Ugrás a tartalomhoz

Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig

Kövér György, Gyáni Gábor (2006)

Osiris Kiadó

KISPOLGÁRSÁG, PARASZTSÁG

KISPOLGÁRSÁG, PARASZTSÁG

FOGALMI PROBLÉMÁK

Mind a kispolgár, mind a paraszt kifejezés gyakorta képezte korábban vita tárgyát. A kispolgárságot illetően azjelentette a fő gondot, hogy a terminussal jelölt társadalmi csoportot nehéz volt elhelyezni az osztály fogalmára alapozott társadalmi struktúrában. Hazai viszonylatban mindezt tetézte, hogy a társadalomnak a nyugatitól elütő fejlődése miatt gyakorta még az önálló kispolgárság puszta létét is kétségbe vonták. Weis István is azon a véleményen volt, hogy „hazánkban nyugat-európai értelemben vett kispolgári réteg nincs” (Weis István 1930, 103). Erdei pedig egyenesen azt állította, hogy a kispolgári társadalmi helyzet pusztán csak állapota és semmiképpen nem „kiképzett szerkezeti formája” adott csoportoknak. Hiszen, szólt tovább a gondolatmenet, a kispolgárság a magyar társadalom olyan eleme, „amely nem polgári, mert túl közel van az anyaghoz és a szükséglethez. de nem is munkás, mert tőkéje és saját vállalkozása folytán mégis önálló egzisztencia” (Erdei Ferenc 1995, 83).

A kispolgár kifejezés korabeli használatát jól jellemzi, hogy a konzervatív szociológus a réteget a középparasztsággal vélte azonosíthatónak, mondván: „a kispolgár fogalmához legközelebb áll a kisgazda”. A baloldali (marxista) elemző pedig végül a társadalom senki földjénjelölte ki a kispolgárság helyét: a kisipar és a kiskereskedelem, fejtegette Erdei, „olyan pálya, amely nem polgári, de nem is munkás.”

A kérdés tehát így szól: létezett-e egyáltalán a kispolgárság mint olyan valami, amit sajátos identitás határoz meg? Ha ugyanis ilyen értelemben nem beszélhetünk kispolgárságról, akkor a kifejezésnek pusztán leíró statisztikai jelentést kölcsönözhetünk. A belülről átélt és ugyanakkor kívülről is konstituált kispolgár-identitás tehát a döntő vagy az egyedüli ismérv ennek a közbülső társadalmi csoportnak a létét illetően. Weis és Erdei éppen azért foglaltak el tagadó vagy felemás álláspontot a kérdésben, mert hiányolták ezt a fajta identitást, vagy máshol látták azt érvényesülni. Weis ilyen okból szűkítette le a kispolgárság fogalmát a parasztságra, mert, mint írta, „a kispolgári rétegek közül egyedül [az] képvisel érzékelhető és érvényesíthető erőt” (Weis István 1930, 103). Minden bizonnyal arra utalt ezzel, hogy a kisgazdapárt révén a húszas években a parasztság politikailag hatásosan artikulálta saját érdekeit. Erdei ugyanakkor hiányolta a kispolgárságot teremtő csoportidentitást, s kivált bizonytalannak ítélte a kispolgárság mások által megalkotott imázsát. Mint fejtegette: a kispolgárság minden társadalmi csoport szemében mást jelent, és ezek az egymásnak ellentmondó meghatározások végül kioltják egymást. A kiskereskedő és a kisipari pálya olyasmi tehát szerinte, ami: „Fölülről, az úri középosztály felől. alsórendű pályának minősült. Alulról, a parasztság felől viszont olyan magasabb létnek számított, amelynek a megbecsülése állandósult. A munkásság pedig inkább lebecsülte, mint a polgári társadalom alját.” (Erdei Ferenc 1995, 83). S miután mindenki mást vetített bele a kispolgár fogalmába, így ki sem alakulhatott annak szilárd szerkezeti valósága.

Valójában még a nyugat-európai fejlődés körülményei között sem teljesen nyilvánvaló, hogy mit is fed a kispolgárság fogalma. Az újabb kutatások azt sugallják, hogy e társadalmi csoport sok tekintetben polgáribb vonásokat mutatott, mint maga a polgári középosztály, vagyis a középpolgárság. Például azért, mert a kisiparosok és a kiskereskedők határozottan családközpontú életet éltek: esetükben a munka és a fogyasztás teljesen kitöltötte a család-háztartás kereteit. A totális intézményként működő család így nemcsak a megélhetés és a napi életvitel színtereként, de szimbolikusan, a kispolgári lét eszményeként is felbecsülhetetlenül fontos szerepet töltött be az életükben.

A kispolgár polgár volta mások szemében abból fakadt, hogy az illető látható módon elkülönült a bérmunkásoktól. A kispolgári identitás meghatározó eleme volt tehát a munkásokkal szembeni fölényérzet fenntartása még akkor is, ha ennek a tényleges (például a jövedelmi) kívánalmait nem is mindig tudta teljesíteni. E fölény éreztetésére pedig gyakran a saját alkalmazottaihoz (ha voltak ilyenek) fűződő viszonyában, annak keretei között nyílt módja. Igaz, a szóban forgó kapcsolat fölöttébb ambivalens is egyúttal, hiszen a legények (segédek) maguk szintúgy reménybeli mesterek, majdani önálló egzisztenciák, akik alkalmazottként sem adják fel a kispolgárrá válás reményét. Éppen ez ad tápot a munkavállaló és a munkaadó közötti mégoly törékeny patriarchális viszonynak.

Helytelen lenne teljesen egyöntetűnek láttatni az európai kispolgárság belülről fölöttébb tagolt világát. Mégis tény, hogy létezett a külön kispolgárság, melyet elsősorban a szűkebb városi közösségekbe ágyazódó kisiparosok és kiskereskedők testesítettek meg. A kifejezetten mobil, instabil és egzisztenciális bizonytalanságokkal, sőt státusambivalenciákkal telített nagyvárosi miliőben látszólag a kispolgárok képviselték az egyedüli állandóságot, akik számára a piaci önállóság (a tulajdonosi lét) családi „vállalkozás” is volt egyúttal.

A kispolgárok közvetlen beágyazottsága a kisszerű, lényegében munkások alkotta városi szomszédsági közösségbe, melynek kiszolgálásából éltek, egyúttal el is távolította őket politikai, kulturális téren és az életvitel szempontjából a polgári középosztálytól. A szüntelen egzisztenciális veszélyeztetettség ráadásul állandósította a kispolgár szorongását, a lecsúszástól való rettegését. Ennek a jószerivel kiküszöbölhetetlen bizonytalanságnak volt politikai megnyilvánulása a kispolgár antikapitalizmusa, amely kezdetben, a 19. század derekáig Nyugat-Európában baloldali radikalizmus formájában, a múlt század vége felé mint status quo konzervativizmus, majd századunk első évtizedeiben (főként a két háború között) pedig jobboldali radikalizmusként, a fasizmus melletti kiállás formájában nyilvánult meg.

A kispolgárságnak, természetesen, nemcsak a politikai habitusa, de a szociológiai természete (az összetétele) is számottevően módosult az idők során. A hagyományos kisiparos-kiskereskedő kispolgárság a századfordulótól mindinkább kiegészült az alkalmazott kispolgárság folyton gyarapodó rétegével, melynek egyre szembetűnőbb mennyiségi súlya idővel gyökeresen megváltoztatta a kispolgárság szemantikáját. A rutin jellegű irodai munkát végző és önmagát kispolgárként tudatosító társadalmi csoport tagjainak a családhoz, a tulajdonhoz és az egzisztenciális önállósághoz (az ezzel együtt járó létbizonytalansághoz) ugyanis merőben másként alakult a viszonya, mint kisiparos és kiskereskedő társainak.

A nyugat-európai modern kispolgárság e fogalmával a kezünkben akár bele is vághatnánk a hazai kispolgárság történeti áttekintésébe. Ám ennek előtte még tisztáznunk kell a kérdést: mi a kapcsolat a kispolgárság és a parasztság között? A kérdés úgy hangzik tehát, hogy mit jelent a paraszt kifejezés az 1945 előtti Magyarországon.

Az 1930-as és az 1940-es évek fordulóján élénk hírlapi vita folyt arról, hogy helyénvaló-e paraszt kifejezéssel illetni a földművelőket. Két vélemény fogalmazódott meg és került szembe egymással a polémia során. Az egyik vélemény hangoztatói szerint helytelen a paraszt szó használata, mivel az a földművelők, a mezőgazdák számára helyzetük feudális örökségként való tudatosítását szuggerálja. Ami pedig – fejtegették egyesek – igazán nem kívánatos, hiszen ez az örökség részben vagy egészben már egyébként is a múlté, így a megnevezés kifejezetten anakronisztikus. De ennél is súlyosabban esik a latba, hogy a paraszt szó pejoratívan hangzik, mivel társadalmi lenézést, lekezelést fejez ki.

A másik oldal képviseletében megszólalók viszont azon az alapon vették pártfogásukba a paraszt szó használatát, hogy azzal, úgymond, egyfajta tevékenység végzőit szokás meghatározni, s noha a terminus valóban rosszul hangzik, ám ezért nem a nyelv, hanem a vele megjelölt társadalmi helyzet a felelős. Ennek megfelelően nem a nyelvhasználatot, hanem a társadalmi intézményeket kell elsősorban megváltoztatni. Végül, fűzték hozzá, a szó nemcsak lebecsülést, de megbecsülést is sugall, hiszen egy időtlen, örök, vagyis értékes emberi tevékenység kifejezésére szolgál („az örök paraszt”).

Ahogy már a vitát összegző Erdei is megemlítette (Erdei Ferenc 1941), többről volt itt szó puszta szófejtésnél. A dolog, ennek ellenére, mégiscsak a terminológián dől el, nem véletlenül került viták kereszttüzébe a paraszt szó értelme és használatának a jogosultsága.

A történeti és az antropológiai szakirodalomban a paraszt fogalmának két jelentése vált ismertté. Az egyik a paraszt kisüzemi megközelítése (Sárkány Mihály), amely arra helyezi a hangsúlyt, hogy a parasztok önálló földművesek, akik a saját gazdaságukban (melynek így vagy úgy a tulajdonosai) családjuk munkaerejére támaszkodva, a termelés és a fogyasztás háztartási egységének a körülményei között és a hagyományok által megszentelt (vagyis a „paraszti”) kultúra és közösségi erkölcs parancsai szerint élnek. A paraszt, ezek szerint, úgyszólván örök jelenség, a fogalom pedig a paraszttársadalmak hosszú sorára érvényes jelenséget jelöl.

A parasztság másik tudományos értelme az össztársadalmi vagy munkamegosztás-centrikus álláspont, ahogy Sárkány tömören jellemzi. Ez a megközelítés a parasztságot olyan résztársadalomként kezeli, amely igen sajátos módon tagolódik be a struktúra egészébe. A paraszt differentia specificája e felfogás szerint nem az, hogy a termelő földműves ellátja önmagát (és családját), hanem sokkal inkább az, hogy a parasztot – alárendeltségéből fakadó – aránytalan csereviszony fűzi a társadalom többi eleméhez s főleg annak hatalmi központjához.

A parasztságról hazánkban Erdei fejtette ki művek során át a mindmáig legátfogóbb és leghatásosabb elméletet, amely a másodikként ismertetett fogalommal áll közeli rokonságban. A „nyugati és keleti pólus között” elhelyezkedő magyar és lengyel parasztság, Erdei beállításában, történeti okból mind a kora újkorban, mind a polgári időszakban mint alávetett (kihasznált) résztársadalom létezett. Azaz: a parasztság a tőkés piacgazdaság és a polgári társadalomszervezet elemeként is őrzi és tovább élteti a rendi társadalom keretei között rögzült alávetettségi helyzetét. Következésképpen a parasztság az osztálystruktúrába idegen szerkezeti elemként, alávetett rend gyanánt integrálódik. A paraszt szó ezért fejez ki ma is megbélyegzést, lévén, hogy a nem egyenrangúság képzetét asszociálja. A paraszt helyzetének, vonja meg Erdei a mérleget, így a „munkára szorított és alávetett állapot” felel meg, ezt pedig a pőre szolga állapottól az különbözteti meg, hogy: „Olyan kölcsönös viszony szorítja munkára a parasztságot, amely egyfelől a munka eszközeit biztosítja a parasztság számára, továbbá bizonyos önálló helyzetet, amelyben a maga számára fejtheti ki termelő és alkotó képességeit, másfelől pedig olyan kötelezettséget az úri rend részére, hogy nem nyúlhat hozzá szabadon sem a parasztság önállóságához, sem munkája eredményéhez.” (Erdei Ferenc 1995, 108.)

Erdei sem tagadja ugyanakkor, hogy a polgári nemzetnek alávetett, tehát rendi eredetű társadalom szintén megindult a polgárrá/proletárrá válás útján. Ennek megfelelően, „van a magyar parasztságnak egy olyan része, amely még erősen paraszt, tehát élete a paraszti rendi keretek által kötötten folyik, s van olyan része, amely már áttörte e rendi-paraszt formákat, és a polgári szerkezet szerint rétegződik. Sommásan: a magyar parasztság egy része még paraszt, másik része már nem paraszt, s egy jó része az átmenet vagy a válságos megkövültség állapotában van.” Arra következtet tehát, hogy: „Ez a rétegződés mindenesetre a magyar parasztság legjellemzőbb tagozódása” (Erdei Ferenc 1995a, 108). A magyar paraszttársadalom című könyvében szerzőnk éppen ezt a fajta „legjellemzőbb tagozódást” ábrázolja aprólékosan mint parasztságon belüli rétegződést. Ebből kiviláglik, hogy a paraszt terminus legalábbis két dolgot jelent: egyszerre utal a parasztságnak a tőkés osztálystruktúrába integrálódó különféle rétegeire (a birtokos paraszt ekkor annyi, mint közép- és kispolgár, a parasztmunkás pedig megfelel a proletárnak); valamint az egymástól osztályalapon elváló paraszti érdekcsoportok virtuális egységére. Utóbbi esetben a parasztság, és az alávetett rend résztársadalom gyanánt egyaránt befogadja a parasztpolgárt és a parasztproletárt. De vajon melyik struktúra a fontosabb, melyiknek tulajdoníthatunk elsőbbséget a társadalomleírás során? Erdei, minden jel szerint, az osztályképződés paraszti rendet bomlasztó (feldaraboló) mechanizmusát részesíti előnyben, s a parasztság belső szerkezeti elemzésekor „a polgári társadalom rétegződési elvét” alkalmazza.

Úgy tűnik, nincs tehát semmi akadálya, hogy a parasztság egyes rétegeit megfelelő módon elhelyezzük az osztálystruktúra keretei között. Így lesz nála a birtokos (a közép- és kis-) parasztság referenciája a kispolgárság, hiszen a „gazdasági helyzete szabályszerű kispolgári”. Jóllehet a parasztság igencsak sokszínű regionális és foglalkozási típusai nem azonos módon integrálódnak az osztályszerkezetbe, sőt olykor még az is előfordul, hogy az osztályalapon egy kategóriába soroltak között a rendi és a polgári minőség húz válaszvonalat. Ekként hasad ketté Erdei szerint például a kisgazda társadalom (osztály), ahol az egyik oldalon, a kistulajdon okán, a paraszttörvények őrzése válik parancsoló követelménnyé, mert itt „a tőke magában véve nem biztosít olyan polgári életet, hogy a földhözkötő és munkára szorító paraszt törvényeket nyomasztó tehernek érezhetné a kisparaszt”. A másik oldalon viszont újfent, a kistulajdonnak hála, alkalmasint a polgárrá, a kisvállalkozóvá való átalakulás az egyedüli vagy az igazán vonzó választás.

Erdeinek a paraszti társadalom rétegződését illető többdimenziós modellje azzal a tanulsággal jár, hogy a parasztság társadalmon belüli helyének és belső szerkezetének a meghatározása során egyszerre segíthet az osztálystruktúra fogalma, valamint a történeti értelemben vett rendi helyzet kategóriája.

IPAROSOK, KERESKEDŐK ÉS AZ ALTISZTI RÉTEG

A zömmel a kispolgársághoz tartozó iparos- és kereskedőtársadalom létszáma 1930-ban 300 000 fő, ami eltartottakkal együtt egymilliós népességnek felel meg. A korszak utolsó egy-másfél évtizedében tovább emelkedett az iparosok és a kereskedők tábora; amíg 1930- ban 158 000, addig 1940-ben közel 185 000 a kisipari műhelyek teljes száma (ebbe nem értendők bele a jogi tulajdonosok kezén lévők).

A kisipari önállók, rendszerint 220 000 kereső, számszerűen döntő és jellegadó magját a segéd nélküli, valamint az 1-3 segédes műhelytulajdonosok képezték. A korszak elején és végén különösen jól megfigyelhető a segéd nélküli műhelyek nagy gyakorisága, amely két körülményből eredt. A háborút és a forradalmakat közvetlenül követő években, amikor az általános elszegényedés tág alkalmazotti, egyszersmind középosztályi tömegeket sodort egzisztenciálisan súlyos helyzetbe, a gyárakból elbocsátott szakmunkások vagy a kisipari műhelyek munka nélkül maradt segédei nemegyszer önállóként próbáltak megélni. Utóbb, a gazdasági élet konszolidálódásával azután többnyire vissza is tértek korábbi (alkalmazotti) munkakörükhez. Szintén az önálló iparűzők számát szaporították átmenetileg azok az iskolázott, olykor diplomás nők, akik varrónőként léptek elő családfenntartóvá.

A korszak végén (túl a határrevízió folytán megemelkedő népességszámon) a családfenntartóiktól a zsidótörvényekkel megfosztott családok nőtagjai nyitottak megint csak varrodát vagy szabóműhelyt. Hasonló volt a hatása (immár a keresztény középosztály körében) a férfiak frontszolgálatának is.

Kispolgárnak a szó legigazibb értelmében a segéd nélküli és a legföljebb 3 segédet tartó iparos számított a Horthy-korban. Fontos vonása e társadalmi csoportnak a kisszerűség, valamint a szűkösség, sőt maga a szegénység. A kisipar esetében a kispolgári státus felső határa az ötsegédes műhely körül vonható meg, s így a „középipari” műhelyek tulajdonosai alkották a kispolgárság elitjét (közülük egyesek akár még a középosztályba is átkerülhettek). Ennek megfelelően itt már korántsem olyan magától értetődő a szolid kispolgári életvitel, melyet a műhely családias légköre és vele együtt az önálló iparos közvetlen fizikai munkavégzése tett teljessé.

Nemcsak a műhelyek átlagos alkalmazotti létszáma, hanem a kisiparosok alacsony jövedelme is hozzájárult a réteg gazdasági kisszerűségéhez. Az 1930-as évek derekán az iparosok 83%-ának a kereseti adóalapja kevesebb volt évi ezer pengőnél! S ha tekintetbe vesszük is, hogy jövedelmük legalább egyharmadát (de inkább a felét) eltitkolták az adóhatóság elől, átlagjövedelmük így is szerénynek volt mondható. Mivel sok közöttük a kifejezetten szerény jövedelmű adóalany, az adóhatóság nem is bajlódott az évenkénti adókivetéssel, hanem már a gazdasági válság előtt átalányban több évre rögzítette adójuk összegét. Az iparosok jövedelmi viszonyai azután a harmincas évek elején váltak határozottan kritikussá. 1933-ban az általános kereseti adó fizetésére kötelezett mintegy 360 000 (20 munkásnál kevesebbet foglalkozató) műhelytulajdonos közel fele (46,1%-a) fizetett rögzített átalányt (!); ami pedig az iparosok másik felét illeti, 80%-uk tényleges jövedelme (ez 920 pengő körül alakult) szintén alatta maradt az adómentes minimumnak. Nem véletlenül jegyezte meg a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara a segéd nélküli, továbbá az 1-2 segédes iparosmesterekről, hogy: „nem keresnek annyit, mint az alkalmazottakat foglalkoztató üzemek segédei és munkásai” (L. Nagy Zsuzsa 1995, 171). Ok, persze, rendszerint nem is alkalmaztak segédet, legföljebb csak tanoncot. Matolcsy Mátyás 1930-ra vonatkozóan a közel 205 000 általa számításba vett kisiparos közül már csak 150 000-et minősített önállónak évi 1000 pengő jövedelemmel; családjaikban a fejenkénti jövedelem évi 342 pengő, melynél a tíz hold fölötti birtokosoknak, de az ipari (szak)munkásoknak is nagyobb volt a jövedelme.

Merőben más volt a helyzete a legalább ötsegédes műhelytulajdonosoknak, akikből az 1930-as évek közepén nagyjából tízezer akadt az országban. Ám Budapesten is, ahol pedig nagy részük összpontosult, a 20 munkásnál kevesebbet foglalkoztató ún. kisipari műhelyeknek 1930-ban alig több mint 7%-a tartozott hozzájuk.

Az iparosok térbeli, az egyes településtípusok közötti megoszlása szintén fontos tényező az iparostársadalom belső rétegződésének a meghatározásában. Miközben az iparosoknak mindössze a hatoda élt a fővárosban és további tized része jutott a vidéki (vagyis a törvényhatósági jogú) városokra, addig a „középipari” műhelyek tulajdonosainak egyenesen a harmada volt budapesti (1935-ben). A fővárosnak mint a kisiparos elit tömörülési pontjának már korábban is érezhető kimagasló szerepe az idők során tovább mélyült: 1930 és 1935 között 856-tal nőtt a „középipari” műhelyek száma, fél évtized során tehát 30%-os volt gyarapodásuk. S ez növelte a fővárosi és a vidéki, kivált a falusi kisipar közötti gazdasági, társadalmi, sőt kulturális különbségeket. Mindez pedig azt eredményezte, hogy a modern technológián nyugvó szakosodott kisipar szinte kizárólag Budapesten összpontosult. Példaként említhető az autószerelő-szakma, melynek vidéken a műszerészek és a lakatosok voltak egyedüli képviselői, ugyanakkor Budapesten gomba módra szaporodtak a kifejezetten erre szakosodott és a tevékenységet virágzó szolgáltató iparággá fejlesztő műhelyek.

A településhierarchia grádicsain lefelé haladva mindjobban kitűnik, hogy az iparűzés önmagában ritkán hozott annyi jövedelmet, hogy belőle kispolgári nívón lehetett volna élni. A kisvárosokban és különösen a falvakban az iparosok ezért szinte mindig rákényszerültek valamilyen kiegészítő jövedelemforrásra. Az Alföld nagy határú mezővárosaiban az iparosok földvásárlása a leggyakoribb megoldás: a mezőgazdasági ingatlant a tanoncok munkaerejével maguk művelték meg, vagy haszonbérbe adták a földet a kisbirtokos parasztoknak. A Dunántúlon, ugyanakkor, elterjedt a szőlőbérletek szerzése. A kisebb települések és a falvak iparosai legtöbbször már nem is annyira a műhelyből, hanem az ilyen kiegészítő mezőgazdasági tevékenységből éltek. „Mink mind arra törekedtünk – emlékezik egy bárándi (Hajdú megyei) iparosmester –, hogy legyen 1-2 hód főd. A kézi munkát mindenki el tudta végezni, ha meg fogat kellett, elvégezte azt a paraszt. Az iparos megtalpalta a cipőjét, felütött egy patkót a lovára. Állatot az iparosok mán kicsit tartottak. Egy malacot meg baromfit. De vót aki tehenet.” A szegényebb mester, mondani sem kell, többnyire nem is a sajátján, hanem más földjén vállalt napszámmunkát. Sopron megye falusi kisiparosairól jegyezte fel a kortárs 1940-ben: „Sanyban és Süttösön építőiparosok, Nemeskéren, Sopronnémetiben csizmadiák, Rábaszováton ácsok, Vájon pedig különféle kisiparosok vannak, akik munkában nem válogatósak, napszámos, arató vagy részes munkát vállalnak.”

A kisiparosok széles tömegeit alkotó falusi műhelytulajdonosok körén belül mindinkább elvált egymástól a csak iparűzésből élő elit és a kétlaki életformát vállaló alsó réteg. Ilyenformán egy-egy falun belül is mindjobban szembekerült egymással az iparosok két tábora. Egy Szabolcs megyei községről szól a feljegyzés 1941-ből: „Az iparosok az ipari munkán kívül földműveléssel is foglalkoznak. Így két kovács, egy cipész, egy kerékgyártó és három ács szántóvető munkát is végez. Csak iparával foglalkozik egy kötélverő, egy gépész, két cipész, egy szabó.” Ám, fűzi hozzá a szerző: „Az egyik cipész és a szabó izraelita vallású.” (Timár Lajos 1994, 75.) Az önálló iparosok nagyjából tizedét kitevő izraeliták egyébként sajátos helyet foglaltak el az iparostársadalmon belül. A túlnyomórészt városi, sőt fővárosi s egyúttal a módosabb kispolgárságot képviselő s nemegyszer a középosztályba is felemelkedő zsidó műhelytulajdonosok még falusi társaik révén sem kerültek az elparasztosodás, a kétlaki életforma vonzásába. Hiszen amíg 1930-ban országosan az iparosok egyharmadának a kezén volt mezőgazdasági földtulajdon (vagy bérlet), addig a zsidó iparosokra ez nem vagy alig mondható jellemzőnek.

A „télen iparos, nyáron gazda” szerepre kényszerülő műhelytulajdonosok elkerülhetetlen sorsa volt a hanyatlás. Az ilyen iparosmester nem is tekinthető már teljes értékű kispolgárnak, hiszen önálló ugyan, ám olykor bérmunkát és (bár gazdaként) paraszti munkát is végez, ezért iparosmesterként nem számít többé teljes értékű embernek. „Nehéz helyzete. van. a faluban, mert a gazdálkodásában sem tud olyat bemutatni, amit elismerjenek és a mesterségében sem tud olyat nyújtani, mint amilyent az állandóan ipart űzők. Félig-meddig kontárokká válnak mindkét oldalon. Gazdasági ügyekben letorkolják, ha szót mer valamiért emelni, elküldik a műhelybe, csirizestálhoz, az iparosok pedig szintén távolabb esőnek tekintik.” (Bene Lajos 1925, 143.)

Az iparos és a kereskedő, mint valamilyen szolgáltatás végzője, egyaránt közvetlenül beleágyazódott a szűkebb városi és falusi helyi (szomszédsági) közösségbe. Kispolgári státusát és öntudatát éppen ez a közösségi (információs) szervező szerep, a belőle fakadó tekintély biztosította hatékony módon. „A falu lakosai – szól a szociográfus –, az egyes iparosoknál dolgoztatók eljárogatnak az iparosokhoz esős időkben, télen s ott többen összetalálkozva elbeszélgetnek. Némely kisebb helyen rendszeresen eljárnak a cipészhez, csizmadiához, szabóhoz beszélgetni, valóságos kis kaszinót rendeznek. Még a kovácsnál, bognárnál is gyülekeznek rövidebb időre. Azok a kaszinózások nagyon érdekesek. Ha az illető iparos szereti a társaságot és nincsenek a vendégek terhére, minden falusi ügy szőnyegre kerül, megbeszélik, véleményt alakítanak ki minden kérdésben. Van eset arra, hogy egy-egy mesterembernél külön műhelyközvélemény is keletkezik: akik oda eljárnak, együtt gondolkoznak és gyakran egyenlő irányt is képviselnek.” (Bene Lajos 1925, 143.)

Mindamellett a kispolgár státusú s ilyen identitású falusi iparosok ritkán emelkedtek fel a falu vezető családjainak a szintjére. Ott, ahol iparosból több is akadt, a mesterek a korporációs céhhagyományokat fenntartva élték életüket. Bár az iparosok elitje már majdnem középosztálybelinek gondolja magát és így tekintik őt a fentebb állók is (beengedik az úri kaszinóba), a csak kispolgár iparosok (vagy akik már menthetetlenül deklasszálódásnak indultak) a helyi Iparoskör vagy a Katolikus Legényegylet keretei között szerveződnek szorosabb közösségbe. Ennek a tisztán iparos szociabilitásnak az kölcsönöz különleges jelentőséget, hogy az osztályhelyzete szerint már kispolgárnak sem igen minősülő iparoscsaládokat úgy integrálja, hogy egyúttal a paraszt(gazdákkal) szembeni iparos elkülönülés (felsőbbségér- zés) intézményes biztosítékául is szolgál. Az egyesületi élet, e szerint, „felfelé nivellálta” az iparostársadalmat, amely így végeredményben „egységes középréteg látszatát keltette, holott igen sok kifejezetten szegény sorsú család volt körükben” (Kovács Katalin 1995, 185).

E „szegény sorsú” családok körében mindennapos szokás, hogy a műhelyükben előállított termék forgalmazását maguk végzik: ez egyúttal ki is jelöli pontos helyüket az iparoshierarchiában. Gyöngyösön például a „csizmadiák és cipészek zöme vásározott. A tehetősebb mesterek, akik üzlettel rendelkeztek, lenézték a vásározókat, s ezt a szemléletet ültették el a náluk dolgozó alkalmazottakban is” (B. Gál Edit 1994, 122). A „vásározók”, tehát a vándoriparosok, a házi- és népiparral foglalkozók, valamint a szegődményes iparosok (uradalmi alkalmazottak) együtt alkották az iparostársadalom legszegényebb és egyúttal legkisebb presztízsű alsó szegmensét: az ipari önállókon belüli arányuk 5-6% körül alakult.

Az iparospálya a mester státussal ért végérvényesen révbe, amely mindenki számára a tanoncsorral indult, majd a segéd alkalmazotti helyzettel folytatódott. A Horthy-korban az iparosok idősebb nemzedékei, a dualizmus kori örökségnek megfelelően, a kevéssé iskolázottak nagy táborához tartoztak. Így, különösen eleinte, igen sok volt közöttük az analfabéta (1920-ban 15,2%). Igaz, az 1884-es XVIII. törvény elvileg előírta, hogy tanonccá csak az lehet, aki négy elemi iskolai végzettséggel rendelkezik, ám a rendelkezést nemigen tartották be a tanoncokat foglalkoztató mesterek. Az 1922-es ipartörvény (XII. tc.) azután szigorúan kikötötte ezt az iskolai végzettséget, melyet egy 1936-ban elfogadott törvény (VII. tc.) hat elemire emelt fel; de az intézkedéseknek ekkoriban sem volt túl sok foganatjuk.

A többnyire a helyhatóságok által fenntartott iparostanonc-iskolákban a húszas évek során csupán a fővárosban átlag 20 000, a harmincas években átlag 10 000 körül járt a tanulók száma. A húszas évek magasabb iskolai számarányában kifejezésre jutott az iparospálya iránt, főként az agrárnépesség részéről, megnyilvánuló tömeges érdeklődés. További oka volt, hogy „a fokozódó gazdasági nehézségek sok munkaadót indítanak arra, hogy minél kevesebb segédet és minél nagyobb számú tanulót alkalmazzanak” (Simándy Pál 1933, 308). A tanoncok, értelemszerűen, alig időztek az iskolapadban, tekintélyes hányaduk még a tanonciskola első évét sem fejezte be, s legföljebb a negyedrészük, a harmincas években a harmaduk végezte el az iskola mind a négy osztályát. A tanoncot mesteréhez rendszerint olyan szerződés kötötte, melyben a munkaadó teljesen a saját szája ízének megfelelően szabta meg a tanonc díjazását, munkaidejének a hosszát vagy szabadságolásának a feltételeit. A tanoncok munkaerejének a szinte korlátlan kizsákmányolása, aminek semmi sem szabott törvényes gátat a korban, idővel az iparosműhelyek egyik legfőbb gazdasági erőforrásává lépett elő. Mint a húszas évek végi budapesti tanoncstatisztika bizonyítja, egyes szakmákban (a hentes-, a mészáros- és a sütőiparban) nem ritka a tanulók napi 14-16 órán át történő dolgoztatása, miközben a tanoncok közel háromötöde soha sem mehetett szabadságra.

Az iparostanulók számának megduzzadása és majdani önállósulásuk esélyeinek a nyilvánvaló csökkenése, végül gátlástalan kizsákmányolásuk oda vezetett, hogy lassanként kezdett veszteni vonzerejéből az iparosszakma. Erre vall, hogy maguk az iparoscsaládok sem ambicionálták többé kizárólagosan fiaik iparossá válását; a húszas évek végén a tanoncok közül már csak minden ötödik, egy évtizeddel később pedig már csak minden hetedik született iparoscsaládba. Bár az iparból élők adták továbbra is az iparostanoncok utánpótlásának meghatározó hányadát: a harmincas évek elején, majd annak vége felé országosan 36-42%-uk verbuválódott ebből a körből, Budapesten viszont számottevő az ipari (és szolgáltatásbeli) munkás, valamint az altisztcsaládok gyerekeinek ide irányuló törekvése is. Ez egyúttal jelzi, hogy ahol nagy számban élt gyári szakmunkásság (mint például a fővárosban), ott az iparosok és a munkások között sűrű az átjárás, amit a húszas évek fejleményei maradéktalanul igazolnak.

A budapesti iparosok viszonylag zárt réteget alkottak; mintegy a fele részük önmagát termelte újra, és további nagy hányaduk került ki gyáriszakmunkás-családokból. Vidéken némileg más volt a helyzet. Amint az 1930-as országos (a fővárost is felölelő) mobilitási statisztikából kiviláglik, az iparos önállók valamivel kevesebb mint a fele származott ipari önálló és alkalmazott (munkás) családból, és mindössze kétötödüknek az apja volt maga is iparosmester (esetleg szakmunkás). Ugyanakkor a réteg kereken egyharmada a mezőgazdaságból szakadt ki. Egészen pontosan: az önállók gyerekei, ha iparossá lettek, rendszerint (kétharmad részben) iparosok leszármazottai voltak, a fővárosban ugyanakkor jelentékeny a kereskedő apától származók aránya is. A proletárcsaládok iparossá előlépő leszármazottai, ezzel szemben, nagyobbrészt az agrárszegénységet fémjelezték 54%-os arányukkal.

A városi (kivált a fővárosi) és a falusi iparosok szembeötlő különbözőségét jelzi, hogy a városiak túlnyomórészt az ipari, a falusiak viszont inkább a mezőgazdasági népességből biztosították utánpótlásukat. Faluhelyen ugyanis a szegényparasztságnak a fiain át történő feljebb kerülése szinte csak az iparossá válás útján valósulhatott meg. Nem csoda tehát, ha „nálunk olyan kisiparos családokról, amelyekben atyáról fiúra menne a mesterség, faluhelyen alig beszélhetünk” (Weis István 1931, 47).

A városokban, főleg Budapesten az iparossá válás mint társadalmi emelkedés mindig az iskoláztatás révén realizálódott. Mind gyakoribb, hogy az iparos szülő, még ha fiának iparos sorsot szán is, már nem a tanonciskolába, hanem az ipari szakiskolába íratja be, ahol a tanulók ötöde ilyen családokból került ki, és hasonló arányban képviseltették magukat az iparosgyerekek a polgári iskolákban is, ahonnan akár magasabbra is vezethetett további útjuk. A lányok esetében ez az óvónő- és tanítóképezdébe kerülés lehetett, a fiúk esetében pedig az, hogy tanulmányaikat felső kereskedelmi iskolában folytatták tovább. Az iparos gyereke azonban majd csak akkor lépett ki visszavonhatatlanul szülei társadalmi világából, amikor középiskolába került (feltéve, ha legalább négy osztályt el is végzett belőle), és emelkedését az egyetemi stúdium tehette különösen fényessé. Az említett magasabb iskolatípusokban (az egyetemeken, főiskolákon is) a diákok rendszerint 10-15%-a származott a Horthy-korban iparoscsaládokból, ám a középiskolákban a megfelelő arány a korszak vége felé már elérte az egyötödöt is!

A mobilitás jelzett iránya és számokban kifejezett teljesítménye bizonyítja, hogy a kispolgárság a Horthy-korban növekvő súlyt helyezett gyermekei iskoláztatására, hogy ekként valósítsa meg álmát, a középosztályba kerülését. Természetesen az iparosok számszerű többségét továbbra is azok a családok képezték, amelyek társadalmi érvényesülési stratégiája akár még intergenerációs síkon sem az iskoláztatással elérni óhajtott státusemelkedést célozta. E mérvadó többség arra törekedett, hogy változatlanul fenntartsa és utódaira is átörökítse az önállóság által szavatolt kispolgári létet: ennek a pénzügyi stratégiának (L. Nagy Zsuzsa) a műhely dinasztikus átörökítése felelt meg, ami elengedhetetlen volt az iparosok mindig is nagyfokú önrekrutációjához.

Az iparűzésnél kötetlenebb foglalatosság a kereskedőé, mivel az általa folytatott tevékenység, az iparosszakmák többségétől eltérően, nincs engedélyhez és szakképesítéshez kötve. Bár a szakképesítés követelményéről az 1930-as évek végén mind több szó esett, végül még az engedélyhez kötésből is csupán annyi valósult meg, hogy 1935-ben rendelet útján szabályozták (korlátozták) a nagyáruházak alapításának és bővítésének a jogát.

A kereskedők, számuk 1930-ban közel 84 000 fő, a magyar társadalom egyik legvárosiasabb rétegét alkották: 1941-ben a kereskedők 38%-a élt Budapesten, közel a fele részük volt nagy-budapesti és további egyötödük koncentrálódott a vidéki városokban, egyszóval a kétharmaduk városi volt. A foglalkozási csoport ennek folytán, gazdasági téren, iparos társaikhoz képest mindvégig sokkal konszolidáltabb: a kereskedőknek csupán a kétötöde tartozott a legalsó adósávba (melyet itt, ráadásul, nem 1000, hanem 1200 pengőben állapítottak meg), és a kamara számításai szerint további 43%-uk évi jövedelme alakult az 1930-as évek derekán 1200-3610 pengő között. Ez utóbbiak adták a foglalkozási réteg stabilan kispolgári magját.

A kereskedőkön belül, ennek ellenére, éles cezúrát húzott, hogy az illető hol élt és ténykedett: a fővárosban vagy valahol vidéken. Hiszen amíg a budapesti kereskedők legalább fele része vitathatatlanul a kispolgársághoz tartozott, és a többi része jószerivel középosztálybeli volt (az egyhetedük például nagykereskedő, akik között nem egy nagypolgár is akadt), addig a regionális városi központokban a kereskedők 70-80%-a élt kispolgári szinten.

A foglalkozási csoport iparosokhoz mért magasabb státusa kiütközött az alkalmazott-tartás gyakoriságában és mértékében is: kétötödük tartott segédet vagy segédeket. Jóllehet az alkalmazott puszta léte és száma a kereskedő esetében – az iparosokkal ellentétben – nem mindig utal egyértelműen az anyagi és jövedelmi helyzetre. Példaként említhető a kereskedő ügynök, aki rendszerint nem tart ugyan alkalmazottat, ám akinek a jövedelme nem látja ennek kárát: 1936-ban 5000 ügynök volt Budapesten, és közülük 148-an 5000 pengőnél is nagyobb adót fizettek, holott ilyen jómódú orvosból sem akadt ekkor 123-nál több a városban.

Bár a kereskedői élethivatás gyakorlását hivatalosan nem kötötték szakképzettséghez, a kereskedők ennek ellenére iskolázottabbak voltak iparos társaiknál. Városokban élő tagjaik között két és félszer nagyobb (1930-ban) a négy középiskolát végzettek aránya, mint az iparosok között, de a falun élők körében még ennél is kiugróbb a kereskedők előnyére mutatkozó eltérés. Nem ritka kereskedők között a néhány osztályos középiskolai végzettség sem (tízből háromnak osztályrésze), sőt egynegyedük négy középiskolai végzettséggel is büszkélkedhetett. További 10-12%-uk ugyanakkor felső kereskedelmi iskolába járt, melyet többségük el is végzett.

A képzettség terén mutatkozó különbségeknek az az oka, hogy a kereskedők rendszerint az iparosokénál magasabb társadalmi státusú családok gyermekeiből verbuválódtak. Ritkán fordult elő, hogy proletár szülő gyermeke lépett kereskedőpályára (1931-ban csak minden ötödik kereskedő apja volt bérmunkás), viszont közel 70%-uk származott önállók családjából, akiknek nagyjából a fele volt kereskedő, további közel harmadrésze pedig iparos. A birtokos apák aránya ugyanakkor nem múlja felül a 20%-ot. Jóllehet a kereskedők önrekrutációja kisebb (33%), mint az iparosok körében (40%), mégis: a kereskedők az iparosoknál zártabb társadalmat alkottak. Ami megmutatkozott abban is, hogy a mezőgazdasági népességből és a proletariátus soraiból nehéz volt a soraik közé kerülni.

A foglalkozási csoport iparosokénál kedvezőbb társadalmi tekintélyére utal, hogy amíg az iparos szülők között szinte elenyésző (5%) a kereskedő apák előfordulása, addig a kereskedők közül minden negyedik származott iparos szülőktől. Vagyis: „a tanultabb kereskedőknek – az iparosokkal összevetve – csak töredéke nevelte gyermekét iparosnak, míg az iparos szülők számára társadalmi emelkedést jelentett, ha gyermekük kereskedő lett” (L. Nagy Zsuzsa 1994, 19).

Az 1920-30-as években a kereskedőcsaládok nagy súlyt helyeztek gyermekeik iskoláztatására; az iparosoktól eltérően azonban nem a polgári iskolai, hanem a gimnáziumi végzettség megszerzésére irányultak ambícióik. Ha a kereskedő gyereke nem értelmiségi vagy tisztviselőpályára készült, hanem szülei (kereskedő) státusát örökölte meg, akkor is apjánál iskolázottabb emberként foglalta el helyét a boltban. A felső kereskedelmi iskolai végzettség a tipikus, ám ha a kereskedő gyereke gimnáziumi érettségit tett, rendszerint szakított szülei társadalmi miliőjével. Igaz, a korszak vége felé gimnáziumi érettségivel a zsebben akár önállósulni is könnyebb volt.

A kereskedés jellegzetesen városi foglalatosság, melyből az is önként adódik, hogy a kereskedők között feltűnően sok a zsidó származású személy: 1930-ban a foglalkozási réteg 45%-a tartozott az izraelita felekezethez, és csupán a zsidótörvények következtében csökkent számottevően arányuk. A kereskedő mint a zsidó szinonimája ugyanakkor legföljebb csak a falvakban felelt meg a valóságnak, ott, ahol az egy szem szatócs (és kocsmáros) szinte mindig zsidó volt. S noha a két háború között a falusi zsidó kiskereskedőknek időnként már versenytársa is akadt a keresztény boltosok személyében vagy a Hangya értékesítő szövetkezet jóvoltából, a falusi zsidó kereskedés továbbra is őrizte monopóliumát. Ennek egyik döntő oka, hogy a zsidó szatócs jól, konkurens partnereinél mindenesetre jobban megfelelt mindazoknak az elvárásoknak, melyeket a helyi közösség támasztott vele szemben. „A zsidó kereskedők – jegyzi meg a kortárs megfigyelő –, nagyon sok helyen még ma is kedveltebbek, mint a keresztény kereskedők. mert sokkal előzé- kenyebbek, figyelmesebbek, simulékonyabbak, mint amazok és még mindig szívesebben hiteleznek” (Bene Lajos 1925, 141). Vagy ahogy Weis fogalmaz, a falusiak „összehasonlítják a szatócs áruját a Hangyáéval és különösen az asszonyok foglalnak állást az előbbi mellett. Ugyanúgy vagyunk a hitellel is. gyönyörű intézmény a hitelszövetkezet. [de] a semmi fedezettel sem rendelkező kisembert a végszükségből mégis csak a többnyire zsidó szatócs, terménykereskedő vagy vidéki kis bank menti meg.” (Weis István 1931, 50).

A (zsidó) falusi szatóccsal a hagyományos kereskedelmi forma élt tovább, és magának az ágazatnak a modernizációja alig lépte túl a városok (főként Budapest) határait. A falusi (és kisvárosi) szatócs jellegű kereskedések jövedelmezőségét közvetlenül a kispénzű vevőkör szabta meg. „Nem könnyen jutottunk egy kis haszonhoz – szól a visszaemlékezés. – Kevés pénzzel rendelkeztek a családok. A hitelkérés mindennapos, megszokott vásárlási formák közé tartozott. A családok közül a módosabbak, ha 4-5 pengőt egy hónapban elvásároltak, az soknak számított.” Sőt az sem ritka, hogy a vevő természetben fizetett. „Szegényektől elfogadtuk terményeiket is. Hoztak babot, korpát, kukoricát zsákban, búzát, rozsot, árpát vékában. Lemértük és átszámítottuk napi árra, és amennyi pénz járt volna érte, annyi árut kaptak. A kapott terményeket úgy hasznosítottuk, hogy malacokat vettünk, meghizlaltuk és eladtuk őket” (Vaska Miklós 1979, 64-65). A modernizálódás kétségtelen jele az üzemi koncentráció: a századfordulón a kereskedések még közel fele, 1930-ban már csak a negyede vegyesbolt. Különösen a fűszeresek száma nőtt az idők során, akik ha tartottak is iparcikket raktáron, inkább csak kivételképpen foglalkoztak azok forgalmazásával.

A kereskedőtársadalom legalsó csoportját a falusi szatócsok mellett a piaci kofák, az utcai és mozgóárusok, valamint a vándor- és házaló kereskedők alkották, akik a jövedelem és az életforma alapján ritkán kapaszkodtak fel a kispolgárság szintjére. E foglalkozási csoportok nagy számát mutatja, hogy 1930-ban a kereskedők közül minden negyedik, 1941-ben is még minden ötödik közéjük tartozott.

A kereskedők elitjét az ügynökök között kell keresnünk, akik a modern kereskedelmi tevékenység megtestesítőiként felerészben a fővárosban koncentrálódtak. A kereskedők túlnyomó és jellegadó magját azonban mindvégig olyan családi kisvállalkozások képezték, melyeket az egyszemélyes, netán az egy-két segédes boltok fémjelezték. Az 1930-as statisztika bizonysága szerint például a 13 449 budapesti kereskedő felénél kissé nagyobb hányada rendszeresen, de legalább alkalmanként igényt tartott a család (a feleség és a gyerekek) munkaerejére. Minden valószínűség szerint elsősorban azok, akiknek segédjük nem volt – a statisztikailag felmért kereskedők 70%-a tartozott ebbe a körbe.

A kereskedelmi ágazatban, az ipartól eltérően, kisebb a vállalati-szervezeti koncentráció foka, ezért kevesebb alkalmazott mellett is nagyobb jövedelemre lehet szert tenni, mint az iparban. A Horthy-korban semmi sem utal a boltnyitások számának a csökkenésére, bár a boltbezárások sem lettek ritkábbak az idők folyamán: a húszas évek derekán a fővárosban például minden második boltot becsukták (és helyette újat nyitottak). A megszűnő üzletek azonban nem jelentik, hogy a kereskedő végleg felhagyott az üzlettel. Az 1930-as fővárosi statisztika tanúsága szerint a kereskedők abszolút többsége (56%-a) kereskedő-, többnyire önálló bolttulajdonos-családban született.

A kisiparos és a kiskereskedő társadalmi funkcióját a középosztály és az alsó osztályok között elfoglalt közbülső helye szabta meg. Erdei is szólt arról, hogy „a falusi kisipar és kiskereskedelem nevelő jelentőségű, s különösen nagy szerepet játszott e korszakban a parasztság polgárosodásának az előrehaladásában” (Erdei Ferenc 1995, 82). De nem alakult ez másként a városban sem, ahol a kispolgárság a maga szolgáltató szerepkörében a fogyasztás polgári mintáit adta tovább a bérmunkások széles tömegeinek (kivált a munkásság elitjének). Az alsó osztályok polgárosodásának (helyesebben csak kispolgárosodásának) ennél is közvetlenebb formája az altiszti státusba emelkedés. Az ezzel a jelzővel illetett állások birtokosait nevezte Erdei „nemzeti kispolgárságnak”, amelyről azt tartotta, hogy a tagjai ugyan a „népi” társadalomból származnak, „a társadalmi helyzet azonban, amit képviselnek, szorosan a történelmi nemzeti társadalom tartozéka” (Erdei Ferenc 1995, 69). Olyan sajátos „bérmunkásságról”, segédszemélyzetről van ez esetben szó, melynek tagjai hivatalok szolgálatában állnak, így nem végeznek fizikai munkát, hanem azt a különösebb szakértelmet egyébként nem kívánó tevékenységet látják el, amely rutin jellegű szellemi munkának számít. Ezért nem is bért, hanem havi fizetést húznak, mellyel nyugdíjjogosultság jár együtt. Végül az altisztek, a (köz) hivatalok eme kiszolgáló személyzete, akik „biztosított, nyugdíjas kispolgári” életet élnek, identitásukat és presztízsüket az úri rendből eredeztetik. Ez ugyanakkor eltávolítja őket a kispolgárság piaci képviselőitől, a kisiparosoktól és a kiskereskedőktől. És, természetesen, az is megkülönböztető vonásuk, hogy származás szempontjából markánsan elütnek azoktól. Már a hadsereg altiszti állományát is elsőrendűen a kis földű vagy földtelen agrárszegénység gyerekei, továbbá az iparos-kereskedő fiúk látták el utánpótlással, amint azt az altisztképző intézet 1930-as származási statisztikája mutatja. S nincs ez másként a civil altiszti kar esetében sem.

A „nemzeti kispolgárság” számszerű meghatározása nehéz feladat különösen azért, mivel a népszámlálások kategorizálási rendszere elrejti a szemünk elől egyes csoportjait. Erdei mindenesetre, 1930-ra vonatkozóan, százezerre becsüli teljes létszámukat, amely családtagokkal együtt közel negyedmilliós tömeget sejtet. Ám gyorsan hozzá is teszi: utóbb „még nagyobb arányban növekedett a számuk” (Erdei Ferenc 1995, 70). Megítélésünk szerint az altisztek tényleges száma ennél magasabb, mivel a közlekedés, a közszolgálat és a hitelélet statisztikai kategórián belül feltüntetett segédszemélyzet 1930-as létszáma a 142 000 főt is elérte. S noha valódi bérmunkások is megbújhattak köztük (ilyenek például a vasúti pályamunkások), mégsem tévedünk sokat, mert a rendőrség, a csendőrség és a katonaság szintén e réteghez csatolható keresőnépessége ellensúlyozza a leszámítandó bérmunkástömeget.

Az altiszti réteg arculatát és identitását döntően meghatározza, hogy mintegy átmenőcsatornát képez a lent és a fent (pontosabban a közép) világa között. Fontos tehát behatóan elemezni, hogy kik számára jelentett a pálya felemelkedési lehetőséget és vajon kik éltek vele tömegesen. Az 1930-as országos mobilitási statisztika tanúsága szerint az altisztté válás mindenekelőtt a parasztság leszármazottai előtt nyitotta meg a fel- és a kiemelkedés útját: az altisztek több mint a felének (52,5%-ának) az apja tartozott ekkoriban a mezőgazdasági népességhez, közöttük is egyforma gyakorisággal a kis- és középbirtokos parasztsághoz, valamint a mezőgazdasági bérmunkássághoz. Ám az iparosok és a kereskedők gyerekei nem különösebben ambicionálták az altiszti pályát, ők 1930-ban az altisztek apáinak további ötödét adták. Végül az altisztek önrekrutációja alig játszott szerepet, amely két dologra utal: egyrészt arra, hogy a létszámában roppant dinamikusan gyarapodó foglalkozási csoport utánpótlását kizárólag külső forrásokból fedezte; másrészt arra, hogy az altisztek fiai rendszerint felfelé léptek tovább és ritkán örökítették át apjuk státusát. Az altiszti pálya társadalomtörténeti értelme ugyanis éppen az, hogy lentről érkezve innen lendíthető tovább egy család hosszú távú, többgenerációs mobilitási pályája. A szegény földműves (vagy iparos) altisztté előlépő gyereke – az iskolázási követelmények teljesíthetetlensége folytán – tovább már nem emelkedhet a hivatali hierarchiában. E státus birtokában mégis módja nyílik gyermekei magasabb fokú iskoláztatására és ezzel a középosztály irányába történő elindításukra.

Az altisztek feltűnő iskoláztatási hajlama már a kortársaknak is szemet szúrt. Németh László az 1930-as évek derekán, midőn átmenetileg iskolaorvosi állást töltött be egy budai polgári iskolában, felfigyelt a jelenségre, s megállapította, hogy ez a réteg a polgári iskola talán legbiztosabb társadalmi bázisa. „A statisztika – írta –, különféle rovatokba dobálja szét őket, én közös gyűjtőnévvel kisfikszeseknek nevezem. A mi társadalmunk legbiztosabb eleme, viszonyainkhoz képest magas (!) 120-180 P-s jövedelmük mellett, igen gyakran házfelügyelők is. Mint aféle vidékről felkerült emberek, igénytelenek, fizetésükből apró, vállalkozásokra kész tőkécskék nőnek, igyekvő gyermekek hajtódnak fel a középosztályba. A környezettanulmányok itt elég egyhangúak: »Apa altiszt, havi 200 P jövedelem, házfelügyelők is, tiszta lakás, világos udvarra nyílik.«. »Apa magas, egészséges, darabos. Rendőr, havi 130 P-s családi pótlék. Házfelügyelő is nagy, új többemeletes bérházban. Szűkszavúak.« Ide tartoznak állapotuk szerint a bankaltisztek, gyári tűzoltók, nagy cégek állandó gépkocsivezetői stb. is. »Apa bankaltiszt, havi 150 P Házfelügyelők. Mivel a villában ők látják el a központi fűtést, a lakáson kívül ingyen fűtést is kapnak. Tiszta, száraz lakás, a konyhában gázkályha, a vízvezetéken villanymelegítő. A szoba padlója beton, öt lépcsőn kell lemenni.« Az altiszti nyugdíj néha új tervek kiindulópontja is: »Apa fővárosi altiszt húszéves szolgálattal. Nyugdíjba készül. Nem egészségi állapot miatt. Villában házfelügyelők; anya havi 50 P-ért takarít a háztulajdonosnál. Egész nap be van fogva. Ha a férj nyugdíjba ment, bérházi házfelügyelőséget vállalnak.« A csoport tetejében a katonai számvevő őrmesterek ülnek, legalul a fővárosi fűtők. »Télen iskolai fűtő, nyáron fővárosi temetőben napszámos az apa. Heti 18 P fizetés. Nedves szobakonyhás lakás a hegyoldalon.^” (Németh László 1943, 31-32.)

Németh a szociográfiai tablót végül azzal zárja, hogy a két háború között az altisztek gyerekei lényegében kisajátították maguknak a polgári iskolát. Hiszen „a várost megrohanó földtelen fölművesség a háború után inkább a hivatal s a zsírosabb személyes szolgálat felé húzódott, míg a régibb iparos, gyárimunkás-féle iparága hajótörött útját csinálta végig. Így következett be. hogy a nyersebb, utóbb jött elem, az új lehetőségek felé szívódva, előnyösebb helyzetbe kerül, mint a honosabb” (Németh László 1943, 37).

A statisztika igazolja Németh megfigyelését, hiszen a budapesti polgári iskolai tanulóknak a harmincas években már az ötöde származott altiszti családból, holott a századfordulón arányuk ennek csak a fele volt. S bár munkásszármazásúakból még mindig több akadt a polgári iskolába járók között, mint altisztgyerekből, ez abból fakadt, hogy a munkásság száma az altisztek többszörösére rúgott.

Nemcsak a polgári, de a középiskola is mind nagyobb szerephez jutott a réteg iskolázási stratégiájában: az 1940-es évek elején a népesebb városok középiskoláiban az e rétegből származó tanulók számaránya helyenként már túl is szárnyalta a kereskedőcsaládok középiskolai képviseletét. Mindez jól bizonyítja az altisztcsaládok szembetűnő mobilitási készségét, hogy a valamikori paraszti, nemegyszer proletár falusi létből elsőként az altiszt pozíciójáig jutva a harmadik generációban olykor értelmiségiként vagy tisztviselőként a középosztály tagjaként érhettek révbe. A paraszti tömegek és a városi középosztály közé ekként beékelődő altiszti társadalmat éppen ezért tekintették a kortársak közül számosan valami olyasfélének, ami képes hatékonyan megakadályozni a középosztály népi felfrissülését. „Az altisztek – szólt a jellegzetes gondolatmenet – valósággal propagálói a faluról való menekülésnek, s minthogy gyermekeiket a városokban könnyen tudják neveltetni ők, akiknek jelentékeny része nemzetiségi származású, biztosítják a magyar intelligencia utánpótlását, s kizárják abból a tősgyökeres magyar parasztság javát, amely a városoktól távol lakván, gyermekeit nem tudja iskoláztatni” (Hollós István 1939, 123).

Vajon mennyire fűti a parasztság elsőrendűen birtokos képviselőit a középosztályba kerülés iránti vágy? Erre és a birtokos parasztság társadalomtörténetének egy sor további égető problémájára keressük a választ a következő fejezetben.

BIRTOKOS PARASZTOK

Amint korábban már tisztáztuk, a paraszt terminus nem csupán foglalkozási csoportot vagy osztályt jelöl, sőt nem is történeti értelemben vett rend, hanem valami olyasminek a kifejezésére szolgál, amelyet Max Weber a rend szociológiai kategóriájaként határozott meg. Szabó István is éppen ennek a szellemében írja, miszerint „a parasztság kapitalizmuskori fogalmában bennfoglaltatik a mezőgazdasági foglalkozás, a fogalomban mégis több van: az egész életforma, ami a parasztok mezőgazdasági termelésében, munkájában és életében sajátosan és egyedülállóan határozódik meg” (Szabó István 1976, 42).

Szűkebb értelemben viszont parasztokon olyan önálló mezőgazdasági kistermelőket értünk, akik falvakban vagy (az alföldi) mezővárosokban laktak és rendszerint mezei munkát végeztek, egyúttal pedig „egész életformájukban” parasztinak mutatkoztak. Az ilyen analitikus társadalomszerkezeti fogalomnak, a dolog természetéből adódóan, nehéz vagy szinte lehetetlen egzakt szociológiai jelentést kölcsönözni. Hiszen már az is nehezen dönthető el, hogy hol kezdődik az önálló parasztbirtokosi lét és hol ér véget a részben önálló, részben bérmunkás paraszti egzisztencia. A kettő elválasztása állandó gondot okozott a korabeli statisztikusoknak is. Az 1920-as népszámlálás összeállítói például az 1-10 holdas birtokosok közül azokat, akik a számlálólapon a földmíves-napszámos elnevezést használták önmaguk besorolására, ilyen címen és lényegében bérmunkásként (segédszemélyként) szerepeltették az összesítésben. Az 1930-as cenzus összeállítói viszont ugyanezt a réteget kisbirtokosként, tehát önálló egzisztenciaként regisztrálták, sőt még az illetményföld-járandósággal ellátott gazdasági cselédeket is bevonták a birtokosok körébe. Ami az időközben végrehajtott földreform hatásáról, vagyis arról tanúskodik, hogy a húszas évek során számottevően felduzzadt a kistulajdonos parasztság számaránya.

Jóllehet gyakorta elmosódott a birtokos paraszti kategória alsó határa, ám az sem igazán magától értetődő, hogy hol húzódik a paraszti kisbirtok s vele együtt a birtokos parasztság felső határa. Igaz, a korban száz hold alatt paraszti, a fölött sommásan úri birtokról volt szokás beszélni, a valóság azonban nem mindenben követte ezt a nyelvi konvenciót. Tény ugyanis, hogy paraszti kézen is voltak százholdasnál nagyobb gazdaságok, ugyanakkor a száz holdnál kisebb birtokosok között sem teljesen kizárt úri birtokos előfordulása. A kettő együttes számát Gunst Péter 37 000-ben valószínűsíti, és őket nem is számolja a tényleges parasztbirtokosokhoz, akiket így 1930-ban 4 434 369 főre tesz (keresők és eltartottak együtt). Az önálló birtokosok, tehát a valódi parasztok száma azonban ennél jóval csekélyebb: nagyjából 750 000 fő, nem egészen 180 000 család alkotta 1930-ban. Világosan látszik tehát, hogy az egész életforma közössége nyomán definiált parasztságnak legföljebb a hatoda tartozott ekkoriban kisgazdaként megnevezett önálló birtokosokhoz. Ezek szerint a birtokos parasztságon belül sem mindenki tekinthető automatikusan kispolgárnak, hiszen legkevesebb 2,5 millió fő, a teljes paraszti népesség 56,3%-ának a kezén volt több-kevesebb földingatlan, ám közülük kereken 70%-nak olyan csekély a tulajdona (öt, esetleg tíz hold alatti), hogy annak jövedelméből e családok nem élhettek kispolgári életet. Az öt-tíz holdas parasztok határesetet képeztek: egy részük feltehetően elérte a kispolgári szintet, a nagyobbik részük azonban nem, s ezért bérmunkával is kiegészítették a birtokukból befolyó jövedelmet. Ennél a korabeli társadalomstruktúrába nehezen besorolható iménti 600 000 főnél különösen indokolt a kérdés, hogy ki milyen alapon hova is sorolható: az önállókhoz vagy netán a munkásokhoz?

A dilemma eldöntésében fontos szerepe van a családi gazdaság fogalmának. Ugyanakkor zavaróan hat, hogy a terminust többféle jelentésben használják. Közkeletű értelemben családi gazdaságnak számít az a paraszti üzem, amely amellett, hogy egyedüli forrása a teljes család megélhetésének, egyúttal feltételezi, hogy a család tagjai nem vállalnak máshol munkát és a család teljes munkaereje egyszersmind elegendő az üzem működéséhez. Így azután az, „hogy a paraszti gazdaság családi üzemnek tekinthető-e vagy sem. elsősorban a család nagyságától, vagyis a családi munkaerő mennyiségétől és másodsorban a családi munkaerő, a föld és az állatállomány nagysága és összetétele, vagyis a családi munkaerő mértéke és a gazdálkodás szerkezete közötti arányoktól függ” (Gunst Péter 1987, 17-18). Ezért gondolja úgy a szerző, hogy már az 5-10 holdas birtokos kategóriában előfordulhatnak családi gazdaságok (valódi kisgazdák) egyrészt, mert az intenzív növénykultúrákra alapozott parasztgazdaságok akár öt hold alatt is biztosítják a család teljes ellátását, másrészt – s ez a fontosabb – az öt holdnál nagyobb parasztgazdaságokban „a más gazdaságokban vállalható munka mennyisége már erősen korlátozott”. Következésképpen ezek jobbára családi gazdaságok s nem családi bérgazdaságok, mely utóbbiakban a bérmunka az egyedüli vagy a legfőbb jövedelemforrás.

Ha a fogalomalkotás szempontjából döntő kérdés a családi élőmunka felhasználásának mikénti alakulása, akkor Gunst jogosan húzza meg a családi gazdaságok felső határát 20 kat. hold körül. Ennél nagyobb gazdaságok esetében ugyanis a családtagok élőmunkaereje önmagában valóban elégtelen a gazdálkodáshoz, ugyanakkor a 10-20 holdas birtokokon csak kivételesen (minden tizedik esetben) foglalkoztatnak idegeneket (bérmunkásokat), viszont a 25-50 holdas parasztgazdaságok közül már minden második vagy legalábbis minden harmadik, az 50-100 holdasoknak pedig mindegyike él ezzel a lehetőséggel.

Merőben más a helyzet, ha a paraszti családi gazdaság egy másik, közgazdasági szempontból egyébként kidolgozottabb fogalmát alkalmazzuk a Horthy-kori birtokos parasztság osztályozására. Ennek során nem az a fő kérdés, hogy különválasszuk egymástól a családi gazdaságot és a családi bérgazdaságot, hanem annak tisztázása: meddig tart a kisbirtokon nyugvó klasszikus paraszti termelési forma érvényessége és mikor vált át piaci gazdálkodásba. Az utóbbi azt jelenti, hogy a paraszti gazdálkodás piackonform üzemmé, vállalkozássá alakul át. Csajanov, aki először határozta meg a fogalmat ezen a módon, a családi gazdaság fő jellemvonásának azt tartja, hogy a kisebb területen, a tulajdonjog és a tényleges földhasználat egysége alapján konstituálódó családi gazdaság kifejezetten az önellátást szolgálja. Ezek a gazdaságok, értelemszerűen, a piaci munkamegosztásba inkább csak kényszer hatására és akkor is legföljebb abban a mértékben kapcsolódnak bele, hogy a működésük szempontjából az inkább csak járulékos jelentőségű. A családi gazdaság e fogalma azt emeli ki, hogy a munkaerő naturális (családtagokat érintő) és piaci jellegű (idegen bérmunkásokat integráló) üzemen belüli allokációja függ-e, illetve mennyire függ a gazdálkodás piacivá válásától. A „kisüzem” vállalati megfelelőjeként szemlélt családi gazdaságot ez a felfogás így megkülönbözteti a piaci gazdaság kisgazdasági csoportjától, és azt tartja, hogy míg az előbbihez tartozó üzemek „csak korlátozott mértékben működtek vállalkozásszerűen” (Tóth Tibor 1988, 212), addig az utóbbiak számára természetes létforma a piaci működési mód (közvetlenül bekapcsolódnak a piaci munkamegosztás makrorendszerébe, és árutermelésük nagyfokú piaci rugalmasságról tanúskodik).

Ha, ennek megfelelően a családi gazdaság fogalmát nem szűkítjük le a gazdaságok munkaerő-gazdálkodási gyakorlatára, hanem piacosodásuk előrehaladottságának a megállapítására használjuk fel ezt és vetítjük rá a birtokos parasztság társadalmára, akkor Gunstétól eltérő eredményekre jutunk. Az 1930-as évek paraszti kisgazdaságait tekintve, kortárs közgazdasági elemzésekre építve, Tóth Tibor arra következtetett, hogy „a családi gazdaságok és a piaci gazdaságok kisgazdasági csoportja között a határ sok kivétellel a 70 kat. holdas összterjede- lem, 65-70%-os szántóarány s a családi munkaerőt némileg meghaladó idegen foglalkoztatás mellett jelölhető ki” (Tóth Tibor 1988, 120-121).

A családi gazdaság, de a családi bérgazdaság léte szempontjából szintúgy meghatározó tehát a rendelkezésre álló családi élőmunkaerő nagysága. Ez munkál amögött, hogy a birtokos parasztság korszakunkban is végig megtartja magas házas termékenységét: a szülések családonkénti átlagszámát tekintve a kis- és középbirtokos parasztoké (1930-ban a mutató értéke 3,7) szorosan a gazdasági cselédségét követte, ahol 4,2 felelt meg a szóban forgó mutatónak. Tíz hold alatt, de legalább 50 holdig komoly érdek fűződött a nagyobb családhoz: 1930-ban

ezeknek a parasztcsaládoknak az átlagos létszáma 5,28, egy családra így 2,5 gyerek jutott.

Bizonyosnak vehetjük tehát, hogy a parasztbirtokosok nagy, sőt túlnyomó hányada családi gazdaság kötelékében élt, még ha ezek a gazdaságok időnként a piaci mechanizmusoktól nem is zárkóztak el mereven, és például napszámost fogadtak vagy bekapcsolódtak az árutermelésbe. Erről a „hagyományos parasztgazdaságról” állapította meg Erdei, hogy „a mai magyar parasztgazdaságok a körülvevő világ minden változása ellenére megcsökötten hagyományos szervezetűek, s ennek a »korszerűtlenségnek« a következménye, hogy a birtokos parasztság a teljes válság állapotába jutott” (Erdei Ferenc é. n., 57).

A családi gazdaság terminusával definiált birtokos parasztság belső rétegződését a birtoknagyság szerinti hierarchia jelöli ki egyértelmű módon; ez a kortársak (a parasztok) megítélése szerint is a kategorizálás legfőbb mércéje vagy ismérve. Jóllehet pusztán a földingatlan kiterjedése nem árul el mindent a gazdaság jövedelmezőségéről, hiszen azt emellett közvetlenül is befolyásolja a föld minősége (termékenysége), melyet aranykorona-értéke fejez ki, továbbá a rendelkezésre álló igaerő száma, az alkalmazott agrotechnika fejlettsége (gépesítettség, műtrágyázás) és végül a gazdálkodás kül- és belterjességének a foka. Mindezek ellenére mérvadónak tekinthetjük azt a korabeli beidegződést, amely a birtokolt föld méretkülönbségeihez igazította a paraszti osztálytagozódás meghatározását. Ráadásul a statisztika is éppen ilyen bontásban közli a számszerű adatokat, tehát már csak gyakorlati megfontolásból is ez az egyedül üdvös eljárás.

Általánosan és országosan az 50 hold feletti gazdaságok parasztbirtokosait tekintik gazdagparasztoknak. Ez, mondani sem kell, fikció, hiszen a gazdagparaszti földminimum tájanként más és más volt. Így az Alföldön, ahol a külterjes gazdálkodás dominál, vagyis a kevesebb munkaráfordítással járó és alacsonyabb hozamú gabonatermesztés az általános, és ezért a gazdagparaszti jövedelem előállításához ötven holdnál rendszerint több földre van szükség, különösen alacsony aranykorona-értékek mellett ez a földminimum akár 70-80 holdra is felugorhat. A Dunántúlon viszont, ahol a gazdálkodás belterjesebb jellege folytán eleve kedvezőbb a föld fajlagos termelékenysége, akár 30-40 holdtól megkezdődhet a gazdagparaszti gazdaságok állománya.

Hasonló a helyzet a középbirtokos parasztsággal is. Amíg országosan 20-50 holdas birtokhatárok között szokás meghatározni a középparaszti gazdaságokat, addig az Alföldön azok alsó határa 20-30 hold közé esik, a Dunántúlon pedig már 10-20 hold között is találni hamisítatlan középparaszti gazdaságokat. Az alattuk álló kisbirtokos parasztoktól őket szintúgy igen változó méretű birtokterületek különítik el az ország keleti és nyugati makrotájain.

A birtokos paraszt státusának elsőrendű fokmérője tehát a tulajdonként kezelt terület kiterjedése. Természetesen a föld nélküli vagy az önállósághoz megkívántnál kevesebb tulajdonnal bíró alsó paraszti rétegek számára szintén a föld jelenti a legfőbb életkérdést, noha számukra nem elsősorban annak további növelése, hanem csak megtartása vagy netán megszerzése jelenti a fő célt. Ez az oka, hogy a 19. század dereka, ajobbágyfelszabadítás óta olyannyira átható, mindent maga alá gyűrő problémává nőtte ki magát a föld tulajdon szerinti megoszlása, az abban rejlő társadalmi igazságtalanság. Köztudott, hogy a nagybirtok-kisbirtok közti feltűnő aránytalanságként tudatosítottföldkérdés mennyire előtérbe került a Horthy-kor politikai és szellemi közéletében. A birtokszerkezet sokak által kárhoztatott egészségtelen polarizáltsága elsőként azt jelentette, hogy túlteng a nagybirtok: az ország termőterületének közel a harmada állt a 20. század elején a nagybirtokosok, a legalább ezerholdas birtokosok tulajdonában, azaz 1913-ban a közép- és nagybirtokosok az ország területének valamivel több mint a felét (54%-át) mondhatták magukénak. A kisbirtokosok (úgyszólván kivétel nélkül parasztbirtokosok) ugyanakkor az ország területének a felénél kisebb hányadával rendelkeztek. Ha most a tulajdonosok száma és gazdaságaik mérete szerint ragadjuk meg a tulajdonmegoszlás fő vonásait, még plasztikusabban előtűnik a birtokszerkezet polarizáltsága. Hiszen a gazdaságok (a birtokosok) nem egészen egy százaléka rendelkezett a föld több mint a felével; ez a közel 25 000 család (vagy jogi tulajdonos, mint például az egyház, a törvényhatóságok vagy a pénzintézetek) monopolizálta a száz hold feletti gazdaságokat. A birtokosok 99%-a ugyanakkor a föld kevesebb mint a felét birtokolta, vagyis a kisbirtokok értelemszerűen hihetetlenül szétaprózódtak sok tulajdonos kezén. Így különösen magas az öt hold alatti parcellatulajdonosok számaránya: gyakorlatilag minden második (!) mezőgazdasági ingatlantulajdonos a törpebirtokosok köréből került ki. S akkor még nem is szóltunk a föld nélküli, ám a birtokossá válás perspektívájának folytonos vonzásában élő mezőgazdasági napszámosok és gazdasági cselédek népes társadalmáról.

Nincs rajta csodálkoznivaló, hogy ilyen körülmények között az 1918. őszi rendszerváltás hamar felszínre hozta a régóta izzó földkérdés megoldásának ügyét. Az 1918. novemberi „parasztforradalom” a parasztság szinte minden rendű-rangú csoportját megmozgatta, bár a mozgalmak „derékhadát a legszegényebb és jórészt földtelen agrárproletariátus adta. Részt vett azonban benne sok kis-, sőt helyenként középparaszt is” (Romsics Ignác 1989, 18). A felforrósodott tömeghangulat nyomására hónapok múltán, 1919 februárjában elfogadott földreformtörvény az 500 hold feletti világi és a 200 hold feletti egyházi birtokok kisajátítását irányozta elő 5-20 holdas életképes parasztgazdaságok tömeges létesítése céljából. A parasztság alsó rétegeinek kedvező, életbe azonban soha sem lépő intézkedést a közép- és gazdagparasztság érthető idegenkedéssel fogadta.

Mindaz, ami ezt követte, elsősorban mégsem a parasztság mély belső megosztottságáról tanúskodott. A Forradalmi Kormányzótanács 1919. áprilisi rendelete és későbbi intézkedései ugyanis a közép- és nagybirtokok, sőt a nagyobb paraszti gazdaságok kisajátítását nem földosztással, hanem a földek nacionalizásával (állami gazdaságok, szövetkezetek felállításával) kapcsolták egybe. A parasztság még e felbolydult hónapok során sem úgy viselkedett, mint valamiféle osztály, hanem mint olyan egységes rend, melynek a földet illetően lényegében közösek az érdekei. A Tanácsköztársaság agrárpolitikáját így nemcsak az olykor tulajdonosként is veszélybe sodort közép- és gazdagparasztok, hanem a tulajdonosi reményektől eleső föld nélküli agrárszegénység is bizalmatlanul fogadta. Hiszen számukra egyedül a földosztás lehetett egyedül elfogadható megoldás. Ahogy az újszászi agrárproletárok fogalmaztak a Földművelésügyi Népbiztossághoz intézett levelükben: „Eddig a helyi uradalmak, Grófok, Bárók igavonója voltunk semmiért, most pedig a szövetkezettel akarnak megnyomorítani, ahol még munkát sem kap a szegény ember, amiből pár fillért látna. Tehát ismételt kérésünk közé soroljuk azt, hogy osztassék ki a föld oly formán, még ha pénzért is, hogy minden családnak legyen legalább 10-15 hold földje, a fenn maradott, illetve maradandó föld pedig kezeltessék szövetkezetileg, akkor leszünk igazán megelégedettek, és az államnak hű fiai, és ha kell, elszánt harcosai is.” (Romsics Ignác 1989, 23.)

A földosztásos reform ügye úgy öröklődött tehát tovább, hogy megoldása az ellenforradalmi rendszerre várt. Elkerülhetetlen volt a lépés azért is, mert az ellenforradalom támaszául szolgáló ún. nemzeti hadsereg kötelékében éppúgy, mint a konmünnel szemben a „belső frontokon” és a csendes ellenállás berkeiben szintúgy jelentős birtokos paraszti tömegek képviseltették magukat. Lojalitásuk kielégítő elismerése kizárólag ezzel a szociális intézkedéssel volt elintézhető. A földosztás politikai programba iktatását indokolta továbbá, hogy ily módon hatástalanítsák a kistulajdonossá válást mind türelmetlenebbül követelő agrárproletariátust, amely már 1920januárjában petíciók tömegével ostromolta ez ügyben a kormányhivatalokat. Nem hiányozhatott tehát egyetlen nemzetgyűlési képviselőj elölt választási ígéretei közül sem a földreform programja. Így került végül sor a Nagyatádi-féle földreformra: a róla intézkedő törvényt (XXXVI. tc.) 1920. november 13-án fogadta el a nemzetgyűlés.

A törvény, melynek végrehajtására öt évet irányoztak elő (ennyit szántak az igénybejelentésekre és a kisajátításokra), végül is nem a dunántúli parasztbirtokos kisgazdavezér (és ekkor földművelésügyi miniszter), hanem az agrárius beállítottságú Rubinek Gyula elgondolásait valósította meg. Nagyatádi valójában Buza Barna 1919. februári és papíron maradt rendelkezését szerette volna újraéleszteni: bár a nagybirtokhoz a később megvalósultnál jobban hozzányúlt volna, ugyanakkor a kisajátított földet az életképes kisgazdaságok konszolidálására (15 holdig történő kiegészítésükre) és csak mellékesen a szegényparasztság megsegítésére (házhelyek és egy-két holdas gazdaságok létesítésére) kívánta felhasználni. Rubinek ellenben egyfelől szűk korlátok között tartotta a kisajátítandó nagybirtok területét, másfelől a föld újraosztásával kifejezetten a földéhes agrárproletariátus igényeinek a csillapítására törekedett: mind többek földhöz (tulajdonhoz) juttatása volt elsődleges célja. A hivatalosan 1929-ben lezárult földreform végrehajtása során 1 120 000 kat. hold föld kisajátítása és szétosztása történt meg. A terület közel kétötödét a vagyonváltság címén megszerzett birtoktestek képezték. Egy 1921-es törvény ugyanis kimondta, hogy az ezer holdon felüli birtokok tulajdonosai a rájuk rótt vagyonváltságot természetben (földben) kötelesek leróni. A nagybirtokokból ezen felül kisajátított nagyjából 200 000 kat. hold (19%) szintén a földreformot szolgálta, a fennmaradó kétötöd részt pedig a kisajátított háborús földszerzeményekből és az egyéb címen megejtett megváltásokból fedezték.

A kiosztott ingatlanok, némi kivétellel, paraszti kézre kerültek: 700 000 kat. hold föld jutott 411 561 igénylőnek. Így azután a reform során 427 059 törpe- és kisbirtok létesült, amelynek a háromnegyedét törpebirtokok alkották. Továbbá közel 260 000 házhelyet is juttattak összesen 60 000 kat. hold terjedelemben. A földreform számokkal érzékeltetett méretei és az intézkedés jellege sejteni engedi, hogy az intézkedés radikálisan nem változtatott az addigi birtokszerkezet arányain. Az ország területének 8%-át érintette a reformmal végrehajtott tulajdonváltozás, ami nagyjából 360 000 paraszti (mezőgazdasági főfoglalkozású), valamint 51 000 egyéb státusú személy tulajdonhoz juttatását eredményezte. Mindez azzal járt, hogy az újonnan teremtett vagy csak kipótolt gazdaságok többnyire nem bizonyultak életképesnek, hiszen egy-egy igénylőre átlagosan csupán másfél hold föld jutott.

Az intézkedés egyáltalán nem bolygatta meg a nagybirtok-kisbirtok öröklött arányait (vagy inkább annak kiáltó aránytalanságát). Hiszen miközben látványosan nőtt a mezőgazdasági ingatlantulajdonosok számaránya, eközben a kisbirtokok összterülete mindössze 5,5%-kal gyarapodott a nagybirtok rovására. Viszont: a száz hold alatti parasztbirtokosok száma 1925 és 1935 között mintegy megkettőződött, 840 000-ről 1 622 363 főre duzzadt. A növekedés szinte kizárólag a törpebirtokosok számának ugrásszerű gyarapodásából adódott: a 3 kat. holdnál kisebb gazdaságok száma például 584 000-ről 978 000-re nőtt. A földreformnak a birtokmegoszlást érintő legmaradandóbb hatása éppen csak az, hogy a kisbirtok és a törpebirtok a múlthoz képest közelebb került egymáshoz. A parasztbirtokos fogalmának a földreformmal bekövetkező inflálódását jelzi, hogy a harmincas években a száz hold alatti birtokok egyhar- mada jutott az egyholdas vagy annál is kisebb (!) paraszti gazdaságokra, és további közel kétötödét tették ki az öt holdig terjedő birtokok, azaz: a parasztbirtokosoknak nem egészen a háromnegyede ahhoz az egymilliónál is népesebb félproletariátushoz tartozott, melyet a csak névleges önállóság és tényleges kétlakiság határozott meg gazdasági helyzetében.

A földnek alig több mint a tizedét birtokló törpebirtokos, valamint a hozzá közel álló kisbirtokos parasztság számára súlyos és szinte megoldhatatlan gondot okozott a sokféle közteher megfizetése. Elsőként is az adók (földadó, házadó, útadó, közmunkaadó, egyházi adó, kereseti adó stb.) sújtották, melyek együttes értéke elérte a holdankénti 10-18 (átlagosan 13) pengőt is. Ehhez járult az új tulajdonosra áthárított kártalanítási összeg törlesztése, ami a kisajátított (megváltott) birtokok valamikori tulajdonosait illette meg. Miután a kormány ez utóbbi fizetését 1929-ben végül magára vállalta azzal, hogy az új tulajdonosoktól utólag maga hajtja be azok ellenértékét, az érintett kisgazdaságok teljesen az állam adósaivá lettek. Jóllehet közülük sokan már korábban banki adósságot is a nyakukba vettek, hogy fizetni tudják az adókat. A 12-15%-os kamatra nyújtott banki hitelek a húszas évek végén a birtokokat holdanként átlag 240 (a szegényparasztság birtokait holdanként 463) pengő jelzáloggal terhelték meg. A banki és az állami adósságot együtt nevezték a korban gazdaadósságnak: egy ötholdas gazdaságnak a harmincas években 90-100 pengőre is felmehetett a törlesztőrészlete, melynek csak úgy tudott megfelelni (vagy még úgy sem), ha értékesítette terményei egy részét. Az új birtokosok „a jelzálog nyomán tulajdonképpen csak formálisan váltak a föld tulajdonosává, valójában kishaszonbérlők lettek, akik magas kamatok formájában fizették a bérleti díjat a bankoknak” (Bojkó Béla 1997, 59). A gazdaadósságok „rendezése”, visz- szafizetésük biztosítása a harmincas évtized elejétől égető politikai kérdéssé vált. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy a felhalmozódó gazdaadósságok miatt 1930-ban már 12 000 azoknak a kisbirtokosoknak a száma, akiket az elárverezés réme fenyegetett; 1935-ben pedig közel 8000 parasztbirtokon végre is hajtották az árverést, további 10 000 (1938-ban 15 000) birtokot ugyanakkor kisajátítottak. A végrehajtások tömegessé válását elkerülendő, rendeletileg bevezették a „védett birtokosok” intézményét (14000/1933. M. E. sz.). Mivel csak azt a birtokost nyilvánították védetté, akitől az állam átvállalta a jelzálogkölcsönt, vagyis akinek az adóssága meghaladta az aranykorona 15-szörösét, így a 10 hold alatti birtokosok csupán egytizede (a 100 hold felettieknek viszont a fele) vált védetté. Az intézmény tehát nem oldott meg semmit a komoly gondokból.

A folyton jobbra tolódó és a bethleni időszakhoz képest már kényszerűségből is (a válság hatására) szociálisan érzékenyebbnek mutatkozó kormányok emellett moratóriumot (törlesztési halasztást) hirdettek a gazdaadósságokra, hogy elkerüljék az új birtokosok tömeges visszaproletarizálódását. Ebben az esetben ugyanis nem remélhették, hogy a gazdák képesek lesznek a kölcsönök majdani visszafizetésére. Elsőként 1932-ben született erről döntés, amely kétévi haladékot helyezett kilátásba a megváltási földért járó kárpótlás törlesztésére; a kormány a moratóriumot 1936-ban meghosszabbította, 1937-ben pedig csökkentette a föld árát (ennek alapján szabták meg a kárpótlási díj összegét), s így némileg mérséklődött a gazdaadósság össztömege is. Ami a banki tartozásokat illeti, 1939-ben könnyítést hozott, hogy a kormány elrendelte a 30 kat. hold alatti parasztgazdaságok bankhiteleinek hosszú lejáratú kölcsönökké való átalakítását. Ami ötven év haladékot ígért nagyjából 60 000 adós számára (a jelzáloggal terhelt kisgazdaságok szinte csak rövid futamidejű kölcsönt kaptak a bankoktól).

A gazdák bajain volt hivatott segíteni továbbá a gabonajegy (boletta), ami lényegében burkolt fogyasztási adó volt (1930:XXII. tc.). A gazdák minden értékesített búza és rozs után kezdetben 3, majd 6, majd újból 3 pengő árkiegészítést kaptak. A „mezőgazdaság megsegítésére szolgáló alap”, a bolettaalap 1941-ig állt fenn, és főként a tíz, de inkább a húsz hold feletti, vagyis az árutermelő birtokosokat támogatta. Korabeli értékelés szerint is a boletta felemás megoldás volt, hiszen: „A fogyasztást. hatalmas összegekkel adóztattuk meg azért, hogy minden huszadik-harmincadik gazdán és mindenesetre minden nagygazdán segítsünk” (Móricz Miklós 1934, 216).

Igazi kiutat, természetesen, egy újabb és az előzőnél sokkal radikálisabb földosztásos reform hozhatott volna, ám a nagybirtokosérdekek szívós ellenállása, a mindenkori kormánypolitikát is meghatározó befolyása miatt erre végül nem került sor. Így azután még a Nagyatádi-féle intézkedésnél is szerényebb lépésekre nyílt csak mód. Közülük megemlíthető az 1936-ban elfogadott telepítési törvény, amely 317 000 kat. hold kiosztását (és bérletbe adását) írta elő, de az akció lezárulásáig, 1939 nyaráig csupán 88 000 kat. hold földet használtak fel erre a célra (ennek háromötöde tulajdonként, kétötöde bérletként került kiosztásra). A közvetlenül érintett 21 300 családnak azonban csak a kétötöde kapta a földet saját tulajdonába, ez átlag hat holdnak felelt meg; háromötödük viszont átlag három hold kishaszonbérletben részesült.

Végül 1936-ban törvényt alkottak a hitbizományi kisbirtokokról; a rendelkezés a legalább 30 kat. hold és minimum 250 kataszteri tiszta jövedelmet hozó családi birtokok védetté nyilvánítását szolgálta. Ez az inkább a közép- és gazdagparasztság érdekeit felkaroló jogszabály azonban alig járt gyakorlati következményekkel.

A második világháború éveiben, közvetlenül a második zsidótörvény (1939:IV. tc.) nyomán, majd pedig egy 1942-ben hozott törvénnyel kezdetét vette a zsidó közép- és nagybirtokok állami kisajátítása. Az elvileg elkobzásra kijelölt földekből (ez nagyjából 751 000 kat. holdat tett ki), az eredeti elképzelések szerint valamelyest a parasztság is részesedett volna. Földosztásra azonban végül alig néhány esetben került sor, és más formában sem jutott hozzá a parasztság az elprédált földhöz. Holott az 1940-ben elfogadott kishaszonbérleti törvény az 1936-os telepítési akció folytatását ígérte úgy, hogy 1 700 000 kat. holdnyi mezőgazdasági ingatlan kishaszonbérleti szétosztását mondta ki. Valójában a zsidóságtól elvett földekből 1941-ig mindössze 38 000 kat. holdat adtak át a parasztoknak, a kisajátított területnek így alig a negyede került a kezükre. Az ezt követő években pedig meg is akadt a törvény végrehajtása.

A termőföld paraszti tulajdonba adása, láttuk, csekély eredménnyel járt, ám valamivel több siker kísérte a házhelyjuttatási akciót. Egy 1942-es rendelet eredményeképpen a kisajátított zsidó tulajdonú birtokokból 16 000 kat. holdat irányoztak elő e célra, melynek 52 282 család lett a kedvezményezettje.

A földosztással egybekötött agrárpolitika fő címzettje mindvégig a kisföldű félproletár vagy teljesen föld nélküli agrárszegénység volt. Az agrárszektor Horthy-kori akut válsága ugyanakkor szinte minden paraszti réteget egyaránt súlyosan érintett. Mindenekelőtt azért, mert a zömében családi gazdasági keretben működő paraszti kisüzemek alacsony termelékenysége folytán a parasztbirtokosok kisebb jövedelmet húztak, mint ami osztályhelyzetük alapján egyébként megillette volna őket. Így a középbirtokos parasztcsaládok nem vagy alig érték el a kispolgári jövedelmi szintet, a gazdagparasztság pedig szintúgy elmaradt a középosztályi nívótól, s többségük „csupán a tulajdonában levő vagy bérelt földjének nagyságát tekintve minősülhetett gazdagparaszti családnak. a valóságban azonban csupán inkább magabíró középparaszti életformát biztosíthatott magának” (Gunst Péter 1987, 53). E paraszti réteg körében az Alföldön a harmincas évek során az egy főre jutó jövedelem többnyire alatta maradt az 1500 pengőnek, s jövedelmi szempontból így az átlag gazdaparaszt a városi tisztviselő alsó csoportjaival említhető egy lapon. A középparaszti gazdaságok ugyanakkor alig jövedelmeztek többet a kisbirtokoknál, melyek tulajdonosai viszont gyakorta félproletár kétlaki életformára kényszerültek. Igaz, a harmincas évek, különösen annak első fele a paraszti életforma legválságosabb időszaka, melyhez képest a húszas évek második felében vagy a háborús években valamivel kedvezőbbek a parasztbirtokosok jövedelmi viszonyai.

Az első világháború utáni évek gabonakonjunktúrája 1924/25-ig tartott, s ekkor köszöntött be a tartósnak bizonyuló agrárválság, amely az évtized fordulóján mélyült el. Kisgazdaságok korabeli „számtartási vizsgálata” alapján konstatálhatjuk, hogy 1927 és 1933 között a közép- és gazdagparaszti gazdaságok nagy hányadában az üzem nyers hozama egyharmadára, tehát mintegy kétharmaddal esett vissza! Ennek következtében a paraszti gazdálkodás mint üzleti vállalkozás 1929-et követően már semmilyen nyereséget nem hozott tulajdonosának, vagyis a föld hozadéka a banki kamatszint (4-5%) alá esett. Találóan fogalmazott a kortárs, kijelentve: „A magyar mezőgazdák legtöbbje ma földtulajdonos földjáradék nélkül, vállalkozó nyereség nélkül, munkás munkabér nélkül” (Áfra Nagy János 1934, 221).

A húszas évek második felében induló agrárkrízis hátterében a paraszti termelvények piaci elhelyezési nehézségei álltak. S ezen a liszt után kirótt fogyasztási adó, a boletta (1930-34) sem enyhíthetett érdemben. A válság hatására a törpebirtokosok gazdaadóssága idővel elviselhetetlenné vált, a közép- és gazdagparasztság pedig mindinkább önellátásra kezdett berendezkedni. Így egyre ritkábban került sor a parasztbirtokokon bérmunkások szerződtetésére, majd pedig tovább szűkült a piaci beszerzések volumene és skálája. A kényszertakarékosság azután hamarosan a személyes fogyasztás vásárlással történő kielégítését is mindinkább lehetetlenné tette. Mindez olyan helyzetbe hozta a kisgazdákat, hogy később már szinte reménytelennek tűnt a válságból való kilábalásuk.

A birtokos parasztság úgyszólván minden szegmentumát sújtó agrárválságból már pusztán azért sem igen lehetett pusztán önerőre támaszkodva kikerülni, mert a gazdaságtalan termelés nem eredményezett olyan megtakarítást, melyet a tőke visszaforgatásával a termelés bővítésére, a gazdálkodás modernizálására, vagyis a paraszti üzem piaci rugalmasságának a növelésére lehetett volna fordítani. Ennek elmaradása szülte a termelési követelmények mind erőteljesebb korlátozását, hogy idővel sok helyen megkezdődjék a vagyon felélése (a készletek eladása, a felszerelés karbantartásának az elhanyagolása vagy az eladósodás). Ezzel olyan „önemésztő” folyamat indult meg, amely gyakorlatilag a paraszti életforma gazdasági zsákutcájába vezetett. Erre a problémára reflektált az 1930-as évek parasztságról szóló vitáiban a „parasztéletforma csődje” (Kovács Imre) címen folyó diskurzus, melynek a falukutató népi mozgalom volt egyik fő hangadója. Jóllehet a parasztság egyébként minden tőle telhetőt megtett azért, hogy elsőbbséget biztosítson a gazdálkodás kívánalmainak. Először azzal, hogy szinte a teljes önkizsigerelésig fokozta a család élőmunkaerejének a kihasználását mind saját üzemében, mind a mezőgazdasági munkaerőpiacon; másodszor oly módon, hogy erősen korlátozta személyes fogyasztását. Az utóbbit dokumentálja egy dunántúli gazdacsalád éveken át figyelemmel kísért fogyasztási kiadásainak az alakulása. 1929 és 1932 között az említett család pengőben kifejezett fogyasztása 40%-kal esett vissza, ami főként a vásárlásokról történő kényszerű lemondásból következett: a ruházkodással kapcsolatos kiadásaik 64%-kal, a szórakozási és kulturális célú kiadásaik pedig közel 50%-kal csökkentek ebben a néhány évben. S így volt ez más vidékek parasztcsaládjaiban is.

A válság szülte paraszti viselkedési stratégiák azt erősítették, hogy egyre mélyebben megrögzüljön a birtokos parasztság eredendően paraszti mentális karaktere és életformája. Ahogy Erdei megjegyezte, az ilyen parasztgazda annyit dolgozik egész családjával, mintha nem is birtokos volna, s a fogyasztás, amelyre a család hajlandó, teljesen paraszti szintű, tehát alig haladja meg azt, amit egy munkás fogyaszt. Sőt: a földhöz való görcsös ragaszkodás szintúgy ennek a parasztos világszemléletnek a velejárója, amely annál erősebben hat, minél kevésbé itatja át a kisgazdákat a piaci gazdálkodás ethosza. A földosztást sürgető agrárpolitika folytonos népi követelését (vagy csak óhaját) éppúgy ez az általános paraszti földéhség motiválta, mint a kisgazdáknak a birtokhoz végsőkig való ragaszkodását. A birtokos státus konszolidálása és a társadalmi ranglétrán való előrejutás egyaránt a földtulajdon növelésének jellegzetes paraszti törekvését követelte meg. A társadalmi mobilitás lehetséges útjáról alkotott paraszti elképzelésekben is szinte csak a föld, a földvagyon szaporítása játszott érdemi szerepet: eddig terjedt a paraszti mentalitás horizontja. Már a kortárs külföldi megfigyelőnek is feltűnt, hogy: „A magyar paraszt földéhsége igen nagy: gyakran nagy adósságokat is vállal és minden áldozatra képes, hogy hozzájusson egy kis darab földhöz, vagy vásároljon a már meglevőhöz. Sokkal szívesebben vesz földet, mintsem gépparkját bővítené vagy más hasznos beruházásra költene” (A. N. J. den Hollander 1980, 93).

Tekintve, hogy a földtulajdon állami újraosztására a Nagyatádi-féle lépést leszámítva gyakorlatilag nem került újra sor a Horthy-kor negyedszázadában, a parasztság e mohó földéhségét más módon, a bérleti gazdálkodás kiterjesztésével igyekezett csillapítani. A dualizmus korában a mezőgazdaságilag megművelt föld bérleti hasznosítása jobbára a nagybirtokokra, kivált a latifundiumokra volt jellemző. Alapvetően módosult a helyzet 1920-at követően, midőn a kisbérlők bérlet iránti igényének engedve egyes nagybirtokosok és főként maguk a módosabb parasztbirtokosok sem zárkóztak el többé földjeiknek vagy azok egy részének a kishaszonbérletbe adása elől. A nagy határú alföldi mezővárosok köztulajdonban, vagyis városi kézben lévő mezőgazdasági területei például nagyobbrészt bérletként hasznosultak ekkoriban. Ráadásul e bérelt földterület háromnegyed részén kisbérletek létesültek. Még nagyobb a súlya a paraszti tulajdont képező birtokok részbeni vagy teljes körű bérbe adásának. 1935-ös adatok mutatják, hogy közel egymillió kat. hold föld jutott ezáltal kisparaszti kézre. „Régebben csak a módosabb s családtalan emberek mentek haza aránylag még fiatalon a városba, különösen a jó földekről, mert annak nagyobb volt a haszonbére. Azonban a két világháború között volt olyan időszak, amikor olyan magas volt a haszonbér, hogy a föld tulajdonosának nem volt érdemes munkálni a földet, kifizetődőbb volt haszonbérbe kiadni” – szól a néprajztudós megfigyelése Hódmezővásárhelyről (Nagy Gyula 1975, 209). S bár Erdei megítélése szerint az „Alföld tanyás városaiban a nagyobb gazdabirtokok nagyobbik fele van haszonbérleti kezelésben” (Erdei Ferenc é. n., 101), országosan az 50-100 holdas gazdaságok között 1935-ben csak minden harmadik, e gazdaságok területének pedig mindössze az ötöde ment át kishaszonbérletekbe. Ezek az arányok a 20-50 holdas birtokkategóriában, természetesen, ennél is alacsonyabbak.

A haszonbérlet intézménye többarcú jelenség. A bérlés egyszerre adott lehetőséget – járadékos életforma biztosításával – a parasztbirtokosok polgárosodására, hiszen, mint Erdei megjegyezte, a „birtokos számára tisztára polgári tőkehasznosítás a bérbeadás”. Ugyanakkor, tette hozzá, az intézménynek ez a „polgárosító” hatása „lényegében csak a birtokos oldaláról” érvényesül. A bérlőt a bérbeadóhoz ugyanis sajátos kapcsolat fűzi, amely „már teljesen úrbéres jellegű” (Erdei Ferenc é. n., 118, 119). Ami abból is fakad, hogy a haszonbért készpénz helyett rendszerint naturális formában kell megfizetni, melyhez további, részben szintén természetbeni fizetségek tartoznak. A bérbeadó ily módon is beleavatkozik a bérlő gazdálkodásába, megszabva, hogy mit termeljen. Az önálló bérlő, aki családja minden egyes tagját munkába állítja a használatba vett földön, szorgalmas paraszti munkavégzéssel teremt a maga számára egy, a gazdáéra emlékeztető egzisztenciát, s ezzel élesen elkülönül a csak feles, harmados és egyéb részesbérlők proletár csoportjaitól. Bár az utóbbiak szintúgy haszonbérlők, de mivel a részesek szerződéseiben nem rögzítik előre a haszonbérleti díjat, ez a tény hamisítatlan „úrbéres viszonyt teremt a gazda és a bérlő között”. Ennek folytán „a bérlő már nem is önálló gazda végeredményben, hanem különleges munkásalkalmazott” (Erdei Ferenc é. n., 120).

Mindez újólag bizonyítja, hogy a látszatra csekély különbségek is mennyire eltávolíthatják egymástól a tágan vett parasztság egyes rétegeit. Hasonló következményei voltak a jövedelmi különbségeknek is, hiszen a jövedelmi skálán egymáshoz igen közel álló paraszti egzisztenciák presztízsüket tekintve olykor többmérföldnyi messzeségbe kerültek egymástól. A külső szemlélő szemében egyöntetűen parasztinak s ezért egyúttal homogénnek tetsző társadalom a maga saját körén belül végletes, olykor kaszt jellegű tagoltságot mutatott. Ahogy a már idézett kortárs holland kutató írta: „A fogyasztás terén mutatkozó hasonlóság ellenére, az egyes rétegek sokkal távolabb érzik magukat egymástól, mint a jövedelmek közötti különbségek alapján azt elvárnánk. Minden paraszt valamit és valakit lenéz, a legszegényebb, ha mást nem, a vándorcigányt. A sokféle réteg közötti finom megkülönböztetést az idegen nem ismerheti vagy érzékelheti könnyen, de azt hamar tapasztalja, hogy az emberek büszkeségből bizonyos távolságot tartanak egymás közt” (A. N. J. den Hollander 1980, 95).

A parasztságon belüli és kifejezetten a kasztosodáson alapuló rétegződés, „a kölcsönös lenézés, a klikkekre szakadás” (Weis István 1931, 33) arra megy vissza, hogy kinek mennyi földje van. Parasztok között az ember értékét leginkább a holdak száma határozza meg, ez dönt a házassági partner megválasztása felől is. A föld a földhöz házasodik – tartotta a korabeli vélekedés. Ezért minden parasztember elsőrendű kötelessége volt, hogy lehetőleg megtartsa a földet és ha lehet, tovább növelje. A földvagyon változatlan megőrzését a gazdasági dekonjunktúra kihívásai mellett mindig is komolyan veszélyeztette, hogy a parasztság feltűnő biológiai termékenysége az egyenlő örökösödés szokásával párosulva fokozatosan morzsolta a családok kezén lévő birtokállományt. A birtokaprózódás ismert folyamatáról van szó, melynek eredményeképpen 1914 és 1934 között például a kisbirtokok átlagos területe

  1. kat. holdról 4,1 kat. holdra csökkent. Ami nemcsak kizárólag a Nagyatádi-féle földreform következménye, hiszen kortárs becslések szerint évente legalább 120 000 parcellát osztottak meg az öröklések során, vagyis évi átlagban közel 130 000 új parcella keletkezett. Pedig a leány örökösök a legritkább esetben kapták ki a jussukat mezőgazdasági ingatlan formájában.

A vagyon, a föld utódoknak történő átengedésére zömmel már az örökhagyó életében sor került; nem létezett viszont egyöntetű gyakorlat azt illetően, hogy az örökhagyó milyen feltételeket szabjon a maga érdekében saját hátralévő éveire. Gyakori megoldás volt, hogy a gazda csak részlegesen mondott le gazdasága vezetéséről, s nem engedte ki a gyeplőt teljesen a kezéből. Erdei szerint éppen ezért olyan „problematikus” sok kisgazdaság állapota, mivel a gazdálkodásnak ez a „teljes zavara” módfelett gátolja a paraszti árutermelés szabad kibontakozását. Vegyük most szemügyre a paraszti örökösödési stratégia néhány megoldását.

Az első példa szerint a gazda akár meg is tarthatott magának valamekkora hányadot a gyerekei között szétosztott birtokból. „Apai öregapám – szól az emlékező – a fiúkra fejenként 25-25, a lányokra 12-12 kishold földet hagyott, neki pedig 20 kishold osztatlan birtoka maradt, a városi házzal és a bankban készpénzzel. Ezöket a javakat szabadon fölélhette, ehhön a családnak nem volt jussa. Csak a halála után oszthatták szét maguk között, ha maradt belüle” (Szenti Tibor 1985, 117). A második példa értelmében a gazda átmenetileg akár bérbe is adhatta a gazdaságot majdani örököseinek. „Sok idősebb gazda, amikor felhagyott a gazdálkodással, még »jól bírta magát«. A földjét felibül adta ki, elsősorban fiainak, így »nem csúszott ki kezéből a gyöplű«.” Ám később ténylegesen is felosztotta utódai közt a földet (Nagy Gyula 1975, 191).

Általánosabb eljárás volt, hogy a vagyon egyszeri szétosztásakor az örökhagyó idős gazda kikötötte, miszerint az örökösök együttesen vagy közülük valaki, a kedvezményezett, köteles lesz őt eltartani. Ilyen esetben, s ez talán a leggyakoribb, haszonélvezeti jogot biztosítottak az öregeknek. A haszonélvezet viszont számos eltérő formát ölthetett. Például: „Igön sok gazda élete végéig a földet és a tanyát egybe vagy mögosztva, felesben, ritkábban harmadában adta ki a gyerökeinek. Ez azt jelentötte, hogy évente a termés fele vagy harmadrésze maradt a gyerökeire, a többi az öregöt illette.” (Szenti Tibor 1985, 117.)

Vagy: „Hatvanéves löhetött, amikor hazaköltözött. Ekkor mán megosztotta a vagyont. A földet nem tartotta mög, de eltartását kikötötte. Gabonát és jószágot köllött neki adni haszonélvezetbe. Ettül kezdve mán nem avatkozott bele a gyerökök életibe.” (Szenti Tibor 1985, 118.)

Vagy: „Idős koráig a vagyon apám kezibe maradt. A harmincas években osztotta mög. Mivel a családban én voltam a legfiatalabb, edösapám választása rám esött, és én löttem a gondviselője. Ezért rám 6 kishold szántóval többet íratott. Szerződésben kikötötte, hogy a többiek pedig kötelesök neki kommenciót adni, vagy az eltartását segíteni.” (Szenti Tibor 1985, 118.)

Végül: „A két világháború között az egyik vásárhelyi gazda a vagyonát a fiaira íratta, és a földet, tanyát átadta nekik gazdálkodni. Az öreg otthon élt a városi házában. Amikor a gyerökök hazagyüttek a városba valamit eladni, előbb az apjuknál köllött jelentközni. Az öreg fölült a bakra, oszt együtt möntek a piacra, vásárra. A mögvött jószág járlatlevelit a saját nevire íratta, az elkelt áruért kapott pénzt pedig maga tötte zsebre. Ezzel mutatta, hogy a birtokával csak a vele járó vesződséget adta át.” (Szenti Tibor 1985, 119.)

Az idézett példákban jól megmutatkozott az egyes paraszti üzemek piacosodásának, a paraszti polgárosodottságnak a különbözősége: az első gazda, aki gazdaságát még részes művelés formájában engedte át örököseinek, mélyebben benne állt a paraszti hagyományok világában, mint az utolsó példában szereplő gazda, aki fiai árutermelő gazdaságának a hasznát igyekezett lefölözni. Akadt végül olyan gazda is, aki azáltal biztosította be öregkorát, hogy a földjét nem egyszerre, hanem darabonként engedte át a tőle így továbbra is közvetlenül függő gyerekeinek. [Apám] „hét családot nevelt föl, hat lányt; fiú én voltam egyedül. A vagyont a családbul való kiválás során, folyamatosan osztotta mög. Én kaptam 14 kisholdat a tanyával. Ami az egész birtokbul mögmaradt, vagyis a 32 kishold., azon osztoztak a lányok. Szömélyönként 3-3 holdat vittek magukkal.” (Szenti Tibor 1985, 119.)

A haszonélvezet mellett átengedett családi gazdaság ugyanakkor nem biztosította az örökösök teljes gazdasági önállóságát. Bár a szétosztott földön maguk gazdálkodtak, a haszonélvezetet viszont az örökhagyó állapította meg, s ezt rendszerint írásba is foglalták. Ennél is fontosabb, hogy a földet úgy írták át az örökösök nevére a telekkönyvben, hogy egyúttal rájuk táblázták a haszonélvezetet. „Ez megnehezítette a föld eladását, mert vagy lemondtak a haszonélvezetről – ez volt a gyakoribb eset –, vagy a vevő azzal együtt vette meg. Haszonélvezetes földet [viszont] csak ritkán vettek – s akkor is olcsóbban –, ugyanis a föld jövedelmével a haszonélvező rendelkezett.” (Nagy Gyula 1975, 191.)

A föld egyenlő átörökítése megteremtette a paraszti mobilitás kényszerpályájának következményét, amely nem engedte az illetőt „kihullni” a parasztbirtokosi státusból. Parasztgazda nem túl gyakran taníttatja fiúgyermekét (a lányát pedig soha). Földes Ferenc korabeli vizsgálódásai tanúsítják, hogy 1930-31-es adatok szerint a „kisbirtokosok” 10-17 éves gyerekei közül csak minden 33. járt középiskolába, a 18-23 éves korosztályban pedig csak minden 121. iratkozott be valamilyen főiskolára (egyetemre). Az is ritka, hogy egy parasztgazda, feltéve, ha dobra került a gazdasága, önként fordított volna hátat a gazdálkodásnak. A felemelkedő birtokosok számára a járadékossá válás jelentette a perspektívát, ugyanakkor továbbra is megmaradtak a paraszti szokások és normák világában, még ha a mezővárosba beköltözve irányt vettek is az urizáló életre. Szintén ezekben a polgárosultabb paraszti közösségekben fordult elő, hogy a jómódú gazda ügyvédnek, orvosnak vagy közhivatalnoknak képeztette az egyik gyerekét, aki persze úgyszintén jussolt a családi örökségből: közülük így számo- san nem is tanult szakmájuknak, hanem a gazdálkodásnak szentelték életüket és jómódú gazdalányokat vettek nőül.

A birtokos parasztság abszolút többsége azonban még a leszármazottain át sem igyekezett elhagyni a paraszti világot. Ha némileg csökkent is a Horthy-kor évtizedeiben a mezőgazdaságból élők teljes népességen belüli aránya, az döntően nem a birtokosok számbeli morzsolódásából, hanem sokkal inkább a szegényparasztság városba meneküléséből adódott.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Áfra Nagy János: Miből él földmíves népünk. Társadalomtudomány, 1934. 218-227.

Belényi Gyula: Az alföldi agrárvárosok mezőgazdasági népességének szerkezeti változásai az 1940-es években.

Agrártörténeti Szemle, 1987. 1-2. 115-140.

Bene Lajos: A magyar falu társadalma. Budapest, 1925.

Bojkó Béla: Magyar adórendszer és adópolitika (1919—1945). Budapest, 1997.

Crossick, Geoffrey – Haupt, Heinz-Gerhard: The Petite Bourgeoisie in Europe 1780-1914. Enterprise, Family and Independence. London, 1995.

Csató Tamás: A belkereskedelem fejlődésének néhány főbb vonása a tőkés korszakban. Történelmi Szemle, 1975. 4. 627-666.

Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom. Budapest, é. n.

Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két háború között. In Magyarország társadalomtörténete. II. 1920-1944.

(Szöveggyűjtemény.) (Szerk. Gyáni Gábor.) Budapest, 1995, 43-101.

Erdei Ferenc: A paraszti társadalom. In uo. (1995a) 101-115.

Erdei Ferenc: Vita a parasztság körül. Társadalomtudomány, 1941. 124-132.

Eszényi József: A Magyar Királyi Honvédség altiszti kara 1920-1944. Budapest, 1994.

V. Fodor Zsuzsa: „Isten áldja a tisztes ipart”. Iparosélet Veszprémben a két világháború között. Veszprém, 1989. Földes Ferenc: Munkásság és parasztság kulturális helyzete Magyarországon. In uő: Válogatott írások. Budapest, 1967, 13-97.

B. Gál Edit: Életutak, mestersorsok Gyöngyösön. In Iparosok és kereskedők a két világháború közötti Magyarországon. (Szerk. L. Nagy Zsuzsa.) Budapest, 1994, 95-128.

Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között. Budapest, 1987.

Hantos László: A mezőgazdasági ingatlanok elaprózódása. Budapest, 1944.

Hollós István: Magyar szociális problémák a statisztika tükrében. In A magyar szociálpolitika feladatai. (Szerk.

Esztergár Lajos – Somogyi Ferenc.) Pécs, 1939, I. köt. 34-129.

Dr. A. N. J. den Hollander: Az Alföld települései és lakói. Budapest, 1980.

Kerék Mihály: A magyar földkérdés. Budapest, 1939.

Kovács Katalin: Polgárok egy sváb faluban. In Magyarország társadalomtörténete. II. 1920-1944. (Szöveggyűjtemény.) (Szerk. Gyáni Gábor.) Budapest, 1995, 177-189.

Móricz Miklós: A boletta-kísérlet mérlege. Társadalomtudomány, 1934. 212-218.

Nagy Gyula: Parasztélet a Vásárhelyi-Pusztán. Békéscsaba, 1975.

Nagy József: A földkérdés a II. világháború előtti és alatti években. Századok, 1993. 5-6. 651-676.

Nagy József: A Gömbös-féle telepítési törvény és végrehajtása. Múltunk, 1994. 1-2. 110-137.

Nagy József: A Nagyatádi-féle földreform lezárása és eredményei. Történelmi Szemle, 1989. 1-2. 24-48.

L. Nagy Zsuzsa: A haszonból élő kispolgár. Debrecen, 1997.

L. Nagy Zsuzsa: Az iparosok, a kereskedők és az iskola. In uő (szerk.): Iparosok és kereskedők a két világháború közötti Magyarországon. Budapest, 1994, 7-56.

Németh László: A Medve utcai polgári. Budapest, 1943.

Orosz István: A differenciálódás és kisajátítás. In Magyarország társadalomtörténete. I. A reformkortól az első világháborúig (Szöveggyűjtemény). (Szerk. Kövér György.) Budapest, é. n. I. köt. 309-328.

Romsics Ignác: A parasztság és a forradalmak kora. Valóság, 1989. 6. 14-28.

Sárkány Mihály: Gazdaság és kultúra: a parasztság mint kutatási dilemma. In Történeti antropológia. (Szerk. Hofer Tamás.) Budapest, 1983, 87-97.

Simándy Pál: Tanonc-sors a statisztika tükrében. Társadalomtudomány, 1933. 306-311.

Szabó István: Jobbágyság, parasztság. In uő: Jobbágyok, parasztok. Értekezések a magyar parasztság történetéből.

Budapest, 1976, 31-51.

Szendy Károly: Adalékok a tanoncoktatás fejlődéséhez a székesfővárosban. Budapest, 1934.

Szenti Tibor: Parasztvallomások. Gazdák emlékezése Vásárhelyről. Budapest, 1985.

Timár Lajos: Területi különbségek a városi kispolgári rétegek társadalmi helyzetében, mobilitási viszonyaiban. In

Iparosok és kereskedők a két világháború közötti Magyarországon. (Szerk. L. Nagy Zsuzsa.) Budapest, 1994, 56-95.

Tóth Tibor: A magyar mezőgazdaság struktúrája az 1930-as években. Budapest, 1988.

Vaska Miklós: Paraszti gazdálkodás Nován a két világháború között. (Zalai gyűjtemény, 11.) Zalaegerszeg, 1979. Weis István: A magyar falu. Budapest, 1931.

Weis István: A mai magyar társadalom. Budapest, 1930.