Ugrás a tartalomhoz

Neveléstörténet. Szöveggyűjtemény

Mészáros István, Németh András, Pukánszky Béla (2003)

Osiris Kiadó

II. 10. EDOUARD CLAPAREDE: GYERMEKPSZICHOLÓGIA ÉS KÍSÉRLETI PEDAGÓGIA

II. 10. EDOUARD CLAPAREDE: GYERMEKPSZICHOLÓGIA ÉS KÍSÉRLETI PEDAGÓGIA

A svájci Edouard Claparéde (1873 1940) a gyermektanulmány és a kísérleti pedagógia Európa- szerte számon tartott, nagy hatású kutatója, a koncepció elméleti megalapozója. Gyermekpszichológia és kísérleti pedagógia című munkájában egy új szemléletű empirikus gyermekismereten nyugvó pedagógia körvonalai fogalmazódnak meg.

Pszichológia és pedagógia

Elemi igazságnak látszik, hogy a pedagógiának a gyermek ismeretén kell alapulnia, éppúgy, mint ahogy a kertészet a növények ismeretén alapszik. S ezt az igazságot a pedagógusok és iskolai tekintélyek többsége mégis félreismeri. Hogy ezt igazoljuk, elég rámutatni arra, hogy a legtöbb tanítóképző még nem vette föl a gyermektanulmányt tantárgyai sorába. Azokat a 18-19 éves ifjakat, kik ezekből az intézetekből kikerülnek, az állam elemi vagy polgári iskolákban helyezi el, azzal a megbízással, hogy az értelmet fejlesszék, jellemeket képezzenek, az ösztönöket megfékezzék – és soha sem tanította meg őket arra, hogy voltaképen mi az az értelem, a jellem, az ösztön, s melyek e jelenségek fejlődésének törvényei, melyeket nekik nagyjából ismerniök kellene, hogy tanításuk módszerét hozzájuk alkalmazzák.

Nem hiszem, hogy a kertészeti iskolák tantervében ne volna néhány óra a növénytannak és a növények ismeretének szentelve. Valóban mindenkor több gondot fordítottak a virágok és gyümölcsök kultúrájára, mint a gyermekek nevelésére. Éppígy többet foglalkoztak az állatok fölnevelésével is. Herbert Spencer a nevelésről szóló könyvében igen gúnyos észrevételt tesz, midőn bemutatja a vidéki nemest, ki mindennap megteszi látogatását az istállókban és ólakban, felügyel arra, hogyan kezelik lovait és fajkutyáit, de soha sem megy föl a gyermekszobába, hogy megnézze, milyen táplálékot adnak gyermekeinek, s ellenőrizze nevelésüket.

Gyakran azt hiszik, hogy a pedagógia kérdése csak a tantervek kérdése. Vitatkoznak a „tudományos” vagy a „szakszerű” tanítás nevelő értékéről. De e vitakozások minden reális alap nélkül a levegőben lógnak, a priori ítéleteken vagy osztály-előítéleteken alapulnak, nem pedig határozott megfigyeléseken. Az érvek, melyeket felhoznak, leginkább érzelmiek, melyeket a személyes előszeretet, nem pedig a tapasztalat szab meg. Különben e tantervi kérdések bármily fontosak legyenek is, a valóságban csak másodrendűek; mégpedig azért, mert ezek a tanítás módszereitől függnek. A legjobb tanterv is csak akkor hozhatja létre a kellő eredményt, ha a tanítás a tanulók képességeihez s szellemük sajátságaihoz alkalmazkodik.

De hogy a tanításnak módszereit megállapíthassuk, szükséges a gyermekpszichológia bizonyos fokú ismerete.

A nevelés problémája két dolgot foglal magában: a tanítani való anyagot és azt, akit tanítunk – azaz a tantervet és a tanítványt.

Eddig a legtöbb gondot a tantervekre és a kézikönyvekre fordították. Ideje, hogy kissé már azokkal is foglalkozzunk, akik számára mindezek készülnek. Nem szabad elfelejteni, hogy még egy harmadik tényező is van: maga a nevelő. Hogy a nevelő milyen legyen, az mindig attól függ, mily tulajdonságokat kíván a gyermekkel való bánásmód. Azok a tulajdonságok tehát, melyekkel a nevelőnek bírnia kell, a gyermek pszichológiájából következnek.

Sokan azt tartják, hogy csak a gyakorlat képezheti ki a tanítót, s nyújthatja neki a szükséges tapasztalatokat. A gyakorlat mindenesetre fő tényező abban, hogy valaki bizonyos művészetben vagy mesterségben specialistává váljék. Igyekeznünk kell azonban a gyakorlattól várt munkát a minimumra csökkenteni, különösen akkor, midőn az már emberi lények rovására mehet. Oly tanító, ki megkezdi a tanítás gyakorlatát anélkül, hogy a pszichológiát ismerné, természetesen kénytelen tapogatódzni s ezzel növendékeinek árt; az ily tanító kénytelen in anima vili kísérletezni, s ez a kísérletezés sokszor hosszadalmas és kínos azokra a gyermeknemzedékekre nézve, melyeknek azokat végig kell szenvedniök. A gyakorlat – kétségtelen – bizonyos mértékben pótolhatja az elméleti ismeretek hiányát – de mily kerülő utak s mily tévedések árán! Igaz, hogy egy technikus – ha elméleti tudás nélkül eleinte olyan hidakat szerkeszt is, melyek bedőlnek s olyan gépeket készít, melyek felrobbannak – végül mégis rájöhet arra, hogyan kell az ily munkát helyesen elvégezni s tapasztalati úton is megtalálhatja a szerkesztésnek azon formuláit, melyeket kiszámítani képtelen. De ki óhajt ilyen mérnököt?

A tanító lélektani tudás nélkül egészen hasonló körülmények között van, azzal a különbséggel, hogy ha a híd az építés folyamata alatt meglazul, azt azonnal észreveszik, kijavítják vagy újból építik. Míg ha valamely értelem vagy jellem fejlődésében gátoltatik, ezt csak később fedezzük fel, mikor már nem lehet rajta segíteni vagy a fejlesztés munkáját újra kezdeni.

Az elméleti tanulmányok célja tehát a minimumra szorítani a bántó kísérletezést és tapogatódzást, mely együtt jár a gyakorlati próbálkozással. Ezek az elméleti ismeretek azok, melyek megkülönböztetik az orvost a gyakran ügyes kuruzslótól, kinek kezét biztossá tették már a betegen végzett műtétek. Nincs szükség arra, hogy a pedagógia közösségben legyen a kuruzslással.

Igaz, hogy a lélektan tudománya még nincs a fejlődés eléggé magas fokán. Azonban nagy haladást mutat, s ha ez még nem is elég arra, hogy a nevelőnek a didaktikai módszereket megszabja, arra elég, hogy a nevelő bizonyos tévedéseket elkerüljön. S ez már is igen sok. Ami azonban legfontosabb, ez az, hogy a lélektan mintegy áthatja módszerével és szellemével a pedagógiát. [... ]

De egyébként is ki merné tagadni, hogy a lélektannak kissé mélyebb ismerete kiszélesíti a pedagógus látókörét, világosabbá teszi előtte a dolgok meglátását, nagyobb önbizalmat ad és nagyobb tekintélyt nyújt másokkal szemben; eloszlatja metodikai kétségeit, amit észrevehetőleg meg lehet majd érezni tanítványaival való bánásmódján, türelmén és tapintatán. Az a tény, hogy a tanító részt vett ilyen személyes vizsgálatokban, csak kedvező hatású lehet még akkor is, ha e vizsgálódás gyakorlati haszon nélkül járt. Még ha a tanító később mindent elfelejtett is a pszichológiából, nem ártott neki, ha pályája kezdetén egy ideig jó pszichológus volt. Viselkedésünkre, szellemünkre nemcsak annak van hatása, amit tudunk, hanem annak is, amit tudtunk. [... ]

Gondoljunk arra a viszonyra, melyben a fiziológia (élettan) a gyakorlati orvostudománnyal áll, s mely egészen hasonló a pszichológia és a nevelés közötti viszonyhoz. A gyógyászat nemcsak tudomány, hanem művészet is, éppen azért az orvosnak részvétteljes magatartást kell tanúsítania és oly dolgokat tekintetbe venni, melyek a tudomány körén kívül esnek, ellentétben a laboratóriumi fiziológus hideg és közömbös magatartásával. De azért nem lehet a kísérleti fiziológiát az orvosi tanulmányok köréből elhagyni. Ha a gyakorlóorvosnak nincs is szüksége arra, hogy fiziológus legyen, el kell ismernünk, hogy szüksége volt erre kiképzése idején. Különben tudom, hogy számos tanító és nevelő sajnálja, hogy kiképzése folyamán figyelmét nem terelték kellőképpen pszichológiai kérdésekre, melyek naponkint fölmerülnek gyakorlatában. [... ] „Mi a gyermekkel dolgozunk, anélkül, hogy ismernők! Ez a mi fő hibánk. Én ezt odakiáltottam kollégáimnak és visszhangra találtam. Mindegyiknél hasonló eredménytelenség mutatkozott a leglelkiismeretesebb munka után is.”

[...] Más dolog alkalmazni egy tudományt és ismét más dolog ezt a tudományt gyarapítani. Azonban nem látom be, miért ártana a tanító hivatásának, ha néhány módszertani megfigyelést vagy néhány kísérletet végezne tanítványain.

Ellenkezőleg ez az eljárás három szempontból is üdvös lesz:

Mindenekelőtt hozzájárul értékes adataival a gyermektanulmányhoz, mert a tanítóknak van leginkább alkalmuk a gyermek lelkületét tanulmányozni.

Ezenfelül közvetlen haszna is lesz az ily vizsgálódásnak a tanításnál. Amint később látni fogjuk, az iskolában eszközölt legtöbb pszichológiai kísérlet olyan módszertani adatul szolgál a tanítónak, melyet azonnal alkalmazhat növendékeinél.

Végül, bizonyos vagyok benne, hogy ha a tanító – akinek feladata néha bizony nagyon nehéz – különféle problémák megoldására irányítja figyelmét, a tanításban mindig újabb és újabb érdekességet fog találni. A dolgokat más szemmel fogja látni, látóköre tágulni fog, a kézikönyv, a tanórák és a vizsga mögött jobban észre fogja venni a gyermeket, s ha tisztában lesz a problémákkal, nagyobb érdeklodéssel fogja kísérni reá bízott kis tanítványainak egyéni fejlődését. [...]

Elméleti problémák, gyakorlati problémák

A gyermektanulmány összességét teszi mindazoknak a pozitív ismereteknek, melyek a gyermekre és fejlődésére vonatkoznak (beleértve mindazokat a módszereket, melyek ezekhez az ismeretekhez vezetnek). Ez a gyermektanulmány, mint minden tudomány, kétféle lehet, úgymint tiszta és alkalmazott. Amennyiben tiszta gyermektanulmány, tárgya a gyermeknél fellépő fizikai, fiziológiai és pszichikai jelenségeknek magyarázata és e jelenségek törvényeinek önzetlen tanulmányozása. Amennyiben pedig alkalmazott tudomány, azokat a gyakorlati eszközöket tanulmányozza, melyek bizonyos adott célok elérésére alkalmasak.

Pedológiaéspedotechnika. Hogy pontosabban megkülönböztethessük ezt a két disciplinát, fentartjuk a pedológia elnevezést a „tiszta” tudomány számára, a pedotechnika elnevezést az „alkalmazott” tudomány megjelölésére használjuk.

A pedológia viszont maga részéről a tudományoknak egész sorozatát foglalja magában: a gyermekpszichológiát, a gyermek patológiáját, a gyermek fiziológiáját etc., szóval mindama tudományokat, melyek közvetlenül a gyermekre vonatkoznak.

A pedotechnika annyi ágra szakad, ahány végcélnak a gyermekismeret alkalmazása szolgálhat. Már pedig ezek a célok számosak: tanulmányunk tárgyává tesszük a gyermeket azért, hogy meggyógyítsuk, ha beteg: a pedotechnikának orvosi ágazata a pediatria. Tanulmányozzuk őt azért, hogy ítéletet mondhassunk felette, ha kihágást követ el, javítás céljából: ez a jogi pedotechnika. Azonkívül meg akarjuk ismerni őt azért, hogy neveljük: ez a kísérleti pedagógia.

Azt hiszem, hogy a pedotechnikának több mint ez a három ága nem is keletkezett, azonfelül a jogi pedotechnika bizonyos szempontokból szintén a kísérleti pedagógiához tartozik. De elképzelhetünk még sok elágazást. Teszem az emberevők a gyermekismeretet főleg a szakácsművészetre alkalmazhatnák. Az iparosok a gyermek fiziológiáját azon kérdés eldöntésére használhatnák, vajon nem volna-e alkalmasabb bizonyos munka elvégzésére gyermekmunkást alkalmazni a felnőtt munkás helyett... De kevéssé fontos számunkra tudni, hány ágra szakadhat a pedotechnika, miután csupán egyet kell közülök itt tekintetbe venni: a kísérleti pedagógiát.

A kísérleti pedagógia ismerete vagy tanulmányozása a gyermek fejlődésére alkalmas körülményeknek, továbbá azon módszereknek, melyekkel őt bizonyos meghatározott célra nevelhetjük. Magába foglalja tehát a pszichopedagógiát, az iskolahigiéniát és ha anormális gyermekek neveléséről van szó, a medicopedagógiát vagy orthophreniát. (De ebben a csoportban a pszichopedagogia foglalja el a főhelyet, nemcsak azért, mert a szellemi képességek fejlesztése nagyon sok ismeretet föltételez, de azért is, mert a többi nevelési eszközöket is e képességek fejlesztésének szolgálatába kell helyezni. Ezért kísérleti pedagógia alatt gyakran a pszichopedagógiát értik.)

Kísérleti pedagógia és általános pedagógia. A kísérleti pedagógiáról adott definíció egyúttal megjelöli a különbséget is, mely közte és az általános pedagógia között van, noha ez utóbbinak tulajdonképpen egy részletét képezi. A kísérleti pedagógia valamely megjelölt cél érdekében dolgozik, egy adott cél érdekében, melyet átvett anélkül, hogy értékét vizsgálná és fejtegetné. „Adva van valamely cél, hogyan kell elérni?” „Ha meg van határozva, hogy e gyermekből becsületes munkást, vagy ellenkezőleg, zsebtolvajt kell nevelni, – kérdés: mi módon érhetjük ezt el?” – ilyenféle a probléma, melyet meg kell megoldania. De arra nézve, vajon tulajdonképpen szükséges-e, hogy a gyermek inkább ezt a pályát, vagy amazt válassza, nem kell nyilatkoznia.

A célok megvizsgálása a pedagógiának más részébe tartozik, a dogmatikus (vagy teleolo- gikus) pedagógiába, mely az erkölcstanból, filozófiából, esztétikából, vallásból, szociológiából és politikából többé-kevésbé közeli vagy távoli ideálokat vesz át, melyek szerint a nevelő tevékenységet irányítani kell.

Weszely Ödön fordítása

Forrás: Claparede [Edouard] Ede: Gyermekpszichológia és kísérleti pedagógia. Budapest, 1915, 10-17; 37-41. o.