Ugrás a tartalomhoz

Pártok és pártrendszerek

Enyedi Zsolt, Körösényi András (2001)

Osiris Kiadó

17.5. Választási rendszer és pártrendszer

17.5. Választási rendszer és pártrendszer

Az egyszerű többségi rendszernek a pártrendszerre nézve legfontosabb hatása, hogy kedvező a kétpártrendszer kialakulása, illetve fennmaradása számára. Az arányos választási rendszer (és a kétfordulós egyéni kerületi rendszer) pedig kedvező a sokpártrendszer számára. Végül pedig az abszolút többségi, kétfordulós választási rendszerek az olyan sokpártrendszer kialakulását segítik elő, amelynek pártjai szövetségekbe tömörülnek. Ezeket a tételeket először Maurice Duverger fogalmazta meg mintegy öt évtizede a ma már klasszikusnak számító Politikai pártok című könyvében (Duverger 1964, eredetileg 1951, 216–228, 245-246), és a kérdés azóta is a választásokkal és pártrendszerekkel foglalkozó politológiai viták középpontjában áll.

Mi adja e tézisek magyarázatát? Duverger két – egy, a választási rendszerből mechanikusan következő és egy pszichológiai – tényezővel magyarázta az összefüggést. A mechanikus hatás következtében az egyszerű többségi egyéni kerületi rendszerekben a két legerősebb párt kivételével az összes többi párt alulreprezentált a parlamentben.

A mechanikus hatáshoz járul a pszichológiai hatás. Ha ugyanis a szavazók azt látják, hogy a harmadik pártra leadott szavazataik hatástalanok, mivel az arra leadott voksok csak kis eséllyel válthatók át mandátumra, a „hasznos szavazat" elve alapján szavazatukat a két nagy párt közül a számukra kevésbé rosszra fogják adni.

Miután a szavazók hajlamosak stratégiailag a nagyobb pártokra szavazni, a kis pártokon nagy a nyomás, hogy csatlakozzanak a nagyokhoz. Vagyis a pszichológiai hatás a pártstratégiák szintjén is érvényesül. Az ilyen rendszerek büntetik a szakadást, nehezítik az új pártok felbukkanását. A választási piac szereplői ezekhez a korlátokhoz igazítják viselkedésüket, s ezáltal egyfajta önbeteljesítő jóslat lép működésbe. Az esélyesebbnek ítélt pártok több pénzre, médiafigyelemre és jobb jelöltekre számíthatnak, s így esélyeik valóban meghatványozódhatnak.

A Duverger-törvények tanulási folyamatot feltételeznek: időbe telik, míg a szavazók és a szponzorok rájönnek, kik a valóban esélyes jelöltek. A kezdeti időkben még az is előfordulhat, hogy a nagyobbik párttól dezertálnak a kisebbikhez, abban a téves tudatban, hogy az ellenkezőjét tették meg. A sikeres stratégiai szavazás feltétele az, hogy a szavazók ismerjék az egyes pártok valóságos támogatottságának mértékét. Az arányos rendszer kevésbé torzítja a választói akaratot, ezért a társadalom természetes sokpárti tagolódása a parlamentben is tükröződik. Ugyanakkor stratégiai koordináció minden rendszerben, így az arányos rendszerekben is megtalálható. Hatása univerzális: csökkenti a versenyben érdemben szereplő jelöltek-pártok számát.

A választási rendszerek és a pártrendszerek között fennálló kapcsolatot – melyet Duverger valódi szociológiai törvénynek tartott – tovább erősíti, hogy az összefüggés kölcsönös: mindkét irányba érvényesül. Nemcsak az egyszerű többségi egyéni kerületi rendszer kedvez a két nagy párt dominanciájának, de a kedvezményezett pártok is érdekeltek a választási rendszer fenntartásában, hiszen így könnyűszerrel tudják visszaverni a további párt részéről érkező kihívásokat (Lijphart 1977, 158).

Vagyis, bár a választási rendszer és a pártrendszer között korrelációs összefüggés tapasztalható, ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy az előbbi az utóbbi oka. Például Angliában hamarabb volt kétpártrendszer, mint hogy a jelenlegi választási rendszer kialakult volna, Hollandiában pedig a többségi rendszer idején is többpártrendszer működött. Az európai pártrendszerek alapstruktúrája általában azelőtt kialakult, hogy a többségi rendszereket átalakították volna arányossá (Lipset–Rokkan 1967). A parlamenti képviselők a már kialakult politikai tagolódásnak megfelelő választási szabályokkal tartósíthatják az erőviszonyokat.

A 20. század elején általában a leszálló ágban levő nagy pártok erőltették az arányos rendszerek kialakítását. Az új rendszer bevezetése (hiszen a kezdeti választási rendszerek többségiek voltak) a liberálisok helyzetén segített mindenekelőtt, akiket a szocialista-konzervatív szembenállás egyre inkább marginalizált. Számos országban (Dánia 1855, Svájc 1891, Belgium 1899) az etnikai heterogenitás indokolta az arányos rendszerrel való kísérletezést.

Angliában a hetvenes évek közepén csökkent a Konzervatív és a Munkáspárt szavazati aránya, a választásokon elért szavazati arányok és az alsóházi képviselői helyek közti kirívó szakadék alakult ki. Ennek nyomán felmerült a választási rendszer reformja, de az ellenérdekelt nagy pártok ezt végül elutasították. A kilencvenes évek végén újra napirendre került a kérdés. 1998-ban a brit kormány által felkért ún. Jenkins-bizottság letette a voksot a parlamenti rendszer megváltoztatása mellett, és mindenekelőtt az ír és a német rendszereket ajánlotta pozitív példaként a törvényhozók figyelmébe. A választási rendszer megváltoztatása messzemenő következményekkel járhat a brit parlamentarizmus és az egész politikai rendszer működését illetően.

A választási rendszer reformja persze nem egyszerűen az „igazságos képviselet" kérdése, hanem alkotmányos jelentőségű probléma – nemcsak Angliában, máshol is. Éppen ezért megváltoztatásuk nem túl gyakori, és – ha alkotmányjogilag nem is, de politikailag mindenképpen – a parlamenti pártok nagy részének konszenzusát igényli. E „szabály" alól elsősorban Franciaország jelent kivételt. A franciák a választási reformot mint a választási eredmények – a mindenkori kormánypárt érdekei szerint történő – befolyásolásának eszközét valóságos művészetté fejlesztették. Kisebb változások ugyanakkor mindenhol előfordulnak. Az egyszerű többségi rendszerekben különösen fontos a választókerületek határának meghúzása. Az ezzel való manipulálás (gerrymandering) nagyobb súlyt adhat például a ritkán lakott, vidéki körzetekben élőknek, ahogy ezt ugyancsak a francia példa demonstrálja látványosan.

Amennyiben alapvetőbb változások történnek, azok általában a nagyobb arányosság irányába mutatnak. Ugyanakkor a kilencvenes években ellentétes irányú reformok is megfigyelhetők voltak például Olaszországban és Lengyelországban.

Duverger „törvényeit" az empirikus vizsgálatok is nagyrészt visszaigazolták. Douglas Rae (1957) és Arend Lijphart (1984) nagy összehasonlító vizsgálatai szerint elsősorban Kanada és Ausztria jelentett kivételt e szabályok alól.[85] Az előbbiben a vártnál több, az utóbbiban kevesebb pártot találunk. A kanadai példa különösen érdekes, mert rávilágít arra, hogy ha az egyszerű többségi egyéni kerületi választási rendszerben erős regionális jellegű (általában valamely nyelvi-etnikai, kulturális kisebbség identitásához kötődő) politikai pártok alakulnak ki, azok megbonthatják a kétpártrendszer országosan jellemző trendjét. (Kanada esetében az általános mintától való eltérés oka, hogy a frankofón Quebec tartományban a két nagy országos párt, az angolszász tartományokban domináns liberális és konzervatív párt rendszeresen alulmarad a helyi pártokkal szemben.) Vagyis az egyszerű többségi rendszer mindenekelőtt a választókerületekben, és nem feltétlenül országosan eredményez kétpártrendszert, s a területi törésvonalakat inkább felerősíti, mint tompítja.

Mivel a modernizáció a 20. századra politikailag integrálta az egyes társadalmakat, államonként egységes politikai életet hozva létre, a kétpártrendszer irányába mutató hatások többnyire országos szinten is jelentkeztek. Ha azonban ez a politikai integráció regionálisan is jelentkező etnikai, vallási és kulturális okokból nem valósul meg vagy nem teljes, akkor ez megtöri a kétpártrendszer országosan kialakuló trendjét. A kilencvenes években a régiók újra megnövekedett szerepe számos országban korlátozta a pártrendszerek koncentrálódását.

Minden országban kevesebb párt kerül be a parlamentbe, mint ahány versenyez, de a többségi rendszerekben sokkal kevesebb. Tisztán arányos rendszerek parlamentjeiben az effektív pártok száma 4 és fél körül, az egymandátumos kerületű országokban 2 és fél körül alakul (Powell 2000, 28).

Duverger törvényei azonban néhány vonatkozásban pontosításra szorulnak. A legfontosabb elem, amit figyelembe kell vennünk az az, hogy a stratégiai szavazás nem korlátozható a többségi választási rendszerekre. Felállítható az a tétel, hogy – függetlenül a szavazatok számlálásának módjától – az egyes kerületekben versengő jelöltek száma M (azaz a kerületben kiosztásokra kerülő mandátumok száma) + 1-re, vagy az alá kell csökkenjen, hiszen csak ennyi számú jelölt rendelkezik a győzelem valódi esélyével. Tehát például az egymandátumos kerületekben kettőre vagy kettő alá csökken a jelöltek száma a stratégiai szavazásnak megfelelően, mivel a tartósan harmadik legnépszerűbb jelölt szavazói az első két helyen álló jelöltek valamelyikét fogják választani. Ez várható minden olyan esetben, amikor a másik helyen nincs holtverseny, a szavazók a rövid távú racionalitás logikáját követik, informáltak, nincs olyan jelölt, akinek győzelme eleve biztosra vezető, és a szavazók többsége jelentős különbséget lát második és harmadik számú kedvence között (Cox 1997, 79).

A választási rendszer és a pártrendszer kapcsolatának távolról sem determinisztikus jellegére mutatott rá a kilencvenes évek olasz kísérlete. Bár a választási rendszert éppen azért alakították át az olaszok többségivé, hogy csökkentsék a parlament fragmentáltságát, a választási reform eredményeképpen nem csökkent, hanem valamelyest még nőtt is a parlamenti pártok száma. A pártok szövetségkötési technikáikkal és támogatásuk területi koncentrálásával „kijátszották" a választási rendszert.



[85] Megjegyzendő, hogy nevezetes kivétel Málta is, ahol az arányos (átruházható) szavazat ellenére stabil kétpártrenszer alakult ki.