Ugrás a tartalomhoz

Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig

Kövér György, Gyáni Gábor (2006)

Osiris Kiadó

AZ ELITEK

AZ ELITEK

AZ ELIT FOGALMA

Amint azt korábban már említettük, a Horthy-kori társadalomtörténet-írást évtizedeken át meghatározta a marxista osztályszemlélet, melyet néhányan az elit kategória alkalmazásával kezdtek fellazítani. A fogalom azért is lehetett alkalmas e szerepre, mert az elitről a századfordulón Vilfredo Pareto és Gaetano Mosca nyomán kialakított szociológiai elmélet kifejezetten az osztályelmélet alternatíváját kínálta. A mód viszont, ahogy a hazai historikusok a fogalmat használni kezdték a Horthy-kor politikai uralmi viszonyainak a megértetésére, egyáltalán nem könnyítette meg a marxista ortodoxiával történő szakítást. Márkus László gondolatmenetének továbbfejlesztője, Stier Miklós jutott ezen az úton legtovább, ám ő sem tépte el az elitet az uralkodó osztállyal összekötő szálakat, mivel csak addig merészkedett, hogy elismerte az elit autonómiáját: „a képződmény [mármint a hol uralminak, hol hatalminak (!) nevezett elit] genéziséből fakadó determináltsága”, vagyis azon alapvető funkciója, „hogy a gazdaságilag uralkodó osztályok társadalmi-politikai érdekeit az állami közéletben, a politikai gyakorlatban lehetőleg maradéktalanul biztosítsa, illetve megvalósítsa”, fokozatos „önmozgással” is párosulhat – írta. Ez a helyzet jellemezte, Stier szerint, az 1930-as éveket, midőn az elit egyik csoportja, a kormányzó réteg „egyre erőteljesebben képes meghatározottságának feszegetésére, széttörésére, sőt az őt létrehozók hatalmának veszélyeztetésére” (Stier Miklós 1983, 436).

A terminológiai bizonytalanság és homályosság azonban változatlanul megmaradt például azt illetően, hogy mi a fogalmi különbség uralkodó osztály, uralmi elit és politikai osztály (amit Stier kormányzó rétegnek nevezett) között. Márkust követve Stier az uralkodó osztály „legfelső köreit”, tehát azt a részét tekinti elitnek, amely „az állami apparátus kézben tartására... annak önállósulásával párhuzamosan pedig legalábbis támogatásának elnyerésére törekedett”. Kormányzó rétegen pedig azt a szűkebb elitcsoportot érti, melynek tagjai „az állami élet rendje szerint a kormányzati tevékenységhez hierarchikusan, jogszabályszerűen kapcsolódó funkciók, tisztségek birtokosai”. Előfordulhat, hogy az elit tagjai nem is az uralkodó osztályból, hanem kívülről vagy annak alsó határáról kerülnek ki, mint ahogy, Stier szerint, a harmincas években is történt (Stier Miklós 1983, 436).

Az államban összpontosuló uralmi viszony analízise így még magán a marxista történetíráson belül elvezetett az elit fogalomhoz, melynek révén az osztályszemléletnél árnyaltabb, a politika személyi és intézményes változásait pontosabban magyarázó társadalomtörténetre nyílt kilátás. Az áttörést e téren Lengyel György valósította meg, aki a marxista historiográfiai tradíciót félretolva elsőként magának az elitnek a fogalomtörténetét tisztázta. S ezzel sikerült kiküszöbölnie számos terminológiai zavart, ugyanakkor egyértelművé tette az osztályelmélet és az elitelmélet közötti viszonyt.

Lengyel Max Weberből indult ki: Weber megkülönböztette egymástól a hatalom, vagyis az osztályviszony, és az uralom, tehát az elitviszony fogalmát. A kettő úgy válik el egymástól, tartja Lengyel, hogy számos ponton továbbra is fennmarad a kapcsolatuk, azaz: „Tipikusnak az osztályhatalom és az elituralom párhuzamos gyakorlása tekinthető.” Lengyel empirikus kutatásai egyedül az elit gazdaságinak nevezett vállalkozó-menedzser komponensére irányultak, akiket a következőképpen definiált: „azok az uralkodó csoportok, amelyeknek tagjai megkülönböztetett jelentőségre a gazdasági újratermelési folyamatokban mutatkozó döntési-befolyásolási kompetenciájuk révén tesznek szert” (Lengyel György 1989, 16).

Ezek a kompetenciák, később bővebben lesz szó róluk, olyan rendelkezési jogok, melyek szervezeti pozíciókkal járnak együtt; az elitbe tartozók azonosítására tehát e pozíciók alapján kerülhet sor (ez a multipozicionális elit fogalma).

Uralkodó osztály és (uralmi) elit egybeesésének, illetőleg kettősségüknek a kérdésében is radikálisan eltér Lengyel álláspontja marxista elődeiétől, akik ragaszkodtak az ekvivalenciához („az érdekek maradéktalan érvényesítése”, „a genézisből fakadó determináltság” stb.). Lengyel kijelenti: „az elit szociális jellemzői nem meghatározzák, hanem valószínűsítik az érdekviszonyokat” (kiemelés tőlem). Ennek egyik oka, hogy személyi tekintetben is csak részben esik a kettő egybe; további és mélyebb oka pedig, hogy más forrásból: az egyik a tulajdon, a másik a kulturális vagy kapcsolati tőke fölött gyakorolt rendelkezési monopóliumból, származtatják hatalmukat.

Midőn csoportról csoportra haladva a Horthy-kor társadalmának a bemutatását az elit taglalásával indítjuk, nem az uralkodó osztály szemantikai tartományát jelöljük ezzel az új terminológiával. Az uralkodó osztály analitikus fogalomként (melynek a történetfilozófiai magyarázó ereje is fölöttébb kétséges) valójában alkalmatlan társadalomtörténeti elemzésre, az elit fogalma viszont jobban megfelel erre a célra. Az uralkodó osztály kategória lényegében a tulajdonviszony alapján definiálja a makrocsoportokat, de állíthatja-e bárki, hogy minden tulajdonosi csoportot az uralkodó osztály körébe kellene sorolni? Ha viszont annál valamivel szűkebb tulajdonosi rétegekről van szó, akkor hol az egyértelműen meghúzható belső határvonal? Kérdések, melyekre máig nincs megbízható empirikus válasz.

Könnyebb a helyzet az elit (vagy inkább az elitek) szociológiai fogalma esetében, melyen a társadalmi hierachia csúcsán helyet foglaló kollektívumot vagy azok együttesét értjük, akikre a társadalom más, tehát „lentebbi” csoportjaival szembeni erőfölény jellemző. Ez az erőfölény egyaránt fakadhat a politikai akarat monopolizálásából, az erőforrások fölötti rendelkezés kisajátításából, valamint a termelt javak elosztásának a meghatározásából. Magyarán: az elit kifejezést társadalomszerkezeti fogalomként a funkcionális rétegek (a tulajdonosi és/vagy professzionális csoportok) magas státusú tagjaira, meghatározott köreikre alkalmazzuk. Az elit így nem azonos a politikai osztály fogalmával, miután az elit tagjai különféle pozíciók birtokosaiból kerülnek ki, és kivételes hatalmi jogosítványaikat (osztályviszonyaikat) ily módon egy vagy több uralmi pozíció erősíti meg. Az eliten belül elfoglalt hely szilárdságát, az elithelyzetből fakadó befolyás mértékét valójában éppen az adja, hogy különféle uralmi pozíciók halmozódnak fel az elit tagjainak a kezén. Nem pusztán mennyiségi felhalmozásról van szó, hanem arról, hogy az egyes uralmi szférákban elfoglalt pozíciók összeadódnak és kombinálódnak az elitbe tartozás biztosítékai gyanánt. A születési arisztokrácia az eliten belül hosszú időn át élvezett feltétlen elsőbbségét például főleg tulajdonosi monopóliumainak, „örökölt” magas társadalmi tekintélyének és az ehhez gyakorta társuló fontos politikai tisztségeinek együtt, e kivételes pozíciók kombinációjának köszönhette. Az elitbe való bejutás, az azon belüli hierarchikus erőviszonyok éppen az ilyen és hasonló pozícióhalmozás közvetlen megnyilvánulásai. Így van ez még akkor is, ha gyakran abszolutizálják a politikai akaratképzést, vagyis az államszervezetben betöltött posztok jelentőségét, és ezzel a politikai elit hatalmi dominanciáját tételezik. Két körülmény szól e felfogás mellett. Az egyik, hogy az etatizmus folytonos, kivált 20. századi megerősödésével és az 1945 utáni államszocializmus világából visszatekintve pedig különösen nyilvánvalónak tűnhet, hogy a politika primátust élvez az államra ható társadalmi hatalmi viszonyokkal szemben. Ez a vélekedés azonban történelmi távlatban aligha állja meg a helyét, s különösen nem igaz a politika állítólagos egyeduralmának feltételezését tekintve. További ok, hogy a politika döntési folyamatainak jól láthatók az eredményei, mivel azok többnyire intézményesülnek (törvények, erőszak-érvényesítés), s ennek folytán e szféra működése könnyebben is értékelhető, s egyúttal nő hatékonyságának a látszata. Merőben más a helyzet a fordított irányú akaratképzést tekintve, hiszen a befolyásolás ott zömmel rejtett csatornákon, nemegyszer informális úton, jóllehet szüntelenül, bár diffúz módon zajlik. Az utóbbiról, a dolog természete szerint, már a kortársaknak is jóval szegényesebb a tudása és az élményvilága, s miután dokumentumok is alig tudósítanak róluk, a jelenség a történész látókörét is inkább elkerüli.

Társadalomtörténeti áttekintésünkben elsőként azt a mélyen a hagyományban gyökerező elitcsoportot vesszük közelebbről szemügyre, melynek példáján bemutatható az elitpozíciók halmozásának és maximális kombinálásának jól bevált stratégiája, a történelmi arisztokráciát. Arra keressük majd a választ, hogy beszélhetünk-e az arisztokrácia mint első számú elit folytonosságáról, illetőleg változott-e az arisztokrácia eliten belüli helye a Horthy-kor évtizedei során.

A HAGYOMÁNYOS ELIT: AZ ARISZTOKRÁCIA

Magyarországon úgyszólván a 20. század derekáig a „történelmi arisztokrácia” alkotta a hagyományos elitet. E társadalmi kaszt vezető szerepét a kezén lévő nagy kiterjedésű ingatlanvagyon (latifundium), a belőle fakadó komoly politikai befolyás és a mindezeket erkölcsileg legitimáló feltétlen tekintély, kivételes presztízs alapozta meg. Az arisztokrácia a maga többrendbéli vezető helyét és szerepét történelmi folytonosságként, mint őt jogosan megillető örökséget birtokolta, melyet múltból eredő jogcímekkel (rangokkal, címekkel) szentesített. A történelmi arisztokrácia ugyanis a szó szűkebb és tulajdonképpeni értelmében kizárólag a jogilag definiált főrendi vagy főnemesi családok együttesének felelt meg. Az arisztokrácia ebben az értelemben vitathatatlanul élesen elkülönült a társadalom többségétől, sőt még saját szűkebb körén belül is a rangok és címek teremtettek merev hierarchikus rendet. Arisztokratának vagy főnemesnek a főhercegi, a hercegi, a grófi és részben a bárói címekkel felruházott személyek és családtagjaik számítanak.

Az arisztokrácia köréhez tartozó családok pontos számát nem ismerjük közelebbről, de korszakunkban nem lehettek többen kétszáznál. Amit az valószínűsít, hogy az 1880-as évek közepén, tehát a főrendiház reformját közvetlenül megelőzően, 698 főnemes kapott meghívást a második törvényhozói kamarába, akik személyükben 205 főrangú családot képviseltek. Márpedig 1885-ig a főrendiházi tagság a főnemes státus leghívebb ismertetőjegye, melyhez a Nemzeti Kaszinó-beli tagság úgyszintén megbízható indikátorként szolgált.

A Horthy-korban főherceg, tehát olyan férfi, aki a Mária Teréziától származó Habs- burg-Lotharingiai-családdal állt rokoni kapcsolatban, négy élt az ország területén: József és fia, József Ferenc; Frigyes és fia, Albrecht. Rangban közvetlenül alattuk álltak a hercegek; e családok száma már a múlt század végén is csupán tíz, később sem több ennél. A két háború között kétféle alapon illette meg a családokat hercegi cím. Egy részük királyi herceg volt, akik az uralkodó család rangját vitték tovább, ezért „királyi fenség”-nek szólították őket. Másik részük ún. örökletes herceg, nekik a „főméltóságú” titulus járt ki. Az utóbbiak körébe olyan, a Habsburgok által főnemesi rangra emelt családok tartoztak, mint a Batthyány-Strattmann, az Esterházy, az Odescalchi vagy a Festetics családok egy-egy ága. Az utóbbit, Festetics Taszilót századunk elején, 1911-ben emelte hercegi rangra Ferenc József, ám még a monarchia utolsó napjaiban, 1917-ben is adományozott az uralkodó hercegi címet (Lónyay Elemér grófnak).

Sorban a következő arisztokrata rang a gróf (őrgróf), nekik a „méltóságos” megszólítás dukált. Grófi családok adták a főnemesség gerincét: az 1880-as években 108 család, a főrendiházban képviselt főurak fele került ki a grófok soraiból. Végezetül bárók alkották a főrend alsó rendfokozatát („méltóságos” cím illette meg őket); az ide tartozó családok száma kevéssel maradt el a grófi famíliákétól. Őket, természetesen, nem szabad egybemosni az újonnan nemesített ún. iparbárókkal. Mivel a bárósítás a 19. század derekától (nálunk 1863- tól) jóval tömegesebb, mint a grófi és kivált a hercegi címek adományozása, a bárói cím nem minden esetben jelentette a „legelső társaság” köreibe történő automatikus bekerülést. Az újonnan nemesített bárók (katonatisztek, állami főhivatalnokok, tudósok és elsősorban vállalkozó nagypolgárok) valójában egy új, immáron „polgári” arisztokráciát képeztek, s nem tagozódtak be a történelmi arisztokráciába.

Nem volna helyes, ha az arisztokrácia mint elit bemutatásakor megelégednénk a rangok és a címek birtokosaival. Már a főrendiház 1885. évi reformja során bebizonyosodott, hogy nem minden főnemes tagja az elitnek. Vörös Károly kutatásaiból tudjuk, hogy a főrendiházi tagság vagyoni cenzushoz (3000 forinton felüli adónak megfelelő évi jövedelemhez) kötése folytán a főnemesi családoknak több mint a fele (55%-a) és tagjainak a 70%-a (!) kihullott az elitből. A kezükön lévő ingatlanbirtok egész egyszerűen nem jövedelmezett annyit, amennyire a főrendiházi tagsághoz szükségük lett volna. A főnemesi státus másik intézményi biztosítéka, a Nemzeti Kaszinó-beli tagság szintén megerősíti ezt a képet, hiszen még a vagyonuk alapján a főrendiházba bekerült 158 gróf közül is 70 nem volt bejegyzett tagja a mágnáskaszinónak; az örökös főrendiházi tagsággal rendelkező grófoknak pedig kevesebb mint az ötöde kvalifikálta magát kaszinói tagként. A főnemesi rangon és címen nyugvó arisztokrata státus, ezek szerint, önmagában nem elégséges ahhoz, hogy az illető bekerüljön a gazdasági-politikai elitbe.

Igaz, az arisztokrácia töretlen elit pozíciójának a tézisét valló Erdei Ferenc a nagybirtok változatlan dominanciáját feltételezte. Kérdés, valóban változatlanul fennállt a nagybirtok politikai és társadalmi befolyása, és teljes mértékben érintetlen maradt az arisztokrata nagybirtok az idők folyamán? Pontos válasz elsősorban az utóbbi kérdésre adható.

A főrendhez tartozó családok, láttuk, korántsem elhanyagolható hányada már 1885 előtt eltűnt a nagybirtokosok sorából; a latifundiumok megmaradt tulajdonosai így a korábbinál jóval szűkebb arisztokrata csoportot alkottak. Az újabb kutatások arra is felhívják a figyelmet, hogy az 1885-től az 1930-as évek derekáig tartó fél évszázadban az arisztokrata nagybirtok pozíciói szintúgy gyengültek valamelyest. Ennek egyik, bár nem egyedüli oka a trianoni határváltozás, amely az erdélyi és a felvidéki főnemeseket megfosztotta a birtokaitól. Scott M. Eddie vizsgálatai messzemenően igazolják a „latifundiumok hanyatlásának” tézisét. Eddie birtokösszeírások és a gazdacímtárak adatait elemezve kimutatta, hogy 1893-1935 között az ország legnagyobb földbirtokai – öröklés vagy eladás útján – észrevehetően föld- arabolódtak: a gazdaságok száma 45%-kal, területük pedig közel egyharmaddal csökkent az eltelt időben. A hanyatlás a birtokosok oldalán azt jelentette, hogy az 50 legnagyobb birtokos kezén lévő föld területe a két időpont között 12%-kal, ám a kifejezetten arisztokrata latifundiumok területe egyenesen 28,6%-kal apadt 1893 és 1935 között. Miközben tehát az arisztokraták képviselete is csökkent néhány fővel az első 50 birtokos között (50-ről 46%- ra esvén vissza), ennél valamivel jelentősebb a gazdaságok területi vesztesége; 1893-ban a 25 arisztokrata latifundium az 50 legnagyobb gazdaság területének 52%-át, 1935-ben a 23 arisztokrata birtok már csupán 43,7%-át tette ki. Még nagyobb a változás a 100 hold fölötti teljes birtokspektrumban, hiszen a két háború között nem arisztokraták kezén több föld volt a 100 hold feletti kategóriában, mint az arisztokratákéban.

A címzetes arisztokrácia ily módon már 1893-ban sem „birtokolta az országot”, mint ahogy azt gyakorta ma is vélik; ráadásul a főként a Dunántúlon összpontosuló nagybirtokosok pozíciói a századfordulót követő évtizedekben tovább romlottak. A „latifundiumok hanyatlásának” tézise nem azt állítja, hogy az elit pozíciójában megmaradt arisztokrácia teljesen elvesztette volna jelentős befolyását. Szó sincs erről, hiszen az 50 legnagyobb birtokos közül 23 továbbra is az arisztokráciából verbuválódott, bár ők az 1893-ban legnagyobb arisztokrata latifundiumok területének már csupán a háromnegyedét birtokolták.

Az önmagához mérten számottevő, az arisztokrácián kívüli birtokos rétegek szempontjából azonban szinte elenyésző változás egyáltalán nem számít kivételesnek. „Nincs bizonyítéka annak – jegyzi meg Eddie –, hogy e csoport jobban viselte volna a korszak gazdasági viharait, mint a nem arisztokrata birtokosok csoportjai, akiknek pozíciója körülbelül ugyanolyan arányban romlott” (Scott M. Eddie 1990, 346). Akadt persze itt is néhány kivétel főleg olyanok körében, akik földbirtokai a trianoni országterületen kívül estek. Az erdélyi és a felvidéki, bár zömében kisebb földdel bíró, viszont hosszabb nemesi múltra visszatekintő ősnemes és csak elvétve indigéna (honfiúsodott) főrendi családok ugyanis részben vagy egészen nincstelenné váltak Trianon következtében. Közülük egyesek úgy mentették át elitpozíciójukat, hogy a politikai, ritkábban a tudományos elitben bukkantak fel. Példa rá a kor két ismert miniszterelnöke, gr. Teleki Pál földrajztudós és két alkalommal is miniszterelnök, valamint a szintén nagy múltú erdélyi arisztokrata családból származó gr. Bethlen István, aki tíz évig állt az ország élén miniszterelnökként. Az erdélyi földbirtokaitól megfosztott Bethlen a dualizmushoz képest is szerény miniszterelnöki fizetéséből (2300-2800 pengő a húszas évek második felében) nem fedezhette a tisztével együtt járó életvitelt, melyet erdélyi birtokainak a jövedelméből (kb. 5000 hold) egyébként gond nélkül finanszírozhatott. Talán éppen ilyen személyes indítékok miatt ragaszkodott kisajátított birtokai kártalanításához, és emiatt tartotta miniszterelnökként napirenden a román-magyar megbékélést hátráltató optánsügyet. A túlköltekezés miatt felvett adósságai ugyanis a harmincas évek elején már 200-250 000 pengőre duzzadtak, és Bethlen az optáns-per sikerétől várt kártalanítással remélte előteremteni a kölcsönök visszafizetésének pénzügyi fedezetét. Vagy nézzük a korszak másik jellegzetes alakjának, Apponyi Albert grófnak a példáját. Apponyi felvidéki birtokait vesztette el, melyekért a magyar állam végül kárpótolta, hogy meghálálja neki a békedelegáció vezetőjeként kifejtett tevékenységét. Amint egy arisztokrata memoáríró feljegyzi, Széchenyi Rezső abból a pénzből bérelt magának Abbáziában villát, melyet Vas megyei birtoka, Gyöngyösapáti eladásáért kapott. A birtokot a „magyar állam vette meg. és Apponyi Albertnek ajándékozta, aki Csehországban az egész vagyonát elveszítette. Apponyit »abszentistának«, távollevőnek nyilvánították és kisajátították a gyönyörű Éberhardot, amely a cseh állam birtokába ment át” (Odescalchi Eugénie 1990, 159).

A trianoni országterületen honos arisztokratákat nem érték hasonló veszteségek, sőt még a Nagyatádi-féle földreform sem érintette őket közelről. Ráadásul a latifundiumok egy részének a külső (a piaci) erőkkel szembeni védettségét a hitbizomány rendszere messzemenően garantálta. Az 1687:IX. tc. által alkotott intézmény, a hitbizomány, két dolgot tartalmazott: egyrészt előírta a birtok családon belüli öröklésének meghatározott rendszerét, amely a birtok egyben tartásának érdekében az elsőszülött (a primogenitúrás) örökösödés kényszerét mondta ki (elsőszülött fiú hiányában a legidősebb oldalági rokon örökölhetett); másrészt az intézmény további biztosítékokat adott a birtok egyben tartására és a tulajdonosváltozás elkerülésére, mivel megtiltotta a birtok teljes vagy részleges elidegenítését (adásvételét, elajándékozását, elárverezését).

Magyarországon a zömében, bár nem egyedül csak főnemesi birtokokon létesült kötött gazdaságok száma a dualizmus végéig 95-re, összterülete 2 300 000 holdra nőtt. A trianoni határváltozás után 58-ra apadt a hitbizományok száma, és egymillióra módosult összes területük. Nem vitás, a kötött birtok már puszta létével s kivált számottevő kiterjedésével mindvégig hatékonyan fékezte a latifundiumok erózióját. Ugyanilyen hatása volt a birtokon folytatott szakszerű gazdálkodásnak is. De vajon mennyire ambicionálták az arisztokrata birtokosok gazdaságuk igazgatását? A kortárs megfigyelők egyöntetűen negatív képet festenek az arisztokrata birtokosok gazdasági mentalitásáról. „Ha tárgyilagosak akarunk lenni – írta Weis István –, nem mellőzhetjük annak megállapítását, hogy különösen a fiatalabb [arisztokrata] nemzedék soraiban akárhány képzett és lelkes gazda van; ez azonban a kisebbség.” (Weis István 1930, 132-133). Erdei szintúgy kijelenti: „kivételes. akár a tudós, akár a vállalkozó arisztokrata, de a mezőgazda szakember is” (Erdei Ferenc 1995, 61). Hasonló a véleménye Illyés Gyulának is. „Legtöbbjüknek semmi személyes köze nem volt a birtokához. Semmi élménye róla vagy hozzá. Így rengetegen akadtak, akik soha nem is látták minden tulajdonukat. Pontosan nem is tudták, mijük van. Legfeljebb csak azt, hogy hány hold; azaz hány pengőt jövedelmező” (Illyés Gyula 1980, 489).

Tévednénk azonban azt feltételezve, hogy a gazdaságuk irányítását másokra hagyó nagybirtokos arisztokraták egyszerűen elprédálták nem hitbizományi földjeiket. Már azért sem ez történt, mert (főleg a degresszív adózás útján) megakadályozta őket ebben a mindenkori gazdaságpolitika. Ennél is fontosabb, hogy a gazdaságok közvetlen igazgatása, a gazdálkodás egy rendszerint szakértő gazdatiszti réteg vállára nehezedett. Végül pedig az jelentett úgyszólván biztos garanciát a birtokok tulajdonosai számára, hogy a gazdálkodás a latifundiumokon gyakorta tőkés nagybérlet formáját öltötte.

Amint Puskás Júlia kimutatta, a 19. század derekától egyre jobban terjedő földbérleti rendszer kezdettől a nagybirtokokat célozta meg; a nagybérlet lett a gazdálkodás általános formájává. A rendszer további jegye, hogy a nagybirtokosok korábbi hitelezőiből, az akkoriban (a 19. század vége előtt) még többnyire kereskedő és bankár gazdag zsidókból lettek a nagybérlők. A 20. század elején, statisztikai adatok szerint, a haszonbérbe adott földeknek több mint a fele jutott az ezer holdon felüli gazdaságokra, és harmaduknál is nagyobb hányada volt latifundiumon alapított nagybérlet. Fontos megjegyezni, hogy az arisztokrata birtokokon létesített nagybérletek a leggazdaságosabbak, hiszen az összes tőkés nagybérlet kataszteri tiszta jövedelmének közel a fele innen eredt. A bérletbe adott arisztokrata birtokok többnyire (75%-ban) zsidó vállalkozók melléküzemágát képezték, és, ennek megfelelően, a gazdálkodást a bérlők itt teljesen modernizálták. A latifundium és a tőkés nagybérlet ezen szimbiózisa 1920 után is fennmaradt: 1930-ban az ezer holdnál nagyobb gazdaságot bérlők egyharmada izraelita felekezetű, lényegében tehát zsidó vállalkozó nagypolgár.

A „polgári arisztokrácia”, és főleg a zsidó nagypolgárság, eszerint közvetlenül is hozzájárult az arisztokrata latifundiumok életben tartásához. Az egy személyben kereskedő, hitelező és földbérlő zsidó nagybérlők ugyanis „ahogyan. »menedzselték« a tőkés gazdálkodásban a feudális nagybirtokokat, nemcsak módosították a hagyományos tulajdonviszonyokat, hanem konszolidálták is azt és az azzal járó társadalmi feszültségeket” (Puskás Júlia 1989, 42).

A születési arisztokráciának a nagybirtokos arisztokráciánál valamivel népesebb tábora már jó ideje nem tartozott sem a nagybirtokosok (ezerholdasok), sőt még az ingatlantulajdonosok közé sem. Ok gyakran rákényszerültek, hogy polgári foglalkozást vagy hivatást válasszanak maguknak. Erről mint válságról igen érzékletes beszámoló olvasható Csekonics Erzsébet grófnő tollából. „Jelenleg. (az arisztokrácia) nagy krízisen megy keresztül, krízisen, melyben legalább ötven százalék azokból, akik nincsenek a helyzet magaslatán, alá fog merülni. Ennek az ötven százaléknak egyik része pedig azokból áll, akik nem akarnak alkalmazkodni a mostani dolgozó, örökké siető világrendszerhez, akik ósdi elmaradottságban szép lassacskán mindenről lemaradnak. Ezekért kár, mert sok érték vész el velük. A másik része azokból áll, akik átöröklött léhaság és »inefficiency« folytán komoly, kitartó vagy alkotó munkára nem képesek, de amellett nem tartanak ki »kaszt«-juk jeligéi, eszméi mellett, hanem a régi rendszerrel ítélőképességüket elveszítve, életmódjukkal lejáratják magukat és aláássák »kaszt«-jukat. Ezeknek pedig semmiféle létjogosultságuk nincs, és ezekért egyáltalán nem kár.” (Csekonics Erzsébet 1993, 38.) Kintről nézve is sokaknak tűnt úgy, hogy az arisztokrácia fiatalabb nemzedékei kevés hajlandóságot mutatnak akár még a képzettséget kívánó hivatali pályák elfoglalására is.

Mások ugyanakkor nem érezték sem különösebben tragikusnak, sem kivételesnek a dilemmát, hogy arisztokrata létükre is képezzék magukat, majd pedig kereső munkát vállaljanak. „A valóságban – írta visszemlékezésében egy herceg –, az én időmben [a harmincas években] az arisztokrata fiatalság nagy része dolgozott, mint én, bár legtöbbjük anyagilag nem szorult rá.” O például jogot végzett, majd apja halálát követően (amikor nagy veszteségek érték a családját!) állást vállalt: „elhatároztam, hogy ügyvéd leszek, bár az ügyvédség nem volt »rangszerű«”. (Odescalchi Sándor 1990, 208.)

Természetesen a lecsúszott arisztokraták kevesebbel is beérték, nem lévén többé abban a helyzetben, hogy mérlegelhették volna egy foglalkozás „rangszerűségét”. Példaként említhető gróf Bethlen Márta, akiről tudjuk, hogy „vöröskeresztes hölgy”, és 1935-ös kiköltöztetéséig (1919-től kezdődően) egy belvárosi (Egyetem, ma Károlyi Mihály utcai) bérházban a földszinti szoba-konyhás lakás lakója. Szerény otthonáért évi 500 pengő lakbért fizetett, ami egy átlagos munkáslakás ekkori szokásos bérleti díjának felelt meg (Budapest Főváros Levéltára IV 1410. f. 30432/1935). A deklasszálódás folyamatát érzékelteti a következő idézet. „Azelőtt palotában laktak és a kapu előtt reggeltől estig számozatlan fiáker állt rendelkezésükre. Azután a Mária-Valéria utcában béreltek egy emeletet. [Utóbb] ez is túl nagy lett, akkor egy háromszobás lakásba költözött, végül ebben is csak egy szobában élt [az idős hölgy].” (Odescalchi Sándor 1990, 157-158.)

Az arisztokrácia elitbéli kisebbsége az idők során természetesen maga szintúgy átalakult. Mindenekelőtt csökkent a családok száma és vagyoni ereje, de ami ennél is fontosabb: társadalmi befolyásuk, vele együtt a presztízsük szintén alábbszállt a két háború között. Ezt az általuk elfoglalt intézményi pozíciók alakulása is bizonyítja.

A főnemesség, ez az anyagilag független társadalmi erő a dualizmus korában végig a politikai élet egyik számszerűen is meghatározó eleme. Hatalmi súlyát növelte, hogy a vele konkuráló, viszont magából az államból élő dzsentrivel szemben az arisztokrácia nem függött másoktól, anyagilag a saját lábán állt. Igaz, nem az arisztokrácia egészéről, hanem jól körülhatárolt csoportjairól, tehát a hercegi családokról (és néhány indigénáról) és az alattuk állókról, valamint a homo novus grófokról és bárókról (benne a polgári arisztokráciával) és a protestáns főrendi családok szintje fölötti ún. „nemzeti arisztokráciá”-ról van elsősorban szó. Olyan, a grófi címet nemzedékek óta birtokló ősnemes családok leszármazottai ők (Andrássyak, Károlyiak, Batthyányak, Csákyak, Széchenyiek, Zichyek, Dessewffyek, Esterházyak, Apponyiak), akik felmenői között számosan szerepet vállaltak a magyar állami önállóságért és polgári átalakulásért folyó múltbeli küzdelmek során.

A „nemzeti arisztokrácia” nem egy családja képviseltette magát a Horthy-korban is a legnagyobb földbirtokosok között: 1935 első 50 latifundiumának 23 arisztokratájából legalább tízen tartoztak közéjük, ebből öten fémjelezték az Esterházy (grófi) ágat, ketten képviselték a Károlyiakat, és akadt egy-egy Andrássy, Széchenyi és Batthyány-Strattmann is. De vajon miként alakult a hazai politikai élethez a múltban szorosan kötődő arisztokrata elit pozicio- nális politikai súlya 1920-at követően?

Úgy tűnik, az arisztokrácia 20. század elejétől töretlen politikai térvesztése Trianon után különösen felgyorsult, hiszen szerepük csökkent mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalom megfelelő testületeiben. Ami a törvényhozást illeti, a bethleni időszakban a képviselőház kormánypárti képviselői között 27 volt az arisztokraták száma, s közülük 12-en, ráadásul, csak 1931-benjutottak mandátumukhoz. Ez a szám kereken egytizede az Egységes

Párt teljes frakciójának. A képviselők szinte mindegyike nagybirtokos is volt egyúttal.

Később a földbirtokos arisztokrácia fokozatosan, majd végül teljesen kiszorult a parlamenti életből. Az 1931-35-ös ciklusban a kormánypárti frakció valamivel több mint ötödét alkotó 16 nagybirtokosból mindössze 11 az arisztokrata, és közülük is csak hármuk kezén találunk latifundiumot (gróf Festetics Sándor, gróf Károlyi Gyula és gróf Almássy Alajos). Az 1935-39-es parlamenti ciklusban a 15 fős nagybirtokos kormánypárti képviselői csoport legmódosabb arisztokrata tagjának, gróf Károlyi Viktornak pedig már csupán 6746 holdra terjed a birtoka. Az utolsó Horthy-kori választás, az 1939-es sem hozott érdemi módosulást e téren; legföljebb az a nóvum, hogy a hét főre csökkent nagybirtokos reprezentáció mellett az arisztokrácia szinte utolsó képviselői is kimaradtak a kétkamarás országgyűlés „alsóházából”.

Komoly csapás volt a születési arisztokrácia politikai szereplése szempontjából a főrendiház 1918-as feloszlatása, majd az újjászervezett és az 1926-os törvénnyel felállított felsőház késedelmes megalkotása. Ráadásul az új felső kamara sem csak a régi főrendiház puszta mása, mivel nem egyedül a főrendeknek biztosította a képviseletet. A felállításáról szóló törvény úgy intézkedett, hogy a főnemesi családok a törvényhatóságok által választott tagok számának a felét érhetik el, méghozzá úgy, hogy kizárólag a legalább évi 2000 pengő föld- és házadó megfizetésére képes családok tagjai kerülhettek be a testületbe. Ez lényegében 42 képviselői helynek felelt meg, ami a felsőházba küldött tagok 18%-át tette ki. Igaz, arisztokraták más módon, elsősorban a kormányzó kinevezése útján is bekerülhettek a második törvényhozói kamarába. Így a csoport teljes száma elérte a 66-ot (a tagság 28%-át). Bár ebben benne foglaltatott már néhány nem nagybirtokos főrend, valamint számos nem főrend nagybirtokos is.

A felső- és alsóház képviselőinek együttes száma 80-90 körülire tehető 1930 táján, ennyi azon főrendi családok száma, amelyek esetében a kellő vagyoni hatalomhoz megfelelő politikai elitpozíció is társult. Más kérdés, hogy ez a tisztség vajon mennyi pótlólagos befolyást biztosított számukra. Valószínűleg kevesebbet annál, mint ami formailag elvárható lenne. Tény ugyanis, hogy a főrendiházhoz képest csekélyebb jogkörű felsőházi tagság inkább csak dekórumot, mint tényleges beleszólást jelentett a politika intézésébe. Ez is oka lehet annak, hogy: „Az örökös joggal bíró családok választottai – egy-kettő kivételével – sem az üléseken, sem a bizottságok munkájában nem vesznek részt.” (Weis István 1930, 139.)

A végrehajtó hatalom csúcsán a törvényhozó hatalomban megfigyelthez hasonlóan lépésről lépésre vesztett teret az arisztokrácia. Az ellenforradalmi rendszer kezdetén az arisztokrácia még mindig megbecsült tagja a politikai elitnek, és főleg miniszterelnöki minőségben előnyt élvez a kiválasztás során a máshonnan érkezőkkel szemben. Teleki Pál földrajztudóst, aki pedig nem is volt közvetlen részese a pártpolitikai küzdelmeknek, éppen származása miatt szemelték ki 1920 folyamán a miniszterelnöki posztra. Amint a Külügyminisztérium sajtó- és propagandaosztályának (szintén földrajztudós) munkatársa írta, Teleki „mágnás összeköttetései, mágnás modora, nyelvismeretei, tapintata, föllépése alkalmassá teszik. a Nyugat legelőkelőbbjeivel való érintkezésre”. Ami, szólt az érvelés, komoly reményeket ébreszthet abban a tekintetben, hogy „meg fogja menteni [Magyarországot] a gyalázatos szétdarabolástól” (Tilkovszky Lóránt 1975, 64). Némileg hasonló megfontolások segítették Bethlen Istvánt is a következő év tavaszán a miniszterelnöki székbe.

De még az olyan bevett arisztokrata „foglalkozás” is, mint a diplomatapálya, a Horthy-kor- ban fokozatosan elpolgáriasult. Jóllehet a független államiság első éveiben megszerveződő fontos külföldi követségeken még valóban gyakoriak a grófok és bárók, a korszak során „az osztrák-magyar külügyi szolgálathoz képest az arisztokraták aránya már eleve mintegy fele a korábbiaknak, és részvételük a korszak végére a félnek a felére zsugorodik” (Pritz Pál 1995, 29). Ráadásul az itt megjelenő „félszáz főnyi főnemesség mintegy háromnegyed része, a bárói vagy grófi koronát a XIX. században, sok esetben a kiegyezés után, esetenként a háború előestéjén vagy a háborúban kapta. [Vagyis] a többséget azok alkotják, akik a katonáskodásban, az államigazgatásban és a társadalmi élet más területein szerzett érdemeik

elismerése alapján váltak arisztokratákká” (Pritz Pál 1995, 35-36).

Ugyanakkor az 1932-ig tartó bő egy évtized és kivált az azt követő, Szálasi 1944. őszi hatalomrajutásáig tartó időszak tapasztalatai egyértelműen cáfolják az arisztokrácia folytonos politikai-hatalmi befolyásáról vallott elképzeléseket. 1920 és 1944 ősze között 13 kormány volt Magyarországon hivatalban (ehhez hozzászámítható az 1920 előtti három és a korszakot lezáró nyilas kormány). Ebben a 13 kormányban összesen 15 arisztokrata vállalt miniszteri posztot, közülük kettő volt egyúttal miniszterelnök is, és hét azok száma, akik egynél több kabinetben is betöltötték többnyire ugyanazt a tárcát. A 15 arisztokrata kormánytag a 13 kormány 205 posztjának alig több mint a 7%-át foglalta el, ami jelzi a főnemesi származású politikusok viszonylag csekély számszerű súlyát a korban. Ráadásul a 15 arisztokrata kormánytagból tíz az 1932-ig tartó periódusban jutott szóhoz, de a harmincas években, valamint a háborús kabinetekben mindössze öt arisztokratának jutott szerep. A tendencia tehát egyértelműen az, hogy az arisztokráciából kikerülő politikusok visszaszorulnak, 1932-t követően pedig gyakorlatilag el is tűnnek.

Első pillantásra is feltűnik, hogy az érintett személyi kör jobbára néhány családot reprezentált; a 15 főből heten három arisztokrata famíliából kerültek ki, hármukat adta a Csáky, kettőt-kettőt pedig a Teleki és a Bánffy család. Jellemző, hogy a szóban forgó arisztokrata politikusok, kevés kivétellel, az elszegényedett és már nem földbirtokos, de legalábbis nem mamutbirtokos főnemeseket fémjelezték. Túltengtek tehát közöttük a földjüket vesztett erdélyi és helyenként a felvidéki arisztokrácia politikai pályára sodródó reprezentánsai (a Telekiek, a Bánffyak, a Csákyak és Klebelsberg Kunó vagy természetesen Bethlen István).

A főrendi családok nagyfokú politikai részvételét, kivált a végrehajtó hatalomba való bekapcsolódását a korszak politikai sajátosságai is akadályozták. A húszas években az arisztokrácia egy részét például legitimista elkötelezettsége tartotta távol (és tette ellenzékivé) a mindenkori kormánypolitikától; a harmincas években ugyanakkor a szélsőjobb irányába elmozduló kormánypolitika zárta el előlük az utat, mivel a középosztályból felkerült elemekkel egészítette ki a „politikai osztályt”.

Az arisztokrácia fővárosi (s egyáltalán: városi) lakhelyű része tehát elsőrendűen az országos politikában vett részt, bár korszakunkban már ez is mind kevesebbeknek jutott osztályrészül. A vidéki rezidenciáján élő mágnás, aki fővárosi palotát vagy lakosztályt sem tartott fenn magának, természetesen inkább a helyi közélettel került közelebbi kapcsolatba. Mivel vidéken 1918 után is érvényben maradt a virilizmus intézménye, ezek az arisztokraták mint legnagyobb helyi adófizetők, automatikusan bekerültek lakóhelyük törvényhatósági bizottságába, vagy annak a községnek a képviselő-testületébe, ahol a birtokaik feküdtek. Többnyire azonban nem vettek részt az önkormányzatok munkájában, s jószerivel csak a gazdatisztjeiket delegálták maguk helyett e testületekbe. A múlt század végén az ilyesfajta aktivitás talán még nem számított kivételesnek, melyre akkor gróf Festetics Tasziló szolgált jó példával, midőn 1896-ban, pusztán az ügy iránti érdeklődéstől vezettetve fellebbezett a keszthelyi nagyközségi képviselő-testület egy őt közvetlenül nem is érintő határozata ellen. A két háború között viszont a kortárs megfigyelő már a helyi ügyek iránti teljes apátiában marasztalta el a vidéki arisztokratákat (Weis István).

Az arisztokrácia elit voltát, az osztály elithez tartozó kisebbségének a kiváltságait gyarapította (és tette még szilárdabbá) az intézményes társas élet, illetőleg az informális szociabilitás zártsága. Az exkluzív klubok formalizált világa szigorúbban szelektált az arisztokrácia világában, mint a személyes érintkezés informális közegén belüli társadalmi distinkció. Ám végül is ugyanolyan indikátorszerepet játszott, mint a felsőházi tagság ténye.

A Széchenyi István által 1827-ben alapított Nemzeti Kaszinó afféle mágnásklub volt, noha távolról sem jellemezte a mintájául szolgáló angol klubok mereven kaszt jellegű szigorú zártsága. Az alapító maga is nem annyira a rétegek elkülönítésére, mint inkább bizonyos határok közötti elegyítésükre gondolt a szervezet életre hívásakor. Valóban zárt kört a mágnáskaszinón belül egyedül a 60 tagot számláló Nemzeti Lovaregylet képezett, de a rendszerint 400-500 fős Nemzeti Kaszinó tagságának rendszerint afele és legalább a kétötöde mindenkor a születési arisztokrácián kívüli elitcsoportokból rekrutálódott. S nemcsak a tagság soraiban, hanem a szervezet vezetésében is megfigyelhető a keveredés: a három igazgató közül egy rendszerint nem arisztokrata, és az 50 fős választmányból 1941-ben például 19 volt nem arisztokrata Kaszinó-tag.

Ha az arisztokrácia, eszerint, többnyire 200, legjobb esetben is legföljebb közel 300 fővel képviseltette magát a Nemzeti Kaszinó tagjai között, a szűkebben nagybirtokos főrendi családok száma még ennél is kevesebb. Az összes földbirtokos aránya az 1928. évi 58,6%-ról 1941-ig 39,5%-ra zuhant vissza, ami arra utal, hogy erősen visszaszorult a latifundiumok személyes képviselete a mágnáskaszinóban. Hiszen ebbe a földbirtokos-kategóriába a nem főrendi családok ingatlanbirtokossá előlépő reprezentásai is beleértendők.

A társas életnek a Nemzeti Kaszinó-beli tagsággal vagy éppenséggel az érdekvédelmi tevékenységet űző, egyúttal kifejezetten a nagybirtokos arisztokrácia szervezeteként fellépő OMGE-beli részvétellel összefüggő intézményes formái mutatják leghívebben, hogy kikből is állt valójában az arisztokrácia elitje. Ehhez képest sokkal képlékenyebb az az elit, amely az informális érintkezés eredményeként jött létre. Itt ugyanis kisebb volt a jelentősége a vagyoni és szervezeti pozíciókhoz kötött distinkcióknak, és inkább a származási kötelékek megszabta kohéziós erők hatottak. A Nemzeti Kaszinó tagfelvételi gyakorlatát is nyitottság jellemezte a nem arisztokraták irányába, akik maguk szintén az elitbe tartoztak; mindez még fokozottabban érvényesült az arisztokrácia „intim terén” belül. Ebben az informális társas életben az exkluzivitás kifelé, a nem nemesi eredetű társadalom elitjei irányában meglehetős szigorral, a szélesebben úri társadalom keretei között viszont jóval kötetlenebbül érvényesült. Könnyebben nyert ide bebocsáttatást az elszegényedett arisztokrata, sőt számos dzsentri (és hivatalt viselő) úriember is, mint az újgazdag, netán frissen nemesített nagypolgár. Az arisztokrata társas élet jellegzetesen alakuló szociológiájáról sokat elárul egy középnemesi származású, immár birtoktalan Szabolcs megyei főszolgabíró húszas és harmincas években vezetett naplója. A bejegyzések elemzéséből kiviláglik, hogy az egymás szomszédságában élő, vegyesen arisztokrata és csak dzsentri, de egyaránt jó nevű úri családok személyi tekintetben szorosan összeforrtak egymással az informális társas élet során, amit a vendégeskedéssel egybekötött téli vadászatok rituáléja övezett. Mindezt ugyanakkor az tette lehetővé, hogy ez a fajta szórakozás (vendéglátás, vadászat) egybevágott az úri családok örökletes szocializációs képességeivel, így könnyebben ráépült kulturális beidegződéseikre és történelmileg hagyományozott képességeikre. A vadászat, vagyis a fegyverhasználat ugyanis a nemesi életvitel (és az úri hivatás) privilégiumként őrzött megszokott velejárója. S ehhez hozzáadódik az is, hogy a latifundiumok tekintélyes része vadban gazdag erdőbirtokokból állt. Ezért is kapcsolódott össze az arisztokrácia imázsa a vadászat fogalmával, hogy idővel a kettő szinte egymás szinonimájává legyen.

Az arisztokrata vadászatkultusz tradicionálisan rögzült rituálé keretei között folyt, ahol mód nyílt a „mesterségbeli tudás”, a fegyverhasználat terén szerzett jártasság versenyszerű gyakorlására. „Azokban az években, amikor még tehettük – olvassuk egy emlékiratban –, gyakran meglátogattuk falusi otthonaikban rokonainkat. Többször elutaztunk Fehérvár-Csurgóra, Károlyi József grófhoz. Ott lőtte Béla [az emlékirat szerzőjének férje] első muflonját a csurgói nagy vadaskertben. A legemlékezetesebb magyarországi vadászat azonban, amelyen részt vettünk, a híres nagy pusztaszeri vadászat volt. Pusztaszer Pallavicini Alfonz otthona volt. Ott zajlottak le Magyarország legjelentősebb vadászatai, melyekre csak egészen kitűnő vadászokat hívott meg a háziúr a rokoni és baráti körből. Négy napig tartottak ezek a vadászatok, és általában tíz vendég vett részt rajtuk. A vadásznapok beosztása igencsak spártai volt. Korai kelés, szerény reggeli, indulás fogatokkal. A kijelölt helyen a fővadászmester átadta minden vendégnek az ebédadagját. Csak két szendvicset, semmi többet. De az kitűnő minőségű volt: libamáj és prágai sonkaszeletek. Azért volt ez célszerű, mert az ilyen »ebédet« gyorsan el lehetett fogyasztani, a vadászidő nem vész kárba. Októberben már korán sötétedik, és a »Schusslicht«, a »lővilágosság« hamar véget ért. A vadászok feleségei és a nővendégek a kastélyban elköltött rövid villásreggeli után csatlakoztak a vadászokhoz. Minket is kocsi vitt a »leshelyre«, a »standokhoz«, a háziúr által kijelölt partnerhez. A feleség mindig a férje mellé került, így én Bélával indultam. Most meggyőződhettem Béla mesteri »fegyverforgatásáról«. Csak úgy hullottak előttünk a nyulak. Hazatérve gyors átöltözés következett, aztán a háziúr pipázójában gyűltünk össze, kitűnő tea mellett. Ilyenkor élénk vita folyt, ki mit és hogyan lőtt, hibázott-e stb. Aztán megint átöltöztünk, ezúttal estélyi ruhát vittem és a hozzá való ékszereket. Az estebéd kitűnő volt, de rövid. Sokféle bor, bordeaux-i, tokaji stb. került az asztalra. Én csak tokajit ittam és vizet. Béla vezetett: napi hat-, hétszáz vadat – nyulat, fácánt – ejtett. A vadászat évi eredménye – a tíz vadász zsákmánya – tizen- hatezer-hétszáz vad volt.” (Odescalchi Eugénie 1990, 169-170.)

Az arisztokrácia informális társas életének további, elsősorban a városi (a fővárosi) főrendi családok körében honos színtere a bál. Ezeket a bálokat a családok az ilyen célra kiválóan alkalmas városi palotáikban vagy exkluzív klubjaikban, esetleg szállodák dísztermeiben rendezték szigorúan zárt keretek között. „Az én első nyilvános bálom – szól a beszámoló – a királypárti Szent István bajtársi egyesület által a Pannonia Szállodában rendezett Szent István-bál volt. [melynek] fővédnöke Róbert királyfi, Károly király másodszülött fia volt. Minthogy a király gyermekei nem jöhettek Magyarországra (vagy Ausztriába), képviseletében gróf Sigray Antal jelent meg, nyakában az Aranygyapjas Renddel. A királyfi képviselője közül az emelvényen az »előkelőségek« foglaltak helyet. A magyar főhercegek közül senki sem volt ott, sőt mint »nem harcos legitimisták«, úgy tudom, nem is voltak meghíva. A bál fővédnöknője herceg Odescalchi Károlyné, született Andrássy Klára grófnő volt, a Magyar Nők Szentkorona Szövetségének és minden legitimista egyesület és ünnep elnöknője és fővédnöke. A táncoló ifjúság főleg arisztokrata leányokból állt, ami más nyilvános bálon nem fordult elő. Ha néha meg is jelentek valamelyiken »nyitni«, a nyitás után elmentek és ismeretlenek fel sem kérhették őket táncra. [A] legelső év tapasztalatai után csak a Park Club társaság báljain, vagy még szívesebben kisebb társaságokban, vacsorákon, büféken vagy teákon vettem részt. A Park Clubban rendezték báljaikat azok a tagok, kiknek budapesti lakásuk nem volt elég nagy arra, vagy nem akartak otthon oly sok vendéget látni. Az első házibál, melyen a Park Clubban részt vettem, báró Perényi Péterék Rózsa-bálja volt, Katalin leányuk tiszteletére. Többszázan voltunk a magyar »legfelső ötszáz«-ból. Egy másik esztendő legemlékezetesebb bálját gróf Serényi Lászlóék adták a Park Clubban. Itt az egészen kezdőkorú, részben először bálozó fiatalság vett részt. Talán egész életemben legjobban gróf Somsics Gyuláék és leányuk, Júlia álarcosbálján mulattam. Ezen csupán még nem bálozó fiatalság vett részt (gyermekbál). Nem a Park Clubban volt, hanem a Városliget melletti palotában, ahol laktak. Gróf Gyürky Viktorné bálján, melyet unokája, Montecuc- coli Argot grófnő tiszteletére adott a Park Clubban, a résztvevő urak ezüst öngyújtót kaptak a cotillon során a bál dátumával. Gróf Zichy Aladárné az Andrássy úti Coburg palotában fogadta vendégeit igen szép rokokó francia bútorok között. Gróf Széchenyi László washingtoni magyar követ és felesége, Vanderbilt Gladys Andrássy úti palotájában adtak Silvia leányuk tiszteletére négyszáz személyes bált, melyen a kormányzói pár is megjelent. Gróf Széchenyi Andor Pálék (ötvenkétezer hold) bálján a Park Clubban a háziak konzervativizmusának és magyar érzésének kifejezéseként dzsessz helyett a tánchoz is cigánybanda játszott. Szentiványi Egon és szép leánya, Lily bálján reggelig ott maradt József Ferenc főherceg és Anna főhercegnő. Gróf Andrássy Imréék egyszer apacsbált rendeztek a Múzeum utcai palotában. Mint karpaszományos főtüzér vettem részt gróf Edelsheim Gyulay Lipóték nagyszerű álarcosbálján a Várban, Dísz téri palotájukban. Herceg Windischgraetz Lajosné leánya, Natália számára apjának, gróf Széchényi Bertalan, a Felsőház elnökének Lánchíd utcai palotájában rendezett bált. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen nagy társaság felerősített gramofon zenéjére táncolt. A példa hasonló nagyságú társaságban ebben a körben nem talált követőre. A legnagyobb bál, melyen részt vettem, a budapesti Operabál volt. A kormányzó és a főhercegek védnöksége alatt a magyar művészek támogatására jótékony célból rendezték” (Odescalchi Sándor 1991, 197-207).

A roppant exkluzív arisztokrata bálok a nyilvánvaló szimbolikus jellegen túl egészen közvetlen gyakorlati funkciónak is megfeleltek: felbecsülhetetlen szerepük volt az osztály társadalmi újratermelésében. Az olyan típusú elit, mint amilyen az arisztokrácia, kivételes stratégiai jelentőséget tulajdonít a házasodásnak státusa átörökítése és változatlan fenntartása során. A születési arisztokrácia tökéletesen zárt réteg, mivel oda ekkor már teljesen lehetetlen bárkinek is kívülről bekerülnie; az örökletes cím és rang a születés jogán túl ugyanis semmilyen más módon nem volt a korban elérhető. Nem teljesen zárt viszont ez az elit a soraiból kihullók korántsem elhanyagolható csoportja miatt; ámbár ezt a veszteséget kompenzálta vagy valamelyest ellensúlyozta az informális társas érintkezés e körben honos mechanizmusa.

A folytonosság biztosítékát kizárólag az illendő házasodás nyújtotta, melynek valójában nem is a bekerülés, hanem a kirekesztés volt igazi funkciója. Az arisztokrata családok aggályosan ellenőrizték utódaik házassággal kapcsolatos döntéseit, hogy a minimumra szorítsák le a vagyon, a rang, a vallás, az etnikum, netán a politikai hitvallás szerinti keveredés, a lefelé és kifelé házasodás (a mesalliance) kockázatát. Nem a beházasodás végett volt elengedhetetlenül fontos a partner helyes megválasztása, mint az újgazdag nagypolgárok esetében, hanem az addigi státus megerősítése s változatlan továbbvitele miatt.

Az arisztokrata származású, egyúttal házasulás előtt álló fiatalok esetében az exkluzív bálok jelentették a partnerkiválasztás egyik lehetőségét. „Azt sehogyan sem mondhatom, hogy »jól mulattam« volna a bálokon – ismeri el a kortárs –, de én ezt nem is mulatásnak fogtam fel, hanem a házasság előkészítéséhez szükséges ismerkedési lehetőségnek.” S mint aki osztályának szokásait és erkölcseit fegyelmezetten betartj a, nyomban kész is volt elfojtani magában akár a legtermészetesebb érzéseit is, ha azok beleütköztek szűkebb világa normáiba. Midőn az egyik nem zártkörű táncestélyen az illető megismerkedett egy polgári származású lánnyal, aki iránt később – viszonzott – érzelmet táplált, rögtön tudatosította magában, „hogy nem lehet házasság közöttünk”. S noha tágabb családja körében akadtak olyanok, akik tartottak az esetleges mesalliance-tól, a megfelelően szocializált fiatalember szűkebb családjának szemernyi kétsége sem volt fiuk „megbízhatósága” felől. „Szülőim ezt fel sem tételezték rólam” – írja. S nem is csalatkoztak várakozásukban, hiszen Odescalchi herceg évekkel később „helyesen döntött”, amikor József Ferenc főherceg lányát vette feleségül.

Ahogy a házasodás terén endogén jellegű kapcsolatokra törekedett, úgy lakóhelyének a megválasztásával is az elkülönültségét igyekezett hangsúlyozni az arisztokrácia. A vidéki birtokukon élő főnemesek könnyebben tehettek eleget szegregációs igényeiknek, mint a zsúfolt fővárosba húzódó társaik. „A falu vagy kisváros közepén, ritkán szélén levő, őspark lombjai közül kikandikáló, Mansard tetejű kastély”, (mely „felé áhítattal néznek a helybeliek”, bár „ebbe a külsőleg érvényesülő tiszteletbe, sőt alázatba sok irigység, elfojtott és nehezen fékezett ellenszenv is vegyül” [Weis István 1930, 131]), gyakorta barokk eredetű építmény (melyet utóbb átépítettek, kibővítettek), vagy a 19. századi historizmus kastélyépítészetének a terméke. A múlt század dereka és vége között felújított-kibővített, építészetileg is jelentős vidéki arisztokrata rezidencia példája a keszthelyi Festetics-, a nagykárolyi Károlyi-, a bajmóci Pálffy-, a nagybörcsökpusztai Zichy- vagy az őraljaboldogfalvai Kendeffy-kastély. A neves építészek (Ybl, Hauszmann, Semper) által újonnan tervezett, múlt század végén emelt épületek közül pedig főként Andrássy Gyula miniszterelnök (közös külügyminiszter) tiszadobi kastélya, az ókígyósi Wenckheim-, a zalaújvári Festetics-, a csalai Kégl- vagy a kernyesdi (Erdély) Kendeffy-kastély érdemel külön is említést

A fölöttébb tágas, népes személyzettel benépesített otthonokban a családot temérdek bútor és tárgy vette körül. Még az olyan szerényebb arisztokrata hajléknak is, amilyenben báró Lipthay Béla és felesége, Odescalchi Eugénie lakott az erdélyi Lovrinban, 32 szobája volt, és amikor 1944 tavaszán a család végleg kiköltözött az épületből: „Tizenkét nagy vagon indult útnak – kitűnően csomagolt bútorainkkal és a kastély egész berendezésével” (Odescalchi Eugénie 1990, 284). Egy hercegi család otthoni élete pedig olykor kifejezetten külsőséges, szinte fejedelmi módon merev formákat öltött, mint azt a szélsőségekre egyébként is hajló Festetics Tasziló (1850-1933) példája mutatja. „A keszthelyi udvar rendje kicsinyített mása volt a Burg életének. Ha Festetics Tasziló otthon volt, a keszthelyi kastély ormára felhúzták a családi színekből összeállított aranysárga-égszínkék lobogót. A herceg előtt csak meghívásra lehetett megjelenni; aki kihallgatást kért, annak az okot, a tárgyat írásban kellett közölnie az »udvarmesterrel« vagy a herceg titkárságával. A meghívottaktól, a jelentkezőktől megkívánta a pontos megjelenést; egy perc késés menthetetlen mulasztás volt, a mulasztó neve örökre lekerült a Keszthelyre vagy a vadászatokra meghívandók listájáról. Az »udvartartás« keretein belül mindenkinek megvolt a maga szerepe, amit túllépni nem lehetett. Még a bizalmi emberek is csak a herceg által felvetett témához szólhattak, várniuk kellett a kérdést, illetve míg a herceg fejének egészen gyenge biccentésével jelezte, hogy a kihallgatás véget ért” (Török Imre 1985, 102).

A vidéki kastélyoknál kisebbek, a maguk helyén azonban feltűnőek az arisztokrácia budapesti rezidenciái. A nagyvárosi palotaépítészet főleg az 1860-as évektől vett nagy lendületet, midőn a Nemzeti Múzeum körül kezdett kiépülni a magyar főváros egyik mágnásnegyede. Pusztán a múzeum háta mögött, az akkori Esterházy utcában (ma Pollack Mihály téren), három, építészetileg is érdekes arisztokrata palota épült, ebből kettőt Ybl Miklós tervezett (Festetics-palota és Károlyi Alajos palotája); szomszédságukban és közvetlenül a Nemzeti Lovarda azóta lebontott épülete mellett pedig az Esterházy-palota állt. A múzeumot két oldalról szegélyező utcák immáron bérpalotát mintázó épületei szintén kivétel nélkül arisztokraták rezidenciájául szolgáltak. A Főherceg Sándor, ma Bródy Sándor utcában, a körúttól elindulva találjuk egymás után a Dessewffy-, a Kenderffy-, az Inkey- és az Odescalchi-pa- lotákat. A Múzeum utcában és közvetlen környezetében épült föl Andrássy Géza palotája, a Wenckheim-palota és a Károlyiék kezén lévő további négy épület. Ám alig néhány méterrel odább, a belváros irányában is arisztokrata palotákat találni, mint a Kecskeméti és a Magyar utca sarkán állt, azóta már lebontott Csekonics-féle palotát, vagy a tőszomszédságában ma is álló Károlyi-palotát.

Amint a báli „leltárból” is kitűnhetett, a pesti oldalon a Városliget környéke is otthont adott arisztokrata palotáknak – ezért is települt ide, a Stefániára a Park Club. Budán szintén jelen volt az arisztokrácia, mindenekelőtt a Várnegyedben, valamint a Lánchíd budai hídfője körül tömörültek.

Az arisztokrácia fővárosi szegregációjáról vallanak a Nemzeti Kaszinó-tagok (tehát nemcsak az arisztokraták) lakóhelyi adatai. A Kaszinó-tagok a két háború között a város három pontján koncentrálódtak; egynegyedük lakott a belvárosban (benne bizonnyal sok nagypolgárral és államhivatalnokkal), további egyötödük lakhelye volt a Múzeum-negyedben, és végül egyötödük élt várbeli palotájában.

S vajon mi a magyarázat az arisztokrácia minden tekintetben feltartóztathatatlan dek- lasszálódására, még az eliten belül is folyó visszaszorulására? Ennek döntő oka, hogy az arisztokrácia lassanként elveszti addigi identitását, melyhez elsőrendűen az őt övező világ folytonos átalakulása szolgál háttér gyanánt. Csekonics grófnő is utal rá 1932-ben, hogy osztályának megrendült az önbizalma, mert erodálódott társadalmi legitimitása. „A külső körülmények – írta – nem változtak túlságosan, de a társadalmi áramlatok, a háború utáni gondolatvilág, a gazdasági nehézségek, a régi militarizmus megszűnése és főleg a Nyugattal való lépéstartás fölforgatott sok minden meglévő szempontot, meggyőződést, értéket. A demokrácia mellőzni akarja a Múlt intézményeit, embereit.” (Léderer Pál 1990, 38).

A grófnő rátapintott a lényegre: 1918/19 után Magyarországon is utat tört magának a szociális szellem, a neki megfelelő politikai mentalitás és értékrend, melynek fényében nem tűnt már magától értetődőnek sem a latifundium, sem az arra alapozott hedonista életforma. Ezzel együtt, sőt még inkább az arisztokrácia politikai vezető osztályként is elveszítette kétségtelen létjogosultságát.

Az arisztokrácia nevezetes politikai szerepét hagyományosan az biztosította, hogy amíg az ország a Habsburg Birodalom része volt, addig ez a kiváltságolt kaszt jelentette az összekötő kapcsot a birodalmi központ (az uralkodó) és a magyar politikai-rendi nemzet között. Ez maradt a helyzet 1867 után is, amikor a „korona versus ország szerkezeti polaritása” közjogi kérdés formájában került napirendre. Péter László szerint: „Az arisztokrácia politikai erejének az a próbája, mely ugyan lojális marad a koronához, ugyanakkor több-kevesebb sikerrel arra is képes, hogy közvetítsen az uralkodó és a nemzet (immár) választott képviselői között” (Péter László 1989, 216).

A Habsburgok végérvényes trónfosztásával (1921. november 6.), majd Horthy kormányzóvá választásával azután végleg elenyészett az arisztokrácia korábbi politikai funkciója. A rojalista és politikailag aktív arisztokraták, a legitimisták ilyen módon ki is kerültek a politikai elit centrumából. S bár nem minden főnemes őrizte meg lojalitását a Habsburgok iránt, a király nélküli „királyság” sajátos honi viszonyai között, ahol nem sokat oldódott a rang- és címkórság rendi hagyománya, az arisztokrácia nem egyedüli haszonélvezője többé a nyilvánosság protokolláris hierarchiájának. Igaz, a főhercegek rangban fölötte álltak Horthynak, ám kormányzóként mégiscsak Horthy Miklós ült a hatalmi piramis csúcsán. Feszült és ellentmondásos viszonyuk anekdotikus esetek sorát szülte a nyilvánosság színe előtti ritka találkozásaikon.

Természetes tehát, hogy az ország politikai vezetéséből lassanként kikerülő arisztokrácia egyre kevésbé töltheti be azt a hivatását, amely korábban mindig igazolta óriási vagyonát és exkluzív életformáját. Identitásválságán némileg enyhíthetett, ha integrálódott a polgári társadalomba, például ha értelmiségi-tisztviselői kereső pályát vállalt. Így viszont nem feltétlenül őrizte tovább a hatalmi elit tagjaként élvezett nagy befolyását.

AZ EGYHÁZI, A KATONAI ÉS A TUDÁSELIT

Mind az egyházi (s kivált a római katolikus felekezet), mind a hadsereg hamisítatlanul „történelmi intézmények”, melyek elitjei őrzik a rendi eredetű társadalmi csoportok fennmaradt kiváltságait, mindenekelőtt azok magas presztízsét. Ami abból is ered, hogy ezek az elitek személyükben az arisztokráciát vagy a valamikori nemességet képviselik; kivételes presztízsük viszont egyúttal annak az intézménynek is szól, melyet fémjeleznek. A felsőpapságról és a katonai felső vezetésről szólva látni kell, hogy e csoportok kezén roppant vagyoni erő és/vagy jelentékeny szimbolikus hatalom összpontosult.

A kora újkori Habsburg-ellenreformáció sikerei folytán az évszázadokon át úgyszólván államegyházként viselkedő katolicizmus a többi felekezetet elhomályosító befolyásra tett szert Magyarországon. Trianont követően újólag fontos funkció hárult a katolikus egyházra: a keresztény-nemzeti ellenforradalom ideológiai és politikai programjában a hivatkozások szintjén éppúgy, mint a gyakorlatban közvetlenül komoly befolyásra tett szert a klérus. Állam (politika) és egyház együttműködése teljesebb és zavartalanabb lett ekkoriban, mint volt a századfordulón, az ereje teljében lévő szekularizáló liberalizmus időszakában (lásd az 1890-es évek egyházpolitikai törvényeit).

Az újfent állami védettséget élvező katolikus egyházat még az 1920-as földreform sem érintette hátrányosan, sőt a kurzus ideológiai támaszaként a katolicizmus kifejezetten teret nyert növekvő iskolai befolyása révén. Mindez tartósította, sőt fokozta a katolikus egyházi elit társadalmi jelentőségét, melynek hatalmi befolyását óriási földbirtokai szintén alátámasztották. Gergely Jenő száz főre becsüli az egyházi (katolikus) elitcsoportot, melynek háromnegyede volt ún. javadalmas egyházi stallum birtokosa, egyúttal többséget alkottak a nagyjavadalmasok, akik legalább 1000 kat. hold egyházi birtokkal rendelkeztek. Az 54 nagyja- vadalmas mellett közel 20 főpap tekinthető kisebb javadalmasnak; azok a kanonokok, (falusi) plébánosok tartoztak ide, akik 500 kat. holdnál kisebb földbirtok jövedelméből éltek. Rajtuk kívül az elitbe sorolt száz fő nagyjából egynegyedét alkották azok, akik az államtól és/vagy az egyháztól húzott fizetésükből éltek (a kongruáns papok, illetőleg az egyházi értelmiség).

Mindent egybevetve, a katolikus egyház annak ellenére is, hogy Trianonnal birtokainak közel a felét (45%-át) elvesztette, a Horthy-korban közel egymillió (1920-ban 952 780) kat. hold föld birtokosa volt. E tekintélyes ingatlanvagyon egyharmada tartozott az érsekségekhez és püspökségekhez, további mintegy harmada állt káptalani kezelésben, végül egyhatoda-egyhetede a szerzetesrendek, valamint a vallási, tanulmányi és egyetemi alapok között oszlott meg.

Az egyházi (a katolikus) elit kivételes társadalmi helyét nem csupán a holtkéztulajdon, hanem az intézményi hierarchiában elfoglalt pozíció is meghatározta, melyet számos egyéb attribútum tett még teljesebbé. Ahogyan az arisztokrácia soraiba a címek és a rangok jogán, akként az egyházi (a katolikus) elitbe sem kerülhetett be senki a megfelelő dekórumok előzetes megszerzése nélkül. A megvizsgált száz főpap közül 80 rendelkezett átlagosan két dekórummal; leggyakrabban olyan címet viselt, amely pápai adomány volt (bíboros), ritkábban pedig a főkegyúr (a király) által adott címnek (prépost, kanonok) volt a birtokosa. Az így képzett hierarchia kiegészítette a pozíciók szervezeten belüli rangsorát, ennek volt külső megnyilvánulása a megszólítások szigorúan szabályozott rendszere. Az elit csúcsán álló hercegprímás számára az eminenciás megszólítás dukált, a megyés püspökök és a felszentelt címzetes püspökök viszont a méltóságos (1931-et követően az excellenciás) megszólítást érdemelték ki. A megyés püspökök – a tekintélyi hierarchia szempontjából – egy szinten álltak tehát a miniszterekkel, a főispánokkal, a polgármesterekkel, az egyetemi tanárokkal vagy a nemes nagybirtokosokkal, megnemesített nagypolgárokkal, akiket szintén Méltóságos Úrként kellett megszólítani.

Az egyházi (a katolikus) elit exkluzivitását, intézményi zártságát mutatja, hogy pártpolitikai szerepet közülük senki sem vállalt, de a banki és az ipari életben sem töltöttek be szervezeti pozíciókat. A kétkamarás parlament felsőháza volt a klérus közvetlen társadalmi szerepvállalásának szinte az egyedüli intézményes formája. Az 1927-től újraélesztett második kamara nagy hányadukat, az egyházi elit fele részét magába fogadta (49 fő); a képviselőházban viszont csupán hatan képviselték a főpapságot. Működési helyükön névlegesen szintén szerepet vállaltak a helyhatósági képviselő-testületben, vagy tevőlegesen bekapcsolódtak a társadalmi egyesületek szervezésébe és működtetésébe. A két háború között különösen élénk felekezeti társadalmi önszerveződés élén rendszerint ott látjuk a főpapi elitet, melynek tagjai két-három egyesületben is képviseltették magukat a vezetők között.

Az egyházi (a katolikus) elit társadalmi vonásai közül talán a legfontosabb, hogy az elit e fölöttébb exkluzív szegmense egyértelműen „demokratikus” módon válogatódott ki. A Horthy-kor katolikus főpapi elitje, melynek a fele egyébként az elcsatolt területeken, főként a Felvidéken született, zömmel kisvárosi és falusi középosztályi és kispolgári rétegekből származott. Kis- és középparaszti, valamint kisiparos- és kistisztviselő-családok gyermekei adták tehát az egyházi elit utánpótlásának döntő hányadát, ehhez képest az úri középosztály és kivált az arisztokrácia leszármazottai alig képviseltették magukat. Jellemző, hogy a száz elittag között mindössze 17 volt nemesi származású.

A papi pályán befutható társadalmi mobilitás, a főpapság soraiba történő bekerülés tipikus útjának az aulikus-aulista karrier számított (100-ból 40-en ilyen módonjutottak fel a csúcsra). Ebben az esetben a plébániáról az aulába bekerülve az állami hivatali szamárlétra elvének megfelelő előrejutással zajlott a karriermobilitás. A felemelkedés ennél ritkább esetét az ún.

lelkipásztori út jelentette, midőn a plébános előbb esperessé avanzsált, ám végeredményben kiemelkedő lelkipásztori ténykedésének „a jutalmaként” jutott fel később a magas posztra. Természetesen ekkor is hasznát vette a mobilitás során szerzett egyik-másik dekórumnak (címzetes apát, címzetes prépost).

Szintén kis létszámú volt, a korszak végén, az ország háborús részvétele folytán viszont nagy befolyáshoz jutó katonai felső vezetés. A Horthy-korban, Szakály Sándor szerint, az általában 300-400 fős főtiszti csoport olyan foglalkozási réteg elitjét alkotta, amely mintegy megszemélyesítette a tökéletes úriember ideálját. A katonatiszt identitását ezért saját társadalmi kiválóságának, feltétlen úriemberi mivoltának a tudata adta. A tiszt, aki korlátlan hatalommal rendelkezik a besorozott legénység felett, lenézi a sorkatonákat, de magát a teljes civil társadalmat is. A még a K. u. K. időkből átörökített tiszti presztízs, a katonatiszt úriemberi társadalmi kvalitása mit sem vesztett érvényéből a Horthy-kor évtizedeiben. Holott 1918 után a hadsereg számos nagy horderejű változáson esett át, és ennek nyomán a tisztikar is újabb kihívásokkal nézett szembe. Végeredményben csupán a húszas évek második felében alakult ki az egységes honvéd tisztikar, amely maradéktalanul magába olvasztotta a korábbi hadseregek (a K. u. K., a Honvéd-, a Vörös, a Nemzeti Hadsereg) fennmaradt elemeit.

A katonatiszti elit az exkluzivitás folytán sok hasonlóságot mutatott az egyházi elittel. Az intézményi zártságnak itt is fontos tartozéka a teljes személyi elhatárolódás mind a politikától, mind a gazdaságtól, sőt a társadalmi életbe sem kapcsolódtak be közvetlenül a katonai elit tagjai. Az egyházi elithez hasonlóan a katonai elit többsége is, a harmincas években 54%-uk született az elcsatolt területeken, és származási összetételét tekintve szintén éppoly „demokratikus” volt, mint az egyházi elit. A kor katonai vezetésének a tagjai ugyanis zömmel a századforduló középosztályának középső és alsó régióiból kerültek ki; mindenekelőtt értelmiségi, tisztviselői és kispolgári származásúak adták fő utánpótlási forrását. Ugyanakkor alacsony, a feltételezettnél kisebb a dzsentri (vagy az egyéb nemesi) származásúak aránya; csak minden negyedik elittag mögött állt ilyesféle családi miliő. A valamikor kizárólagosan nemesi jellegű tisztikar a dualizmus évtizedeiben észrevehetően elpolgáriasult. Ugyanakkor merőben új fejlemény, hogy a katonatiszti pálya a 19. század végén olyan intergenerációs mobilitási stratégiává alakult át, mellyel elsősorban a szerény középosztályi, illetőleg a kispolgári családok gyerekei éltek. Mindezt az is jelzi, hogy a harmincas évek katonai elitjének tagjai 3-5 gyerekes családokból kerültek ki: szüleik 75%-a teljesen vagyontalan volt, és a család megélhetésének az 1500-2500 korona közötti fizetés volt az egyedüli forrása.

A tábornokoktól a századosok meghatározott köréig terjedő elitcsoport – szüleikhez hasonlóan – nem tett szert jelentős magánvagyonra; az 1930-as évekből származó adatok szerint 65%-uk vagyontalan és csupán 12%-uk lakott saját (kölcsönből épített) öröklakásban. Szűk kör az, amely saját házzal és hozzá némi földdel is rendelkezett, de ebben az esetben többnyire 200 kat. holdnál kisebb vitézi telekről volt csupán szó.

A katonai elit túlnyomó része tehát kizárólag kincstári fizetéséből élt, s csak azután jutott pótlólagosan kiegészítő jövedelemhez, hogy nyugdíjba vonult. A fizetések szélső rangfokozatok közötti skálája igen széles. 1930 körül az elit legmagasabb és legalacsonyabb rangfokozatú tagjainak a fizetése között négy-négy és félszeres, a háború idején (1943) három-négyszeres különbség mutatkozott. A katonai elit csúcsán a tábornoki kar 1930-ban 1500 pengőt, az ezt követő években inkább 1000-1100 pengő között keresett; a negyvenes években pedig 1600-1800 pengő között alakult a fizetése. A tábornokok tehát (1943-ban) 500-600 pengővel többet kerestek, mint a miniszterek vagy az egyetemi tanárok. Az elit alsó szegmensét kis számban alkotó századosoknak viszont nagyjából akkora volt a jövedelmük, mint amit egy középkorú, már hosszabb szolgálati idővel rendelkező gimnáziumi, főreáliskolai tanár élvezett akkoriban (500-600 pengő havonta).

A katonatiszti pályával gyakorta együtt járt a kényszerű cölibátus vagy a házasodás időbeli kitolódása. Természetesen az elit tagjai már mind házasságban éltek. A tisztek házasodásá- nak feltételeként korszakunkban is érvényben maradt a kaució kötelezettsége, ami a feleség családját terhelte. A kaució legtöbbször előre eldöntötte, hogy az illető tiszt kivel kerülhet egyáltalán házassági kapcsolatba. Az elittagok párválasztását emellett vagy ezen belül az motiválta, hogy lehetőleg társadalmilag homogén házasságot kössenek, tehát a feleség szintén olyan társadalmi körhöz tartozzék, mint a férj. A katonai elit tagjai ezért nagy előszeretettel nősültek be katonatiszti, valamint értelmiségi és tisztviselőcsaládokba.

A katolikus egyházi elit (a nagyjavadalmasok) és a katonatiszti elit (a katonai felső vezetés, a főtisztek) minden téren egyenrangú partnerei a többi elitcsoportnak. A katolikus elit esetében a nagybirtokos pozíción túl ehhez alapot teremtett az is, hogy a főpapok közjogi méltóságok is egyúttal. A hadsereg felső vezetése pedig részint a testület hagyományosan magas presztízsének, továbbá annak köszönhette elit rangját, hogy háború idején, így a Horthy-kor végén, komoly hatalom, az egész ország sorsát érintő döntési kompetencia birtokába jutott.

A többi felekezet főpapjai vagy egyéb civil (pl. kulturális) szervezetek vezetői viszont kisebb eséllyel pályázhattak az elitbe való bekerülésre. A protestáns főpapok esetében mind a kellő anyagi háttér, mind a közjogi megkülönböztetések szilárd alapja ugyancsak hiányzott ahhoz, hogy a katolikus klérus elitjének a helyzetébe kerülhessenek. A művészeti és tudományos elit (írók, professzorok) ugyanakkor nem vagy nem teljesen szakadtak el a középosztálytól, melyből eredetileg kiemelkedtek. A kivételesen megbecsült írók, művészek vagy egyetemi tanárok meglehetősen szűk köre ezért csak bizonyos feltételek mellett válhatott az elit részévé.

Ezek a feltételek abból adódtak, hogy a korabeli értékelési rend (Bibó István), amely megszabta az elit kiválogatódásának elvét, nem a meritokratikus értelmiségi, hanem a pozicionális tudáselitet emelte be intézményesen az elitbe. A tudáselit végeredményben szűk csoportok halmozottan kiváltságos helyzetének felelt meg, melyet a művészeti vagy tudományos szervezetek vezető posztjai mellett a gazdasági, politikai vagy egyházi eliten belüli befolyásos pozíciók egészítettek ki. Mentális és magatartásbeli előfeltétel volt továbbá a keresztény-nemzeti értékek feltétlen elfogadása és a tudományos szemléletmódot is átható vállalása, valamint az, hogy az illető a „rangtartó úriember” eszményéhez igazított életmódot és viselkedést tanúsítson. Ilyen alapon került be a Horthy-kor elitjébe a történész Berzeviczy Albert, az Akadémia elnöke, főrendiházi, majd felsőházi tag, aki több ciklusban is betöltött miniszteri posztot, de emellett pozíciókkal rendelkezett a gazdasági életben is: elnöke volt a Magyar Általános Kőszénbánya Rt.-nak és a Magyar-Olasz Banknak, igazgatótanácsi tagja az Első Magyar Általános Biztosító Társaságnak. Hasonló módon lett az elit tagja a költő és statisztikus Vargha Gyula, a Statisztikai Hivatal aligazgatója, majd igazgatója, aki korábban Tisza háborús kabinetjében vállalt miniszteri posztot, emellett a Dunántúli Református Egyházkerület tanácsbírója, később főgondnoka, végül a húszas évek végén az Akadémia másodelnöke. Ugyanígy kvalifikálta magát az elitbe a történész Hóman Bálint, a pesti egyetem professzora, aki a húszas években előbb az Országos Széchényi Könyvtár, majd a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, 1932-től a Történelmi Társulat elnöke, s ettől az évtől egy évtizeden át öt egymást követő kormány kultuszminisztere, végül az 1941-ben alapított Teleki Intézet elnöke volt.

Végezetül idézzük fel egy, az elitbe tartozó művész példáját is. Az író Herczeg Ferenc művészi elismerését a kormányzó felsőházi tagsággal jutalmazta 1927-ben, az imént említett Vargha Gyula halála után pedig ő került az Akadémia másodelnöki székébe. Ezenkívül se szeri, se száma a rangjának kijáró dekórumoknak; megkapta a legmagasabb állami kitüntetést, a Corvin-láncot, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Kara 40 éves írói jubileuma alkalmából díszdoktorává választotta, és ugyanilyen okból két település (Debrecen, Nagycenk) is díszpolgári címmel ruházta fel, Szeged pedig örökös törvényhatósági bizottsági tagsággal kedveskedett az ünnepelt írónak.

Művészként és tudósként így végeredményben csak azok előtt nyílt meg a társadalmi elit kasztszerűen zárt világa, akik értelmiségi tevékenységük mellett vagy éppen attól függetlenül képesek voltak megfelelni a kor elitjének kiválasztását igazoló általános értékelési rendnek, amely nem tisztelte a szellemi teljesítmény autonómiáját és ily módon nem a meritokratikus kiválasztási elvet követte.

A POLITIKAI ELIT: A KORMÁNYZÓ RÉTEG

A politikai döntések jogát kisajátító, azt intézményesen monopolizáló csoportok tekinthetők politikai elitnek. Hatalmi súlya és a többi elittel szembeni elkülönülése annak függvényében alakul és változik, hogy milyen magának a politikai életnek a jellege és szervezeti rendje, vagyis miként viszonyul egymáshoz állam és társadalom. Ez dönti el, hogy a politikai rendelkezés mennyire kizárólagos joga az államba szervezett politikai csoportoknak (a politikai osztálynak) és mennyire részesül belőle a társadalom. A két háború közötti Magyarországot fokozottan áthatotta az etatizálódás, ennek nyomán a döntési kompetencia mindinkább átkerült az állam, azon belül is a végrehajtó hatalom kezébe (rendeleti kormányzás a törvényeken nyugvó politika helyett). Ebből ered az a történetírói meggyőződés, hogy politikai eliten akkoriban pusztán „az állami élet rendje szerint a kormányzati tevékenységhez hierarchikusan, jogszabályszerűen kapcsolódó funkciók, tisztségek birtokosai”-t kell érteni (Stier Miklós 1983, 437). Ez a politikai rend, melyet Andrew C. Janos egyenesen „neo-korporatív”-nak nevez, a kormányzati hatalom szervezeti rendszerébe olvasztja a politikai elitet, amely így mint kormányzó réteg jelenik meg. A politikai döntéshozás mikroszintű elemzése deríthetné ki, hogy ki mindenki volt részese a fontos döntések befolyásolásának. Nem zárható ki, hogy a politikai elit szociológiai köre tágabb annál, mint amit a kormányzó réteg fogalma lefed. Nem elvi, hanem kifejezetten gyakorlati meggondolások vezetnek tehát bennünket, amikor a Horthy-kor politikai elitjét az államhatalmi szervezeti pozíciók alapján igyekszünk megragadni. Kézenfekvő, hogy ebbe a hatalmi struktúrába elsőként a törvényhozó hatalom szerveit (a kormányzó és szűkebb köre, az országgyűlés, a felsőház), másodikként a végrehajtó hatalom intézményi mechanizmusait (a kormány, a minisztériumok, az országos főhatóságok vezető posztjai, a közigazgatás kulcspozíciói) s végül harmadikként a korporatív nyomásgyakorlás meghatározó szerepköreit soroljuk be. Ez az a személyi kör, amely a források alapján is jól azonosítható.

De vajon mekkora a politikai elit magvát képező kormányzó réteg? Ha összesítjük a felsorolt államhatalmi és társadalmi szervek vezető pozícióit, akkor minimálisan 650-700 főre becsülhetjük a bennük helyet foglalók számát. Ezen belül egyértelmű számbeli túlsúlyt alkot a törvényhozói hatalomban érdekelt elit szegmens (a kormányzó réteg kétharmada), ugyanakkor a végrehajtó hatalom pozíciói aránytalanul nagyobb döntési kompetenciához adnak alapot.

A vezető réteg személyi összetételét vizsgálva kiviláglik, hogy a politikai elit legföljebb egy része különült el minden téren a többi elit kategóriától; nagyobbik része viszont a multipozi- cionális elitbe tartozott, tehát egyszerre képviseltette magát a különböző elitcsoportokban. A politikai, azon belül is a kormányzó elit ennek megfelelően további hatalmi kompetenciákkal állt szoros szimbiózisban. Felmerül a kérdés, mi élvezett elsőbbséget a multipozicionális elit alakulása során? Az-e a döntő, hogy a mindjobban egybefonódó gazdaság és politika arénájában meghatározott társadalmi csoportok érvényesítik saját külön politikai érdekeiket, s evégett megszállják a politikai döntéshozatal szervezeti kulcspozícióit? Vagy inkább arról van szó, hogy a politikai elit vonta magához a gazdaságban és egyebütt tőle függetlenül létező hatalmi övezeteket? A politikai elit természetét érintő kérdés úgy szól tehát, hogy milyen értelemben és milyen fokig kristályosodási pontja a hatalomnak a politikai elit? Képes-e vajon ez az elit saját intézményébe, az államba integrálni a társadalomban szétszórtan ható, egyúttal „versenyképes” uralmi gócokat? Vagy oly módon teremt közvetlen kapcsolatot az állam, az azt szolgáló politikai elit gazdaság és politika között, hogy saját magából hoz létre társadalmi struktúrákat, további hatalmi gócpontokat? E kérdésekre felelve dönthető majd el: van-e jelentősége annak és mit jelent valójában, hogy ki honnan érkezik, milyen életpályát fut be, mielőtt a politikai elit része lesz; vagy hogy miféle hatalmat gyakorol az elit (milyen a kiterjedése és miféle formákat ölt a gazdaság „repolitizálása”)? Ilyen és hasonló kérdésekre keressük a választ, midőn társadalomtörténeti elemzésnek vetjük alá az államot s vele együtt a politikai elitet.

Első lépésben megnézzük, hogy kik alkották a központi végrehajtó hatalom belső körét, milyen volt a kormánytagok származási háttere. Az ellenforradalmi rendszernek 1919 nyara és 1944 ősze között 15 kormánya volt (a Szálasi-kormányt nem tekintjük a Horthy-kori kormányok közé tartozónak), és bennük 115 tisztségviselő személy fordult meg (miniszter, államtitkár). A magas rangú kormányhivatalnokok előéletéről röviden elmondható, hogy a köztisztviselői s kivált a miniszteriális hivatalnoki pálya kínálta a legnagyobb esélyt a politikai elit e kategóriájába való bekerülésre: az érintettek közel fele, 44%-a haladt előre ezen az útvonalon. Az értelmiségi hivatás volt, súlya szerint, a második legszámottevőbb forrás (30%), kivált a tudósok, egyetemi tanárok és az ügyvédek jeleskedtek ezen a téren. Természetesen a legtöbb magasan képzett kormányhivatalnok egyszersmind jogi végzettségű is (16 fő), de a jogvégzettek közül csak heten dolgoztak ügyvédként. Végül katonatisztek alkották a harmadik legnépesebb rekrutációs bázist, akik a kormánytagok egyhatodát adták. Az eddigiek mellett kisebb számban (hét-nyolc fő) földbirtokosok és magántisztviselők bukkantak fel ezeken a posztokon.

Összességében: a Horthy-kori kormányok vezető tisztségviselői zömmel olyan hivatásos bürokraták közül verbuválódtak, akik az államtól független megélhetési forrással igen ritkán rendelkeztek, viszont jelentékeny hányaduknak (egyharmaduknak) volt egyetemi végzettsége. Sőt a katonatiszteket is figyelembe véve, a felsőfokú végzettségűek aránya a szegmensnek több mint a felét alkotta.

Az elitalakulás dinamikája egyúttal a politikai mozgások érzékeny szeizmográfja is. Három nagyobb periódusra bonthatjuk a Horthy-kort e dinamika vizsgálatakor. Az ellenforradalmi rendszer berendezkedése, a nagyjából a Bethlen-kormány 1921-es megalakulásáig tartó néhány átmeneti év képezi az első markáns alkorszakot. A harmincas évek elejéig, nagyjából Gömbös kormányalakításáig tart a második, lényegében a bethleni időszak. Végül a harmadik alperiódust a „hosszú” harmincas évtized a tőle itt most nem elkülönített háborús évekkel együtt alkotja. E korszakolás nyomán jól megragadható mind a politikai elit folytonos belső szerkezeti átrendeződése, mind a folyamat fő iránya.

Kezdetben értelmiségi túlsúly nyomta rá a bélyegét a szűkebb elit kiválogatódására: a 34 kormánytagból 16 az orvos, ügyvéd, tanár, író, őket követték a közhivatalnokok (szinte kivétel nélkül minisztériumi tisztviselők) 9 fővel. Merőben másként alakult a helyzet az ún. bethleni időszak során, mivel a 37 kormánytag közel a felének az előélete kapcsolódott össze a köztisztviselői (kétharmadrészt a miniszteriális hivatalnoki) pályával. Érdekes viszont, hogy az akkor induló, de a bethleni érát túlélő vezető kormánytisztviselők között gyakoribbak a megyei hivatalnokok (főispán), mint a garnitúra egészében. Kívülük nagyjából azonos számban az értelmiség, a katonatisztek és a nagybirtokosok képviselői jutottak érdemben szóhoz a posztok elosztása során.

Az utolsó időszak, a „hosszú” harmincas évek 40 kormánytisztség-viselője megint másféle rétegződésről árulkodik, hiszen a katonatisztek (13 fő), a közhivatalnokok (12 fő) és az értelmiség (s a magántisztviselők) (10 fő) kölcsönöztek neki sajátos jelleget.

Ha az iménti képet összevetjük a dualizmus kori kormányhivatalnokok társadalmi ösz- szetételével, feltűnik néhány szembeszökő eltérés: elsőként a nagybirtok és a latifundiális arisztokrácia nyilvánvaló hiánya; másodikként az értelmiség és egyes államhivatalnoki kategóriák (elsősorban a katonatisztek) feltűnő szerepvállalása a politikai vezető réteg szűk felső régiójában.

A következő lépésben kitágítjuk a vizsgálódást, és áttekintjük a törvényhozás alsóházába képviselőként delegált elitcsoport társadalmi összetételét. A Horthy-kor politikai elitjéből a nemzetgyűlés és a felsőház keltette fel eddig a kutatók érdeklődését; velük kapcsolatban számos társadalomtörténeti elemzés és adatközlés látott már napvilágot. Ami azonban nem könnyíti meg a dolgunkat, mivel az adatok szerzőről szerzőre változnak. Az 1935. évi választások nyomán összeülő országgyűlés kormánypárti frakciójáról szóló három adatközlés egymás mellé helyezésével mutatjuk be a különbségeket, melyeket az sem tüntethet el, hogy a táblázat adatait átcsoportosítva az eredeti kategóriákat több helyen is korrigáltam, hogy ezúton közelítsem egymáshoz a különféle számításokat. Amikor Rudai Rezső egy kategóriába sorolva külön mutatja ki az orvosokat és a szolgálaton kívüli katonákat (!), a táblázatban az orvosokat már az értelmiségnél, a katonatiszteket pedig a közhivatalnokoknál tüntettem fel. Vagy: Pakodi Pál megoldását, miszerint az egyetemi (és egyéb) tanárok a közhivatalnokok csoportjához rendelődnek, úgy korrigáltam, hogy őket is az értelmiség kategóriájába olvasztottam be. Mindezek ellenére komoly eltérések mutatkoznak az adatok között, ami végeredményben magának a politikai elitnek a lényegéből fakad.

A kategorizálás azért is annyira bizonytalan, mert az elit eredendően multipozicionális jellege miatt lehetetlen mindenkit egyetlen rubrikába szorítani. Ezért a kutató maga dönti el, hogy ki hová kerül az egydimenziós, fölöttébb rugalmatlan osztályozási sémában. Például: feloldhatatlan és csak önkényesen megoldható problémát okoz annak az 1923-29 között kereskedelemügyi államtitkárként (minisztériumi tisztviselő) szereplő földbirtokosnak (21 000 hold tulajdonosának) az egyértelmű klasszifikálása, aki ráadásul államtudományi doktori címmel is rendelkezett, tehát értelmiségi is volt egyúttal (dr. Desseöffy Aurélról van szó).

Ez a példa is bizonyítja, hogy a politikai elit vagy annak egy része még vagy már nem alkot külön réteget. Tagjai úgy válnak például a képviselői mandátum megszerzése révén vagy más módon a kormányzó réteg tagjaivá, hogy ezzel jószerivel csak kiegészítik, megerősítik vagy szaporítják már meglévő elitpozícióikat.

Különösen igaz ez az 1927-ben újra felállított második kamara, a felsőház esetében, amely egy szakmai és vagyoni elvet szem előtt tartó „korrekciós” funkció jegyében bővítette tovább a politikai elit körét. A korporációs kiválasztásnak, a felülről történő kijelölésnek és mintegy öröklötten a származási jogcímnek a felsőházi kombinálása arra szolgált, hogy olyan személyekkel egészítse ki a politikai elitet, akik egyéb elitek reprezentánsaiként egyébként is igényt tarthattak a megfelelő politikai stallumra. Az eleve szűk hatalmi jogosítvánnyal felruházott felsőház tagjának lenni azt jelentette tehát, hogy „az illető személy politikai súlyát, közéleti pozícióját [ez a pozíció] .csak megerősítette, de nem határozta meg” (Püski Levente 1993, 131). Ha a választott országgyűlési képviselőkről ezt így talán nem is állíthatjuk, sokuk esetében időnként szintén az elitstátus puszta megerősítéséről és nem tényleges megteremtéséről volt szó képviselői mandátumuk kapcsán.

A számbeli eltérések további, inkább technikai forrása, hogy mindmáig nincs egyetértés a társadalmi réteghierarchia osztályozási elveiről. Így fordulhat elő, hogy egyesek az egyetemi (és egyéb) tanárokat a közhivatalnokok (Pakodi), mások (Sipos-Stier-Vida) a (mezőgazdasági) korporációk vezető funkcionáriusait a „földbirtokosok és agrárburzsoázia” csoportjába utalják, holott megint mások e posztok birtokosait (általánosságban) külön kategóriaként kezelik (Pakodi).

Az országgyűlési képviselők társadalmi összetételét reprezentáló adatok többre nem, legföljebb csak arra alkalmasak, hogy megközelítő fogalmat alkossunk a fő szerkezeti arányokról és az elmozdulások irányáról. A kormánypárt nemzetgyűlési képviselőinek két évtizeden át (1920-1939) megfigyelhető szociális jellemzőiről megállapítható a birtokosok, az államhivatalnokok és az értelmiség domináns szerepe. Földbirtokosok, benne a bérlőkkel és módosabb parasztgazdákkal, alkották a frakció rendszerint egyhar- madát; 25-30% között ingadozott a köztisztviselői és az értelmiségi részesedés aránya; végül az ipari-kereskedelmi vállalkozók és menedzserek 7 és 10% között képviseltették magukat.

Máshonnan közelítve ki kell emelni, hogy kivált a húszas évek politikai elitje (a képviselők csoportja) nem tekinthető valamilyen tisztán „politikai osztály”-nak, hiszen nem elsősorban önmaguk, hanem más társadalmi csoportok képviseletét látták el; így elsősorban a földtulajdonhoz és a helyenként vele együtt járó, ám többnyire tőle függetlenül birtokolt tőkés (piaci) üzleti érdekeltséghez, végül a szimbolikus tőke terén szerzett monopóliumokhoz kötött pozíciók jutottak ezzel „jogos” politikai reprezentációhoz. Az utóbbin belül a jogi és az államtudományi diplomához kötött szakszerűség volt a norma, e nélkül hovatovább politikai pályára sem igen lehetett ekkoriban lépni. 1926/27-ben az országgyűlési képviselőknek csupán a harmadánál hiányzott akár a földtulajdon, akár a vele együtt vagy önállóan birtokolt tőkés piaci érdekeltség; viszont minden második képviselő olykor földbirtokosként is beágyazódott az üzleti életbe. S ugyancsak minden második képviselő egyúttal diplomás is, akik között, természetesen, a jogvégzettek voltak többségben.

A politikai elit e szegmensének számbelileg meghatározó része így nem magából az államból (a képviselői tiszteletdíjából) élt (ami a lakáspénzzel együtt a húszas évek végén évi 9000 pengőnek felelt meg), de nem is csak képviselői státusának köszönhette elitbeli helyét. Igaz, a felsőházi tagságtól eltérően a nemzetgyűlési képviselői mandátum több volt puszta dekórumnál; egyrészt, mert nagyobb hatalommal járt a második kamarában elfoglalt helyhez képest, másrészt azért, mert a nemzetgyűlési képviselői státus valóban rangemelkedést jelentett, és végeredményben beemelte az illetőt az elitbe. Elég futó pillantást vetnünk a képviselők társadalmi hierarchián belüli helyére, hogy megbizonyosodjunk a képviselői mandátum valódi értékéről. A földbirtokosok körén belül például a 100-1000 hold közötti úri középbirtokosok alkották a többséget, holott a felsőházban ebben a kategóriában az ezerholdasok vitték a vezető szerepet.

A képviselőházi kormányzó réteg a bethleni időszak bő egy évtizedében úgyszólván teljes egészében új emberekből verbuválódott. A dualizmus végi parlamenti garnitúrából kevesen kerültek át; a hajdani törvényhozók több mint kétharmada 1920 után végleg vagy hosszú időre eltűnt a politika színpadáról. A személyi instabilitás később is jellemző maradt, hiszen a bethleni éra 263 kormánypárti képviselőjének mintegy a kétötöde például csak egyetlen parlamenti ciklusban nyert kormánypárti mandátumot. A zömében városi, sőt kifejezetten budapesti és ugyanakkor tekintélyes számban Erdélyből származó politikusgárda erőteljes személyi fluktuációja később is érvényesült. A bethleni időszak végén, tehát még a kormányváltás előtt megindult a kormánypárt személyi összetételének és szociális jellegének a mélyreható átalakulása. Az 1930-as évek elejétől számítható a Gömbös-féle politikai irányvonalhoz tartozó, azzal rokonszenvező képviselők térfoglalása az Egységes Párt soraiban. Így elsőrendűen az államhivatalnokok és azon földbirtokos képviselők számaránya nőtt ugrásszerűen, akik legföljebb 500 hold földet birtokoltak, és tőkés érdekeltségekkel már nem vagy még alig rendelkeztek. Ezzel együtt háttérbe szorult vagy el is tűnt a gazdagparasztság, a multipozicionális nagybirtokosok, valamint a tőkés vállalkozók és menedzserek elitbeli reprezentációja. Gyors ütemben, az évtized közepére szembetűnően kicserélődött tehát a kormánypárti parlamenti frakció személyi állománya, amely az évtized végén 90%-ban új, a bethleni időszakban még nem szereplő politikusokból állott.

A személyi változások mellett úgyszintén fontos, hogy a képviselők mind nagyobb hányada verbuválódott az immár kizárólag az államból és az államnak élő hivatás(rendi) csoportok tagjaiból (közhivatalnokokból, értelmiségiekből). Egyáltalán, a multipozicionalitás, mint a politikai elit kiválogatódását meghatározó elv, majdnem teljesen hatályát vesztette ebben az időben. Az 1935-ös és az 1939-es választások után összeülő országgyűlés kormánypárti képviselői garnitúráját tekintve nyilvánvaló például a katonatisztek, a köztisztviselők, az alkalmazott értelmiségiek súlybeli megnövekedése, valamint hogy az arisztokrácia teret vesztett; latifundiumot birtokló, ehhez tőkés érdekeltséget is társító képviselőjük az évtized végén nincs is már a kormánypárti padsorokban. A földbirtokosok személyi reprezentációja azonban nem semmisült meg, csak éppen átalakult: a hangsúly immáron arra az úri kis- és középbirtokos rétegre helyeződött, amely többé nem a tőkés üzleti világgal, hanem a mezőgazdasági érdekképviseleti szervezetekkel vagy a jobboldali politikai (egyesületi) mozgalmakkal tartott fenn igen szoros kapcsolatokat. A folyamat évtized végi kiteljesedését mutatja, hogy 38, néhány száz holdas kormánypárti honatya mindössze hét ezerholdassal állt szemben; az utóbbiak közül is a legnagyobb birtokosnak, egy arisztokratának csupán 6746 holdja volt. A mindvégig 30% körüli államhivatalnoki jelenlét és az évtized második felében némiképpen visszaszoruló, a kormánypárti képviselőknek azonban még mindig a tizedét alkotó ügyvédek (korábbi arányuk rendszerint 15-20%) elitbeli szerepe is nóvumnak számít.

A legszembetűnőbb mégis az, hogy amíg korábban a multipozicionalitás jelentette az elitbe való bejutás elsőrendű feltételét, az 1930-as években egyértelműen a politikai-mozgalmi előélet lépett annak helyébe. 1939-ben a 45 közhivatalnok kormánypárti képviselő kétharmadát például olyan jobb-, sőt szélsőjobboldali személy tette ki, „akik tanulmányaik befejezése után társadalmi tevékenységük színterét a különböző fajvédő egyesületekben és egyetemi szervezetekben találták meg” (Sipos-Stier-Vida 1968, 617).

Ám az ekkor kormánypárti mandátummal fellépő ügyvédek (18 fő) is főként olyanokból verbuválódtak, „akik nem a szokványos ügyvédi pályán kapaszkodnak fel a hőn óhajtott igazgatósági, felügyelőbizottsági tagságokba, jogtanácsosi állásokba, hanem a politika vált fő foglalkozásukká” (Sipos-Stier-Vida 1968, 618).

Ugyanakkor szembetűnően megritkult a tőkés vállalkozókat, menedzsereket és érdekképviseleti lobbikat reprezentáló elit – az ide tartozó képviselők száma rendszeresen 10 a 155-178 fő között alakuló kormánypárti frakcióban.

Minden arra vall, hogy egy, a társadalomtól egyre inkább függetlenedő, vele mindjobban szembe is helyezkedő politikai osztály kezdett kialakulni, amely mint elit határozta meg magát. A jobbra tolódás, a politikai totalitarizmus irányába sodródás, ez jellemzi a harmincas évek kormányzati politikáját, az etatizálódásnak egyszerre oka és logikus következménye. A mind nyíltabban politikai osztályként viselkedő politikai elit elsőrendű célja, hogy az állam révén teremtsen magának uralmi helyzetet a társadalomban úgy, hogy pozíciókat hódítson el magától az „uralkodó osztály”-tól. Mindenekelőtt a tulajdonszerzés vágya hajtja: ezért az állam kényszerítő hatalmát a tulajdon újrafelosztásáért indított harc szolgálatába állítja. De folyton napirenden tartja a tudás, az azon alapuló hivatások monopolizálását is, amely éppúgy érinti a felsőfokú oktatáshoz való hozzájutás politikai meghatározását, mint az értelmiségi állások betöltésének adminisztratív szabályozását. Az 1920-as években a numerus clausus, az 1930-as évek végi, 1940-es évek eleji zsidótörvények, végül a háborús hadigazdálkodás szervezeti mechanizmusa egyaránt ennek a társadalmat „repolitizáló” törekvésnek egy-egy fontos állomása. A politikai osztállyá átalakuló elit és az uralkodó osztály tehát nemcsak hogy határozottan szétválik, de mind nyíltabban konfrontálódik egymással. Érdekellentéteik nem vagy igen ritkán nyilvánulnak meg a képviselőház falain belül, mert a korszak előrehaladtával ott jobbára már csak a politikai osztály képviselteti magát. Ezért aligha véletlen, hogy az irányított gazdaságnak a győri programban meghirdetett gondolataival és a zsidóság jogi diszkriminációjával szemben nem a képviselőházban, hanem a felsőházban hangzanak el 1938 során bíráló megnyilatkozások. Már ezért sem teljesen haszontalan megvizsgálni, hogy a választott képviselők ellensúlyának szánt második kamara mit jelenített meg a társadalmi érdektagoltságból és miként színezte a politikai elitet.

Az 1927-ben felsőház néven újra felállított második kamarának Bethlen István rendszerstabilizáló szerepet szánt, amely így a „nemzet egészének” a képviseletét lett volna hivatva ellátni. A főrendiházhoz képest vitathatatlanul nyitottabb felsőház mindamellett a politikai elitet legföljebb horizontális irányban bővítette ki, ám vertikálisan nem hatolt le a középosztályok szintjénél mélyebbre. A tagok kiválasztási mechanizmusából adódott (közel kétharmadát titkosan választották), hogy a második kamarában a földbirtokos arisztokraták (a tagok egyhatoda), magas hivatali pozíciók birtokosai (főpapok, bíróságok vezetői – a tagok egyötöde), a helyi elitek képviseletében a megyei és városi törvényhatóságok küldöttei (a tagok közel egyharmada), valamint a kulturális-tudományos és érdekvédelmi szervezetek prominens személyiségei (a tagok egyhatoda) szereztek maguknak pozíciókat. A választottakon kívül Horthy által kinevezett tagok (egyhatod rész) is helyet kaptak a felsőházban, közöttük neves közéleti személyiségek és fontos intézmények tisztségviselői találhatók. Foglalkozásukat és jövedelmi forrásaikat tekintve a tagság zömét a kisebb-nagyobb földbirtokosok, az aktív és nyugalmazott köztisztviselők, valamint a korporatív szervezetek értelmiségi és üzleti érdekeltségekkel bíró reprezentánsai adták. Összességében többnyire olyan jómódú középosztályi egzisztenciák alkották a felsőház tagságának döntő hányadát, akik a közélet valamely területén már szereztek maguknak elitpozíciót. Fontos, hogy a törvényhatóságok képviseletének jogcímén a helyi elitek exponensei is bekerülhettek ily módon az országos elitbe.

A többi elit szegmenshez képest feltűnő, hogy a felsőházi politikai elit multipoziciona- litásának mindig is a vagyon az alapja. Legtöbbjük elitbéli helyét a földbirtok önmagában vagy a földbirtok és más vagyonforma együttesen alapozta meg: nagyjából minden második felsőházi tag bizonyíthatóan úri birtokos. Kezdetben viszont közel azonos súllyal nyomott a latban az ipari, kereskedelmi és banki üzleti érdekeltség: a húszas években szintén minden második felsőházi tagnak voltak efféle elitpozíciói, sőt az 1940-es években, a zsidótörvényeket követően is 40%-uk viselt tisztet a különféle igazgatóságokban, felügyelőbizottságokban.

A felsőház végeredményben a nagy vagy a közepes ingatlanvagyon és az ehhez gyakran párosuló vállalati érdekeltségek közvetlen személyi politikai képviselethez juttatásával „korrigálta” a politikai elit egészének összetételét. Különösen a harmincas és a negyvenes években tűnt jelentősnek ez az eredetileg neki szánt szerep, akkor, amikor mind a képviselőház törvényhozói, mind a végrehajtó hatalom miniszteriális tisztviselői apparátusának a tagjai láthatóan önállósultak és mindjobban eltávolodtak a társadalom befolyásos érdekcsoportjaitól. A felsőház tagságának jelentékeny része az érintett években nemegyszer onnan nyerte utánpótlását, ahol az elit éppen teret vesztett, így a képviselőházból kiszorultak köréből vagy az aktív politizálással felhagyók táborából. A második kamara ezért „fontos elvezető szerepet játszott az elitkicserélődés folyamatában” (Püski Levente 1996, 85). A felsőházi elit szegmens további jellegzetes vonása a „tudástőke” birtoklása terén élvezett kivételes helye. Nemcsak jelentékeny földvagyonok és számottevő tőkés érdekeltségek koncentrálódtak a felsőházi tagok kezén, de többségük megszerezte a legmagasabb szintű igazolt iskolai végzettséget is: rendszerint 80-85%-uk rendelkezett valamilyen felsőfokú diplomával. Érdekes módon a jogi diploma (ez a leggyakoribb ebben a körben is – a felsőházi tagok 40-45%-a rendelkezett valamilyen jogi diplomával) nem kizárólag a hagyományos (földbirtokos, köztisztviselő) rétegeket reprezentáló felsőházi tagok sajátja, de a gazdasági elit itt megjelenő képviselőire is jellemző. Egyedül a gazdasági akadémiák tudtak vele valamennyire lépést tartani. A magas fokú képzettség is jelzi, hogy a felsőházban a szakemberek politikai érvényesülésének tág tere nyílt, mindenképpen tágabb, mint a képviselőházban. Más kérdés, hogy a felsőház a képviselőházhoz képest kisebb politikai befolyással rendelkezett, így ez a szakszerűség nem nagyon éreztette hatását a politikai életben.

Végül: mennyire volt vajon mobil a bonyolult rotálási eljárás eredményeként szelektált felsőházi politikai elit? Jóllehet a tagok kiválasztási procedúrája nem tett lehetővé gyors és azonnali őrségváltást a felsőházi padsorokban, a harmincas évek elején a tagok egyötöde, később pedig a harmada évente így is kicserélődött; a negyvenes években ugyanakkor (a megemelt létszám folytán is) a tagok olykor fele-kétharmada új ember. A fluktuáció leggyakrabban abból eredt, hogy a szervezetek (törvényhatóságok, korporációk) képviselőit delegálóik szívesen rotálták. Így noha a felsőház elsőrendűen stabilizáló erőként járult hozzá a politikai elit formálódásához, ebből a legkevésbé sem következett, hogy a maga körén belül erőteljesen blokkolta volna a személyi mobilitást. Látványos személyi átrétegződést azonban a felsőházi tagság kiválasztási mechanizmusa nem eredményezhetett.

GAZDASÁGI ELIT: A NAGYPOLGÁRSÁG

Általános értelemben a gazdasági elitet „azok az uralkodó csoportok alkotják, amelyeknek tagjai megkülönböztetett jelentőségre a gazdasági újratermelési folyamatokban mutatkozó döntési-befolyásolási kompetenciájuk révén tesznek szert” (Lengyel György 1993, 16). Közvetlenül azon gazdasági szervezetek vezető pozícióiról van itt szó, melyek a piacgazdaság részeként a tőkével kapcsolatos tulajdonosi és egyéb rendelkezési hatalomra képesítenek. Ezért nem tekintjük a csak latifundiumtulajdonos arisztokráciát (kivált a hitbizományok birtokosait) a gazdasági elit körébe tartozóknak. Ugyanakkor a gazdasági elit, természetesen, nem szűkül le a leggazdagabb mobil tőkék tulajdonosaira sem, mivel olyanok is beletartoznak, akik csekély tőketulajdonuk mellett (vagy annak hiányában) vezető menedzserekként, esetleg a gazdaságpolitika kulcspozícióinak a birtokosaiként egyaránt széles körű döntési hatalmat élveznek.

A gazdasági elit honi társadalomtörténete, amint Lengyel György állítja, generációk egymásutánjaként rekonstruálható. Az 1850-es évek előtt a vállalkozók előfutárainak (Bácskai Vera) tekintett, főként pesti nagykereskedők a neoabszolutizmus és a dualizmus századfordulóig terjedő évtizedeiben az alapítók nemzedékének adták át a helyüket. Erre az időre és erre a tőkés vállalkozó nemzedékre jutott a hazai kapitalista gazdaság megteremtésének, így az iparosodás, az ipari forradalom megindításának felelősségteljes feladata. Fő vonalaiban és a személyi keretek tekintetében ebben a fél évszázadban jött létre a magyarországi nagypolgári elit. Az 1860 és 1890 között született harmadik generáció, az örökösök századunkban léptek fokozatosan az apák helyére; az újabb, egyúttal az utolsó nagypolgári elit élete így a két háború között teljesedett ki.

A nagypolgárság generációk szerinti megközelítése alkalmas a tevékenységi kört, az üzleti-vállalkozói magatartást, az egyéb tőkejavakkal való ellátottságot és a mentalitást jellemző folytonosság és változás érzékeltetésére. Ugyanakkor kevesebb alkalmat teremt a generációk egymás utáni rendjébe nem vagy csak nehezen beilleszthető mobilitás megragadására és magyarázatára. A „szervetlen”, vagyis előtörténet nélküli fejlemények jelentősége így könnyen elsikkadhat vagy esetleg nem a megfelelő összefüggésben nyer értelmezést. Ezért a nagypolgári elitet a „nemzedéki látószög” adta kereteken túl más módon is megközelítjük.

A vagyon, a jövedelem és a szervezeti pozíciók szerinti elitek külön-külön is hozzájárulnak a nagypolgári státushoz. Önmagában azonban egyikük sem nyújt kellő alapot az elitbe kerüléshez, s csak egymással összegződve jelölik ki azt a személyi kört, amely a Horthy-kor gazdasági elitjét alkotja.

Nézzük meg elsőként a legvagyonosabbak elitjét. Az adóstatisztika szerint 1928-ban 448 milliomos élt az országban. Közülük mindössze 9 fő rendelkezett tízmillió pengő feletti vagyonnal, 27 személynek volt 5-10 millió pengős vagyona és 412 fő 1-5 millió pengős vagyont mondhatott a magáénak. A válság hatására általános elszegényedés következett be, így a vagyonadóra kötelezettek száma 1928 és 1938 között 100 000 fővel (40%-kal) csökkent. Ugyanakkor az adóalap fokozott eltitkolása is szerepet játszhatott abban (a válság alatt a vagyont fokozottan megadóztatta az állam), hogy 1933-ban már csak 295 milliomost tartott nyilván az adóhivatal, akiknek több mint a fele, 158 fő (53,6%) Budapesten élt, tehát fővárosi illetőségű volt. A fővárosi, név szerint is azonosítható milliomosok (1935-ben 152) száma a háború idején újfent jelentősen megemelkedett: 1940-ben már 262 család tartozott e kivételes kaszthoz.

A legvagyonosabbak országos és budapesti hányada határozottan különbözött egymástól társadalmi (foglalkozási) téren. Az országos milliomos elitet, kevés kivétellel, a mamutnagyságú ingatlanok tulajdonosai alkották; 1933-ban a legvagyonosabbak négyötöde földbirtokos vagy háztulajdonos. Ebbe beleértendő a főváros is, így a kifejezetten vidéki milliomosok között az ingatlantulajdonosokon kívül más nem is igen akadhatott. Budapesten ugyanakkor csak minden második (1935), később ennél is kevesebb (47%) milliomos került ki a földbirtokosok és háztulajdonosok csoportjából. Kivált a földbirtokosok fővárosi számaránya volt jóval kisebb az országosan megfigyeltnél; 1940-ben például Budapesten a milliomosoknak csak valamivel több mint a negyede tartozott ehhez a kategóriához.

A földingatlan igen gyakran arisztokrata latifundium is egyúttal. 1935-ben a 45 fővárosi legvagyonosabb földbirtokos közül 21 (43,8%), 1940-ben a 69-ből 26 (37,7%) az arisztokrata, akik más minőségben (például háztulajdonosként) is felbukkantak a milliomosok sorai között. Az országos vagyoni elitben, természetesen, döntő a földbirtokos mágnáscsaládok aránya.

A nagy vagyonok oldaláról azonban a gazdasági elitnek csak a kisebbik része azonosítható. Ennek során olyan nem arisztokrata föld- és háztulajdonos, valamint vállalkozó (gyáros, kereskedő) és ipari-banki részvénytársasági vezető (menedzser) réteg ismerhető meg, amely magas jövedelmén túl számottevő öröklött tőkejavak birtokosa is volt egyúttal. Így azután megközelíti vagy akár el is éri a hagyományos arisztokrata elit gazdasági színvonalát. Az iparbárók közül a csepeli Weiss család, a Hatvanyak, továbbá az Ullmann, a Wolfner, a Dreher, a Goldberger, a Fellner, a Haggenmacher, a Gschwindt, a Schiffer családok említhetők; e famíliák több tagja rendszeresen felbukkant a Horthy-kor milliomosai között. Külön csoportot képeznek a bankárok, nevezetesen a Kornfeld, a Chorin, a Schossberger családok, vagy Klein Gyula, Weiss Fülöp, dr. Dobai Aurél, Herzog Mór; részben banki, részben iparvállalati vezető menedzserek is társulnak hozzájuk, mint Vida Jenő, Richter Gedeon, Bíró Pál, Engel Ármin, Freund István vagy Perl Gyula, hogy néhány jeles képviselőjüket megnevezzük. Nagyjából ez az a személyi kör, amely legalább egymillió, többnyire azonban kétmilliónál is nagyobb értékű ingatlan és/vagy tőkevagyon birtokosaként alkotta a hazai nagypolgárságot.

A gazdasági elitből a legvagyonosabbak között rendszerint azokat találjuk, akik örökösökként kerültek elitpozícióba; az ő hátuk mögött egy vagy akár két generáció vagyon- felhalmozási buzgalma állott. Ritka az a milliomos nagypolgár, aki homo novusként újonnan emelkedett a Horthy-korban elitstátusba. Ebből is fakad, hogy a már törzsökös nagypolgár családokban korszakunkban mind többen váltak puszta járadékossá vagy ingatlanbirtokossá, s egyúttal megemelkedett az üzleti életből kivonuló családok száma. Jellemző stratégia volt a tőke földtulajdonba fektetése; ezt az utat járta a Schossberger család, Dreher Jenő vagy a csepeli Weiss család Berthold-féle ága és mások is. Gyakori megoldás továbbá, hogy az özvegyek háztulajdonosokként tűnnek fel, például Wolfner Tivadarné, Gschwindt Ernőné, Fleissig Sándorné vagy Baumgarten Sándorné stb. Végül előfordult, hogy kereskedő firmák visszaalakultak kereskedő-bankárokká, úgy, ahogy Herczog Mór is tette.

Természetesen akadtak múlt nélküli vagy az iménti családokénál szerényebb nemzedéki előtörténettel büszkélkedő újgazdag nagypolgárok is. Példaként említhető a palagyáros, 1935- ben és 1940-ben egyaránt ötmilliónál nagyobb vagyon fölött rendelkező Hatschek János; vagy a kor olyan modern kereskedő vállalkozója, mint a nagyáruház-tulajdonos Ruttkai Antal, Nagykovácsi Milenkó, esetleg Gellért Mihály, az Astoria Szálló tulajdonosa stb.

Második lépésben a jövedelmek felől vesszük szemügyre a gazdasági elitet. Az 1933-as országos jövedelmi adókimutatás nettó értékeket tüntet fel, ezért az 50 000 pengő fölötti jövedelmi sávot vesszük alapul. A személyenkénti részletezésben hozzáférhető budapesti kimutatás viszont a jövedelmek bruttó értékét közli, így 1935-re és 1940-re vonatkozóan tanácsos a 100 000 pengő fölötti jövedelemsáv vizsgálata.

2.1. táblázat - A NÉP parlamenti frakciójának társadalmi összetétele 1935-ben (%-ban) (170 fő)

Státus csoport

Rudai Rezső

Pakodi Pál

Sipos P. – Stier M. – Vida I.

Földbirtokos

32,3

30,0

36,4

Köztisztviselő

24,0

32,3

29,3

Értelmiség

31,1

27,0

28,9

Ipari-kereskedelmi vállalkozók, menedzserek

9,9

10,6

5,4


Forrás: Rudai Rezső: A politikai ideológia, pártszerkezet, hivatás és életkor szerepe a magyar képviselőház és a pártok életében (1861-1935). Budapest, 1936, 25., 32-33., 36.; Pakodi Pál: Társadalom és népképviselet. Társadalomtudomány, 1935. 2-3. 22.; Sipos Péter – Stier Miklós – Vida István: Változások a kormánypárt parlamenti képviseletének összetételében 1931-1939. Századok, 1967. 3-4. 610.

1933-ban a magas jövedelműek száma országosan 319, akik abszolút többsége (háromnegyed része) budapesti illetőségű. Ez jelzi, hogy a legvagyonosabbak kategóriájától eltérően a legnagyobb jövedelműek, lévén, hogy túlnyomóan budapestiek, közelebb álltak a gazdasági elit fogalmához. Erre vall az is, hogy az elit e szegmensében az 50 000 pengő évi jövedelemhatár fölött az ingatlanbirtokosok kisebbségben voltak (42,6%) és csupán egynegyedük földbirtokos. Az 1933-as adatokból ugyanakkor nem világlik ki, hogy a vállalkozók (gyárosok, kereskedők) mellett a vezető menedzserek milyen arányt képviseltek. Mivel a legnagyobb jövedelműek szinte hiánytalanul fővárosiak, a későbbi évekből ismert adatok alapján ez is tisztázható lesz majd.

Bár az ingatlanjövedelem ebben az elitben is jelentős, ez inkább csak egy kisebbség számára jelentett kizárólagos létalapot: 1935-ben minden harmadik, 1940-ben minden negyedik nagy jövedelmű adózót regisztráltak földbirtokosként vagy háztulajdonosként. Ráadásul közülük sokan arisztokraták, akik pedig szigorúan véve nem is tartoznak a gazdasági elithez. Így 1935-ben a 25 földbirtokosból 15 (60%), 1940-ben a 44 földbirtokosból 18 (40%) az arisztokrata, akik ott vannak a háztulajdonosok között is (4 fő 1940-ben).

A jövedelmi elit meghatározó, idővel mind dominánsabb magja ipari tőkésekből (gyárosok), iparvállalati és banki vezető menedzserekből és nagykereskedőkből állt: 1935-ben a legnagyobb jövedelműek fele, 1940-ben a háromötöde belőlük került ki. Ezen belül igazán az ipari tőketulajdon és mindenekfölött a vállalati vezető pozíció számított. A tőkés érdekeltségeik alapján kiugró jövedelműek kétharmadát azok alkották, akik tőketulajdonukból fakadó jövedelemforrásaik mellett befolyásos iparvállalati, banki menedzseri állásokat is betöltöttek.

A gazdasági elithez tartozás szempontjából a Horthy-korban megnőtt a vállalatvezetői pozíció jelentősége. Amíg 1935 és 1940 között a budapesti milliomosok száma 72%-kal emelkedett, a legnagyobb jövedelműek növekedésének indexe: 182%. Ez annak volt a következménye, hogy a 100 000 pengőnél nagyobb jövedelműek között az 1935. év 67,1%-áról 1940-ig 50%-ra esett vissza a milliomosok aránya. Az 1930-as évek derekán számottevő magánvagyon nélkül nemigen lehetett bekerülni a jövedelmi elitbe: csupán 18 főnek, egyhetedüknek a vagyona volt félmillió pengőnél kevesebb – szinte kizárólag ipari vállalatvezetők és néhány bank főtisztviselője tartozott e körbe. Gyökeresen megváltozott a helyzet az évtized végén, midőn már minden negyedik magas jövedelmű fővárosi adózó vagyona volt kisebb mint félmillió pengő, sőt 22 fő (6%) esetében a százezer pengőt sem érte el ez az érték.

2.2. táblázat - A legvagyonosabbak foglalkozási összetétele

Foglalkozás

1933

1935

1940

Országos

Budapesti

Földbirtokos

176

48

69

59,7%

31,6%

26,3%

Háztulajdonos

64

27

54

21,7%

17,8%

20,6%

Ipari-banki rt. vez.

-

20

43

-

13,1%

16,4%

Gyáros, egyéb vállalkozó

13

17

35

4,4%

11,2%

13,4%

Kereskedő

3

8

24

1,0%

5,3%

9,2%

Értelmiség

4

13

17

1,3%

8,5%

6,5%

Egyéb

35

19

20

11,9%

12,5%

7,6%

Összesen

295

152

262

100%

100%

100%


Forrás: Zentay Dezső: Beszélő számok. IV. Budapest, 1936, 55. és 56-104.; IX. Budapest, 1941, 26-103.

A kétharmadában iparvállalati menedzserek alkotta jövedelmi elit nemcsak számszerű gyarapodásával, de társadalmi arculatának a megváltozásával is kitűnt. Amíg a zsidótörvények előtt az ipari (és banki) vezetők rendszerint a tulajdonosi funkciót betöltő örökösökből verbuválódtak, addig az évtized végétől mindjobban előtérbe került az a menedzsertípus, aki anélkül lett a jövedelmi (és ezzel a gazdasági) elit tagja, hogy bármilyen magánvagyonnal bírt volna. A szervezés és az operatív irányítás feladataira szakosodott vállalatvezetők új típusa szabályos magántisztviselői pályát futott be és közülük valójában kevesen kerültek be a vagyoni elitbe. S bár azokhoz a vállalatokhoz, melyek élén álltak, nem fűzték őket tulajdonosi kötelékek, döntési kompetenciájuk gyakorta olyan rendelkezési hatalommal, ezt tápláló ethosszal ruházta fel őket, ami egyébként a tulajdonosokat szokta megilletni. „Egy pillanatig sem akartam tulajdonos vagy társ lenni”, jegyzi meg egy Budapest környéki textilgyár valamikori menedzser alkalmazottja, majd sietve hozzáfűzi: de „a tulajdonos gondjait is magaménak éreztem” (Litván József 1992, 42). Ráadásul az idézett vállalatvezető akkor lett a tulajdonos (holding) gyáron belüli képviselője, amikor a zsidótörvényekkel kezdetét vette a keresztény őrségváltás, a tőkés tulajdon drasztikus újrafelosztása.

Nem egyértelmű azonban, hogy az árjásítás valóban komolyan átrendezte-e a gazdasági (közelebbről a vagyoni és jövedelmi) elit személyi összetételét. A strómanrendszer széles körű alkalmazásával ugyanis az ekkor bekövetkezett személycserék nem törölték el végérvényesen a korábbi (zsidó) tulajdonosok és vállalatvezetők érdekeltségeit. Belülről is úgy tűnt, hogy: „A vállalatok, bankok túlnyomó többségénél a zsidótörvények előírta vezetői kérdéseket több-kevesebb flexibilitással megoldották. Árja rokonok és barátok igénybevételével a valamennyire szakszerű vezetés és a tulajdonjog folytonosságát úgy-ahogy sikerült fenntartani” (Litván József 1992, 48). Például oly módon, ahogy a Franklin Társulat nyomda- és kiadóvállalatot tulajdonosai formailag átruházták a családba benősülő keresztény alkalmazottjukra anélkül, hogy őt erről felvilágosították volna. Olyan házassági szerződést írattak alá az érintettel, amely szentesítette a tulajdoncserét: „valamiféle Hazai Hírlapkiadó Rt.-részvények szerepelnek benne – emlékezik utóbb a stróman –, de mivel ezeknek sem értékét, sem pedig a részvénypakett egyes részvényeinek számát nem tudtam – nem is kérdeztem –, nem voltak fenntartásaim.” Utólag derült ki számára is, hogy a szerződés révén 160 000 pengő névértékű részvényvagyontjátszottak át ezúton: „a házassági szerződés fundátorai... kicsinálták azt, hogy a nekem hozományul átadott 1600 részvénnyel ókeresztény tőkévé« tegyék az egész konszernt. Papíron!” (Zolnay László 1986, 219-220, 224.)

2.3. táblázat - A legnagyobb jövedelműek foglalkozási összetétele

Foglalkozás

1933

1935

1940

(50 000 p.-) országos

(100 000 p.-)budapesti

Földbirtokos

75

25

44

23,8%

19,1%

11,9%

Háztulajdonos

61

20

45

19,4%

15,3%

12,2%

Gyáros, vállalkozó vállalatvezető,

22

47

144

7,0%

35,9%

38,9%

Kereskedő

19

8

57

6,0%

6,1%

15,4%

Bankár

-

11

28

8,4%

7,6%

Ügyvéd, orvos, egyéb értelmiség

20

7

24

6,3%

5,3%

6,5%

Köztisztviselő

-

4

9

3,0%

2,4%

Egyéb

118

9

19

37,5%

6,9%

5,1%

Összesen

315

131

370

100%

100%

100%


Forrás: Zentay Dezső: Beszélő számok. IV. Budapest, 1936, 54. és 56-104.; IX. Budapest, 1941, 26-103.

A Horthy-kori gazdasági elit formálódásának kulcskérdéséhez, a multipoziciona- litáshoz érkeztünk. Amint Lengyel György hangsúlyozza, a gazdasági elitbe tartozás egyszerre jelentett kivételes vagyoni uralmat (ennek idővel csökkent a súlya), magas jövedelmet és végül nagyszámú s szerteágazó szervezeti pozíció kézben tartását. Az utóbbit tekintve egyszerre volt jelentősége a pozíciók számának és milyenségének. A szervezeti csúcspozíciók halmozása éppúgy elengedhetetlen az elitbe jutáshoz, mint az, hogy ezek a pozíciók lehetőleg egyszerre több gazdasági szférában (főként az ipariban és a pénzügyiben), valamint a gazdasági mellett politikai és szakmai-érdekvédelmi tekintetben is kellő befolyásra adjanak módot. A gazdasági elit szűkebb körén belül korszakunkban átlagosan hét-nyolc az egy elit tagra jutó csúcspozíciók száma, de ha a kisebb vállalatoknál betöltött vezetőségi helyeket is számba vesszük, egy-egy személyre átlagosan akár 16 pozíció is eshetett. Az iparvállalatok igazgatóságainak elnöki, alelnöki, vezérigazgatói vagy egyszerű tagsági posztjai mellett a felügyelőbizottsági tagság is nyomott a latban; de nem mellékes a bankok és az érdekvédelmi szervezetek (például a GYOSZ) testületi posztjainak a megszerzése, vagy a nemzetgyűlési és felsőházi képviselőség, sőt bizottsági tagság, esetleg a kormányhivatali (államtitkári, miniszteri) megbízás.

Az elit több altípusát különíthetjük el annak megfelelően, hogy egyeseknél miként alakult a felhalmozott pozíciók szerkezete (mi kivételes gazdasági hatalmuk tulajdonképpeni alapja), melyre rárakódtak, melyhez idővel hozzáadódtak a további pozicionális hatalmi jogkörök. Említettük korábban az örökösök típusát; ők a már korábban megalapozott tőkés vagyonba beleszületve természetes módon foglaltak helyet a nagyvállalatok, a bankok és a szakmai testületek vezetőségeiben; s gyakorta a politika világához is utat találtak maguknak. Jellemző képviselői között találjuk dr. Chorin Ferencet, aki a húszas és negyvenes években átlag tíz, a harmincas években közel húsz csúcspozíciót töltött be. Posztjai felölelték a legnagyobb hazai iparvállalatok, a Salgótarjáni Kőszénbánya, a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek, a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. és mások vezetőségi helyeit, de nem hiányoztak mellőle a banki érdekeltségek (Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, Magyar Ipari Jelzálog Intézet Rt.), a politikai (felsőházi és több felsőházi bizottsági tagság), valamint a szakmai-érdekvédelmi szervezeti pozíciók sem (GYOSZ, Magyar Racionalizálási Bizottság, Magyar Szabványügyi Bizottság, Pesti Lloyd Társulat). Hasonló összetételű és volumenű multipozicionalitás jelölte ki báró dr. Kornfeld Móric, Vida Jenő vagy dr. Bíró Pál helyét is az elit körében, hogy csak a legismertebb példákat említsem.

A gazdasági elit centrumának újabb típusát a politikus bankárok képezték. Ezen belül külön kategóriát alkotott a köztisztviselői karrier során a csúcsra miniszteriális pozicióba felkerülő, majd utóbb a magángazdaság csúcspozícióiba visszatérő elit szegmens, melyet Scitovszky Béla, Teleszky János vagy Bud János neve fémjelez. Akadtak olyanok is, akik karriermintájában a banki és a magángazdasági vezető pozíciók előzték (és alapozták) meg a kormányzati szerepvállalást, amelyben viszont gyakran jobboldali politikai irányzatok exponenseiként állapodtak meg (Reményi-Schneller Lajos, Imrédy Béla), vagy ahonnan később újra visszatértek a bankvilágba (Walko Lajos, Fabinyi Tihamér).

A bankárok további fajtáját a tudós bankárok (Fellner Frigyes, Éber Antal), valamint a szakmai karriermintát követő Krausz Simon képviselik. Végül a rendszerint magántisztviselői (zömmel kereskedelmi alkalmazotti) pályán érvényesülő menedzserek csúcsra eljutó képviselőit említhetjük, akik főként a harmincas és kivált a negyvenes években voltak hatalmuk teljében, akkor, midőn a részvénytársaságokban és a zsidó vállalatok árjásítása nyomán kvázitulajdonosi hatalomra tettek szert (Aschner Lipót, Jünker Géza). A nagykereskedők elitbe kerülő néhány képviselője is élt a multipozicionalitás nyújtotta előnyökkel akár egyszerű pozícióhalmozás formájában (Sándor Pál), akár időleges politikai szerepvállalás útján (Heinrich Ferenc).

A gazdasági elit számszerűen is tekintélyes, befolyását nézve pedig kifejezetten meghatározó részét a zsidó származású nagypolgárság alkotta. A Horthy-kor multipozicionális elitjét reprezentáló 230 fős minta átlag egynegyede állt zsidó, további ötöde német, a fele pedig magyar eredetű családokból. Igaz, a húszas években a megfelelő zsidó számarány egyharmad körül járt, ám a zsidótörvényeket követően a mutató egyhatodra zuhant vissza. Ha azonban nemcsak az elit szűk magját vizsgáljuk, és figyelembe vesszük a kikeresz- telkedetteket is, akkor a zsidó származásúk eliten belüli aránya lényegesen magasabb: legkevesebb 34% és legföljebb 45%. Különösen az iparvállalatok menedzseri posztjain és a munkaadói érdekvédelmi szervezetek vezetőségében volt magas a zsidóság részesedése.

A multipozicionális gazdasági elitet kétségkívül különösen jellemzi a pozíciók halmozása. Ebben a tekintetben is feltűnő a zsidó-keresztény kettősség, hiszen az elit zsidó származású tagjai keresztény társaiknál rendszerint több vezető posztot tartottak a kezükben: az összes lehetséges pozíció esetén az elit egészére jellemző egyenkénti 16,4 pozícióval szemben a zsidó származásúak oldalán 23 pozíció állt. Ez világosan kifejezi, hogy az 1940-es éveket megelőzően a zsidó származásúak tényleges gazdasági befolyása nagyobb, mint az eliten belüli formális számbeli arányuk.

A zsidóság lassú térvesztése a gazdasági elit körén belül valójában előbb megindult, mint ahogy a kiszorításukat kétségtelenül felgyorsító zsidótörvények megszülettek volna (közülük a második 12%-ban maximálta a zsidóság magángazdaságon belüli arányát). A folyamat már a húszas és a harmincas évek dereka közötti évtizedben is zajlott, és a személyi kicserélődés a multipozicionális gazdaságielit-tagok társadalmi arculatának (származási összetételének) a változásával járt együtt. A zsidó származású elittagok döntő része (háromnegyede) született bankár, gyáros és nagykereskedő közép- és nagypolgári családba, a magyar elittagok zömének (háromnegyedének) a hátterében viszont államhivatalnok, földbirtokos és értelmiségi szülők álltak. A német eredetű elittagok esetében ugyanakkor a vállalatvezető, az értelmiségi és a kisiparos-kereskedő (ebben a sorrendben) családok szerepe tűnt döntőnek a rekrutáció forrásait illetően (háromnegyedüket ezek a rétegek adták).

Ezekkel a sajátosságokkal is összefügg, hogy az egyébként túlnyomórészt magasan képzett, a minta szerint 80%-ban felsőfokú képzettségű gazdasági elit magyar és német származású képviselői szinte kivétel nélkül egyetemi diplomát (zömmel jogi végzettséget) szereztek, ugyanakkor a zsidók kevesebb mint kétharmada járt egyetemre, és további egyharmaduk csak kereskedelmi akadémiai végzettséggel rendelkezett. A vagyonba és az üzletbe beleszülető zsidó örökösök nem mindegyikének a szocializációjához tartozott szorosan hozzá az egyetemi képzés, melyet náluk egy gyakorlatközelibb „praktikusabb iskolázási orientáció” helyettesített.

A gazdasági elit, vagyis a magyarországi tőkés nagypolgárság, az arisztokráciához hasonlóan, nemcsak kimagasló jövedelme, nagy vagyona, komoly politikai befolyása miatt, de társadalmi exkluzivitását és életvitelének a kereteit és jellegét tekintve is magasan fölötte állt a társadalomnak. A már másod-, harmadgenerációs nagypolgárság életmódjában, fogyasztási normáiban és mindennapi értékrendjében összekeveredett egymással a felhalmozás-szempontú polgári aszkézisre törekvés a jómód, az anyagi bőség révén kínálkozó tüntető fogyasztás arisztokrata hedonizmusával. A jómódú, vezető beosztású budapesti bankfőtisztviselő (Angol-Magyar Bank) családjának példáját idézve, miközben pazarló nagypolgári életet folytattak, aközben továbbra is kitartottak a kispolgári aszkézis szokása mellett. „Életrendünk, életmódunk – olvassuk egy visszaemlékezésben – kialakítását tulajdonképpen két tényező határozta meg: apám társadalmi és vagyoni állása és az azokból következő gondtalan jómód, ezzel egyidejűleg pedig a puritán nevelési elvek, amelyek apám elsőgenerációs helyzetéből és jelleméből következtek, és amelyeket anyám teljes mértékben magáévá tett” (Láng Panni 1986, 89). Ennek a mentalitásnak a kétarcúságát mindenekelőtt a pénzköltés során érvényesülő irracionális vagy sajátosan következetlen viselkedés mutatja. A lakás pazar berendezésére vagy a női toalettre az anya, többgenerációs nagypolgári család sarjaként, temérdek pénzt volt hajlandó elkölteni, ha viszont a gyerekeivel és a nevelőnőkkel a Műjégpályára ment délutánonként korcsolyázni, már feltűnően garasoskodott: „a Deák tértől a Hősök teréig 24 filléres jegy kellett, ezzel szemben, ha elmentünk egy megállót gyalog a Vilmos császár [ma Bajcsy-Zsilinszky] út sarkáig, onnan csak 16 fillér volt a szakaszjegy ára. Ez a 8 fillér árkülönbözet négy személynél oda-vissza 64 fillért tett ki és anyám, aki kis kiadásoknál rendkívül takarékos, nagy tételeknél roppant nagyvonalú volt, úgy döntött, hogy. csak szakaszjegyre ad pénzt” (Láng Panni 1986, 90).

Ugyanakkor nem egészen ismeretlen az arisztokrácia életformáját imitáló nagypolgári ambíció sem. Jó példája ennek a sörgyáros iparbáró, Dreher Antal, aki az egykori Bruns- wick-kastélyt szemelte ki rezidenciájául Martonvásáron. A 16 000 holdas birtoknak mintegy a közepén „a Dreher família az első világháború után abban a félig arisztokrata, félig nagypolgári stílusban rendezkedett be, amely a magyar nagybirtokos dekadens fényűzését a nyugat-európai nagyburzsoá szilárd, »puritán« életelveivel és német-angol-francia kultúrájával keverte. Az öreg Dreher számára. summázza szigorú ítéletét a kései értékelő, a nagybirtok részben reprezentációs célt szolgált: ezzel lett iparmágnásból csaknem arisztokratává” (Márkus István 1967, 40).

FELHASZNÁLT IRODALOM

Barta Róbert: Az Egységes Párt parlamenti képviselőinek társadalmi összetétele az 1920-as években. In Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben. (Szerk. Valuch Tibor.) Budapest, 1995, 407^20.

Bibó István: Elit és szociális érzék. In uő: Válogatott tanulmányok 1935—1944. Budapest, 1986, 221-243.

Bottomore, T. B.: Elites and Society. New York, 1964.

Bölöny József: A Nemzeti Casinóról. História, 1994. 9-10. 19-21.

Bölöny József: Főhercegek király nélkül. História, 1985. 3. 13.

Bölöny József: Magyarország kormányai 1848-1992. Budapest, 1992.

Csekonics Erzsébet grófnő: A magyar arisztokrácia válsága. In Az úri Magyarország. Társadalomszerkezet és rétegrajzok. (Összeáll. Léderer Pál.) Budapest, 1993, 36^0.

Eddie, Scott M. – Hutterer Ingrid – Székely Iván: Fél évszázad birtokviszonyai. Változások a trianoni Magyarország területén, 1893-1935. Történelmi Szemle, 1990. 3-4. 301-357.

Erba Odescalchi Sándor herceg: Testamentum. Életem regénye. Budapest, 1991, 1-2. köt.

Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két világháború között. In Magyarország társadalomtörténete. II. 1920-1944. (Szöveggyűjtemény.) (Szerk. Gyáni Gábor.) Budapest, 1995, 43-101.

Gergely Jenő: Adatok a magyarországi katolicizmus helyzetéről a két világháború között. Levéltári Szemle, 1996. 3. 22-42.

Gergely Jenő: A katolikus egyházi elit Magyarországon 1919-1945. Budapest, 1992.

Hajdu Tibor: Tisztikar és középosztály a dualizmus korában. Budapest, 1991.

Huszár Tibor: Tagválasztás az Akadémián és a tudás-elit. Valóság, 1993. 2. 20-30.

Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban. Budapest, 1974.

Jager-Sunstenan, Hanns: Az 1700 és 1918 közötti magyarországi nemesítések társadalomtörténeti statisztikája. In

Magyarország társadalomtörténete. I. A reformkortól az első világháborúig. (Szöveggyűjtemény.) (Szerk. Kövér György.) Budapest, 1995, 2. köt. 9-17.

Janos, Andrew C.: The Politics of Backwardness in Hungary 1825-1945. Princeton, 1982.

Karády Viktor: Az elitről és az elit kutatásának kérdéseiről a magyar társadalomtörténetben. Sic Itur Ad Astra, 1995. 1-2. 130-144.

Koroknai Ákos: A magyarországi tőkés vállalkozók típusai. In Az üzemtörténetírás kérdései. Elméleti és módszertani tanulmányok. (Szerk. Incze Miklós.) Budapest, 1979, 137-171.

Kövér György: Egy magánbankár a XX. században – Krausz Simon. Valóság, 1987. 9. 56-63.

Kövér György: M. L. Herzog and Comp. Budapesti Negyed, 1993. nyár, 43-56.

Láng Panni: Egy budapesti polgárcsalád mindennapjai. Történelmi Szemle, 1986. 1. 80-94.

Léderer Pál, összeáll.: Az úri Magyarország. Társadalomszerkezet és rétegrajzok. Budapest, 1993.

Lengyel György: A multipozicionális gazdasági elit a két világháború között (Fejezetek egy történetszociológiai kutatásból). Budapest, 1993.

Lengyel György: Az irányított gazdaság kialakulásának néhány tényezője Magyarországon. Budapest, Főváros Levéltára ’78. Budapest, 1979, 285-305.

Lengyel György: Vállalkozók, bankárok, kereskedők. A magyar gazdasági elit a 19. században és a 20. század első felében. Budapest, 1989.

Litván József: Ítéletidő. Budapest, 1991.

Márkus István: Martonvásári vázlat (1946. október). In uő: Mit láttam falun. Budapest, 1967. 39-55.

Mikics Lajos: Politika, úriság és becsület Horthy tisztikarában. Budapest, 1981.

Nagy Beáta: Az elit társasélete a klubok, kaszinók keretében. In Rendi társadalom – polgári társadalom. 1. Salgótarján, 1987, 69-77.

Odescalchi Eugénie: Egy hercegnő emlékezik. Budapest, 1987.

Pakodi Pál: Társadalom és népképviselet. Társadalomtudomány, 1935. 2-3. 223-227.

Péter László: Az arisztokrácia, a dzsentri és a parlamentáris tradíció a XIX. századi Magyarországon. In Túlélők. Elitek és társadalmi változás az újkori Európában. (Vál. Kontler László.) Budapest, 1993, 191-243.

Pritz Pál: Arisztokraták a magyar külügyi szolgálatban (1918-1944). In uő: Magyar diplomácia a két háború között. Tanulmányok. Budapest, 1995, 19-37.

Puskás Julianna: Zsidó haszonbérlők a magyarországi mezőgazdaság fejlődésének folyamatában (Az 1850-es évektől 1935-ig). Századok, 1992. 1. 35-59.

Püski Levente: A felsőház felépítése és társadalmi összetétele az 1920-as években. Múltunk, 1993. 4. 119-137.

Püski Levente: A politikai elit változása 1919 után. In Hatalom és társadalom aXX. századi magyar történelemben. (Szerk. Valuch Tibor.) Budapest, 1995, 400-407.

Püski Levente: Társadalmi érdekképviselet és konzervativizmus. A felsőház felépítése a Horthy-korszakban. Debrecen, 1996.

Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Budapest, 1991.

Rudai Rezső: A politikai ideológia, pártszerkezet, hivatás és életkor szerepe a magyar képviselőház és a pártok életében (1861-1935). Budapest, 1936.

Sipos Péter – Stier Miklós – Vida István: Változások a kormánypárt parlamenti képviseletének összetételében (1931-1939). Századok, 1967. 3^. 602-621.

Sisa József: Kastélyépítészet a historizmusban. In A historizmus művészete Magyarországon. Művészettörténeti tanulmányok. (Szerk. Zádor Anna.) Budapest, 1993, 65-79.

Stier Miklós: Uralkodó elit, kormányzati hatalom – kormányzó réteg a Horthy-korszakban. Századok, 1983. 2. 434-444.

Szakály Sándor: A magyar katonai elit 1938-1945. Budapest, 1987.

Szakály Sándor: A magyar katonai felső vezetés társadalmi és anyagi helyzete, 1919-1945. In „A magyar katonatiszt” (1848-1945). (Szerk. Hajdu Tibor.) Budapest, 1989, 85-112.

Tar Ferenc: Festetics Tasziló gróf, majd herceg és Keszthely konfliktusai. In Rendi társadalom — polgári társadalom.

3. Salgótarján, 1991, 151-155.

Tilkovszky Lóránt: Teleki Pál. Legenda és valóság. Budapest, 1969.

Timár Lajos: A Magyar Nemzeti Bank hitelinformációs jelentései és a városi gazdasági elit a két világháború közötti Magyarországon. Aetas, 1992. 4. 73-83.

Török Imre: Kedves lovakról, furcsa emberekről. Budapest, 1980.

Varga László: A hazai nagyburzsoázia történetéből. Valóság, 1983. 3. 75-89.

Varga László: A pénz urai. História, 1981. 2. 17-20.

Vörös Károly: A főrendiház 1885. évi reformja (Egy kutatás tervei és első eredményei). In Rendi társadalom – polgári társadalom. 1. Salgótarján, 1987, 397-407.

Weis István: A mai magyar társadalom. Budapest, 1930.

Weis István: Hazánk társadalomrajza. Budapest, 1942.

Zolnay László: Hírünk és hamvunk. Budapest, 1986.