Ugrás a tartalomhoz

Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig

Kövér György, Gyáni Gábor (2006)

Osiris Kiadó

A KÖZÉPOSZTÁLYI MENTALITÁS KÉRDÉSEI

A KÖZÉPOSZTÁLYI MENTALITÁS KÉRDÉSEI

A magyar középosztály problémája mind a mai napig nem tartozik az alaposan feldolgozott kérdések közé. Sokkal többet írnak a dzsentri- és zsidókérdésről, mint a középosztály problémájáról. Pedig ez a téma már a korabeli szerzőket is élénken foglalkoztatta. Szekfű Gyula, a legékesebben író magyar történész 1920-ban a Három nemzedék című művében így jellemezte a középosztályt: „.. .a heves nemzeti érzés volt jóformán az egyetlen kapocs, mely az életmód. külsődleges homogenitása mellett a középosztály különböző rétegeit összetartá. A liberális törvényhozás hiába mondta ki a szabad konnúbiumot és kommerciu- mot [tehát a házasodás, illetve a foglalkozások megválasztásának szabadságát, itt a dolgok elidegeníthetőségét], egy-egy vidéki társadalom nemesi, nyárspolgári, értelmiségi és zsidó rétegei mégis külön foltokban, egymástól elkülönzött zsombékokon ültek.” Szekfű tehát nem kevesebbet állít, mint hogy a külső életforma homogenitása, valamint a heves nemzeti érzés tartotta össze a középosztályt, valójában azonban elkülönült csoportokra tagolódott.

Erdei Ferenc, már többször idézett, a második világháború alatt írott töredékes munkájában viszont már a következő álláspontot képviselte: „.csak az állam, az egyház és az uradalom értelmiségi alkalmazottai számítanak a középosztályba, szóval a történelmi értelmiség, illetve tisztviselőréteg. A magánpályák, az ipari és kereskedelmi vállalatok értelmiségi tisztviselői statisztikailag és osztályhelyzetük szerint ugyan hasonlóan a középosztályba tartoznak, azonban egészen másfajta társadalmi képződmény ez, hogysem egybe lehetne fogni a történelmi középosztállyal. A tudatokban és a közvéleményben is éles a különbségtétel: az állam, egyház és az uradalom értelmisége történeti osztály, úri középosztály, viszont az iparforgalom értelmisége magántisztviselő, polgári középosztály vagy városi polgárság, illetve közönségesen zsidó értelmiség.” Statisztikailag és osztályhelyzet szerint tehát a középosztály Erdei szerint egy kategória, a tudatban és a közvéleményben azonban éles választóvonal húzódik a középosztályon belül. Mondhatnánk azt, hogy ezek nem a dualizmus éveire, hanem az első világháború utáni korszakra jellemző vélemények. Így is érdekes azonban a két idézet közötti, nem is lényegtelen különbséget megfigyelni. 1920-ban Szekfű még azt írta, hogy a heves nemzeti érzés összetartja a középosztályt. Szerinte az asszimiláció a magyar liberális nacionalizmus jegyében történt, az újonnan jöttek, a középosztályba újonnan bekerültek a magyar nacionalizmus túlhangsúlyozásával (is) próbálták demonstrálni középosztályi mivoltukat. Erdeinél azonban már épp a tudatban és a közvéleményben húzódott az éles választóvonal, nem létezőnek tűnt a korábban megjelölt tudati összetartó erő. Tudjuk, hogy Erdeinél e gondolat a többes társadalomszerkezet elképzelését alapozta meg. Tekintetbe kell vennünk az összevetésnél a két korszak közötti döntő különbséget: míg Szekfű a liberális törvényhozásra hivatkozott 1920-ból visszatekintve, addig Erdei művét már három zsidótörvény elfogadása után írta, s a válaszfalak diagnosztizálása innen nézve került a történeti visszatekintésbe.

Hogyan vizsgálható a mentalitás története?

A mentalitástörténet az Annales folyóirat által fémjelzett történetírói iskola egyik ága. Némi leegyszerűsítéssel úgy fogalmazhatnánk, hogy a rejtett gondolkodási szerkezeteket, a kimondatlan konvenciókat, a sztereotípiákat, közhelyeket, előítéleteket vizsgálja. Korábban a kultúrtörténeti megközelítések általában az értékes műalkotásokkal foglalkoztak. A mentalitástörténet felismerte, hogy miközben létrejöttek ezek az értékes alkotások az irodalomban, a művészetben, a társadalom tömegeinek gondolkodását nem ezekből ismerhetjük meg, hiszen nem ezeket, hanem a ponyvát, a kalendáriumokat „fogyasztották” a mind szélesebb körben olvasni tudók, s most csak a 19. századi körülmények között elképzelhető kultúrja- vakat említem. Mentalitástörténeti vizsgálatok Magyarországon is folytak. Csak két példát említek: Hanák Péternek A másokról alkotott kép című tanulmányát, amely a dualizmus kori vicclapokat elemezte, és az élclapoknak a különböző karakterekről kialakított képét, az etnikai előítéleteket vizsgálta az élclapok tükrében. Kovács I. Gábor pedig a kalendáriumirodalom elemzésével kísérte nyomon a populáris gondolkodás alakulását a 19. században.

15. ábra Felekezeti és anyanyelvi vegyes házasságok Magyarországon

Forrás: A Magyar Statisztikai Évkönyv megfelelő évfolyamai.

Létezik a történetírásnak egy olyan irányzata is, amely pszichohistóriaként nevezi meg magát. Apszichohistória azonban valójában a pszichoanalitikus alapozottságú történetírást jelenti. Magyarországon is végeztek ilyenfajta vizsgálatokat, például a dualizmus kori elmegyógyintézeti kórlapok elemzését. Pisztora Ferenc pszichiáter például kimutatta, hogy a leszármazási téveszmék (hogy valaki gróf, báró vagy ne adj’ isten uralkodó leszármazottjának tartotta magát) milyen sűrűn fordultak elő ebben a korszakban. Kellő szakértelemmel ezeket a forrásokat is meg lehet szólaltatni a társadalomtörténeti megközelítés érdekében.

A továbbiakban nem ebben az irányban folytatnám a gondolatmenetet, hanem két középosztályi kérdést szeretnék párhuzamosan tárgyalni: a zsidókérdést és a dzsentriproblémát. Mindkettő szociális hátterét elnagyoltan úgy foglalhatnám össze, mint valamifajta felülrepre- zentáltságot a társadalom bizonyos csoportjaiban. A dzsentriről azt tartották, hogy beáramlott a közhivatalokba, a zsidóságról pedig azt, hogy elfoglalta a kereskedelem és hitelélet pályáit. A társadalom másik csoportjaihoz képest tehát ezekben a csoportokban felülreprezentáltak voltak. Ha ez kizárólag ebben a formában, mint problematizált szociális jelenség jelentkezne a társadalmi gondolkodás számára, nem lenne ok külön foglalkozni a kérdéssel. A párhuzamos tárgyalásra feljogosító mentalitástörténeti sajátosság azonban az, hogy ugyan kimutatható ez a szociális háttér, de a dolog végül is mégsem ettől, illetve másképpen tematizált. Először is mindkét kérdés erőteljesen transzformálódott az eredeti szociális háttérhez képest azáltal, hogy kimondottan rendi talajba ültették át. Mindkét kérdés egy-egy leszármazási törésvonal mellett osztotta meg a társadalmat: az egyik a történeti-jogi rendiség, a másik pedig a felekezeti rendi határvonal mentén. Mind a felekezetiség, mind a történeti-jogi értelemben vett rendiség kapcsán már szó esett arról, hogy melyek voltak azok a gondolati sztereotípiák, amelyekben a középosztályi társadalom átélte a 19. századi átalakulást. Azt is említettük, hogy ezek a kategóriák nem feleltek meg azoknak a tényleges társadalomtörténeti folyamatoknak, amelyeket a társadalomtörténeti kutatás erről a korszakról azóta feltárt. Nem igaz ugyanis, hogy a dzsentri a hetvenes évektől egyszerűen és tömegesen beáramlott a közhivatalokba, másrészt bár kétségtelen tény az izraeliták felülreprezentáltsága a kereskedelemben, a kereskedelem egyáltalán nem volt kimondottan és kizárólag zsidó foglalkozás. S nemcsak statikusan nem állták meg a helyüket ezek az állítások, hanem dinamikusan sem bizonyultak igaznak, hiszen mindkét esetben – a tényleges társadalomtörténeti folyamatok vizsgálata nyomán – a válaszfalak lebonthatóságát és az átjárhatóságot lehetett érzékelni. A létező szociális háttérben zajló folyamatok tehát inkább gyengítették a különállást, miközben a társadalmi gondolkodásban felerősödtek a tárgyalt jelenségeket az adott korszakban artikuláló sztereotípiák. Hogyan lehetséges ez? Mi az oka annak, hogy a dzsentriprobléma és a zsidókérdés jelentősége megnövekedett a dualizmus kori középosztályi mentalitásban? Vajon nem utólagos visszavetítés-e a dzsentri- és zsidókérdés párhuzamos tárgyalása?

Eredetileg 1881-ben jelent meg (nemrég reprintben is kiadták) Láng Lajos A társadalmi deficit című munkája, amely nagy vonásokban azt vizsgálta, mi az oka, hogy a társadalom szegényedik, vagy bizonyos társadalmi csoportok szegényednek, s miért költünk többet, mint amennyit keresünk. Ebben a kötetben nagyon eredeti módon került párhuzamba kétféle magatartásforma. Az okfejtés a munkában teljesen egyértelműen a magyar dzsentrire van kihegyezve. Attól, hogy a társadalom modern lett, nagyobbakká váltak a kiadásaink, s ha visszafogjuk is a költekezést, még nem oldódik meg semmi, legfeljebb szép fokozatosan fogunk hanyatlani, de felemelkedésre nem számíthatunk. Az egész társadalomra is igaz mindez, de mindenekelőtt a magyar dzsentrire vonatkozik. Majd egy merész fordulattal a következő fejtegetésbe fog a szerző: „Nézzük ellenben azt a fajt, melyben a modern gazdasági irány minden hibája és erénye a legpregnánsabb módon nyer kifejezést. Nézzük a zsidókat és látni fogjuk, hogy a megfeszített munkásság és a minden alkalmat felhasználó kereseti ösztön éppen nem zárja ki a mindig gyarapodó szükségletek kielégítését.” Hosszasan ecseteli, hogy a zsidó nem kártyázik, de színházba jár, kiadásai nőnek stb. A végkövetkeztetés az, hogy ha mulatóhelyekre, utcákra, sétaterekre, színházba, hangversenyre, vendéglőbe megyünk, ott is mindenütt zsidókat látunk, de ez véleménye szerint azért van, mert a zsidó gondos nevelést akar adni gyermekeinek, és egyre többet akar keresni, hogy megfelelő családi környezetben nevelhesse fel őket. A kétféle magatartás tehát már a kortársak számára is a „modern” lét párhuzamos jelenségeként vetődött föl, s az 1881-es idézet jól illusztrálja, mennyire nem pusztán utólagos konstrukcióról van szó.

Ám nemcsak a kiindulópont teszi indokolttá a párhuzamos tárgyalást, hanem a szóhasználat dinamikája is. Hiszen az, hogy egy csoport hogyan különbözteti meg magát, illetve a kívülállók hogyan különböztetik meg a csoportot, felveti általában is a csoportidentitás kérdését. A kívülről való megkülönböztetést mint előítéletet, a csoport önmagát meghatározó elnevezését mint identitást lehet definiálni. Párhuzamosan tárgyalva a fenti kérdéseket, ugyanannak a dolognak a két-két oldala kölcsönösen megvilágíthatja egymást. A dualizmus korában a dzsentri- és a zsidókérdés más-más pályát futott be. A „dzsentri” jelölés a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején jött divatba, s egyáltalán nem pejoratív megkülönböztetésként. A birtokos nemesek használták saját magukra, a liberális birtokos nemes, a volt reformkori bene possesionati réteg képviselője már nem akarta magát nemesnek titulálni. Ahogy Concha Győző korábban már idézett tanulmányában megfogalmazta: „a rendek, mint a régi szerencsétlen, szomorú, embertelen világ elkárhozott maradványai a közbeszédből száműzettek, nevük, ha mégis szükség volt rá, a kísértetektől való félelem egy nemével együtt említtetett.” A volt nemes tehát magáról dzsentriként kezdett el beszélni. Ezzel egyúttal elhatárolta magát a mellesleg zömmel katolikus arisztokráciától. (A dzsentrinek mindig volt ugyanis bizonyos protestáns mellékzöngéje.) Elkülönítette magát lefele a kurta vagy bocskoros nemesektől is, akiknek vagy nem volt földjük, vagy csak „telkük”. A dzsentri mint a birtokos nemes szinonimája a hetvenes évek második felében, a nyolcvanas évek első felében identitást, öntudatot fejezett ki, a századfordulóra, a kilencvenes évekre azonban pejoratív felhangot kapott. Nagyjából azzá vált, aminek ma ismerhetjük, amikor dzsentroid viselkedésről beszélünk. Ilyenkor többnyire az jár a fejünkben, hogy az illető kártyázik és kártyaadósságokat csinál, hogy vesztegető természet, elvesztette a birtokát, és talán holmi éjszakai tivornyák, a léha életmód megannyi veszélye is felrémlik a képzeletünkben. Ezt azonban már nyilvánvalóan nem a dzsentri találta ki önmagáról. A századfordulóra a dzsentri szó egy kívülről intonált megítéléssé, sztereotípiává vált, és egyáltalán nem véletlen, hogy ebben a korszakban a korábbi dzsentri magát „történeti középosztálynak” kezdte nevezni. A kifejezés maga tehát identitásból eredt, de mint dzsentriprobléma már előítéletbe csapott át.

A zsidókérdéssel kapcsolatban ellentétes irányú szemantikai változást figyelhetünk meg. 1875-ben hangzott el az első olyan parlamenti felszólalás Magyarországon, Istóczy Győző, Vas megyei, katolikus kisnemesi sarj szájából, amely expressis verbis fölvetette a zsidókérdést. Mármint abban az értelemben, hogy zsidókérdés igenis van. „A zsidóság azonban abban az alakban, melyben a modern társadalomban jelentkezik, kasztszerű elem. Mely mindazon térről, ahová befészkelte magát, tömör fellépésével minden idegen elemet kiszorít, kipusztít, amely szögletes szokásaival önmaga és a többi elemek között áthághatatlan kínai falat emel.” Istóczy állítása szerint tehát a zsidóság kaszt vagy legalábbis kasztszerű elem, szemben a kor liberális felfogásával, amelyik azt állította, hogy izraelitának lenni felekezethez tartozást jelent. Ez volt a politikai antiszemitizmus első magyarországi parlamenti megnyilvánulása. Az interpelláló képviselő magáról kijelentette, hogy nem ő különbözteti meg a zsidókat, hanem ők különböztetik meg magukat tömör föllépésükkel, szögletes szokásaikkal, s ezzel emelnek áthatolhatatlan kínai falat maguk köré. Nem kérdéses a kívülről hangszerelt előítélet jelenléte, ám a jól bevett recept szerint az úgy van föltüntetve, mintha mindez a zsidóság elzárkózásából fakadna. Istóczy fölszólalására Wenckheim Béla miniszterelnöktől azt a kurta választ kapta, hogy „az 1867-es XVII. törvénycikk szerint a kormány ebben az értelemben zsidókérdést nem ismer, nem is ismerhet, s ennélfogva irányában semmiféle álláspontot nem foglalhat el”. Magyarán szólva izraelita vallás van, zsidókérdés liberális felfogás szerint pedig nincs. Nincs is róla álláspont. Másként fogalmazva: az ügy tabuvá lett nyilvánítva. A vita hátteréhez az is hozzátartozik, hogy a szövegkörnyezetként zajló parlamenti vita a magyar állam eladósodásáról folyt, mivel az 1873-as krach idején a Rothschildok siettek a magyar állam segítségére. Ez a „megaláztatás” váltotta ki Istóczyból hírhedtté vált interpellációját. A korszak politikai liberalizmusára jellemző, hogy magától értetődően szavazták le az in- terpellálót. Ennek ellenére megállapítható, hogy az ún. zsidókérdés „karrierje” a politikai antiszemitizmus felvetésében az 1870-es évek közepén indult.

1917-ben viszont a Huszadik Század című folyóirat intézett körkérdést 150 neves politikushoz, értelmiségihez. Három kérdésre kért választ: 1. Van-e Önök szerint Magyarországon zsidókérdés? 2. Ha van, mi annak az oka? 3. Ha van, s meg tudja mondani az okát, milyen megoldást tud javasolni erre a kérdésre? A Huszadik Század a polgári radikálisokhoz közel álló orgánum volt, szerkesztőgárdájában Jászi Oszkárral, Szabó Ervinnel, s a századelő szociológiai gondolkodása egyik első műhelyének számított. A 150 megkérdezett közül politikusok alig szólaltak meg. Akik válaszoltak, azok elsősorban a felekezeti élet, a különböző egyházak képviselői voltak, valamint írók és társadalomtudósok. 50 válasz érkezett be, és ebből 37-en azt képviselték, hogy van zsidókérdés. Az ankét hozzászólói azt is leírták, hogy létezését milyen okokkal magyarázzák. Nincs arra tér, hogy ezeket a válaszokat részletesen elemezzük. Ami miatt mégis érdemes a kötetet elővenni, az annak dokumentálása, hogy a világháború idejére a zsidóság (akár izraelita vallásúnak, akár zsidó származásúnak mondjuk őket) is megosztottá vált ennek a kérdésnek a kapcsán. Az Országos Rabbiképző Intézet igazgatója, az Egyenlőség című lap szerkesztője, az újpesti főrabbi azt állította, hogy nincs zsidókérdés. A Magyar Cionista Szövetség elnöke, a Zsidó Szemle és a Múlt és Jövő című folyóiratok szerkesztői pedig azt, hogy van. Hasonló álláspontot foglalt el a Huszadik Század körének szinte valamennyi jeles szerzője, Jászi Oszkártól Ignotuson, Hatvany Lajoson keresztül Lesznai Annáig és Szabó Ervinig. Szerintük is létezett ugyanis zsidókérdés. A zsidókérdés létét tagadók vagy azzal érveltek, hogy középkori előítéletről van szó, amely fönnmaradt a modern korban, vagy arra hivatkoznak, hogy csak hamis tudatról beszélhetünk, amellyel napjaink valamely szociális kérdéséről akarják egyesek elterelni a figyelmet, és ezért „kreálnak” zsidókérdést. A másik álláspont képviselői között viszont egymás mellett szerepeltek cionisták, szekularizált zsidó származásúak és antiszemiták. Az a kérdés, amely a hetvenes években még előítéletként jelentkezett a parlamentben, és amelyet a tabuvá nyilvánítással a szőnyeg alá söpörtek, az első világháború időszakára a zsidóság számára is identitásproblémává vált.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ez a periódus már a modern zsidó politikai nemzettudat megjelenése utánra esik. A modern zsidó nacionalizmus atyja, Theodor Herzl, aki Zimonyban született, Budapesten keresztül Bécsben lett neves emberré, eredeti szándékát tekintve meggyőződéses német asszimiláns volt, csak amikor a kilencvenes években ráébredt arra, hogy minden beolvadási kísérlete dacára a közép-európai liberális befogadó társadalmak megkülönböztetik őt mint zsidót, gondolkodásában „ősújország” felé fordult, s kezdett akciókat szervezni a keleti zsidóság letelepítése ügyében. Cionizmusa tehát tulajdonképpen frusztrált asszimilációs törekvésből fakadt.

Az identitásprobléma mélyebb megvilágítására azonban a kérdőívre válaszoló szerzők közül Hatvany Lajos egyik levelét idézem. Hatvany 1914-ben írt Ady Endrének, amikor Ady tanácsot kért tőle, hogy elvegye-e Csinszkát feleségül. Hatvany Deutsch Ignác terménykereskedő leszármazottja volt, innen eredt a Deutschokra való hivatkozás. Először Deutschnak hívták őket, majd hatvani predikátummal nemesek lettek (még kis h-val „hatvani Deutsch”), azután már kötőjellel Hatvany-Deutschok (és bárók), végül 1914-ben már Hatvany Lajosként szerepelt az író. „Józan Deutsch fővel adva van egy nem egészséges, nem is fiatal poéta, és egy kislány, egy kis 20 éves hisztérika, .baj, baj, baj. A Hatvany, ez az y-os majdnem dzsentri, majdnem duhaj, majdnem magyar, aki mindig küzdött bennem az óvatos zsidóval, Neked is azt ajánlja, uccu neki rajta. Az élet annyit ér amennyit az élmény.” Az identitásprobléma értelmezéséhez idéztem e levelet, ugyanis ekkorra nem egyszerűen a zsidóság mint csoport vált megosztottá, hanem a kérdés, hogy mit jelent zsidónak lenni, maga interiorizálódott, minden egyén számára belső problémává transzponálódott. A fenti idézetből kiderül – aligha véletlenül csakis egy magánlevélben nyerhetett megfogalmazást az identitásprobléma –, hogy valójában a dzsentri- és a zsidóprobléma nem más, mint a magunkból hiányzó tulajdonságok kivetítése a másik emberre. S ez a projekció kölcsönös és kétoldalú. A 19. század végén, 20. század elején forgalomban levő zsidó és dzsentri sztereotípia tehát nem a magyar nemesség vagy a magyarországi zsidóság meglévő tulajdonságainak valami listája, hanem a hiányjegyzékek kölcsönös kivetítése. Ez önmagában természetesen nem nyújt mindenre kiterjedő magyarázatot, de annak jelzésére talán elégséges, hogy miért él ez a két kérdés párhuzamos összefonódottságban akkor is, amikor a falak lebomlása megkezdődött, és a réseken át intenzívebbé vált a kommunikáció. A társadalomtörténeti vizsgálatok legalábbis a dualizmus korában ebbe az irányba mutatnak.

1919-ben Lippay Zoltán könyvet írt a dzsentriről, amelyben ő már igen világosan exponálta, hogy az előbbiekben elemzett zsidókérdés, illetve dzsentriprobléma mennyire kölcsönösen függ egymástól. Sőt azt is megállapította, hogy a megyei birtokos nemesség már rég nincs ott a hivatalokban, a zsidóság pedig már rég nem annyira felülreprezentált a kereskedelmi foglalkozásokban. „A dzsentri talán legfőbb jegeczesedési pontja az antiszemitizmus” – jelentette ki. Tulajdonképpen a dzsentri maga s a dzsentriről bennünk élő tudati kép is azáltal létezik, ahogyan az megkülönbözteti magát, illetve ahogy csoportját megkülönböztetik a zsidóságtól. Amikor a dzsentrit pellengérre állítják bizonyos tulajdonságai miatt, akkor virtuálisan ugyanaz történik, mint amikor a zsidóságot vádolják meg más tulajdonságokkal. A kettő kiegészíti egymást, ebben az értelemben kölcsönösen megfelel egymásnak. Valójában azonban a középosztály problémája az igazi társadalomtörténeti kérdés, ehhez képest a dzsentri- és a zsidókérdés inkább csak annak mentalitástörténeti szempontból izgalmas kompenzációjaként tekinthető.

Egy másik tényező, ami fenntartja és konzerválja ennek a középosztályi előítéletnek és identitászavarnak kölcsönös egymásra vetítését, ahogy az átalakulás folyamán erős bizonytalanság támadt a középosztályi státus különböző alkotóelemeit illetően. Csak emlékeztetek arra, hogy a középosztályi státushoz tartozó életformához (háromszobás lakás, cselédtartás stb.) rendkívül különböző etikai normák, eltérő gazdasági lehetőségek kapcsolódhattak. A középosztályi státuselemek közötti inkonzisztencia körülményei között keletkezett bizonytalanságot a társadalmi tudati kép így próbálta meg áthidalni és retusálni.

Hogyan képzelték a kortársak ezeknek a kérdéseknek a megoldását? A világháború idejére a dzsentriprobléma jelentősége elhalványulni látszott. Nem foglalkoztatta már annyira a társadalmi gondolkodást, más kérdések léptek előtérbe. Az aszimmetrikus tudati mozgások jegyében azonban a zsidókérdés egy ellentétes folyamatban vált hangsúlyossá a világháború idején, és ez tükröződött az 1917-es körkérdésben is. A válaszadók a következő megoldásokat képzelték el: az egyik út a cionista megoldás volt, mely szerint a sikertelenül asszimiláltak, illetve a beolvadásban korlátozottak és üldözöttek számára létre kell hozni a modern politikai nemzettudaton alapuló zsidó államot. Ez az asszimilációs kudarc ekkoriban nem Közép-Európára volt elsősorbanjellemző, jóllehet az ideológusok jórészt onnan érkeztek. A cionista megoldás tömegében Kelet-Európa, tehát a romániai és az oroszországi zsidóság számára kívánt kiutat nyújtani. Azok a szerzők, akik az ankéton 1917-ben úgy válaszoltak, hogy létezik zsidókérdés, azok zöme a megoldást a demokratizációban és az asszimilációban látta. Jászi Oszkár és Szabó Ervin egyaránt úgy vélték, hogy az orosz forradalom, a demokrácia megoldja ezeket a problémákat, nem lesz többé keleti bevándorlás, és Közép-Európában is zavartalan lehet a zsidókérdés asszimilációs rendeződése.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Válasz, 1948. 10-11. 772-878.

Botond Ágnes: Pszichohistória — avagy a lélek történetiségének tudománya. Budapest, 1991.

Gerő András: Magyar polgárosodás. Budapest, 1992.

Gismondi, Michael A.: „The gift of theory”: a critique of the histoire des mentalités. Social History, 1985. 2. 211-231. Gyáni Gábor: Polgárság és középosztály a diskurzusok tükrében. Századvég, 1997. 7. 30-46.

Hanák Péter: A másokról alkotott kép. In uő: A Kert és a Műhely. Budapest, 1988. 81-112.

Koselleck, Reinhart: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Budapest, 1997.

Kovács I. Gábor: Kis magyar kalendáriumtörténet 1880-ig. A magyar kalendáriumok történeti és művelodésszo- ciológiai vizsgálata. Budapest, 1989.

Kövér György: 1873. Egy krach anatómiája. Budapest, 1986.

Láng Lajos: A társadalmi deficit. Budapest, 1881.

Le Goff, Jacques: A mentalitástörténet problémái. Világosság, 1976. 11. 683-690.

Lippay Zoltán: A magyar birtokos középosztály és a közélet. Budapest, 1919.

Schulze, Hagen: Mentalitatsgeschichte – Chancen und Grenzen eines Paradigmas der französischen Geschicht- wissenschaft. Geschichte in Wissenschaft und Unterricht, 1985. 4. 247-270.

Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Válogatott tanulmányok. H. n. 1989.

Szekfű Gyula: Három nemzedék. Budapest, 1920.

Tóth Zoltán: „A magyar középosztály megteremtése”. Jegyzetek néhány ismert társadalmi-politikai textus margójára. Századvég, 1997. 7. 46-73.

Vörös Károly: Hétköznapok a polgári Magyarországon. Budapest, 1997.

Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. (Szerk. Hanák Péter.) Budapest, 1984.