Ugrás a tartalomhoz

Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig

Kövér György, Gyáni Gábor (2006)

Osiris Kiadó

A NÉPESEDÉS ALAKULÁSA

A NÉPESEDÉS ALAKULÁSA

A trianoni határváltozás nyomán az ország demográfiai méretei egyszeriben drasztikusan megváltoztak. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a Magyar Királyság lélekszáma, Horvát-Szlavonországgal együtt, a dualizmus vége felé (1910-ben) 21 milliót tett ki. A trianoni döntéssel azután az ország elvesztette területének 71%-át, és az elcsatolt területekkel együtt elkerült az anyaországtól korábbi népességének 64%-a is. Ennek következtében a 93 000 km2 területűre zsugorodott önálló magyar állam lakosainak a száma 8 millióra apadt (1920).

E nagyarányú népességcsökkenéshez kismértékben a világháborús emberveszteség is hozzájárult. Az ország trianoni területén a halottak (és eltűntek) számát a statisztikusok akkoriban 230-250 000-re becsülték. Ennél nagyobb veszteség érte az országot a kieső születések miatt, amelyek számát 580 000-re becsülték. Igaz, az utóbbi egy részét a népesség utólag bepótolta a húszas évek eleji kiugróan magas termékenység eredményeképpen.

A kedvezőtlen demográfiai kiindulópont mellett a népesedés későbbi alakulását döntően befolyásolta, hogy a demográfiai átmenet századfordulón tetőző folyamata a két háború között lassan nyugvópontjára érkezett. A kritikus időszak az 1930-as évek elejére esett, ami demográfiai krízisnek is beillett. Időben ezt követte egy szerény mértékű természetes szaporodással járó trend, de az évtized demográfiai fejleményei előrevetítették a máig töretlen népességcsökkenés perspektíváját. A korabeli európai demográfiai tendenciákhoz mind szorosabban igazodó új népesedési folyamat fő jellemzője a termékenységi ráta gyors csökkenése.

Mindennek csak látszólag mond ellent, hogy a Horthy-kor két és fél évtizede során a népesség száma folyton emelkedett: 1930-ban, tehát csupán egyetlen évtized elteltével, 8,7 millió, az utolsó háború előtti népszámlálás szerint pedig 1941-ben 9,3 millió főt számlált az ország népessége. Ami mutatja, hogy a húszas években a népességnövekedés évi üteme (0,9%) alig maradt el a századforduló magasnak tartott szintjétől. A harmincas években viszont már szembeszökően lassult a növekedés, amely azonban továbbra is 0,7%-os. Felmerül a kérdés: mi áll a népességfejlődés korántsem elhanyagolható dinamizmusa mögött? Elsőként arra keresünk választ, hogy a népesedés endogén tényezője, a természetes szaporodás, mennyiben járult hozzá a lélekszám jelzett emelkedéséhez.

A demográfiai átmenet, a róla szóló elmélet, különösen nagy hangsúlyt helyez a halálozás erőteljes visszaesésére, arra, hogy főleg a mortalitási ráta javulása az átmeneti népességrobbanás oka. A hagyományos, vagyis a magas halálozási arányok javulása hazánkban nagyjából egy évszázaddal később követte a nyugati fejleményeket, s lényegében a gyáripari fejlődés megindulásával, az 1880-as évekkel esett egybe. A korábban európai mércékkel mérve kirívóan magas mortalitási ráta a folytonos csökkenés eredményeként korszakunk kezdetére azután 20 ezrelék közelébe került, 21,4 ezrelék a mutató 1920-ban. A tendencia a következő évtizedekben sem módosult érdemben. Természetesen a javulás a demográfiai átmenet leszálló periódusában már meg sem közelítette a századforduló és a századelő éveinek lendületességét. Hiszen 1898 és 1920 között a halálozási mutató közel 20 ezreléket javult, ám a szakasztott azonos hosszúságú 1920 és 1941 közötti időszak során a csökkenés mindössze 8,2 ezreléknyi. Ráadásul ez is úgy következett be, hogy a húszas években még fölöttébb gyors halálozási arányszámcsökkenés (1930-ban 15,5 ezrelék, tehát 6,2 ezrelék a javulás egy évtized során) a következő évtizedben láthatólag lefékeződött.

A halálozás számszerű változása a teljes népességet soha nem érinti egyenletes módon, és például pusztán a demográfiai tényezőket tekintve különösen fontos kiemelni a folyamat korspecifikus jellegét. Mint közismert, a halandósági viszonyok „modernizálódásának” fő tartaléka mindig és mindenhol a csecsemő- és gyermekhalandóság látványos javulása. Így történt ez hazánkban is a demográfiai átmenet igazi csúcsidőszakában éppúgy, mint az azt követő évtizedekben. A hagyományosan magas hazai csecsemő- és gyermekhalandóság észrevehető csökkenése volt továbbra is a fő oka a mortalitás folyamatos, ha nem is drasztikus javulásának a Horthy-korban. Amíg az elhaltaknak 1920/21-ben még 29%-a az egy éven aluli, addig 1941-ben a csecsemőhalottak aránya 17%-ra mérséklődik; ez 30%-os javulást jelez. Igaz, nálunk még mindig kisebb az újszülöttek életben maradási esélye, mint a korabeli Nyugat- és Észak-Európa fejlett országaiban. A gyermekhalandóság relatíve a csecsemőkorúak mortalitásánál is nagyobb ütemben szorult vissza, bár a folyamatot nem lehet számszerűsíteni, mert az adatok nem állnak rendelkezésünkre a megfelelő bontásban. Mindent egybevetve a két világháború között közel húsz évvel javult a születéskor várható átlagos élettartam, ami 40-ről 57 évre emelkedett.

A halandóság terén a magyarországi demográfiai átmenet mechanikusan követte az európai sémákat, ugyanakkor a termékenység tekintetében éppúgy, mint a házassági gyakoriságot (a nupcialitást) illetően észrevehetően eltért az európai trendektől. Az 1920 előtti évtizedek huzamosan évi 1% körüli vagy azt meg is haladó termékenysége három körülményből fakadt: a kirívóan magas nupcialitásból, a szokatlanul gyakori törvénytelen születésekből, valamint hogy az egyébként hagyományosan nem bő házas termékenység sokáig azonos szinten maradt, sőt időnként és átmenetileg még emelkedett is. 1920 után mindez módosult, mert egy-két évnyi stagnálást követően a termékenység erőteljesen visszaesett. A háborús évek során tapasztalt termékenységcsökkenést még indokolhatják a kivételes körülmények: a tízes évek első felének 34 ezrelék körüli termékenységi rátája 1920-ig 31 ezrelékre mérséklődött. Ám az, hogy 1920 és 1941 között Magyarországon közel kétötödével (38,3%-kal) csökkent a házas termékenység (holott például 1890-1910 között mindössze 9%-os a visszaesés), vitathatatlanul abból eredt, hogy nálunk is lezárult a demográfiai átmenet. Végeredményben, 1941-es adatok szerint, a ráta értéke csupán 19 ezrelék, ami jelzi, hogy Európában az első világháborút követően nálunk volt a leggyorsabb a házas termékenység csökkenése (ma is ez a helyzet).

De vajon mi rejlik a fejlemények hátterében? Bizonyosnak tűnik, hogy hazánk felzárkózása a termékenység európai tendenciáihoz közvetlenül nem valamilyen endogén népesedési körülmény következménye, vagy csak részben függ ilyesfajta tényezőktől. Pontosabban: a házas termékenység erőteljes visszaesése nem magyarázható a nupcialitás alacsony voltával és folytonos csökkenésével. Azért nem, mert a nálunk öröklötten gyakori nupcialitás az európai kortendenciákkal összhangban tovább emelkedett a korszakban (30%-kal). Potenciálisan így nagyobb a lehetőség a házas termékenység esetleges növekedésére vagy azonos szinten maradására. Összefüggésük hiányát, a kettő oksági kapcsolatának a valószínűtlenségét legjobban az bizonyítja, hogy a házasodási kedv az egykés megyékben volt a legnagyobb ebben a korszakban!

A magas nupcialitás, természetesen, elsősorban nem abból adódik, hogy a házasuló partnerek egyre fiatalabb korban kötnek házasságot, hiszen az átlagos házasodási életkor egy évvel még meg is emelkedett az idők során: a vőlegények átlagéletkora a húszas évek elején 28,6 év, 1944-ben viszont 29,7 év. S velük együtt változott a menyasszonyok átlagéletkora is, akik mindvégig négy évvel fiatalabbak a vőlegényeknél. A házasság kötelékében eltöltött időtartam hossza (és természetesen a házasság intézményének az elterjedtsége) a kétségtelen növekedés ellenére sem hatott azonban jótékonyan a fertilitásra, mert: 1. időközben jelentősen átalakult a házaspárok korösszetétele; 2. mindinkább elterjedt a házasságon belüli születéskorlátozás szokása.

  1. Az 1920-at követő negyedszázad során számottevően előrehaladt az elöregedés folyamata. 1910-ben a népességnek még valamivel több mint a harmada (34,8%-a) volt 14 évnél fiatalabb, 1941-ben azonban arányuk a népesség negyedére (26%) esett vissza. Ugyanakkor a 40 év fölötti korcsoportok korábbi (1910-es) szerény (26,6%-os) arányát 1941-re 33,4%- os össznépességen belüli részesedés váltotta fel. Ami ebből a termékenységre vonatkozóan közvetlenül is fontos, az az, hogy a házasságban eltöltött idő meghosszabbodása nem feltétlenül esik egybe a propagatív, vagyis a fogamzásképes házas nők korosztályának hasonló számbeli növekedésével. A korstruktúra, végeredményben, zavaró tényét a korspecifikus termékenységi ráta kiszámításával ellensúlyozhatjuk, azzal az eljárással, amely csak a 15-49 éves korú házas nőkre jutó élveszüléseket veszi számba. Ez a mutató világosan jelzi, hogy Magyarországon a századelőtől számított három évtized leforgása során kerekenfelére esett vissza a tiszta reprodukciós teljesítmény: 1910/11-ben 4,94, ám 1941-ben csupán 2,53 (1985- ben egyébként 1,83) ennek értéke. A kormegoszlás segítségével megtisztított reprodukciós együttható ismeretében megállapíthatjuk: Magyarország népesedési mérlege lényegében 1932 óta folyamatosan passzív. Bár kétségtelenül van ezekben az években is némi természetes szaporodás, az azonban nem a gyerekek, hanem az idősek népességbeli számát és arányát növelte (az utóbbit erősíti a javuló felnőtthalálozás is).

  2. Szintén a termékenység rohamos visszaesését segíti elő egy immáron nem szűken demográfiai körülmény, a népesség változó mentalitása és demográfiai viselkedése, a mind gyakoribb tudatos születéskorlátozás. Ez a gyakorlat nem egészen új, hiszen a jól ismert egykés vidékeken (Ormánság) az egykézés 18. századig visszanyúló stratégiája volt a birtokos (jobbágy) parasztcsaládoknak. Az idők folyamán azonban változott és el is terjedt ez a viselkedésmód. Amint Kovács Imre A néma forradalom című szociográfiájában találóan írja: az egykéből idővel – a 19. század utolsó negyedében – „életrendszer lesz”, vagyis „a gazdasági okok kikapcsolódnak” belőle. A közvetlen gazdasági ok (öröklés) mind kevésbé magyarázza az ösztönszerűen követett „új törvény”-t, mely szerint: „egy gyerek a családban, vagy egy se. Az egész egykekérdésből – summázza Kovács – erkölcsi-világnézeti kérdés lett” (Kovács Imre 1989, 84).

Természetesen nemcsak a Dunántúl egyes mikrotájainak zömében paraszti, részben német ajkú népessége kultiválta a gyerekszám családon belüli korlátozását, de a városi (főleg a budapesti) közép- és felső osztályok körében is elterjedt akkoriban a fogamzásgátlás. A leggyakrabban alkalmazott metódusról nincsenek, nem lehetnek pontos ismereteink, ám kétségtelen, a kevésbé önmegtartóztató partnerkapcsolatok mellett és a mesterséges fogamzásgátlás nagyfokú hiányában széles körű volt az abortusz is. Egy 1930-as évek eleji orvosi becslés szerint évente legalább 75-100 000 magzatelhajtást végeztek az országban (miközben évente 220-230 000 a szülések száma). Egy dolog mindenképpen biztos: a magzatelhajtást egy, a korszakunkban végig érvényben lévő 1878. évi törvény, a IV. tc. (az ún. Csemegi Kódex) bűntettnek minősítette, és a Kúria 1933. évi elvi állásfoglalása is kizárólag akkor ismerte el a terhességmegszakítást legitimnek, ha arra az anya egészségének védelme érdekében került sor.

Bármennyire is jogszerűtlennek számított azonban a művi születésszabályozás, senki sem kételkedett benne, hogy a születésszám feltűnő visszaesésének ez az egyik közvetlen oka. Amint egy szegedi szülészorvos a harmincas években fejtegette: annak, hogy kerületében az 1932. évi 22,9 ezrelékről 1936-ban 20,3 ezrelékre esett vissza a születések száma két oka van: a terhesség erőszakos megszakítása az egyik, a teherbe jutás megakadályozása a másik.

Mennyi gyerek születik tehát ekkortájt a magyar családokban? A kérdésre nem könnyű megadni a választ, mivel az egy családra jutó „befejezett termékenységet” ritkán s akkor sem a teljes népességre kiterjedően mérik a statisztikusok. Nem járunk azonban messze az igazságtól, ha kijelentjük: 1920 táján a családok életben maradó gyerekeinek a száma 2,33, amely 1930-ban már csak 2,21 és a korszak végén 2 körül jár. Ez a családonkénti gyerekszámban megjelölt termékenység természetesen igen eltérően alakult attól függően, hogy városi vagy vidéki (falusi), agrármunkából vagy ipari, szolgáltatói tevékenységből élő, netán az alsó osztályokhoz tartozó vagy közép-, sőt felső osztálybeli népességről van-e szó. S nemkülönben regionálisan is különbségek mutatkoztak a termékenység tekintetében. A két szélső regionális típust kiemelve: amíg az ország északi és keleti megyéiben (Sza- bolcs-Szatmár, Bereg, Zemplén és Hajdú) még hagyományosan magas, tehát 12-14% körüli a természetes szaporodás rátája, addig Baranyában, Bács-Bodrog és Tolna megyékben 2-3% között váltakozik, de Somogyban is csak 3,3% a mutató.

A gazdasági ágak és a hierarchikusan tagolódó státusok szerint eltérő gyerekszámot plasztikusan érzékelteti, hogy (1930-as adatok szerint) az 50-59 éves korú és húsz évnél régebben házas gazdasági cseléd nők átlagos gyerekszáma 7, a velük azonos korú és hasonlóan hosszú házas élettartamú mezőgazdasági napszámos nők esetében pedig 6,15 az átlag; a szellemi foglalkozású (többnyire városi) családok gyerekszáma viszont ugyanebben az időben már az egyszerű reprodukcióhoz szükséges minimumot sem éri el.

A természetes szaporodáson túl a dualizmus korához foghatóanjelentős be- és kivándorlás a Horthy-korban nemjátszott érdemleges szerepet a lélekszám alakulásában. Az ország határait átlépő vándormozgalom, a századfordulón történtektől eltérően, ekkorjobbára a bevándorlás formáját öltötte. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszűntével ugyanis lezárultak a szabad munkaerő- és népességmozgás korábban természetes útvonalai, és ezáltal csökkent vagy meg is szűnt a Közép-Európa tágabb keretei közötti folytonos helyváltoztatás. De nemcsak a kontinentális vándorlás vesztett lendületéből, hanem a századforduló évtizedeiben még óriási tömegeket megmozgató amerikai exodus korszaka is végérvényesen lezárult. Az utóbbinak az amerikai liberális bevándorlási politika módosulása volt a döntő oka. 1921-ben fogadta el a kongresszus a kvótatörvényt, amely az 1910. évi népszámlálás etnikai számarányainak 3%-ában maximálta az országba beengedhető külföldiek nagyságrendjét. Ám ezt sem tartották megfelelőnek a bevándorlást ellenző politikai erők, ezért az 1924. évi, a bevándorlást korlátozó törvény egyenesen az 1890. évi bázisadatokhoz viszonyított bevándorlási kvótákat írt elő; sőt 1927-ben tovább szigorították a bevándorlási rendelkezéseket.

Végeredményben a magyar bevándorlók is a „nemkívánatos” népcsoportok kategóriájába kerültek, ezért kvótájukat 1921-ben nem egészen 6000, 1924-ben kevesebb mint 500 főben szabták meg; bár az évtized végétől a kontingenst ennek mintegy a duplájára emelték. Így azután ebben az évtizedben (1928-ig) alig több mint 32 000 magyar távozhatott az Egyesült Államokba, többségük (87%-uk) még 1924 előtt tette meg az utat. De közülük is megközelítően minden harmadik került ki az utódállamok magyarjaiból. A következő évtizedben ennél is kevesebb, 6000 magyar érkezett az Egyesült Államokba, amely mellé célállomásként korszakunkban zárkózott fel Kanada, ahová kivált 1924 után indult nagyobb mérvű exodus. 1924-30 között egyes adatok szerint 25 500, más források szerint valamivel több mint 29 000 magyar vándorolt ki Kanadába. A következő évtizedben az oda irányuló magyar kivándorlás jelentősen visszaesett, s továbbra is az USA a legvonzóbb célpont; minden második kivándorló ezt az országot választotta áttelepülése színhelyéül.

A húszas évtizedben, amikor valamelyest még folyt kivándorlás az országból, a 73-74 000 fős vándorlási veszteség 80-90%-át az észak-amerikai célországok vonzották magukhoz. A kivándorlásnak ebben az időben fontos jellemzője, hogy legnagyobb számban nők és 12 éven aluli gyerekek vették ki belőle a részüket. Ami arra utal, hogy az esetek többségében egyszerű családegyesítés állt a lépés mögött, s nem elhanyagolható a korábban már honosítottak, időközben az óhazába visszatelepültek remigrációja sem.

A Horthy-kori kivándorlásnak a gazdasági exodus mellett része a különféle diszkriminációk előli tömeges menekülés nóvuma is. Az 1918/19-es eseményekben aktív értelmiségiek egy része az évtized elején önként választotta az emigrációt; közöttük számos, később neves, olykor Nobel-díjas tudóssal. Emellett létezett külön zsidó kivándorlás is: a húszas évek eleji, fentről is szított antiszemita közhangulat sokakat késztetett távozásra, akik azután zömmel az Egyesült Államokba tartottak. Az évtized első felében volt jelentős a zsidó kivándorlás, amely az Egyesült Államokat megcélzó kivándorlás negyedét-ötödét alkotta, de az 1924-ben kivándorlók egyenesen 85%-a zsidó származású személy volt. Érdekes ugyanakkor, hogy a harmincas évek végétől a mind erőteljesebben náci ihletésű politikai antiszemitizmus nem váltott ki észrevehető zsidó elvándorlást. Igaz, az erre az időre a fasiszta Németország uralma alá került Európa országai nem lehettek a kivándorlás célállomásai, de az Egyesült Államok is zárva tartotta a kapuit, és Palesztina, mint brit domínium, úgyszintén kevés bevándorlót fogadott.

A bevándorlást tekintve két fontos mozzanatot kell kiemelni. A trianoni határváltozás szülte az első számszerűen jelentős bevándorlási hullámot, amely 1918-tól 1924-ig tartott. Becslések szerint ezekben az években 426 000 fő hagyta el az elcsatolt területeket, hogy áttelepüljön a trianoni határok közé. Igaz, az Országos Menekültügyi Hivatal csak 350 000 fő beáramlását regisztrálta, ám a hivatal igen későn, 1920 áprilisában kezdte meg a működését, és az addig ide érkező menekülteket nem regisztrálhatta. A menekülthullám azért nem öltött végül ennél is nagyobb méreteket, mert Bethlen Istvánnak, a későbbi miniszterelnöknek, a hivatal akkori vezetőjének a javaslatára 1920 novemberében kormányrendelet született a bevándorlás korlátozásáról. A rendelkezés kimondta, a továbbiakban csak azok repatriálását engedélyezi a magyar hatóság, akiket az utódállamokból formálisan kiutasítottak vagy akik családegyesítési szándékkal kívánnak áttelepülni; rajtuk kívül az itt tanuló diákok reménykedhettek még az engedély megszerzésében. Az utóbbiak száma (a 350 000 ismert bevándorló népességen belül) 86 000-et tett ki, a 100 000 kereső foglalkozású számon tartott menekültnek pedig 43%-a volt a közalkalmazott, egyharmadát az ipar és kereskedelem (részben állami vállalatok) foglalkoztatták, egytizede volt a földbirtokos, közel a tizede a járadékos. A menekültek nagyjából fele érkezett Erdélyből, egyharmada a Felvidékről, s valamivel több mint a tizede a Bácskából, valamint a Bánát vidékéről.

Ennek a számszerűen kiterjedt, az ország akkori népessége 5%-át kitevő bevándorolt tömegnek a beilleszkedése a trianoni magyar társadalomba hosszan tartó és sok feszültséggel járó folyamat volt. A viszonylag rövid időn belül tömegesen beáramlók honosították meg a „vagonlakó” fogalmát. A vonaton érkező menekültek gyakran hónapokig nem tudták a vasúti kocsikat elhagyni, s azokban kellett berendezkedniük. A vonatlakók száma folyton ingadozott: 1919 végén 1582, a következő év tavaszán csak 935, ám az év októberében 4378 a lakásként használt vagonok száma. 1921 után indult lassú apadásnak a vagonlakás tömegessége, bár 1922 végén is 1600 az ilyen vagonok száma. A jelenséget végül 1924- ben sikerült felszámolni, midőn megszűnt a menekültek további utánpótlása. Később az ő lakásgondjaik megoldását célozták a tisztviselői lakásépítési akciók, amelyek hatósági beruházások formájában valósultak meg.

A korszak kezdetén drámai méretűvé duzzadt bevándorlás tartós politikai hatása, hogy a határrevízió politikai programmá emelésének éppen az áttelepült, tekintélyes hányadukban úri középosztályi rétegek lettek feltétlen és mindenkor lelkes támogatói.

A Horthy-kor utolsó évei népesedési szempontból módfelett mozgalmasan teltek el. Mindenekelőtt a területi revízió változtatta meg számottevően az ország lélekszámát és népességi szerkezetét. Ezt követően a háborús események és a vele járó holocaust hozott immár ellenkező előjelű módosulást a népesség számában. Az 1938 és 1941 között négy lépcsőben megvalósult „országgyarapítás” során nem állt ugyan vissza az 1918 előtti történelmi Magyarország területi és népességi integritása, de az ország területe megkettőződött, és a nem egészen ötmilliós népességbővülés nyomán az új országterületen 14 669 000 főre emelkedett a lélekszám. A népességnek ez a tekintélyes, jóllehet fölöttébb múlékony megnagyobbodása, mint később tárgyaljuk, újra soknemzetiségűvé tette az ország társadalmát.

A háborús részvétel ugyanakkor milliósnál is nagyobb vérveszteséggel járt együtt. A holocaust, vagyis a zsidó (és például a cigány) népesség genocídiuma a vérveszteség egyik fő összetevője: egyes becslések szerint 560 000, más becslések szerint 465 000 fő vesztette életét a deportálások és a munkaszolgálatba sorozás miatt. A visszacsatolt területeken élő több mint 300 000 fos és a vidéki zsidóság szinte teljes egészében áldozatává lett a holocaustnak. Az emberveszteség másik komoly forrását a katonahalottak képezték (140-160 000). Hadifogságba esett 850-900 000 fő, közülük 230-280 000-en meghaltak; végül a háborús események polgári áldozatait is számításba kell venni a veszteség rovatban (80-100 000 fő). Hazánk tehát durván 900 000, esetleg valamivel több mint egymillió fős veszteséget szenvedett a háborúban.

A nem kierőszakolt térbeli helyváltoztatás megszokott módja a belső vándormozgalom, amely akkor és korábban egyaránt egyszerre volt interregionális és faluból a városba tartó, ámbár a tanyára való fokozott kiköltözés formájában is érvényesült. Az ország népessége az egyes makrotájak között módfelett egyenlőtlenül oszlott el: az Alföldön (és Budapesten) lakott a trianoni ország népességének 60%-a, a Dunántúlra jutott annak negyede és az északi hegyes vidéken lakott 15%-a. A részben öröklött területi eloszlás, melyben az Alföld javára további eltolódás is végbement korszakunk folyamán, közvetlenül a makrotájak településszerkezeti adottságaiból adódott. Ott nagyobb a népesség aránya, ahol több és/vagy népesebb város fekszik, és ott élnek aránylag ritkábban, ahol a falvak dominálnak. A településformák eloszlása meghatározza a népsűrűséget, egyszersmind életben tartja a faluból városba irányuló folytonos vándorlást.

Magyarországon az urbanizáció későn gyorsult fel, és roppant egyenlőtlenül érintette a városállomány egészét. Ennek eredményeként a dualizmus végén a városlakók a népesség pusztán egyötödét alkották, ugyanakkor a városi népesség kereken negyede Budapestre koncentrálódott, vagyis az ország népességéből 5% lakott a fővárosban. A városfejlődés Budapest-központúsága tovább erősödött a Horthy-korban. 1930-as adatok szerint az ország lakosságának immár a harmada volt városlakó, de közülük a múlthoz hasonlóan minden harmadik (vagyis az ország teljes népességének a 10%-a) budapesti. A dualizmus végéhez képest tehát az ország urbanizáltsága számottevően javult, ami elsősorban a trianoni határváltozásból adódott. Az elcsatolt területek nem nélkülözték ugyan például Erdélyben vagy a Felvidéken a népes és stabil városi központokat, nagyszámú falusi népességükkel azonban rontották az ország urbanizációs mutatóját. A megmaradt központi terület viszont eredetileg is urbanizáltabbnak számított.

Jóllehet a Budapest-központú városfejlődés korábbra nyúlik vissza, az 1920-1930-as évtized sem múlt el e téren változások nélkül. A főváros népességgyarapodása 1900 után mindinkább lelassult, s az immár milliós metropolis 1941-ig alig haladta túl az egymilliós nagyságrendet. A Budapest irányába tartó vándorlás ugyanis a századfordulótól és kivált ebben a korszakban nem az akkori városhatárokon belülre, hanem az elővárosok felé vett irányt. Az elővárosokban a lélekszám 1900-1940 között megnégyszereződött, a tíz legfontosabb budapesti előváros lakossága 100 000-ről több mint 400 000-re emelkedett. Az immár Nagy-Budapest fogalommal jelzett népességkoncentráció a második világháború kezdetén 1 600 000 főt, vagyis az ország népességének 18%-át tömörítette. Ez azt mutatja, hogy a faluból városba vándorlás által táplált urbanizáció a Horthy-korban is a Budapest-központú konurbáció kereteit töltötte ki, s ennek az urbanizációnak ezért kevés hasznát látta a vidék népessége. 1920 és 1930 között 260 000 fő települt át a városokba, ám 72%-uk a fővárost és különösen annak agglomerációs övezetét választotta célpontul. E fővárosközpontú szuburbanizáció jelentőségét jól mutatja, hogy a viharosan növekvő elővárosok közül hat szerzett 1907 és 1937 között rendezett tanácsú (1930 után az elnevezés: megyei jogú) városi jogállást; ezen a hat településen és Budapesten élt a városi népesség közel fele! A legnépesebb elővárosok (Újpest, Kispest és Pestszenterzsébet) az egyenkénti 65-68 000-es népességszámmal a vidéki városok népességi rangsorában a 4-6. helyet foglalták el 1930-ban. A városi népesség ilyen mérvű koncentrációja úgyszólván páratlan a korabeli Európában.

A teljes városállományt jogi tekintetben 56 település alkotta a korban, közülük tíz törvényhatósági jogú, a többi pedig r. t., majd megyei jogú város. A terület-visszacsatolások nyomán 20-ra emelkedett a th. j. és 69-re a megyei jogú városok száma. A vidéki urbanizáció üteme, mint láttuk, messze elmaradt mind a kívánatostól, mind pedig a Budapest környéki agglomerációs zóna növekedési dinamizmusától.

A vidéki városi népesség döntő hányada lakott az Alföldön, ahol történelmi okok miatt ritka a faluhálózat, ugyanakkor itt találhatók a legnépesebb vidéki városközpontok. S bár a Horthy-kor évtizedeiben az alföldi városok növekedési üteme fölöttébb lassú, helyenként még dezurbanizációról is beszélhetünk, mégis az országnak változatlanul az Alföld a legur- banizáltabb tájegysége. Így van ez annak ellenére is, hogy az Alföldön uralkodó várostípus, az agrárjellegű mezőváros, nem igazi urbanitás, lévén, hogy közigazgatási értelemben egy kiterjedt pusztai tanyavilágot kapcsol hozzá a sűrű beépítésű városmaghoz. Ráadásul a ta- nyásodás, tehát a mezőváros központjából vagy annak falusias külső kerületeiből a tanyákra való kiköltözés ekkor is feltűnően intenzív. A húszas évek során 30 mezővárosban a tanyaiak száma kétszer olyan gyorsan nőtt, mint a belterületi népességé.

Ezzel szorosan összefügg, hogy az ipar városfejlesztő szerepe vidéken úgyszólván elhanyagolható. 1930-ban az iparból élők 85%-a volt a főváros vagy az elővárosok valamelyikének a lakosa. Az ipar városképző befolyása, érdekes módon, a kisvárosok esetében a legélénkebb, ami a városállomány regionális eloszlásából is fakad, mivel a Dunántúlon és részben az északi régióban koncentrálódtak az ipari (kereskedelmi) városok, amelyek népességszáma ugyanakkor messze elmaradt az alföldiekétől. Ezek a nemegyszer több évszázados folytonosságot élvező városközpontok a hazai urbánus települések valódi képviselői; társadalmi téren kifejezetten polgári rétegek fémjelzik szemben a mezővárosokkal, melyek elitjét és középrétegeit többnyire a birtokos parasztok, alsó csoportjait pedig az agrárbérmunkások képezték.

Összességében elmondható: az urbanizáció folyamatát messzemenően eltorzította a vízfejjé nőtt főváros és az azt övező agglomeráció, amely kivált Trianon után úgyszólván teljesen elszívta a levegőt a vidék urbanizációja elől. A határváltozásokkal az ország elvesztette azokat a népes, egyúttal regionális szerepkör betöltésére is alkalmas városait, melyek a vidéki urbanizáció fő tartalékai lehettek volna. A helyükbe lépő részleges centrumok (Debrecen, Pécs) vagy a korábban is regionális centrum szerepét játszó Szeged valódi nagyvárossá fejlődése teljesen reménytelen volt. Ami nem véletlen, hiszen éppen a legnépesebb vidéki városok egyúttal a legjelentősebb tanyás városok is, vagy inkább csak kvázivárosok. Az ország népességének egyötöde élt ekkoriban tanyákon, de egyes alföldi mezővárosokban akár a 40%-ot is elérte ez az arány (Kecskemét, Hódmezővásárhely).

A tanya mint településforma és gazdálkodási-társadalmi üzem problémáját Erdei Ferenc elemezte legmélyebben. O, aki a tanya és a mezőváros szoros összetartozásának azóta többek által is vitatott tézisét megfogalmazta, a tanya kétféle tipológiáját dolgozta ki.

Az egyik tipológia szerint a települést a gazdálkodás és a tulajdonforma kontextusa ruházza fel funkcionális jelentéssel. Ennek alapján beszél Erdei nagygazdatanyáról, haszonbéres tanyáról, kisgazdatanyáról, farmtanyáról és szórványtanyáról. Megkülönbözteti ettől a tanyák regionális változatait, mivel: „Tájanként különböző tanyatípusok jellemzik a tanyai külterületet, s ehhez mérten a tanyás társadalmak élete vidékenként eltérő.” (Erdei Ferenc é. n., 151.) Megkülönbözteti tehát a szabályszerű tanyák területét (Hódmezővásárhely), az elmaradt tanyák vidékét (Debrecen, Nagykunság), a túlfejlődött tanyák régióját (Szeged, a Három Város), az átalakult tanyákat (Kalocsa és Duna mente), a megszakadt fejlődésű tanyák jelenségét (Sárrét, Felső-Tisza), a különleges tanyák típusát (Nyíregyháza, Szarvas) és végül a szórványtanyák vidékeit (Csongrád-Békés, Nagykunság).

A Horthy-korban a települések száma meghaladta a 3400-at, a népesség abszolút többsége, rendszerint a kétharmada tehát falvakban vagy tanyákon lakott. A települések közötti népességcserében a 3000-es lélekszám képezett határvonalat; az ennél kisebb népességű falvakból volt legtömegesebb az elvándorlás; a 3000 és 10 000 közötti lélekszámú települések (falvak és kisvárosok) népessége zömében stagnált, s csak az 50 000 főnél népesebb városok élvezték a bevándorlás előnyeit (és szenvedték annak hátrányait).

A 3000 főnél kisebb települések lakossága, vagyis a falusi népesség a korszak elején az összlakosság közel 40%-át, 1941-ben is alig kevesebb mint a harmadát képezte. Ha a városi lakosok döntő hányadát az Alföld adta, a falusiak zöme éppenséggel a Dunántúlon talált otthonra. Weis István a magyar falvak egymástól jól elütő regionális típusait írta le. Egyik jellemző típusként említi „a nagyjából 1500-2500 főnyi lakosságú mátrabükkvidéki, cserháti falvakat’. A Dunántúlon ugyanakkor: „Feltűnő nagy a kis, két-háromszáz lakosú falvaknak a száma, különösen Zala és Vas vármegyékben. Ismét más falvakat látunk a Dunántúl keleti felén. Fejér megyétől kezdve le egészen Dél-Somogyig a sokkal erősebb, nagyobb lakosságú nagyközségek hosszú sorozatán megyünk át, amelynek többnyire városiasodó központjuk van.” A gyakori uradalmi majorok e térségben tanyák helyett pusztai cselédházakat létesítettek. A Duna-Tisza közén négyféle falutípust fedez fel a szerző; továbbá „Békésben, Csongrádban nagyközségeket látunk nagy határokkal”, attól északra „különösen figyelemre méltók a jászok és kunok települései, melyek megközelítik azt a legjobb lehetőséget, amely Magyarországon falutelepítés és falufejlesztés terén elérhető”. Végül: „A Tiszántúl falutelepülési térképe igen változatos”, írja, s szinte megyénként más-más jelleget vél kiemelhetőnek (Weis István 1942, 26, 27, 29, 30).

Erdei Ferenc 3322 faluval számolt, és Weisétől merőben elütő kategorizálásának summájaként megállapította: a falvak lakóinak nagyjából a harmada szabályos parasztfalu-ban, 11%-a apró parasztfaluban, 13%-a tanyás parasztfaluban lakik.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Andorka Rudolf: A népesedéspolitika lehetőségei és korlátai. Valóság, 1987. 1. 1-22.

Andorka Rudolf: Az ormánsági születéskorlátozás története. Valóság, 1975. 6. 45-61.

Belényi Gyula: Az alföldi agrárvárosok mezőgazdasági népességének szerkezeti változásai az 1940-es években.

Agrártörténeti Szemle, 1987/1-2. 115-140.

Belényi Gyula: Községi önállósítások az Alföld területén a 20. században. Limes, 1998. 2-3. 161-179.

Dányi Dezső, szerk.: Demográfiai átmenet Magyarországon. Budapest, 1991. 1.

Don, Jehuda – Magos, George: A magyarországi zsidóság demográfiai fejlődése. Történelmi Szemle, 1985/3. 437–70. Erdei Ferenc: Magyar tanyák. Budapest, é. n.

Faragó Tamás: Budapest népességfejlődésének vázlata (1840-1941). Statisztikai Szemle, 1995. 4-5. 375-392. Gyám Gábor: Az urbanizáció Magyarországon a 19-20. században. Limes, 1998. 2-3. 87-101.

Hablicsek László: A magyarországi hosszú távú népességfejlődés vizsgálata. Budapest, 1992. 1.

Hegedűs Katalin: Az abortuszkérdés a két világháború között. In Abortusz és... (Szerk. Sándor Judit.) Budapest, 1992. 115-137.

Hoóz István: Népesedéspolitika és népességfejlődés Magyarországon a két világháború között. Budapest, 1970. Katus László: A demográfiai átmenet kérdései Magyarországon a 19. században. Történelmi Szemle, 1980. 2. 270-289. Kovács Imre: A néma forradalom. Budapest, 1989.

Mócsy, István J.: Partition of Hungary and the origins of the refugee problem. In Total War and Peacemaking. A Case Study on Trianon. (Ed. Béla K. Király et al.) New York, 1982, 491-509.

Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880—1940. Budapest, 1982.

Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Budapest, 1991.

Stark Tamás: Magyarország második világháborús embervesztesége. Budapest, 1989.

Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után 1939—1955. Budapest, 1995.

Szabady Egon, szerk.: Magyarország népesedése a két világháború között. Budapest, l965.

Szabó A. Ferenc: Az apokalipszis mérlege. Magyarország második világháborús embervesztesége. Valóság, 1989. 7. 62-78.

Timár Lajos: A gazdaság térszerkezete és a városhálózat néhány sajátossága a két világháború közötti Magyarországon. Pécs, 1986.

Weis István: Hazánk társadalomrajza. Budapest, 1942.