Ugrás a tartalomhoz

Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig

Kövér György, Gyáni Gábor (2006)

Osiris Kiadó

ÉLETMOD: A LAKASKULTURA

ÉLETMOD: A LAKASKULTURA

AZ ÉLETMOD FOGALMAROL

„Az életmód köznapi kifejezés és tudományos kategória is” – szögezi le Losonczi Ágnes az életmód szociológiai vizsgálatának szentelt monográfiájában. Majd így folytatja: „Mi kutatásaink során azt akarjuk megismerni, ahogyan az emberek életüket szervezik, tervezik, élik és gondolják. Olyan alapvető tényekből indultunk ki, hogy milyenek az adott tárgyi-társadalmi feltételek, hogy ezek között a feltételek között mit jelent a mindennapi létfenntartás gondja; milyen a viszonyuk az életük nagy részét betöltő, a társadalmat fenntartó munkához; hogy az egész élet legfontosabb céljairól, tartalmáról mit gondolnak és mit tartanak fontosnak” (Losonczi Ágnes 1977, 32, 33).

Ez az életmód fogalom többre jogosít annál, hogy pusztán a társadalomtörténeti gondolatmenetet illusztrálva, mintegy a struktúraelemzést színesítő céllal szóljunk a kérdésről. Az életmód, legyen szó annak bármely vonatkozásáról, felfogásunk szerint nem egyik vagy másik társadalmi csoport létfeltételeiből közvetlenül is levezethető társadalmi forma. Az e terminussal jelölt aktivitás valójában szintúgy társadalmi struktúrát szül, amely így vagy úgy, de mindenkor hozzájárul az egyéni és a csoportidentitás létrehozásához és fenntartásához. A közvetlen létfenntartási tevékenység (foglalkozás, jövedelemszerző munka), a jövedelem és a többi korábban tárgyalt struktúraképző elem valójában éppen az életmód közvetítésével tudatosul és válik személyesen is átélt tapasztalattá. De mivel az életvezetési stratégiák nem automatikus módon közvetítik e determinánsok hatásait, a struktúra végső kikristályosodása szempontjából sok múlik azon, hogy ki miféle életmódot folytat. Éppen mert az életvitel tevőlegesen járul hozzá a társadalmi struktúra működéséhez, az életmód tényeinek és belső összefüggéseinek a rekonstrukciója olykor még módosíthat is az alapvető strukturális viszonyok elemzéséből nyert képen.

Mindezt itt most egyetlen aspektusnak, a lakásnak (az otthonkultúrának) a vizsgálatával érzékeltetjük. A lakás és az otthon módfelett szerteágazó problémakör, melyből pillanatnyilag csak az foglalkoztat bennünket, hogy ki hogyan lakott a tárgyalt évtizedekben. Erre keressük tehát a választ, midőn rekonstruáljuk a három alapvető lakástípust, a polgári, a munkás és a paraszti otthonkultúrát. A társadalmi szerkezet sokszorosan és egyúttal mélyen tagolt rétegződésének fényében ez a hármas tipológia mindenképpen leegyszerűsítésként hat; mégis az a helyzet, hogy az életmód-stratégiák általában szűk kereteket kínálnak a társadalmi státus identitásként történő létrehozásához. Ennek a viszonylag szűkös választéknak a felhasználása, vagyis a nem túl nagy számú alternatíva közötti választás jelöli ki az egyének és családjaik helyét a társadalmi kontinuumon. Nem arról van tehát szó, hogy a lakásmód mindössze három lehetséges válfaja létezett a korban, hanem arról, hogy e három ideáltipikus forma szervezte és orientálta a sokféle tevékenységet ellátó, meghatározott jövedelmi sávba tartozó, városi vagy vidéki lakhelyű, különféle vallású stb. családok társadalmi ön- és közmeghatározását. Ezért is mutatkozhat időnként eltérés az „objektív” státusjegyek, valamint az életmód dimenzióiban mért attribútumok által megszabott hely között, hiszen az életvitel felfelé és lefelé egyaránt mindig megenged némi eltérést attól, amit a tárgyi létfeltételek egyébként „előírnak” a családok számára.

LAKASTÍPUSOK, ENTERIŐRÖK Es A TERHASZNALAT

Már az fölöttébb jellemző, hogy milyen jogcímen, tehát tulajdonosként vagy bérlőként (fő- vagy albérlőként) lakik-e valaki a saját otthonában. Ebből a szempontból a vidék és a város között, valamint ott húzódott éles választóvonal, hogy az illető mezőgazdaságból vagy másból élt-e. Sokat elárul az a statisztikai adat, amely szerint 1930-ban az össznépesség fele (51,8%-a) alkotta az őstermelés foglalkozási főcsoportot (a mezőgazdasági népességet), akikhez ugyanakkor a lakóházak kétharmada (67,8%-a) tartozott. Viszont a zömmel városi illetőségű ipar-forgalmi keresőnépesség és a tisztviselők (s értelmiségiek) az össznépesség- beli arányukhoz képest jóval ritkábban váltak lakás- vagy háztulajdonossá. Az ipar-forgalom keresői a népesség egyharmadát, a kezükön lévő házak pedig a lakóházak kevesebb mint az ötödét (18,1%-át) tették ki; hasonlóképpen, a közszolgálati és szabadfoglalkozású keresők együttesen a népességből 5%-ban, a lakóházak tulajdonából viszont mindössze 3,5%-ban részesedtek.

Lakás (vagy ház) tulajdonára kvalifikált továbbá az is, ha az illető önálló egzisztencia volt, és kifejezetten ellene hatott a fizikai alkalmazotti státus. Ennek eklatáns példája az őstermelés, vagyis az agrárnépesség, ahol általában is gyakoribb a háztulajdon más (főleg városi) rétegekhez képest. Hiszen „itt az a tény a legfigyelemreméltóbb – egyben legtermészetesebb –, hogy általában az őstermelés minden ezer önállójának 884 (segédszemélyzetének viszont csak 211) lakóháza van” (Thirring Lajos 1936, 193). Sőt az ipari népesség körén belül is érvényesült e szabály. Jóllehet 1930-ban az ipari munkások közel háromszor annyi főt számláltak, mint az önálló iparosok, az utóbbiak kezén ekkor mégis pontosan kétszer annyi lakóházat tartottak számon (kereken százezret), mint az ipari segédszemélyzet oldalán.

A saját házban (otthonban) vagy a máséban lakás egyszerre függött tehát attól, hogy városi (mindenekelőtt nagyvárosi, vagyis budapesti) vagy vidéki (falusi és mezővárosi) illetőségű-e az illető, valamint attól, hogy önálló egzisztencia vagy pusztán alkalmazott, kivált fizikai munkás.

A múlt század végén, századunk elején még általánosnak mondható a középkor végén kialakult háromhelyiséges parasztház. A ház rendszerint a végével fordult az utcának, és bejáratai (mivel minden egyes helyiségének külön volt a bejárata) mind az udvar felől nyíltak. A szoba volt az utcára néző helyiség, utána következett a konyha (a Felvidéken és Erdélyben esetleg egy kamraszerű közlekedőhelyiség), végül kamra zárta a sort. „A szoba-konyha-kamra beosztású parasztház alaptípusnak fogható föl, aminek számos helyi variációja van, akár az elrendezést, akár a helyiségek funkcióját tekintve” (Zentai Tünde 1997, 139). Az alaptípus majdani, főként a két háború között gyakori bővítése során megjelent a második szoba, esetleg nőtt a kamrák száma, és a lakóház néhol gazdasági épületekkel is kiegészült. A parasztháznak mindenhol elmaradhatatlan része volt végül a nyitott oszlopos tornác, amely nyaranta lakófunkcióknak is jól megfelelt.

A következőkben azt kísérjük nyomon, hogy a néprajzi irodalomból ismerős hagyományos (háromosztatú) parasztház miként módosult a Horthy-korban. Az egyik legfontosabb változás, hogy a szabad kéményeket (pendelykémény) a századfordulótól fokozatosan, a tízes-húszas évektől pedig rohamosan fölváltotta a zárt kémény. Így vált hamarjában füst- telenné a konyha, melynek eredményeképpen a funkcionálisan eddig alig használt konyha egyszeriben multifunkcionálissá lett. „Éppen füstös, kormos, huzatos volta miatt [korábban] csak arra szolgált, hogy főzzenek-süssenek benne, hosszabb tartózkodásra, kiváltképpen télen, alkalmatlan lett volna.” Ám a füsttelenítés okán a „konyhából rövidesen lakóhelyiség lesz, egyesek még ágyat is tesznek bele, s a tulajdonképpeni szobát nem lakják többé; címeres tisztaház [tisztaszoba] lesz, amit csak ünnepen és vendéglátáskor vesznek igénybe, lakásul a konyha szolgál” (Fél Edit – Hofer Tamás 1997, 350).

Ha a lakóház újabb szobával gazdagszik, ami igen gyakori a Horthy-korban, akkor az utcai helyiség tisztaszobává alakul át, és ezentúl a második szobára hárul majd a lakóhelyiség szerepköre. Ebből azonban semmiképp sem következik a parasztház alaptípusának teljes elhagyása. És nincs is igazán számottevő eltérés a különféle agrárrétegek lakásainak a számszerű paraméterei között: „Figyelemreméltó – jegyzi meg a statisztikus –, hogy az egy házra eső lakások, szobák stb. száma szerint a falusi lakóházak egyformán kis (családi) típusa miatt az őstermelés önállóinak és segédszemélyzetének háztulajdona közt csak szerény a különbség (az önállók javára)” (Thirring Lajos 1936, 200).

A helyiségek számszerű bővülése az épület lineáris növekedését vonta maga után. Így, amikor a gazdasági rendeltetésű épületek (tehén- és lóistálló, baromfi- és disznóól, illetőleg a szemes termények tárolására szolgáló magtárak, hombárok) a külső kertekből bekerültek a parasztház telkére, akkor egyenes vagy hajlított L alakú építmény futott végig a telek teljes hosszában. Ezzel együtt a lakótér gyakorlati fogalma is némileg átalakult. A fiatal felnőtt férfiak rendes hálóhelye ekkortól átkerült az istállóba; így volt ez akkor is, ha egynél több család lakta a három- vagy négyosztatú parasztházat, amely valójában két fő funkciónak felelt meg: a sütés-főzésnek (és étkezésnek), valamint az alvásnak. Evégett, füstös konyha esetében főként a lakószoba, füsttelenített konyha esetén a konyha, a szoba és a kamra egyaránt betöltött lakófunkciókat (a kamrában, persze, csak aludtak).

A paraszti életre jellemző, hogy szorosan igazodik a természeti létfeltételekhez; nem csoda tehát, ha az otthon téli használata sokban elüt a nyáridőben szokásostól. Télen az egyetlen fűtött helyiségben, a lakószobában, utóbb a füsttelenített konyhában húzták meg magukat a család tagjai (a férfiak azonban ekkor is az istállóban aludtak). Ajó idő beköszöntével, vagyis húsvét tájától azután „az élet mintegy szétterül, kilép a téli egyetlen zárt helyiség használatából, birtokba veszi az egész házat, sőt kiterjeszkedik – szellős, hűvös helyet keresve – az udvarra is” (Fél Edit – Hofer Tamás 1997, 377). Az étkezés színhelye ettől fogva többnyire a konyha, a tornác vagy az udvar egy árnyas pontja, de még az alvóhelyek is kijebb húzódnak, átkerülve a konyhába, a kamrába, sőt a tornácra. Ráadásul a nyári alvóhelyek már nem is feltétlenül kötődnek a téli fekhelyekhez és olykor rögtönzöttek; például földre terített subát vagy ponyvát használnak erre a célra nemegyszer a helyiségek ajtajában vagy félig kint a szabadban (a tornácon) elhelyezve. Az étkezés és az alvás színtereinek kikerülése a szabadba vagy annak közvetlen közelébe annak a paraszti élet teljességét jellemző nyári térhasználatnak a velejárója, amely a ház-kert-határ szerves összetartozásán alapult; az utóbbiak egysége ugyanakkor „télen csak mintegy jelképesen volt jelen” a paraszti életvitelben.

Visszatérve a zárt belső tér használatának és berendezésének paraszti gyakorlatához, két dolgot kell megjegyeznünk. Az első, hogy a helyiségek csekély száma és négyzetméterekben kifejezhető szűkössége ellenére is megvalósulni látszik a privát szférán belüli distinkció magán és nyilvános között. „A lakószoba – szól Fél és Hofer finom megfigyelése –, egy nem látható felező vonallal van szinte kettéválasztva: egy belső, utca felőli részre – ez a rangos, az ünnepélyes, a lehetőség szerint díszes és megkímélt, ahol csak meghatározott alkalmakkor tartózkodnak meghatározott szerepű személyek –, s egy külső, bejárat felőli félre, mely köznapi használatra van szánva, ahol helyet kaphatnak mindazok a személyek és munkák, melyek a belső részből mintegy kirekesztődnek” (Fél Edit – Hofer Tamás, 1997. 351.). A hétköznapok során ez azt jelenti, hogy a megbecsült idősebb rokont vagy idegent megilleti a beljebb kerülés joga, „a szomszéd azonban nem lépheti túl a szobának idézett felezővonalát, vagy megáll az ajtón belül közvetlenül, s ott mondja el, hogy mi járatban van, vagy a kemence padjának az ajtóhoz legközelebb eső felén ül szerényen, nem kényelmesen. A ház bejáró munkásai ugyanígy, vagyis éppen csak belépve s az ajtóban megállva mondják el mondanivalóikat...” (Fél Edit – Hofer Tamás 1997, 376).

A második, hogy a paraszti otthonkultúra a szoba sarkos elrendezésének elvéhez tartja magát. A viszonylag kevés bútor és egyéb tárgyi kellék mind a fal mellé kerül, hogy a szoba közepe teljesen üresen maradjon. A sarkos elrendezéshez akkor is görcsösen ragaszkodnak, amikor a szoba tárgyai között egy-egy polgári bútordarab is felbukkan (szekrény a láda mellett vagy azt helyettesítendő). A térhasználat paraszti hagyományát mintegy alátámasztja, hogy a bútorok száma és fajtája erősen kötött és keveset változik. „A bútorok száma nem szaporodik szükségszerűen a családtagok számának emelkedésével” (Fél Edit – Hofer Tamás 1997, 366). Ami arra vall, hogy nem helyeznek túlzottan nagy hangsúlyt a kényelmi szempontokra. Jól példázzák ezt maguk a fekhelyek. A szoba főhelyét a párnákkal és dunyhákkal (a parasztok nem használnak paplant) feltornyozott vetett ágy foglalja el, amely kifejezetten reprezentációs bútordarab s nem szolgál fekvés céljára. Alvásra a dikónak vagy egyéb módon nevezett alacsony, ágy alá betolható, nyitott ládára emlékeztető fekhelyet használják úgy, hogy rendesen ketten (többnyire a házastársak) alszanak rajta. A többi családtag a házban szerteszéjjel (egyesek, mint mondtuk, az istállóban, mások a kamrában) húzzák meg magukat priccsszerű fekvőalkalmatosságokon. S nyáridőben még ezeket az állandóbb fekhelyeket sem mindig veszik igénybe.

Az eddig mondottak statikusan jelenítették meg a parasztházat, és elfedték a tényt, hogy lefelé vagy más irányba is vezettek belőle utak. Lefelé haladva találjuk a tanyaházat. Nem arról van szó, mintha a tanya gyökeresen különbözne a falusi parasztháztól, ugyanakkor mégis igaz, hogy ahhoz képest valamivel konzervatívabb képződmény. A 20. század elején emelt „új tanyában”, szól a beszámoló, „épült egy nagyszoba, konyha, kamra, kisszoba, nyári konyha, melyek berendezése a következő volt. Nagyszoba: Dísze egy 1870-es évszámú, gazdagon hímzett menyasszonyi láda. A szobában lévő három ágy közül az egyik alatt volt a »toli« ládaszerű fekhely, amely szalmával volt kitömve. Tömör kerekein mozgott, melyre azért volt szükség, hogy éjszakára kihúzhassák, nappalra pedig visszatolhassák az ágy alá. A három fiókos sublótban a fehérneműt tartották. A kaszni, melynek legfelül volt egy fiókja és alatta kétfelé nyitható ajtóval ellátott, polcos része, szintén fehérnemű tárolására szolgált. Mindennap használták. A szekrényben az ünneplő ruhát tartották, tetejére tálakat, edényeket raktak” (Földvári László 1996, 89). (Kiemelés tőlem.) Az idézetből kitetszik, hogy a tulajdonképpeni lakószoba (itt tisztaszoba nem volt) szinte semmi jelét nem adta lakói polgárosulási törekvéseinek. Nem minden tanyaházat vehetünk azonban egy kalap alá. 1933 -ban úgyszintén a hódmezővásárhelyi határban épült az a tanya, melynek enteriőreit részben már polgáribb ízléshez szabták. „A tanyát felépítve a család: az idős és a fiatal házaspár berendezkedett a lakóépületben. A nagy- és kisszoba elrendezését jelentősen megváltoztatták. A tanyaház egykori legfontosabb helyiségéből, a tisztaszobából valamennyi parasztbútor kikerült a kisszobába. A régi diagonális, de még az újabb keletű, párhuzamos elrendezési mód sem érvényesült a lakószobában. A fekvő- és tárolóbútorokat nem a hossztengely mentén helyezték el. A Somogyi család a nagyszobába a városi kispolgári otthonokban használt, szerény, festett hálószobaberendezést vásárolt, és ezeket a szoba kereszttengelye mentén helyezte el, a két világháború között elterjedt, »polgárias elrendezési mód« szerint” (Szenti Tibor 1979, 219). A kisszoba, az öregek lakhelye ellenben, a maga sarkos elrendezésével, megörökölte a régi parasztbútorokat.

A paraszti otthonkultúra mindamellett kétségkívül előrehaladt a polgárosulás útján az 1920-at követő negyedszázad folyamán, bár a folyamat ritmusát a regionális különbségek és a településtípusok egymástól eltérő módon diktálták. A Dunántúl egyes vidékein a parasztság már a múlt század vége felé nagy lépést tett ebbe az irányba. Zaláról szól a megállapítás, miszerint: „Az új lakóházban két szoba volt. A nagyobbik az új lakóház dísze, egyben a polgári vagyonosság kifejeződése, mintegy fitogtatása. A másik, a kis szoba berendezése ódivatúbb, a hagyományosat valamilyen módon folytatta. A polgárosult szoba bútorai szinte kizárólagosan városi kereskedelem termékei. A szoba területe megnőtt, ablakai megnagyobbodtak. A bútorok, kivált az ágyak új alakja, s a jóval nagyobb szekrények miatt a városi szobaelrendezést kezdték átvenni. A régi szobában az ágyak egymástól külön, egyvégtében álltak, vagy a két szemben levő fal mellett húzódtak. Az új szobában a szoba közepére állítva egymás mellé kerültek, ezáltal az egész szoba berendezése megváltozott” (Bíró Friderika 1983, 34). S noha az 1920-as évekre ez a fajta polgári-paraszti kultúra és ízlésvilág itt végérvényesen meggyökeresedett, mivel a továbbfejlődésre már nem nyílt mód, meg is rekedt ezen a szinten.

A Dunától keletre a mezővárosi parasztpolgárok, elsősorban a tehetős parasztbirtokosok a legfogékonyabbak a polgári otthonkultúra befogadására. Így például: „A bácskai parasztoknál a századforduló idejétől kezdődően a tisztaszobának fenntartott helyiség bútorzata egyre inkább a polgári módra készült hálóegyüttes lett, mely páros szekrényekből, vetett ágyakból, éjjeliszekrényekből, valamint tükrös félszekrényekből, asztalból és székekből állt. Tartozéka lehetett még a berendezésnek a különálló, ülésre-fekvésre egyaránt alkalmas kanapé, többnyire plüss kárpitozással” (P. Szojka Emese 1994, 169). S mindezt ráadásul olyan épületek rejtették magukba, melyeket a nagygazdák már nem a falusi építkezés normái szerint terveztettek meg.

A polgári lakáskultúra, amely a parasztság felfelé törekvő tagjai számára a követendő mintát nyújtotta, eredetileg a múlt századi városi (főként a budapesti) közép- és felső középosztályok körében vált honossá. Ennek a lakásnak a fizikai keretét a nagyvárosi bérház (bérpalota) és, természetesen, a villa vagy családi ház képezte.

A bérházak építése, amely Magyarországon úgyszólván csak Budapestre korlátozódott és az 1870-es évektől vett komoly lendületet, a történeti stílusminták utánzásának, főként az északolasz reneszánsz palotaépítészetnek a jegyében bontakozott ki. Az érett historizmus jegyében épült meg Budapest reprezentatív sugárútja, az Andrássy út, a késői historizmus (az eklekticizmus, amikor a homlokzaton több stílus elemei keverednek egymással) pedig a Nagykörút, a Rákóczi út és a mellékutcák beépítésére volt közvetlen hatással. A historizmus általános vonása a monumentalizálás igénye. Ez a törekvés döntő szerepet játszott a középületek tervezésénél, de a historizmus építészete a lakóházak esetében is ambicionálta a monumentális hatás kiváltását. Az érett historizmus korában az egy tömbbe olvadó épületegyüttesek egymásutánja keltett ilyesfajta hatást; a késői historizmus azzal érte el ugyanezt, hogy az egyedi épületet formálta hatalmas tömeggé például a sarokra építés technikája, az axis jellegű beépítés révén. Ezzel együtt járt a homlokzati felületek tudatos egyszerűsítése, az egyenes és sima falsíkok uralma és végül hogy a ház hangsúlyos kapubejáratát a lekerített (a tömegszerűséget ezzel is kiemelő) sarok közepére helyezték.

Feszültséget okozott ugyanakkor a külső, a reneszánsz palotahomlokzat és a mögötte rejlő polgári lakások követelte belső térszerkezet egybehangolása, ami nem is sikerült teljes mértékben. Végül is a homlokzatok győzedelmeskedtek ebben a viadalban: a szép, palotaszerű homlokzati kialakítás kényszerének (is) engedve hozták létre a századforduló előtti negyedszázadban a bérpaloták luxuslakásait, ahol a 4-10 szobás otthonokban a tágas utcai teremszobák egybenyitható sorára került a hangsúly. Szerényebb szinten ezt a nagypolgári mintát követte az átlagos középosztályi polgári lakás is a maga kisebb szobaszámával.

A századfordulót követő másfél évtizedben a bérházépítkezés új formai megoldásai kerültek előtérbe, közülük a „kétmenetes” alaprajzi rendszer talán a legismertebb. Ennek lett eredménye a hall, vagyis az ablaktalan belső térelosztó előszoba állandósulása sok újonnan emelt bérpalota középosztályi bérleményében.

A két háború között újabb változást hozott a korábban inkább szövetkezeti kötelékekben épített társasházforma elterjedése. A zárt udvaros bérház visszaszorulását siettette a társas- háztulajdon, az önállóan telekkönyvezett házrészek jogi intézményesítése (1924:XII. tc.), amely a városokban, főleg Budapesten mind többek számára tette elérhetővé az öröklakást. A társasház nemcsak jogi, hanem építészeti tekintetben is elütött a bérháztól. „Mivel a többszintes építés ellenére a kertvárosi életmód minden előnyét biztosítani akarták lakóiknak, [a társasházakat építő szövetkezetek] a telket nem uzsorázták ki: leggyakrabban csak az utcai frontot építették be, hátul nagy, egymáshoz csatlakozó kerteket hagytak. Sokszor az utcai oldalon is előkertet alakítottak ki” (Ferkai András 1992, 67). A 2-7 szobás középosztályi lakásokat magukba foglaló, gyakran valamilyen udvarként elnevezett társasházak Budán, a frissen beépített Lágymányoson, ebben a keresztény középosztály számára „fenntartott” városrészben szaporodtak el gomba módra a „zsidó Újlipótváros” határozott ellenpontjaként; az utóbbinak még az építészete is elütött a budai részekétől. „Nem véletlen, hogy az Újlipótvárosra főként a háromtraktusos modern spekulációs bérház jellemző, 2-3 szobahallos és garzonlakásokkal, a modernség látványos, olykor felületes attribútumaival, míg a Lágymányoson az öröklakásos ház a gyakoribb, tágasabb és reprezentatívabb lakásokkal, ám mértéktartóbb vagy romantikus architektúrával és olykor a nemzeti jelleg hasonlóképp felületi jegyeivel” (Ferkai András 1992, 71).

A villa mint nagyvárosi házforma a századfordulót megelőzően a nagypolgárság (és az arisztokrácia) exkluzív, fényűző életmódjának volt külső megnyilvánulása. A két háború között, a századelőre visszanyúló előzményekkel (a bírák és ügyészek kis-svábhegyi telepe, 1911-13) a villaépítés szintúgy demokratizálódásnak indult, aminek az 1931-ben átadott Pasaréti úti kislakásos mintatelep az elsőrendű bizonyítéka. A családi házépítés programjába illeszkedő telepen 2-4 szobás lakások készültek középosztályi családok számára. „Igazolást nyert, hogy száz négyszögöles telken is lehet polgári igényeket kielégítő kertes házat építeni. [s hogy] a reprezentatív szférát elhagyva is épülhet villa, ha a helyiségek funkcióit úgy vonják össze, hogy. az ebédlő, a társalgó és a szalon korábban szigorúan szétválasztott tereit egyesítik” (Gábor Eszter 1997, 49).

S ezzel elérkeztünk a házak belső terébe, a polgári otthonba. A középosztály egyetemleges lakásideálja a háromszobás otthon, melynek alapterülete 100-150 négyzetméter. E lakásban a helyiségek funkcionális megosztása a háló-ebédlő-szalon modellt követte úgy, hogy a hálót és a szalont egyfunkciós helyiségként használták, az ebédlő viszont gyakorta afféle nappaliként szolgált. A nagyobb szobaszámú polgári otthonokban a következő (egyfunkciós) helyiség rendszerint az úriszoba, majd ezután következett a gyermek- és a cselédszoba. Ám az utóbbiak inkább csak a felső középosztály körében mondhatók általánosnak.

A polgári lakásnak a 3-4 szobás alaptípus mellett is meghatározó jegye, hogy benne „világosan szétválik a szorosan vett magánszféra, a reprezentációs tér és a háztartás ellátására rendelt »szolgálati« helyiségek, illetve személyek szférája. Egyértelműen elkülönül a lakószobáktól a konyha-kamra-cselédszoba csoport. [viszont] csak virtuális határok, a házirend íratlan szabályai választják el a mindennapi élet magánterét, elsősorban a hálószobát az ünnepélyesebb alkalmakra megnyitott, emeltebb szintű és védettebb szalontól, fogadószobától” (Hanák Péter 1988, 41, 42). Egyáltalán pedig a privatizálás igényétől hajtott polgárcsaládok túlontúl nagy súlyt helyeztek otthonaik reprezentációs küllemére, ami a szalon kultuszában nyilvánult meg.

Kérdés, hogy ez a századfordulón olyannyira jellemző polgári (és nagypolgári) otthonkultúra megváltozott-e érdemben az idők során, és ha igen, akkor mivé alakult a két háború között. A módosulás kétségtelen, aminek az a döntő oka, hogy a középosztály a húszas években drámai módon elszegényedett. A középosztályi életmód anyagi megrendülésének gyakori „palástolása” számos formát ölthetett; különösen elterjedt formája volt az albérlőtartás. Az újabb középosztályi nemzedékek ugyanakkor már el sem jutottak a Horthy-kor évtizedeiben a 3-4 szobás, eszményinek tekintett lakások közelébe. Közvetve erre vall, hogy 1930-ban a „polgári népesség” körén belül az egyszobás lakások bérlőinek a fele volt 45 évesnél fiatalabb, a háromszobás lakások bérlői között viszont csupán egyharmad az arányuk. A fiatal középosztálybeli családok számára a Horthy-korban így mind megszokottabbá vált a két-, sőt olykor az egyszobás lakás bérlése, ami a századfordulón még kifejezetten kispolgári szokásnak számított.

A polgári otthon méreteinek a csökkenését ugyanakkor a lakások növekvő komfortossága ellensúlyozta: az 1930-as fővárosi lakásstatisztika szerint a „polgári népesség”-et illetően a lakások 90%-ában volt villany és folyó víz, közel a háromnegyedük rendelkezett vízöblítéses vécével, és mintegy kétharmaduk városi gázzal is el volt látva (a gázt ekkoriban inkább csak világításra használták). Különösen az újonnan emelt épületek lakásainak a komfortossága múlta felül a korábbi építésű házak bérleményeiben megszokottat. Az infrastrukturálisan jobban felszerelt, ugyanakkor (egy-két szobával) kisebb Horthy-kori polgári otthon a polgári életeszmények átalakulását is híven kifejezte. A szalon korábbi óriási szerepének a csökkenése, valamint az otthon kényelmességével szembeni fokozottabb elvárások egyaránt arról tanúskodnak, hogy a középosztályt, főleg annak értelmiségi hányadát, mindjobban magával ragadta a funkcionalista életszemlélet ideálja. Nem állítható ugyan, hogy gyökeres váltásra került volna sor, ám vitathatatlan a különbség a húszas-harmincas évek polgári mentalitása és aközött, ami e polgárságot az 1890-es és az 1910-es évek között áthatotta. A lakás és az otthonkultúra körében maradva ugyanakkor a kontinuitás is jól szembeötlik. Ennek kétségtelen jele a cselédtartás jelensége akkor, midőn sok cselédtartó középosztályi család számára időnként már az egyedüli mindenes bérének a biztosítása is gondot okoz. Ugyanerre következtethetünk a bútortörténet korabeli alakulásából is. A köztisztviselők számára összeállított húszas évek végi bútor-árkatalógus bizonyítja, hogy mennyire nem vesztett korábbi vonzerejéből a stílbútor divatja. „Ennek a bútorfajtának az idő múlásával nemhogy visszaszorulna, egyelőre nő – korabeli politikai terminust használva – az élettere. Térhódítását az mutatja a legpregnánsabban, hogy úgy asszimilálja, hogy közben magához hasonítja és ezzel megfojtja a modern eszméket.” Hiszen például: „A típusbútor. többfunkciós értelmezése és ennek megfelelő szerkezeti kialakítása helyet kér és kap a historizáló stílbútorban, s bár olykor-olykor (egy-egy szobaberendezés erejéig) megszelídíti, azaz racionálisra egyszerűsíti azt, de nem hogy nem tud érvényesülni, a jelentéktelenségig alárendelődik a díszműipari felfogásnak” (Vadas József é. n., 134).

A polgári otthonkultúra egyik markáns megkülönböztető vonása, hogy az egyfunkciós helyiségeket rendre garnitúrákkal rendezik be. Így a szalon, az ebédlő, a háló és a többi lakóhelyiség mind-mind határozottan elüt egymástól a helyiségek funkcióinak megfelelő berendezés jellegében (olykor még stílusában is). Ez tehát a polgári otthon bizonnyal legeredetibb, ám mindenképpen legmaradandóbb sajátossága, melyet elsőként vesznek át a parasztság vagy a munkásság polgárosodni kívánó tagjai. A polgári lakásenteriőr másik differentia specificája a bútorok párhuzamos elrendezési módja; ez az, ami miatt nem marad többé üresen a szoba közepe.

A nagypolgári és a szerényebb középosztályi (polgári) otthon térszerkezete, illetve tárgyi berendezése a korábbiakhoz képest eltávolodik tehát egymástól a Horthy-korban, noha eltéréseik inkább mennyiségiek, mint jellegbéliek. Az összébb húzódó polgári otthon két szobája közül az egyiket ebédlőnek és egyúttal nappalinak kezdik használni, a másikat pedig háló gyanánt rendezik be. Az előbbi helyiség így egyértelműen multifunkcionálissá válik, időnként akár dolgozószobaként is szolgál. A hálóként használt szoba ugyanakkor megtartja egyfunk- ciós jellegét, bár – külön gyerekszoba hiányában – a kiskorú gyermekeket is rendszerint itt altatják. Végül éppen akkor terjed el tömegesen a fővárosban a cselédszoba (a 20. század első három-négy évtizedében), amikor kezd fokozatosan visszaszorulni a középosztályi cselédtartás. Ezt a konyha melletti, közvetlenül a gangra néző 8-12 négyzetméteres szobát ezért olykor már lakóhelyiségként is igénybe veszik. Mennyire másként fest ehhez képest a módos vagy éppen dúsgazdag nagypolgárcsaládok otthona, melyhez szokásszerűen külön svábhegyi villa is tartozik. Egy ilyen reprezentatív nagypolgári otthon belső terébe és módfelett gazdag bútorzatába enged bepillantást Láng Panni beszámolója szülei belvárosi, Deák Ferenc utcai „valóban pompás, nagyszabású”, sokszobás lakásáról, melyet a bankfőtisztviselő és családja 1931-ben foglalt el és rendeztetett be magának (Láng Panni 1986, 83-88).

A polgári otthon a maga tárgyi kellékeivel és sajátos térbeli rendjével az érintett átalakulások ellenére is végig követendő mintául szolgált az emelkedőben lévő rétegek képviselőinek. Így kispolgári miliőben és parasztpolgári környezetben egyaránt rendszeresen felbukkan valami a polgári enteriőrök elrendezéséből és tárgyi világából, megmutatva, hogy miként terjednek szét a kultúrjavak a társadalmi térben.

A munkásságot tekintve mindenekelőtt a gyári szakmunkások immáron kispolgári módra berendezett kétszobás otthonaiba szüremkedett be jól érzékelhetően a polgári életmód számos eleme. Erre a gyakorta telepi (szolgálati) lakáshoz kapcsolódó otthonra szép példa a vasúti főművezető, Allt Lajos szerencsésen fennmaradt (és ma múzeumban őrzött) teljes tárgyi hagyatéka. Az ilyesfajta enteriőrök belső feszültségét az okozza, hogy az egyfunkciós (tehát polgáriasan berendezett) helyiségek használata nem követi, nem is követheti a tárgyi világ szabta törvényeket. Az Allt-féle kétszobás lakás egyik helyiségét hálószobai, a másikat pedig szalongarnitúrával rendezte be a család. Mondani sem kell, hogy egy kétszobás lakásban a helyiségek egyfunkciós jellegét a hétköznapok során nem lehet tiszteletben tartani, kivált nem a szalon esetében; ezt a helyiséget az Allt család is egyszerre használta nappaliként, ebédlőként és „szalon” gyanánt.

A munkásság széles tömegeinek azonban ritkán adatott meg, hogy kétszobás lakásban éljenek, lévén, hogy a munkáslakás alaptípusa a szoba-konyhás otthon. A fővárosban (és a vidéki városokban) ez rendszerint bérlemény, másutt inkább öröklakás. A bérlakások zöme (kivált vidéken) földszintes épületekben, a fővárosban viszont a múlt század végétől mind nagyobb számban két-három emeletes soklakásos bérkaszárnyákban kapott helyet. Igaz, a bérházak hagyományosan a fővárosban is olyan földszintes (de szintén soklakásos) házak voltak, melyek korábban iparosok vagy gazdálkodók tulajdonában álltak és csak utóbb alakítottak ki bennük bérlakásokat (amikor az udvari épületszárnyon az istálló és a kocsiszín is szoba-konyhás lakássá változott). A századfordulótól kezdődően ugyanakkor elterjedt az emeletes bérkaszárnyaforma, amely nemegyszer blokkszerű tömböt alkotott (Hétház, Tizenháromház). A külsőleg módfelett sivár, dísztelen, de tömegét tekintve nagyszabású (igen hosszú), többemeletes proletár bérkaszárnyákban a lakásállomány egységesen szoba-kony- hás (és elvétve kétszobás) otthonokat foglalt magába. A házak belső alaprajza kísértetiesen emlékeztetett a középkori kolostorokéra, ahol a folyosókról külön bejárattal nyíltak a szűk (egyszemélyes) cellák. De nemcsak az egyöntetű lakásállományú (és lakóközösségű) bérkaszárnyák, hanem az inkább a középosztály részére készült pesti bérházak (bérpaloták) is befogadtak hellyel-közzel bérlőik közé alsó osztálybelieket, akik a szoba-konyhás, olcsó bérű udvari lakásokba költöztek be.

A proletár bérkaszárnya mellett századunk elejétől válik mind fontosabbá a munkáskolónia, a munkásházak telepszerűen elhelyezkedő együttese. Eredetileg a paternalista gyárvezetés (állami vállalatok, bányavállalatok) által épített kolóniák jelentették a mintát, idővel az állami és községi (városi) szociális lakásépítés is hozzájárult e házforma terjedéséhez (Wekerle-telep és a főváros kislakásépítő akciói 1906 és 1918 között). A két háború között mindezeket kiegészítette a szükséglakótelepek, e barakkokból átalakított nyomortelepek családok tízezreinek (a fővárosban 40 000 embernek) otthont adó együttese. Az utóbbiak falai között húzták meg magukat a proletariátus legalsó, többnyire bevándorolt és huzamosan munkanélküli képzetlen rétegei; a többi és a másfajta kolóniákon ugyanakkor zömében vagy éppen kizárólagos módon jól kereső gyári szakmunkások vetették meg a lábukat. Lehetetlen egyetlen jellemző képbe sűríteni az e két pólus közt feszülő proletárlét – munkáslakás – meghatározó jegyeit. Ha egyáltalán valami, akkor a bérkaszárnyák szoba-konyhás otthonai tanúskodhatnak leghitelesebben a jelenségről.

Az átlagos munkáslakás Budapesten nemcsak méreteit (helyiségeinek a számát), de komfortosságát illetően is élesen elütött a polgári lakástól. Ezekben az otthonokban csak elvétve akadt fürdőszoba (1929-ben csak 1,3%-uk, 1935-ben is mindössze 6,9%-uk volt fürdőszobával felszerelve), s azok is mindig a kétszobás lakásokhoz tartoztak. A lakásban, természetesen, a vécé is ritka, a harmincas években éppen a kétharmadukban nem találni. Ennél azonban kedvezőbb a helyzet a vízvezetékkel és a villannyal való ellátottság terén: már 1930-ban minden második munkáslakásban volt villanyvilágítás, és hasonló az aránya a folyó vízzel rendelkező munkáslakásoknak is, sőt az utóbbiak megfelelő mutatója 1941-ben a 73%-ot is elérte. Vidéken, persze, korántsem ilyen rózsás a helyzet. Továbbra is kevesek osztályrésze a városi gáz, ami a lakások egytizedébe volt bevezetve 1930-ban, és már emiatt is többnyire megoldatlan a fűtés: 1929-es adatok szerint a budapesti munkások közel háromötöde ritkán vagy egyáltalán nem fűtött lakásban élt.

A munkáslakás térbeosztása és berendezése a szűkösség feltételei közt érvényesülő pragmatizmus jegyében alakult. Az egyedüli lakószoba többnyire egy vagy két ágyat, ruhásszekrényt, asztalt, néhány széket és további kiegészítő bútorokat (pl. éjjeliszekrényt) foglalt magába. Ez a helyiség nemigen szolgált nappali tartózkodásra: főként alvásra használták. A konyha volt tehát a munkásélet fő színtere, helyet adván a sütés-főzésnek, étkezésnek, tisztálkodásnak, a nappali életnek és egyesek számára olykor még alvóhelynek is megtette. Tudni kell ugyanis, hogy a munkáslakásban majdnem mindig lakott egy vagy két al- és ágybérlő, akiknek a fektetését nem mindig lehetett a szobában megoldani. Az ágyak elégtelen száma egyébként természetessé tette, hogy ketten, esetleg hárman osztozzanak egymással egyazon fekhelyen. A konyha multifunkcionális voltának felelt meg a helyiség tárgyi világa, melyet a tűzhely, a konyhaszekrény (szerényebb esetben: edényállvány), székek, hokedli (vizespad), falikút és az összecsukható vaságy(ak) alkottak.

A munkáslakás enteriőrje nem azért sorolandó külön típusba, mert minden tekintetben markáns módon elüt a paraszti és a polgári modelltől. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a közvetlenül paraszti származású, első generációs s újonnan a városba került alsó (képzetlen) munkáscsaládok otthonai még sokáig és erősen magukon viselik a paraszti kulturális jegyeket. A többgenerációs (szak)munkások körében viszont már az a természetes, hogy kispolgári módon, kispolgári igények szerint formálják életüket és alakítják otthonaik belső terét. Ily módon tehát a munkáslakásban, amely hamisítatlanul egyedi fizikai és kulturális forma is egyúttal, változó mértékben, de úgyszólván mindenkor keverednek egymással a paraszti és a polgári életmód attribútumai. A városi proletárlét szülte pragmatikus életmód keretei között így különül el egymástól a parasztibb és a már (kis)polgáribb munkáslakás típusa.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Bíró Friderika: A paraszti lakáskultúra a századelőn. História, 1983. 2. 34-35.

Fél Edit – Hofer Tamás: Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban. Budapest, 1997.

Ferkai András: A társasház, mint a budapesti lakóházépítés megújításának egyik módja. Ars Hungarica, 1992. 2. 61-76.

Földvári László: Élet a tanyán. In A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 1996. Hódmezővásárhely, 1996, 88-106.

Gábor Eszter: Budapesti villák. Budapest, 1997.

Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. A társadalmi térhasználat Budapesten, 1870—1940. Budapest, 1998.

Gyáni Gábor: Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakás múltja. Budapest, 1992.

Györffy István: Magyar falu, magyar ház. Budapest, 1943.

Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Budapest, 1988.

Hanák Péter, összeáll.: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Budapest, 1992.

Láng Panni: Egy budapesti polgárcsalád mindennapjai. Történelmi Szemle, 1986. 1. 80-94.

Losonczi Ágnes: Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben. Budapest, 1977.

S. Mialkovszky Mária: Adalékok az otthonkultúra-kutatás kérdéséhez az Allt-féle hagyaték kapcsán. In A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Évkönyve 1979—1980. Budapest, 1981, 43-123.

S. Nagy Katalin: Lakberendezési szokások. Budapest, 1987.

Peterdi Vera: Gyáripari termékek a budapesti polgári háztartások konyháiban (1880-1945). In Néprajzi Értesítő, 1994, 259-279.

Sallayné Peterdi Vera: A MÁVAG kolóniái (1869-1985). In Tanulmányok aMÁVAG történetéből. (Szerk. Bencze Géza.) Budapest, 1989, 209-233.

Szenti Tibor: A tanya. Hagyományos és átalakuló paraszti élet a Hódmezővásárhely-kopácsi tanyavilágban. Budapest, 1979.

P. Szojka Emese: A falusi ház és berendezésének alakulása Bácskában. In Néprajzi Értesítő, 1994. 157-177. Vadas József: A magyar bútor 100 éve. Típus és modernizáció. Budapest, é. n.

Thirring Lajos: Az 1930. évi első országos háztulajdonstatisztika főbb eredményei. Magyar Statisztikai Szemle, 1936. I. köt. 189-209.

Zentai Tünde: A lakóház. In Magyar Néprajz. IV. Életmód. (Főszerk. Balassa Iván.) Budapest, 1997, 139-155.