Ugrás a tartalomhoz

Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig

Kövér György, Gyáni Gábor (2006)

Osiris Kiadó

A KÖZÉPOSZTÁLY

A KÖZÉPOSZTÁLY

ÚRI REND – KÖZÉPPOLGÁRSÁG

„A középosztály a legnehezebben meghatározható, körülhatárolható társadalmi réteg” – kezdi a kérdés bemutatásának szánt fejezetet Weis István. Nem (csak) az okoz nehézséget, hogy szinte lehetetlen pontosan meghúzni lent is, fent is a középosztály határait. Bár, mint később lesz róla szó, ez önmagában is fogas kérdés. A magyar társadalomfejlődés egyedisége, tehát a nyugati normától való eltérése teszi igazán problematikussá a hazai középosztály fogalmának meghatározását. Hiszen az, ami a polgári (osztály)struktúra középosztályát alkotja, véli Weis és többen mások kortársai közül, Magyarországon nem vagy csak nyomokban létezik. Ezért is jut végül a magyar társadalomról szóló második könyvében arra az egyértelmű kijelentésre, miszerint: „Nálunk tulajdonképen középosztály nincs...” (Weis István 1942, 77).

Nincs, mert ami a helyét elfoglalja, az a „lényegileg tisztviselőosztály”, nem nyugatias polgári középosztály, pusztán csak „úri rend”. Hiszen nálunk a „középosztályra nézve meg éppen kötelező az úri rendhez tartozás”, tehát mindenki, aki köztisztviselői hivatásra adja a fejét, úrrá lesz mindenképpen. S minél kevésbé képes e hivatás keretei között ténylegesen (egzisztenciálisan) polgárként fennmaradni, annál fontosabb számára úri mivolta, „hogy ennek a sáncnak a védelme alatt húzza meg magát, különítse el magát azoktól, akik régi elhelyezkedéséből kiűzték és helyébe ültek” (Weis István 1930, 108).

Van persze egy nem úri középosztályunk is, az ipar, a kereskedelem és a szellemi szabadfoglalkozások terén képződő társadalmi közép, és – állítja Weis – ez pusztán a zsidók mobilitásának az eredménye. Mivel az ilyen kétségtelenül hiányzó és mind égetőbben szükséges polgári közép önmagából történő létrehozására sem az úri rend, sem a nép nem mutatott hajlandóságot vagy nem volt rá képes, vákuum keletkezett. „Ezt a hézagot használta azután fel a zsidóság, hogy saját fiait a középosztály soraiban elhelyezze...” (Weis István 1930, 113).

Úri rend és zsidó középosztály kettősségének már Weis István által megfogalmazott koncepciója Erdei Ferenc formulázásában vált később széles körben ismertté és máig népszerűvé. A kettős társadalomszerkezet Erdei-féle modelljéből sem hiányozhatott a különálló nemzeti (úri) középosztály és a tőle egyértelműen elváló polgári középosztály fogalma.

Ne gondoljuk azonban, hogy két egyenértékű félről, a magyar középosztály azonos súlyú komponenseiről van ez esetben szó. Korántsem. „Tehát amit mi középosztálynak nevezünk – teszi egyértelművé Erdei – az túlnyomó többségében értelmiségi alkalmazott: tisztviselő... Egész pontosan csak az állam, az egyház és az uradalom értelmiségi alkalmazottai számítanak a középosztályba. [hiszen] az iparforgalom értelmisége magántisztviselő, polgári középosztály, vagy városi polgárság, illetve közönségesen »zsidó értelmiség« [az én kiemelésem] (Erdei Ferenc 1995, 62). A csak zsidó értelmiség viszont azért nem igazi középosztály, mert a századfordulótól megindult ugyan e csoportok önállósulása, ám nem jutottak messze ezen az úton; végeredményben így „ez a réteg is urizáló polgárság volt, és a két háború közti korszakban még jobban, mint a háború előtt” (Erdei Ferenc 1995, 91). Hiába az őt kétségtelenül átható „polgári öntudat és modernség”, jószerivel nem több az úri rend (Erdeinél: a középosztály) puszta függelékénél.

Ha megpróbáljuk összegezni a korabeli, tudományos igénnyel megfogalmazott középosztály fogalmakat, akkor azt emelhetjük ki, hogy a középosztály hiánya vagy szerkezetileg problematikus volta a tulajdonképpeni polgárság gyengeségéből és önállótlanságából fakad. Abból, hogy az úri rend lett és maradt „a középosztályt hazánkban pótló réteg” és ugyanakkor „a zsidóság csaknem egészében a középosztály helyét foglalta el” (Weis István 1930, 81, 83). Vagy Erdei megfogalmazásában: „A magyar társadalomban nem fejlődött erős és széles továbbépülésre alkalmas képződménnyé a polgárság. [mivel] a polgárság nem a polgári forradalomban izmosodott meg, hanem lassú fölszivárgással épült ki, s ezt a gyermekbetegségét sohasem tudta kiheverni” (Erdei Ferenc 1995, 91-92).

Létezett-e tehát a Horthy-korban Magyarországon modern polgári középosztály, helyesebben: mennyiben tekinthető a létező középosztály egyáltalán polgárinak, és valóban élesen elkülönült-e egymástól kizárólagosan a maga számára középosztályi státust vindikáló történelmi vagy úri középosztály a jórészt (vagy egyedül?) zsidók alkotta vállalkozó osztálytól és értelmiségtől, a polgárságtól? Kulcskérdései ezek a modern kori magyar társadalomtörténetnek, melyre feltétlenül kell valamilyen választ adni. Ehhez azonban gondos leíráson és elemzésen át vezet az út, s ezen szeretnénk továbbhaladni. A fogalomalkotásnak semmiféle normativitása nem lehet annak akadálya (nem volt az Weis és Erdei számára sem), hogy eljussunk a középosztály konkrét, számokban is kifejezhető fogalmához.

De vajon milyen ismérvek szükségesek a középosztály gyakorlati meghatározásához? Kornis Gyulának igaza volt, amikor 1928-ban határozottan vallotta, „hogy pusztán a gazdasági kategória. nem elég a középosztály némileg is kielégítő elhatárolására”, mivel – tette hozzá – „határozott pozitív gazdasági kategóriába a középosztály fogalma maradék nélkül be nem szorítható”. Nem pusztán azért nem, mert szerinte is „az ún. történeti középosztály a par excellence középosztály”, de kivált azért nem, mert annak az a része, amelynek jövedelme időközben egy bizonyos határ alá zuhant, így kirekesztődne, és olyan lépne a helyébe, „aki bizonyára nem tartozik még a középosztály lelki egységébe, ha külső életstandardja felülmúlja is a középosztályhoz tartozókét” (Kornis Gyula 1981, 97-98).

Mégis: a jövedelem mértéke minden esetben elengedhetetlen, bár nem az egyedüli ki-

indulópont annak meghatározásakor, hogy kik alkotják a középosztályt. Többé-kevésbé egyetértés van akörül, hogy a középpolgárságot a nagypolgárságtól elválasztó jövedelemhatár valahol az évi 24 000 pengő körül állapítható meg. Nagyobb ugyanakkor a bizonytalanság a középpolgárságot a kispolgárságtól elhatároló, tehát az alsó jövedelemhatár kérdésében. Egyes korabeli vélekedések szerint ez a jövedelemminimum évi 3600 pengőben adható meg, ami, szól az indoklás, „megfelelhetett egy 50 holdnál nagyobb földbirtoknak és az a határ volt, amelyet a törvényhozó valóságérzéke egyrészt a jövedelemadó-mentes jövedelemnek, másrészt a társadalombiztosításra kötelezett jövedelemnek felső határként megszabott” (Neubauer Gyula 1941, 108).

Ránki György viszont a fővárosi kereskedők esetében az évi 6000 pengőt tekinti „polgári jövedelemnek”, a magán- és köztisztviselők tekintetében pedig az évi 4200 pengő jövedelemtől számítja a középpolgári szintet (a nyugdíjas köztisztviselőknél ennél kevesebbel kalkulál).

Bizonyára nem járunk tehát messze a valóságtól, ha a kis- és középpolgári jövedelmek közötti határvonalat az évi 3500-4500 pengő közötti sávban határozzuk meg.

A megfelelő nagyságú jövedelem az alapja a középosztályi léttől elválaszthatatlan polgári életmód vagy életstílus fenntarthatóságának. Első fokon ennek függvénye, hogy a középosztályba tartozás további életviteli mutatóiként tekintett lakáshelyzet, cselédtartás és egyéb fogyasztási szokások megütik-e a kívánt mértéket. A dualizmus korát követően ugyanakkor a polgárinak megfelelő jövedelem, a hozzá igazodó életstílus, valamint a hamisítatlan középosztályi (bár nem feltétlenül polgári, hanem például úri) ethosz és értékrend mind gyakrabban és mind többeknél került egymással ellentmondásba. A Horthy-kori középosztály definiálását éppen az nehezíti, hogy a századfordulón belülről még koherens középosztályi-polgári státus egyre inkább felbomlott. A bomlást két, egy időben zajló, bár ellentétes folyamat siettette. Az egyik a valamikori, öröklötten középosztályi családok tömeges deklasszálódásának, elkispolgáriasodásának korszakunkban végig akut folyamata, melyet az érintettek mint a középosztály válságát éltek át. A másik közreható fejlemény a korábban sajátosan polgári életvezetési elvek és gyakorlatok diffúziójának a folyamata. Ennek során olyan többnyire (kis)polgárosodási folyamatok bontakoztak ki, amelyek az alsóbb osztályok, benne olykor bérmunkásrétegekkel, polgári középbe történő betagozódását készítették elő. A jövedelmi téren így egymáshoz közel kerülő deklasszálódó, valamint alulról kiemelkedő külön szerkezeti elemek tehát úgy kezdték kitölteni a kispolgári élethelyzet kereteit, hogy végig megőrizték eredeti rétegjegyeiket. Mivel „értékrend és életstílus nem azonos fogalmak”, mert az „értékrend preferenciái akkor is érvényesülnek, ha azok az életstílus/életszínvonal redukálását követelik a mindennapi élet területén” (L. Nagy Zsuzsa 1997, 42), aligha csodálkozhatunk azon, hogy a deklasszálódás nem vagy alig módosított a középosztályi értékrenden. Viszont a csak kispolgári értékrend a kétségtelenjövedelmi és életstílusbeli előrelépés, illetve a süllyedő középosztállyal szembeni nivellálódás ellenére sem alakult át tisztán középosztályivá. Így az azonos vagy közel azonos életfeltételek (jövedelem, lakásmód, fogyasztási szint) mellett vagy azon belül a preferenciák, az értékrendet kifejező aspirációk és a szokáskultúra, valamint a személyek és családok közösségi kapcsolatrendszerei kivétel nélkül erősítették az elkülönülés legalábbis látszatának a megőrzését. Látszat és valóság tehát nehezen választható szét egymástól a korabeli magyar középosztály világában, ahol az értékrendi preferenciák folytonossága miatt a legteljesebb homályba borult, hogy kikből is áll ez az osztály és hol van nálunk egyáltalán középosztály. Pontosan ez avatta közmegegyezéssé a korban, hogy köztisztviselők képezik a par excellence középosztályt, az a foglalkozási csoport, amelynek mind az életstílusa, mind a jövedelmi viszonyai, tekintélyes tömegeit tekintve, jószerivel csak kispolgárinak minősíthetők.

Bizonnyal ilyen megfontolások nyomán választotta Weis István első helyen a műveltséget, második helyen a tevékenységet (élethivatást) rétegképző ismérvül, hogy csak „kisegítőnek” használja az anyagi helyzetet, „amelynek teljes felbillenése lehetetlenné teszi az illetőkre nézve a középosztályban maradást” (Weis István 1930, 122). Az iskolai végzettséget mint cenzust azonban nem egyöntetűen, hanem szelektíve vette figyelembe az egyes alkategóriáknál. Így a vagyon (önállók) és a jövedelem szerinti középosztály, tehát a polgári közép esetében minimumként elégségesnek ítélte a négy középiskolai végzettséget; az értelmiség és a tisztviselők középosztályba sorolásakor viszont az érettségi, de legalábbis a nyolc középiskola jelentette számára a belépőt a középosztály soraiba, mivel a csak négy középiskolát végzett közhivatalnokok „nagy része a létminimumon alul lévő, a proletársors minden keserűségét szenvedő kishivatalnok és díjnok” (Weis István 1930, 124). Ezért azután 1920-ra vonatkozóan 300 000 keresőben határozta meg a háromnegyed részben köz- és magántisztviselőkből álló, egynegyedében szabadpályás (értelmiség, vállalkozó) középosztály létszámát. Ez, eltartottakkal együtt, a teljes népesség 7-8%-át alkotta.

Egy másik korabeli, 1931-re vonatkozó és a jövedelem szerinti középosztály fogalmát számszerűsítő becslés ugyanakkor 540 000 főben szabta meg a középosztály létszámát; őket minősítette a szerző „valóságos középosztálybelinek”. Ám, úgy vélte, jóval nagyobb azok száma, akik „kellő jövedelem nélkül is középosztálytudattal” bírnak, akiket (föltehetően eltartottakkal együtt) 1,9 millióra taksált (Neubauer Gyula 1941, 110).

Erdei Ferenc, miközben hallgatott a középosztályba sorolás során alkalmazott gyakorlati elveiről, 1930-ra vonatkozóan 360 000 főnyi, a teljes népesség 9%-át alkotó középosztályról tett említést, melynek 47%-a a történelmi, 53%-a a polgári középosztály tagja. Budapestet illetően ugyanakkor Ránki Györgynek a jövedelemnagyságot, a lakásméreteket és a műveltségi ismérvet kombináló mutatói alapján 1930-ra vonatkozóan 30-35 ezer polgári keresőnépesség adódik, ami az aktív népesség mindössze 5-6%-a. Ránki becsült fővárosi adata azért olyan alacsony, mert három ismérv együttes alkalmazása nyomán a csak minden tekintetben kifogástalan polgári középosztály maradt fenn az osztályozás szűrőjén. Amellett, hogy ez a módszer országosan egyébként sem érvényesíthető (a lakáshelyzetről nincsenek rétegenkénti makroadatok), nem is igazán célravezető. Hiszen az anyagi helyzet és némely életmódminta mutatója alapján képzett társadalmi közép legföljebb a polgárság és nem a középosztály azonosításához segíthet hozzá (Ránki is ezt tűzte ki céljául).

A fővároshoz hasonlóan nagyobb haszonnal kecsegtet a középosztály helyi keretek közötti meghatározása, melyhez a virilis elit adja a legbiztosabb támpontokat. Természetesen adott település középosztálya vagy akár csak polgársága nem szűkíthető le a helyi elitre, a virilisekre, ám kétségtelen, hogy az utóbbiak hűen reprezentálják a helyi vagyoni-jövedelmi középosztályt. Budapesttől eltérően ugyanis a vidéki városok úgyszólván mindegyikében a közép-, sőt olykor a kispolgárság és nem a nagypolgárság (valamint az arisztokrácia) alkotta az adófizetők táborát. Természetesen akadtak itt is különbségek. Így egy-egy dunántúli városban jól érzékelhető a helyi elitben a nagypolgárság jelenléte; Pécsett a harmincas évek végére 11 a milliomosok száma. Viszont a szintén dunántúli és iparosodott Győrött ugyanakkor a város „gazdasági vezető rétegében szinte kizárólagosságra tettek szert az ún. középegzisztenciák tipikus képviselői” (Szakál Gyula 1987, 38). S természetesen az alföldi városok mindegyikében (nagy-, közép- és kisváros) a többnyire ingatlanbirtokos közép- és kispolgár egzisztenciák jutottak be legnagyobb számban – virilisjogon – a helyi képviselő-testületekbe (Debrecen, Hódmezővásárhely, Nagykőrös).

A középosztály és a polgárság (középpolgárság) fogalmai tehát nálunk csak részben esnek egybe, ám azt szinte lehetetlen pontosan meghatározni, hogy hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik határa. Tévúton járunk viszont, ha a ránk hagyományozott és a kivált Erdei által kiélezett középosztály-polgárság dichotóm szemléletmódhoz igazítjuk a réteghierarchia rekonstrukcióját. A középosztály versus polgárság következetes fogalmi végigvitele ugyanis ellentmond az egyes élethivatások (tevékenységek) belsőleg és szerkezetileg heterogén természetének éppúgy, mint a bennük rejlő közös és integráló erők kétségtelen hatásának. Bizonyságul vegyük szemügyre a középosztály néhány fő foglalkozási és életmódcsoportját.

A KÖZTISZTVISELŐ KÖZÉPOSZTÁLY

„Köztisztviselői karunk a magyar középosztály gerincét alkotja” – köszön vissza a jól ismert kortárs vélekedés ezúttal a középosztály illemét és nyilvános viselkedését szociográfusi buzgalommal feltáró szerző tollából (Makkai János é. n., 205). De vajon milyen értelemben és mennyire adhatunk hitelt e véleménynek? Makkai azzal toldja meg tézisét, hogy ezt a középosztályt kinevezi „vezető osztálynak”, mondván: „Köztisztviselői pályán nemcsak hivatali előmenetelt, hanem társadalmi karriert is lehet csinálni hazánkban. ” (Makkai János é. n., 208).

Elég futó pillantást vetni a köztisztviselők számbeli alakulására, anyagi létviszonyaira, vagy arra, hogy személy szerint kikből is verbuválódott a réteg, és nyomban kétségeink támadnak e közkeletű beállítással szemben, miszerint tehát „fogalmazási szakba kerülve” az illető rögtön „vezető osztályú emberré” lesz, vagyis előlép „megkülönböztetett úrrá”.

E sommás közhivatalnoki imázs érvényességét erősen csökkenti, hogy a rétegnek tulajdonított vezető szerep és társadalmi érvényesülési esély nehezen egyeztethető össze az állami alkalmaztatásnak, benne a köztisztviselői foglalkozásnak azzal az eltömegesedésével, amely olyannyira jellemző a korszak egészére. Igaz, a Horthy-kor a megörökölt állami bürokráciát, a közel negyedmilliós kereső népességet, képtelen lévén azt eltartani, kezdetben igyekezett radikálisan csökkenteni. A húszas évek eleji 210 000 fős állami alkalmazotti létszám ezért apadt le az évtized második felében nagyjából 150 000-re. Ám pótlólag ehhez még hozzászámítandó 40-50 000 (1926-ban kereken 46 000) önkormányzati és további közalkalmazotti tömeg, vagyis a teljes létszám az évtized vége felé így is 200 000 közelében járt. A harmincas évek mind nyíltabban etatista törekvései és kivált az évtized végi és a későbbi területi visszacsatolások következményeként azután az állami szektor robbanásszerű növekedésen esett át: csupán 1938 és 1944 között mintegy kétszeresére emelkedett az állami alkalmazottak száma, amely 1943-ban már 413 000 főt tett ki.

Természetesen az állami alkalmazottaknak ez a mindig is népes, ráadásul dinamikusan bővülő tábora számos társadalmi réteget zárt magába, s közülük legföljebb a tisztviselőket hozhatjuk közelebbi kapcsolatba a középosztállyal. Becslések szerint az állami alkalmazottak egyharmadát alkalmazták a korszak elején és végén egyaránt tisztviselői munkakörben, tehát a húszas évek második felében 60-70 000, az 1940-es években 130-140 000 kereső alkotta a háromnegyedében az állam, egynegyedében az önkormányzatok alkalmazásában álló köztisztviselői kart.

Tisztviselő egzisztencia azonban mindig is több volt ennél. Ha nemcsak a kinevezett, a véglegesített, de a kisegítő és ideiglenes állású tisztviselőket, valamint a kezelőket, díjnokokat is figyelembe vesszük, a húszas évek elején még legalább mintegy 20 000 fővel bővíthető a közhivatalnoki létszám, amely így a 80 000 főt is elérte. Igaz, az 1922-1925 között négy lépcsőben végrehajtott alkalmazotti létszámleépítések valamelyest ritkították az állami alkalmazotti népességet. Az 1922. és az 1925. évi két-két alkalommal végrehajtott racionalizálás során előbb 8500, majd több mint 35 000 állást szüntettek meg. De mivel egyidejűleg új állásokat is szerveztek, így 1923-1928 között legföljebb 39-40 000 állami alkalmazotti álláshelyet számoltak fel. A leépítések túlnyomórészt a díjnokokat, kezelőket, altiszteket és a pedagógusokat érintették. Másik következménye, hogy megugrott a nyugdíjasok tömege, akiknek a száma 1913-ban még csak 63 000, ám 1925-ben már a 100 000-et is eléri, és az arány a későbbiekben inkább emelkedik, mint apad.

Aligha hihető ezek után, hogy a hivatal, amely már a húszas évek derekán – családtagokkal együtt – legalább egymilliós népességet tartott el, automatikusan úrrá léptetett elő mindenkit, aki szolgálatába szegődött. Vagy ez csak a tisztviselő besorolásúak kiváltsága? Ha némi joggal feltételezzük, hogy az úriság nem egészen választható el a középosztályit legalább megközelítő életstílus, egy valamennyire is polgárinak tartott fogyasztási nívó és kultúra gyakorlásától, akkor a köztisztviselő annyi mint középosztálybeli tézis sem igazolható maradéktalanul. Az egész kérdés sarokpontja, hogy mit ér valójában a köztisztviselői jövedelem.

Minden ezzel kapcsolatos korabeli statisztika azt támasztja alá, hogy a köztisztviselőknek legfeljebb a kisebbségét illette meg középosztályi szintű jövedelem, és ez a kiváltság a húszas évek derekán aligha volt több a foglalkozási réteg egyharmadánál. Hiszen a 44 000, jövedelmét tekintve adatokkal dokumentált állami hivatalnok fele keresett 300 pengőnél, kétharmada pedig 400 pengőnél kevesebbet (beleértve a lakáspénzt is). Márpedig 300-400 pengő havi jövedelem alatt sem akkor, sem később nem volt rá esély, hogy bárki megfelelhessen a polgári életvitel kívánalmainak. Ezt a képet erősíti a mintegy 15 000 fővárosi köztisztviselőről 1928-ban készített részletes statisztika néhány vonatkozó adata is. Ebből kiderül, hogy a megkérdezettek felének a havi keresete 200 pengő alatt maradt, és háromnegyedüké nem érte el a 300 pengős határt. Igaz, ebben nem foglaltatott benne a külön lakáspénz. Mindebből az következik, hogy ilyenformán csak minden tizedik közhivatalnok tartozott a középosztályi jövedelmi sávba, mert 400 pengőnél többet keresett.

De nem alakult a helyzet másként a lakáshelyzet terén sem. Mi lehet beszédesebb annál a statisztikából kirajzolódó képnél, mely szerint a fővárosi köztisztviselők negyede egyszobás, tehát munkáslakásnak megfelelő otthonban, további kétötöde pedig kétszobás, vagyis kispolgári lakáskörülmények között élt. Azaz: a foglalkozási réteg legföljebb egyharmada felelt meg a minimum háromszobás, jellegzetesen középosztályi lakásnormának. Ezért is hiányozhattak sokuk életéből a polgári otthonnal szokásszerűen együtt járó civilizációs körülmények, mint a köztisztviselők felénél mind a fürdőszoba (!), mind a gáz. S szorosan ezzel függ össze az is, hogy tíz fővárosi köztisztviselőből legalább hat a legalsó lakbérosztálynak megfelelő, legföljebb 300 pengő negyedévi bérű lakásokban lakott, és négyötödének még cselédje sem volt.

A közalkalmazottak zömének, ám mindenképp döntő hányadának a középosztályi szintet sem elérő életnívója, ha nem is teljesen előzmény nélküli, de feltétlenül új fejlemény. A trianoni Magyarország elszegényedő államának és a leépítések ellenére is igencsak túlméretezett bürokráciának egyenes következménye a drámai hanyatlás gazdasági téren. Jellemző, hogy a húszas évek elején, tehát a leépítések előtt, a közalkalmazottak békebeli fizetésük 20-30%-át, a leépítéseket és a fizetésrendezést követően is csak 30-40%-át keresték. Ami egyébként szerény mértékű nivellálódással együtt következett be. Ennek ellenére is roppant nagy jövedelmi különbségek jellemezték a tisztviselő-társadalmat: a húszas években az I. és a XI. fizetési osztályba sorolt két szélső tisztviselő-kategória, a politikai elitbe tartozók és a kishivatalnokok fizetése között 13-14-szeres (a főváros alkalmazottai esetében csak 8-9-szeres) a különbség. Így viszont a nyomott tisztviselői fizetések feltételei közepette a kishivatalnokok (a VIII. fizetési osztálytól lefelé) jószerivel csak szerény kispolgári jövedelmet élvezhettek a korban. Az 1924-es tisztviselői státusrendezés értelmében magasabb fokozatba egy-egy fizetési osztályon belül háromévenként léphetett elő valaki, magasabb fizetési osztályba viszont csak kinevezés útján lehetett kerülni, melyre üresedés adott módot. Ezt követően 1927-ben rögzítették újfent az illetményeket (a gyakorlatban 1931-33 között ennél kevesebbet folyósítottak az alkalmazottaknak, de 1940-től visszaállt az 1927-es fizetési rendszer). A tisztviselői jövedelmek a minisztériumi fogalmazói karon, 1929-es adatok szerint, 500-800 pengő, külső szervei esetében 300-500 pengő között alakultak. A vármegyei önkormányzatok tisztviselői, lakáspénzzel együtt, átlagosan 400 pengőt kerestek ez idő tájt, és a fővárosi fogalmazói kar is a minisztériumokkal egyező illetményben részesült (600 pengő). A tisztviselői jövedelmek közötti szóródás tehát nemcsak a kistisztviselők és a vezető közhivatalnokok viszonylatában, hanem a munkaadó szervek szerint is strukturálta a tisztviselő középosztályt.

A közhivatalnok kortársak által is vallott úri középosztályi imázsa szempontjából azonban nem is az anyagi tényezők a döntőek. Ennek egyik oka, hogy a középosztályi lét statisztikailag mérhető minősége nemegyszer ellentmond a középosztályi identitás korabeli tapasztalatának. Az eltérés másik, talán fontosabb oka, hogy az úriság elsőrendűen nem is (csak) a polgári életkörülmények, hanem az állami hivatalból élés szinonimája, annak magától értetődő következménye. Ez a korabeli és azóta is érvényesnek hitt feltételezés azonban nem igazolható maradéktalanul. Mindenekelőtt az mond neki ellent, hogy a már középosztályi megélhetést sem mindenkor garantáló állami és egyéb köztisztviselői állás a foglalkozás eltömegesedésével társadalmi téren is mindinkább „felhígult”. Ez a közhivatali pálya úri jellegét erodáló folyamat olykor még statisztikai úton is érzékeltethető például az iskolázottsági és a származásra vonatkozó mutatók révén.

Az úriemberség egyik legfontosabb hagyományos ismérve a megfelelő, tehát a középiskolai végzettség (ha nem is az érettségi maga). „Ez az iskolacentrikus szabály vonta meg az úri társadalomhoz tartozás alsó határát” (Hajdu Tibor 1991, 14) a múltban (tehát a dualizmusban) éppúgy, mint később, a Horthy-korban. Legalább nyolc középiskolai osztály elvégzése volt tehát a belépő az úri középosztály tagjai közé (korábban ez a párbajképesség feltétele, amely a tartalékos tiszti rang megszerzésével vált lehetségessé). Ezen az iskolai cenzuson nyugodott a köztisztviselők szakmai és fizetési hierarchiájának a teljes rendszere is, melyet a képesítési törvény szentesített (1883:I. tc.). A törvény 1929-es megerősítése nyomán IX. vagy magasabb közigazgatási (tisztviselői) állást csak az tölthetett be, aki jogi, államtudományi vagy közgazdasági egyetemi diplomát szerzett és a gyakorlati közigazgatási vizsgát is sikerrel teljesítette. Továbbá: a fogalmazói szakon, tehát a teljes XI. fizetési osztályba osztott tisztviselői munkakörök betöltéséhez elengedhetetlen a legalább nyolc középiskolai osztály; ugyanakkor kezelő és díjnok alkalmaztatásához nem kívántak többet négy gimnáziumi (reálta- nodai, polgári iskolai) végzettségnél. A dualizmus kori és a Horthy-kori tisztviselői képesítési előírások (1929:XXX. és 1933:XVI. tc.) mintegy kijelölték azt a szűkebb alkalmazotti kört, akik jog szerint is úriemberek; ebbe az altisztek mellett sem a díjnokok, sem a kezelők nem értendők bele. Márpedig a közhivatalnokok létviszonyait dokumentáló statisztikák nem tettek különbséget a foglalkozási csoport úri és nem úri elemei között. Ezért ahhoz, hogy a köztisztviselők úri középosztályi részéhez ténylegesen eljussunk, a statisztikai kategóriából ki kell szűrni az iskolai cenzus szerint nem odavaló csoportokat.

Tudjuk, hogy a húszas évek elején, a leépítések előtt, a nem úri középosztályi köztisztviselők a kinevezett és véglegesített közhivatalnokok mintegy egyhatodát alkották. 1930-as adatok szerint viszont a fővárosi illetőségű köztisztviselők között a megfelelő arány a kétötödöt is túlhaladta némileg. Ami jól mutatja, hogy az állami (tisztviselő) bürokrácia folytonos mennyiségi expanziója éppen nem a szorosan vett úri státusú közhivatalnokok számszerű és aránylagos gyarapodásával járt együtt.

Ha ezen a ponton visszautalunk a fővárosi köztisztviselők 19 000 fős népességi mintáján 1928-ban végrehajtott statisztikai felmérésre, kiderülhet, hogy miért oly alacsony a réteg tekintélyes részének életszínvonala. Az iskolai végzettségi mintákból ugyanis megállapítható, hogy kevesebb mint harmaduk (31,3%) rendelkezett igazolt főiskolai-egyetemi végzettséggel, ami alapján a IX. vagy annál magasabb fizetési osztályba volt sorolható. További alig egyharmada ugyanakkor csak nyolc középiskolát végzett, s így jogot nyert a IX-XI. fizetési osztályokba beosztott állásokra. Végül: a statisztikailag vizsgált köztisztviselők közel negyedrészének volt – a díjnoki és kezelői álláshoz megkívánt – négy középiskolai osztályos végzettsége, és ezért ők nem is számítottak úriembernek a tisztviselők között. Vidéken nagyon hasonlóan alakult a helyzet azzal a csekély különbséggel, hogy kevesebb az egyetemi végzettségű és több a csak érettségizett közigazgatási tisztviselő (1930-as adatok).

A nem úri rendbe tartozó közhivatalnokok döntő hányada volt nő; éppen a nők terjedő közhivatali pályára lépése siettette a felhígulási folyamatot, mivel a nők, ha hivatali állást vállaltak, képzetlenebbek lévén, rendszerint csak kezelői vagy díjnoki beosztásra számíthattak. Persze úrinő eleve nem is lépett kereső pályára, ha viszont egy középosztálybeli feleség ennek ellenére mégis rászánta magát, hogy munkába álljon, az többnyire egyértelmű volt úrinői tekintélyének az elvesztésével vagy legalábbis a megrendülésével. Jóllehet a korban mind több (1928-ban a fővárosban a nőtisztviselők negyede) a feleség közhivatalnok.

Különösen a közigazgatási tisztviselők között akadtak nagy számban négy középiskolai osztályt végzett s napidíjasként vagy kezelőként foglalkoztatott nők. 1930-ban a közel ötezer nőtisztviselő közel háromnegyede rekedt így kívül az úri rend határain, ugyanakkor a férfi közigazgatási tisztviselők között ez az arány nem volt több 16%-nál. Hozzátehetjük azonban, hogy a nem fizikai munkakörök közül éppen a közigazgatási tisztviselői pálya volt elzárva a nők elől; arányuk e kategóriában 1930-ban is csak 14%, holott az összes tisztviselői és értelmiségi állást tekintve a keresők kereken harmada állt immár nőkből. Ami közvetlenül abból fakadt, hogy az 1920-as évek női egyetemi numerus claususa (1920-28) mellett, sőt attól függetlenül egyetemi szintű jogi képzésben a nők sem a dualizmus idején, de a Hor- thy-korban sem részesülhettek. Így a főleg jogi diplomához kötött közigazgatási tisztviselői pálya fogalmazási szakán nem is nyerhettek alkalmazást.

A közhivatalnokok azonosítása az úri középosztállyal, ezek szerint, nemcsak azért leegyszerűsítés, mert a (közigazgatási) tisztviselők igen nagy hányada élt a középosztály szintje alatt és nem voltak adva számára polgári (legföljebb a kispolgári) életkörülmények. Ám azért is félrevezető, mert a foglalkozási csoport nem csekély része, szerényen számolva is a negyede, már iskolai végzettsége alapján sem kvalifikálta magát az úri rendbe.

Eredetileg a középbirtokos nemesség (és leszármazottaik) hivatalnokká átalakuló és dzsentriként ismert rétegével kapcsolódott össze a köztisztviselők úri minősége. Fontos lehet tehát, hogy ki honnan, milyen társadalmi miliőből érkezett e posztra, hiszen talán nem is az aktuális attribútumok (az anyagi jólét és az iskolázottság mértéke), hanem az öröklött tulajdonságok, a családi név teremtette meg az úri identitás alapjait. Ilyen tekintetben vajon mennyire számított úrinak a Horthy-kori köztisztviselő-társadalom?

Az újabb történeti kutatások igazolják, hogy még a dualizmusban feltételezettnél is csekélyebb a dzsentri származásúak részvétele a közhivatalnoki állások betöltésében, sőt szerepük gyakorlatilag szinte elhanyagolható. Andrew C. Janos szerint az állami bürokráciának legfeljebb a hetede volt 1927-ben dzsentri eredetű, s joggal feltételezhető, hogy egy-másfél évtized múltán ez az arány még kisebb lett. Igaz, már Szekfű Gyula is regisztrálta, miszerint „ma már odajutottak a dolgok, hogy a dzsentri eredeti fogalma teljességgel elhomályosult... a szó maga is kezd Trianon óta kiveszni a használatból... a helyét az »úri« társaság vagy hasonló kifejezések foglalták el.” (Szekfű Gyula 1940, 412-413).

A dzsentri helyébe, vélhetően, maga a közhivatalnoki kar lépett, őrá szállt át az úriság kitüntető bélyege. A folyamat előrehaladását mutatja az a szembeszökő eltérés, amit a nyugdíjas (tehát korosabb) és az aktív köztisztviselők családi háttere között felfedezhetünk, ha kézbe vesszük a fővárosi illetőségű köztisztviselőkről, 4287 nyugdíjas és 14 585 aktív alkalmazottról 1928-ban készített statisztikát. Hiszen amíg a (korosabb) nyugdíjas tisztviselők egyharmada, a nyugdíjas (tehát szintén tisztviselő) apákkal együtt is csak a kétötöde született hivatalnok- és alig több mint a harmada szűkebben köztisztviselő-családba, addig ez az arány az aktív köztisztviselők oldalán 51,4%, valamint 46,6%. Kétségtelen tehát, hogy már két egymást váltó generáció viszonylatában mindjobban kiütközött a közhivatalnoki kar önrekrutációs hajlama.

Kérdés: a pálya utánpótlásának milyen más társadalmi forrásait szorította ki vagy szorította hátrébb az önrekrutáció? Elsősorban az önálló, vagyis a birtokos (üzem- és bolttulajdonos) rétegek gyerekei előtt zárult be egyre erőteljesebben a köztisztviselői állásszerzés lehetősége; a nyugdíjasok még közel felének, az aktívak már kevesebb mint a negyedének az apja volt önálló, egyaránt zömmel iparos és kereskedő egzisztencia.

A köztisztviselőknek a belépési mobilitás szempontjából észlelt viszonylagos zártsága és egyre zártabbá válása akkor érzékelhető kellőképpen, ha a foglalkozási csoport kifejezetten úri magját vizsgáljuk származásában. Ehhez a „fogalmazási és tudományos szakon” alkalmazott fővárosi illetőségű férfi tisztviselők 3646 fős mintája szolgál adatokkal 1928-ból. Eszerint közel háromnegyedük (71,4%) származott tisztviselő (benne a szabadfoglalkozású értelmiséggel) apától, ezen belül pedig egyértelmű a közalkalmazotti apák dominanciája. Ugyanakkor a kezelőként alkalmazott tisztviselő férfiak kevesebb mint a fele tartozott, származása folytán, ugyanehhez a társadalmi miliőhöz, s nem elhanyagolható köztük az iparos apák képviselete sem (13%).

Nem adható ugyan pontos válasz arra, hogy a köztisztviselő apák mekkora hányada volt ténylegesen az úri középosztály tagja (tehát fogalmazási szakon alkalmazott közhivatalnok), ám az aligha lehet vitás, hogy a húszas évek vége felé az úriként definiált köztisztviselői kar, kevés kivétellel, önmagát termelte újra fiai (és jóval kevésbé a lányai) révén. A kép országosan legföljebb annyiban tér el ettől, hogy a vidéki köztisztviselők között kisebb az önrekrutáció, mivel az 1930-as népszámlálás mobilitási adata szerint legföljebb kétötödük mögött feltételezhetünk homológ családi hátteret. Egyszersmind a fővároshoz mérten vidéken még mindig számottevő, bár már korántsem mérvadó a birtokos (benne a parasztbirtokos) szülői indíttatás: országosan a férfi közigazgatási tisztviselőknek egyenesen a hatoda került ki ebből a szociális körből.

Adatok hiányában nem követhetjük tovább nyomon a társadalmi összetétel témánk szempontjából igen fontos kérdését. Holott a gazdasági válság és a nyomában járó politikai jobbra tolódás (Gömbös-éra) okozta foglalkoztatási instabilitás és fluktuáció, valamint a tisztviselőállások számának 1938 utáni hallatlan felduzzadása, ezzel sok új személy valószínű belépése a közhivatalnoki pályára egyaránt módosíthatta a foglalkozási csoport, tehát az úriként tisztelt tisztviselőréteg származási arculatát. Aminek egyik jellegzetes, a kispolgárosodáson át vezető többlépcsős mobilitási csatornája, hogy a hivatali altiszt gyermeke segédhivatali tisztviselővé lép elő, ennek a gyermeke előtt pedig megnyílnak a középiskolához, sőt a főiskolához kötött közhivatali állások is.

Az 1930-as adatok további tanulsága, hogy a közigazgatási tisztviselőknek legalább a fele nyerte utánpótlását a nem úri (tisztviselő, birtokos) középosztályok soraiból. De vajon volt-e hatása ennek a személyi felfrissülésnek és társadalmi átrétegződésnek a pálya úri jellegére vagy érintetlenül hagyta azt? A kérdésre a kortárs elemzők válasza rendszerint az, hogy inkább az urak asszimilálták a polgárokat és nem fordítva történt a dolog. Makkai János egész középosztály-koncepciója azon a feltevésen alapul, hogy: „Az új elemek inkább eldzsentrisedtek, minthogy új életérzést hoztak volna magukkal és ezzel a közszolgálat teljesítésének felfogását korszerűbbé tették volna” (Makkai János é. n., 206).

Kezdetben Weis István is azt fogalmazta meg, hogy „a gentry máz jobban ragad a polgárságból kikerült egyénekre, mint a régi nemesség maradékaira.” (Weis István 1930, 111).

  1. ben megjelent könyvében viszont mintha eltávolodna ettől a dualizmusból áthagyományozott tisztviselőimázstól. Először is kijelenti: „Nem áll, mit oly sokáig hangoztattak: egyes szolgálati ágakban, például a vármegyei igazgatásban csak egyes családok fiai boldogulnak. Ha lapozunk a Tiszti Címtárban, inkább azt a megfigyelést tehetjük, hogy sok törvényhatóságban a régi történelmi családok neveinek viselőit inkább az alsóbb állásokban látjuk és a felsőbb állásokat újabb rétegek fiai foglalják el. Nem a gentry-összeköttetések döntenek tehát, hanem egyéb rokoni, baráti és politikai pártkapcsolatok.” Ugyanakkor továbbra is úgy véli, hogy „a középosztály helyén lévő réteg úrnak képzeli magát” (Weis István 1942, 87).

Utóbb szintúgy ez a felfogás honosodott meg a történeti köztudatban, melyet leghatásosabban talán Bibó István fejtett ki 1947/48 során. E koncepció értelmében a kegyelem érettségi és a mezei jogászat intézményeivel is alátámasztva az állami bürokrácia olyan kvázi szakszerű értelmiséggé alakult át, amely mint keresztény középosztály makacsul ellenállt a tisztán polgári középosztállyá válás gyenge kényszereinek. Mint írja: „az elnevezés [keresztény középosztály] az úriembernél polgáribban hangzik [ugyan], de valójában a proletárforradalom élménye után az egykori köznemesség mozdulatlan, hierarchikus társadalmi szemlélete sokkal elszántabban és nyíltabban jelentkezik [körében] mint azelőtt” (Bibó István 1986, 599).

Ennek a mélyen a korabeli tapasztalatban gyökerező bürokráciaimázsnak ad Szabó Zoltán érzékletesen hangot szociográfiájában. Miután előrebocsátja, hogy a hivatalok presztízshierarchiája vidéken a vármegyeházzal kezdődik és a magánvállalat irodájával ér véget, a jelenséget a nemesi eredetű közhatalom fogalmi kontinuitásával magyarázza. „A középosztályban a hivatalok és állások sem fontosság vagy nemzeti szerep szerint ítéltetnek meg, hanem a hatalom mérve szerint és aszerint, hogy a hatalom jellegben mennyire van közel a régi nemesi hatalomhoz. Minél közelebb van egy szerepkör a régi nemesi-úri-megyei hatalomhoz, annál méltóságosabb” (Szabó Zoltán é. n., 184).

S ez nem is puszta eufemizmus, hanem szó szerint értendő, mivel a III., a IV! és az V fizetési osztályba sorolt államhivatalnokok, valamint belügyminiszteri rendelkezés értelmében (1922) egyes önkormányzati főhivatalnokok (a vármegyei főispán és alispán, a városi polgármester és alpolgármester, mind az V fizetési osztályba sorozva) a „méltóságos” cím vagy megszólítás használatára jogosultak (Budapest Főváros Levéltára IV 1409. b. 2833/1922-I.). Ám a VI. fizetési osztálynak megfelelő tisztviselő-kategória számára már csak a „nagyságos”, a nála is lejjebb álló kishivatalnoknak és egyébként minden érettségizettnek pedig a „tekintetes” megszólítás dukált. A cím- és rangkórság jól érzékelhető külső jele az úri társadalmi értékrend iránti feltétlen elkötelezettségnek, ami valóságos struktúraképző erővel hatott a Horthy-kor- ban. De vajon csak és kizárólag ez hatotta át a hivatal és a hatalom világát?

Túl azon, hogy a hierarchikus, tehát tekintélytiszteleten nyugvó társadalmi szerveződés és csoportidentitás a polgári értékek szempontjából példaszerű Nyugaton sem egészen ismeretlen (Anglia rá a legjobb példa), az előbb mondottak után sem eleve eldöntött, hogy a dzsentritől visszamaradt úri máz a Horthy-kori köztisztviselői lét egyedüli vagy akár csak meghatározó karakterjegye. Ha a szakszerűség egyértelműen polgári erény és jellemvonás, akkor a közhivatalnok úri/polgári minőségének a meghatározása során vizsgálni kell, hogy a szakértelem ethosza része-e a köztisztviselő kulturális habitusának és egyáltalán milyen helyet foglal el benne.

A képesítési rendelkezések folytán az igazolt iskolai végzettségen alapuló szaktudás már a századfordulótól sok helyt előfeltétele az úri középosztály számára fenntartott hivatalok elfoglalásának. De vajon komolyan vehető a köztisztviselők így kikényszerített értelmiségi professzionalizációja, vagy mint Bibó állítja, nem több a színlelt szakszerűsödés látszatánál? Ezen Bibó azt érti, hogy mindazok, akik „társadalmi adottságuknál” vagy ambícióiknál fogva úriemberek, úgy jutnak be „az úriemberek nagyobb részét tápláló értelmiségi munkakörbe. [hogy] az értelmiségi szerepkörbe és a szakmába való elmélyedés nélkül” megszerzik annak előírt formai kellékét, a diplomát. S erre a magyar iskolarendszer kivételes lehetőséget ad sajátos gimnáziumi és egyetemi különútjaival (Bibó István 1986, 512).

Mind több jel utal rá, hogy a közhivatalok megannyi posztján megkövetelt szakszerűsödés, polgárias tisztviselői professzionalizálódás több volt puszta látszatnál. A kutatások mai fokán ma még csak egyedi példák során át mutathatjuk be, hogy egyébként velejéig dzsentri és/ vagy úri miliőből érkezve is milyen mértékű professzionalizálódásra, ha úgy tetszik, polgárosodásra került sor a közhivatalok rendi levegőt árasztó világában.

A Szabolcs megyei főszolgabíró, a naplóíró Olchváry Pál, aki származását nézve (apja elszegényedett, s ezért hivatalt vállaló középbirtokos nemes), sőt hivatali karrierje (előbb szolgabíró, majd 1899-től három évtizeden át főszolgabíró), végül identitása, jellegzetes társadalmi kapcsolatrendszere, életmódjának nem egy vonatkozása folytán hamisítatlan dzsentri, hivatalnokként, de magánemberként szintúgy mégis telis-tele van polgári tulajdonságokkal. A családja nemesi eredetének a dokumentálására sem időt, sem pénzt nem sajnáló, határozott úri tudattal vértezett hivatalnok amellett, hogy átlagost meghaladó szakmai elmélyülést tanúsít, ráadásul feltűnően élénk kulturális életet is él. Már a 60. életévéhez közeledik, midőn német nyelvtanulásra adja a fejét és egy komoly magánkönyvtár összegyűjtésébe fog. Vagy: a hazai rádióadások megindulását követően hamarosan készüléket vásárol magának, majd buzgó rádióhallgatóvá lesz. Ez pedig a korabeli úri (sőt még arisztokrata) körökben is kifejezetten ritka gyakorlat, mivel a rádióhallgatást „valami zsidós”, tehát polgári szokásnak tartották. Éppen a szakszerűségre törekvés, a nagyfokú kulturális aktivitás vagy a dzsentri hedonizmus kárhoztatása (melynek naplójában hangot ad) árulják el a benne megbúvó polgárt.

Másik példánk „hőse” a már századelőn született generáció tagja, aki hivatali karrierjét a fővárosban mint minisztériumi tisztviselő futja be az 1930-as és 1940-es években. A látszatra szabályos úri életet folytató fiatalember, Trajánovits Lajos erdélyi dzsentricsalád leszármazottja, aki szüleivel együtt 1919-ben került vagonlakóként a trianoni Magyarországra. A jogi egyetemre járva Trajánovits életének fontos, szinte központi része az úri társaságban forgolódás. Ennek jegyében tölti be 1931-től néhány éven át a Foederatio Emericana Jogászblokk elnöki tisztét; e szervezet fő feladata a jogászbálok évenkénti megszervezése. Egyetemi éveit követően mint ÁDOB-segélyezett (szellemi szükségmunkás), családi protekció révén először a Székesfővárosi Pénzügyigazgatóságon, nem sokkal később a Pénzügyminisztériumban kap időszaki állást. Az utóbbi helyen dolgozik, 1941-től miniszteri titkári beosztásban, egészen az 1940-es évek derekáig.

Igaz, minisztériumi alkalmaztatása időben megelőzte a diploma megszerzését (sub auspi- ciis doktorrá avatását), ám pályája későbbi szakaszain Trajánovits kötelezően végighaladt a szakmai professzionalizálódás akkoriban szokásos megerőltető útján. Ami azzal indult, hogy a főnökei tudtára adták: „a kötelező közigazgatási vizsga szükségessé teszi, hogy a szövevényes pénzügyi adminisztráció egyéb ágaiban is tapasztalatokat szerezzek, mert ezek hiányában nem fogom tudni letenni a nagyon nehéz általános közigazgatási vizsgát és a még nehezebb pénzügyi szakvizsgát. Pár évvel ezelőtt ugyanis elrendelték a kötelező általános közigazgatási vizsga és a minisztériumonként más és más közigazgatási szakvizsga letételét” (Trajánovits Lajos 1993, 65).

Hivatalnokunk, ezért, a következő két évet intenzív tanulással, valamint gyakornoki tapasztalatszerzéssel tölti többek között a Pénzügyigazgatáson, a Magyar Nemzeti Bankban, a Pénzintézeti Központban és a Vámhivatalban. Véglegesített minisztériumi álláshoz 1938-ban, csak vizsgáinak, benne a különbözeti jogi szigorlattal, sikeres letétele után jut. „Bizony ilyen rendkívüli nehézségekkel kellett megbirkózni annak, aki miniszteriális tisztviselő akart lenni; nem lehetett csak úgy besétálni az utcáról.” – összegzi a történteket visszaemlékezésében a volt államhivatalnok (Trajánovits Lajos 1993, 70).

A teljes igazsághoz az is hozzátartozik azonban, hogy az 1929-ben törvényben előírt (XXX. tc.), 1931-től rendeletileg is bevezetett gyakorlati közigazgatási vizsgát a köztisztviselők egyoldalú (előírt) jogi képzettségének a korrigálása tette igazán kívánatossá. Nem véletlenül hangsúlyozta Magyary Zoltán, a közigazgatás-tudomány legkiemelkedőbb korabeli művelője az 1932-ben kormánybiztosként készített racionalizációs programjában, hogy a „jogi végzettségűekkel szemben nagy új követelményt” jelentő szakvizsga a legfontosabb eszköz a fogalmazási tisztviselők „képzésének emelése” során (Magyary Zoltán 1979, 449).

A köztisztviselők és a szakszerűség kapcsolatát közvetlenül érinti, hogy mindazokban a rétegekben, ahol a mobilitás fő célpontjává egyre inkább a köztisztviselői állások lettek, a gyerekek iskoláztatása komoly stratégiai jelentőségre tett szert: „mind a középosztály, mind a kispolgárság taníttatni akarta gyermekét. Ez a közös jellemző olyan erővel hatott, hogy mindkét részről szinte erejüket meghaladó mértékben voltak készek áldozatot hozni” (L. Nagy Zsuzsa 1997, 41). Amit egyik oldalon a középosztályi helyzet megőrzésére való görcsös törekvés, a másik oldalon a középosztály soraiba történő mielőbbi felemelkedés motivált. Az ilyen irányú „beruházás” népszerűségét jól tükrözi a közép- és részben a felsőfokú képzés kétségtelen tömegesedése a korban. Amíg 1910-ben az ország Trianon utáni szűkebb területén a megfelelő korú fiúnépesség 4,5%-a, addig 1930-ban ennek a duplája, 9,1% járt nálunk középiskolába, és az érettségizettek 60-70%-a tanult tovább. Megnőtt tehát az igazolt iskolai végzettség társadalmi értéke, vele együtt kiéleződött a verseny a korlátozott iskolázási lehetőségek megszerzéséért.

Nem pusztán a fokozódó konkurenciaharc, de a középosztályi családok intézményes iskoláztatási privilégiumainak a folyamatos elsorvadása (a középiskolai felvételi vizsga eltörlése 1924-ben, a köztisztviselők tandíjkedvezményének a megszüntetése 1933-ban, vagy a köztisztviselői ösztöndíjak lassú kimúlása 1927-et követően), mind olyan tény, amely csökkenti a csak látszólagos tisztviselői szakszerűsödés tézisének a hitelét. Hogy milyen kiélezett harc dúlt egyes, főként a középosztályba kerülést biztosan garantáló iskolai helyekért, valamint hogy ebben a küzdelemben mennyire nem (csak) öröklött úri „társadalmi adottságok” számítottak, arra nézve álljon itt példaként a következő eset.

Úri, sőt kimondottan dzsentricsaládból származott a félárva Thassy Jenő, akinek katonai reáliskolába való felvételi kérelmét az ilyen ügyekben dönteni hivatott személy, a miniszterelnök (!), maga Gömbös Gyula kereken elutasította. A hadiárva, személyében történelmi családokat fémjelző és vitézi címmel is felruházott fiatalembert, hathatós személyes közbenjárásra, végül a kormányzó, Horthy Miklós segítette hozzá, hogy bekerülhessen a kadétiskolába és tisztjelöltté válhasson. A tiszti utánpótlásnak ezt a közvetlenül irányított szelekcióját, a példa bizonyítja, az 1930-as években, ahogy Weis kifejezte, már nem egyedül a dzsentri-összeköttetések, a velük járó automatizmusok, hanem „egyéb rokoni, baráti és politikai pártkapcsolatok” szabták meg. Hiszen a szóban forgó és az egész Nemzeti Kaszinót foglalkoztató ügyet is olyképpen értékelték a korban, hogy „a kormányzó döntését Beth- len-győzelemként könyvelték el.”, vagyis politikai jelentést tulajdonítottak neki (Thassy Jenő 1996, 61).

Az úri rend, a keresztény középosztály és a köztisztviselői kar minden további nélkül aligha tekinthetők tehát pusztán szinonimáknak. Nemcsak azért nem, mert – mint láttuk – a köztisztviselők jelentős hányada eleve nem is tartozott a középosztályhoz; vagy mert a közhivatal sem csak puszta úri hivatás, hanem sokak számára igazolhatóan tényleges értelmiségi életpálya. De az sem mellékes végül, hogy az úri rend külső megnyilvánulásaként értékelt cím- és rangkórság, a megszólítások szabályozott rendje egyáltalán nem korlátozódott csupán a közhivatalokra. Az úriemberek és a nem úriemberek világa, ha csak a közéleti címek és rangok használatát nézzük, végeredményben a fizikai és a nem fizikai munkából élők között vált szét egymástól. Az előbbieknek legföljebb a „kend”, a „maga” megszólítás járt, ám az utóbbiakat egyaránt megillette az úri titulus kezdve a „tekintetes”, a „nagyságos”, folytatva a „méltóságos” és a „kegyelmes” úron át egészen a „főméltóságú” megszólításig. Az utóbbi Horthy kormányzót, a hercegprímás őeminenciáját, a kalocsai érseket és a kevés herceget illette meg.

A nagyságos úr, mint a legtömegesebben forgalomban lévő megszólítás pedig jól mutatja, hogy milyen heterogén és horizontálisan széles az úriemberi minőség „osztálytartalma”, hiszen ez a titulus egyaránt megillette az úri középbirtokosokat, a vezető köztisztviselőket, az egyetemi végzettségű értelmiségieket és a tőkés középpolgárság képviselőit.

Tény viszont, hogy jóllehet az úri rendbe ekkor már nem lehetett egyedül csak a születés vagy az élethivatás alapján bekerülni, mégiscsak hatott egy szigorú szelekciós elv, melyet nem fejezett ki maradéktalanul a címek és rangok rendszere. Az úri rend fogalmát a Hor- thy-korban mindinkább a társas érintkezés gyakorlata szabta meg autonóm módon azáltal, hogy a formálisan (kaszinói tagság) és kivált informálisan a társasághoz tartozók számára tartotta fenn az úriember státusát. Megyeszékhelyen, kisvárosban vagy egy-egy arisztokrata kastély köré szerveződve az úri társaság ugyanakkor nem képezett többé sem állandó, sem változatlan összetételű személyi csoportosulást. A köztisztviselők pozicionálisan adott köre is csak annyiban élvezett előnyt az úri társaságba kerülés során, hogy a születéssel kapcsolatos családi-barátsági kapcsolati rendszeren (a kapcsolati tőkén) túl a közhatalmi funkciók hierarchiájának személyes képviselőjeként minden helyi közösségben jelen volt valamilyen szinten; ráadásul mindig egyértelmű volt, hogy miféle tekintélyt is élvez adott beosztású közhivatalnok. A hivatal már a maga keretein belül nyilvánvalóvá tette az egyenrangúság tényét, meghatározva annak határait lefelé, és a tegezés intézménye révén integrálva az úriemberek társaságát. Ami nem zárta ki, hogy a tegezés ellenére akár ebben a szűk körben is érvényesüljenek a finom megkülönböztetések.

Az úri középosztály tehát több is, kevesebb is annál, mint amit köztisztviselőként azonosíthatunk. Több, amennyiben az úri társaság tagjai között esetenként arisztokraták éppúgy találhatók, mint jómódú, magasan képzett, polgári származású értelmiségiek, ritkábban vállalkozó középpolgárok. Kevesebb is nála ugyanakkor, mivel nem minden köztisztviselő kvalifikálta magát az úri társaságba, és nem minden tagjuk volt képes élethossziglan benn maradni a helyi közösségek úri társaságaiban.

Az úri középosztály és a tisztviselői kar párba állítását a keresztény középosztály fogalma teszi teljessé. Tény, hogy a köztisztviselőkön belül a zsidóság már a dualizmus évtizedeiben legföljebb a teljes népességbeli arányának megfelelő számban jutott képviselethez; a két háború között viszont, olyan korban, amely kezdetben a rendszer keresztény jellegét hirdette jelszó gyanánt, a zsidók részesedése a köztisztviselők között ezt a szerény szintet sem érte el. Ebből gyakran vonják le következtetésként, miszerint „a polgárosulásra kész nem-zsidó rétegek gyenge gazdasági-társadalmi versenyképessége” a fő oka, hogy e rétegek szakmai mobilitása a „védett”, csak nekik fenntartott érvényesülési pályák felé irányult (Karády Viktor 1997, 83). Ezeken a nem piaci pályákon azután úrként juthattak hozzá mindazokhoz a státusokhoz, melyeket a zsidóknak a piacon teljesítmény útján kellett a maguk számára biztosítani, ha megkapták egyáltalán a kellő megbecsülést.

Láttuk, a hivatali szakmai előrejutás „védettsége” legalább annyira a mítoszok körébe tartozik, mint a köztisztviselők sommás azonosítása az úriemberekkel; a köztisztviselők vitán felül szinte kizárólagosan keresztény, tehát nem zsidó jellege önmagában szintúgy nem elégséges indok az úri társaság és a keresztény középosztály fogalmi egybemosásához. Ahhoz viszont, hogy a középosztály természetéről igazán képet alkothassunk magunknak, külön is meg kell vizsgálni középpolgári összetevőjét, amelynek tekintélyes része valóban kívül állt ugyan a keresztény középosztályon, jóllehet közülük számosan beletartoztak az úri társaságba.

A „POLGÁRI” KÖZÉPOSZTÁLY

A tevékenységét és jövedelmének a forrását tekintve piaci léthez kötött középosztály létszámát, belső tagolódását szinte lehetetlen meghatározni. Erdei Ferenc, 1930 vonatkozásában, 190 000 keresőre, eltartottakkal együtt 400 000 főre, vagyis a népesség közel 5%-ára becsülte a „polgári középosztályt”. Ám homályban hagyta, hogy milyen módon jutott erre a számszerű eredményre a népszámlálási statisztika nyomán. Ránki György a jövedelemszintet, a lakásméretet és a cselédtartást kombinálva ugyanerre az időszakra vonatkozóan 30-35 000 családot (keresőt) valószínűsített budapesti polgári középosztályként. Igaz, ő a közalkalmazottakat is beleértette a fogalomba. Az általa így megbecsült tömeg a város népességének szintén mintegy 5-6%-át képezte.

Ha a közalkalmazottakat, valamint az értelmiségi, bár szabadfoglalkozású rétegeket leszámítjuk, maradnak a középvállalkozó kereskedők, iparosok (ipari középvállalkozók), valamint a magántisztviselők. Velük foglalkozunk a következőkben.

A polgárság középosztályi társadalmának az önálló egzisztenciák, minden jel szerint, kezdettől a kisebbik, sőt egyre fogyatkozó részét alkották. Ugyanakkor magán a vállalkozó (az önálló) középpolgárságon belül is szembeszökő az aránytalanság a kereskedők és az iparosok között, mivel az utóbbiak a kereskedőknél jóval kisebb arányban képviseltették magukat a rétegben. „A mintegy 20 000 önálló pesti iparos túlnyomó többségét, 70%-át munkás vagy alsó kispolgári életkörülmények között találjuk” – jegyzi meg Ránki, majd hozzáteszi: a kereskedők között a megfelelő arány csak 60% körüli (Ránki György 1990, 60). Hasonlót tapasztalunk, ha a középpolgárság felső vagyoni csoportját vizsgáljuk. Amíg 1933-ban az 5-20 000 pengős nettó jövedelmi sávban 3423 az iparosok, addig közel ötezer (4943) a kereskedők száma. A kereskedők iparosokénál relatíve magasabb életszínvonalát az adózás felől is érzékeltethetjük. Az iparosoknál az évi kereseti adóalap minimuma 1000, a kereskedőknél 1200 pengő. A harmincas évek derekán az iparosok több mint négyötöde, a kereskedők között csak kétötöd rész tartozott ebbe a legalsó adósávba.

A kereskedőkön belül aszerint alakult a hierarchia, hogy bolti kiskereskedést vagy elosztó nagykereskedést folytatott-e valaki. A 13 575 főre a kereskedők nagyjából felére kiterjedő 1928-as fővárosi adatgyűjtés szerint a kereskedők egytizede volt nagykereskedő, tehát stabil középpolgári egzisztencia. Ami szinténjelzi, hogy még a kereskedők között is milyen vékony a kifejezetten középosztályi összetevő.

A kereskedőket és főként középpolgári hányadukat a zsidó származásúak dominálták: tíz kereskedőből legalább hat volt zsidó a Horthy-korban. Ilyen magas koncentrációt a banki szféra kivételével a zsidóság semmilyen más foglalkozási területen nem mutatott. Hiba lenne azonban túlbecsülni a zsidók önállóság iránti vonzódását, azt feltételezve, hogy „a szabadpiacon érvényesíthető vállalkozói készségek és erények a magyarországi zsidóság mintegy eredeti kollektív tulajdonságait képezték” (Karády Viktor 1997, 90).

Amint arra Ránki György maga is rámutatott: a magánvállalkozás csak és kizárólag akkor tűnt igazán vonzónak a zsidóság mobil tagjai számára, ha az a máshol elérhetőnél többet jövedelmezett és nagyobb társadalmi elismerést hozott. „Ha azonban – folytatja –, ezeket a célokat hivatalnoki beosztásban is el lehetett érni, a tisztviselői állás legalább akkora vagy talán még nagyobb vonzerőt gyakorolt rájuk” (Ránki György 1987-88, 265). Amit a magántisztviselői pálya zsidókra kifejtett nagy vonzereje is alátámaszt.

A kereskedők, a zsidósággal való szoros kapcsolatuknak megfelelően, a magyar társadalom legurbanizáltabb rétegeinek egyikét alkották. Az önálló kereskedők egészére vonatkozó adatok szerint a 12 törvényhatósági jogú város volt kétötödük otthona, és ugyanakkor minden harmadik kereskedő Budapesten lakott. Jóllehet a szatócs jellegű kiskereskedések zöme kisvárosokban és falvakban lokalizálódott. A zsidó származású kereskedők még ennél is jobban kötődtek a városokhoz; fele részük Budapesten és a nagyobb vidéki városi központokban élt. Ez is oka annak, hogy a helyi (városi) elit, a virilisek nem ingatlanbirtokos, tehát kifejezetten polgári élcsapata zömmel a legmódosabb helybéli kereskedőkből állt az ország szinte minden vidéki városában.

A kereskedőpálya, kivált középpolgári rétegeit tekintve, az egyéni életúton belül hosszabb előkészületi időt kívánt. Harmincéves kor előtt kereskedő nem válhatott önállóvá (de iparos sem), és például a budapesti kereskedők között 1928-ban a 40-45 évesek képezték a derékhadat. Ezzel is összefüggött, hogy a foglalkozási csoport a belépési mobilitás szempontjából meglehetősen nyitottnak bizonyult. Pontosabban szólva, miközben a szoros értelemben vett önrekrutáció (az apa szintén kereskedő) a húszas évek végén legföljebb kétötöd arányban járult hozzá a réteg utánpótlásához, kereskedővé döntően mégiscsak az önálló egzisztenciák gyerekei lettek: 1928-as adatok szerint háromnegyedük apja volt ipari, kereskedelmi önálló vagy vagyonából élő személy.

1926-ban a közegészségügy és a társadalompolitika kérdéseiről tartott országos tanácskozáson a statisztikus Laky Dezső szükségesnek látta kijelenteni: „a középosztály válsága korántsem csupán az ún. tisztviselőosztály válságát jelenti”. Hiszen a népesség szerinte legalább 15%-át képező középosztálynak része a középbirtokos, valamint a jobb módú parasztgazdák csoportjainak számos képviselője, sőt az iparosok, a kereskedők és a hitelélettel foglalkozók „igen nagy tömege is”. Később azonban ő maga is elismerte, az iparosok középosztályba sorolása ugyancsak feltételes. Hiszen „jól tudjuk, hogy ezeknek az iparosoknak egy része az ún. kispolgárság sorai közül való; egy részük pedig a proletárság felé süllyedt” (Laky Dezső 60/3, 3, 5).

Ha magunkévá tesszük az egyébként nem igazán kifogástalan korabeli statisztikai osztályozási elvet, miszerint iparvállalat húsz segéd (munkás) alkalmazása fölött gyárnak, az alatt pedig csupán kisipari műhelynek tekintendő, akkor szinte reménytelen megállapítani, hogy az iparosok (és a gyárüzemek tulajdonosai) közül kik és hányan is tagjai a középpolgárságnak. 1930-ban közel 225 000 húsz munkásnál kevesebbet és mintegy 2000 annál többet foglalkoztató vállalatot tartott nyilván a statisztika. Nemjárunk tehát messze a valóságtól, ha a gyárként elkönyvelt vállalatok közelebbről ismeretlen, ám feltétlenül kisebb hányadának és a legalább 6-20 alkalmazottas kis- és középüzemeknek a tulajdonosai között keressük a középosztály tagjait. Budapesten 1930-ban közel 3000, öt év múlva 3723 olyan vállalat akadt, ahol az alkalmazottak száma 6 és 20 között volt, országosan pedig 10 341 ilyen üzemről szól a statisztika (melynek egyharmada budapesti). Aligha férhet hozzá kétség, hogy éppen a fővárosi kis- és középüzemek tulajdonosai (és bérlői) körében a leggyakoribbak az iparos középpolgárok, az ipari középvállalkozók. Közvetve ezt támasztja alá az is, hogy amíg országosan ezekre az ipartelepekre 5,5, a fővárosban viszont 8 alkalmazott jutott. Holott még a budapesti iparosok között is jóval gyakoribbak a kisegzisztenciák, mint a középpolgárok. Az adózást tekintve jutott a kortárs arra a következtetésre, miszerint „a budapesti iparosok jelentősen több mint a felének rosszul ment az üzeme 1927-ben, hiszen maximálisan 300 pengő lett volna az a forgalom, melyet le tudott bonyolítani az iparos havonként, s mennyi maradt neki ebből tiszta haszonként?” (Laky Dezső 60/3, 455).

A kifejezetten középosztálybeli iparos családfők száma 1930-ban és az évtized derekán 10 000, legföljebb 15 000 (és ez családtagokkal együtt is csak néhány tízezer) főben határozható meg. Adatok hiányában nem kísérhetjük figyelemmel a létszám alakulását az iparos egzisztenciákat sújtó gazdasági válság évei után. Az viszont feltételezhető, hogy az évtized végétől a korábbiaknál jóval többen lépték át a kispolgárságot a középpolgároktól elválasztó anyagi, életszínvonal-beli határvonalat. Debreceni iparosokkal kapcsolatos becslések szerint 1940-ben egy iparűzőnek 6-7000 pengő tiszta jövedelme volt, bár az iparosoknak csak a harmada tett szert profitra. Ugyanakkor az ipari középvállalkozók helybéli elitjének egyes tagjai akár 50 000 pengős vagyont is hagyhattak örökösükre.

Ilyen vagyoni jólét biztosítása azonban csak bizonyos elit szakmákban volt lehetséges; vidéki városokban többnyire a hentes-mészáros, az építőmester, a vendéglős-szállodás vagy a szállítási ipar egyes képviselői léptek át a középosztályba. Budapesten e szakmák mellett a sütőipar, a férfiszabóipar, a nyomdaipar, a bőripar középvállalkozói, valamint a rézöntők és bádogosok képviselői kvalifikálták magukat nagyobb számban a középpolgárságba.

Az iparosokat és kivált az elit szakmákat szoros, bár a kereskedőknél tapasztaltnál gyengébb szálak fűzték a zsidósághoz. E szerint az iparosok egyharmada volt zsidó származású a korszak nagyobb részében. Feltételezhető, hogy zsidó iparűzők az átlagosnál is nagyobb arányban képviseltették magukat a középvállalkozók körén belül. Már a kortársak észlelték, hogy a tőkeigényesebb, a költségesebb műhelyberendezést, egyáltalán a jobb üzlethelyiséget kívánó kis- és középüzemek tulajdonosai sűrűbben verbuválódtak zsidókból, mint az iparosok általában (nyomdaipar, arany- és ezüstművesség, óraipar, női divatáruipar tartozott ebbe a körbe).

Az ipari kis- és középvállalkozás, talán alacsonyabb presztízse folytán, meglepő zártságával tűnt ki. Egy 1928-ban a fővárosi iparosok mintegy háromnegyedét érintő statisztika szerint közel fele részük származott iparosmester családjából és kétharmaduk apja volt önálló kereskedő, de főleg iparos. Ők azonban a legritkább esetben jutottak be a középosztály sorába, melyre legföljebb a fővárosi és a nagyobb vidéki városok iparosdinasztiáinak meghatározott szakmákban tevékenykedő leszármazottai törekedhettek a siker valamelyes reményében.

A „polgári” középosztály körén belül idővel mind nagyobb lett az alkalmazotti, tehát függő helyzetű réteg, vagyis a magántisztviselők súlya. Az iparvállalatok, a kereskedelmi cégek, valamint a bankok és biztosítóintézetek nem fizikai munkát végző, lényegében fehérgalléros alkalmazottai ugyanakkor igen későn és időben elnyújtva fejlődtek külön foglalkozási-társadalmi csoporttá. Bár statisztikai számbevételük, ennek megfelelő önálló kategóriába sorolásuk megelőlegezte társadalmi kiválasztódásukat, az azt szentesítő jogi intézményesülés és a saját identitás létrejötte még a két háború között sem zárult le végérvényesen. Ezért ingadoztak olykor a kortárs elemzők is azt illetően, hogy a magántisztviselőket a középosztályba vagy inkább a munkássághoz számítsák-e.

Az 1890-es évektől folytonos a törekvés a magánalkalmazottak részéről, hogy a maguk számára biztosítsák a tisztviselői, vagyis a középosztályi státust. Ennek előfeltétele volt, hogy a magántisztviselői munka ne minősüljön többé bérmunkának. Ha a dualizmus kori ipartörvény még nem is, az 1922-es iparnovella már külön említi a „túlnyomórészt szellemi természetű kereskedelmi vagy műszaki irányítói vagy ellenőrző tevékenységet kifejtő” alkalmazottakat, a magántisztviselőket. Ám hogy ki mindenki lehet a jogilag definiált csoport tagja, továbbra sem teljesen egyértelmű. Egyedi esettel kapcsolatban született kúriai döntés mutatja, hogy az iparvállalatnak minősülő szállodai (és vendéglői) üzletvezető például nem számított a korban magántisztviselőnek. A „személyzet által igazgatónak nevezett” állás betöltője ugyanis, szólt az indoklás, nem végez kifejezetten szellemi munkát, hiszen „a könyvvezetésbe be nem folyt s leveleket nem írt” (Jogi Hírlap, 1934. V. 21. 452).

Jóllehet a magánalkalmazottak tisztviselő státusát kategorikusan kinyilvánító szolgálati pragmatika korszakunk végéig sem készült el, a biztosítási törvények keretében mégis megvalósult jogi elismerésük. Elsőként a magántisztviselők nyugdíjjogosultságáról intézkedő 1926. évi XVI. tc., majd a kötelező biztosításukat emellett a rokkantság, az özvegység és árvaság esetére is kiterjesztő 1928. évi XL. tc. szentesítette jogi értelemben a réteg létezését.

A piac kötelékében foglalkoztatott s mindinkább élethossziglani élethivatást gyakorló, „jó polgári rétegként” számon tartott magántisztviselő réteg – számát tekintve – kevesebb mint fél évszázad alatt vált terebélyessé. 1930-ban a magántisztviselők létszáma 110 000 körül alakult, az évtized végén 200 000 táján járt, vagyis eltartottakkal együtt már a korszak derekán is negyedmillió, annak vége felé legalább 350 000 fő alkotta a magántisztviselők társadalmát. A növekedés ütemét jelzi, hogy 1890 és 1930 között megháromszorozódott, a fővárosban pedig meghétszereződött a számuk.

A magántisztviselők elsőrendűen az ipari (műszaki) irodai alkalmazottak létszámbeli gyarapodásának köszönhették a szakma eltömegesedését. Ami viszont a nagyvállalatok Trianon utáni megnövekedett súlyának és nem kevésbé a vállalati menedzsment fokozottabb szerepének volt egyenes következménye. A tendenciát egyedi példán érzékeltetjük. Az 1862- ben családi vállalkozásként alapított, 1920-ban részvénytársasággá átszervezett Oetl-féle vasgyárban például a húszas és még a harmincas években is 300 körüli állandó alkalmazotti létszám mellett legföljebb 10-12 tisztviselőt foglalkoztattak (3-5%), ám 1938 után rendszerint már 40-54 az irodai dolgozók száma, ami az akkori 450-650 közti alkalmazotti létszám 6,5-8,5%-ának felelt meg. Végeredményben a magántisztviselők valamivel kevesebb mint a fele állt ipari (elsősorban közép- és nagy-) vállalatok alkalmazásában, valamivel több mint a felét pedig kereskedelmi cégek, bankok és biztosítóintézetek foglalkoztatták.

A magántisztviselő-pályát már az „polgárivá” avatta, hogy feltűnően gyakori volt itt a zsidó származású munkavállaló: a foglalkozási csoportnak szinte a fele, 45-47%-a került ki rendszeresen zsidókból, de a kereskedelmi és a banki alkalmazottaknál arányuk a háromötödöt is elérte. Tekintetbe véve a magántisztviselők nagy számát, nem túlzás kijelenteni, hogy ez talán a legtömegesebben választott kereső pálya a zsidóság körében. Ezen a helyzeten az 1930-as évek legvégén elfogadott zsidótörvények módosítottak érdemben. Az első, az 1938- as zsidókat sújtó foglalkoztatási diszkrimináció 20%-ban, a második, az 1939-es egyenesen 6%-ban, illetve 12%-ban szabta meg a felvehető, az alkalmazható zsidók számarányát. Az antiszemita törvényhozás közvetlen hatásáról adatok hiányában is megállapítható, hogy az egyébként szelektíven alkalmazott diszkrimináció a feltételezhetőnél kevésbé érintette a magángazdaság keresőit. Az „árjásítás” politikája persze így is megtizedelte a zsidó magántisztviselők (és persze az értelmiségiek, valamint a kereskedők, vállalkozók) számát, és ezzel együtt különösen a kistisztviselők táborát ritkította meg. Mivel több évet irányoztak elő a törvények végrehajtására, 1940-ig az érintettek többsége még megtarthatta az állását vagy pozícióját, ám már ekkor 25 000-en vesztették el megélhetésüket. Végeredményben a zsidótörvények körülbelül 250 000 zsidó származású személyt érintettek hátrányos módon.

Márpedig a magántisztviselők túlnyomó, a köztisztviselők között megfigyeltnél is nagyobb részét éppen olyanok alkották, akik sem a jövedelmüknél, de képzettségüknél, életformájuknál, sőt még identitásuknál fogva sem tartoztak a szorosabban vett középosztályba. A réteg anyagi helyzetét a roppant alacsony kezdő fizetés, a rögzített jövedelmi skála s vele a szamárlétraszerű hivatali előrejutás teljes hiánya, végül a magántisztviselő elit kiugróan kedvező jövedelmi helyzete egyszerre határozta meg. Mindezek nyomán, bár 300 pengőn felüli fizetést aránylag több magánalkalmazott élvezett, mint ahány köztisztviselő, a 100-150 pengő alatti havi fizetés is gyakoribb itt, mint amott. A magántisztviselői kezdő fizetés és az átlagos, valamint a vállalati vezetőket megillető csúcsjövedelmek közti kiáltó egyenlőtlenség igen gyakori oka a nőtisztviselők férfiakénál kedvezőtlenebb anyagi megbecsülése. A húszas évek végén, a harmincas évek elején a fővárosi férfi magánhivatalnokok hosszabb (tízévi) szolgálati idővel a hátuk mögött a kereskedelmi és iparvállalatoknál rendszerint 170 pengőt kerestek (ehhez gyakran, de nem minden esetben lakbérpótlék, esetleg családi pótlék járult még); ugyanakkor a nőalkalmazottat legföljebb 120 pengő fizetés illette meg. A banktisztviselők ugyanakkor akár 100 pengővel is többet kerestek ennél.

A feltűnő jövedelmi egyenlőtlenségek közvetlenül összefüggtek a képzettségbeli különbségekkel. A magántisztviselők esetében az alkalmaztatást és az előrejutást nem szabályozta semmilyen képesítési előírás, bár azért a nélkül is érvényesült a karriert befolyásoló professzionalizáció. Igazgatói, cégvezetői és osztályvezetői beosztást a magántisztviselők nagyjából egytizede töltött be az 1930-as évek elején, akkora hányada tehát, amekkora egyetemi diplomával is rendelkezett egyúttal. Ok, szinte kivétel nélkül férfiak, kétségtelenül a magántisztviselők szűkebb középpolgári vagy középosztályi részét alkották. A diplomásokéhoz hasonló, legföljebb kevéssel nagyobb az érettségizett magántisztviselők aránya; így tehát a foglalkozási csoport egynegyede s legföljebb a harmada számítható iskolai cenzus alapján a középosztály tagjai közé. S erre a magántisztviselők legjobban kereső kategóriájának, a bankhivatalnokoknak, valamint legjobban képzett rétegének, a nagyipari vállalatok menedzsmentjében foglalkoztatottaknak nyílt elsősorban esélye. Az egyetemet végzett magánhivatalnokok túlnyomó része (55%-a) egyébként gyárakban dolgozott (1929).

A gyáripari vállalatok magántisztviselőinek 1935-ös statisztikája a tanú rá, hogy a foglalkozási csoport e szegmensének nagy hányada (szintén 55%-a) volt legalább érettségizett és egyhatoduk még egyetemi diplomát is szerzett, tehát biztonsággal középosztálybelinek vallhatta magát. Éppen ezért kisebb körükben a nők aránya (egynegyed). Ennél azonban fontosabb, hogy a magántisztviselők középpolgári elitje már a zsidótörvényeket megelőzően sem került ki oly mértékben zsidókból, mint a magántisztviselők egésze, vagy különösen a kereskedelmi és bankhivatalnokok. 1935-ben például a gyári tisztviselők kétharmadát nem zsidók, hanem zömében katolikusok alkották. A rétegnek ez a fajta belső (felekezeti) megosztottsága egymástól elütő magántisztviselői identitások csírájává lett. Korabeli vélekedés szerint éppen a nem zsidó magántisztviselők fő törekvése a foglalkozási csoport „államilag pártfogolt hivatalos érdekképviseletének megszervezése”, tehát korporációs alapokra helyezése (Afra Nagy János 1935, 308).

A magántisztviselők, újdonsült társadalmi csoportként, igen nyitottnak mutatkoztak a többi réteg irányában. Ám e foglalkozás nem egyforma vonzerőt fejtett ki minden irányban, mivel zömében a piacból élő rétegek elsősorban önálló egzisztenciáinak a leszármazottjaiból nyerte utánpótlását. „Az önálló kereskedők gyermeke örül annak, ha a kis szatócsboltból az előkelő vállalat jól bebútorozott szobáiba került” – kommentálja a jelenséget a kortárs statisztikus, majd kiegészítésül hozzáfűzi: „Az iparosok bizonyára a társadalmi emelkedésnek egy lépcsőjét látták abban, hogy gyermekük ipari vagy kereskedelmi, vagy hitel stb. vállalatban mint tisztviselő boldogul” (Laky Dezső 1981, 131).

A köztisztviselői szülői háttér, egyáltalán a hivatalhoz kötött értelmiségi szülői indíttatás ugyanakkor egyenesen gátlóan hatott a magántisztviselővé válásra. A zsidók magas jelenléti aránya tehát közvetlenül adódott a pályának a piaci egzisztenciák körében élvezett feltűnő közkedveltségéből: a nem csekély katolikus képviseleti arány különösen a nagyipari menedzsment körében bizonnyal abból fakadt, hogy az apák között nem volt ritka az önálló iparosmester sem.

Mindez végül egyértelműen mutatja, hogy a magántisztviselő-réteg belsőleg még a köztisztviselőknél is integrálatlanabb eleme a Horthy-kori magyar társadalomnak. Hiszen a köztisztviselőknél a gyakori közös származás és mindenekfölött a hivatal úri rangja mintegy összekötő kapocsul szolgált a hierarchia különféle fokain állók között; ám a magántisztviselők heterogén származási összetétele és a munkahely efféle integráló szerepének a hiánya nem teremtett kohéziót. A vállalatvezető menedzserek és a jobbadán kispolgári, nemegyszer szakmunkási életnívón élő vállalati kistisztviselők között azon az alapon sem jöhet létre valamiféle közösség, ahogy a közhivatalok kegyelmes és nagyságos úrként tisztelt felső és alsóbb beosztottai között az gyakorta fennállt. Jól mutatja a különbséget az informális viszonynak a két rétegnél megfigyelhető szembeszökő eltérése. „Köztisztviselőknél magasabb és alacsonyabb rangúak között van bizonyos baráti, sőt atyafiságos hang, az együvé tartozásnak részleteiben tisztázatlan, de a személyes érintkezésben kellemesen ható tudata. A feljebbvaló, ha a hivatali ranglétrán nem is, de emberi és társadalmi vonatkozásban egyenrangúnak érzi alantasát. Ezt az egész bonyolult érzés-, szokás- és érdekszövevényt legjobban a tegezés fejezi ki. A magántisztviselőket főnökeiktől, sőt egymástól az önözés és a magázás szakadékai választják el. A főnökben él az a tudat, ami teljesen hiányzik a magas rangú köztisztviselőkből: ő tartja el alkalmazottját, az ő pénzéből él. Tehát megköveteli nemcsak azt, hogy szabadon rendelkezhessék vele, hanem azt is, hogy a tisztviselő állandó hálát is érezzen iránta” (Boldizsár Iván 1981, 383).

AZ ÉRTELMISÉGI KÖZÉPOSZTÁLY

Az értelmiség fogalmát azokra az egyetemi (főiskolai) diplomát szerző „szellemi dolgozók”-ra alkalmazzuk, akik nem szorosan adminisztratív munkát végezve, tehát nem mint tisztviselők töltöttek be értelmiségi funkciót. Elválasztjuk ezzel az értelmiséget a közhivatalok tisztviselőitől, bár a kettőt a kortársak közül pl. Szabó Zoltán, utóbb a történészek közül is többen (Hajdu Tibor) szinonimaként kezelték. Az értelmiség e szűkebb fogalmába beleértjük az összes szabadpályás (tehát piaci) élethivatást és a nem tisztviselőként alkalmazott szellemi dolgozók némely csoportját, amely így ügyvédeket, orvosokat, tanárokat, mérnököket, papokat, valamint újságírókat és egyéb kreatív értelmiségieket (művészek, írók, színészek) rejt magában.

Az értelmiség köztisztviselőktől megtisztított fogalmával kapcsolatban is gyakran hangoztatták a korban a válság kifejezést. Ezen akkor elsősorban az értelmiségi (benne a tisztviselői) munkaerőpiac tartós egyensúlyhiányát, magyarán; az értelmiségi túltermelést értették. A súlyos társadalmi és politikai feszültségeket teremtő értelmiségi piaci túlkínálat prózai és folyton ismétlődő következménye a nagyarányú értelmiségi munkanélküliség, általánosságban pedig az értelmiség proletarizálódása. Az értelmiség „termelése” a felsőoktatás üzemében zajlott, a Trianon után oly aggasztónak tartott értelmiségi túltermelés így abból eredt, hogy „nagy roham indult az egyetemek ellen”, ahogy azt Az értelmiség válságáról 1930-ban rendezett vitaülés egyik előadója megfogalmazta.

Megállapítása szerint a húszas évek túlkínálatának egyik kiváltó oka, hogy a századforduló évtizedeiben a „főiskolai tanulmányok demokratizálódtak”, vagyis a köztisztviselők gyermekei mellett a magántisztviselők, más kispolgári rétegek, sőt a munkásság gyerekei is tömegesen megjelentek az egyetemi tantermekben. További okként említi Laky a világháború éveinek fejleményeit, nevezetesen a nők egyetemi továbbtanulásának a divatját, melynek eredményeként „sokan sodródtak értelmiségi életpályára, akik az események feszítő ereje nélkül sohasem folytattak volna kereső foglalkozást, vagy normális körülmények között egyenlő versenyfeltételekkel csak később érhettek volna el oda” (Laky Dezső 1981, 119). Mindehhez járult az 1918 és 1924 közötti menekültáradat, amely szintén több tízezer diplomással bővítette a trianoni Magyarország értelmiségi munkaerőpiacát.

A kezdeti adottságok azután végig meghatározták az értelmiségi munkaerőpiacot, hiszen a már eleve túlnépesedett értelmiség – egyéb alternatíva híján – utódaiban is önmagát igyekezett reprodukálni; ráadásul a mobilitásnak ez a csatornája további széles kispolgári és egyéb alsó rétegek körében szintúgy folyton növekvő vonzerőt fejtett ki. Ezért lett, összegzi Laky, az értelmiség válsághelyzetének legégetőbb pontjává az „a szinte eszeveszett hajsza, mely a világháború óta nyilatkozik a magyar főiskolai ifjúságnak az egyetemek felé való tódulásában” (Laky Dezső 1981, 121).

A számszerű adatok jól mutatják az egyetemi képzés kereteinek tágítását célzó társadalmi nyomás erejét. Amíg a 18 milliós történeti Magyarország körülményei között, az 1910-es években az egyetemi hallgatók száma 11-12 000 között alakult, addig számuk 1918-19- ben közel 19 000-re ugrott, és a húszas évek első felében átlag 17 000 körül állandósult. A hallgatói létszám korlátozása, ami elengedhetetlennek tűnt a túlzott szociális feszültséget kiváltó nyilvánvaló értelmiségi túlkínálat mérsékléséhez, a legkisebb ellenállás vonalát követve történt meg; a zsidó és a nőhallgatók felvehető számának a csökkentése révén. Az 1920 őszén életbe lépett numerus clausus (XXV. tc.) a „népfajok és nemzetiségek” országos arányszámához igazította a felvételi keretszámokat, s noha a zsidóságot hivatalosan csak felekezetként tartották számon, a gyakorlatban mégis vele szemben érvényesítették ezt a fajta diszkriminációt.

A numerus clausus valóban észrevehető mértékben csökkentette a zsidó hallgatók számát, hiszen a 6% körülire visszafejleszteni kívánt zsidó egyetemi arány a rendelkezést közvetlenül megelőző évek sokkalta magasabb, 28-34% közötti arányszámát váltotta volna fel. A numerus clausus nőkre való kiterjesztése is azért történt, mert a háború vége felé már 1500 körül járt, az egyetemisták 16%-át adta a nőhallgatók száma. Mindamellett a numerus clausus nem hozta meg a várt eredményt; csak a konzervatív fővárosi egyetemek, kivált az orvosi kar érvényesítette azt teljes szigorral, ám a vidéki egyetemeken nem vagy alig tartották be a törvényt; nőket is felvettek, és a törvény hatályba lépése után még mindig 10% körüli zsidó hallgatói arány szintén a vidéki egyetemi felvételi politikának volt egyenes következménye. S éppen ez az oka a harmincas évek eleji virulens antiszemitizmusnak több vidéki egyetemen. „Majdnem minden szemeszter a hallgatók antiszemita tüntetéseivel kezdődött” – jegyzi meg visszaemlékezésében a szegedi egyetem jogászprofesszora (Horváth Barna 1993, 74). A debreceni egyetemen 1933 őszén olyan heves antiszemita megmozdulásokra került sor, hogy már a tanítás is akadozott; a mozgalom irányítására diákokból megalakított harmincas bizottság ténykedésének pedig kifejezett célja „a numerus clausus megtartása volt” (Tóth Pál Péter 1980, 215).

A húszas évek második felében az átlagos hallgatói létszám 15 000 főben állapodott meg, ami a következő évek folyamán nem módosult érdemben. A létszám növekedésére visszatartó hatással volt a gazdasági válság. Ezért is nem gyarapodott a hallgatók száma a numerus clau- sus nemzetközi nyomásra történt enyhítése, tehát 1928 után sem. A rendelkezés, emellett, a szerkezeti arányokon sem módosított, tehát nem járult hozzá a zsidó hallgatók részesedésének a növekedéséhez; ez az arány már a zsidó törvényeket megelőzően kevesebb tíz százaléknál. A diákok antiszemita mozgalmainak is szerepe lehetett a dolgok ilyen alakulásában.

Döntő változást a háborús évek és az országgyarapodás hoztak magukkal. 1940/41-ben az egyetemekre beiratkozott hallgatók száma újfent elérte a 17 000-et, az 1942/43-as tanévben pedig egyenesen 20 000 fölé nőtt tömegük. A nagyarányú bővülés azonban a képzési szakok hagyományos szerkezeti megoszlásának a lényegi változatlansága mellett következett be. Pontosabban: ajogi stúdiumok megőrizték, sőt idővel még növelték is kivételes vonzerejüket. A budapesti joghallgatók száma az 1920/21-es tanévben 1326, két évtized múltán pedig már közel 2000. A Horthy-kori egyetemi képzés igazi vesztese az orvosi kar, ahol a hallgatók száma a két évtized során egyharmadára esett vissza. Így a harmincas évek vége felé már csak kb. 300 orvos diplomázott évente, holott a húszas években számuk ennek a dupláját is elérte.

Ajogi diploma nagy és folyton növekvő reputációja, valamint az orvosi hivatás ezzel párhuzamos térvesztése mellett a műszaki (és közgazdasági) egyetemi szakképzés nem igazán megfelelő súlya nyomta rá sajátos bélyegét a hazai egyetemi struktúrára. Jellemző, hogy a műszaki egyetemisták száma 1920-1940 között lényegében stagnált (százzal emelkedett) és jócskán elmaradt a tudományegyetemi hallgatók száma mögött; az utóbbiak harmincas évek végi hétezres tömegével a műszaki egyetem látta el a korban a közgazdasági, az agrármérnöki és az állatorvosi képzés feladatát is, így a 4000 hallgatónak csak alig több mint a kétötöde volt majdani műszaki szakember, ám egyharmada közgazda, további ötöde agrármérnöki vagy állatorvosi diplomát szerzett tanulmányai végeztével.

A képzési ágak közti választást közvetlenül meghatározták az egyetemenként és karonként erősen változó költségek. Különösen komoly anyagi befektetést kívánt, ha valaki orvosnak készült. „A puszta diploma gyakorlati elértéktelenedése elsősorban azért súlyos jelenség – állapítja meg a szociográfus a harmincas évek végén –, mert megszerzése tetemes pénzbe kerül. Szakemberek számítása szerint élelmezést, lakást, világítást és könyveket is belevéve több mint tízezer pengőt emészt fel az orvosi stúdium” (Boldizsár Iván 193 8, 248). Hasonlóan költséges a műegyetemi diplomához jutás: „a mérnöki, vagy építészmérnöki, vagy gépészmérnöki oklevél összes költsége 9 féléven át 2410 pengő, azaz félévenként kb. 270 pengő, a vegyészmérnöki oklevél 3500 pengőbe kerül, azaz félévenként 390 pengőbe” (Földes Ferenc 1967, 48). Tandíjmentesség (melynek állandó kitűnő előmenetel a feltétele) esetén is (ez a költségek 40%-ának a megtakarítását eredményezte) e karokra csak biztos családi anyagi alapokkal a háttérben volt érdemes beiratkozni. Nem úgy a tudományegyetemekre, kivált a jogi fakultásra, ahol annak hiányában is diplomához lehetett jutni. „Azért mentem a jogra – szól egy visszaemlékező –, mert ott mint »mezei jogász« különböző dolgokat tudtam csinálni: például házitanítóskodtam, később pedig egy csomó disszertációt írtam. 70 pengőért [darabját]. Ezek voltak azok, amelyek meghatározták a pályaválasztásomat.” (Tóth Pál Péter 1980, 125).

Az egyetemi képzés megdrágulása visszahatott a hallgatók rekrutációs bázisának az alakulására is. A húszas évek első felének óriásira duzzadt hallgatói létszámáért mindenekelőtt a köztisztviselő középosztály mobilitási stratégiája felelős, azon erőfeszítésük, hogy fiaik számára szüleik státusának őrzését egyetemi diploma megszerzése révén biztosítsák; ez kényszerítette ki az egyetemi felvételi keretszámok megemelését. Ám már az évtized második felében és végig a harmincas években a hallgatói létszám azért is csökken, mert mérséklődik az általuk gyakorolt nyomás. Ezzel együtt mindinkább kidomborodik az értelmiség önrekrutációs monopóliuma.

Hiszen „az egykori s ma még tényleg köztisztviselő-osztály anyagi helyzetének megingása. [tartja vissza] a szülőket attól, hogy gyermekeiket főiskolai tanulmányokra adják”. Ugyanakkor: „A múlt század vége felé hirtelen növekvő főiskolai ifjúságból termelődtek ki azok az orvosok, ügyvédek, gyógyszerészek, mérnökök stb., kiknek gyermekeit most [1930-ban] szemmel tarthatjuk az egyetemeken. Ezek a szabadfoglalkozású emberek a háború előtt pár évvel vagy éppenséggel egy évtizeddel előbb révbe kerülve, egzisztenciájukat. úgy tudták megalapozni, hogy gyermekeiknek saját értelmiségi pályájukra való nevelésében nem támadt zökkenő” (Laky Dezső 1981, 126, 127). S éppen ők azok, akik a harmincas évek elején hirtelen támadt tömeges értelmiségi munkanélküliség, a zömmel friss diplomásokat sújtó állásnélküliség láttán sem riadtak vissza fiaik egyetemi beiskolázásától.

A gazdasági válság nyomán lett igazán kézzelfoghatóvá az egyetemi túltermelés ténye. A diplomások tömeges méretű egzisztenciális veszélyeztetettsége különösen alkalmas lehetett a politikára fogékony réteg radikalizálására. Ez a veszély indította a kormányt egy eddig tőle szokatlan lépésre, hogy az állami szociálpolitika eszközének alkalmazásával vegye elejét a politikai mobilizációnak. Így alakult meg 1932 elején kormányrendelet nyomán az ÁDOB (Állástalan Diplomások Országos Bizottsága), melynek feladatául szabták, hogy a 35 év alatti állástalan diplomásokat, a hivatalokban kisegítő munkaerőként alkalmazva őket, havi 80 pengős szellemi szükségmunkához segítse hozzá. Az ÁDOB-akció azonban csak részben érte el a célját: 1934-ben 4344 állástalan, többnyire újonnan végzett diplomást regisztráltak, de közülük csak mintegy 2000 jutott ezúton segélyhez (őket nevezték Hóman-boyoknak az akció végrehajtásával megbízott vallás- és közoktatásügyi miniszter, Hóman Bálint után). A harmincas évek derekán legalább 6000 diplomás munkanélküli volt az országban, ám nagyobb részük végül kimaradt a szellemi szükségmunkával támogatottak köréből. Önszerveződés eredményeként alakult meg 1934-ben a DÖSZ (Diplomások Önsegítő Szövetkezete), amely néhány száz egyetemet végzett számára biztosított szerény megélhetést. Az értelmiség s vele az egyetemet frissen végzett diplomások tömeges munkanélkülisége az évtized második felében azután fokozatosan visszaszorult, a háború éveiben pedig már munkaerőhiány is mutatkozott. Igaz, ebben nem kis szerepe volt a zsidótörvényekkel felszabaduló értelmiségi munkahelyek nagy kínálatának.

A felsőfokú képzés szerkezeti sajátosságai mintegy visszatükröződnek a diplomás értelmiség (és hivatalnoki kar) belső szakmai tagolódásában. A korszak elején 80-85 000, a vége felé 90-95 000 főt számláló diplomás társadalom az időközbeni tíz-húsz százalékos gyarapodás ellenére sem változott sokat szakmai összetétel tekintetében. Minden harmadik diplomás mindvégig az állam- és jogtudományi karon szerzi oklevelét, és nagyjából az ötöde tanári oklevél birtokosa. A diplomások másik felét az orvosok és a mérnökök alkotják, nagyjából azonos arányban, 12-13%-ban, ám végig magas a papi értelmiség számaránya, akik éppúgy 7% körül részesednek, mint az agrármérnökök (és állatorvosok). Legfeltűnőbb mégis a közgazdák ritkasága (4%), akik nincsenek többen, mint a gyógyszerészek!

Nem minden diplomás értelmiségi is egyúttal, hiszen a közhivatalok vezető tisztviselői állásaihoz jogi végzettséget írt elő a képesítési törvény. Így azután az értelmiség körén belül (amely ugyanakkor diplomával nem rendelkezőket is magába foglalt) a jogvégzettek súlya már korántsem olyan kimagasló. 1930-as adatok szerint az értelmiség számszerűen domináns részét, a felét pedagógusok adták; további egy-egy tizedét orvosok és ügyvédek, végül 7-7% körüli hányadát papok és a művészértelmiség (benne az újságírókkal) képezték.

A Horthy-kori magyar értelmiség fő társadalmi jegye, hogy elenyésző kivétellel szinte csak alkalmazottakból állt, hiszen a pedagógusok, az egyházi értelmiség minden tagja alkalmazott volt, de még az orvosoknak, sőt az ügyvédeknek is tekintélyes része töltött be már ekkor magánalkalmazotti állást (ha folytatott is emellett magánpraxist).

További fontos vonás, hogy az értelmiség nagy, sőt talán döntő hányada még csak nem is sorolható a középosztály tagjai sorába, amit bizton állíthatunk a pedagógustársadalom nagyobbik feléről, az elemi iskolai tanítók nagyjából húszezres tömegéről. Ők már csak az iskolai cenzus folytán sem feltétlenül úriemberek, ráadásul zömmel nők, hiszen nincs egyetemi végzettségük. Különösen azért rekedtek kívül a középosztályon, mert jövedelmi téren a IX-XI. fizetési osztályba sorolt kistisztviselőkkel voltak egy szinten, de többségük (valamivel több mint a fele részük), akiket az egyház alkalmazott tanítóként, jövedelmét tekintve még ennek is alatta állt.

A pedagógusok nagy tömegeinek ingatag középosztályi helyét az sem erősítette, hogy közülük sokan kerültek utcára a húszas években. 1918/19-et követően először a politikailag

motivált fegyelmi elbocsátások sújtották őket. Állásba kerülni sem volt könnyű akkoriban: „ebben az időben (1920) – szól egy visszaemlékezés – csak úgy lehetett elhelyezkedni egy tanárnak, ha a testület egyhangúlag jóváhagyta az alkalmazást, tehát mintegy jótállt politikai magatartásáért” (Kemény Gábor 1972, 123). Ezt követően, 1922-24 között a három hullámban foganatosított B-listázások tettek tönkre sok pedagógus egzisztenciát. Az így munkanélkülivé váló pedagógusok száma megközelítette a tízezret.

Ha pedagógusként valaki aspirálhatott egyáltalán a középosztályi létre, az legföljebb a tanár lehetett. Ám még az ő esetükben sem egészen magától értetődő, hogy valaki a középosztályba tartozik-e, s ezt a tanári státushierarchia mintegy intézményesítette is. „Ha végre állást kapott a fiatal tanár, még nincsen sok oka örülni. Még nem rendes, csak helyettes tanár, [aki] két kategóriába osztható: az egyik a helyettes tanár havi 110 pengő fizetéssel, a másiknak címe: »óraadó helyettes tanár« vagy »óradíjas helyettes tanár« vagy »ideiglenesen foglalkoztatott okl. középiskolai tanár«, esetleg más egyéb, fizetése azonban a sok cím ellenére is egyforma: a levonások után havi 75 pengő” (Boldizsár Iván 1963, 233-234).

Márpedig ilyen ideiglenes alkalmazású tanárból igen sok akadt, a harmincas évek vége felé például minden ötödik középiskolai tanár belőlük került ki. Az értelmiségi munkanélküliség megszűnésével egy időben azután a kormány tett bizonyos lépéseket a visszás helyzet felszámolására: 1938-ban a helyettes tanárok számára a szünidő időtartamára is illetményt kellett folyósítani, két évvel később pedig eltörölték az óradíjas helyettes tanár intézményét.

Mindamellett a tanárok a vázolt munkafeltételek közepette rendszerint csak idősebb korukban juthattak el a konszolidált középosztályi lét s vele együtt a családalapítás küszöbére, ami többnyire harmincas életéveik dereka körül következett be. Társadalmi tekintélyük bizonytalanságát jól mutatja a gimnáziumi óraadó helyettes tanárok által 1939-ben a kultuszminiszterhez írt memorandum. Ebben alacsony társadalmi tekintélyük bizonyítása végett a következő példára utalnak. „Az egyik vidéki városka Úri Kaszinója alapszabály-módosítással akarja lehetővé tenni, hogy kezdő tanárok is tagjai lehessenek.” – írják panaszaikat sorolva (Balogh Sándor – Szabolcs Ottó 1963, 237).

A középiskolai tanárok, valamint az egyetemi oktatók, természetesen, mind részei a középpolgárságnak. A polgári iskolai (1938-ban 367 az ilyen iskolák száma, bennük 4368 tanárral), valamint a középiskolai tanárokat (1938-ban csak a gimnáziumok száma 174, melyekben 3424 tanárt alkalmaztak) már 1893-ban beosztották az állami fizetési osztályok rendszerébe. Az 1925. évi státusrendezést követően pedig az előbbiek a X-VII., a középiskolai tanárok ugyanakkor a IX-VI. fizetési osztályok skáláján juthattak előre a hároméves várakozási idő rendjében (ez esetenként gyorsítható volt). Az 1920-as évek végén, az 1930-as évek elején a középiskolai tanárok fizetése nem különbözött lényegesen a mérnökökétől, az orvosokétól vagy a minisztériumokon kívül foglalkoztatott ügyvédekétől, azaz felénél nagyobb hányaduk keresett havi 300-550 pengőt, és harmaduk 500 pengőnél is több jövedelmet élvezett. A polgári iskolai tanárok fizetése 50-100 pengővel maradt el ettől, a tanítók (és óvónők) ugyanakkor legföljebb 200-300 pengő közötti javadalmazásban részesültek.

1923-ban az egyetemi oktatók részére külön fizetési osztályt rendszeresítettek, hogy ezzel is érzékeltessék kivételes helyüket a tanártársadalomban. S valóban, a pedagógusok elitjét alkották, körükön belül az egyetemi tanárok (zömük havi 800-1200 pengőt keresett) már inkább nagypolgári színvonalon éltek (ezért sem véletlen, hogy 21 professzor jövedelme haladta túl a 30 000 pengőt 1935-ben Budapesten). Ennek megfelelően az egyetemi tanár presztízse is jóval nagyobb a középosztálybeli értelmiség tekintélyénél. „A három szobalányos, nyolc szobás lakású, autót tartó professzorok s más ilyenek nem lehettek unzereinerek [magunkfajták], mert feljebb voltak.” – idézi emlékeit egy középosztálybeli orvoscsaládban felnőtt fővárosi értelmiségi (Granasztói Pál 1965, 471).

Természetesen az egyetemi oktatók tábora is némileg tagolt volt belülről, így egyes kategóriái még a középiskolai tanárokénál is kedvezőtlenebb egzisztenciális körülmények között éltek. A négy orvoskaron a húszas évek elején közel 400 főt, a harmincas évek vége felé közel 800 főt számláló oktatógárdának rendszerint a fele állt adjunktusokból, akik legföljebb 300 pengő keresetben reménykedhettek.

A nem klinikai (vagyis oktatói tevékenységet nem folytató) orvosok létszáma, orvoskari társaikhoz hasonlóan, szintén megduplázódott 1920 és 1938 között, vagyis 4500 főről 10 600 főre emelkedett. Sőt, az ezt követő években sem állt meg számbeli gyarapodásuk, 1942-ben már 14 000 főnél is több az orvos Magyarországon. Különösen a húszas években bővült gyors ütemben a foglalkozási csoport, midőn tíz év alatt százszázalékos a növekedése. Ennek nem az egyetemi túltermelés volt egyedüli oka, legalább ekkora szerepet játszott a folyamatban az egészségügyi ellátórendszer időközbeni bővülése és alapvető szervezeti átalakulása. A századfordulón (1898 után) nekilendülő és a húszas években ugyancsak lendületes kórházalapítások egyfelől, a húszas évek végi biztosítási törvények nyomán elterjedő biztosítási kör- és szakorvosi rendszer kívánalmai másfelől szinte korlátlannak tűnő keresletet támasztottak az egyetemekről kiáramló sok diplomás iránt. Nem is jelentkezett tömeges orvosi munkanélküliség a harmincas évek elejét megelőzően.

Mindezek eredményeképpen a valamikor még hamisítatlanul piaci értelmiségi hivatás mindjobban elbürokratizálódott. 1920-ban az alkalmazott orvosok száma még csupán 2324, tíz évvel később viszont 4336, vagyis az orvosoknak a harmincas években már mintegy a fele dolgozott kórházakban vagy állt biztosítóintézetek szolgálatában. Csupán OTI-orvosból 2300 akadt az évtized során. Igaz, a biztosítóintézetek által alkalmazottak jelentős hányada továbbra sem adta fel magánpraxisát, melyre, mellékjövedelem gyanánt, egyébként rá is volt utalva. Egy 1930-as fővárosi statisztikai felmérés adatai szerint az 1096 alkalmazott orvos kétharmada folytatott magánpraxist. Ugyanakkor a statisztikai vizsgálatba bevont 2697 budapesti orvos egyötöde már egészen kivonult a piacról, nem tartott fenn magánrendelőt; vagyis tízből ekkoriban már csak négy, az évtized végén legföljebb három élt kizárólag magánpraxisból.

Ilyen dinamikus mennyiségi növekedés közepette az orvosi utánpótlást egy akár hiánytalan önrekrutáció sem fedezhette volna maradéktalanul, meghatározóvá lett tehát a külső társadalmi források hozzájárulása a foglalkozási csoport összetételéhez. E források közül, 1930-as adatok tanúsága szerint, az önállók különféle csoportjai nyomtak igazán a latban, mivel az orvosok kétharmadának az apja került ki ebből a társadalmi körből. Ezen belül, s ez az, ami igazán fontos, közel azonos a súlya a paraszti és úri birtokos apáknak, illetve az „ipar-forgalmi” önállóknak. Éppen ez a fajta társadalmi megosztottság, eltérő családi eredet nyomta rá a bélyegét a hazai orvostársadalomra a Horthy-korban, melyről a kortárs szemészprofesszor is azt jegyezte meg: „túlságosan mély a szakadék az orvostársadalomban. [amely] tovább mélyült, míg végül az 1939. évi IV. tc.-ben [a második zsidótörvényben] legalis sanctiót nyert” (Grósz Emil 1939, 115). Mint korábban már utaltunk rá, az első (az 1938. évi) zsidótörvény 20%-ban, az itt megemlített második zsidótörvény pedig 6%-ban maximálta az orvosi és emellett a sajtó-, az ügyvédi és a mérnöki kamarákba felvehető izraelita felekezetűek számarányát.

Ez a szakadék egészen pontosan a keresztény és a zsidó származású orvosok között feszült. Nem akadt még egy értelmiségi réteg a korban, ahol a zsidó-keresztény elkülönülés ilyen fokú belső megosztottságot idézett volna elő. Vagy azért, mert (mint a tanárok esetében) a zsidók arányos részesedése sem volt feltűnő; a tanárok között például az össznépességen belüli arányuknak megfelelő súlyt képviseltek. Vagy ha netán átlagon felüli mértékben voltak is jelen egy-egy értelmiségi rétegben, ez akkor sem okozott számottevő belső feszültséget (mint az ügyvédek, a mérnökök vagy az újságírók esetében).

Más a helyzet az orvosoknál, ahol a zsidó származásúak a korszak során végig egyharmad arányban képviseltették magukat. Jóllehet a zsidóság a századelőhöz képest jelentős teret vesztett az értelmiség e szegmensében, hiszen 1920-ban például még tíz orvosból öt volt zsidó. A húszas évek egyetempolitikája (numerus clausus), valamint hogy az új elhelyezkedési lehetőségek (az alkalmazotti státusok) a zömmel frissen végzett és túlnyomórészt keresztény felekezetű orvosok előtt nyíltak meg nagyobb számban, egyaránt hozzájárultak a zsidó orvosarány némi csökkenéséhez. Ennek ellenére nemhogy alábbhagyott volna, inkább a korábbinál is jobban kiéleződött a zsidó-keresztény feszültség az orvosok körében, melyet a keresztény orvosok megszerveződése még inkább szított. Így a MONE (Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete) égisze alatt szervezkedő, a politikai jobboldalhoz húzó keresztény orvosmozgalom arra tett sikeres kísérletet, hogy mintegy „felossza” a munkaerőpiacot zsidók és keresztények között. Igyekezett a maga számára kisajátítani az alkalmazotti orvosállásokat, ami végül azt eredményezte, hogy a harmincas évek végén az OTI-orvosoknak már a kétharmada keresztényekből állt. A nagyobb induló anyagi befektetést igénylő magánpraxis így a zsidó orvosok egyedüli vagy fő tevékenységi területévé lett, oda szorultak vissza: a harmincas években a zsidó orvosok kétharmada élt magánpraxisból. A piaci és az alkalmazotti pozícióknak ez a felekezeti alapú megosztása később azért szült konfliktusokat, mert a harmincas évekre kiderült, hogy az alkalmazotti oldal kezdeti (anyagi) előnyei (létbiztonság) utóbb hátránnyá változtak. Egyrészt a biztosítóintézetek a válság nyomán deficitessé váltak, de a kórházi orvosok számára sem volt biztosított a kellő előmenetel, vele az emelkedő jövedelem perspektívája. „A doktorok nagy része ősz fejjel is még csak segédorvos úr vagy alorvos marad, ami az anyagi résztől eltekintve, elnevezésnek is szerencsétlen” (Boldizsár Iván 1938, 254). Másrészt a tehetős magánpacientúrára alapozott orvosi tevékenység főleg a városokban, kivált Budapesten, az alkalmazottinál valamivel kedvezőbb jövedelmet hozott a magánorvosoknak.

A biztosítóintézeti és kórházi orvoslás elterjedése teremtette meg a professzionalizáció újabb formáját, a szakorvosi intézményt. Elsőként 1924-ben, majd 1936-ban határozták meg 16 szakmára vonatkozóan a szakorvossá válás procedúráját, ami kétévi klinikai, háromévi kórházi működést írt elő. A szakorvosi rendszer hatására hamarosan a falvakba szorult vissza a hagyományos háziorvos, akinek havi átlagban 200 pengő volt a honoráriuma, és ezzel az orvosi hierarchia alját alkotta. Ettől kezdve a városokba és főként a magyar orvostársadalom felének otthont adó fővárosba tömörült az 1930-ban az itteni orvosok egyenesen négyötödét alkotó szakorvosok döntő tömege; számukra ugyanakkor havi 400-500 pengő jövedelem dukált, amint azt a szociográfus is megjegyezte. „Családos orvosember városban kevesebből nem élhet meg” (Boldizsár Iván 1938, 252).

A másik hagyományosan piaci értelmiségi hivatás az ügyvédi. Bár jogvégzettből több tízezer akadt a Horthy-korban is, közülük csak kevesen ténykedtek ügyvédként: 1920-ban 4556, két évtizeddel később 6738 ügyvédet regisztrált a népszámlálás. A fele részben budapesti ügyvédi kar, az orvosokhoz némileg hasonlóan, mind gyakrabban adta fel magánpraxisát. Szende Pál már a tízes években szóvá tette a „merkantil ügyvéd típus” előretörését. „Minden ügyvéd – írta –, valamely vállalatot, részvénytársaságot avagy szövetkezetet igyekezik létesíteni, hogy annak ügyészségét elnyerhesse.” Sőt némi túlzással azt állapította meg: „Magyarországon az ügyvédi foglalkozás, néhány elmaradt vidéktől eltekintve, teljesen kapitalizálódott, és ma már a járásbíróságok székhelyein lakó ügyvédeknek is a fő jövedelme financirozásból, parcellázásból és pénzintézeti járadékokból kerül ki,” (Szende Pál 1981, 273, 278).

A két háború között a részvénytársasági vállalati forma és a menedzserizmus expanziójával a korábbinál is nagyobb a vonzereje az alkalmazotti státusnak. Ám mégsem beszélhetünk az ügyvédség mint szabadfoglalkozású értelmiség eltűnéséről. Az 1930-ban a budapesti ügyvédekről (számuk: 2749) ismert adatok tanúsága szerint csak kisebb hányaduk (12,5%-uk) vált magánalkalmazottá. Jóllehet a magánirodát fenntartó ügyvédek közül már minden negyedik valamilyen speciális kereskedelmi ügyvédi gyakorlatra adta a fejét. Az alkalmazott ügyvédek kétötödét egyébként bankok, további egyharmadát ipari-kereskedelmi részvénytársaságok foglalkoztatták jogtanácsosi minőségben.

Az ügyvédség mind társadalmi eredete, mind a belső felekezeti tagoltság tekintetében legalább olyan strukturált, mint amilyen az orvostársadalom volt különösen 1920 előtt. Az ügyvédek között, talán mert a csoport létszáma sem nőtt olyan dinamikusan, ekkor sem elhanyagolható az ügyvéddinasztiákból származók súlya (Budapesten 1930-ban rétegbeli arányuk tíz százalék). Mégis döntő hányaduk mögött két (külső) társadalmi forrás jelölhető meg: egy-egy harmadát adták az iparos-kereskedő, valamint a birtokos- és köztisztviselő-családok leszármazottai (1930-as országos adatok). Ebből is fakadt, hogy az ügyvédi kar, felekezeti téren, úgyszólván kettéhasadt; mindvégig zsidó származásúakból verbuválódott a korszakban az ügyvédek fele része. Ami azt is jelenti egyúttal, hogy a kereskedők után az ügyvédi pálya a zsidók által leginkább telített foglalkozás a korban. Nem tehetünk azonban egyenlőségjelet a két élethivatás közé, mivel ügyvédnek rendszerint a zsidó közép- és nagypolgárság legasszimiláltabb tagjai álltak, ám ez nem feltétlenül jellemezte a kereskedők utánpótlását. A második zsidótörvény (1939) diszkriminatív rendelkezése alól pl. a budapesti zsidó ügyvédek közel negyedét azért mentesítették, mert még 1919-et megelőzően kikeresztelkedtek.

A zsidó és a keresztény ügyvédek közti feszültség, mindamellett, összehasonlíthatatlanul kisebb, mint amit az orvosoknál tapasztalhattunk. Közvetve erre vall, hogy még a zsidótörvényeket követően sem vesztették el a zsidó ügyvédek összes addigi szakmai és gazdasági pozícióikat, talán mert keresztény pályatársaik sem törekedtek ennek elérésére. Az okokról Kovács M. Mária azt tartja, hogy az ügyvédek politikailag motivált megosztása nem lehetett sikeres, mert „a zsidó ügyvédek viszonylag nagyfokú társadalmi integráltsága... a nem zsidókkal való együttműködés szövevényes rendszerén alapult. Zsidó és nem zsidó ügyvédek közös irodákat tartottak fenn, az ügyvédek nemritkán tartottak más vallású jelöltet, akikből olykor még családtag is lehetett” (Kovács M. Mária 1985, 93). 1939-ben például csupán a 45 évesnél idősebb zsidó származású (mentesített) ügyvédeknek több mint a harmada élt vegyes házasságban!

A zsidó és keresztény ügyvédek szembeállításának további gátja, hogy az utóbbiak maguk is mélyen betagozódtak az üzleti életbe, és egyáltalán nem idegenkedtek a „merkantil típusú” ügyvéddé válás perspektívájától. Az 1930-as években az ügyvédek kezén lévő tőke egyenesen háromötöde tartozott keresztény ügyvédekhez. Végül az ügyvédség hagyományos jogtisztelete és töretlenül őrzött liberális tradíciója sem sok teret hagyott a totalitárius politikai mentalitás befogadásának.

Ha volt egyáltalán valamennyire is intakt keresztény felségterület a szakmán belül, az a bíróságok alkalmazottjaira szűkült. Már Szende Pál felfigyelt rá, hogy a hagyományos középosztály tagjai, a dzsentrik köréből kikerülők, az ügyvédek „feudális típusá”-nak a képviselői mennyire vonzódtak a közhivatalok és a bíróságok világához, melyekkel szorosabbak is kapcsolataik, mint a merkantil ügyvédeknek. Fokozottan áll ez a bírók (és ügyészek), valamint a fő társadalmi forrásukul szolgáló keresztény középosztály közötti közvetlen kapcsolatra. 1930-ban 1779 bíró és ügyész volt az országban, akik abszolút többségét (kétharmadát) közhivatalnok és birtokos szülő indította útjára. Ráadásul feltűnően gyakori ebben a foglalkozási körben az elcsatolt területekről származó, tehát a menekült középosztálybeli elem.

Az értelmiség további csoportjai sorában csak röviden említjük meg az orvosokkal nagyjából egyező létszámú diplomás műszaki értelmiséget, a mérnököket (1941-ben számuk közel 12 000 fő). A mérnöktársadalom nagyobbik hányada, az orvosokhoz hasonlóan, alkalmazottakból állt, és legföljebb a harmadát képezték a kifejezetten szabadfoglalkozásúak. Az alkalmazott mérnököknek a fele volt közhivatalnok, zömében minisztériumi állást töltve be, a másik fele a magángazdaságban helyezkedett el, mint vállalati alkalmazott. A mérnöktársadalomban sem elhanyagolható a zsidó származásúak képviseleti aránya; minden harmadik mérnök rendszerint belőlük verbuválódott. Ami sejteni engedi, hogy a magángazdaság kötelékében, illetve a minisztériumokban, a MÁV-nál vagy az önkormányzatok körében közhivatalnokként dolgozó mérnökök között markáns felekezeti eltérések húztak éles válaszvonalat; a közhivatalok a keresztény, a magánvállalatok pedig főleg a zsidó mérnökök elhelyezkedésének voltak a fő célpontjai.

A foglalkozási csoport elitjét, már jószerivel nagypolgári magját a magánmérnökök (számuk 1930-ban ezer fő körül alakult) és a vezető menedzseri posztokba emelkedett vállalati mérnökök alkották. A többség, kivált a közalkalmazott mérnöktársadalom ugyanakkor éppúgy csak a középosztály szintjén élt, mint az orvosok és az ügyvédek döntő hányada.

A művészértelmiség és az újságírók (a kettő együtt 1930-ban 6000 főt számlált) szinte hiánytalanul városi, sőt budapesti réteg. Ez abból is fakadt, hogy legtöbbjük a századfordulótól dinamikusan bővülő budapesti tömegkulturális „üzem” piaci szférájában tevékenykedett. S mivel a „nagyvárosi szórakoztatóipar újabb intézményeinek kiépítése. eléggé egyértelműen köthető a zsidósághoz” (Zeke Gyula), nincs rajta mit csodálkozni, hogy például a színészek fele, az újságírók egyharmada volt zsidó származású (1930-as adatok).

A kreatív értelmiség túlnyomó része középosztályi, sőt olykor csak kispolgári életkörülmények között élt. A dualizmus időszakából például népes, megközelítőleg 900 fős újságírógárdát „örökölt” az ország, amely így kifejezetten túlnépesedett szakmává vált. Az összeszűkülő médiapiac takarékosságra ösztönzött. „A kiadók igyekeztek minél kevesebb jövedelemhez juttatni a szerkesztőségek dolgozóit, ami csak úgy volt lehetséges, hogy fiatal pályakezdőket alkalmaztak a magasabb bért akaró régi, gyakorlattal rendelkezők helyett” (Sipos Balázs 1997, 105). A húszas-harmincas évek fordulóján a főállású újságírók átlagfizetése ennek folytán már alig volt több a jól kereső gyári szakmunkások bérénél, mivel havi 200-300 pengő között mozgott. A harmincas évek derekától a munkaerőpiaci küzdelemben mind nagyobb szerephez jutott az antiszemitizmus, miután a „lovasított szerkesztők”, fiatal és keresztény pályakezdő újságírók megpróbálták kiszorítani az idősebb, tapasztalt és gyakorta zsidó származású újságírókat. Az évtized végi zsidótörvények azután végleg megpecsételték az utóbbiak sorsát.

A nagyvárosi tömegkultúra prominens művelői között akadtak azonban kimagaslóan nagy jövedelműek is. Budapesten az 1935-ös adóstatisztika szerint 24 az olyan szabadfoglalkozású művészek és újságírók száma, akik évi jövedelme meghaladta a 15 000 pengőt. Ezen belül, jellemző módon, az újságírók (7 fő), a színészek és az írók (6-6 fő) domináltak. A legjobban kereső művészek közül nem hiányoznak a kor divatos írói, így Molnár Ferenc (71 000 pengős jövedelemmel), Hunyady Sándor, báró Hatvany Lily és Herczeg Ferenc (egyenként 30 000 pengő jövedelemmel), valamint Kosztolányi Dezső (18 000 pengő jövedelemmel). A színészeket tekintve is felbukkan néhány ma sem egészen ismeretlen művész neve (Bé- keffy László, Rökk Marika, Törzs Jenő); a jómódú zeneszerzők sorából pedig kiemelkedik a felesége révén nagy magánvagyon birtokosának számító Hubay Jenő, az operettszerző Ábrahám Pál és Dohnányi Ernő.

Az értelmiség kapcsán külön is érdemes megemlíteni, hogy a társadalom Magyarországon mennyire megőrizte a férfiak monopóliumát a tudásban megtestesülő tőkeforma terén. Ami azért sem teljesen magától értetődő, hiszen a nők immár 1895 óta, a jogi kar kivételével, szabadon képezhették magukat a hazai egyetemeken; bár 1920 és 1928 között őket is sújtotta egyetemi numerus clausus. Mégis: 1935-ös fővárosi adatok szerint a diplomásoknak csupán egytizede a nő, vagyis ötször több diplomás akadt a férfiak (ami ekkor tíz százalék), mint a nők között.

A nők késedelmes térfoglalása az értelmiségi hivatások körében egyszerre adódott az egyetemi tanulás számukra mindig is kedvezőtlenebb feltételeiből, valamint az értelmiségi munkaerőpiac nem specifikus működési sajátosságából. Eleve hátrányukra szolgált, hogy amikor felvételi diszkrimináció egyébként nem sújtotta őket, akkor sem iratkozhattak be a jogi karra, sőt a gyakorlatban a műegyetem is zárva maradt előttük. „Műegyetemre akartam menni gépészmérnöknek, emlékezik a későbbi medika. Anyám felment a műegyetemre, ahol mondták, tisztelnek és becsülnek a kitüntetéses érettségimmel együtt, de Magyarországon nőt a műegyetemre nem vesznek fel” (Tóth Pál Péter 1980, 202). Az esetre fél évtizeddel a numerus clausus feloldása után került sor. Ezért sem emelkedhetett a nőhallgatók aránya túlzottan magasra, ami a harmincas években így rendszerint 10-15% között alakult.

Legalább ennyire fontos, hogy nők esetében a diploma megszerzése elvétve, sőt rendszerint nem is vonta maga után az illető értelmiségi keresővé válását. Különösen jó példája ennek az orvosi pálya. A századelőn és kivált a háborús években nagy számban orvosi diplomát szerző nők közül később módfelett kevesen váltak keresőként orvossá. Így azután a fővárosban az orvosoknak többnyire csak 12-13%-a volt a nő végig a korszak folyamán. Az a kevés nő, aki pedig orvosi hivatásából élt, amint egy 1928-as felmérésből is kitűnik, többnyire csak átmeneti jelleggel űzte foglalkozását, mellyel az egyetem elvégzése utáni néhány évet, vagyis a férjhezmenetelig tartó átmeneti életciklust töltötte ki. Ekkor sem kifejezetten az egzisztenciális ráutaltság motiválta legtöbbjüket, hiszen egyharmaduk például anyagi ellenszolgáltatás nélkül végezte orvosi munkáját, további egyharmaduk számára viszont az ebből származó jövedelem csak kiegészítette fő megélhetési forrásukat; ők egész egyszerűen eltartottak voltak.

A nők orvosi diplomát is többnyire azért szereztek maguknak, mert némelyik jól szituált értelmiségi, városi középosztályi családban, elsősorban diplomás apákkal a hátuk mögött, a diploma már szinte státuskelléknek számított a lányok szemében. Ami, ráadásul, fokozta diplomás férfiakkal való összeházasodási esélyeiket. Ezek a házasságok, természetesen, csak igen távolról emlékeztetnek a feltétlen női emancipáció talaján álló „partnerházasság” intézményére, ám ebben a korban, kezdetleges formában mégiscsak bennük öltött elsőként testet a felek egyenrangúságán nyugvó modern családmodell. Amitől azonban a hagyomány továbbra is megkülönböztette azokat. Hiszen az orvosnők, miután nagy számban éppen orvos férfiakkal frigyre léptek, rendszerint feladták kereső munkájukat, hogy legföljebb férjük oldalán vagy a társadalmi karitász keretei között folytassák – immár nem kereső munkaként – a gyógyító tevékenységet.

Az értelmiségen, bár nem feltétlenül a diplomások körén belüli feminizálódás egyedül a pedagógusok soraiban bizonyult számottevőnek 1945 előtt. Természetesen ott is főleg a középosztály szintje alatt lévő értelmiségi foglalkozások adtak teret a nők munkaerőpiaci érvényesüléséhez. A tanítói pálya, amiről itt elsősorban szó van, fő vonzerejét az elszegényedő középosztály és a feltörekvő városi kispolgárság lányai között fejtette ki. „Ha már egy úri lánynak valamilyen kenyérkereső pályára kell lépnie – szól a visszaemlékező –, akkor csakis tanítónő lehet” (H. Boros Vilma 1975, 38).

E kényszerek és mobilitási esélyek növekedésével azután a tanítói pálya mindinkább elnőiesedett. A húszas években 7-8000, a harmincas években 8-9000 főt számláló tanítónők a foglalkozási csoportnak korszakunkban már közel a felét (44%-át) adták, holott akár közvetlenül a háború előtti években is arányuk még 30% körül volt.

A tanítói pálya feminizálódása készítette elő a talajt a nők értelmiségiként is megvalósuló majdani emancipálódásához. Vagyis a tanítónők esetében vált először összeegyeztethetővé a női értelmiségi keresőtevékenység a családon belüli női szereppel; a tanítónők példája szolgáltatta a modellt, hogy az értelmiségi hivatás több is lehet annál, semmint hogy pusztán csak kitöltse a férjhezmenetel előtti átmeneti életciklust. Jól mutatják ezt azok az 1930-as statisztikai adatok, melyek szerint a tanítónők tekintélyes hányada, több mint a harmada idősebb 40 évesnél (a századfordulón ennek kevesebb mint a fele tartozott a hasonló évjáratba); ők tehát tartósan megállapodtak tanítónői státusukban. Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan, megemelkedett ekkoriban a feleségként (és családanyaként) is a pályán maradó nők számaránya: 1930-ban minden harmadik tanítónő élt házasságban, pedig a századfordulón erre csak a negyedük mutatott példát. Az élethossziglan vállalt értelmiségi kereső munka tehát mind ritkábban járt együtt a nők kényszerű hajadonságával.

A diplomás nők ilyen értelmű gazdasági emancipációjára ugyanakkor alig utal valami. Valójában a folyamat még a pedagógusok körén belül is csak lépcsőzetesen, a hierarchia sorrendjét követve bontakozott ki. Az elemi iskolai oktatógárda gyors ütemű, egyúttal átütő erejű feminizálódását a polgári iskolai tanárok közötti mind nyilvánvalóbb női előretörés követte, nagyjából a húszas évek végétől. Amint azt Karády Viktor kutatásai is bizonyították, „a polgári iskolai tanárjelöltek között. a szegedi állami képzőben 1928 óta mindig is a nők voltak többségben (míg a fennmaradt pesti katolikus képző eleve csak nőket vett fel).” (Karády Viktor 1994, 187).

Meghatározott értelmiségi foglalkozás feminizálódása a Horthy-korban is egyet jelentett a tevékenység presztízsének szembeszökő lecsökkenésével, valamint díjazásának a kedvezőtlenebbé válásával. Ha a nők a férfiellenállás megtörésével megvetették végre a lábukat adott értelmiségi foglalkozásban vagy szellemi munkakörben, ez vagy azzal járt, hogy a férfiak tömegesen elhagyták azt a foglalkozást (a tanítói, majd a polgári iskolai tanári pályát); vagy azzal, hogy a szellemi tevékenységet nemekhez szabva újra hierarchizálták. Ez történt a fehérgalléros irodai munkakörökben.

Az utóbbi számtalan lehetséges technikája közül megemlítek néhány igazán szembeszökőt. Például: „Budapest Székesfőváros néhány intézményénél az utóbbi két évben [1936 és 1938 között] visszaszorították az alkalmazott és kinevezett, egyetemet végzett nőket egy alacsonyabb, mert főiskolai diplomához egyáltalán nem kötött státusba” (Magyaiyné Techert Margit 1938, 49). Gyakori eljárás volt továbbá, hogy a férjezett diplomás kereső nőket külön anyagi szankciókkal sújtották, mondván: miután nem családfenntartók, nem támaszthatnak a férfiakéval azonos fizetésre vagy elbánásra igényt. Így felére csökkentették a lakáspénzüket, korlátozták nyugdíjjogosultságukat, nem véglegesítették őket hivatali állásukban vagy szanáláskor éppen őket tették ki az utcára.

Megállapíthatjuk tehát: az értelmiség belső presztízshierarchiájának elsőrangú fokmérője, hogy az egyes szakmai élethivatások mennyire képesek ellenállni a feminizálódásnak. Minél kevésbé engedték be soraikba egyenlő társként a képzett nőket, annál több anyagi és tekintélybeli elismerésben volt továbbra is osztályrészük.

A középosztály társadalomtörténetét áttekintve megpróbáltuk rekonstruálni azt, ami a Horthy-korban jobb híján társadalmi középnek számított. Eredményeinket abban foglalhatjuk össze, hogy ez a társadalmi közép nem képezett ugyan belülről kellőképpen integrált társadalmi csoportot, vagyis középosztályt, ugyanakkor több volt mint középrétegek szervetlen konglomerátuma. Elfogadhatatlan tehát az a múltból örökölt középosztálykép, amely amellett, hogy tagadja a nyugati középosztályt mintázó társadalmi közép magyarországi létezését, egyrészt a közhivatalnok-réteg identitásának rendeli alá a középosztály szociológiai jelenségét, másrészt félig-meddig kizárja belőle a polgári élethivatások középrétegbeli megfelelőit. S ezzel a középosztály két fő komponensét mint két külön, egymástól elzárt világot határozza meg. Azt igyekeztünk bizonyítani, hogy a köztisztviselői identitás a középosztályi lét polgári feltételeinek a hiányában nem teremthet tényleges középosztályt; s legalább annyira fontos annak elismerése is, hogy a polgári attribútumok (megfelelő jövedelem, képzettség, életmód és habitus) talaján képződő középosztály az úri és a polgári jelzővel illetett középrétegek ha talán nem is egyenrangú részvételével zajló folyamatnak volt az eredménye.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Áfra Nagy János: A magántisztviselők. Társadalomtudomány, 1935.

Áfra Nagy János: A magántisztviselők törekvései. Társadalomtudomány 1935.

Baranyi Béla: Gondolatok az uralkodó elitről, valamint egy helyi elit történetéről a debreceni virilizmus kapcsán (1870-1930). In Magyar Történeti Tanulmányok. V. KLTE, Debrecen, 1972, 37-55.

Barta Róbert: A numerus clausus törvény módosítása 1928-ban. In Történeti Tanulmányok. KLTE, Debrecen, 1992, 113-125.

Bencze Géza: Tisztviselők és munkások egy budapesti nagyüzemben az 1920 és 1940 közötti időszakban. Folia Historica, XVIII. 1993. 145-161.

Bene Lajos: A mérnökök szociális és gazdasági viszonyai. Statisztikai Közlemények. 71/4.

Bibó István: A magyar közigazgatásról. In uő: Válogatott tanulmányok. II. köt. 1945—49. Budapest, 1986, 469^85. Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In uő: Válogatott tanulmányok. II. köt. 1945—49. Budapest, 1986, 569-621.

Bibó István: Értelmiség és szakszerűség. In uő: Válogatott tanulmányok, II. köt. 1945—49. Budapest, 1986, 505-523. Bódy Zsombor: Társadalmi osztály születik. Sic Itur adAstra, 1993. 2-3. 77-96.

Boldizsár Iván: A magántisztviselők szociális helyzete. In Értelmiségszociológiai írások Magyarországon 1900-1945.

(Vál. Huszár Tibor.) Budapest, 1981, 375-387.

Boldizsár Iván: Az orvosok szociális helyzete. Magyar Szemle, 1938. július. 247-258.

Boldizsár Iván: Középiskolai tanárok szociális helyzete. In Pedagógusok a két világháború között 1919-1945.

(Összeáll. Balogh Sándor – Szabolcs Ottó.) Budapest, 1963, 232-236.

H. Boros Vilma: Polgári leányiskola a század elején. Budapest, 1975. 7. 36-39.

Csizmadia Andor: Az alkalmazottak jogi és közigazgatási képzésének és képesítésének fejlődése 1929-1949-ig. In A jogászképzés a magyar felsőoktatás rendszerében. Budapest, 1984, 27-57.

Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két háború között. I. In Magyarország társadalomtörténete. II. 1920-1944.

Szöveggyűjtemény. (Szerk. Gyáni Gábor.) Budapest, 1995, 43-101.

Fekete István: Nagykőrös város virilis képviselői 1878-1943. In Studia Comitatensia. 8. Szentendre, 1979.

Földes Ferenc: Munkásság és parasztság kulturális helyzete Magyarországon. In uő: Válogatott írások. Budapest, 1967.

Granasztói Pál: Vallomás és búcsú. Budapest, 1965.

Grósz Emil: Ötven év munkában. Budapest, 1939.

Gyáni Gábor: A bábától az orvosnőig. História, 1984. 1. 31-34.

Gyáni Gábor: A napló mint társadalomtörténeti forrás (A közhivatalnok identitása). In A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Évkönyve. XII. Nyíregyháza, 1997. 25-34.

Gyáni Gábor: Hódmezővásárhely legnagyobb adófizetői 1888-1941. Történelmi Szemle, 1977. 3^. 626-641. Gyáni Gábor: Női munka és a család Magyarországon (1900-1930). Történelmi Szemle, 1987-88. 3. 366-374. Gyáni Gábor: Polgárság és középosztály a diskurzusok tükrében. Századvég, 1997. tél, 30-46.

Gyarmathy Zsigmond: A dzsentri főszolgabíró (1922-1938). I-II. köt. Nyíregyháza, 1990.

Hahn Géza: A magyar egészségügy története. Budapest, 1960.

Hajdu Tibor: Az értelmiség számszerű gyarapodásának következményei a második világháború előtt és után.

Valóság, 1981. 7. 2-12.

Hajdu Tibor: Tisztikar és középosztály a dualizmus korában. Budapest, 1991.

Hajdu Tibor: Weis István középosztály-képe. In Polgárosodás Közép-Európában. Tanulmányok Hanák Péter 70.

születésnapjára. (Szerk. Somogyi Éva.) Budapest, 1991, 97-109.

Hoffman Dezső: A magántisztviselők szociális és gazdasági viszonyai. Statisztikai Közlemények, 63. 4.

Horváth Barna: Forradalom és alkotmány (Önéletrajz 1944-45-ből). Budapest, 1993.

Janos, Andrew C.: The Politics of Backwardness in Hungary 1825-1945. Princeton, N. J., 1982.

Karády Viktor: A társadalmi egyenlőtlenségek Magyarországon a nők felsőbb iskoláztatásának korai fázisában.

In Férfiuralom. Írások nőkről, férfiakról, feminizmusról. (Szerk. Hadas Miklós.) Budapest, 1994, 176-196. Karády Viktor: A zsidóság polgárosodásának és modernizációjának főbb tényezői a magyar társadalomtörténetben.

In uő: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok. Budapest, 1997, 78-114.

Karády Viktor: Zsidótörvények és életfeltételek a szociális jelzők tükrében (1938-1943). In uő: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok. Budapest, 1997, 299-324.

Kemény Gábor: Az egyszerűség útja. Budapest, 1972.

Kornis Gyula: Mi a középosztály? In Értelmiségszociológiai írások Magyarországon. (Vál. Huszár Tibor.) Budapest, 1981, 93-103.

Kovács I. Gábor: Az értelmiségi keresetek változása (1920-1975). In Magyarország társadalomtörténete. II.

1920-1944. Szöveggyűjtemény. (Szerk. Gyáni Gábor.) Budapest, 1995, 441^63.

Kovács M. Mária: Aesculapius militans. Érdekvédelem és politikai radikalizmus az orvosok körében: 1919-1945. Valóság, 1985. 8. 69-83.

Kovács M. Mária: Közalkalmazottak 1938-1949 (Létszám, összetétel, politika). Valóság, 1982. 9. 41-54.

Kovács, Mária M.: Liberal Professions and Illiberal Politics. Washington – New York, 1994.

Kovács M. Mária: Ügyvédek az árral szemben. Antiszemitizmus és liberális ellenállás a Horthy-korszakban.

Medvetánc, 1985. 2-3. 91-99.

Kövér György: Kisvárosi elit társaságok. Hajdúböszörmény a két világháború között. In. Mezőváros – kisváros.

(Rendi társadalom – polgári társadalom. 4.) Debrecen, 1995, 217-223.

Laky Dezső: Adalékok Budapest társadalmának összetételéhez. Budapest, 1932.

Laky Dezső: A kereskedők szociális és gazdasági viszonyai Budapesten. Statisztikai Közlemények, 61. 4.

Laky Dezső: A közületi alkalmazottak szociális és gazdasági viszonyai. Statisztikai Közlemények, 67. 1.

Laky Dezső: Az értelmiség válságának gazdasági és társadalmi háttere. In Értelmiségszociológiai írások Magyarországon 1900-1945. (Vál. Huszár Tibor.) Budapest, 1981, 112-136.

Laky Dezső: Az iparosok szociális és gazdasági viszonyai. Statisztikai Közlemények, 60. 3.

Magyary Zoltán: A magyar közigazgatás racionalizálásának programja. In Bürokrácia és közigazgatási reformok Magyarhonban. (Közreadja: Csizmadia Andor.) Budapest, 1979, 434-451.

Magyaryné Techert Margit: A diplomás nők helyzete Magyarországon. Magyar Szemle, 1938. május. 43-52.

Makkai János: Urambátyám országa. Középosztályunk illemrendszerének és társadalmi viselkedésének szociográfiája. Budapest, é. n.

Melly József: A budapesti orvosok szociális és gazdasági viszonyai. Statisztikai Közlemények, 75. 3.

Nagy Beáta: Nők keresőtevékenysége Budapesten a 20. század első felében. In Férfiuralom. Írások nőkről, férfiakról, feminizmusról. (Szerk. Hadas Miklós.) Budapest, 1994, 155-176.

L. Nagy Zsuzsa: A haszonból élő kispolgár. Kisiparosok és kiskereskedők a két világháború közötti Magyarországon. Debrecen, 1997.

L. Nagy Zsuzsa: Az iparosok, a kereskedők és az iskola. In uő: (szerk.): Iparosok és kereskedők a két világháború közötti Magyarországon. Budapest, 1994, 7-56.

Neubauer Gyula: A magyar társadalom osztálytagozódása. Társadalomtudomány, 1941. 102-111.

Olay Ferenc: Állástalan diplomások az 1934. évben. Társadalomtudomány, 1934. 282-295.

Pethő László: A tanítók és a társadalom. Történeti szociológiai megközelítés. Budapest, 1991.

Ránki György: A budapesti polgárság. Tér és Társadalom, 1990. 3-4. 57-65.

Ránki György: A magyarországi zsidóság foglalkozási szerkezete a két világháború között. Történelmi Szemle, 1987-88. 3. 256-267.

Sipos Balázs: Az újságírói hivatás a két háború között Magyarországon. In Múltból ajövőbe. Tanulmányok. (Szerk. Pölöskei Ferenc – Stemler Gyula.) Budapest, 1997, 102-114.

Síró Béla: Középfokú iskolázást, műveltségi mobilitást meghatározó tényezők. In Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben. (Szerk. Valuch Tibor.) Budapest, 1995, 563-577.

Szabó István Andor: Az úriember. A jó társaság szabályai (1923). Budapest, 1990.

Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság. A Cserhát, Mátra, Bükk földje és népe. Budapest, é. n.

Szabolcs Ottó: Köztisztviselők az ellenforradalmi rendszer társadalmi bázisában (1920—1926). Budapest, 1965.

Szabolcs Ottó: Munka nélküli diplomások a Horthy-rendszerben 1919—1944. Budapest, 1964.

Szakál Gyula: Gondolatok a győri gazdasági elit történetéről 1900 és 1940 között. In Győri Tanulmányok. 8. Győr, 1987, 27-38.

N. Szegvári Katalin: Numerus clausus rendelkezések az ellenforradalmi Magyarországon. Budapest, 1988.

Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Budapest, 1940.

Szende Pál: A magyar ügyvédség válsága. In Értelmiségszociológiai írások Magyarországon 1900-1945. (Vál. Huszár Tibor.) Budapest, 1981, 261-290.

Thassy Jenő: Veszélyes vidék. Budapest, 1996.

Timár Lajos: A Magyar Nemzeti Bank hitelinformációs jelentései és a városi gazdasági elit a két világháború közötti Magyarországon. Aetas, 1992. 4. 73-83.

Timár Lajos: Az oktatási rendszer és az értelmiség reprodukciója a két világháború között Magyarországon. In Hatalom és társadalom aXX. századi magyar történelemben. (Szerk. Valuch Tibor.) Budapest, 1995, 577-588.

Timár Lajos: Vidéki városlakók. Debrecen társadalma 1920-1944. Budapest, 1993.

Tóth Pál Péter: A magyar értelmiség két világháború közötti történetéhez. I. Budapest, 1980.

Trajánovits Lajos: Életem története. Pénzügyminisztériumi évek (1935-1948). Debrecen, 1993.

Weis István: A mai magyar társadalom. Budapest, 1930.

Weis István: Hazánk társadalomrajza. Budapest, 1942.

Wiener, Martin J.: English Culture and the Decline of the Industrial Spirit 1850-1980. London, 1985.

Zeke Gyula: A nagyvárosi kultúra új formái és a zsidóság. Budapesti Negyed. 8, 1995. nyár. 90-107.