Ugrás a tartalomhoz

Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig

Kövér György, Gyáni Gábor (2006)

Osiris Kiadó

POLITIKAI RENDSZER ÉS A VÁLASZTÓI MAGATARTÁS

POLITIKAI RENDSZER ÉS A VÁLASZTÓI MAGATARTÁS

A RENDSZER JELLEGE

A Horthy-kor negyedszázadának a bevezetőben említett egymásnak ellentmondó, olykor egymást kizáró megítélése a rendszer változatos fogalmi minősítéséből fakad. A korabeli társadalmi és politikai elit ellenforradalomnak tekintette a rezsimet, és a kifejezésnek számukra pozitív volt az értelme. Azt értették rajta, hogy egyedül a destruktív (mivel osztályuralmon alapuló és nemzetietlen) 1918/19-es forradalmak kérlelhetetlen tagadása teheti életképessé a független magyar államot. Nem feltétlenül az 1918 előtti rendszer restaurálása volt kitűzött céljuk, hiszen számtalan okból ez már nem is tűnt lehetségesnek. Ám nem hiányzott a Hor- thy-kori elitből az a törekvés sem, hogy fenntartsanak némi folytonosságot a Tisza István-féle konzervatív-liberális politikai tradícióval.

Úgyszintén elterjedt a korban, különösen a kezdeti periódusban, a keresztény-nemzeti kurzus kifejezés használata. „A keresztény jelzőnek azt kellett volna érzékeltetnie, hogy az ország felelős irányítói az Isten előtti egyenlőség és szociális igazság keresztény elveit kívánják politikájukban szem előtt tartani, a közéletben pedig a keresztény erkölcs normáit uralkodóvá tenni.” A valóságban a keresztény terminus mint jelszó nemegyszer csak „jogcím volt a felvilágosult, haladó, liberális, szocialista gondolatok üldözésére és ama gyanú felkeltésére, hogy e gondolatok hívei és terjesztői a kereszténység megsemmisítésére törekszenek. Voltak továbbá esetek, amikor a keresztény jelző nem jelentett mást, mint azt, hogy »nem zsidó«” (Borbándi Gyula 1989, 20, 21).

A „nemzeti” jelentése viszont jószerivel abban merült ki, hogy szembeállították a „nemzetköziséggel”, ami egyszerre polgári kozmopolitizmus és proletár internacionalizmus. Olyan korban, amikor a Habsburg-monarchia romjain frissen létrejött új és többnyire múlt nélküli nemzetállamok ellenségképét döntően éppen magyarellenességük táplálta (ez a kisantant létének szinte az egyedüli forrása), a magyar nemzeti hagyományok ápolása és a nemzeti identitás megszilárdítása természetes törekvésnek hatott. Ráadásul a „Horthy nevével szimbolizált ellenforradalmi rendszer egyértelműen a nemzeti katasztrófa jegyében született”, hiszen: „A forradalmak és az ellenforradalom drámai formában vetették fel újra a nemzeti integráció hiányának kérdését” (Szabó Miklós 1983, 54). Nálunk azonban, ahogy Borbándi megállapítja, a „»nemzeti« jelleg mind erősebben azonosult a jobboldalisággal és a konzervativizmussal, ezeknek sajátítva ki azt a fogalmat, amelyre az egész társadalomnak volt joga és igénye” (Borbándi Gyula 1989, 21).

A Horthy-kor mint politikai forma jellegéről alkotott kortárs fogalmak vagy akár a rendszerrel kapcsolatban használt korabeli frazeológia azonban nem nyújtanak megfelelő kiindulópontot a politológiai igényű definícióhoz. Az utókor Horthy-korról vallott felfogására hosszú időn át a marxista történetírás nyomta rá a bélyegét, amely kezdetben fasiszta rendszerként címkézte az ellenforradalmi rendszert. Az ortodox marxista historiográfiát ebben a kérdésben elsősorban Andics Erzsébet és Nemes Dezső képviselte markáns módon. Az akár szélsőségesnek is tekinthető felfogásukat a hivatalos (marxista) historiográfiában idővel mind enyhébb elbírálás és fogalmi minősítés kezdte felváltani. Ám ez az új megközelítés szinte a mai napig tele van bizonytalansággal és nyitott kérdésekkel. Már a szemléleti megújhodást szorgalmazó Ránki György és Lackó Miklós is felettébb ambivalens álláspontjuknak adtak hangot egy 1969-es vitán, kijelentve: „ez az uralmi rendszer alapszerkezetében nem volt fasiszta típusú, de nem tekinthető egyszerűen konzervatív autoratív jellegűnek sem” (Hanák P. – Lackó M. – Ránki Gy. 1971, 70). Azért nem, fogalmazta meg Lackó Miklós, mert a „gyenge” alkotmányos-liberális rendszerelemekhez „erős” konzervatív-diktatórikus vonások társultak, melyek a különböző periódusokban eltérő mértékben összekapcsolódtak „erőteljesebb fasiszta típusú módszerekkel”. Ránki György később tovább enyhített felfogásán, amikor a nem sokkal a halála előtt írt esszéjében megállapította: „Az ellenforradalom, túl azon, hogy egy igen határozott – és a korabeli Európában szinte egyedülálló – antiszociális-baloldalelle- nes program keretében mindenekelőtt konzervatív kísérletet jelentett a régi társadalmi rend visszaállítására, egyidejűleg tartalmazott bizonyos elemeket olyan új általános alternatíva felcsillantására is, amelyben a konzervatív tartalomnak éppen az állam megnövekedett. jelenléte adott volna új kereteket.” [Kiemelés tőlem.] S mivel a harmincas években „az állam totális uralma a társadalom felett végül is nem valósult meg .aligha kétséges: az állam és a társadalom viszonyában az erővonalak határozottan az előbbi javára mozdultak el”. Ezért, véli Ránki, „a restauráció nem egyszerűen a régi rendszer [ami lényegében liberális jellegű volt] autokratikus vonásainak újjáélesztését jelentette, hanem ennél jóval többet” (Ránki György 1986, 10, 18).

Napjainkban a történészek körében általános nézetté vált, hogy az ellenforradalmi rendszer végeredményben autoritatív természetű alakulat. Romsics Ignác írja a bethleni időszakról szólva: „Az 1920-as évek állami és kormányzati rendszere a fasizmus legfontosabb ismertetőjegyeivel. nem rendelkezett. Sőt bizonyos szempontból még a húszas évek utolsó harmadától kialakuló kelet-európai autoriter államoknál is pluralistább és toleránsabb volt” (Romsics Ignác 1991, 175). Nála is határozottabban fogalmaz Ormos Mária, aki szerint a fasiszta minősítéssel ma már foglalkozni sem érdemes. Az alternatív fogalmi definíciókkal kapcsolatban ugyanakkor nem hallgatja el kételyeit sem, mielőtt a kérdésben állást foglalna. „Végül tegyük fel a kérdést, hogy vajon a magyar rendszert lehet-e egyértelműen »tekintélyuralminak« tekinteni? A válasz attól függ, hogy ezen mit értünk. Ha autokratikus berendezkedést, vagyis egyetlen személy, esetleg egy szűk klikk parancsuralmi rendszerét, úgy a magyar rendszer minden bizonnyal nem sorolható be e fogalom alá. Ha tekintélyuralmon autoriter rendszert értek, vagyis olyat, amely megkívánja, hogy az alattvaló tisztelettel viseltessen a felsőbbséggel és az állammal szemben, úgy a fogalom már használhatónak látszik. Korlátozás nélkül használható társadalmi értelemben és megfontolásra érdemes az állam vonatkozásában” (Ormos Mária 1998, 104-105).

A kurrens honi történetírás idézett képviselői azon az úton járnak, melyet külföldi historikusok tapostak ki előttük évtizedekkel korábban, midőn a Horthy-rendszert olyan autoriter politikai berendezkedésként határozták meg, melyben a liberális-alkotmányos kormányzás és politikai intézmények számára is jutott több-kevesebb hely. A koncepció egyik markáns változatát az angol Macartney fejtette ki az ötvenes években megjelent monográfiájában. Ezek szerint a (bethleni) rendszer lényegében egy személy, a miniszterelnök és egyúttal a kormányzó párt vezetője közvetett és leplezett egyszemélyi abszolút autokráciájának felelt meg, melyet egyedül a kormányzói hatalom korlátozott vagy korrigált valamelyest. Hiszen: a kormányzó Magyarországon a korszakban végig a legfontosabb politikai tényező. E megközelítés értelmében a személyi diktatúra közvetett és leplezett (disguised) megvalósulása kétségtelenül hagyott bizonyos teret az alkotmányos politikai intézmények működésének is, hiszen papíron az ország és a kormányzó párt egyaránt demokratikus alkotmányos alapokon nyugodott. A gyakorlatban azonban, állítja a szerző, a pártvezető diktálta a politikai játékszabályokat, miután ő döntötte el, hogy kit jelöljenek képviselőnek. Ezért: „a választások összes funkciója valójában nem az, hogy kikérjék a választók véleményét, hanem hogy megújítsák, felfrissítsék és módosítsák – lehetőleg megtisztítsák – a kormányzó párt parlamenti tagságát” (C. A. Macartney 1957, 47).

Politológiai alapon utóbb többen is vitatták Macartney egyszemélyi abszolút autokrácia felfogását, és helyette inkább arra következtettek, hogy: „A konszolidációs rendszer [tehát a harmincas évekre ez már nem feltétlenül áll] nem volt sem demokratikus, sem totalitárius, és nagyjából megfelel [az] autoritárius” kritériumoknak (Hirata Takesi 1993, 59). S ezen azt érti a szerző, hogy az első világháború után kialakult „tömegpolitikai helyzetben”, amikor korábban szokatlan, tömeges méretű politikai aktivitás nyilvánult meg Magyarországon is, a dualizmus koritól gyökeresen eltérő feltételekhez igazodott az újonnan berendezkedő rendszer. Így azután a választási gépezet ekkortól már nem a vagyoni cenzus által szűkre szabott választójog esetén megszokott módon működött tovább, ugyanakkor mégsem jött létre a tőlünk nyugatabbra mindjobban hódító modern tömegdemokrácia. Aminek az az oka, hogy a politikai életet nálunk nem a munkásság és a parasztság mint két tömegerő szövetsége, hanem a nagybirtokos- (és nagytőkés-) érdekeket megjelenítő politikai párt parasztságot integrálni képes túlsúlya befolyásolta meghatározó erővel.

Nem folytatjuk a Horthy-rendszer politológiai szempontoknak megfelelő további elemzését, és a gondolatmenetet olyan definíció idézésével zárjuk, ami megítélésünk szerint szerencsésen foglalja össze a rendszer általunk fontosnak ítélt fő jellemvonásait. „Magyarországon 1944 őszéig nem fasizmus, hanem tekintélyi kormányzás volt, parlamenttel és más demokratikus intézményekkel enyhített központosított, inkább zártnak, mint nyitottnak nevezhető uralmi rendszer” (Borbándi Gyula 1989, 24).

VÁLASZTÁSOK – VÁLASZTÓK

A politikai rendszer jellege körüli viták egyik kényes pontja mindenkor a kétségkívül létező demokratikus intézmények szerepének a mérlegelése a rendszer egésze szempontjából. A Horthy-kori politikai berendezkedés antidemokratizmusát hangsúlyozó szemlélet mindig nehezen tudott számot adni arról, hogy 1920 és 1944 között a politikai jogok jóval szélesebb körben érvényesültek, mint az alkotmányos-liberális dualista érában. Igaz, ez a politikai demokrácia korlátozottabb a korabeli nyugat-európai országok többségében honos demokráciáknál (csupán a választójogosultság mértékét tekintve azonban kivételnek számított Franciaország, Belgium és Svájc); ugyanakkor mégis előrehaladottabb a legtöbb környékbeli országénál (a kivételt itt Ausztria és Csehszlovákia jelenti). A választójog társadalmi hatókörének látványos, ha nem is a kívánatos mértékű bővülése miatt gondolja újabban számos történész úgy, hogy: „A két világháború közötti Magyarország nemcsak iparosodottabb, differenciáltabb társadalom, hanem – bármennyire is furcsán hangzik – szerintem számos tekintetben demokratikusabb is volt, mint a Ferenc József korabeli” (Erényi Tibor 1993, 5).

Ha a választójogosultak számarányát tekintjük a demokratizálódás fő vagy legalábbis egyik döntő kritériumának, akkor a Horthy-kori Magyarország helye valahol az európai középmezőnyben jelölhető ki. Az ekkor legdemokratikusabb államokban, ahol már a felnőttek általános választójoga érvényesült, az össznépesség 45-65 százaléka rendelkezett politikai jogokkal. Nálunk viszont a megfelelő arány úgy változott 20 és 40 százalék között, hogy az idő előrehaladtával inkább csökkent, mint emelkedett. Hazai specifikum, miszerint nem a kizárólagos férfi-választójogosultság (ez a katolikus országokra jellemző), hanem az a korlátozások alapja, hogy műveltségi és más cenzusok révén a férfi és nagyobbrészt a női népesség egy részét folyton kirekesztik a politikai jogok gyakorlásából.

A választójogosultság mértéke, tehát a választói részvétel azonban csak egyik lehetséges dimenziója (mérőszáma) a politikai demokratizálódás folyamatának. Hasonlóan jelentős kérdés, hogy a választók a hatalmi tényezők, mindenekelőtt az állam fenyegetése nélkül nyilváníthatnak-e véleményt a helyi és az országos választások alkalmával. Hazánkban a részvétel jogi kereteihez képest e téren jóval több kétség fér a demokrácia érvényesüléséhez, mivel az 1939-es, vagyis az utolsó országgyűlési választások kivételével részlegesen végig érvényben marad, a nyílt szavazásos rendszer. Tudni kell, hogy a nyílt szavazás gyakorlata Európa-szerte jórészt megszűnt a múlt század vége felé, és 1918-at követően egyedül Magyarországon maradt életben. Ennek következtében például 1931-ben, amikor másfél millió választójogosult járulhatott az urnák elé (általános választójog esetén ennek a duplája élhetett volna politikai jogaival), valamivel több mint egymillióan nyíltan (többnyire szóban) adták le a voksukat, azaz elvileg és olykor a gyakorlatban is fenyegetve voltak politikai jogaik érvényesítése során. S noha nem feltétlenül helytelen utólag úgy vélni, hogy valószínűtlen, miszerint az ilyen és hasonló választási manipulációk „jelentősen módosították volna a választási eredményeket. melyek teljesen szabad választásokon sem alakultak volna másként” (Erényi Tibor 1993, 6), az azért tagadhatatlan, hogy a demokrácia formális intézményi kívánalmainak fényében a politikai jogok ilyesfajta korlátozása meghatározó értékű. Mivel például éppen ezek a működési mechanizmusok akadályozták mindvégig a kormányzati váltógazdaság kialakulását, joggal állíthatjuk tehát, hogy „hegemonisztikus pártrendszerrel rendelkező tekintélyuralmi rendszerrel” (Hirata Takesi 1993, 60) van dolgunk.

Ha a rendszer politológiai megítélése szempontjából döntő kérdés a választójog szabályozása, nem kevésbé fontos a társadalmi élet minőségét tekintve sem. A hangsúly itt nem az államrendszer (a mindenkori kormányok) legitimitásán, hanem azon van, hogy a politikai jogok puszta birtoklása és e jog gyakorlati érvényesíthetősége (a nyílt vagy a titkos szavazás joga) hogyan strukturálta tovább a tevékenység, a jövedelem, a lakhely vagy az életvezetés dimenzióiban már eleve rétegzett társadalmat. Ennek megvilágítása végett vesszük röviden szemügyre a Horthy-kori választások jogrendjét és gyakorlatát, hogy végül bemutassuk a választói magatartás fő társadalmi típusait.

A választójog ügye körül a századfordulótól heves politikai csatározások folytak, melyek egyértelműen előrevetítették a tömegpolitika korának eljövetelét. A legalább a felnőtt férfinépesség egészét felölelő általános és titkos választójog követelése nagy tömegeket tudott mobilizálni, mindenekelőtt a fővárosban. Érlelődött a felismerés, hogy a múlt századi liberalizmusnak megfelelő állapotokból előbb vagy utóbb el kell mozdulni a teljesebb demokrácia irányába. Ám az ország soknemzetiségű volta mintegy blokkolta az ilyen értelmű erőtlen kormányzati törekvéseket. A két forradalom, tehát a tömegpolitika nyílt manifesztálódása után azonban nem lehetett már ott folytatni a választójoggal kapcsolatos politikát, ahol Tisza István (lásd az 1913. évi XIV. tc.-et), majd pedig Wekerle Sándor (lásd az 1918. évi XVII. tc.-et) abbahagyta. Ezen két utolsó, a választóképességet a korábbiaknál valamivel tágabb kör számára biztosító rendelkezés alapján azonban Magyarországon soha nem tartottak választásokat. A Károlyi-kormány 1918 őszén elvileg deklarálta az általános választójogot, de az 1919 márciusában végül elfogadott törvényt sem követték választások. Így azután a berendezkedő ellenforradalom az elé a dilemma elé került, hogy a Wekerle-féle törvény alapján írja-e ki a választásokat, vagy újraszabályozza a kérdést. Az utóbbi megoldást választotta, ennek eredményeként a Friedrich-kormány 1919. november 17-én választójogi rendeletet (5985/1919. M. E.) bocsátott ki. A rendszer legitimitásához elengedhetetlen, a békekonferencia által igencsak sürgetett választásokat azután e rendelet alapján tarthatták meg 1920. január vége felé.

A rendelkezés a „nőkre is kiterjedő általánosabb szavazati jog elvén épült fel” és a szavazás titkosan történt. Ez a valóban demokratikus szabályozás lett volna hivatva hozzásegíteni az ekkor hatalomra törő társadalmi csoportokat a biztos tömegtámogatás elérésére. Az ellenforradalmi rendszer első nemzetgyűlési választásán 3 042 000 fő élhetett politikai jogával, ami a felnőtt (20 éven felüli) népesség 55%-ának és az össznépesség 38,4%-ának felelt meg.

Már az iménti rendelkezés tartalmazta a Horthy-kori választójogi szabályozások közös (korlátozó) ismérveit, melyek nem a vagyoni, hanem az életkori, a műveltségi és a konkrét terminusokban megadott állampolgársági és egy helyben lakási kikötések gyakran változó rendszerében öltöttek testet. A választói aktivitás annak ellenére is igen nagy volt (81%-os), hogy a választópolgárok száma a múltbelihez képest 1920-ban hatszorosára emelkedett.

Bethlen István immár miniszterelnökként azonban túlzottan demokratikusnak találta a rendeletet, és amint módjában állt, nyomban annak szűkítésén fáradozott. Ehhez két ponton fogott hozzá: korlátozta a női választójogot és részben visszaállította a nyílt szavazás rendszerét. Az újfent rendeleti úton szabályozott választójog – ez a Klebelsberg-féle, 1922. március 2-án kiadott rendelet (2200/1922. M. E.) – a nők szavazati jogát a 30. életév betöltéséhez kötötte (a férfiak esetében meghagyta a 24. életévet alsó határnak), emellett szigorított az állampolgársági (hat év helyett tíz), valamint az egy helyben lakási (fél év helyett két év) cenzuson is. Végül a műveltségi megkötés szintén további korlátozással járt együtt, hiszen az elemi iskola négy osztályának az elvégzését szabták a választóképesség előfeltételéül.

A rendelet mintegy tíz százalékkal csökkentette a választók arányát, akik össznépességen belüli részesedése 30%-ra esett vissza. Különösen megritkultak a női választók: amíg a Fri- edrich-féle rendelet 1 765 000 nő számára irányozta elő a választójogosultságot, addig a Klebelsberg-féle intézkedés már csupán 610 000 nőnek biztosította azt. Az 1922-es nemzetgyűlési választásokat e rendelet alapján tartották, viszont a Bethlen-korszak további választásait és a Gömbös miniszterelnöksége alatt megejtett 1935-ös választást már az 1925. évi XXVI. törvény szabályozta, amely lényegében a Klebelsberg-féle rendeletet emelte törvényerőre. A különbség csak annyi, hogy mintegy másfél százezer fővel tovább csökkent a választójogosultak száma, akik össznépességen belüli aránya ezzel egy-két ponttal 30% alá esett.

Mind az 1922-es rendelet, mind az annak nyomán megalkotott 1925-ös törvény ennél komolyabb, kifejezetten antidemokratikus vonása a nyílt szavazás részleges visszaállítása volt. Ez alól egyedül a főváros és környéke, illetőleg hét törvényhatósági város élvezett kivételt. Bethlen a nyílt szavazás visszahozatala érdekében úgy érvelt, hogy a választójog, úgymond, közfunkció, melyet az állam mintegy kegyet gyakorolva enged át polgárai számára, hogy bevonja őket a politikai akarat formálásába. Ez teszi jogilag kötelezővé a választói részvételt, és azt is, hogy a választás aktusát (tényét) a nyilvánosság ellenőrizhesse (hogy az állampolgár valóban élt-e a ráruházott joggal). Mint mérvadó körben megfogalmazták: „a választójog közjog lévén, elvileg annak nyílt gyakorlata indokolt” (N. Szegvári Katalin 1994, 175).

Ez az okfejtés, mondani sem kell, gyökeresen eltér attól a demokratizálódó országokban a század folyamán mindinkább elfogadott elvtől és intézményes gyakorlattól, amely „a politikai jogokat közvetlenül és minden mástól függetlenül az állampolgári jogokhoz csatolja” (T. H. Marshall 1991, 55). Ebbe az irányba végül akkor történt előrelépés, amikor újfent manifesztálódott a tömegpolitika vitalitása. A gazdasági válság széles rétegeket sújtó egzisztenciális sokkja erősen átpolitizálta a társadalmi közérzetet. Az így kialakult helyzetre az éledező szélsőjobboldali mozgalmak (és persze a hozzájuk igazodó kormánypolitikák szintúgy) igyekeztek ráhangolódni. Így született meg az 1938. június 3-án elfogadott XIX. tc., amely legfontosabb rendelkezéseként bevezette az általános titkos választójogot. A különféle (nem vagyoni) cenzusok újabb szigorodásával, így a férfiak számára előírt életkori (a városokban 26., a vidéken 30. életév) megkötéssel, a férfiak és a nők között a műveltségi cenzus terén megállapított további distinkciókkal azonban lényegesen nem bővült a választójogosultak köre, amely az össznépesség 30%-a körül alakult ekkoriban is. Amihez pótlólagosan hozzájárult még, hogy a második zsidótörvény (1939:IV. tc.) közjogi szakasza másfél százezer (zsidónak minősített) állampolgárt fosztott meg szavazati jogától.

Mielőtt feltárnánk, hogyan alakult az egyes pártok társadalmi támogatottsága, illetőleg, hogy a Horthy-korban a választói magatartásnak milyen főbb típusai léteztek, röviden szólunk magáról a parlamentről, a pártrendszerről és a választások eredményeiről. A felsőház létrejöttéig nemzetgyűlésnek nevezett képviselőház mandátumainak a száma 1920-ban 208, 1922 és 1935 között 245, 1939-ben 260, majd a megnagyobbodott országban 350 (de a trianoni országterületről továbbra is 260 képviselő jutott mandátumhoz). A képviselő-választás vegyes rendszerben, egyéni és listás (lajstromos) választókerületekben zajlott. Kizárólag listás rendszer szerint történt a választás a fővárosban és közvetlen környékén, valamint a törvényhatósági jogú városokban, vagyis ott, ahol 1939 előtt titkosan szavazhattak a választópolgárok. Máshol egyaránt voltak lajstromos és egyéni választókörzetek.

Korábban volt már szó a parlamenti váltógazdaság hiányáról. Jóllehet a kormányzópárt időnként mind a nevét, mind programját módosította és kezdetben, átmeneti ideig (két évig), koalícióban kormányzott a kisgazdákkal, lényegében soha sem adta ki a kezéből a hatalmat. Az 1920-as választások nyomán alakult koalíció 92%-os abszolút többséget élvezett a nemzetgyűlésben; az 1922. évi választásokat Egységes Párt néven megnyerő kormánypárt 58,3%- nak megfelelő többséget szerzett magának. A következő másfél évtizedben a kormánypárt képviselőházi többsége rendszerint 70% körül alakult (1926-ban 69,3%, 1935-ben 69,8% és 1939-ben 71,9%), s egyedül 1931-ben maradt el ettől némileg: 64,5%.

Nóvum, hogy a szociáldemokrata párt is parlamenti tényezővé vált a korban, s noha az 1920-as választásokon a munkáspárt még nem indult, az 1922-es választások eredményeként tekintélyes számú, 25 mandátumhoz jutott (ebből 13-at a fővárosban és környékén szerzett). Később viszont a párt sokat vesztett kezdeti előnyös pozíciójából, mivel többnyire 10 és 14 között alakult mandátumainak a száma, sőt az utolsó Horthy-kori választásokon, 1939- ben képviselői helyeinek a száma ötre apadt le. Külön kell szólni a Kisgazdapártról, amely 1920-ban a választások nyertese volt, de mivel nem szerezte meg az abszolút többséget, koalícióban volt kénytelen kormányozni. Az évtized második felében viszont kikerült a hatalomból, és a harmincas évek elején újjáalakulva az évtized derekára (22 mandátummal) a legjelentősebb ellenzéki párt lett; 1939-ben azonban csupán 14 mandátumot szerzett, és ezzel némileg háttérbe szorult. Mindez azt jelenti, hogy 1939-ig végig a baloldal alkotta a kormány komolyan számba vehető ellenzékét; 1939-cel fordult a helyzet, hiszen a nemzeti-szocialista szélsőjobboldal egyedül léphetett fel hathatós ellenzékként (mandátumainak a száma 46).

A következőkben két kérdésre keressük a választ. 1. Milyen társadalmi bázisa volt a szüntelen hatalmi helyzetben lévő kormányzópártnak; 2. milyen szociológiai mozgatórugói voltak az ellenzéki politizálásnak, amely a korszak második felében, annak utolsó negyedében baloldaliból drámai módon szélsőjobboldalira váltott át?

A dolog természetéből fakad, hogy a pártok mögött álló társadalmi erők szociológiai karakteréről kevés tudható meg adatszerűen. Így a választások társadalomtörténetét többnyire közvetett adatok kiértékelésével fogjuk megközelíteni. Érdekes módon a kutatás eddig jószerivel csak a második pontba foglalt problémát világította meg adatokkal, és ennek megfelelően biztos ismereteink többnyire csak a szociáldemokrácia, valamint a szélsőjobboldali mozgalmak és pártok társadalmi támogatottságáról vannak. Ugyanakkor alig vizsgálták a kormányzópárt társadalmi bázisát. Kizárásos alapon, tehát a bal- és szélsőjobboldali pártok (a nyilas mozgalom) mögött rejlő és azonosítható erők figyelembevételével azonban körvonalazható a választópolgárok abszolút többsége, akik voksaikkal mindig a kormánypártot támogatták. Így bizton feltételezhető, hogy az Egységes Párt (utóbb: Magyar Élet Pártja) mindvégig komolyan számíthatott a keresztény közép- és felső középosztály, sőt a harmincas évek végéig még a zsidó nagypolgárság szavazataira is. Igaz, a keresztény középosztály politikai szimpátiája idővel, a harmincas években, időnként szélsőjobboldali irányba is elfordult, mégis: főleg a kötött helyzetű, vagyis állami alkalmazott közhivatalnoki réteg végig kitartott megszokott kormányhűsége mellett. Ugyanakkor pedig: „A párt legerősebb szálakkal a nagybirtokhoz, valamint a közép- és kisbirtokossághoz... kötődött” (Barta Róbert 1995, 415).

A középosztályhoz némiképpen hasonlatos a birtokos parasztság politikai habitusa, amelynek mérvadó tömegei a kormányzópárt mögött álltak. Ugyanakkor a közép- és gazdagparasztság főként észak-dunántúli hányada a húszas években egyértelműen a Kisgazdapárt fő támogatójának a szerepét töltötte be. A harmincas évek ellenzékbe szorult Kisgazdapártja viszont nem gyakorolt már a korábbihoz foghatóan nagy vonzerőt erre a paraszti rétegre. Talán az is közrejátszott a párt ekkori térvesztésében (az évtized második felében), hogy szavazóinak a zöme immáron nem az Észak-Dunánúl, hanem rövid időre a Dél-Dunántúl és kivált a Kiskunság, továbbá Békés és Borsod birtokos rétegeiből került ki. Mivel azonban a párt ezeken a térségeken nem támaszkodhatott tartós és mély gyökerekre, a következő választáson sokan el is pártoltak tőle.

A parasztság alsó, félig-meddig már proletár helyzetű tömegei ugyanakkor különösen fogékonynak mutatkoztak a szociális demagógiát hangoztató szélsőjobboldali mozgalmak és pártok iránt. Bizonyos középosztálybeli körök, illetőleg a szegényebb birtokos parasztok ilyen irányú orientációját példázza Meskó pártjának a társadalmi hatóköre. A harmincas évek első felében Zala megyében különösen befolyásos Magyar Nemzeti Szocialista Földműves és Munkáspárt, amely átmenetileg a legerősebb nemzetiszocialista párttá vált az országban, a Böszörményi Zoltán vezette tiszántúli Kaszáskeresztes mozgalomnál visszafogottabb szociális demagógiát hirdetett. Ennek megfelelően kifejezetten kispolgári támogatottságra számíthatott, s vidéki tisztviselőkre, közigazgatási alkalmazottakra és az értelmiségre épített, a párt vezetői viszont zömmel ügyvédekből és birtokosokból verbuválódtak. Végül számottevő bázisra lelt a szegényebb birtokos parasztság soraiban.

A kispolgárság városi (kereskedő-, iparos- és altiszti) csoportjai úgyszintén élesen szétváltak politikai értékrendjüknek megfelelően. Főleg a fővárosban és a népesebb (törvényhatósági jogú) városokban a liberális (Budapesten részben községi) pártok és kivált a szociáldemokrácia élvezték a kereskedő- és iparosrétegek politikai rokonszenvét. Modellértéke van Budapestnek, ahol a liberális polgári pártok és a szociáldemokraták befolyása országosan is kiemelkedően nagy. A társadalmi összetételét tekintve fölöttébb heterogén Budapesten a városnak azokon a részein feltűnő a baloldali pártok vonzereje, melyek „lakosainak zöme kisiparos, kiskereskedő, kistisztviselő és munkás volt”; nagy súllyal esett végül latba, hogy itt „élt a budapesti zsidóság 68%-a” (L. Nagy Zsuzsa 1992, 131). De vidéken is, ahol a baloldalt rendszerint egyedül a szociáldemokrácia képviselte, szintén ekként alakult az ellenzék társadalmi támogatottsága. „A Szociáldemokrata Párt Debrecenben egyrészt a kisiparosság és a kisiparhoz kötődő szakmunkás- és munkásrétegek érdekeit képviselte, másrészt a város zsidó kispolgárságának és polgárságának a tömegpártja volt” (Szécsényi Mihály 1987, 374).

A városi kispolgárság másik fő összetevője, a paraszti hátterű és mobil altiszti réteg vagy a közlekedési alkalmazottak népes tábora (MÁV, városi tömegközlekedés) viszont inkább konzervatív beállítottságával, rendíthetetlen kormányhűségével tűnt ki, bár egyes csoportjaihoz a harmincas évek szélsőjobboldala is közel tudott férkőzni. A konzervatív és a nyilas politikai preferenciák szempontjából a társadalmi hovatartozástól függetlenül a születési vagy származási helynek is volt némi szerepe: az elcsatolt területekről származók, akik nemegyszer menekültként kerültek a trianoni országterületre, mindig is a revízió szószólóit, így kezdetben a konzervatív kormányzópártot, utóbb a náci pártokat részesítették előnyben a választások alkalmával.

A kormányzópárt társadalmi bázisa a rájuk szavazók nagy tömege folytán igen heterogén volt, vagyis az elitektől a kispolgárság bizonyos csoportjaiig széles társadalmi skálát fogott át. Ennek megfelelően egy-egy társadalmi csoportot csak részben tudott maga mellé állítani; ez a helyzet főként a középosztály és a kispolgárság tekintetében. Egyértelműen zárt volt viszont a párt az alsó osztályok irányában, melyekhez a szociális érzékenységet tanúsító nemzetiszocializmus így könnyebben férhetett hozzá, mint a konzervatív kormánypolitika. Kérdés, hogy az alsó osztályok körében szigorúbban szelektáló műveltségi és egy helyben lakási cenzus ellenére is igencsak kiterjedt választóközönség milyen politikai pártokat támogatott a voksaival, ha egyáltalán gyakorolta politikai jogait.

Ami a városi ipari proletariátust illeti, Borsányi György a fővárosra vonatkozóan kimutatta, hogy bár a nagyipari munkásság, főleg szervezett szakmunkás magja végig biztos bázisa volt a szociáldemokráciának, a munkáspárt ennek ellenére sem tekinthető teljes értékű rétegpártnak. Részben azért nem, mert az ipari munkások nem minden csoportja sorakozott föl az SZDP mögött akár még a fővárosban és közvetlen környékén sem. „A munkások nem feltétlenül és nem mindig szavaznak munkáspártra. Ezt a tételt az 1922-1945 között tartott valamennyi választás bizonyítja” – jegyzi meg a szerző. Az okok sokrétűek, és nem pusztán a munkásság szociális tagolódásából fakadnak. „Meghatározhatja a választási magatartást a nemzetiségi vagy vallási hovatartozás, egy-egy helyi vezető népszerűsége vagy népszerűtlensége, egy kommunális probléma megoldatlansága vagy egy gyári kolónia szociális ellátottsága stb.” (Borsányi György 1989, 97).

Továbbá azért sem teljesen egyöntetű szociális alakulat a Szociáldemokrata Párt, mert: „A munkáspártra nemcsak munkások szavaznak. Megesik, hogy a munkáspárt válik az általános demokratikus közgondolkodás egyetlen kifejezőjévé, és maga köré tömöríti mindazokat, akiknek osztályhelyzetük igen távol áll a munkásokétól. Ezt láttuk az 1922-es választásokon.” (Borsányi György 1989, 97). Különösen igaz ez a megállapítás a vidékre, ahol a liberális párt vagy pártok gyengesége, netán teljes hiánya miatt (Debrecen példáját már idéztük) elsősorban az SZDP vonzotta magához a liberális

beállítottságú választókat.

A szociáldemokraták folyamatos, a harmincas évek második felében rohamos parlamenti visszaszorulása szintén a társadalmi bázis jelzett sajátosságaiból fakadt. A potenciális munkásszavazók átpártolása az ebben az évtizedben színre lépő nemzetiszocialista pártokhoz, továbbá a politikai jogaik gyakorlásában diszkriminált zsidó választók vok- sainak a kiesése mind-mind komolyan hozzájárult a szocialisták 1939-es választási fiaskójához. A harmincas években a baloldali politikai értékrend egyébként is igen súlyos válságba került. Egyrészt, mivel: „A korszak végére a liberális, radikális polgári baloldal úgy érkezett el, hogy teljes egészében elvesztette valamikori kezdeményező szerepét, a baloldalnak jelleget adó karakterét.” Másrészt azért, mert: „A polgári demokrácia különböző árnyalataihoz hasonlóan a szociáldemokrácia hagyományos elképzelései is reménytelenné váltak [Hitler hatalomra jutása után]. A magyar szociáldemokráciának [ugyanis] nem volt megfelelő válasza az új problémákra, agitációja, frazeológiája alig változott a harmincas évek során” (Hajdu Tibor – L. Nagy Zsuzsa 1985, 90).

Az utóbbi időben számosan kutatták a harmincas évek szélsőjobboldali mozgalmainak és pártjainak társadalmi összetevőit, így immár pontos kép alkotható az évtized eleje és vége közötti időben a választói magatartásban végbement drámai változásokról. Ránki György elemzése az 1939-es választások budapesti eredményeiről világossá tette, hogy a nyilaskeresztes párt ekkori nagy parlamenti előretörése (46 mandátumával a nyilasok lettek a legerősebb ellenzéki párttá) a mozgalom társadalmi értelemben vett „jellegzetes keverék” jellegéből adódott. „Azzal, hogy átvett néhány népszerű jelszót a hagyományos ellenforradalmi jobboldaltól – szélsőséges nacionalizmus, antiszemitizmus, városellenesség, antikapitalizmus – meg tudta nyerni az elégedetlen középosztálybeli elemeket (dzsentri, katonatisztek, bürokrácia az egyik oldalon, iparosok, kis üzletemberek bizonytalan gazdasági alappal a másikon).” Mindez azonban nem lett volna elég a választásokon. „Sikere abban rejlett, hogy a jobboldal jelszavait aktív, nagyon agresszív antikapitalista propagandával egészítette ki, mellyel magához vonzotta a munkásosztály egy kevésbé öntudatos szakképzetlen, bizonytalan gazdasági és társadalmi egzisztenciájú részét” (Ránki György 1976, 629, 630).

De a vidéki (városi) választási eredmények is ezt a képet erősítik azzal a kis különbséggel, hogy vidéken a középosztály (az úri rétegek) mellett a mezőgazdasági proletariátus is nagy számban felsorakozott a nyilasok mellett. Debrecenben például: „Kisiparosok, a kisiparban dolgozó munkások, segédek és munkanélküliek csatlakoztak először a nemzeti szocialistákhoz. Az iparostársadalomnak egyes hagyományos szakmákat űző és a mezőgazdasághoz kötődő csoportjai szintén nagyobb arányban támogatták a szélsőjobboldalt. Az eddigiekben fölsorolt társadalmi csoportok mellett a szélsőjobboldal szavazóinak legjelentősebbb hányadát a város keleti és nyugati szélein, a kertségekben, a munkástelepeken és a nyomornegyedekben élő ipari és agrárproletariátus adta” (Szécsényi Mihály 1987, 375-376).

Az országos politika szintje alatt időnként és helyenként élénk helyhatósági közélet folyt, ám Budapest kivételével a községi politika sehol sem zajlott pártkeretek között. A fővárosban a húszas években kétpólusúvá vált a községi politika: egyik oldalát a liberálisok és szocialisták alkotta Baloldali Blokk képezte, amely az évtized közepén meg is nyerte a helyhatósági választásokat, ám a kormány különféle manipulációk révén a másik tábornak tartotta meg a város vezetését. Ennek a másik pólusnak a keresztényszocialisták (Keresztény Községi Párt) képezte a magvát, hozzá képest a kormánypárt fővárosi megfelelője eltörpült. Az utóbbiak még 1930-ban sem tudtak érdemben felülkerekedni a helyi választásokon a liberálisok és szocialisták együttesével szemben, ez végül majd csak 1935-ben következett be. A két pólus mögötti társadalmi bázisról az előzőekben esett már szó a liberális és a szocialista párt fővárosi társadalmi támogatottsága kapcsán.

A vidék abban is eltért a fővárostól, hogy amíg Budapesten 1918-ban végleg eltörölték a virilisrendszert, mint a törvényhatósági bizottság (az önkormányzati képviselő-testület) alapját, vidéken minden maradt a régiben. Pontosabban: az 1929-es közigazgatási törvény (XXX. tc.) úgy változtatott a rendszeren, hogy ettől kezdve a törvényhatósági bizottság a megyében éppúgy, mint a városokban, többé nem oszlott meg fele-fele arányban virilistákra és választott képviselőkre, hanem a bizottság kétötöde jutott a virilistákra, további kétötöde a választottakra, és egyötöde állt az érdekképviseletek, valamint a felekezetek küldöttjeiből. Ráadásul a virilisták (legnagyobb egyenes állami adót fizetők) sem automatikusan, vagyis az adóösszeg nagysága szerint összeállított lista alapján váltak bizottsági taggá, hanem egy népesebb listáról saját maguk választották ki a kétötödnek megfelelő számú jelöltet. Mivel a községi politika nem pártok szerint szerveződött, az önkormányzati választások így nem adnak alkalmat a választói magatartás politikai értelmezésére.

A politikai rendszer sajátosságai és a választói magatartás szociológiája tehát szoros belső összefüggést mutat egymással. Ha a Horthy-rendszer politológiai meghatározásakor az autoriter vagy tekintélyuralmi formulát fogadtuk el minősítő jelzőként, akkor semmi meglepő nincs abban, hogy a választói magatartás domináns formája a korszakban mindvégig a politikai passzivitás és kivált a (tekintély)uralmi viszonyok belenyugvó elfogadása s választói legitimálása.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Barta Róbert: Az Egységes Párt parlamenti képviselőinek társadalmi összetétele az 1920-as években. In Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben. (Szerk. Valuch Tibor.) Budapest, 1995, 407-419.

Borbándi Gyula: A Horthy-rendszer anatómiája. In Új Látóhatár Válogatás 1950-1989. (Szerk. Szeredi Pál.)

Budapest, 1989, 17-37.

Borsányi György: A budapesti munkások választási magatartása (1922-1945). Valóság, 1989. 1. 87-100.

Egyed István: Magyar államélet. Budapest, 1942.

Erényi Tibor: Tekintélyelv – parlamentarizmus – népiség. Világosság, 1993. 6. 3-18.

Hajdu Tibor – L. Nagy Zsuzsa: A baloldali gondolat válsága Magyarországon a két háború között. Valóság,

1985. 9. 78-94.

Hanák Péter – Lackó Miklós – Ránki György: Gazdaság, társadalom, társadalmi-politikai gondolkodás Magyarországon a kapitalizmus korában. In Vita Magyarország kapitalizmuskori fejlődéséről. Budapest, 1971,

13-87.

Hirata Takesi: A bethleni konszolidáció jellege a nemzetközi szakirodalom tükrében. Valóság, 1993. 11. 54-67.

Hubai László: A Független Kisgazdapárt szavazóbázisának regionális változása 1931-1947. In Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben. (Szerk. Valuch Tibor.) Budapest, 1995, 430-444.

Macartney, Carlisle, A.: October Fifteenth: A History ofModern Hungary, 1929-1945. Part I. Edinburgh,

Marshall, T. H.: Az állampolgáriság fejlődése a 19. század végéig. In A jóléti állam. Budapest, 1991, 50-59.

L. Nagy Zsuzsa: Magyarország története 1918—1945. Debrecen, 1995.

L. Nagy Zsuzsa: Várospolitika és városatyák Budapesten, 1873-1941. In Történeti Tanulmányok. I. Debrecen, 1992, 125-139.

Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában 1914—1945. Debrecen, 1998.

Ránki György: Az 1939-es budapesti választások. Történelmi Szemle, 1976. 4. 613-631.

Ránki György: Állam és társadalom a két világháború közötti Közép-Kelet-Európában. Budapest, 1986.

Romsics Ignác: Bethlen István: Politikai életrajz. Budapest, 1991.

Sipos József: A Kisgazdapárt fejlődése, struktúrája és eszmerendszere 1918-1922. In Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben. (Szerk. Valuch Tibor.) Budapest, 1995, 419-430.

Sipos Péter: Kormány, kormányzó, parlament. Rubicon, 1996. 1-2. 34-40.

Szabó Miklós: Magyar nemzetfelfogások a 20. század első felében. Mozgó Világ, 1983. 4. 50-61.

Szécsényi Mihály: A szélsőjobboldal társadalmi bázisa az 1935-ös debreceni választásokon. In Rendi társadalom – polgári társadalom. 1. Salgótarján, 1987, 367-391.

N. Szegvári Katalin: A választójog szabályozása az 1920-as évek első felében. Múltunk, 1994. 1-2. 157-177.

Vonyó József: Meskó pártja Zalában. Adatok a nyilasok Zala megyei szerepéről és társadalmi bázisáról