan merev zártsággal, mint fölfelé, de mintát kínáltak az alsó középosztálynak, tehát a kispolgárnak, aki pedig a századfordulótól kezdve ezeket az értékeket továbbadta a népviseletéből kivetkőző, bútorzatát elkispolgáriasító paraszti társadalom módosabb csoportjainak.

Kultúra és etnicitás

A kulturális azonosságok (identitások) rétegződésének vizsgálatakor a magyarországi társadalom felekezeti tagoltságából kell kiindulnunk, hiszen 1895-ig mindenkinek kellett valamilyen felekezethez tartoznia. Jórészt ezzel függött össze, hogy a felekezetek tartották a kezükben az élet legfontosabb eseményei: a születés, a házasság és a halálozás anyakönyvezését. Ez a kora újkori konfesszionalizáció óta így volt Európa nagyobbik felén, hiszen az állam az egyházakra bízta ezt az adminisztratív feladatot. (Ennek köszönhető mellesleg, hogy a 16. század utáni korszakra kontinensszerte lehet családrekonstrukciót végezni.) Több volt azonban ez, mint egyszerű regisztrálás. Születéskor például a szülő családnevének bejegyzésével egy leszármazási tradíciót rögzítettek. Ha nevét vagy felekezetét a későbbiekben valaki megváltoztatta, akkor azt az eredeti születési anyakönyvbe is „vissza kellett vezetni”. A „keresztnévről” (s a névnapokról) tudjuk, mennyire felekezettől függött megválasztásuk. Az izraelitáknál II. József adminisztratív beavatkozása megszakította a vallási tradíciót a névadásban, amennyiben ekkortól német családnevet kellett viselniük, sőt második névként „bevett nevek” választására kényszerültek. Tudjuk azonban, hogyan élt tovább a családi és felekezeti hagyomány például a második név kettős viselésében. Közismert, hogy az iskolák többségét a felekezetek működtették ebben az időszakban. A kultúra alapvető meghatározottságai tehát mindenekelőtt a felekezeti tagoltság függvényeként alakultak és írhatók le.

A II. József kori népszámlálás a szűkebben vett (Erdély nélküli) Magyarországra terjedt ki. 1787-re (az 1782-es és 1804-es conscriptiók alapján) Thirring Gusztáv számította ki a felekezeti arányokat: a római és görög katolikusok együttesen 61,2%-ot tettek ki, az evangélikusok 9,5%, a reformátusok 15,1%, a görögkeletiek 12,9% és az izraelita vallásúak 1,3%-os súllyal szerepeltek. Összehasonlításként idézzük az 1869-es népszámlálás területileg megfelelő arányszámait (a római és a görög katolikusok itt már különválaszthatók): római katolikus 56,9%, görög katolikus 8,8%, evangélikus 7,9%, református 15,4%, görögkeleti 10,3%, izraelita 4,6%.

Ha a 18. század végi és az első világháború előtti felekezeti térképet összevetjük (természetesen a diagramon már a történeti Magyarország egészét véve számba), akkor első ránézésre a legszembetűnőbb, hogy hosszú távon a felekezeti szerkezet viszonylag állandó és meglehetősen szilárd körvonalakat mutat. Nem annyira a felekezeti arányokban történt tehát változás, sokkal fontosabb volt a különböző vallásfelekezetek jogi megítélésében bekövetkezett módosulás.

A 18. század végéig a katolikus vallás vitathatatlan államvallásnak számított Magyarországon. Erdély négy ún. bevett felekezete természetesen egy másik tradíció éltetője volt, de ez nem változtatott a Habsburg Birodalmon belüli alapvető egyházjogi hatalmi konstelláción. A század végétől megjelent a „törvényesen bevett felekezetek” fogalma a szűkebb Magyarországon is. Az 1791-ben született két törvény az evangélikusokat, a reformátusokat és a görögkeletieket is bevett felekezetté nyilvánította, és ezzel a változással – legalábbis elvileg – a római katolikus vallás már nem államvallásnak, hanem csak hegemón, uralkodó vallásnak tekinthető Magyarországon. Az 1791-es törvény kitért arra, hogy mi legyen a „megtűrt kiközösített” vallásokhoz tartozókkal. Egyházjogi értelemben Magyarországon afölött, aki nem bevett, hanem megtűrt kiközösített kategóriához tartozott, a katolikus egyház rendelkezett. A recepció következő lépcsőfoka 1848-ban következett be, amikor az unitáriusokat is a bevett felekezetek közé sorolták, és a folyamat végül 1895-ben az izraelita vallás bevett felekezetté nyilvánításával tetőzött. Egy évszázad telt el, mire a Magyarországon meglévő felekezetiség széles spektrumára jogilag kiterjedt a recepció. Ha nem pusztán a jogkiterjesztés „hosszú időtartamát” nézzük, akkor a köztes időben átmenetileg mélyült a szakadék a „bevettek” és a többiek között.

Azt, hogy mikor mely felekezet számított recipiáltnak, törvény szabályozta Magyarországon. Hogy mit jelent „bevettnek” lenni, azonban sohasem definiálták világosan. A fogalom tartalma lényegében a szokásjogon alapult és felekezetről felekezetre változott. (A katolikus egyház például sohasem tekintette magát bevett vallásnak.) Mit jelentett mindez a gyakorlatban? Az anyagi javak szempontjából mindenekelőtt azt, hogy a bevett felekezet jogosult volt egyfelől saját vagyoni alapjai fölött rendelkezni, másfelől pedig állami támogatásra tarthatott igényt. A reformátusok esetében ez a felekezeti önkormányzat, az ún. felekezeti autonómia kiépülésével járt együtt. 1867 után Eötvös József vallás- és közoktatási miniszterként és katolikusként szorgalmazta, hogy a katolikusoknál is jöjjön létre az autonómia, ám a szűkebb Magyarország katolikusainál sikertelenül, jóllehet a többször megindított mozgalmat az erdélyi püspökség anyagi viszonyaiba beleszólást élvező, 17. századi gyökerekig visszanyúló Erdélyi Katolikus Státus (tulajdonképpen 8 egyházi és 16 világi tagból álló igazgatótanács) léte erőteljesen táplálta. A 19. században tehát általában a protestáns felekezeteknél, illetve az autokefál (ortodox) egyházaknál épült ki az autonómia szervezete, nem került azonban erre sor a római katolikusoknál és az utoljára recipiált izraeliták esetében. Az utóbbi két felekezet egyikénél sem jött tehát létre a világi és egyházi képviseleten alapuló önkormányzat, amely a tisztán világi kormányzat partnere lehetett volna az egyház és állam szétválasztása során, illetve azt követően.

Hogy miért nem épült ez ki a katolikusoknál, az egyrészt összefüggött azzal, hogy a katolikus egyház mindig is „egyetemes” világegyház volt, a kormányzatot tehát ab ovo nemzetközi keretben gyakorolták. Az egyházi hierarchia csúcsa ennek megfelelően nem az országon belül, hanem a Vatikánban székelt. Szerepet játszott még Magyarországon az ún. főkegyúri jog, vagyis az, hogy ki gyakorolta a püspökök kinevezési jogát, szükséges volt-e ehhez az államfő egyetértése vagy nem. Ezt a pápaság és császárság harca, az ún. investitura óta dúló küzdelmet a neoabszolutizmus korában, Ferenc József önkényuralkodása idején az 1855-ös konkordátum ideiglenesen úgy zárta le, hogy a császár lemondott a főkegyúri jog gyakorlásáról. A magyar törvényesség visszaállításával azonban ezt az engedményt már nem kellett önmagára nézve kötelezőnek tekintenie, gyakorlatilag tehát hatályát veszítette a jogfeladás. 1867 után, a liberális érában az uralkodó következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy a főpapok kinevezése csak kormány-előterjesztés után történhessen meg. A fentieken túl a létrehozandó katolikus autonómia vitatott kérdései közé tartozott a II. József által teremtett alapokból fenntartott iskolák és a vallás- és tanulmányi alapok tulajdonjogának és kezelésének kérdésköre is. A katolikus autonómia függőben hagyását természetesen egy sor taktikainak nevezhető szempont is – mint például a kormányzat és a legfelső klérus jól bejáratott, kölcsönös érdekméltánylása – befolyásolta.

A zsidóság emancipációja különböző utakon haladt Nyugat- és Közép-Európában. A francia forradalomban 1791-ben egy csapásra, egy intézkedéssel mondták ki az emancipációt (ezt azonban Napóleon 1803-ban rendeletileg felfüggesztette). Közép-Európában – és ez nemcsak a Monarchiára érvényes, hanem Németországra is – egy fokozatos, több lépcsőben végrehajtott intézkedéssor teremtette meg az egyenjogúságot. Az első lépést a magyar országgyűlés 1790-ben tette meg, amikor törvénybe foglalta, hogy a zsidók a „városokban megtartassanak”, kivéve a bányavárosokat, amelyek hagyományosan nem engedték a zsidóságot letelepedni. Az 1790-es törvény célja az volt, hogy gátat próbáljon szabni annak, hogy a városok saját rendelkezési jogukon belül olyan szabályrendeletet hozzanak, amivel kiüldözhetik a zsidókat falaik közül. 1840-ben újabb törvény mondta ki, hogy a zsidók – ismét csak a bányavárosokat kivéve – akárhol „szabadon lakhatnak”. A 1790-es cikkely a meglévő állapotot kívánta konzerválni, védeni, az 1840-es kiterjesztő jellegű volt, de még mindig alapjában defenzív alapállású. Hosszas hezitálás után, a szabadságharc utolsó napjaiban a maradék országgyűlés Szegeden fogadott el először törvényt, amely a „mózesvallásúakat” „politikai és polgári jogokkal” ruházta fel, ezt azonban a neoabszolutizmus kormányzata nem ismerte el. Az emancipációs folyamat következő állomása a neoabszolutizmus utolsó időszakára esett (1860), amikor a zsidók jogait rendeletileg kiterjesztették a földbirtok vásárlására és a bányavárosokba való betelepedésre is. A döntő momentumot az 1867: XVII. törvénycikk szolgáltatta, amikor az izraelita lakosok – az 1849-es epizód után ismét – „polgári és politikai jogokban” részesültek. A fogalmazás nem véletlenül „lakosok”-at említ, ugyanis az izraelita állampolgár mint individuum vált egyenlővé társaival a polgári és politikai jogok gyakorlásában, de nem „minden” jogot illetően és nem „kollektívumként”. A politikai, illetve jogi emancipációt követően a folyamat záróaktusát a már említett 1895-ös törvény, a bevett vallássá nyilvánítás, a recepció jelentette. Ez már nem az egyénekre, hanem a felekezetre mint vallási közösségre vonatkozott.

Hogy a zsidó autonómia miért nem valósult meg, annak többféle oka is volt. Az egyik magában az izraelita felekezeti élet szerveződésében rejlett. Az 1867-es politikai-jogi emancipáció után az 1868-69-ben összehívott ún. izraelita egyetemes gyűlés (kongresszus) határozataival alkalmazkodni kívánt az új politikai-jogi helyzethez. Mivel a korábban közigazgatási egységként is szerepet játszó „zsidó községek” az emancipáció folyamatában megszűntek, helyettük tisztán felekezeti (rituális, kulturális, humanitárius) céllal hitközségek szerveződtek. A kongresszuson a zsidó vallást gyakorlók három irányzatra szakadtak. A fő vitakérdés az volt, hogy a felekezeti belső életet hogyan lehetne hozzáigazítani az újonnan kialakult külső szabályokhoz. Kialakult egy ellenzéki ortodox irányzat, amely szerint semmit sem kell változtatni, sőt az életformában adott engedményeket vissza kell venni, helyre kell állítani az ortodox vallási előírások szerinti életformát. A neológ irányzat viszont azt képviselte, hogy a nemzet polgárosodásával adottak a politikai feltételek az izraelita vallású honpolgárok polgárosodására is, vagyis alkalmazkodni kell a körülményekhez. A harmadik irány „status quo ante” névvel illette magát, és a szakadás előtti állapot helyreállítását szorgalmazta. Ezek az irányzatok a későbbiekben változó erősségű harcot folytattak egymással, és egyet nem értésük volt a belső oka annak, hogy itt sem jött létre az autonómia. A kormány, mint egy liberális állam végrehajtó hatalma, nem bízta meg a neológokat az autonómia létrehozásával, bár szíve szerint bizonyára ezt tette volna, ám kongresszusi hitközségi szervezetüket már 1869-ben jóváhagyta (az ortodoxokét csak 1871-ben). A status quo ante hitközségek 1928-ig nem rendelkeztek központi képviseleti szervvel, jogállapotuk – ahogy elnevezésük is mutatja – a kongresszus előtti formában, hitközségi szinten rögzült. Az izraelita „egyházszervezet” kiépülésének hiánya tehát hátráltatta az autonómia létrehozását is.

A bevett és tűrt felekezetek között éles jogi különbségtétel húzódott, amelyet csak 1895 után próbált a törvény áthidalni az „elismert” felekezet kategóriájának megalkotásával. A baptistákra ennek alapján egy miniszteri rendelet már 1905-ben kiterjesztette az elismertséget, a mohamedánokat viszont 1916-ban majd törvény nyilvánítja „elismertté”. Az „elismertek” is rendelkezhettek vagyonukkal, hiszen jogi személynek minősültek.

Az 1791-es törvény rendezte Magyarországon az áttérések ügyét, legalább is a bevett felekezetek között. Áttérni ugyan rendkívül bonyolult procedúra után korábban is lehetett, de az 1791-es törvények pontosan szabályozták a folyamatot. E szerint előzőleg be kellett jelenteni a szándékot mindkét egyháznak, különböző feltételeknek kellett eleget tenni, ami jócskán alkalmat adott a folyamat elhúzódására. A vegyes házasságokat ez a törvény is római katolikus pap előtt megkötendőnek nyilvánította. Vegyes házasságra csak bevett felekezethez tartozók között kerülhetett sor. A vegyes házasságból származó gyerek esetében (ez volt talán a legdöntőbb kérdés), ha az apa római katolikus volt, az 1791-es szabályozás szerint a gyermek is római katolikus lett. Ha az apa nem katolikus volt, akkor a fiúk követhették az apa vallását. Erdélyben ezzel szemben, ahol a felekezeti tolerancia szempontjából jogszokásként más tradíció örökítődött tovább, a vegyes házasságokban a gyerekek nemük szerint szinte megörökölték egyik vagy másik szülőjük vallását.

Az izraelitákra vonatkozó 1849-es szegedi törvény abban különbözött az 1867-es emancipációs törvénytől, hogy lehetővé tette zsidók és keresztények érvényes házasságkötését „polgári hatóság előtt” (miközben mélyen beavatkozva a szabad pályaválasztás jogába, felhatalmazta a belügyminisztert, hogy a zsidó lakosságot igyekezzék a földművelés és a iparűzés felé terelni).

Az 1868-as törvényhozás is érintette a vegyes házasságok kérdését. Az 1868-ban hozott törvények szerint (az erdélyi tradícióhoz hasonlóan) a vegyes házasságból származó gyermekeknél kimondták, hogy a gyermekek nemük szerint kövessék szüleik vallását. Ha tehát az apa református, s az anya katolikus, akkor a fiúk reformátusok, a lányok katolikusok legyenek. Ez a szabályozás egy másik ponton, a házasságkötésnél is érintette a felekezeti identitások kérdését. A korábbi időszakban ismert volt az ún. reverzális intézménye. A re- verzális levelet (vegyes házasság esetében) az egyik fél adta a másiknak, s azzal lemondott arról, hogy gyermekei az ő vallását kövessék. Az 1868-as törvény az adott reverzálisokat államilag nem tekintette érvényesnek. Reverzálisokat lehetett kötni, de csak magánmegállapodásként. Az ún. egyházpolitikai küzdelem (a katolikus történetírás német mintára – erős túlzással – előszeretettel emlegette „Kulturkampf’-ként) a kilencvenes évekre éleződött ki. A harc tulajdonképpen az állam és az egyház szétválasztása körül folyt, közvetlen kiváltó okként az ún. elkeresztelések szolgáltak. A törvényes szabályozás ellenére ugyanis egyes helyi plébánosok vegyes házasságból származó gyerekeket önhatalmúlag katolikus vallásúnak kereszteltek. Ez széles körű parlamenti és sajtócsatározást robbantott ki, amelynek végén európai mércével is következetes szabályozás jött létre Magyarországon, bár az állam és az egyház szétválasztását az állami ellenőrzés kiterjesztésével oldották meg.

13. ábra Magyarország népessége hitfelekezetek szerint, 1880-1910

Forrás: Magyar Statisztikai Közlemények. 27. k. 132-133.; Magyar Statisztikai Közlemények.

Az 1894-95-ös törvények lezárták a 19. században végbement felekezeti-jogi átalakulás folyamatát Magyarországon. 1894-ben három törvény született: az állami anyakönyvezésről; a polgári házasság kötelezővé tételéről; és a római katolikusok számára a reverzális újból lehetővé tételéről. 1895-ben – amint arról már szó esett – az izraelita vallás recepciójával megteremtődött a keresztény-izraelita vegyes házasság lehetősége is. 1895 előtt egy izraelita vallású személy bevett felekezethez tartozó személlyel házasságot csak akkor köthetett, ha kitért az izraelita vallásból (s ez már nem vegyes házasság). 1895 tette lehetővé az izraelita vallás bevett vallássá nyilvánításával, hogy vegyes házasságok jöhessenek létre keresztény és zsidó felek között. (Az, hogy ezt sem a katolikus papság, sem az izraelita rabbik nem fogadták el, e felekezetek belügye maradt.)

A 19. század a szekularizáció százada. A szekularizációé, amely több jelentést is hordozott magában. Jelentette az állam és az egyház közötti erőviszony változását az állam javára. Az ún. szektásodás térhódítását a történelmi nagyegyházak rovására. Magyarországon például az 1850-60-as évek a nazarénusság terjedésének időszaka volt, különösen a protestáns övezetekben. Tartalmazza a szekularizáció a vallás visszahúzódását is a magánélet bensőséges világába. Végül megnyilvánulhat a vallási közönyösség növekedésében is.

Az 1895:XLIII. tc. teremtett először jogi lehetőséget arra, hogy valakifelekezeten kívüli legyen. Igaz a törvényhozók ennek „átmeneti” jelleget szántak, mindenesetre az „áttérést” jogilag ettől fogva a „kilépés” és a „belépés” váltotta fel, és a kilépéssel nem kellett automatikusan belépésnek is együtt járnia. A törvény sajátossága volt ugyanakkor, hogy a felekezeten kívüliek gyermekei számára is előírta, hogy valamilyen bevett vagy törvényesen elismert vallásban kell nevelkedniök, s hogy melyikben, arról a szülőknek legkésőbb a tanköteles kor eléréséig kellett dönteniük (ha nem választottak vallást, akkor erre a gyámhatóság volt jogosult a rokonság meghallgatásával). Ebben az értelemben felekezeten kívüli hatéves koráig, illetve felnőttként lehetett valaki, de e két életszakasz között a valláserkölcsi indoktrináció (hittan stb.) formálisan kötelező volt.

Remélhetően sikerült társadalomtörténeti szempontból illusztrálnom, hogy az egyén társadalmi pozícióját milyen mértékben határozta meg a felekezethez való tartozás. Mindez azonban etnikai következményekkel is járt, hiszen a felekezetiség egyúttal a leghagyományosabb etnokulturális hordozó.

Mivel a II. József korabeli népszámlálás nem kérdezett anyanyelvet, sem nemzetiséget, bármiféle számítás a magyarság arányára az össznépességen belül a 18. századi Magyarországon nem alapulhat egzakt statisztikai forrásokon. Különféle becslések állnak rendelkezésre. Jászi Oszkár 2,3 millióra (29 %) becsülte a szűkebb értelemben vett Magyarországon a magyarok arányát. Szabó István, a neves társadalomtörténész 3-3,5 millióra (36-43 %) tette ezt a számot. Abban a tekintetben, hogy az 50% alatt maradt, nincs igazából vita.

Hogy mit jelent a nemzet és a nemzetiség, régi vita tárgya. Az a felfogás, amely a nemzetet örök kategóriának látta, ma már általában meghaladottnak számít. A másik, a modernizációs elméletek által ihletett koncepció, amely a nemzetet 19. századi „konstrukciónak” (E. Hobsbawm), mintegy a modern társadalom kulturális homogenizációját biztosító funkciónak (E. Gellner) tekinti, szintén számos bírálatot váltott ki. A 19. század a nemzeti öntudatra ébredés korszaka, ami mindenfajta előjel nélkül nézve a nacionalizmus születését jelenti. A nacionalizmus ebben az értelemben valóban új kategória, amelynek szellemében a múltat is igyekeztek visszamenőlegesen átértelmezni. Az azonban kétségtelen, hogy a 19. századi nemzetek (és nacionalizmusok) a megelőző korszakok etnikai identitásainak talaján jöttek létre. Ahogy a „modernitás” és a „tradicionalitás” merev szembeállítása gondot okoz a társadalomtudományos történeti értelmezés számára, ugyanúgy a nemzetet sem szerencsés „pre- modern” etnikai gyökereitől elszakítani. A nacionalizmust elvileg kétféle módon közelíthetjük meg: az ún. kultúrnemzeti, illetve az ún. államnemzeti koncepció alapján. A kultúrnemzeti értelemszerűen a nyelvkultúra egységét tekinti a nemzet keretének, az államnemzeti pedig az államhatárokat. Hogy mikor melyik felfogás kerül előtérbe, ennek megítélése történetileg is változó. Az ún. nemzeti megújulás időszakában a két megközelítés tulajdonképpen mint két korszak épült egymásra. A nemzeti megújulás első, kulturális fázisában a nemzeti nyelvért, irodalmi nyelv kialakításáért, a nemzeti nyelven történő iskoláztatásért, a nemzeti történelem megalkotásáért (esetenként a történelem meghamisításával bezárólag), egyfajta kulturális integráció megteremtésésért folyt a küzdelem. A második, politikai szakaszban a nemzeti mozgalmak képviselői már kollektív politikai jogokért, területi elkülönülésért, majd önrendelkezésért (egészen az önálló nemzetállami keret megteremtéséig) harcoltak.

Kultúra és etnicitás viszonyában az eddigiekből következően a felekezeti mezőre, de mostantól új szempontként a nyelvre mint kultúrahordozó kommunikációs eszközre is figyelemmel kell lennünk. A felekezeti és a nyelvi tényező is bizonyos értelemben a múlt átalakuló kategóriáiként bírt jelentőséggel (a statisztikai nómenklatúrában is), a politikai vagy államnemzeti koncepció pedig a 19. század második feléből visszatekintve nyert az egész folyamatra nézve új tartalmat.

Azok a becslések, amelyek a 18. századi magyarországi népesség etnikai összetételére vonatkoztak, a nyelvhasználatból indultak ki. Ennek ősforrásául azonban nem népesség-ösz- szeírás, hanem az 1773-ban készült „Lexicon locorum” (helységnévtár) szolgált, amely feltüntette a szűkebb értelemben vett ország településeinek „uralkodó” nyelvét. A helységnévtár (amelyet mellesleg 1920-ban adatott ki a magyar békeküldöttség) nem tartalmazta Erdély, a Partium, Horvátország és a katonai határőrvidék adatait, és nyilvánvalóan eredetileg azt a célt szolgálta, hogy a központi hatalommal megismertesse, milyen nyelven lehet érintkeznie a közigazgatás legalsó láncszemeivel. A benne szereplő 8920 település 98%-át egynyelvűnek jelölték meg, és csak 1,7%-ot tüntettek fel kétnyelvűként. Eszerint a szűkebb Magyarország községeinek durván 39%-ában a magyar, 29%-ában a szlovák és 9%-ában a román számított domináns nyelvnek, hogy csak a leggyakoribb előfordulású etnokulturális közösségeket említsük. Nyilvánvaló, hogy az „uralkodó” nyelv megnevezése alapján a központi hatalom által közigazgatási úton bekért adatok nem alkalmasak a lakosság nyelvi összetételének meghatározására. A korabeli helyi nyelvhasználat tarkább (és többnyelvűbb) volt, mint azt a monarchia vezetése a bürokratikus szükséglet szemszögéből láthatta és láttatta. Ezt követően több mint száz évig nem áll rendelkezésünkre – összeíráson alapuló – adatsor a nyelvhasználatról. (Amint arra még visszatérünk, az 1851-es népszámlálás nem a nyelvet, hanem a bizonytalan meghatározású „nemzetiséget” kérdezte.)

Csak az 1880-as népszámlálással került be a kérdőpontok közé nyelvre vonatkozó kérdés. A Monarchia nyugati felében ekkortól a hétköznapi beszélt nyelvet („Umgangsprache”) tudakolták, a magyar népszámlálások viszont az „anyanyelv”-re kérdeztek rá. 1880 és 1910 között azonban Magyarországon a felvétel idevágó kérdőpontja megváltozott. 1880-ban még így hangzott a kérdés: „Mi az anyanyelve? (azonkívül mely hazai nyelvet beszéli még?)”, 1900-tól viszont a kérdés első fele lényegi átalakuláson ment keresztül (nyilvánvalóan közelítve az egyébként szintén sokat vitatott ciszlajtán formulához): „Mi az anyanyelve, vagyis az a nyelv, a melyet magáénak vall s legjobban és legszívesebben beszél?” A nyelvi statisztika bázisévében, 1880-ban tehát egyértelműen az anyanyelvre vonatkozó választ összesítették, a világháború előtti két népszámlálásban azonban a kapott feleletek a kiinduláshoz viszonyítva erőteljesen átértelmeződtek, hiszen ekkor az „anyanyelv” örve alatt valójában arra biztatták a válaszadót, hogy a beszélt nyelvhez fűződő (tudati és érzelmi) viszonyáról „valljon”. A dualizmus kori „anyanyelvi” statisztika adatainak vizsgálatakor tehát ezt a kérdőpont-módosulást nem árt figyelembe venni.

Az abszolút adatok láttán „statisztikailag” is feltűnő a magyar „anyanyelvűek” számának megugrása 1890 és 1900 között. A viszonyszámokban azonban fokozatosabb az előrenyomulás az abszolút többséget jelentő bűvös 50% fölé. Az adatok értelmezéséhez mindenekelőtt demográfiai mutatókat kell figyelembe vennünk. Katus László számításai szerint a századfordulón az anyanyelvi csoportok természetes szaporodása csak a szlovákok és a ruténok esetében múlta felül a magyar anyanyelvűekét. Hozzá kell azonban tennünk, hogy mindkét népcsoport kivándorlási aránya messze a legmagasabb volt a magyarországi nemzetiségek között, miközben a nemzetiségek mindegyikének kivándorlása saját létszámához viszonyítva felülmúlta a magyarokét. A demográfiai tényezők mellett komoly szerepet kell tulajdonítanunk a magyar nyelvhasználat terjedésének, még ha ennek egy részét statisztikai látszatok (az anyanyelvből a beszélt nyelv felé történő elmozdulás) javára is kell írnunk. (A nyelvi magyarosodás vagy magyarosítás kérdésére a későbbiekben – az iskoláztatás kapcsán – térünk vissza.)

A fenti források alapján lehetőségünk nyílik arra, hogy az etnicitást a két tárgyalt kategória (felekezetiség és nyelv) erőtere által együttes meghatározottságban vizsgáljuk.

Némi leegyszerűsítéssel abból a szintén retrospektív megfigyelésből indulhatunk ki, hogy bizonyos etnikumok erősen felekezethez kötöttek a történelmi Magyarországon. Az 1910-es népszámlálás alapján például megállapíthatjuk, hogy a reformátusok 98%-a, az unitáriusok 98%-a magyar anyanyelvű volt, ezekben az esetekben felekezeti hovatartozás és anyanyelv között szinte azonosság tételezhető fel. Hasonlóan szoros kapcsolat mutatható ki saját anyanyelvi csoportjaikon belül a görögkeleti szerbek, a görög katolikus ruténok és a római katolikus horvátok esetében. A románok – települési területtől függően – szintén rendkívül erősen kötődtek egyfelől a görögkeleti ortodoxiához, másfelől a görög katolikussághoz.

Hogyan változott vallás és anyanyelv egymáshoz fűződő viszonya 1880 és 1910 között a történelmi Magyarországon?

A magyar anyanyelvűek felekezeti részesedése szempontjából érdemes bizonyos kategóriákat részletesebben megvizsgálni. A magyarok aránya számottevően emelkedett a római katolikusok (csaknem elérte a kétharmadot), az evangélikusok (megközelítette az egyharmadot) és az izraeliták (meghaladta a háromnegyedet) között. Az utóbbiak esetében szokás egyenesen úgy fogalmazni, hogy az a harmadik legmagyarabb felekezetté vált a világháború előttre. A német nyelvűek súlya a római katolikusoknál 19%-ról 14%-ra, az evangélikusságnál 35%-ról 31%-ra csökkent, az izraeliták között pedig 34%-ról 21%-ra esett vissza. A szlovák anyanyelvűek az evangélikusokon belül előbb 39%-ot, majd 34%-ot tettek ki a vizsgált korszakban.

A románok aránya viszont a görögkeletieknél szinte alig (78%, illetve 77%), de a görög katolikusok sorában is csak csekély mértékben módosult (59%, illetve 56%). A ruténok a görög katolikusság között (22,8%, illetve 22,7%), a szerbek pedig a görögkeleti ortodoxiában továbbra is szinte változatlan súllyal szerepeltek (19,7%, illetve 19,5%).

Megerősíti és árnyalja a fent tapasztaltakat, ha az istentiszteleti szertartás nyelvét (hitszónoklatokat és énekeket) is tekintetbe veszzük az egyes plébániákon, lelkészségeken, hitközségekben. 1898 és 1912 között a görögkeleti plébániák 87%-a gyakorlatilag változatlan arányban románul, 12%-a pedig szerbül végezte a liturgiát. A görög katolikus templomi szertartásokon belül a román nyelvűek aránya 71%-ról mindössze 70%-ra apadt, s a rutén nyelvűek is csak 20%-ról 19%-ra fogyatkoztak. A másik oldalon az unitáriusok gyakorlatilag 100%-ban, a reformátusok 99%-ban magyarul imádkoztak. A katolikusoknál és az evangélikusoknál csekély elmozdulást tapasztalhatunk a magyar nyelvű szertartások irányába.

A rítus nyelve alapján a különböző irányzatokhoz tarozó izraelita hitközségekről alkotott képet is árnyalni tudjuk. Egyfelől a kongresszusi (neológ) hitközségeken belül 71%-ról 87%-ra növekedett a magyar nyelvű hitszónoklatok súlya, a status quo ante közösségek között pedig a megfelelő arányok 52%-ról 68%-ra emelkedtek. Ha csak az arányszámokat tekintenénk, némi gyarapodást mutattak a magyar nyelvű ortodox izraelita hitközségek is (7%-ról 13%- ra), ebben az összefüggésben azonban nem ez volt a döntő változás a századelőn, hanem a korábban német nyelvűként számba vett jiddis rítusközösségek súlyának visszaesése (71%- ról 50%-ra). Ajiddis helyét számos ortodox hitközségnél a héber szertartási nyelvét foglalta el (vissza?), 22%-ról 37%-ra gyarapodva. A hitközségek abszolút számában a századelőn nem történt érdemi elmozdulás: a világháború előtt is az ortodoxok alkották a többséget.

Külön kell szólnunk a zsidóság nyelvi kötődéseinek kulturális és politikai kontextusáról. Miközben Közép-Európában – francia mintára – a liberalizáló törvények a zsidóságot egyértelműen vallásfelekezetnek tekintették, addig Kelet-Európa olyan államai számára, mint Oroszország és Románia, a zsidóság nemzetiséget jelentett. A jogi emancipáció után Közép-Európában kulturális értelemben a zsidóság „dejudaizálása” került napirendre. Ez azt jelentette, hogy egyfajta kulturális redukcióval a zsidóságot igyekeztek vallási térre szorítani. Ez volt egyébként a neológ-ortodox ellentét egyik fő vitakérdése is, mert míg a neológok igyekeztek elfogadni ezt a redukciót, az ortodoxok szerint a zsidóság „dejudaizálása”, pusztán vallási térre korlátozása ellentétes az egész életformát átszövő vallási parancsolatokkal. Kelet-Európában II. Katalin egy ún. „letelepítési sávba” különítette el a zsidóságot (16 kormányzóságot jelölt ki számukra a Balti-tengertől a Fekete-tengerig), utódai pedig a beolvadást csak a kikeresztelkedés révén vélték elképzelhetőnek. Ebben is volt ugyan némi enyhülés a 19. század közepén (mindenekelőtt vagyonos kereskedők, képesített iparosok, kiszolgált katonák kaptak lehetőséget a sávon kívüli megtelepedésre), de a nyolcvanas évek pogromjai a hivatalos antiszemita politika eszközeiként több kivándorlási hullámot indítottak el, amelyek Galícián keresztül újra és újra kelet-európai értelemben vett etnikai utánpótlást biztosítottak a közép-európai (és attól nyugatabbra fekvő államok) zsidóságnak. A magyarországi zsidóság kivándorlása azonban a dualizmus egészében felülmúlta a bevándorlási adatokat.

A fenti adatsorok legfontosabb tanulsága az, hogy a felekezeti kötődés erősebbnek tűnik, mint a nyelvi. Másként fogalmazva: nyelvet cserélni könnyebb lehetett, mint vallást. Még tovább menve: a nyelvi magyarosodás folyamatai is – legkevesebb feszültséget teremtve – tulajdonképpen a felekezeti kötődés mentén játszódhattak le. Jelentős aránycsökkenést a római katolikus németek, a római katolikus szlovákok, az evangélikus németek és az evangélikus szlovákok között figyelhettünk meg. Valamelyest elmozdulásnak lehettünk tanúi a görög katolikus románság esetében is. A görögkeleti románoknál, a görögkeleti szerbeknél, görög katolikus ruténoknál azonban jóformán semmilyen változásra nem került sor. Ebben elsősorban az ún. nemzeti egyházak létrejöttét, illetve létét kell tekintetbe vennünk. A vallási közönyösség növekedése ugyanakkor önmagában is megkönnyítette a nyelvváltoztatást.

A fenti folyamatok értelmezése a „nemzetépítés” 19. századi körülményei között bonyolultabb, mint azt első pillantásra gondolnánk. A „monoetnikus, de kétfelekezetű” erdélyi román „felekezeti etnikum” fejlődése (ahogy Emanuel Turczynski nevezi a nemzetté válás előfutáraként jelölt kategóriát) végül elvezetett a nyelvi egység, illetve a területi összetartozás gondolatáig, s ennek során egyúttal túl kellett lépni a szoros értelemben vett egyoldalú felekezeti kötődéseken is. Jól ismert az erdélyi unitus (görög katolikus) értelmiség kiemelkedő szerepe, mindenekelőtt a dákoromán-elmélet megalkotásával, a nemzeti ideológia létrehozásában. A szerbek és a ruténok esetében a felekezeti etnikum „belenövése” a modern nemzetbe egyenes vonalúbb, bár dinamikájában akár jóval vontatottabb is lehetett.

Tóth Zoltán Szekszárdról írott alapvető tanulmányában „etnikai-felekezeti csoportokat” elemzett, de a kifejezést más értelemben használta, mint a fenti német szerző. Amikor például katolikus magyar, katolikus német, református magyar, evangélikus német, zsidó magyar, zsidó német stb. csoportokat különített el, az etnikai mezőt a felekezet és a névadás szembesítésével határozta meg. A névelemzés a magyar történetírás régi hagyománya, korábbi korszakokban gyakran az etnikai hovatartozás szinte egyetlen mutatójaként kezelték, de a 19-20. században is gyakran szokás segítségül hívni az „asszimiláció” vizsgálatához. Amikor azonban az országos viszonyok tágabb keretében értelmezi szekszárdi adatait, akkor – más forrás nem lévén – ő is „anyanyelvi-felekezeti csoportokat” különít el. Legújabb, pesti há- zasssági anyakönyvekre alapozott kutatásában azt az lényegi megállapítást is megfogalmazta, hogy ezek „az eredetileg magyar nyelvű etnikumok is sodrába kerültek az összeolvadás folyamatának”. A „nemzetépítés” ilyen szemlélete a „multikonfesszionális” etnikumok szinte teljes spektrumára igyekszik kiterjeszteni az etnokulturális asszimiláció látószögét.

Karády Viktor a „felekezeti népesség” (felekezeti csoportok, felekezeti közösség) szociológiai elemzésével kísérelte meg a „nyelvi asszimiláció” mérlegét megvonni. Éles szemmel figyelte meg, hogy a magyar statisztikában a „felekezeti-anyanyelvi” megközelítésbe két csoport nem illeszthető bele: a jiddist beszélő zsidóság (a jiddist a statisztika a német nyelvűek közé keverte) és a cigányság. Karády végső konklúziója szerint „bár a zsidóság asszimilációs készsége és hajlandósága minden többi csoportét messze meghaladta, a ténylegesen elmagyarosodott népességben legnagyobb súllyal – a zsidók mellett, de talán őket megelőzve – a katolikus és evangelikus németség és tótság szerepelt”.

A fentiek alapján azonban érdemes még egyszer végiggondolni a statisztikai szempontból nehezen megragadható etnokulturális csoportok helyzetét. A zsidóság felekezetként való kezelésével egyidejűleg a felekezeti differenciálódás jeleit láttuk kibontakozni az egyetemes gyűlést követően. Még akkor is, ha a folyamatokat kizárólag a magyar nemzetté válás szempontjából szemléljük, rendkívül eltérő mozgástendenciákat állapíthatunk meg. Fentebb már szó esett az ortodox-neológ hitszónoklatok nyelviségében megkülönböztethető divergáló magatartásról. De területileg rendkívül különböző arányokat mutat a magyar nyelvi integrálódás a népszámlálások kérdései tükrében is: 1910-ben Budapest izraelita népességének 91%-a volt magyar anyanyelvű. Ugyanakkor Máramarosban, ebben a bevándorlásban kulcsszerepet játszó, Galíciával érintkező, északkeleti megyében az izraelita népességből csak 17% vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Társadalomtörténeti elemzésekből, de irodalmi példákból is ismert, hogy a 18. századi morvaországi bevándorlók leszármazottai milyen megvetéssel beszéltek a „polák” bevándorlókról. Végül meg kell említenünk, hogy a korszak folyamatai a zsidóság nemzetté válásának szempontjából is értelmezhetők: a nemzeti öntudatra ébredés, a nacionalizmus ezekhez a folyamatokhoz is biztosítja a retrospektív nemzeti látószöget.

A felekezeti nézőpont nehezen illeszthető a cigányság etnokulturális folyamatainak értelmezéséhez is. Az még nem okozna önmagában gondot, hogy a cigányság is különböző felekezetek között oszlott meg (leginkább a római és görög katolikusok, valamint a görögkeletiek sorában találjuk őket). Az is tudott, hogy a dualizmus kori népszámlálások a cigányságot anyanyelv szerint írták össze: 1890-ben 96 000 főt regisztráltak a polgári népességben. 1893-ban azonban, az első nagy cigányösszeírás végrehajtásakor a származásból indultak ki, e szerint 275 000 főt számláltak össze. A származás szerinti szám tehát háromszorosa volt a legközelebbi népszámlálás anyanyelvi adatának. Ráadásul 1893-ban csak 82 000 cigány anyanyelvű személyt találtak az összeírók, ami viszont 14 000-rel kevesebb, mint az 1890-es népszámlálás adata. S itt már valóban komoly, etnikai csoporthatárokat és belső választóvonalakat érzékelő problémához jutunk: az összeírás nemcsak egybefogta a „leszármazási közösség” révén a cigány genetikus tudattal rendelkezők egészét, hanem életformacsoportok alapján feltárta a rendkívül nagy különbségeket is, amelyek épp a társadalmi integráltság mértékében mutatkoztak meg. Három csoportot állítottak fel: az állandóan letelepedett, a huzamosabb ideig egy helyben tartózkodó, valamint a vándorcigányok kategóriáját (az összeírás egyébként külön hangsúlyozta annak a folyamatnak a fontosságát, amely „a cigányságot a nemzettestbe s ezzel a polgárosultság közösségébe olvasztja”). Az állandóan letelepedetteknek csak 29%-a vallotta magát cigány anyanyelvűnek, 25%-a románnak és 39%-a magyarnak. A huzamosabb ideig egy helyben tartózkodók is hasonló megoszlást mutattak. A vándorcigányoknak azonban 62%-a nevezte magát cigány anyanyelvűnek, 23%-a magyarnak és csak 12%-a románnak. Láthatóan tehát itt is megindult a magyar nyelv terjeszkedése, a társadalmi integráció kezdeti lépései mögött azonban rendkívül heterogén fejlődéstendenciák húzódtak meg, amelyek ráadásul nem a felekezeti mező mentén tagolódtak.

A magyarországi népszámlálások történetében egyetlen olyan eset volt, amikor a kérdezőbiztosok nem az anyanyelvet, hanem a „nemzetiséget” tudakolták, mégpedig az 1850-1851-es, katonai úton végrehajtott összeírás. Ennek is csak a magyarországi kérdései között szerepelt a nemzetiségre vonatkozó pont, amelyhez a kitöltési utasítás az alábbi kurta felvilágosítást fűzte: „A nemzetiség beigtatásánál alapúl szolgál nagykorúaknál saját előadásuk, kiskorúaknál szüleik nemzetisége. A kitétel csak egyetlen szóval történik p. o. ruthén, román.” Ezek alapján nem kétséges, hogy a zömmel idegen tisztek, akik sem az itteni nyelvekben, sem a népismeretben nem voltak jártasak, milyen sokféle szempont keverésével (s a családfő nyilatkozata szerint, de alkalmanként akár annak figyelmen kívül hagyásával is) tudták csak kitölteni a megfelelő rovatot. Deák Ágnes mutatott rá legújabban, hogy a „nemzetiség” megállapításakor egyaránt hagyatkozhattak az illető nevének csengésére, a család eredeti származására, felekezetére, illetve beszélt nyelvére. 1849 után ráadásul egy ilyen „nyilatkozat” egyes csoportok esetében a győztesek iránti lojalitás (vagy a rezisztencia) zamatával is bírt. A korabeli közvélemény eleget kárhoztatta mindezért az „osztrák” népszámlálás nemzetiségi adatait, sőt a következő évtizedekben statisztikusaink (Fényes Elek, Keleti Károly) igyekeztek a magyarság arányát alábecslő számadatokat korrigálni. Az 1869-es első népszámlálásból azonban – bár az előterjesztésben még szerepelt – végül mégis kimaradt a nyelvre vonatkozó kérdőpont. Ezek után némileg meglepő, hogy a történetírásban az 1851-es adatok néha természetes módon kerülnek az 1880-tól rendelkezésre álló anyanyelvi statisztikák mellé, s az oly sokszor kárhoztatott számok hosszú távon különösebb zavar nélkül illeszkedni látszanak a fent tárgyalt etnikai folyamatokhoz. Pedig az összeírási kritérium különbözőségén túl az is lényeges sajátossága e népszámlálásnak, hogy a zsidóságot nemzetiségként („néptörzsként”) és nem csak felekezetként vették tekintetbe (a két szám egyébként egybeesett).

A nemzetiségi szempont visszavezet bennünket az etnicitással kapcsolatos magyar politikai koncepció vizsgálatához. Mindenekelőtt a magyar politikai nemzetfelfogás formálódását kell vázlatosan nyomon követnünk. Az 1790-es országgyűlés által a nem egyesült görögökkel kapcsolatban elfogadott törvény (nem meglepő, hogy ismét csak a felekezeti mező kapcsán) fogalmazta meg először, hogy „mi őket, valamint a többi nemzetiségeket is, melyek Ma gyarországot és a kapcsolt részeket lakják, magyaroknak, a közös haza fiainak nyilvánítjuk”. Ennek a koncepciónak a megvalósításában döntő lépcsőfok volt 1844-ben (II. tc.) a magyar államnyelv törvénybe iktatása. 1848-ban a nem magyar nemzetiségi mozgalmak követelték a nemzetiségi jogegyenlőség alkotmányos kimondását, de arra nem került sor. Az 1849-es olmützi oktrojált alkotmány és a szegedi országgyűlés július végi nemzetiségi határozata ugyan egymással versengve kimondta „a minden népiségek szabad kifejlésének elvét”, a gyakorlati megvalósításra azonban nem hagyott időt a történelem.

1.2. táblázat - 3. táblázat Magyarország népességének megoszlása anyanyelv szerint 1880-1910 (Horvátország és Fiume nélkül)

Megnevezés

Polgári népesség

Összes népesség

1880

1890

1900

1910

Magyar

6403687

7356874

8 648 678

9938134

Német

1 869 877

1 988589

1 997 115

1901642

Szlovák

1855442

1 896641

2 002 136

1 946165

Román

2403035

2 589 066

2 798 536

2 948 049

Ruszin

353226

379 782

424 727

464 259

Horvát

183 642

183 935

181882

Szerb

631995

437 682

461091

Bunyevác, sokác

495 105

87 278

88 209

Szlovén

63 261

70 912

76 815

75 072

Cigány

78 759

91 603

142 351

210 834

Egyéb

69 340

81 280

Nem magyar összesen

7324935

7776620

8 150 622

8 276 593

Összlakosság

13 728662

15 133494

16 799 300

18 214 727

Százalékban

Magyar

46,65

48,61

51,48

54,56

Német

13,62

13,14

11,89

10,44

Szlovák

13,52

12,53

11,92

10,68

Román

17,50

17,11

16,66

16,18

Ruszin

2,57

2,51

2,53

2,55

Horvát

1,21

1,09

1,00

Szerb

4,60

2,61

2,53

Bunyevác, sokác

3,27

0,52

0,48

Szlovén

0,46

0,47

0,46

0,41

Cigány

0,57

0,61

Egyéb

0,51

0,54

0,85

1,16

Nem magyar összesen

53,35

51,39

48,52

45,44


Forrás: Katus László: Nemzetiségi adatsorok a dualizmus korában. In Magyarok a Kárpát-medencében. (Szerk. Glatz Ferenc.) Budapest, 1988, 195.

14. ábra A népesség anyanyelve hitfelekezetek szerint 1880-ban és 1910-ben

Forrás: Magyar Statisztikai Közlemények. 27. k. 132-133.; Magyar Statisztikai Közlemények. 64. k. 136-137.

Az 1868. évi XLIV. törvény („a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában”) liberális szövege Deák Ferenc formulázásában végül szélesebb összefüggésbe ágyazva így fogalmazta meg az előfeltételeket: „Magyarország összes honpolgárai, politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja. továbbá ezen egyenjogúság egyedül az országban divatozó többféle nyelvek hivatalos használatára nézve, és csak annyiban eshetik külön szabályok alá, a mennyiben ezt az ország egysége, a kormányzat és a közigazgatás gyakorlati lehetősége s az igazság pontos kiszolgáltatása szükségessé teszik.”

Az államnyelv mellett nemzetiségi nyelv a közigazgatásban a törvényhatóságok (megye, törvényhatósági város) szintjén csak annyiban jelenhetett meg, amennyiben a „képviselő testület vagy bizottmány tagjainak legalább egyötöd része” azt a jegyzőkönyv nyelvéül kívánja (2. §). A jegyzőkönyvi nyelv azonban csakis kivételesen szerepelhetett az ügyintézés belső nyelveként (5. §). S csak a lehetőség volt adott, hogy a törvényhatóságok területén a tisztviselők „a községekkel, gyülekezetekkel, egyesületekkel, intézetekkel és magánosokkal. hivatalos érintkezéseikben. ezek nyelvét használják” (6. §). Az állami tanintézetekben az oktatási nyelv meghatározása a közoktatási minisztert illette, de egyúttal kötelessége volt gondoskodni arról, „hogy a hon bármely nemzetiségű, nagyobb tömegekben együtt élő polgárai az általuk lakott vidékek közelében anyanyelvükön képezhessék magukat egészen addig, hol a magasabb akadémiai képzés kezdődik” (17. §). Az egyházközségek azonbanjogot kaptak arra, hogy anyakönyveik vezetésének, „nemkülönben – az országos iskolai törvény korlátai között – iskoláikban az oktatásnak nyelvét tetszés szerint választhatják meg” (14. §).

Ez a koncepció, amely az államnemzeti politikai integrációt feltételül szabta, szűkebb volt annál, mint amit az 1849-es szegedi országgyűlési határozat és az 1861-es országgyűlés nemzetiségi bizottsági javaslata kívánt adni a nemzetiségeknek. A politikai nemzettől megkülönböztetett nyelvi-kulturális értelemben felfogott nemzetiség egyénei, családai, szűkebb községi önkormányzatai szintjén biztosította a szabad nyelvválasztást (az is kérdés, vajon a törvény szellemében lehet-e egyáltalán magyar nemzetiségről beszélni). Felkínálta ugyan a nyelvi beolvadás lehetőségét a politikailag egyenjogúsított nemzetiségi egyének számára, de a törvény nyelvi magyarosító ereje viszonylag csekély volt, hiszen annak kibontakoztatására a közigazgatásban a megyétől, az oktatásban pedig az akadémiai szinttől felfele nyílott igazán lehetőség. A nyelvi magyarosodás fő hordozói a politikai és gazdasági érintkezés és integráció csatornái: a piacosodás és az iparosodás kiváltotta városba áramlás, a felsőbb iskolák által elérhető közigazgatási és szabadfoglalkozású pályák, valamint a multietnikus vallások lehettek. A nemzetiségi mozgalmak vezetői viszont úgy érezték, hogy a kulturális-nyelvi identitás szintjén túllendülni, a nemzetépítés második fázisához eljutni nem kapták meg az igényelt törvényes garanciákat. Ott, ahol a nyelvhatárok élesen elkülönültek, mind a kormányzat, mind a nemzetiségi mozgalmak számára szűk tér nyílt bármiféle érdemi változáshoz. A patthelyzetből történő elmozduláshoz két út kínálkozott: az egyik a kulturális magyarosítás irányába, a másik a nemzetiségi csoportok politikai lojalitásának („hungarus” tudatának) felmorzsolódása felé.

A nemzetté válás sodrában kultúra és etnicitás szorosan összefüggő folyamatait különböző fogalmak segítségével közelíthetjük meg. Eddig lényegében a kulturális hasonulást, a kulturális antropológiában bevett szakkifejezéssel élve az „akkulturációt” igyekeztünk körüljárni. Ez legáltalánosabban véve annyit jelent, hogy a különböző kulturális rendszerekhez tartozó egyének és csoportok közötti érintkezés során egyik vagy mindkét csoport kulturális alkatában változások keletkeznek. A vizsgálat során érdemes figyelmet fordítani az érintkező intézmények viselkedési szabályrendszerére, valamint a kultúrákat egymás számára megjelenítő csoportok viszonyában fellelhető uralmi vagy alávetettségi mozzanatokra. Másfajta jelentéssel bír a strukturális beolvadás, vagyis az asszimiláció kategóriája, amelyet mégsem szokás pontosan megkülönböztetni az akkulturációtól. Az asszimiláció elsősorban egyéni (bár akár tömeges) kilépést jelent valamely csoportkötődésből, rövidebb-hosszabb ideig tartó, akár többgenerációs folyamatot, míg végül az illető személy (akár családtagjaival együtt) befogadást nyer szerzett identitásába, új strukturális pozíció birtokába jut. A folyamatot gazdasági és társadalmi tényezők éppúgy meghatározzák, mint a kultúra réteghatárai és az államhatalom ezzel kapcsolatos intézkedései. Ez a változás is tartalmazza az uralmi mozzanatot, valamint egyfajta többségi-kisebbségi dimenziót is, bár az asszimiláció kényszerét távolról sem nyílt erőszak hozhatja okvetlenül működésbe. A kormányzat és a zsidó vállalkozók viszonylatában például William McCagg „modernizációs szövetségről”, Karády Viktor pedig még ennél is tágabb értelemben „asszimilációs szerződésről” írt. Az azonban épp ebből a tágabb kontextusból nyilvánvaló, hogy az asszimiláció elemzésére a felekezeti-anyanyelvi hasonulás számadatai nem elégségesek. Az akkulturációs folyamatok előrehaladása nélkül semmiféle asszimiláció nem képzelhető el, az akkulturáció azonban önmagában nem eredményezi a (gyakran több generáción keresztül elhúzódó) beolvadást, és önmagában rendkívül szerteágazó, multikulturális következményekhez vezethet. Szükséges, de nem elégséges feltétele tehát az asszimilációnak.

Minek alapján dönthető el akkor, hogy a 19. századi magyarországi etnokulturális folyamatok az akkulturáció vagy az asszimiláció fogalomkörén belül értelmezhetők, értelmezendők?

Induljunk ki először a fent már elemzett nyelvi magyarosodás népszámlálásban rögzített tényeiből. A népszámlálások nyelvhasználati kérdésének volt egy második fele is, rendszeresen felmérték ugyanis a (változóan meghatározott) „anyanyelven” túl egyéb nyelvek ismeretét is. (Itt is módosult menet közben a kérdés: 1880-ban a más „hazai nyelv”, 1890-ben a „hazai nyelvek” tudását írták össze, 1900-tól viszont már nem csak a „hazai” nyelvek iránt érdeklődtek.) A nyelvtudás feldolgozása során azonban 1880 és 1900 között hasonló módon összegezték az elsősorban beszélt második nyelv ismeretét (1900 után ebben az összefüggésben már amúgy sem történt lényeges változás). Ennek a „másodlagos” információnak a fényében az „elsődleges” is más megvilágításba kerül. 1880 és 1900 között ugyanis a csak magyarul beszélők aránya a magyar „anyanyelvűek” között 82,5%-ról 79,5%-ra, azaz három százalékponttal apadt (abszolút számuk azonban természetesen gyarapodott). Ugyanakkor – szintén a magyar „anyanyelvűek” között – az „elsősorban németül is beszélők” 9,9%-ról 12,1%-ra, az „elsősorban szlovákul is beszélők” 3,4%-ról 3,8%-ra, „az elsősorban románul is beszélők” pedig 2,7%-ról 3%-ra növekedtek. Mivel teljes nyelvvesztésről egy generáció alatt nemigen lehet beszélni, ezért a nyelvi magyarorodás mérlegében nyilvánvalóan a magyar anyanyelvűek második nyelvtudása jelzi, hogy mely nyelvi (láthatóan elsősorban a jiddist is magában foglaló német) közösségek rovására történt az a folyamat, amelyet ezek alapján („anyanyelvi”) akkulturációnak célszerű nevezni.

Az etnokulturális folyamatok tárgyalása nem lenne teljes, ha figyelmen kívül hagynánk az iskoláztatás, az írni-olvasni tudás (alfabetizáció) kérdéskörét. Az alfabetizációt ugyanaz a két tényező határozta meg, amelyről az eddigiekben is szó esett: a vallásfelekezet és az állam(nemzet). Mindössze egyetlen példát idézek illusztrációként: az iparosodás kezdetén ugyan Skóciában a felnőtt népesség 80%-a, Angliában pedig csak 60%-a tudott írni, ám az ún. ipari forradalom mégis az utóbbit tette a világ első iparosnemzetévé. Az alfabetizációban megmutatozó skót előnyt egyértelműen a presbiteriánus egyház javára írhatjuk, az iparosodás szempontjából azonban ez nem bizonyult elsődleges feltételnek a 18. század végén.

Ráadásul Angliában a 19. század első felében az analfabéták aránya még tovább növekedett. A poroszoknál, illetve Ausztriában ugyanakkor egyértelműen a felvilágosult abszolutizmus meghatározó szerepét kell kiemelnünk az iskoláztatásban. Magyarországon az előzmények Mária Terézia uralkodásáig, a Ratio Educationis kiadásáig (1777) nyúltak vissza. Korszakunk fejleményei között mindenekelőtt a neoabszolutizmus iskolareformját (Entwurf, 1850) és az Eötvös-féle népiskolai törvényt (1868) kell megemlítenünk. Az erőteljes állami beavatkozás dacára az iskoláztatás hátterét alapjában a felekezetek határozták meg.

Az iskolázottság szempontjából az izraeliták és a protestánsok alfabetizációs szintje jóval meghaladta a többiekét. A legmagasabb az izraelita vallásúaké volt (1890-ben 65%-uk, 1910-ben háromnegyedük tudott írni-olvasni). A protestánsok közül az evangélikusoké 1890-ben lényegében az izraelitákkal azonos nagyságrendről indult 64,8%-kal, 1910-ben pedig 73,5%-ot ért el, ugyanezekben a metszetekben a reformátusoknál 58,4%-ra, illetve 68,6%-ra tehető az írni-olvasni tudók aránya. Egészében nézve az első világháború előttre Magyarországon az analfabetizmus a felnőtt népesség egyharmadára szorult vissza. Az alfabetizáció szintjét tekintve Svájc, Németország, Nagy-Britannia, sőt Írország mögött álltunk, Németország, Ausztria, Észak-Itália és Skandinávia egyaránt megelőzött bennünket.

Az Eötvös-féle népiskolai törvény (1868:XVIII. tc.) még összhangot igyekezett tartani a nemzetiségi törvénnyel. Kimondta, hogy a községi iskolákban „minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben az a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike” (58. §). A felsőbb népiskolai osztályokra nézve azonban már úgy rendelkezett, hogy „amely iskolákban a tanítási nyelv nem a magyar, ott a magyar nyelv” is kötelező tárgy kell hogy legyen (64. §). Ugyanez állt a polgári iskolákra is. A felekezeti iskolák tannyelvválasztási autonómiáját Eötvös érintetlenül hagyta.

A nemzetiségi iskoláztatás viszonyairól átfogó képet kaphatunk, ha az Eötvös által elrendelt népiskolai felvétel adatait vesszük szemügyre. (Keleti Károly mellesleg a tanköteles korú gyermekek e felmérése alapján kísérelte meg annak idején a nemzetiségek számarányának becslését az 1869-es népszámlálásra vonatkoztatva.) Ha nem a tanköteleseket, hanem a ténylegesen iskolába járókat vizsgáljuk, Magyarország és Erdély együttes adataiból a magyar nyelvű iskolások 48,7%-kal, a németek 19,5%-kal, a szlovákok 14,3%-kal, a románok pedig 11,4%-kal részesedtek. (A németek aránya alacsonyabb, a románoké pedig magasabb volt a tankötelesek között.)

A magyar nyelv kötelező tárgyként tanításának igényével – Trefort Ágoston miniszteri rendeleti előkészítése után – az 1879-es XVIII. tc. lépett fel. Ekkoriban – a miniszteri jelentés szerint – a népiskolák tanulói közül 48,2% volt magyar anyanyelvű, 17,1% német, 15,6% szlovák és 12,3% román. A csekély mértékű spontán eltolódást a magyar és német iskolások rovására a korabeli magyar politikai közvélemény nem a természetes szaporodás különbségeivel, hanem a magyar „nemzetiség” védelmének elmulasztásával magyarázta, és hathatós intézkedéseket sürgetett. Ennek kifejezése lett az imént említett 1879-es törvény (amelyet majd az 1883-as középiskolai és az 1891-es kisdedóvó törvény is követett). A magyarosító törvények sorozata azonban nyilvánvalóan nem érte el célját, hiszen a vallás- és közoktatási miniszter 1895-ben fokozott eréllyel, rendeletileg igyekezett érvényt szerezni az 1879-es intézkedésnek. Emlékiratában Lukács György így emlékezett vissza szándékaira: „Úgy éreztem, hogy végre kell és végre lehet hajtanunk az 1879-es törvényt anélkül, hogy ezzel a hitfelekezetek és a községeknek azon jogait érintenők, hogy iskoláikban a tanítás nyelvét maguk állapíthatják meg, tehát anélkül, hogy bárkit is anyanyelvének szabad használatában és az anyanyelvén való tanulásban korlátoznánk.” Ennek jegyében azután ún. „szerves népoktatási törvényjavaslatot” hagyott utódjára örökül, aki azt valóban fel is használta elhíresült (vagy inkább hírhedtté vált) törvényében.

Amikor a nemzetiségek iskoláztatása kapcsán az erőszakos kulturális magyarosítás kérdése felvetődik, különösen az 1907-es ún. Lex Apponyit szokás emlegetni. A törvényt Apponyi

Albert kultuszminisztersége, a „nemzeti koalíció” időszaka alatt fogadták el. A szabályozás lényege az volt, hogy az iskolák állami támogatását ahhoz kötötték, hogy tanítják-e abban az iskolában a magyar államnyelvet vagy nem. Részben ennek a következménye volt, hogy a korábbi nemzetiségi felekezeti iskolák állami iskolákká alakultak, hogy hozzájuthassanak az állami támogatáshoz. Nem kétséges, hogy Apponyi szándékai között a kulturális magyarosítás igen fontos szerepet játszott. A törvény szövege azonban a magyar államnyelv tanításáról és nem a magyar anyanyelvről szólt, úgy, ahogy az beilleszthető volt a politikai nemzet koncepciójába. Azt kívánta elérni, hogy a tanulók „anyanyelvük megtagadása nélkül, egyszersmind a magyar államnyelvnek is birtokába jussanak”. A célkitűzés tehát valamifajta kétnyelvűség volt, a hangsúly a nemzetiségi anyanyelv mellett a magyar államnyelv elsajátítására került. Ne felejtsük el ugyanakkor azt sem, hogy a mindenütt komoly anyagi nehézségekkel küzdő egyházi iskoláztatás – az állam és egyház harcának eldőlte után vagyunk – ingyenes oktatás biztosítását jelentette egy sor nemzetiségi területen levő iskolában. Az intézkedés következménye azonban nemzetiségenként rendkívül különböző lett. Az 1907/08-as tanévben az elemi iskolák tanulói között a magyar anyanyelvűek 54,7%-ot, a németek 12,8%-ot, a szlovákok 13,5%-ot, a románok 12%-ot tettek ki. A négy legnagyobb anyanyelvi csoport arányait tekintve a hetvenes évekhez képest a magyarok aránya hét százalékponttal emelkedett, térnyerésük elsősorban a német anyanyelvűek jelentős visszaesésével és a szlovákok arányvesztésével függött össze. Már az Apponyi-féle törvény bevezetésének tanévében a németeknek és a szlovákoknak mindössze bő egyötöde járt saját anyanyelvű tanintézetbe, a románoknál és a szerbeknél ez az arány a pravoszláv egyházi iskoláztatás jóvoltából 80% felett volt. A ruténoknak viszont mindössze egyhetede járt saját tannyelvű intézménybe. A törvény következményeit jobban megbecsülhetjük, ha a nemzetiségi törzsterületeket vesszük szemügyre. Szarka László adatai alapján 1876-ban a szlovák nyelvterületen 2016 szlovák népiskola működött, 1913-ban viszont már csak 354. A rohamos csökkenés az 1900-as években következett be. Ugyanakkor magyar népiskola ugyanezekben a megyékben 1876-ban még csak 1036 volt, 1913-ban pedig már 3478. Ez a rohamos gyarapodás azonban nemcsak a Lex Apponyi következtében, hanem már azt megelőzően indult be. Az erdélyi román anyanyelvű iskolák száma viszont az 1870-es évekhez képest alig változott, a görögkeleti és a görög katolikus egyházi iskoláztatás dominanciája ugyanis szinte érintetlen maradt. A népiskolai adatok alapján ismét csak az akkulturáció jelenségei tárulnak a szemünk elé, az iskoláztatási asszimiláció a felsőbb tanintézetekbe eljutó kevesek osztályrésze volt. Míg az 1910/11-es tanévben az elemi iskolák tanulóinak mintegy 55%-a számított magyar anyanyelvűnek, az iparos- és kereskedő-tanonciskolákban a megfelelő arányszám 68,5%-ra, a gimnáziumokban és reáliskolákban 81%-ra, a felsőoktatásban pedig 89%-ra rúgott.

A strukturális beolvadás alaposabb vizsgálatához a felekezeti-anyanyelvi paraméterek társadalomszerkezeti vetületét célszerű számításba venni. Szerencsére a dualizmus kori statisztikák alapján lehetőség van arra, hogy a felekezeti hovatartozást vagy az anyanyelvet rávetítsük egyrészt a tevékenységszerkezetre, másrészt pedig azon belül a foglalkozási viszonyra. Ennek legegyszerűbb mutatója lehet például, hogy mely ágazati csoportokban (foglalkozási viszonyban) mutatható ki felülreprezentáltság a felekezeti összeshez képest. A mezőgazdaságban például egyértelműen a görög katolikusok, görögkeletiek, reformátusok és unitáriusok aránya nagyobb számottevően össznépességben elfoglalt helyzetükhöz viszonyítva. Idetartoznak tehát egyrészt az ún. csonka (paraszti) társadalmak, ahol az etnikum nem rendelkezik „saját uralkodó osztállyal”, másrészt pedig a protestáns magyarság közösségei. A tulajdonképpeni iparban az izraeliták, a római katolikusok és az evangélikusok, a kereskedelmi és hiteléletben az izraeliták, a közszolgálatban és a szabadfoglalkozásúak között pedig az izraeliták, unitáriusok és reformátusok rendelkeznek képviseleti többlettel. A változások összehasonlító elemzésére statisztikai okból csak a századfordulótól kezdve van mód. Arra, hogy történt elmozdulás, oldódott bizonyos foglalkozások viselkedésszociológiai értelemben vett rendi elkülönültsége, csak egyetlen felekezeti példát idézek: a kereskedelmi és hiteléletben foglalkoztatottak közül 1900-ban 56,5%, 1910-ben pedig 49,9% volt izraelita. Ezek a megindult szerkezeti asszimiláció mérhető jegyei. Az iparosodással azonban nyelvi értelemben nem járt együtt automatikus magyarosodás, hiszen a peremterületek nagyipara a nemzetiségi körzetekből verbuválta munkásságának jelentős részét, sok helyütt legfeljebb magyar nyelvszigetek létrehozásához járult hozzá. Míg 1910-ben a kitermelés helyéhez kötött bánya- és kohóipar munkásságának 46%-a volt magyar anyanyelvű, a dinamikus ipari nagyvárosokhoz és különösen a fővároshoz gravitáló vas- és gépiparban ez az arányszám 69%-ra rúgott. Ugyanakkor azt is meg kell állapítanunk, hogy a kisipari segédszemélyzetnek jóval nagyobb része vallotta magát magyar anyanyelvűnek, mint a gyáriparé.

Az akkulturáció, illetve asszimiláció folyamatának további lehetséges elemzési síkja a vegyes házasságok vizsgálata. Ezen a területen viszonylag későn indultak meg a kutatások, Karády Viktor és Tóth Zoltán munkáit említhetem kivételképpen.

Az 1880-as évtizedben az összes házasságokból 8%, az 1900-1910 közötti évtizedben 12% volt felekezeti vegyes házasság Magyarországon. (Ez utóbbiban lassan emelkedő irányzattal részesült az 1895 óta engedélyezett keresztény-zsidó vegyes házasság is.) A vegyes házasság irányában leginkább nyitott felekezetnek a vegyes házasságok relatív gyakorisága alapján az unitáriust tekinthetjük, őket egy fokozattal lemaradva a reformátusok és evangélikusok követték, majd pedig a görög katolikusok. Ezeknél a magasabb „hajlandósági arányoknál” természetesen számításba kell venni egyrészt a felekezet nagyságát, másrészt azt, hogy a különböző felekezetek szociometriailag mérhető távolsága különböző volt. A statisztika szempontjából vegyes házasságnak számított egy református-evangélikus, illetve egy görög katolikus-római katolikus házasságkötés is. A legkisebb „hajlandóságot” a vegyes házasodásra a római katolikusok, a görögkeletiek és az izraeliták mutatták. (Természetesen itt a felekezetváltást, kikeresztelkedést nem tudjuk figyelembe venni, bár ezek ismert módon a vegyes házasság alternatíváiként jöttek számításba.) A vegyes házasságok (és ezen belül a keresztény-zsidó vegyes házasságok) arányának lassú, de egyenletes növekedése egyértelműen jelzi a strukturális beolvadás (asszimiláció) megindult folyamatát az első világháború előtti Magyarországon. 1896-tól kezdve azonban olyan adatsorral is rendelkezünk, amely az anyanyelvi tekintetben vegyes házasságok számát adja tudtul. Összevetve azt a felekezeti vegyes házasságokkal, némi kétellyel rögzíthetjük, hogy a házasodásban az anyanyelvi kötődés erősebbnek tűnik, mint a felekezeti. Itt természetesen arra is gondolnunk kell, hogy az „anyanyelv” megváltoztatását nem kötötték olyan regisztrálási procedúrához, mint a felekezetét, és egy megindult nyelvi hasonulás esetén a információ egyszerű bemondáson alapult. A vegyes házasságok vizsgálata – különösen a felekezetek közötti – finoman mutatja, ahogy a társadalom intim szférájában, a „család oldó erején” keresztül a felekezeti-etnikai válaszfalak lebontása után nyílt kapukon keresztül megindult a közlekedés. Ezen a területen az akkulturációs folyamatok lassú előrehaladása lehetőséget adott a hosszabb távon megvalósítható asszimiláció kibontakozásához.

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy az első világháborúig terjedő időszakban mindvégig fontos és lehetséges az ún. felekezeti etnikumok és az ún. nemzetiségek megkülönböztetése és párhuzamos nyomon követése. A felekezeti etnikumok a korabeli liberális felfogás alapján tulajdonképpen a privát szférába húzódtak be, kulturális csoportképző erejük azonban megmaradt. A nemzet vagy nemzetiség kategóriája viszont egyértelműen a közéleti szférára vonatkoztatható, hiába próbálta a magyar politikai közfelfogás a nemzetet (államnemzetet) a politikumban tartani és a nemzetiséget (kultúrnemzetiséget) a kulturális szférára redukálni. Az utóbbi politikai tényezőként újra és újra a felszínre bukkant, úgy, ahogy azt a 19. század második felétől egészen napjainkig, a nemzetiségi kérdés formájában megszokhattuk. Igaz, Trianon óta számunkra az egész probléma kultúrnemzeti (kisebbségi) értelmezésbe transzformálódott.

FELHASZNÁLT IRODALOM

A Magyarországban 1893. január 31-én végrehajtott czigányösszeírás eredményei. Magyar Statisztikai Közlemények. Új folyam, 9. k. Budapest, 1895.

Badál Ede: Kastélyok, kúriák Pest, Heves és Nógrád megyében. Budapest, 1987.

Bausinger, Hermann: Népi kultúra a technika korszakában. Budapest, 1995.

Benda Gyula: A tárgyak termelése és fogyasztása a jobbágyfelszabadítást megelőző évszázadban. (Szemlélet és háttértényezők.) Néprajzi értesítő, 1994, 85-97.

Bierbauer Virgil: Pesti építőmesterek munkássága 1809-1847. In Tanulmányok Budapest Múltjából. I. Budapest, 1932, 76-99.

Brandt, Juliane: Protestantismus und Gesellschaft im dualistischen Ungarn. Südost-Forschungen, 1996. 179-240.

Budapest története. IV. (Szerk. Vörös Károly.) Budapest, 1978.

Buzinkay Géza: A középosztály lakásideálja. In Polgári lakáskultúra a századfordulón. (Bev. Hanák Péter.) Budapest, 1992, 13-27.

Csorba László: A katolikus autonómia és a közalapok problémája a századforduló Magyarországán. Protestáns Szemle, 1992. április. 116-136.

Dányi Dezső: Az 1850. és 1857. évi népszámlálás. Budapest, 1993.

Deák Ágnes: „Az abszolutizmus vas vesszője alatt.” Erdély magyar szemmel 1850-51-ben. Holmi, 1996. 5. 713-735.

Don, Jehuda – Magos, George: A magyarországi zsidóság demográfiai fejlődése. Történelmi Szemle, 1985. 3. 437-469.

Dózsa Katalin: Letűnt idők — eltűnt divatok. Budapest, 1989.

Egy nagyvilági hölgy [Wohl Janka]: Az otthon. Útmutató a ház célszerű és izlésteljes berendezésére s vezetésére. Budapest, 1882.

Erdély története. III. k. 1830-tól napjainkig. (Szerk. Szász Zoltán.) Budapest, 1986.

Ferdinándy Katalin: Dualizmus kori elitiskolák. A felekezeti összetétel változása a statisztikák tükrében. Educatio, 1995. 4. 668-683.

Gellner, Ernest: A nacionalizmus és a komplex társadalmak kohéziójának két formája. In Eszmék a politikában: a nacionalizmus. (Szerk. Bretter Zoltán és Deák Ágnes.) Pécs, 1995, 188-213.

Glatz Ferenc: Polgári fejlődés, nacionalizmus, asszimiláció a 19. században. In uő: Nemzeti kultúra — kulturált nemzet 1867—1987. Budapest, 1988, 36-52.

Glettler, Monika: Ethnizitat als gesellschaftlichiches Konfliktfeld in Prefiburg und Budapest. In Wien — Prag — Budapest. Blütezeit der Habsburgmetropolen; Urbanisierung, Kommunalpolitik, gesellschaftliche Konflikte (1867-1918). (Hrsg. Melinz, Gerhard – Zimmermann, Susan.) Wien, 1996, 219-230.

Gyáni Gábor: Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakás múltja. Budapest, 1992.

Gyáni Gábor: Polgári otthon és enteriőr Budapesten. In Polgári lakáskultúra a századfordulón. (Bev. Hanák Péter.) Budapest, 1992, 29-51.

Gyáni Gábor: Az asszimiláció fogalma a magyar társadalomtörténetben. Valóság, 1993. 4. 18-28.

Gyáni Gábor: Polgárosodás mint zsidó identitás. BUKSZ, 1997. 3. 266-278.

Gyivicsán Anna: Anyanyelv, kultúra, közösség. A magyarországi szlovákok. Budapest, 1993.

Hamar Mária: A magyar nyelv kötelező tanításáról szóló 1879. évi törvényről. Századok, 1976. 1. 84—119.

Hanák Péter: Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században. Történelmi Szemle, 1974. 4. 513-536.

Hanák Péter: A polgári lakáskultúra szakaszai a XIX. században, 1815-1914. In Történeti antropológia. (Szerk. Hofer Tamás.) Budapest, 1984, 165-180.

Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Budapest, 1988.

Hofer Tamás: Három szakasz a magyar népi kultúra XIX-XX. századi történetében. Ethnographia, 1975. 2-3. 398—413.

Jews in the Hungarian Economy 1760-1945. (Ed. Silber, Michael K.) Jerusalem, 1992.

Kaposi Zoltán: Földesúri épületek Somogyban a 18-19. században. In Rendi társadalom — polgári társadalom. 9. Mágnások, birtokosok, címerlevelesek. Debrecen, 1997, 261-273.

Karády Viktor: Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek Magyarországon (1867—1945). Történeti-szociológiai tanulmányok. Budapest, 1997.

Karády Viktor: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok. Budapest, 1997.

Katus László: Nemzetiségi adatsorok a dualizmus korában. In Magyarok a Kárpát-medencében. (Szerk. Glatz Ferenc.) Budapest, 1988, 193-200.

Katus László: Multinational Hungary in the Light of Statistics. In Ethnicity and Society in Hungary. (Ed. Glatz Ferenc.) Budapest, 1990, 111-131.

Kende János – Sipos Péter: Ipari munkásság és asszimiláció Magyarországon 1870-1910. Történelmi Szemle, 1983. 2. 238-254.

Kósa László: A vallási közönyösség növekedése Magyarországon a 19. század közepén. In Népi kultúra — népi társadalom. XIII. (Szerk. uő:) Budapest, 1983, 211-233.

Kósa László: A parasztság polgárosulása. Hitel, 1992. december. 50-61.

Kosáry Domokos: Művelődés a 18. századi Magyarországon. Budapest, 1983.

Kovács Alajos: A bányászat és nagyipar hatása a magyarosodásra. Közgazdasági Szemle, 1909. 16-30.

Kovács Alajos: A magyarság nyelvtudása. Magyar Statisztikai Szemle, 1934. 10. 823-841.

Ö. Kovács József: Zsidók a Duna—Tisza közén. Társadalomtörténeti esettanulmányok, XVIII—XIX. század. Kecskemét, 1996.

Kozma István: Családnév-változtatás és történelem 1894-1956. Századok, 1997. 2. 383^52.

Kövér György: Felekezet és nemzetiség: az oroszországi értelmiség példája a századfordulón. Történelmi Szemle, 1977. 2. 247-260.

Literacy and Social Development in the West: a Reader. (Ed. Graff, Harvey J.) Cambridge, 1981.

Magyarország helységeinek 1773-ban készült hivatalos összeírása. (Kiadja a magyar békeküldöttség.) Budapest, 1920.

Marjanucz László: A szegedi zsidó családok a 19. században. Szeged, 1988.

Mazsu János: Iparosodás és alfabetizáció. In Iparosodás és modernizáció. (Szerk. uő:) Debrecen, 1991.

McCagg, Jr. William O.: Jewish Nobles and Geniuses in Modern Hungary. New York, 1972.

Mialkovszky Mária: Egy budapesti szervezett szakmunkás lakása a századelőn (Anyagismertetés és a kutatási problémák felvetése). In A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Évkönyve, 1975-76. 54-95.

Niederhauser Emil: A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Budapest, 1977.

Péter László: Az 1868. XLIV. t.c. „A nemzetiségi egyenjogúság tárgyában” és a törvényhatóságok hivatalos nyelve. Aetas, 1992. 4. 127-138.

Péter László: Az állam és egyház viszonya és a civil társadalom Magyarországon: történeti áttekintés. Századvég, Új folyam. 4. 1997. tavasz. 3-33.

Pietsch, Walter: A zsidók bevándorlása Galíciából és a magyarországi zsidóság. Valóság, 1988. 11. 47-60.

Praznovszky Mihály: A Nógrád megyei nemesség lakóviszonyai a XIX. század első felében. In A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve, VII. 1981. 123-147.

Prepuk Anikó: Zsidó anyakönyvek vizsgálata a múlt század utolsó harmadában. In Rendi társadalom — polgári társadalom. 2. Kutatás-módszertan. (Szerk. Erdmann Gyula.) Gyula, 1989, 133-144.

Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában. Debrecen, 1997.

Salacz Gábor: Egyház és állam Magyarországon a dualizmus korában 1867—1918. München, 1974.

Schorske, Carl E.: Fin-de-Siécle Vienna. Politics and Culture. Cambridge, 1981.

Smith, Anthony D.: A nacionalizmus. In Eszmék a politikában: a nacionalizmus. (Szerk. Bretter Zoltán és Deák Ágnes.) Pécs, 1995, 9-27.

Smith, Robert J.: Az amerikai etnológusok akkulturációs kutatásai: a kialakulás és az újabb fejlemények. In Műveltség és hagyomány, VI. (Szerk. Gunda Béla.) Budapest, 1964, 107-114.

Szabad György: A polgári jogegyenlőség elleni támadás és kudarca a századvégi Magyarországon. Társadalmi Szemle, 1982. 8-9. 68-79.

Szabó István: A magyarság életrajza. H. é. n. [1941]

Szarka László: Magyarosodás és magyarosítás a felső-magyarországi szlovák régióban a kiegyezés korában (Adalékok a dualizmus kori asszimiláció természetrajzához). In Polgárosodás Közép-Európában. (Szerk. Somogyi Éva.) Budapest, 1991, 35-47.

Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés — magyar nemzetiségi politika 1867—1918. Pozsony, 1995.

Szász Zoltán: A nemzetiségi kérdés és országgyűlési megítélése. In A magyar országgyűlés 1848/49-ben. (Szerk. Szabad György.) H. é. n. [1998] 317-339.

Thirring Gusztáv: Budapest, építőipara és építkezései. Közgazdasági Szemle, 1900. 437^59.

Tóth Zoltán: Szekszárd társadalma a századfordulón. Budapest, 1989.

Tóth Zoltán: Mit olvaszt az „olvasztótégely”? Regio, 1995. 1-2. 78-101.

Turczynski, Emanuel: Konfession undNation. ZurFrühgeschichte der serbischen und rumanischenNationsbildung. Düsseldorf, 1976.

Vörös Antal: A paraszti termelő munka és életforma jellegének változásai a Dunántúlon 1850-1914. Történelmi Szemle, 1966. 2. 162-187.

Zakariás G. Sándor: Pesti építőmesterek munkássága 1850-1860. In A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve. 1953. Művészettörténeti tanulmányok. 1954. 555-605.

Zeke Gyula: Szakadás után. In Hét évtized a hazai zsidóság életében. I. (Szerk. Lendvai L. Ferenc et al.) Budapest, 1990, 145-162.

Zentai Violetta: A fogyasztás kultúrája és a történelem. Replika, 21-22. 1996. május. 139-163.

Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. (Vál. Simon Róbert.) Budapest, 1995.