Ugrás a tartalomhoz

Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig

Kövér György, Gyáni Gábor (2006)

Osiris Kiadó

A TÁRSADALOM SZERKEZETI ALAPVONÁSAI

A TÁRSADALOM SZERKEZETI ALAPVONÁSAI

A történelmi Magyarország felbomlásának egyik szembeszökő szerkezeti következménye az etnikai egyneműsödés, vagy egységesülés, mivel gyakorlatilag megszűnt a társadalom multietnikus jellege. A dualizmus egész időszakában központi kérdés volt a nem magyar nemzetiségek, valamint a más alapon keletkező csoportidentitások (így a felekezeti kötődésű zsidóság) számbeli dominanciája az etnikus magyarok (és keresztények) fölött. Ez az aritmetika a korban elkerülhetetlenné tette az asszimiláció parancsát. A homogén nemzetállam akkor magától értetődő imperatívusza a kisebbségek asszimilálását „írta elő” a magyar politikai elit számára. A valamikori közösségi diszkriminációtól szabadulni kívánó zsidóság és a modernizáció nyomán megnyíló mobilitási lehetőségeket megragadó németek és szlovákok szintúgy készek voltak beolvadni (magyarosodni). Ez a felülről kezdeményezett, de alulról is táplált tömeges asszimiláció, akkoriban, alkotmányos liberális politikai és közjogi feltételek között zajlott; ennek megfelelően nem a kényszer, az erőszakos magyarosítás, hanem az önkéntes, a spontán adaptáció volt fő meghatározója. A korabeli politikai elit, ugyanakkor, megelégedett a nyelvi-kulturális asszimilációs teljesítménnyel is, és kész tényként fogadta el, hogy mindenki, aki a statisztikai adatlapon a magyart ismeri el anyanyelvének, valóban felolvadt az etnikai magyarságban. Ezért gondolták úgy már a kortársak is, de sokan ma is elfogadják, hogy az 1910. évi népszámlálás szerint az etnikai magyarság a korszak végén számszerű többségbe jutott az országban. Az ezt követő évek azonban hamarosan szertefosz- latták a statisztika sugallta illúziókat: az ország szétdarabolását ugyanis az önálló államiság vágyától hajtott nemzeti kisebbségek hajtották végre, hiszen elitjeik közreműködésével ez a törekvés legalizálódott a Párizs környéki békék nagyhatalmi diktátumaiban. A államhatárok akkori újrarajzolása olyan nemzetállamok sorát hozta létre az Osztrák-Magyar Monarchia területén, melyekből továbbra is hiányzott az etnikai-kulturális homogenitás. A különbség a múlthoz képest legföljebb annyi, hogy az új nemzetállamokban a kisebbségek a valamikori nemzetállami többség polgáraiból kerültek ki, így elsősorban a magyarok nagy tömegei kerültek az anyaország határain kívül kisebbségi sorba (becsült számuk 3-3,3 millió). Az anyaország, a teljes állami önállóságát a trianoni határok közt visszanyerő Magyarország ugyanakkor valóban elveszítette korábbi kevert etnikai arculatát, és homogén nemzetállammá alakult át.

Ám, hogy mit is jelent valójában a nemzeti-etnikai homogenitás 1920 után, csak látszatra tűnik magától értetődő kérdésnek. Ha elfogadjuk a népszámlálási adatgyűjtések során követett gyakorlatot, miszerint az anyanyelv az etnikai identitás alapja, akkor vitathatatlan a trianoni magyarországi társadalom szinte teljes etnikai egyneműsége. A magyarság össznépességen belüli aránya kezdettől 90% fölött alakult: 1920-ban 91,3%, 1930-ban 93,3% és 1941-ben (a szűkebb országterületen) 94,1% a mutató. Két nemzetiség létével kell számolni a magyar állam határai között, a németekkel és a szlovákokkal. A kezdetben valamivel több mint félmilliós (551 000-es) hazai németség a második világháborúig terjedő időben 477 000-re apadt, és össznépességbeli aránya 6,9%-ról 5,1%-ra mérséklődött. Jóval kevesebb szlovák maradt az ország területén, számukat a népszámlálás 1920-ban közel 142 000-re (1,8%), 1941-ben viszont ennek csak a felére, mintegy 76 000-re (0,8%) taksálta.

Az etnicitás azonban nem szűkíthető le a nemzetállam fogalmának leginkább megfelelő nyelvi-kulturális identitásra; éppen ezért nem olyan egyszerű képlet a Horthy-kori társadalom etnikai minősége. A valóságos viszonyokat hívebben kifejezi az 1941-es népszámlálás, amely az anyanyelv mellett kérdőpontjai közé iktatta a nemzetiségi hovatartozás kérdését is, és 1893 után elsőként kiterjesztette figyelmét a hazai cigányokra is. A cenzusból kiderül, hogy a hazai németek (miattuk került be a kérdőpontok közé a nemzetiségi hovatartozás kérdése) egy része német anyanyelve ellenére sem vallotta magát német nemzetiségűnek: 303 000 fő regisztráltatta magát német nemzetiségűnek, vagyis a német anyanyelvűek valamivel több mint a harmada magyarnak tartotta magát. Ami a cigányokat illeti, anyanyelvében 58 000, nemzetiség szerint 74 000 cigányt mutatott ki a statisztika, ami a „csonka Magyarország” területére vonatkoztatva 18 000 cigány anyanyelvű és 27 000 cigány nemzetiségű állampolgárt jelentett. Közelebb járunk azonban az igazsághoz, ha Karsai László nyomán a megnagyobbodott országterületre vonatkozón közel 210 000 főnyi cigányságot valószínűsítünk.

Külön problémát okoz a zsidók beillesztése az iménti képbe. Nem mintha ők, etnikai téren s kivált az anyanyelv alapján, nem a magyar nemzet integráns részét képezték volna. Ám a „hosszú 19. század” során végbement gyors és tömeges asszimiláció ellenére is a honi zsidóság megőrzött valamit másságából. A Horthy-kor fel-fellángoló politikai antiszemitizmusa ugyanakkor e zsidó másságot mint faji különállást definiálta, és kezdetben (a húszas években) felekezeti kritériumokhoz kötötte (a numerus claususnak ez volt a hivatkozási alapja); utóbb, a zsidótörvények idején, a náci fajelmélet szellemében (1941-től) biológiai leszármazásként tartotta számon. Nem azért hangsúlyozzuk a zsidóság etnikai másságát, mert ily módon nemzeti kisebbségként értékeljük, hiszen efféle státust soha nem kapott, bár nem is igényelt a maga számára. S nem is azért, mert a zsidóság nyelvileg asszimilálatlan népcsoportnak volna tekinthető (ez a fajta különállása már a dualizmus korában megszűnőben volt). Egyetlen döntő oka van annak, hogy a zsidóság ilyen fokig megőrizte másságát, nevezetesen, hogy vele szemben erőteljes politikai diszkrimináció hatott a Horthy-korban. S bár joggal érezhette és vallhatta magát magyarnak a zsidó származású állampolgárok többsége, a keresztény társadalom és a politikai hatalom szintúgy mégis megkülönböztette őket a nemzet többségétől, majd a gyakorlatban is ennek megfelelően viselkedett velük szemben.

De vajon milyen súllyal volt jelen a zsidóság a magyar társadalomban? A német anyanyelvűek után az izraelita felekezetű zsidóság képezte a második legnépesebb „etnikai” tömböt, amely 1920-ban 473 000, 1941-ben viszont már csak 401 000 főt számlált. Az idézett adatok azonban nem tartalmazzák a kikeresztelkedetteket, akik az izraelita felekezetű zsidóság rendszerint 10%-át alkották. Ebből fakad a népszámlálási adatok és azon számadatok közötti eltérés, melyek a zsidótörvények által érintett zsidóságot tüntetik fel; a faji törvények ugyanis nem tettek különbséget keresztény és izraelita zsidók között. A legteljesebb distinkciót e téren a harmadik zsidótörvény (1941:XV tc.) hozta, mely hatályon kívül helyezte a polgári házasságról szóló 1894-es törvény keresztény-zsidó vegyes házasságra vonatkozó rendelkezését, ugyanakkor azonban nem tiltotta meg zsidó és nem zsidó házasságon kívüli nemi kapcsolatát. Azzal, hogy egy következő évi törvény (1942:VIII. tc.) az izraelita egyházat megfosztotta bevett felekezeti státusától, hogy elismert felekezetté minősítette vissza, valamint hogy a keresztény-zsidó vegyes házasság már 1941 óta „fajgyalázásnak” minősült, teljessé vált a zsidóságjogi kirekesztése a magyar társadalomból. „A zsidóságnak, szólt az 1941-es törvény indoklása, erős faji jellegénél fogva nincs és nem is lehet asszimilációja, a zsidóságnak csak penetrációja van. zsidó szempontból ezért nem lehetséges, magyar szempontból pedig ezért nem kívánatos az úgynevezett asszimiláció” (Schmidt Mária 1989, 43). S mivel egyúttal a zsidó fogalmát már korábban eloldották a felekezeti hovatartozástól (1939:IV. tc.) mondván, hogy kikeresztelkedése ellenére zsidónak számít mindenki, akinek egy szülője vagy két nagyszülője az izraelita felekezethez tartozott, ennek folytán a trianoni országhatárok között 1941-ben hivatalosan 456 000 zsidót tartottak számon. A felekezeti hovatartozás alapján azonban már korábban is mutatkozott eltérés a zsidóságnak a népszámlálások és például az izraelita hitközségek által regisztrált létszáma között. 1935-re vonatkozóan a budapesti zsidóság lélekszámát a népszámlálás 201 069 főben állapította meg, holott ugyanekkor öt fővárosi izraelita hitközség együttesen 231 638 zsidóról tudott (Budapest Főváros Levéltára IV 1419. a. 721/1937-2.).

A terület-visszacsatolások, természetesen, átmenetileg jócskán megnövelték a nemzetiségi kisebbségek, valamint az egyéb nem magyarnak tartott népelemek (zsidók, cigányok) számarányát; és az ország ily módon újra multietnikus társadalommá változott. Miközben a sikeres határrevízió révén az ország államhatárait 1938-1941 között nagyjából az etnikai-nyelvi határokig sikerült kitolni, a magyarság aránya 77,5%-ra esett vissza, és újra nagyobb számban éltek a magyar állam polgárai között ruténok, románok és szerbek.

A nemzetiségi összetétel Trianon utáni változásaiból következett a felekezeti struktúra leegyszerűsödése, sőt magának a felekezeti hovatartozásból eredő identitásnak az elhalványulása. Ez abból is adódott, hogy (1930-as adatokat idézve) a római katolikus felekezet úgyszólván kizárólagos dominanciára tett szert, mivel a népesség kétharmada végig ehhez az egyházhoz tartozott. Mellette a református felekezet szerepe tekinthető számottevőnek, mivel minden ötödik magyar állampolgár tartozott ehhez a hitfelekezethez. Végül közel azonos a százalékos súlya az evangélikus (6%) és az izraelita felekezeteknek (5%). De nemcsak a korábban oly pregnáns felekezeti pluralizmus és nagyfokú tagoltság megszűnése csökkentette a felekezeti hovatartozás mint státusjegy súlyát. Hozzájárult ehhez végül, hogy a múlttól eltérően a felekezet és az etnikum társadalomszerkezeti egybeesése szintén vesztett addigi jelentőségéből. Az ortodox szerb és román, a görög katolikus román és rutén nemzetiségi kisebbségek eltűnésével, vagy hogy a katolikus Habsurgokkal szemben „magyar vallásként” vállalt kálvinizmus elvesztette politikai időszerűségét, alig maradt valami a felekezeti közösség identitást teremtő jelentéséből. Ezt a tendenciát erősítette ugyanakkor az elvallástalanodás, a vallási közönyösség fokozódása, melyet a politikai életben és a mindennapokban egyaránt domináns keresztény szellem és vallásos propaganda (l. az iskolákat) sem ellensúlyozhatott kellőképpen.

A társadalom szerkezeti tagoltságát a felekezeti és etnikai differenciálódásnál közvetlenebbül és mélyebben meghatározza a tevékenység szerkezete (vagyis a foglalkozási összetétel), valamint a tulajdonhoz fűződő viszonyból és a jövedelemeloszlásból adódó egyenlőtlenségek rendszere. A korszakunkat közvetlenül megelőző fél évszázad modernizációja egy, az iparosodás (és az urbanizáció) útján éppen csak megindult, agráripari gazdaságstruktúrát hagyott örökül. Arról, hogy a magyar gazdaság milyen messze jutott ezen az úton, némi képet alkothatunk magunknak az 1920-as népszámlálás foglalkozási statisztikája alapján. A háborús gazdálkodásból a béketermelésre való átmenet idején készített és a korábbi területének (és népességének) egyharmadára összezsugorodott országban megejtett cenzus tanúsága szerint a népesség abszolút többsége, 55,7%-a élt agrártevékenységből; 30%-ának az egzisztenciája (és munkavégzése) kötődött az iparhoz és a kereskedelemhez, és valamivel kevesebb mint a tizede volt értelmiségi és tisztviselő. Mindebben nem az az érdekes, hogy az adatok milyen tükröt tartanak az előző korszak elé, hiszen a háborús évek megannyi átmeneti fejleménye és, természetesen, a drasztikus területi-népességi változások folytán a konkrét arányszámok igen esetlegesek. Ami miatt mégis fontosak az idézett adatok, az az, hogy a Horthy-korban ez jelentette a kiindulópontot. A statisztikából kiviláglik, hogy a gazdaságfejlődés, tehát a tevékenységszerkezet átalakulásának az előterében ekkor és még később is az ipar (elsősorban a gyáripar) további térnyerése állt, amely a mezőgazdaság visszaszorulásával párhuzamosan folyt. De vajon mennyire gyors és dinamikus az ebbe az irányba mutató gazdasági és foglakozásszerkezeti fejlődés?

Adatok hiányában a fejlődés tendenciáját nem tudjuk egészen 1944-ig nyomon követni, holott a háború idején igen jelentős volt az előrelépés ebbe az irányba. Viszont az 1941- es népszámlálás szerint is folytatódott a gazdaság és vele együtt a foglalkozási szerkezet iparibbá válása, hiszen a népesség 35%-a élt ekkoriban ipari munkából vagy jövedelemből. Mindamellett Magyarország ekkor sem tudott végérvényesen ipari nemzetté válni, és megmaradt paraszti országnak, hiszen népességének még 1941-ben is a fele (49%-a) ténykedett az agrárszférában. Így azután a szellemi foglalkozásúak aránya sem módosult érdemben a két évtizeddel korábbihoz képest, és valamivel alatta maradt a népesség egytizedének.

A tevékenységszerkezetet átható agrármeghatározottság következtében érdemben nem módosult a tulajdonviszonyok polarizáltsága, sőt inkább konzerválódott a tulajdonos rétegek viszonylag magas képviseleti aránya. A népes paraszti társadalom adta a tulajdonosok nagy tömegét, jóllehet a kortársak éppúgy, mint a történészek a kiáltóan egyenlőtlen földbirtokeloszlást szokták kiemelni. Mégis tény, hogy minden harmadik személy élt akkoriban önálló egzisztencia háztartásában, ahol tehát saját birtok, műhely vagy bolt képezte a család megélhetésének alapját. Sőt ténylegesen még ennél is több az önállók számaránya, amely a húszas évek elején 43% és 1941-ben is 42%. Igaz, közülük sokan inkább csak kvázi önállók, olyan félproletár egzisztenciák, akik bérmunkát is végeznek megélhetésük érdekében (kisbirtokos-napszámosok, falusi kisiparosok).

A társadalom fele egyébként szinte mindvégig a segédszemélyzet, vagyis a bérmunkások osztályához tartozott. A magyarországi társadalom viszonylagos hátramaradottságát főként a képzett, középosztályi státust élvező, ún. fehérgalléros rétegek módfelett szerény és alig gyarapodó hányada jelzi egyértelmű módon: 1920-ban össznépességen belüli arányuk csupán 5,6% és 1941-ben is mindössze 7,4%. Ami igazolja az ipari modernizáció vontatottságát, határozottan extenzív jellegét és a társadalom döntően paraszti mivoltát.

Jóllehet a képzettség általános szintje mégiscsak sokat javult ezekben az évtizedekben. S ha beszélhetünk egyáltalán a Horthy-kor kapcsán modernizációról, akkor az „művelődési modernizáció” (Ránki György) volt, melyet felülről vezényeltek. Klebelsberg Kunó húszas évekbeli átfogó kultúrpolitikája szolgált e modernizáció fő motorjaként. A kultuszminiszter a tanyai elemi iskolák építésének programjával valóban sokat tett az agrárrétegek analfabetizmusának a felszámolásáért, melynek eredményeként az analfabetizmus a tárgyalt két évtizedben legalább a felére esett vissza: 1920-ban a 7 éven felüli népesség még közel egy- hetede, 1941-ben már csak 7%-a az írástudatlan. S csupán azért nem kedvezőbb ez a mutató, mert a nagyszámú mezőgazdasági munkásság körében továbbra is átlagon felüli a részben vagy teljesen analfabéták részaránya.

De vajon ennek az európai mércével mérve fejletlen, némileg elmaradott gazdaságnak milyen egyenlőtlenségi viszonyok feleltek meg a jövedelemeloszlás terén? Ha a tulajdonhoz való viszony esetében a nem túl éles polarizáltságot emeltük ki fő jegyként, a jövedelemeloszlást illetően ennek éppen az ellenkezőjét, a meglepően nagy szóródást, a felső és az alsó jövedelmi osztályok egymáshoz mért kifejezetten nagy távolságát kell kihangsúlyozni. Matolcsy Mátyás korabeli számításai szerint 1930/31-ben a jövedelmek egyötöde a lakosság alig több mint fél százalékának (0,6%) jutott, a lakosság több mint négyötöde (81,2%-a) viszont az összjövedelemnek csak kevéssel több mint a kétötödével (44%-ával) rendelkezett. Kettőjük között helyezkedett el az a nem túl jómódú középosztály (18,2%), melynek a jövedelmek valamivel több mint a harmada (36%) jutott. Ez a jövedelmi skála nyilvánvalóan felettébb kiegyensúlyozatlan, hiszen a népesség túlnyomó hányada aránytalanul csekély mértékben részesedett a nemzeti jövedelemből; további negatívuma, hogy a középrétegek a jövedelemszerzés tekintetében gyenge pozíciót birtokoltak.

Ez a benyomásunk akkor is, ha más országok adataival végzünk összevetést. Nagyjából ugyanekkor Németországban a jövedelmi skála csúcsát képező 0,7%-os népességhányad a magyarországinál ötven százalékkal kisebb mértékben részesedett a nemzeti jövedelemből, és ennek folytán a népesség abszolút többsége (közel 90%-a) az összes jövedelem közel kétharmadához juthatott hozzá. Hasonló arányok szerint alakultak a társadalom jövedelmi egyenlőtlenségi viszonyai az Egyesült Államokban is, holott ez az ország sem a kifejezetten egalitárius jövedelemeloszlásáról volt ismert.

Összefoglalóan megállapítható, hogy a Horthy-kor Magyarországa olyan homogén nemzeti társadalmat képezett, melyben mindvégig az agrárgazdaság számított meghatározónak, és amely így módfelett lassan iparosodott. Az agrárgazdaság domináns volta miatt a társadalomban egyszerre éreztették hatásukat a tulajdon szétforgácsoltságából adódó egyenlősítő és a jövedelemelosztásnak az alacsony termelékenységből fakadó polarizált viszonyai. Mindez így együtt egy viszonylag szegény társadalmat eredményezett, melyben a koncentrált gazdasági erőforrások felett rendelkező kevesekkel, a nagybirtokos és nagytőkés elittel a kisz- számú és szűkölködő középosztály, valamint a többmilliós nyomorgó proletár és félproletár társadalom állt szemben. A szűk körű elit kivételével mindenki a maga lehetőségeinek és saját elvárásainak a szintje alatt élt, és e helyzetéért, okkal vagy ok nélkül, a nagy föld- és mobiltőke-vagyonok tulajdonosait hibáztatta. Ez bújt meg a korban sokat vitatott földkérdés mögött, de ez motiválta a folytonos egzisztenciális gondokkal küszködő (keresztény) középosztály tőke-, vagyis zsidóellenességét is. Így fest tehát az a gazdasági-társadalmi erőtér, amelynek keretében foglalt helyet a társadalom megannyi makrocsoportja (és rétege): ez az a társadalom, amely a róla kialakult változatos fogalmak, a neki tulajdonított sokféle jelentés révén igencsak eltérő aspirációk és ambíciók kereszttüzébe került.

FELHASZNÁLT IRODALOM

A zsidókérdésről. (Szerk. Fűzfa Balázs – Szabó Gábor.) Szombathely, 1989.

Bellér Béla: A magyarországi németek rövid története. Budapest, 1981.

Berend T. Iván – Ránki György: A magyar gazdaság száz éve. Budapest, 1972.

Berend T. Iván – Ránki György: Magyarország ipari színvonala az európai összehasonlítás tükrében a második világháború előtt. In uők: Gazdaság és társadalom. Tanulmányok hazánk és Kelet-Európa XIX—XX. századi történetéről. Budapest, 1974.

Bojkó Béla: Magyar adórendszer és adópolitika (1919-1945). Budapest, 1997.

Braham, Randolph L.: A magyar holocaust. 1-2. Budapest-Wilmington, 1988.

Karády Viktor: Zsidóság, polgárosodás, asszimiláció. Tanulmányok. Budapest, 1997.

Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon, 1919—1945. Budapest, 1992.

Matolcsy Mátyás: A magyarországi jövedelem- és adótehermegoszlás. Budapest, 1938.

Ránki György: A magyarországi modernizáció történetéhez. Világosság, 1987. 10. 611-621.

Schmidt Mária: A magyar zsidóság a második világháború idején (1944 nyaráig). In A zsidókérdésről. (Szerk. Fűzfa Balázs – Szabó Gábor.) Szombathely, 1989, 39-47.