Ugrás a tartalomhoz

Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig

Kövér György, Gyáni Gábor (2006)

Osiris Kiadó

FIXÁCIO ÉS MOBILITÁS

FIXÁCIO ÉS MOBILITÁS

Az eddigiekben statikus metszetekből állt össze a tematikus áttekintések sora a 19. század közepétől az első világháborúig tartó időszak társadalomtörténetéről. Az eljárás általában az volt, hogy egy bizonyos időpontból vett adatot összevetettünk egy következő metszettel, és megvizsgáltuk a kettő közötti elmozdulást. Nehéz lenne ezt dinamikus megközelítésnek nyilvánítani, de ha a társadalomkutató beismeri, hogy ezzel a technikával dolgozik, különösebb bajt a módszer nem okozhat. Gondoljunk arra, hogy a mozgófilm is állóképek kellő sebességű felgyorsításával idézi elő azt az illúziót, mintha valóban élő embereket látnánk. A fentinél sokkal lényegesebb probléma a társadalmi mozgás, a társadalmi dinamika tanulmányozása szempontjából, hogy ha két időpont között a mozgást vagy a mozdulatlanságot vizsgáljuk, akkor valahol – maradva a filmszerűség hasonlatánál – rögzíteni kell a kamerát. Vagy a makroszerkezetet vesszük kiindulópontnak A és B időpontban, és megnézzük, hogy az egyének a makroszerkezeten belül hogyan változtatják a helyüket. Vagy az egyént tekintjük részt vevő operatőrnek, és azt vizsgáljuk, elmozdult-e a környezetében a makroszerkezet vagy sem. Ez ugyan logikai játéknak tűnhet, de mégsem ilyen egyszerű a kérdés, hiszen a kategóriák megválasztása a dinamika szempontjából végül is attól függ, hogy honnan nézzük a történéseket.

A szociológia gyakran emlegeti a társadalmi mobilitást, azt a jelenséget, ahol két makro- szerkezeti (idő)pont között az egyének vagy a csoportok elmozdulása a vizsgálat tárgya. A kamera tehát egyértelműen a makroszerkezet egy pontjába rögzített, onnan filmezik az egyén mozgását, esetleg mozdulatlanságát. Két különböző generáció viszonylatában intergenerációs mobilitásról beszélnek, egy generáció pályáján belül intragenerációs mobilitásról. Ha az egyén mozog, akkor egyéni mobilitásról, ha egy egész csoport mozog, akkor csoportos, kollektív mobilitásról van szó. A mobilitás elmélete a makroszerkezeti egységeket tekinti adottnak, és a kettő közötti egyéni vagy csoportos elmozdulást vizsgálja. Ennek a koncepciónak az eredete egy orosz származású amerikai tudós, Pityirim Sorokin munkásságához nyúlik vissza. Kevesen tudják, hogy Sorokin első mobilitásnak szentelt munkáját az orosz forradalom és az oroszországi átalakulások elemzéseként még az 1920-as évek elején írta. Úgy gondolom, aligha véletlen ez. Sorokin klasszikussá vált későbbi művében a mobilitásnak hét intézményes csatornáját tárgyalta: az iskolát, a hadsereget, az egyházat, a politikai pártokat, a szakmai szervezeteket, a vagyonszerzést szolgáló szervezeteket, valamint a családot (és a házasságot).

Jóval kevesebbet szokás beszélni a lehetséges másik kameraállásról, amikor az egyént vesszük kiindulópontnak, és azt vizsgáljuk, hogy az egyén életpályája születésétől fogva hogyan rendeződik bele a körülötte levő változatlan vagy változó társadalomszerkezetbe. Pedig ha innen nézzük, akkor történetünk szerint születünk valahova, egy időre bizonytalanná válik (legalábbis a modern korszakban), hogy hova fogunk eljutni, majd végül rögzülünk a társadalom egy bizonyos pontján, és ezt – tehát most az egész folyamatot a másik oldaláról tekintve – nevezzük társadalmi fixációnak. A folyamat során az ún. szocializáción keresztül az egyén arra a polcra kerül, ahol a társadalomszerkezetben élete hátralévő részét leélheti. Ennek a megközelítésnek az adekvát módszere az életútelemzés. Az életútelemzés „ősatyái” közül talán a legeredetibb gondolkodó Daniel Bertaux francia szociológus. Bizonyára az sem véletlen, hogy Bertaux a maga „élettörténetinek” nevezett módszerében (magyarul az „életútelemzés” név honosodott meg), teoretikusként élete nagy élményét, 1968 Franciaországát rendezte elméleti keretbe. Sem Sorokin, sem Ber- taux esetében nem kívánom azt állítani, hogy ezeknek a történelmi élményeknek teljesen közvetlenül kikövetkeztethető befolyása volt az illető társadalmi világára, de hogy éppen ebben a korszakban és ebben a formában vetették föl ezeket a kérdéseket, abban a történelmi háttér minden bizonnyal szerepet játszott. Ahogy az 1917-es oroszországi nagy társadalmi felkavarodás valószínűleg előfeltétele volt annak, hogy a szociális mobilitás koncepciója megfogalmazódjék, ugyanúgy 1968 is meghatározó lehetett abban az értelemben, hogy a diáktüntetések legkedvesebb jelszava („Ce n’est q’un début continuons le combat”) ellenére kiderült, hogy a harcot lehet ugyan folytatni, de a szerkezeten nem nagyon lehet társadalmi akciókkal változtatni. Ezeknek a történelmi élményeknek szerepük volt abban, hogy a szociológusok az 1920-as évektől elsősorban mobilitásként, a hatvanas évek második felétől pedig inkább élettörténetként próbálják ugyanazokat a folyamatokat értelmezni. Nem szándékom a két megközelítést egymás ellen kijátszani, sőt a kettő összebékítését, együttes alkalmazását tartom a lehetséges megoldásnak.

Ha megpróbáljuk összefoglalni azt a szerkezeti képet, ami az eddig elmondottakból körvonalazódott, akkor a már sokszor emlegetett háromdimenziós sémára kell visszautalnunk. A dimenziók száma azóta gyarapodott, olyannyira, hogy a térben már képtelenség is ábrázolni a sokrétűséget. Az eredeti három dimenziót véve szemügyre: a tevékenységszerkezetben a kommercializációt és az iparosodást jelöltük meg fő folyamatoknak. Elmozdulásra alapjában véve ebben az irányban került sor. A vagyon- és jövedelemmegoszlás tekintetében polarizálódást, pólusokra csapódást találtunk a széleken, középütt azonban egyfajta „mentális összemosódás” volt csupán kimutatható. A rang- és a presztízshierarchiánál a rangsorolás értékrendszere tartalmilag átalakult. Csak emlékeztetni kívánok arra, amit a tiszti kardbojt viselésének tartalékosokra való kisugárzása, a nemesítettek társadalmi összetételének változása vagy a megszólítások hierarchiájának átrendeződése kapcsán megállapítottunk. Ha tehát a szerkezet dinamikáját csak ebben a három dimenzióban vizsgáljuk, akkor a három tengely mentén észlelt elmozdulások nem mutatnak feltétlenül egy irányba. Miért is kellene azonban egybeesniük? Egy korábbi „determinált” történelemszemléletben bizonyára igyekeztünk volna megfeleltetni egymásnak a különböző tengelyeken mért elmozdulásokat. Manapság bátrabban gondolkozhatunk eklektikus megoldásokban: miért is lenne törvényszerű, hogy az egyik irányú mozgásnak a másik dimenzióban is azonos tendenciájú helyzetváltoztatás feleljen meg? A szerkezeti átalakulás normális állapotaként is felfogható tehát, hogy a különböző tengelyek mentén a státuspozíciók nem konzisztensen változnak.

Idézzünk fel néhány példát. A jobbágytelken ülő nemesnek a jobbágyfelszabadítás után vagy birtokot kellett szereznie, hogy 1848 után ugyanúgy túrhassa a földet, mint korábban, ha azonban nem ez volt az ambíciója, akkor behúzódhatott a városba, s ott iparos vagy hivatalnok is lehetett. Hogy milyen megoldást választott, abban természetesen a született gyermekek száma alapvetően befolyásolta. Jövedelmi pozíciójában már korábban romlás következett be, amennyiben 1836-ban a jobbágytelken ülő nemesek adókötelessé váltak. A rangbeli megkülönböztetést viszont (például a megszólításban), ha lehet, még merevebben őrizte 1848 után, és igyekezett azt elfogadtatni a környezetével. Ebben az esetben elég egyértelmű, hogy a különböző irányú dinamizálódás a státusinkonzisztencia növekedésével járhat csak együtt.

Egy idevágó másik példa a nemesített nagykereskedő lehet. Itt a tevékenységszerkezeti mozgás más, mint az előző esetben, hiszen ezek többségükben a kereskedelemből indultak, azután vagy gyáriparosok lettek, sőt sokszor a gyáriparból még a bankba is eljutottak, vagy földbirtokot vásároltak (a nemesi címhez, pláne a főnemesi címhez ez is dukált). Látható a tevékenységszerkezet-beli elmozdulás a 19. század második felében. A vagyon- és jövedelemmozgást sem kell különösebben bizonygatnunk, hiszen egyértelműen felszálló ágban lévő társadalmi csoportot vizsgálunk. Hogyan állt a helyzet a ranggal? Valahonnan a megtűrt kirekesztettek közül indultak, hiszen ezeknek a nagykereskedőknek a jelentős része zsidó volt (bár a napóleoni háborúk korában még sokkal kevésbé, mint a negyvenes évtizedben). Fokozatosan egyenjogúsították őket, sőt a hatvanas évektől kezdve megindult a legvagyonosabbak nemesítése is (Schosberger). Mindez a ranghierarchia külső, formális szintjén történt. A vagyoni elit belső köreiben azonban ugyan elmennek hozzájuk, ha jó konyhát visznek, de vissza már nem hívják őket. Ha tönkremegy egy bárói család és már nincs más kiút, akkor előfordul, hogy házassági kapcsolatra lépnek velük, de nem szívesen. A külsőségekhez képest is változik tehát a rangbeli pozíció tartalma, így a dinamika itt sem eredményez egyértelmű áttörést a harmadik tengelyen. A példák számának szaporítása nélkül is belátható, hogy a 19. századi dinamizálódás miként eredményezheti a státusinkonzisztencia növekedését.

Hogyan rendeződtek át a szerkezeti határvonalak 1848 után, ha az alsó középrétegeket vesszük górcső alá? A mezővároson belül – Tóth Zoltán terminológiáját használva – az ún. kistermelői blokk vizsgálata azt mutatta, hogy a társadalmi ranglétra szempontjából az iparosok, a kézművesek és a földdel rendelkező mezővárosi „pógárok” egy kategóriába tartoztak. Szekszárdon, ha a mezővárosi birtokos paraszt elmozdult korábbi helyzetéhez képest, akkor felfelé irányuló mozgás esetén iparossá, lefelé csúszva pedig munkássá vált. Felfelé mobilizálódva, iparosként nem lépett ki az ún. mezővárosi kistermelői blokkból, nem lépett át igazából „rendi” határvonalat. Azt is mondhatnánk, vagyonilag emelkedett, tevékenységszerkezetileg is változtatott, rangban azonban nem rukkolt előre. Ezzel szemben ha munkássá vált, akkor a foglalkozási viszony változása révén kiszorult a kistermelői tulajdonos csoportból és a kistermelői „rendi” státusból is, s a mozgás egyértelműen rangvesztéssel járt.

Nyilvánvalóan az lenne a legkedvezőbb, ha egy korszerű társadalommobilitási táblázatot tudnék mutatni a dualizmus koráról, Magyarországon azonban – például az intergenerációs mobilitásra vonatkozóan – a népszámlálások 1930 előtt nem kérdezték az apa foglalkozását, tehát gyakorlatilag az 1930-as népszámlálás az első összeírás, amely alapján a makrotársa- dalom egészére a társadalmi mobilitást mérni lehet. Csak utalnék itt Andorka Rudolfnak a 20. századi társadalmi mobilitás történelmi tendenciáiról szóló könyvére.

Két szűkített megközelítési móddal kell beérnünk. Az egyik az, hogy kiválasztjuk a szocializáció bejáratott intézményeit, s megvizsgáljuk, hogy ezeken belül hol mikor milyen elágazási lehetőségek vannak. Ennek keretében az iskoláztatás szinte kínálja magát mint a fixációs csatorna egyik kulcsterepe. A másik lehetőség, hogy veszünk bizonyos társadalmi csoportokat, és megvizsgáljuk az ezekbe irányuló ún. belépési mobilitást, azaz hogy honnan származtak az adott csoportba kerülők.

16. ábra A magyarországi iskolarendszer áttekintése, 1899

Az első megközelítéshez szükséges fölvázolni az oktatási rendszer alapszerkezetét.

A rendszer alapfoka a hatosztályos népiskola. Eötvös József eredetileg az elemi iskolát egy felső népiskolával (ismétlőiskolával) kiegészítve képzelte el, de ezeket az ismétlőosztályokat általában nem látogatták, így a felső népiskola gyakorlatilag elsorvadt, illetve meg sem honosodott. Teljesen különágazott az alapképzésből a tanoncképzés (12 éves kortól). Az elemi iskolából kivezető sajátos csatornává lett az Eötvös-féle népiskolai törvénnyel létrehozott polgári iskola. A polgári külföldi mintára jött létre, eredetileg középfokú tanintézetnek szánták, végül azonban nem nyújtott középfokú végzettséget. Mintegy „lógott a levegőben”, mégsem tekinthetjük zsákutcának, hiszen nemcsak tanítóképzőhöz, felső kereskedelmi iskolához, hanem a jegyzői tanfolyamra való felvételhez is megfelelő előkészítést nyújtott. A kétéves földmívesiskolákba 16 éves kortól lehetett bekerülni, s többnyire 2-4 középiskolai osztályt kijártak végezték, bár formálisan nem írták elő feltételként ezt az előképzettséget. Az alsó fokú oktatásból továbbtanulók elitjét a középfokú oktatás várta, amelynek egyik ága, a gimnázium egyértelműen az egyetem számára képzett embereket. Nem biztos, hogy aki érettségizett, az egyetemre ment, bár az eredeti elképzelés a gimnáziummal kapcsolatban ez volt. Az érettségi ugyanakkor önálló státust biztosított a magán- és közhivatalok széles spektrumában. Hasonló funkciót töltött be a gimnáziumok mellett a reáliskola, amely csak 1878-tól nyerte el a jogot, hogy meghatározott főiskolák (politechnikum, műegyetem) számára diákokat képezzen. A kereskedelmi szakiskolák hálózata fölött a nyolcvanas években már a kereskedelmi felső iskola is megjelent, ami valójában érettségit nyújtó (és önkéntesi szolgálatra is jogosító) kereskedelmi középiskolát jelentett. A közgazdasági képzésnek az első világháborúig nem volt felsőfokú betetőzése. Legkésőbb az ún. gazdászati középiskolák jöttek létre, amelyek tulajdonképpen mezőgazdasági középfokú végzettséget adtak. Végül, de nem utolsósorban léteztek még emellett állami ipariskolák.

Pontosan látható, hogy miként illeszkedett a foglalkozásszerkezethez, ha valaki a négy elemi után egy meghatározott típusú tanintézetbe iratkozott be. Úgy tűnhet, hogy azzal, ki milyen iskolát választott, viszonylag korán eldőlt, mi lesz belőle. Meglehetősen pre- desztináltnak érezzük a rendszert. Ebből a szempontból azt is fontos megvizsgálni, hol vannak ebben az intézményes struktúrában az átjárható pontok. Az átjárás lehetséges volt a polgári és a gimnázium között. Négy polgári elvégzése után ugyanis különbözeti vizsgával át lehetett menni az ötödik gimnáziumba. Ez általában véve is fontos kiskapu volt, de különösen meghatározónak bizonyult az adott korszakban a középosztálybeli kisasszonyok számára, mivel a periódus nagyobbik részében uralkodó közvélekedés úgy tartotta, nem kell a leányt taníttatni, menjen csak polgáriba és tanuljon meg főzni, váljék művelt háziasszonnyá. Ebben az értelemben természetesen a polgári is egyértelmű pályaorientációs üzenetet hordozott. Az átjárhatóság azonban a századfordulótól kezdve lehetővé tette a harcosabb természetű középosztálybeli anyák számára, hogy elérjék, leányukat előbb magántanulónak, majd rendes tanulónak írassák át valamelyik normál gimnáziumba. A század végén a nők előtt is megnyílt – bizonyos karokon (orvos, gyógyszerész, bölcsész) – a felsőfokú képzés lehetősége. Polgári iskolába természetesen nem csak hölgyek jártak, a különbözeti mások számára is lényeges keresztmobilitási csatorna lehetett. Átjárhatóságról beszélhetünk a reálgimnázium és a „normál” gimnázium között is. Az első négy osztályban a reáliskola tananyaga – a latint kivéve – teljesen ugyanaz volt, mint a gimnáziumé. Gyakorlatilag egy különbözeti vizsga letételével a negyedik reál után át lehetett iratkozni a gimnáziumba, és megnyílt az út bármely egyetem felé. Az a zártság tehát, amit a polgári iskola eredményezhetett egyfelől, s a reálgimnáziumba való korai bekerülés másfelől, az első négy osztály után korrigálhatónak bizonyult. Egy további mozzanat, mely a korabeli gimnáziumi évkönyvek alapján szembetűnik, az, hogy az első négy gimnáziumban általában két vagy három párhuzamos osztály futott, az ötödik gimnáziumtól kezdve azonban már csak egyetlen osztály ment végig. A gimnazisták mintegy fele elhagyta a gimnáziumot negyedik után. A kor szokása szerint persze ebben az is szerepet játszott, hogy elmentek Selmecre „német szóra”, vagy lejöttek a Felvidékről Debrecenbe magyar szót tanulni. Ám nem csak ez történt. A négy gimnázium, négy polgári, négy reálgimnázium valahol szocializációs határvonalat is jelölt. Nem pusztán az döntötte el az emberek életpályáját, hogy melyik úton indultak el, hanem sokkal inkább az, hogy a négy elemi és a négy középiskola után mi lett velük. Az első határvonalat tehát akkor kellett átlépni, amikor kiderült, bekerülnek-e a felfelé csatornázó középfokú képzésbe, de a továbbtanuláshoz még egy szelekciós szűrőn át kellett esniük, hogy eldőljön, a végbizonyítványig bennmaradnak-e a gimnáziumban (ami, mint tudjuk, az „úriemberség” státusára is jogosított).

Mivel járt mindez a hallgatók összetételét tekintve? Az alapfokú képzésre vonatkozóan nem rendelkezünk országos statisztikai adatokkal a szülők társadalmi állását illetően (csak budapesti adatokat tudnánk idézni a századfordulótól). A többi intézmény tekintetében azonban a Vallás- és Közoktatási Minisztérium igen különféle rendszerezésű adatokat közzétett a dualizmus korában, az 1890-es évek végétől a világháborúig pedig a Statisztikai Hivatal gyűjtött a középfokú tanintézetektől szintén gyakran változó számsorokat az apa foglalkozását illetően. A rövid időtávra (és a változó beosztásra) való tekintettel nehézkes lenne a folyamatok időbeni nyomon követése, ezért csak egyetlen századfordulós időmetszetben vetjük össze a középszintű képzés intézményeinek társadalmi rekrutációját. A nómenklatúra természetesen nem biztosít olyan értelemben kimunkált szociális kategóriarendszert, amilyet egy modern mobilitásvizsgálattól elvárhatnánk. A különböző iskolatípusokban ugyanis más és más beosztást alkalmaztak. A szülő mindig az apa foglalkozását jelölte. Egy olyan társadalomban, ahol a nők jelentős részének nincs kereső foglalkozása, ez tulajdonképpen természetes is volt (az özvegy középosztályi nők például a magánzó kategóriájába kerültek). A népszámlálások kategóriarendszerének mintájára a korszak végére igyekeztek a szülők besorolását mindjobban közelíteni a foglalkozások ágazati rendszeréhez és a foglalkozási viszony szerinti osztályozáshoz.

Miben tért el a polgári iskolák diákjainak szociális származás szerinti összetétele a gim-náziumoktól és a reáliskoláktól? Csak 13%-uk érkezett az agrárszférában foglalkoztatottak, tulajdonosok kategóriájából, iparoscsaládból viszont egynegyedük jött, lényegesen többen, mint a gimnáziumban, csaknem annyian, mint a reáliskolákban. Kereskedelemmel foglalkozóktól 18%-uk származott, valamivel magasabb arány ez, mint a gimnáziumokban, viszont jócskán elmarad a reáliskolába beiratkozottak adataitól. A legnagyobb hányad (29%) itt is a hivatalnok-értelmiségi kategória gyermekei sorából került ki, arányuk még a reáliskolai megfelelő százalékot is meghaladta, meg sem közelítette azonban a gimnáziumokat több mint egyharmadában benépesítő csoport mutatóit. Az alfabetizáció nagymértékű előrehaladása következtében láthatóan meglehetősen kitágult azoknak a köre, akik bejuthattak a középfokú tanintézetekbe. A századfordulóra kialakult – átmeneti bizonytalankodás után, amelyet Karády Viktor némileg sommásan egyenesen a középiskolai képzés „válságának” nevez – a magyarországi elitképzés új történelmi funkciója. Bár a különböző típusú intézmények burjánzása kétségtelenül vitt némi rendetlenséget a szisztémába a neoabszolutizmus németes rendjéhez képest, ugyanakkor a képzésben részt vevők számára számos közbülső be- és kijárási lehetőséget biztosított. Az 1883-as köztisztviselői minősítési és az ugyanazon évben elfogadott középiskolai törvény elfogadása után tulajdonképpen kompatibilissé vált a középiskolai képzésbe becserkészhető, táguló beiskolázási kör és a végzettek iránti állami és magángazdasági kereslet. A századforduló a középiskolába járó diákság számának rohamos gyarapodási időszaka, ami ugyanakkor a nyelvi magyarosodás egyik leghatékonyabb csatornájának is tekinthető (leginkább ismét a német és szlovák anyanyelvűeket illetően). Hatékony, de viszonylag szűk csatornának, hiszen a dinamikus felfutás ellenére a magyarországi gimnáziumi és reáliskolai diákság nagyságrendje 1890 és 1910 között durván 40 000-ről összesen 70 000-re emelkedett.

17 ábraA polgári iskolák tanulóinak megoszlása a szülök foglalkozása szerint (1900/1901) Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv.

A századfordulón már meglehetősen pontos információk állnak rendelkezésünkre, hogy hova kerültek a fenti tanintézetek diákjai az iskola elvégzése után. A polgári negyedik osztályát sikeresen teljesítő fiúk legtöbbje vagy felső kereskedelmiben, vagy tanítóképzőben folytatta tanulmányait, nagy számban maradtak még a polgári felsőbb osztályaiban is, vagy elmentek kishivatalnoknak. A köztisztviselők minősítéséről szóló, idézett 1883-as törvény az alsó fokú hivatalnoki állásokhoz az ún. „kezelési és alsó fokú pénztári szakban” a gimnázium, a reál- vagy polgári iskolák 4 osztályának elvégzését kívánta meg. A polgárista lányoknak csaknem fele a negyedik osztályt elvégezve otthon maradt, egyötödük viszont a tanítónőképzőt választotta. A gimnáziumban és főreálban érettségizettek legtöbbje (több mint egynegyedük) a jogi fakultásra iratkozott be, 8-12%-uk választotta egyenként a teológiai, mérnöki és bölcsésztanulmányokat. Meglepően magas, egytizednyi volt az altiszti pályára lépők aránya. Az érettségikor összegyűjtött közlések természetesen a továbbtanulási szándékot és nem a diploma tényleges megszerzését mutatják.

18. ábra A gimnáziumi tanulók megoszlása a szülök foglalkozása szerint (1900/1901) Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv.

19. ábra A reáliskolai tanulók megoszlása a szülök foglalkozása szerint (1900/1901) Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv.

Míg a gimnáziumi diákok szülei között a tisztviselő-értelmiségi foglalkozásúak kétötödös arányban szerepeltek, az egyetemi hallgatóknál ez a kategória a szülők több mint hatvan százalékát adta. Ezen belül a szabadfoglalkozásúak aránya volt a jelentősebb, ami önmagában is jelzi, hogy az önrekrutáció a társadalom ezen rétegében (is) meghatározó szerepet játszott. S bár a birtokkategóriák nagysága alapján a statisztikai nómenklatúra nem vethető közvetlenül össze a gimnazisták és az egyetemisták szüleinek „polgári állására” vonatkozóan, az utóbbiaknál figyelemre méltó mozzanat, hogy a „földműves, gazdálkodó, kisbirtokos” kategóriából származók aránya meghaladta a közép- és nagybirtokosokét. Ugyancsak az oktatási csatornákon keresztül megnyíló mobilitási lehetőségre utal, hogy az egyetemi hallgatók szüleinél a kisiparos és kiskereskedő családfők leszármazottai magasabb arányt képviseltek az összesben, mint az általános gimnáziumban (elmaradtak viszont a reáliskolák megfelelő arányszámai mögött).

20. ábra Az egyetemi hallgatók szüleinek polgári állása (1900/1901) Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv.

Lehetséges bizonyos csoportok, rétegek vizsgálatánál, hogy a mobilitást és a fixációt együttesen kövessük nyomon. Olyan eltérő fixációjú csoportokról van szó, ahol lehetőség nyílt a belépésig az életút párhuzamos futtatására. Az Osztrák-Magyar Bankban fennmaradtak a banktisztviselőnek jelentkezettek kartonjai, de ugyanilyen nyilvántartást vezettek azokról is, akik szolgaként, altisztként kerültek alkalmazásra. A két kategória közötti viselkedésszociológiai („hivatás-”) rendi határvonal létét aligha kell részletesen bizonygatnunk. Hogyan épült be ez a választóvonal ezeknek az embereknek az élettörténetébe? Az 1892-es év metszetéből idézem a tanulságokat. Míg a tisztviselőjelöltek között nem volt paraszti származék, addig a szolgák között kertész, jómódú paraszt apai foglalkozás több is akadt. A tisztviselők kategóriájában két nagy csoport különíthető el: egyrészt majdnem felerészt kiskereskedők és kisiparosok gyerekeiből kerültek ki, másrészt egynegyedük hivatalnok-értelmiségi származású volt. A szolgáknál viszont a többség a hivatalnok-értelmiség köréből rekrutálódott. Hol ágazott el ezeknek a sokszor azonos közegből induló embereknek az életútja? A hivatalnok-értelmiségi eredetű társaság gyermekei az elemi iskola után középiskolába iratkoztak be. A későbbi szolgák bizonyítványából kiderül, hogy ők lényegesen rosszabb tanulmányi eredményt értek el, és egyikük sem járt négy gimnáziumnál többet. Négy gimnáziumi osztály elvégzése után szakmát tanultak, az egyik például pincér lett, a másik kereskedő. A későbbi hivatalnokjelöltek viszont tovább tanultak, érettségiztek, majd a kereskedelmi felső iskolában fejezték be tanulmányaikat. A látszólag már elágazott pályasorsok valójában azonban csak ezután pecsételődtek meg. Aki tisztviselő lett, az érettségi után egyéves önkéntes katonai szolgálatra vonult be, tartalékos tiszti címet szerzett (kardbojt!), és már katonaviseltként jelentkezett bankhivatalnoknak. A másik csoport tagjai nem önkéntesként, hanem hivatásosként vonultak be, altisztként 7-11 évet szolgáltak, és mint kiszuperált altisztek kerültek felvételre az Osztrák-Magyar Bankba – szolgának. Az első elágazási pont tehát a már említett negyedik gimnáziumi osztály körül húzódott, de ott még nem vált el teljesen a hasonló indíttatásúak pályája. A új „hivatásrendi” határvonal véglegessé az érettségi után, a katonai szolgálat idején vált.

Áttérve a belépési mobilitás vizsgálatára – egy európai társadalom mobilitásának talán legérzékenyebb fokmérője a katolikus papság összetétele, mindenekelőtt azért, mert itt nincs önreprodukció, és a cölibátus beiktatása óta a pappá válás eleve mobilitási kérdés kellett hogy legyen. Csorba László elemezte a szombathelyi papi szeminárium hallgatóinak társadalmi összetételét. A kiindulópont valamikor a 18. század vége, amikor egyharmaduk nemesi, kétharmaduk viszont nem nemesi származású volt az általában oly merevnek, mindenfajta mobilitástól mentesnek elképzelt feudális társadalom utolsó fázisában. (Sasfi Csaba számításai szerint II. József korában egyébként a nemesi származású diákok mintegy kétötöd részt tettek ki a dunántúli gimnáziumok diákjai között.) A századelőre az egyetemeken belül karonként vizsgálható az összes teológiai fakultás hallgatóinak társadalmi összetétele. A pesti hittudományi karon az első világháború előtti időszak teológusainak döntő többsége a polgári középosztályból érkezett (iparos, kereskedő, köztisztviselő, magántisztviselő stb.). Földműves-, tehát paraszti közegből pedig mintegy negyedük verbuválódott. A bekerülők döntő többsége a társadalom középső és alsó csoportjaiból származott.

A fekete reverenda után következzék a vörös mundér, a tisztikar vizsgálata. Ez a kategória szinte túlzottan is jól dokumentált, hiszen a bécsi Kriegsarchiv óriási anyagot őriz a tisztikarról, s ezt csak reprezentatív mintavétellel lehet földolgozni. A szelekciót bizonyos betűk kiválasztásával oldották meg, így – többek között – megnézték az O betűs tisztek származását. Ennek a csoportnak a domináns szociális származásbeli meghatározottsága az önrekrutáció, tehát a hivatásos katonatisztek egynegyede gyakorlatilag tisztek vagy altisztek gyerekeiből került ki. A második legjelentősebb kibocsátó rétegnek a köztisztviselői kar bizonyult. A köztisztviselők közül a katonatiszti gárdába kerülni egyazon foglalkozási csoporton belül történő fölfelé irányuló mobilizálódásnak számított. Innen körülbelül 14% származott a dualizmus korában. Gyáros, nagykereskedő volt az apa 8%; kiskereskedő-vendéglős 6% esetében. Birtokosközegből jött – és ez a kategória most egyaránt tartalmazza a nemes és a nem nemes birtokost, a bérlőt és jómódú parasztot, mivel sajnos nem különítették el őket pontosan – mindösszesen 3,2%. A hivatásos katonatiszteken belüli összetételről Hajdu Tibor tanulmányai nem igazán igazolják vissza a dzsentri rekrutációról megjelenített víziókat. Hajdu elvégezte ugyanazokra a betűkre a tartalékosok összetételének elemzését is, akik között a kiskereskedők, vendéglősök, a birtokosok, bérlők, valamint a köztisztviselők leszármazottai domináltak, de ennek a csoportrekrutációnak nagyjából a középiskolai végzettséggel rendelkezők megfelelő adataival, az egész érettségizett társadalom mobilitásával harmonizálnia kell.

Vizsgálták a belépési mobilitást a gazdasági elit esetében is. Lengyel György könyve kiindulásként az életrajzi lexikonból állította össze a gazdasági elithez tartozók névsorát, majd ezt a különböző Compassok igazgatósági tagjaival egészítette ki. Három nemzedéket vizsgált: az 1830 előtt, az 1831 és 1860 között születettekét, valamint az 1861 és 1890 között világra jött korosztályt. Itt is elsősorban az önrekrutáció súlya érdemel figyelmet. A nagyiparos- és bankárszármazásúak jelentősége egyértelműen megnövekedett a második, az 1831 és 1860 között született generáció időszakában. A kisiparosok és kiskereskedők kategóriájából jöttekkel együtt nekik tulajdoníthatjuk a dualizmus korának nagy fellendülését. A harmadik generációban azonban kimutatható mindkét jellegadó csoport visszaesése. Helyüket az értelmiségi-hivatalnoki közegből származók vették át. Mi húzódhatott e súlypontváltás hátterében? A gazdasági elitbe való bejutás esetében is megnőtt az iskoláztatás jelentősége. Akik érettségi után felső kereskedelmi iskolába mentek, és egy év után letették a felső kereskedelmi érettségit, bármelyik bankba, hivatalba, gazdasági intézménybe, gyárba be tudtak kerülni magántisztviselőként, és akár a gazdasági elit csúcsáig ívelő karriert is befuthattak. Az 1873-ban született Krausz Simon, a self made man bankvezér saját osztályára visszatekintve visszaemlékezésében a következőt állapította meg: „Már az iskolában kibontakoztak osztálytársaim jövő fejlődésének kontúrjai. A nagy átlag maradt középen, mint ahogy az iskolában is ott volt. Pályafutásuk: gyakornok, tisztviselő, évtizedek után cégvezető, némelyik aligazgató, egy páran most már nyugalmazott igazgatók. Mások ugyanúgy: gyakornok, tisztviselő, majd önálló cégfőnök.” Azt, hogy a fenti fejtegetésben a középszerűség leple alatt egybemosódnak a részvénytársasági és az önálló magáncég-tulajdonosi karrier mintái, magyarázza az a tény, hogy a memoár szerzője valóban keverte a kétféle utat, ami bizonyos értelemben sikereinek és bukásának is nyitja lett.

Eddig tulajdonképpen a fölfelé irányuló mobilitást néztük, ám nem tekinthetjük ezt a mobilitás egyetlen lehetséges irányának. A felfelé és lefelé irányuló (strukturális) mozgás mellett szokás cirkulációs (szabad fordításban: helycserés) mobilitásról is beszélni. A magyar történetírásban az elmúlt negyven évben ugyan számos mű született a munkásosztályról vagy annak valamely mozgalmi ténykedéséről, de magáról a munkásság társadalomtörténetéről mindmáig viszonylag keveset tudunk. A születési hely statisztikája alapján ismerjük, hogy három nagy csoportból verbuválódott a magyarországi munkásság. A korai szakaszban viszonylag többen, aztán egyre kevesebben voltak a nem magyarországi születésűek. Az 1857-es, 1881-es budapesti népszámlálások szerint az ipari foglalkoztatottak mintegy ötödrészét adták. A szakmunkások között meghatározó volt a kézművességből származók aránya, de a munkásság döntő többsége – főleg a napszámos kategóriában – a mezőgazdasági népességből érkezett (jelentős részük tulajdonképpen csak idényfoglalkoztatottként). A munkásságon belül is számottevő volt az önrekrutáció jelensége, főként a szakmunkásság esetében, a hagyományok generációról generációra öröklődtek, bizonyos szakmákban különösen. Az intragenerációs mobilitásra vonatkozó szórványos adatok közül csak egyet idéznénk: a világháború előtt a budapesti gépgyári munkások csaknem fele eleve a budapesti és vidéki vas- és gépiparban kezdte pályáját, egytizedük azonban eredetileg más iparágban indult.

Befejezésül szót kell ejtenünk a városi házicselédekről. 1900 és 1920 között a budapesti női cselédeknek 55%-a mezőgazdasági származású volt, 26%-uk pedig az iparból-bányászat- ból érkezett Pestre szolgálni. Ez nagyjából megfelel annak a képnek, amit a budapesti női cselédekről egyéb, lágyabb forrásokból tudhatunk. Az életútszemlélet ugyanazt a jelenséget másképp világíthatja meg az egyén nézőpontjából. A női cselédség nem egyszerűen egy foglalkozás választása volt, hanem egy késleltetett szocializációs mechanizmus eredménye is falusi leányok tömege számára. A ciklus fordulópontjai a következők: 15 és 30 éves kor között elmenni Pestre, beállni szolgálni, összegyűjteni a stafírungot, majd haza- és férjhez menni. Bizonyos foglalkozások esetében kiemelt jelentősége lehet annak, ha élettörténetileg tudjuk megközelíteni a témát. Aki cseléd maradt élete végéig, annak életpályája rendhagyónak számít. A döntő többség nem ezért késleltette szociális fixációját, hanem mert nem tudott a falu által előírt normának idejekorán megfelelni, végül azonban többségük visszatért a mezőgazdasági foglalkozáshoz.

A fixáció és mobilizáció együttes jelentőségének felvázolása illusztrálhatja, hogy miként árnyalhatják a különböző dinamikus megközelítések a történetírói sztereotípiákban rögzült, statikussá merevített állóképeket. A végső kérdés azonban, amelyre a belépési mobilitásra vonatkozó esettanulmányokból és az intézményes csatornák egyikének vizsgálatából választ szerettünk volna adni, nem annyira módszertani, hanem tartalmi jelentőségű. Mobilizálódott-e avagy mobillá vált-e a társadalom a 19. századi átalakulás során? A korábbi társadalomtörténeti áttekintések inkább egy (gyakorta egyszerűen feudálisnak minősített) lemerevedett struktúrát tártak az olvasó elé. Az általunk felvonultatott adatok és összefüggések nem erősítették meg a korábbi vázlatképek kontúrjait. Kiindulópontként egy részeiben, mozaikjaiban élő, de helyi dinamikával rendelkező társadalmi konglomerátumot képzeltünk el. De a továbbhaladásban sem egy radikálisan átformált társadalom esélylehetőségeit latolgattuk. Úgy véltük, hogy a 19. századi átalakulás csakis hosszan tartó, több generáción át zajló, fentről lefelé ebben az időszakban egymáshoz csiszolódó társadalmi integráció létrehozását kísérelhette meg. A hosszú és lomha átalakulás folyamatainak történeti áttekintését befejezve joggal érezhetjük úgy, hogy a reformkortól az első világháborúig ívelő korszak mozgástendenciái nem rendezhetők egyetlen fejlődésvonalba. A nekilendülésekkel és visszaesésekkel tarkított, területi-hatalmi integrációt, valamint szociális polarizációt és elkülönülést, kulturális központosítást és etnikai differenciálódást eredményező dinamika együttesen hozta létre azt a bonyolult társadalmi struktúrát, amely alapvonásaiban a 20. századi magyar történelem keretfeltételeit meghatározta.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Andorka Rudolf: A társadalmi mobilitás változásai Magyarországon. Budapest, 1982.

Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten. Budapest, 1989.

Bertaux, Daniel: Destinspersonels et structure de classe. Pour une critique de l’anthroponomiepolitique. H. n. 1977. Biography and Society. The Life-history Approach in the Social Sciences (Ed. Bertaux, Daniel.) 1981.

Bódy Zsombor – Szabó Zoltán: A Budapesti Kereskedelmi Akadémia 1860 és 1906 között végzett hallgatóinak rekrutációja és mobilitása. In Iskola és társadalom (Szerk. Sasfi Csaba). Zalaegerszeg, 1997, 311-341. Building European society. Occupational change and social mobility in Europe 1840—1940. (Ed. Miles, Andrew – Vincent, David.) Manchester – New York, 1993.

Csorba László: A katolikus egyházi értelmiség társadalmi gyökerei a polgári átalakulás korában. In A polgárosodás útján. Tanulmányok Magyarország társadalmának átrétegződéséhez a polgári átalakulás korában. (Szerk. Szabad György.) Budapest, 1990, 161-171.

Glósz József: Tolna megye középbirtokos nemességének anyagi viszonyai a 19. század első felében. A Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve. XVI. Szekszárd, 1991.

Gyáni Gábor: Család, háztartás és a városi cselédség. Budapest, 1983.

Hajdu Tibor: Hivatalos és tartalékos tisztek a Monarchia hadseregében. In „A magyar katonatiszt'' (1848-1945). (Szerk. uő:) Budapest, 1989, 41-68.

Hajdu Tibor: Nemesi tisztikarból polgári tisztikar. Történelmi Szemle, 1996. 4. 341-368.

Kaelble, Hartmut: Soziale Mobilitat und Chancengleichheit im 19. und 20. Jahrhundert. Göttingen, 1983.

Karády Viktor: Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenség Magyarországon (1867—1945). Budapest, 1997.

Kövér György: Az Osztrák-Magyar Bank magyarországi tisztviselőjelöltjei (1892.) In Szomszédaink közöttKelet-Eu- rópában. EmlékkönyvNiederhauserEmil 70. születésnapjára. (Szerk. Glatz Ferenc.) Budapest, 1993, 255-261. Lackó Miklós: Ipari munkásságunk összetételének alakulása 1867—1949. H. n., 1961.

Lengyel György: Vállalkozók, bankárok, kereskedők. A magyar gazdasági elit a 19. században és a 20. század első felében. Budapest, 1989.

Mazsu János: Az értelmiségbe irányuló intergenerációs mobilitás Magyarországon az I. világháború előtti félszázadban (Egy makroszerkezeti vizsgálat forrásai, módszertani problémái és tanulságai). In Rendi társadalom — polgári társadalom. 1. Társadalomtörténeti módszerek és forrástípusok. (Szerk. Á. Varga László.) Salgótarján, 1987, 453-463.

Mészáros István: Középszintű iskoláink kronológiája és topográfiája 996—1948. Budapest, 1988.

Mészáros István: Magyar iskolatípusok 996—1990. Budapest, 1991.

L. Nagy Zsuzsa: A haszonból élő kispolgár. Kisiparosok és kiskereskedők a két világháború közötti Magyarországon. Debrecen, 1997.

Róbert Péter: Mobilitás és életút. In Elméletek és hipotézisek. Rétegződés-modellvizsgálat. I. Budapest, 1982, 93-130. Sasfi Csaba: Tandíj: elitképzés vagy közoktatás. II. József oktatáspolitikai rendeletei. Századvég, 1998. 9. 133-159. Timár Lajos: Területi különbségek a városi kispolgári rétegek társadalmi helyzetében, mobilitási viszonyaiban. In

Iparosok és kereskedők a két világháború közötti Magyarországon. (Szerk. L. Nagy Zsuzsa.) Budapest, 1994, 56-95.

Tóth Zoltán: Szekszárd társadalma a századfordulón. Budapest, 1989.