Ugrás a tartalomhoz

Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig

Kövér György, Gyáni Gábor (2006)

Osiris Kiadó

2. fejezet - Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban

2. fejezet - Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban

BEVEZETÉS

Az 1920 és 1945 közötti negyedszázad története mintegy szabad prédája volt a múltban és az napjainkban is az egymást kizáró végletes értékítéleteknek. A Horthy-kor megítélésének ingatagsága, természetesen, mindenekelőtt az ítélkezők sokféle politikai és ideológiai értékrendjének a következménye. Ennek megfelelően az ítéletalkotás tárgya főleg a kor politikai és kevésbé annak gazdasági vagy társadalmi élete. Ez utóbbiak alig vonták eddig magukra a történészek figyelmét, és ha eltekintünk a korszakról írt áttekintő munkák szokásos, bár korántsem elengedhetetlen és gyakorta fölöttébb sommás társadalomtörténeti fejezeteitől, a Horthy-kor társadalmáról valójában könyvünk az első részletes történetírói feldolgozás. Ami maga is jelzi a történészek feltűnő késlekedését, hiszen már fél évszázada kimúlt a más téren oly sokat vitatott, szenvedélyesen védett vagy éppen bírált ellentmondásos Horthy-rendszer.

Nem állíthatjuk azonban, hogy munkánk teljesen előzmény nélküli. Az, ami szerzőnek és a téma iránt érdeklődő olvasónak egyaránt a rendelkezésére áll a korszak társadalomtörténetéről, többnyire maguktól a kortársaktól származó tudományos, de nem kifejezetten történészi munka. Ezek közül három mű és három szerző érdemes a kitüntetett figyelemre. Szekfű Gyula jól ismert történetpolitikai esszékönyvének, a Három nemzedéknek egy, a könyv harmadik kiadásához pótlólag készített rövid fejezete; Weis Istvánnak a tárgykörben írt két könyve; végül Erdei Ferencnek egy 1943-as keltezésű, de csak 1976-ban ismertté vált kézirata tekinthető a téma tanulmányozásához ma mindenképpen elengedhetetlen klasszikus szövegnek.

Szekfű Gyula a korszak ideológiai atmoszféráját jelentékenyen befolyásoló könyvének ezen utólag írt, elsőként 1934-ben publikált részében, A neobarokk társadalom című és további három új fejezetben a Trianon utáni magyar problémákat tette górcső alá. Szekfű vázlata, a fejezet címétől eltérően, nem ad átfogó társadalomrajzot. A szerző célja itt nem más, mint a politikai elit nemzedékenkénti egymásutánjára felfűzött modern magyar történet ívének a meghosszabbítása saját koráig. Arra a kérdésre keresi a választ, hogy módosult-e a magyar (eredendően a középosztállyal egybefonódó) politikai elit felfogása saját hivatásáról és rajta keresztül arról a társadalomról, melynek szervezését saját magának tartotta fenn. Szekfű valójában csupán ennek az elitnek a társadalomképét és nem a társadalomnak a képét elemzi könyve kérdéses fejezetében.

A neobarokk kifejezéssel Szekfű azt az úri, tekintélyelvű, mélyen hierarchikus mentalitást és politikai értékrendet határozta meg, amely 1918/19 szociális radikalizmusára válaszolva, ugyanakkor a dualizmusból átörökölt elvek némelyikének a megőrzésével, hárítja el magától a Szekfű által kívánatosnak ítélt társadalmi feladatot. Abban marasztalja el Szekfű korának elitjét, „hogy ez a keresztény, tehát organikus, szervesen építeni törekvő demokratikus áramlat nem tudott magának szélesebb köröket hódítani, sem a felemelkedő néposztályokban, sem a vezető intelligenciában”. Ami, persze, nem is csoda, mivel e „mozgalmak alapítói szinte kivétel nélkül a harmadik nemzedék tagjai voltak, akik nemzetről és államról táplált forma- lisztikus nézeteiket akkor sem tudták levetkőzni, amikor pedig a forradalmak reakciójaként antiliberális frazeológiát erőltettek magukra”. Ebből fakad, vonja le Szekfű a következtetést, hogy Trianon óta a magyar társadalom sem alakult át érdemben: „sem a társadalmi tagozódás, sem pedig a társadalmi gondolkodás nem igen változtak, s minden maradt e téren úgy, amint azt már a harmadik nemzedék idején megszokták az emberek” (Szekfű Gyula 1936, 408, 409).

Szekfű látlelete a Horthy-kor barokkos úri világáról sokban találó, és a vele kapcsolatban használt jelző révén különösen hatásos kritikáját adja a korszaknak. Társadalmi leírásnak és analízisnek azonban bajosan tekinthetjük a szekfűi megközelítést. Pedig már az ő forrásai között is akadt valaki, idézte is őt a szerző, aki éppen erre a feladatra vállalkozott.

Weis István A mai magyar társadalom című 1930-ban kiadott könyvéről van szó, amely annak 1942-ben Hazánk társadalomrajza címen megjelentetett kissé átdolgozott változatával együtt a kortárs szociológia egyik legjelentősebb művének számít. Weis, aki életének nagyobbik részében elsősorban állami közhivatalnok és csak másodsorban és átmeneti ideig a szociológia professzora (a pécsi egyetemen), Keleti Károly, a múlt század végi nagy statisztikus nyomdokain haladva azt a célt tűzte maga elé, hogy „az 1929. év Csonkama- gyarországának társadalmát próbálja leírni”. Tudományos vállalkozását alátámasztandó a vizsgálat módszerességét azzal remélte elérni, hogy forrásként a statisztikára alapozott. Távolabbi célként a szerző a komparáció majdani lehetőségének a megteremtését jelölte meg. Mint írja: „Az egyik cél az, hogy alkalmunk legyen Csonkamagyarország társadalmának a külfölddel való összehasonlítására... A másik cél az, hogy alkalmat adjunk a csonkaországi és a trianoni határokon túl élő magyar társadalom összehasonlítására.” (Weis István 1930, 7).

A külfölddel, főleg a Nyugattal történő egybevetés azért fontos Weis számára, mert ily módon bizonyítható és tudatosítható, hogy a „kis nemzetek a világ függvényei és nem vezetői, tehát – sajátosságaik veszélyeztetése nélkül – alkalmazkodniok kell az általános irányokhoz” (Weis István 1930, 7). A kisebbségi magyarsággal való összehasonlítás funkciója pedig az, hogy előmozdítsuk „a két elem lelki egybeolvadását”. Az önismeret végett, valamint a határokon átívelő magyar identitás megszilárdítása érdekében végzett leíró és elemző munka, Weis értelmezésében, a merőben új helyzet, a kisnemzet tudat tudományos megalapozása miatt vált ekkoriban fontossá.

Az 1930-as A mai magyar társadalom s a későbbi változat szintúgy már szerkezeti felépítésében mutatja a szerző határozott törekvését egy kifejezetten társadalomszerkezeti áttekintés elkészítésére. A könyv első négy (a második könyv első három) fejezetében Weis a településformák oldaláról közelíti meg a témát (tanya, falu, város és külön Budapest, az utóbbiról az 1942-es könyvben nincs önálló fejezet). További négy fejezetet szentel Weis a társadalom makrocsoportjainak, a kispolgárságnak, a középosztálynak, az elitnek („a felső négyezer”, „a felsőosztály”) és a proletariátusnak. Weis társadalomképére jellemző, hogy a parasztságot (annak birtokos magját) a kispolgárság fogalma alá utalja és külön nem is tárgyalja, illetőleg 1942-es könyvében a kispolgárság helyett a parasztságnak szentel önálló fejezetet.

Végül néhány kitekintő fejezetben foglalkozik a gazdasággal, a kulturális élettel és a politika szociológiájával, valamint a „magyar lélek”-kel. Ez utóbbi keretében a nemzeti és egyéb kollektív identitások szociálpszichológiáját elemzi. Egyébként a szerző a könyv e részein változtatott a legtöbbet a két kiadás között. 1942-es könyvében ugyanis Weis teljesen elhagyta a gazdasággal és a politikával kapcsolatos fejtegetéseket, s helyükre a társadalom korporatív szerveződését és tagolódását, valamint az időközben visszacsatolt országrészek társadalmait ecsetelő fejezetek kerültek.

Nem feladatunk Weis immár klasszikus műveinek beható elemzése. Röviden azt állapíthatjuk meg, hogy bennük a konzervatív beállítottságú, ám elemzőként a pártpolitikától magát messzemenően függetlenítő, éles szemű megfigyelőként is kitűnő szerző egyszerre ambicionálja a tárgyszerű társadalomleírást és az értékelő elemzést. Ez utóbbit tekintve értékelési mércéje az, hogy a struktúra egyes elemei, legyenek bár intézmények vagy társadalmi státuscsoportok, mennyire járulnak hozzá a társadalmi integrációhoz, hogy „az egységes magyar nemzet” „társadalmilag izmosodjék meg és alakuljon ismét egységgé”. Ezért is kap társadalomszemléletében a negyvenes évek elején explicite is kiemelt szerepet a korporációs elv, mint ami képes ellensúlyozni az osztályszerű társadalomszerveződés dezintegráló hatását. Talán ennyiből is kiviláglik, hogy Szekfű neobarokk társadalomkoncepciója mennyit köszönhetett Weis István eredeti kérdésfölvetésének.

Ha Weis István némileg kívül állt a tudomány intézményi világán (1930-as könyvének írásakor a szerző, foglalkozására nézve, osztálytanácsos a Népjóléti Minisztériumban, és 1945-ig megmaradt minisztériumi tisztviselőnek), akkor Erdei Ferencet egy egész világ választotta el a hivatalos tudományosságtól. A „szabadúszó” népi szociográfus, aki az 1930-as évek végén, az 1940-es évek elején sűrű egymásutánban közzétett paraszti témájú szociográfiai és szociológiai könyveiben foként Hajnal István közvetlen hatására a parasztság (és a mezőváros) merőben új fogalmát dolgozta ki, az 1943-as szárszói konferencia egyik előadójaként, referátuma háttéranyagaként, terjedelmes kéziratban dolgozta fel a 20. századi magyar társadalom szociológiáját. Ebben a, Huszár Tiborjóvoltából, három évtizeddel később napvilágra került szövegben Erdei saját parasztságról kimunkált képét, az alapjául szolgáló társadalomszemléletet makrosíkon, a teljes magyar társadalom szerkezeti rekonstrukciójára alkalmazta. Paradox módon, miközben e vázlatában Erdei „feldolgozta” a társadalom egész spektrumát, végül éppen azzal a fejezettel nem készült el, mármint a parasztságnak szentelt résszel, melynek fogalmi analízise és leíró ábrázolása (l. A magyar paraszttársadalom című könyvét) volt az egész vállalkozás kiindulópontja.

A szerző halála után nyilvánosságot kapott, nem autorizált szöveg utóbb azzal vált ismertté, hogy a kettős társadalmi modellt fejti ki benne Erdei. A három szerkezeti egységből álló esszé fő tézise alig üt el attól, amit Weis és az ő nyomdokain haladva Szekfű is már előzőleg konstatált, nevezetesen, hogy a magyar társadalom nem kellően integrált. A Weisnél fogalmilag tudatosabb és elméletileg felkészültebb Erdei azonban tovább is lépett, amikor az integrálatlanságot egy zárt modell keretei között ábrázolta. Erdei szerint nem egységes a magyar „nemzeti társadalom”, mert az mintegy kettéhasad, két egyenlő félre bomlik oly módon, hogy vertikálisan egymással homológ két struktúra áll egymással szemben. A megkettőződő szerkezet egyik fele, ahogy ő nevezi, a „történeti nemzeti”, másik fele a „modern polgári társadalom”. Ez a két szerkezet, Erdei ábrázolásában, kerek egész, ahol minden társadalmi szint adekvát módon képviselteti magát. Egyetlen szépséghibája azért van Erdei fogalmi sémájának: egy ellenponton nem zárja be a szerző a kört, a „történeti nemzeti társadalom” vertikumából ugyanis hiányzik a „modern polgári társadalom” alsó osztályával párhuzamba állítható csoport. Hiszen ez a tömb a történelmi arisztokráciával kezdődik, az úri középosztállyal folytatódik és kényszerűen a kispolgársággal zárul; ugyanakkor a másik oldalon a „polgári arisztokráciával” induló, a „polgári középosztály”-lyal és a kispolgársággal továbbgördülő szerkezet a munkássággal mint alsó osztállyal ér végül révbe. Ám az utóbbinak, a másik oldalon, semmi sem felel meg. Bizonyára a parasztság vagy a szélesen értelmezett agrártársadalom (benne a mezőgazdasági proletariátussal) lehetne itt az ellenpár. De nem véletlen, hogy Erdei nem írja meg a róla szóló fejezetet. Az ok kézenfekvő. Egész addigi empirikus és fogalmi vizsgálódásai meggyőzhették arról, hogy a paraszti társadalmat nem szabad belegyömöszölni ebbe az egydimenziós fogalmi sémába. Erdei a kéziratában maga is azt sugallja, hogy a magyar társadalom plurális felépítése talán nem is kettősséggel, hanem hármassággal írható le érvényes módon, mivel a parasztság a maga tagolatlan voltában mintegy a „történelmi nemzeti” és a „modern polgári” társadalom mellett, helyesebben a kettő alatt helyezkedik el, mint tőlük elütő szerkezeti elem.

Erdei struktúrafogalma csoportokat és intézményeket köt össze egymással: minden egyes társadalmi csoport a vele összefüggő és csak rá jellemző intézményekből ered, melyek működése ugyanakkor éppen e csoportok lététől függ. A „történeti nemzeti társadalom” fogalmi körén belül definiált homogén csoportok, ezek szerint, az egyház, az állam és az uradalom szervezeti alapjaira mennek vissza, melyek kereteit is csak és kizárólag ők töltik ki. A „modern polgári társadalom” intézményes fundamentumait ugyanakkor a kapitalista vállalkozás, a kisipar és kiskereskedelem, valamint az értelmiségi szakszerűség képezi.

Erdei elemzésének szembetűnő módszertani elve, hogy az intézményi kontextusban értelmezett rétegződést a leírás folyamán két síkon ábrázolja: mint osztályszerkezetet és mint presztízshierarchiát (az utóbbi az általa használt terminológiában az egyének és közösségeik „társadalmi állapota”). A weberi rendi helyzet fogalmára emlékeztető presztízst Erdei rendszerint az egyes társadalmi csoportok egymásról kialakított értékelése nyomán határozza meg, az ilyen imázsokat így struktúraképző funkcióval ruházza fel.

Az eddig részletezett kortárs szociológiai elemzések éppoly kevéssé hatottak az utókor korszakunkkal foglalkozó történészeire, mint ahogy az egész kérdés maga is alig keltett eddig tudományos érdeklődést. Elsősorban Szekfű és (csak) rajta keresztül, az ő olvasatában befogadott Weis épült be, többnyire retorikai szinten, a későbbi vizsgálódásokba, mint Borbándi Gyula Nyugaton előbb németül, 1983-ban magyarul is megjelent A magyar népi mozgalom című könyve társadalomtörténeti fejezetében. Érdekes viszont, hogy a szorosabban vett társadalomtörténeti fejtegetéseket szűkszavúan boncolgató könyvben szinte nyomát sem találni Erdei hatásának, holott a könyvet a szerző a népi mozgalom monográfiájának szánta, és Borbándi a bibliográfiában említi is a kézirat 1976-os közlését.

A marxista történetírás művelői, kivétel nélkül, az osztály fogalmát helyezték előtérbe a társadalomtörténeti kép megalkotásakor. Az eredmény attól függően lett ilyen vagy olyan, hogy a szerző vagy a szerzők mennyire voltak rugalmasak az osztály analitikus kategóriájának az alkalmazásakor. Ez és nem az érdemi szemléleti eltérés az oka, hogy például Lackó Miklós budapesti társadalomtörténete (Budapest története, 5. kötet) előnyösen különbözik az azzal egy időben írt magyar társadalomtörténettől, melyet szerzői, Berend T. Iván és Ránki György a tízkötetes Magyarország története 8. kötete számára készítettek.

A témának az utóbbi évtizedekben kanonizált megközelítése óhatatlanul felveti a kérdést: alkalmas-e egyáltalán az osztály fogalma az 1945 előtti és kivált a Horthy-kori magyar társadalom értelmezésére és rekonstruálására? A kérdésre oly módon igyekszünk felelni, hogy mindenekelőtt megvizsgáljuk: milyen érvek fogalmazhatók meg az osztályszemlélet történetírói alkalmazása ellen, majd ezt követően felvázoljuk a magyar történészek osztályszemléleti beállítottságát, végül körvonalazzuk saját álláspontunkat. A kérdés az: mikor és mennyire érvényes fogalmi eszköz az osztály kategóriája, és hol húzható meg az e fogalomnak megfelelő struktúrakép határa.

Nem véletlen, hogy az utóbbi időben éppen ott vitatják leghevesebben az osztályelmélet történeti érvényességét, ahol a történészek azt korábban, hosszú időn át magától értetődő módon használták: mármint Angliában. Két oka van annak, hogy elsősorban a 19. századi brit társadalomfejlődés értelmezése olyannyira összekapcsolódott az osztályfogalommal. Az első (és mindenképpen ez a döntő) abból fakad, hogy Marx, az osztályfogalom tulajdonképpeni teoretikusa, közvetlenül a múlt század eleji és közepi angol fejlődés elemzéséből vonta le következtetését, miszerint a kapitalizmus egyenlő az osztálytársadalommal. A másik ezzel némileg összefüggő ok, hogy az 1960-as és 1970-es években nemzetközi téren történetesen az angol marxista történészek hatása a legátütőbb az ipari átalakulás társadalomtörténeti megközelítésében. Különösen E. P. Thompson könyve az angol munkásosztály kialakulásáról befolyásolta világszerte a történészeket, de Eric Hobsbawm szintúgy a marxista osztályszemlélet jegyében interpretálta Európa és a modern világ 19. és 20. századi történetét négykötetes vállalkozásában (ebből az első kettő magyarul is megjelent). Igaz, Thompson immár kulturális értelmet kölcsönzött az osztály addig többnyire ökonomista fogalmának, ám ettől eltekintve az osztálykategória maradt nála is a társadalomtörténet fő rendező elve.

Velük és nagyszámú követőikkel szemben az utolsó évtizedben különösen súlyos érveket fogalmaztak meg az osztályelmélet érvényességét illetően. Az egyik legkoncepciózusabb kritikus, az amerikai William M. Reddy nem veti el teljes egészében az osztály fogalmát, ám jóval szűkebben határozza meg annak alkalmazási körét. Reddy tudomásul veszi, hogy az osztály alkalmas annak kifejezésére, miszerint elválik egymástól a hatalommal rendelkezők és az abból kimaradók, a biztonságban élők s a létükben veszélyeztetettek köre; vagyis az osztály éles választóvonalat képez az emberek különféle csoportjai között. A modern társadalomban is érvényes, hogy a javakhoz történő hozzájutás szembetűnő egyenlőtlenségek közepette valósul meg. Nem állja meg viszont a helyét, Reddy szerint, az osztálynak az a koncepciója, amely: 1. az osztályidentitást a termelőeszközökhöz fűződő viszonyból eredezteti; 2. amely az egyes politikai törekvéseket és csoportosulásokat adott osztályérdekek megnyilvánulásaként és azok csalhatatlan jelének tekinti.

Továbblép az osztályelmélettel kapcsolatos szkepszisét tekintve Patrick Joyce angol historikus, aki szerint az osztály analitikus fogalma teljesen alkalmatlan a 19. századi brit társadalomfejlődés leírására és magyarázatára. Először is, mert ebben az időben még nem jött létre az osztály fogalmainak megfelelő homogén szociológiai csoport; másodsorban azért, mert az osztályok közötti ellentétek mellett s nemegyszer azok helyett a tőke és a munka kölcsönös függése, sőt kifejezetten az együttműködésük a fontosabb. Az egyenlőtlen ütemű iparosodás következtében, fejti ki Joyce, egy belsőleg heterogén, fragmentált és kisebb közösségekből álló konglomerátummal és nem valamilyen homogén osztállyal találjuk szembe magunkat. E közösségek tagjai részben a hagyományok világában élnek, s abból nyert tapasztalataik közvetítik számukra az új, a születőben lévő ipari-városi világot. Hiábavaló tehát osztálytudatot feltételezni ott, ahol a legjobb esetben is egymással versengő diskurzusok léteznek. Joyce posztstrukturalista ihletésű osztálykritikájában egyetlen pontra korlátozza az osztálytudat empirikus létezését: az intézmények világára. Egyéneknek és tetszőleges aggregátumaiknak, állítja, nincs, elvileg sem lehet osztálytudata, ám valami hasonlót megfogalmazhatnak és egyúttal politikailag képviselhetnek a szakszervezetek, a pártok vagy egyéb intézményes formák. Az egyes szociológiai csoportok ugyanakkor nem osztálytudatot, legföljebb populista jellegű kollektív identitásokat hoznak létre és hagynak utódaikra.

Hiba lenne a tulajdonos osztályokat uralkodó osztályként szemlélve a 19. századi angliai viszonyokat a duális társadalom fogalma alapján értelmezni, vallja A. J. Reid. Hiszen az elitek oly mértékben fragmentáltak, hogy a tőke-munka ellentéte nem az egyedüli s talán nem is a legdöntőbb strukturális választóvonal a viktoriánus kori Nagy-Britanniában. A fragmentáltság abból ered, hogy az elitet mint érdekcsoportot a regionális, a vallási, a politikai partikularizmusok és nem utolsósorban a gazdasági szempontok erősen megosztották. Fokozott belső heterogenitás jellemzi ugyanakkor az angol munkásság korabeli szerkezetét is. Tagadhatatlan, hogy még a múlt század végén is jelentős a különbség a szakmastruktúra, a jövedelem, a mobilitási esélyek és az életforma terén a gyári szakmunkások, valamint a legalsó munkásrétegek között. Olyan szembetűnőek akár külön-külön is ezek a végül összegződő eltérések, hogy semmiképpen semjöhetett létre az osztály valamiféle belső integrációja, és ezért el is marad a proletariátusnak mint forradalmi osztályerőnek a megszerveződése.

Az osztályelmélet idézett kritikái szerint, amíg az osztályt leíró kategóriaként ezután is bátran használhatjuk a történetírásban, addig a történelmi változások megértését nem bízhatjuk többé egyedül erre a fogalomra. Különösen azért nem, mert képtelenek vagyunk általa megmagyarázni a politika és a társadalom, valamint a gazdaság és a társadalom közötti oksági összefüggéseket. Ha viszont az osztályt elsősorban vagy kizárólagosan klasszifikációs célból vesszük csupán igénybe a vagyoni-jövedelmi és hatalmi egyenlőtlenségek, valamint a mentalitásbeli és értékrendi különbségek érzékeltetése végett, akkor meglehetősen eltávolodunk az osztály klasszikus marxista fogalmától. Az utóbbi értelmében ugyanis az osztály emberek olyan csoportja, melyet az érdekazonosság szubjektív tapasztalata, vagyis az osztálytudat hoz létre, ez az, ami betetőzi a csoportok osztállyá (osztályokká) szervezésének (homogenizálásának) történelmi folyamatát. A fogalom e meghatározásától elválaszthatatlan tehát az érdekközösség feltételezése, az osztálytudat létének a posztulálása. Az ily módon konstituálódó makrocsoportok, vagyis az osztályok töltik be a történelmi alany szerepét, ennek megfelelően az ő döntéseik és viselkedésük szabja meg a történelem dinamikáját (ők robbantják ki a strukturális átalakulásnak utat nyitó forradalmakat).

Az ekként megfogalmazott osztályelmélet ortodoxiája a Horthy-rendszer historiográfiájában bizonyult talán a legidőtállóbbnak. Pedig az 1960-as években a vázolt szemléletmód merevségén kissé enyhített a rendszer fasiszta volta körül kialakult vita néhány megállapítása. Ránki György 1962-ben például határozottan szembeszállt azzal a megcsontosodott marxista történetírói tézissel, miszerint a rendszer azért „népellenes”, mert a fennállásában érdekelt társadalmi csoportok fölöttébb szűk körűek. Ránki vitatta az iménti álláspontot, kijelentvén: „Nem tudjuk magunkévá tenni azt a felfogást, mely szerint az ellenforradalomnak a nagytő-

ke s a földbirtok mellett csupán néhány száz ellenforradalmi kulák, kispolgár s értelmiségi képezte támaszát.” Majd a húszas évekre vonatkozóan a rendszer széles középosztályi támogatottságát fogalmazta tézissé (ide értve a tisztikart, az állami tisztviselők „széles és Magyarországon különösen nagyszámú” rétegét, valamint a városi kispolgárság egyes csoportjait, pl. a kisiparosokat) (Ránki György 1974, 314). Nagyjából hasonló következtetésre jutott Lackó Miklós is ugyanebben az időben, midőn a harmincas évek szélsőjobb politikai mozgalmai mögötti társadalmi bázist igyekezett meghatározni.

Az osztályszemlélet oldásának irányában megtett újabb lépést az uralkodó elit és az uralkodó osztály fogalmi megkettőzése hozta magával. Márkus László 1965-ben publikált, később gyakran idézett írásában kijelentette: „Az uralkodó osztályok megjelölése, amely történetírásunkban csaknem kizárólag mint nagytőkés-nagybirtokos osztályok definíció szerepelt, a társadalmi rétegződés és különösen az uralkodó elit vizsgálatának szempontjából leegyszerűsített.” Majd javasolta az uralkodó elit fogalom meghonosítását, melyen az uralkodó osztályok egy szűkebb vezető rétegét értette. Az elit, vagyis a politikai és gazdasági vezető réteg, Márkus szerint, belsőleg nyilvánvalóan tagolt, lévén, hogy olyan hierarchiát képez, melynek csúcsán a politikai, az alján pedig a gazdasági érdekcsoportok helyezkednek el. A fogalom bevezetésével azt kívánta elérni, hogy ki lehessen végre jelenteni: nem az uralkodó osztály (nagybirtok, finánctőke, állami bürokrácia), hanem a belőlük kikerülő szűkebb elit számít a hatalom közvetlen birtokosának. Mindamellett Márkus előadása szerint ez az elit legföljebb csak képviseli, belső struktúrájában és megosztottságában mechanikusan visszatükrözi a tágabb uralkodó osztályt, de korántsem alkot autonóm társadalmi erőt. Hiszen, ha „az eliten belüli harci folyamat (sic!) az egyes csoportok [mármint az uralkodó osztályon belüli elemek] társadalmi mozgásának vetülete...”, akkor kettőjük között nincs érdemi különbség vagy bármilyen számottevő strukturális eltérés (Márkus László 1965, 453).

Az uralkodó elit koncepció megfogalmazói tehát nem léptek fel olyan igénnyel, hogy egyszer s mindenkorra elszakadjanak attól a szemlélettől, mely szerint a társadalom és a politika szféráját az érdek vezérelte osztályok törekvéseiből eredeztethetjük. Nem törekedtek arra, hogy az osztály fogalmát lebontsák, és a struktúra olyan felfogásával helyettesítsék, amely nem az állítólagos osztályérdeket, hanem másfajta (esetleg többféle) integrációs elvet vesz alapul.

A társadalmi hierarchia csúcsán lévő társadalmi csoportok, valamint az uralkodó osztály kapcsolatát érintő apró korrekciók fényében az osztályszemlélet töretlen vonzereje különösen szembetűnő az alsó osztályok vonatkozásában. A városi nagyipari munkásság mindig is erősen átpolitizált és ideológiailag kötött történetírói megközelítése ugyanis akár még ettől a szerény fogalmi kísérletezéstől is elzárt szféra maradt ekkortájt. A legtöbb, amit a merészebb kutatók, elsősorban Borsányi György, konstatáltak, az volt, hogy szóvá tették az osztály belső fragmentáltságát, valamint az osztálytudat feltűnő hiányát, ám mindebből semmilyen elvi (fogalmi) következtetést nem vontak le. Az „osztályküzdelmekben” leginkább bővelkedő 1932-33 közötti évek mozgalmi eseményeit feldolgozó monográfiájában Borsányi is elismerte, hogy még a válság kihívása sem teremtett valós proletár osztályerőt Magyarországon. „A tőkével való összeütközés pozitív osztályélménye mellett ezek a harcok negatív élményekkel is szolgáltak. Ezek közül legfontosabb az egység hiánya... A proletariátus energiájának egy része saját osztályos társai elleni harcokra fecsérlődött el” (Borsányi György 1971, 272).

Az osztályszemlélet szabta kereteken kívül álló olvasó érzékelheti igazán a megállapítás rejtett normativitását. A bizonyított tény dacára, hogy ti. nincs semmilyen (osztály) egység, a szerző továbbra is „osztályos társakként” tartja számon az egymással harcban álló csoportokat. Aminek egyedül az az oka, hogy a historikus normaként tételezi és mintegy számon is kéri (az egymással harcban állók, úgymond „fecsérlik az energiájukat”) az elvi érdekazonosság osztálytudatát. A kérdés többi kutatója azonban még eddig a pontig sem jutott el.

A historiográfiai áttekintés lezárásául röviden összefoglaljuk az osztályelmélettel kapcsolatos álláspontunkat. Mindenekelőtt a Horthy-kor társadalmi rétegződését és folyamatait taglalva igyekszünk elszakadni a marxista osztályelmélet szemléleti kereteitől. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy tagadjuk az osztály jellegű tagozódás empirikus tényeit. Ellenkezőleg, a jelenségre számos alkalommal külön is utalunk majd azzal együtt, hogy jelezzük: milyen formákat öltött és milyen következményekkel járt ez a fajta egyenlőtlenség. A társadalom osztály jellegű strukturálódási tendenciáját ugyanakkor úgy tekintjük, mint a magántulajdonon nyugvó, egyszersmind iparosodott (iparosodó) és urbanizált modern gazdasági-társadalmi szervezet természetes, de nem egyedül fontos megnyilvánulását. Tekintettel azonban arra, hogy a Trianon utáni Magyarország még a korabeli mércék szerint sem vált maradéktalanul modernné, már ezért sem képzelhető el, hogy az osztály fogalom segítségével hiánytalanul leírhatnánk annak rétegződését és feltárhatnánk a társadalmi-politikai folyamatok mozgatórugóit.

Tartózkodunk tehát attól a közelmúltban is mégoly természetes és reflektálatlan gyakorlattól, amely adott társadalmi csoport hatalmi pozícióját, politikai törekvéseit közvetlenül osztályattribútumként határozta meg. Így óvakodunk attól, hogy csupasz osztályuralomként jellemezzük a kormányzati rendszert, és például a Bethlen-korszakot pusztán mint a nagytőke és a nagybirtok érdekszövetségében testet öltő osztályuralom időszakát állítsuk be. Hiszen ebből az következne, hogy e kormány minden egyes intézkedését meghatározott csoportok pillanatnyi osztályérdekeit szolgáló, velük adekvát politikaként értékeljük. Hiszen ez a politika és a társadalom mozgatórugóinak úgyszólván tökéletes egymáshoz illeszkedését tételezi, melyet ugyanakkor semmi sem igazol. Nem kívánjuk továbbá a tőke és munka esetenkénti konfliktusait sem kizárólagosan csak osztályküzdelemként ábrázolni, mert ezzel azt sugallnánk, hogy a valóságos érdekeit tudatosító proletariátus egyszeriben osztályként hozza létre magát abban az értelemben, ahogy a marxista elmélet posztulálja (és számára normaként egyúttal elő is írja).

FELHASZNÁLT IRODALOM

Berend T. Iván – Ránki György: A magyar társadalom a két világháború között. In Magyarország története 1918-1919, 1919-1945. (Főszerk. Ránki György.) Budapest, 1976.

Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom. A harmadik reformmozgalom. New York, 1983.

Borsányi György: „Munkát! Kenyeret!” A proletariátus tömegmozgalmai Magyarországon a gazdasági válság éveiben (1929-1933). Budapest, 1971

Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két háború között. In Magyarország társadalomtörténete II. 1920-1944. (Szöveggyűjtemény.) (Szerk. Gyáni Gábor.) Budapest, 1995, 43-101.

Hajdu Tibor: Weis István középosztály-képe. In Polgárosodás Közép-Európában. Tanulmányok Hanák Péter 70. születésnapjára. (Szerk. Somogyi Éva.) Budapest, 1991, 97-109.

Joyce, Patrick: Visions of the People: Industrial England and the Question of Class 1848—1914. Cambridge, 1991. Kovács Éva – Melegh Attila: Az identitás játékai. Kísérlet Erdei Ferenc A magyar társadalom a két világháború között című tanulmányának tartalmi kibontására. In Vera (nem csak) a városban. Tanulmányok a 65 éves Bácskai

Vera tiszteletére. Debrecen, 1995, 487-507.

Lackó Miklós: Budapest társadalma a két világháború között. In Budapest története a forradalmak korától a felszabadulásig. (Szerk. Horváth Miklós.) Budapest, 1980, 415-465.

Lackó Miklós: Nyilasok, nemzetiszocialisták 1935—1944. Budapest, 1966.

Márkus László: A Horthy-rendszer uralkodó elitjének jellegéről. Történelmi Szemle, 1965. 4. 449-466.

Morris, Robert J.: Class and Class Consciousness in the Industrial Revolution 1780—1850. London, 1979.

Nagy J. Endre: Harcban az angyallal. Erdei politikai világnézetének és struktúra-rajzának összefüggései az 1940- es évek elején. In uő: Eszme és valóság. Magyar szociológiatörténeti tanulmányok. Budapest-Szombathely, 1993, 103-116.

Némedi Dénes: A népi szociográfia 1930-1938. Budapest, 1985.

Ránki György: Gondolatok az ellenforradalmi rendszer társadalmi bázisának kérdéséhez az 1920-as évek elején. In Berend T. Iván – Ránki György: Gazdaság és társadalom. Tanulmányok hazánk és Kelet-Európa XIX—XX. századi történetéről. Budapest, 1974, 293-319.

Reddy, William M.: Money and Liberty in Modern Europe. A Critique of Historical Understanding. Cambridge, 1987.

Reid, Alastair J.: Social Classes and SocialRelations in Britain, 1850-1914. Cambridge, 1995.

Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Budapest, 1943.

Weis István: A mai magyar társadalom. Budapest, 1930.

Weis István: Hazánk társadalomrajza. Budapest, 1942.

Zeke Gyula: Erdei Ferenc kettős modellje a statisztikai empíria tükrében. Verifikálási kísérlet. In Rendi társadalom —polgári társadalom. 1. Salgótarján, 1987, 505-519.