Ugrás a tartalomhoz

Pszichológia pedagógusoknak

N. Kollár Katalin, Szabó Éva (2004)

Osiris Kiadó

A FEJLŐDÉS MEGHATÁROZÓI

A FEJLŐDÉS MEGHATÁROZÓI

Az emberi újszülött nem képes gondoskodni magáról, túlélése teljes mértékben másoktól függ. Mégis, tegyük fel, hogy egy ember által nem lakott szigeten valamilyen csoda folytán életben marad egy csecsemő. Milyen képességei fejlődnek ki, és melyek sorvadnak el visszafordíthatatlanul? Az élénk képzeletűek lelki szemei előtt szinte megjelenik egy gyerek, ahogy Maugliként (vagy idősebben Tarzanként) ugrál ágról ágra, „társalog” (kommunikál) az állatokkal, biztos kézzel nyúl az ehető növények felé, harmatot gyűjt ivóvíznyerés céljából, és pontosan tudja, mikor kell hajlékot keresnie, mert vihar közeleg. Vagyis alkalmazkodik a környezetéhez.

2.1. ÁBRA. A négy faj kicsinyeinek és felnőtteinek fejformái. A felnőttek, küönösen a nők a kölyökformákat részesítik előnyben (Lorenz, 1943 nyomán)

Ez a hihetetlen plaszticitás (rugalmasság) és adaptivitás (alkalmazkodóképesség) fajunk genetikai adománya. De hogyan alakultak ki emberi képességeink? Mi teszi az embert emberré?

Az emberi fejlődés evolúciós gyökerei

Ma a legtöbb tudós úgy gondolja, hogy az emberre jellemző bonyolult fiziológiai és pszichológiai mechanizmusok, sőt a kulturális szokások is ugyanúgy az evolúciós folyamat termékei, vagyis a természetes kiválasztódás során jöttek létre, mint ahogy az állatok szervi felépítése és viselkedése is. A legkülönbözőbb társadalmi jelenségek, mint például a másokkal való törődés, a versengés és az együttműködés vagy a párválasztási stratégiák hátterében kimutathatók a biológiai alkalmazkodást szolgáló elvek. De míg az állati viselkedés nagyrészt a genetikai program által meghatározott, addig az emberi gének nem merev utasításokat adnak, hanem a környezeti hatásokra nyitott, ún. epigenetikus szabályokat határoznak meg (epigenetikus: nem előre meghatározott, hanem utólagosan realizálódó). Ezek irányítják a környezettel kapcsolatos válaszainkat, és bizonyos magatartásokat valószínűsítenek másokkal szemben. A genetikai potenciálok viselkedési hajlamokkal és észlelési preferenciákkal ruháznak fel minket. Tehát egyrészt meghatározott viselkedési késztetéseket szolgáltatnak, mint például a csoportokban való részvétel, rokoni kötődések, az anya-gyerek kapcsolat fenntartását szolgáló mosolygás csecsemőkorban, vérfertőzési tabu stb. Másrészt az epigenetikus szabályok befolyásolják, hogy milyen ingereket keressünk és részesítsünk előnyben – például az édes ízt a többivel szemben vagy azokat a geometriai mintázatokat, amelyek gyermekded formákra emlékeztetnek minket (lásd 2.1. ábra). Ezek a biológiai evolúció logikáját magukon viselő szabályok a környezettel való bánás szelektív stratégiái, olyan nyitott és rugalmas elvek, melyek biztosítják, hogy ne akármit és akárhogyan tanuljunk meg. Ily módon rendkívüli mértékben megnövekedik az alkalmazkodóképességünk (Bereczkei, 1991).

Szinte hihetetlen, de genetikai állományunk 98 százalékban egyezik a csimpánzéval. Gondoljuk csak meg, a mintegy 30-40 ezer gén közül mindössze néhány száz tér el a két fajnál! Ez nagyjából akkora különbség, mint a ló és a zebra génállománya közötti. Mégis, ez a csekély, csupán 2 százaléknyi eltérés a felelős azokért a kognitív képességekért és viselkedési sajátosságokért, ami az embert az állatoktól megkülönbözteti. Egy csimpánz is meg tud tanulni mondjuk autót vezetni vagy evőeszközt használni, de soha nem fog tudni közlekedni, és nem képes megérteni az etikett szabályait. Az elvont szabályokhoz való alkalmazkodni tudás, a gondolkodás, a képzelet, a beszéd, a különböző társas rendszerekben való összehangolt együttlét, a bonyolult technikai eszközök megalkotása és használata mind egyedi sajátossága fajunknak.

Az emberre jellemző kognitív képességek és ezek következményei (Csányi, 1999 alapján):

  • A szimbolizációs és a konstrukciós képesség – vagyis egy dolognak egy másik helyett való használata, valamint hogy képesek vagyunk tervezni, építeni, elgondolni dolgokat, szerkezetet rendelni a fizikai és a szellemi világhoz. Az ember el tud képzelni éppen nem látott dolgokat is, és át is tudja alakítani ezeket a belső képeket: elgondolja, hogy mit fog főzni vasárnap a családjának, és ahhoz mi mindent kell előtte vásárolnia, vagy megtervezi, mi minden kerüljön a tanárok számára készülő pszichológiakönyvbe. Ezek a képességek teszik lehetővé többek között az eszközhasználatot és -készítést, a piramisok és repülőgépek megalkotását. Ezeken alapul az elvont szabályok megalkotása vagy a pénz használata is; és így jöhetett létre a nyelv, a matematika, a művészet, a vallások.

  • Jellegzetes szociális tulajdonságok: az ember különböző csoportok és társadalmi intézmények tagja, amelyeknek önálló létet tulajdonít, és azonosul velük. A társas rendszereknek szerkezetük és szabályaik vannak, amikhez a tagok igazodnak – legyen az csoportelvárás (pl. iskolai egyenruha használata) vagy társadalmi szokások (mint pl. a halottak eltemetésének szertartása). Az együttműködés az embernél csökkenti a csoporton belüli agressziót (a csoportok kö- zöttit sajnos nem), létrehozza a munkamegosztást, a kommunikáció kidolgozottabb módjait (egyes elméletek szerint a nyelv eredeti funkciója a kapcsolattartás, és nem a dolgok megnevezése és kategorizációja; vö. Dunbar, 2001).

  • Szinkronizációs tulajdonságok: az összehangolás képessége és igénye. Ez a törekvés mutatkozik meg az érzelmi ráhangolódásban, az empátiában, ez teszi lehetővé a szabálykövetést és az alkalmazkodást, ennek köszönhető a zene és a tánc. A szinkronizáció igénye vezette az embert a szándékos tanítás egyedülálló képességéhez.

Ezek a kognitív képességek és viselkedési sajátosságok tették lehetővé a kulturális átadásnak azt a formáját, melyet kumulatív kulturális evolúciónak nevezünk. Ez azt jelenti, hogy nem egyszerűen másoktól, hanem másokon keresztül tanulunk (Tomasello, 2002). Nemcsak kihasználjuk fajtársaink már meglévő ismereteit és képességeit – ezt már az alacsonyabb rendű állatok is tudják, például a méhek társuk tánca alapján megtalálják a nektárforrást, vagy az éppen szárnyra kapó fiókák szüleik fajspecifikus énekét utánozzák -, de minden valaha élt egyed felhalmozott tudását is használni tudjuk. Nem kell mindent egyedileg kitalálni, kreatív újításaink számtalan elődünk találékonyságához adódnak hozzá. így az egyén olyasmit hozhat létre, amit egyedül sohase tudott volna.

Fejlődés társak nélkül

Mindaz, amit emberi fajunk lényegének gondolunk, vajon velünk született hajlamaink vagy társas interakcióink révén fejlődik-e ki? Van-e a sajátosan emberi létmód megtanulásának kiemelt időszaka, vagy társas környezet nélkül a fejlődés folyamata egy idő után visszavonhatatlanul károsodik?

A fenti kérdésekre részben választ adnak azok az esetleírások, amelyek születésüktől vagy nagyon kis koruktól emberi környezet nélkül felnőtt gyerekekről szólnak, s akik közül sokakat megtalálásuk után megpróbáltak beilleszteni a társadalomba. Több mint ötven ilyen leírást tart számon a tudomány. Ezek tanúsága szerint a szüleiktől elszakadó, izoláltan vagy állatok közt felnevelkedő gyerekek a leggondosabb tanítás ellenére is általában nem vagy alig tanulnak meg beszélni; nehezen alakíthatók ki náluk a legegyszerűbbnek tűnő viselkedési szokások is, mint például a felegyenesedett járás vagy az evőeszközök használata; problematikus az elemi társas illemszabályok betartatása is. A logikus gondolkodásra képtelenek, és zavartak a társas kapcsolatokban. Ugyanakkor némelyek kézügyessége egészen finoman fejlett, annak függvényében, milyen tapasztalatokat szerzett korábbi éveiben.

Azok a gyerekek, akiknek kiszakadásuk előtt módjuk volt néhány évig emberi környezetben élni, nevelhetőbbnek bizonyultak, mint azok, akik vélhetően nagyon kicsi koruktól voltak magukra hagyatva.

Mire lehet következtetni mindebből? Minden ember nyilvánvalóan együtt születik mindazzal az adottsággal és hajlammal, amely képessé teszi őt az emberi társadalomban való élésre. Az egészségesen született gyerek meg tud tanulni beszélni, gondolkodni, eszközöket használni és készíteni, célokat tűzni maga elé, csoportokban élni, normákhoz alkalmazkodni. Azonban ezeknek a genetikailag kódolt lehetőségeknek a kibontásához szükség van speciálisan emberi tapasztalatokra, tanulásra. Az ember fejlődéséhez a társadalom nemcsak háttér, hanem a biológiai lényeg kibontakozásához szükséges feltétel.

A korai életévek a tanulás szempontjából kitüntetett fontosságúak. Olyannyira, hogy ha a különböző képességek megalapozódásához és kifejlődéséhez nem állnak rendelkezésre a megfelelő tapasztalatok, a fejlődés menete károsodik. Szenzitív periódusoknak nevezzük a növekedés olyan kiemelt időszakait, amelyek folyamán bizonyos eseményeknek be kell következniük egyes képességek kifejlődéséhez és ahhoz, hogy a fejlődés a fajra jellemző módon kiteljesedjék. Ilyen időszak például a beszédtanulás szempontjából az első 7-8 év. Ha eddig az életkorig a gyerek nem került kapcsolatba a nyelvvel, később már nem tudja megtanulni a kultúrájára jellemző nyelvhasználatot, beszéde leegyszerűsített, szókincse szegényes lesz. A kötődés szen- zitív periódusa az első három év, s ezen belül is a 6 és 9 hónapos kor közötti időszaknak van kitüntetett jelentősége.

Öröklött tulajdonságok és környezeti válaszok kölcsönhatása

Mitől függ, hogy milyenné válik egy ember? Az egyedfejlődés mennyiben öröklött tényezők és mennyiben környezeti hatások függvénye?

A kérdésre adott válaszaink befolyásolják arról alkotott elképzeléseinket, hogy változtatható-e felnőttkorban a viselkedés, és nagymértékben meghatározzák, hogyan bánunk a gyerekeinkkel, mennyire tekintjük nevelhetőnek és alakíthatónak természetüket. Ha úgy véljük például, hogy a bűnöző hajlam genetikailag örökölhető, akkor nem sok esélyt látunk a deviáns fiatal viselkedésének megváltoztatására. Ezzel szemben, ha a bűnözést társadalmi-környezeti okokra vezetjük vissza, akkor hihetünk abban, hogy a feltételek megváltoztatása a viselkedés megváltozását fogja maga után vonni.

A tudományos gondolkodásban az elmúlt évszázadokban hol az egyik, hol a másik tényezőt hangsúlyozták, s mindkét álláspont végletes megfogalmazásainak is voltak hívei. A filozófus John Locke (1632-1704) például úgy képzelte, hogy az emberi elme a születéskor „tiszta lap” (tabula rasa), melyre a tapasztalatok révén kerülnek a „lenyomatok”, s általuk válnak az emberek azzá, akik. Az emberi természet hajlíthatóságát hangsúlyozták több mint háromszáz évvel később a viselkedés-lélektan képviselői is, mint például John B. Watson, aki úgy gondolta, hogy a gyermekekből tetszés szerint nevelhet orvost, művészt vagy éppen koldust, sőt tolvajt is az őt érő ingerek megfelelő szabályozásával.

Ezzel szemben a természettudós Jean-Baptiste Lamarck (1744-1829) és követői meg voltak arról győződve, hogy a fejlődés biológiailag meghatározott. Még a szerzett tulajdonságokat is örö- kölhetőnek tekintették. Charles Darwin (18091882) evolúciós elmélete is az öröklődés determináló hatásának híveit erősítette. E szemlélet egyik szélsőségesen gondolkodó alakja, az orvos és kriminológus Cesare Lombroso (1835-1909) úgy vélte, a bűnözők felismerhetők a testi jellegzetességeik alapján, ezért eltökélten kereste a fej- és arcformában a bűnöző hajlam vonásait.

Az „öröklés vagy környezet” szélsőséges szembeállítása ma már a múlté. Manapság a legtöbb tudós egyetért abban, hogy nincs értelme az ilyen kérdésfeltevésnek, hiszen mind a biológiai adottságok, mind a környezeti hatások egyaránt szerepet játszanak a fejlődésben. A legtöbben abban is megegyeznek, hogy a két tényező a születés pillanatától szoros összefonódottságban hat egymásra, bár arányukat eltérően hangsúlyozzák elméletükben.

Az öröklés és a környezeti hatások interakciója • Az öröklött és a környezeti tényezők fejlődésre való hatását igen nehéz szétválasztani és vizsgálni, olyan szorosan összefonódnak az egyén életében. Még a nyilvánvalóan genetikai meghatározottságú testmagasság esetében is kimutatható, hogy az érzelmileg súlyosan elhanyagolt gyerekek alacsonyabbak a kortársaiknál. De ennél is meglepőbb, hogy azok a vadon felnőtt gyerekek, akiknek megtalálásukkor korukhoz képest kisebb volt a testmagasságuk, a ve-lük való foglalkozás hatására hónapok alatt centimétereket nőttek.

2.2. ÁBRA Waddington „tájképe". A lefelé guruló golyó jelzi a fejlődés irányát. Minél több elágazási ponton haladt át a fejlődés, annál nehezebb az irányt megváltoztatni (Waddington, 1957 nyomán)

Mindazonáltal egyértelmű, hogy egyes tulajdonságok inkább génvezéreltek, vagyis ezeknél kisebb a környezeti hatások befolyásoló ereje, míg mások fogékonyabbak a környezeti behatásokra. A 2.2. ábra szemléletesen jeleníti meg azt a módot, ahogy az öröklött és a környezeti tényezők befolyásolják az egyén fejlődését. Az ábra csatornáinak eltérő mélysége azt mutatja, hogy a gének által erősebben befolyásolt jellemzők kevésbé reagálnak a környezeti hatásokra, tehát a gyerek öröklött hajlamai kanalizáló hatásúak (kanális: csatorna). A botfülű zenei hallása sikerrel fejleszthető, de nem lesz belőle világhírű zeneszerző. A merev izmok lazíthatók, de tornászbajnok nem válhat abból, aki rugalmatlannak születik. Az értelmi fogyatékos a legjobb környezetben sem válhat akadémikussá, bár lehetőségei a gondos tanítás következtében jelentősen tágulhatnak.

A sekélyebb csatornák arra utalnak, hogy azok a tulajdonságok, melyeket nem determinálnak annyira a gének (pl. zenei ízlés, tanulási szokások vagy politikai beállítódás), sokkal érzékenyebbek a tapasztalatokra.

A modellről azt is leolvashatjuk, hogy az életút során az egyén időnként olyan elágazásokhoz, döntési pontokhoz érkezik, amelyeknél a csekély környezeti hatások is szükségszerűen nagy változásokat okoznak, és erősen befolyásolják a fejlődés irányát. Vegyük például a pályaválasztást mint döntési pontot. Egy olyan gyerek, akinek szülei és nagyszülei és azok felmenői is tanárok voltak, a hagyományok súlyának következtében választhatja ugyanazt a foglalkozást, de döntését befolyásolhatja más tényező is, és akkor egészen más pálya felé orientálódik. Vagy ha egy tehetséges gyerek számára nincs elérhető távolságban jó iskola, vagy a szülők nem tudják megfizetni taníttatását, akkor a gyerek nem tud olyan végzettséget szerezni, ami lehetővé tenné számára a képességeinek megfelelő foglalkozást. Minél tovább halad az egyén az időben, annál nehezebb fejlődésének irányát megváltoztatni, vagyis egy völgyből átjutni egy másik útra.

A fentiekből az is következik, hogy az ember személyisége nem előre meghatározott. Bár egy újszülöttel való pár napos együttlét is azt a benyomást alakíthatja ki bennünk, hogy már igen kicsi korban egyénisége van, a vizsgálatok nem támasztják alá a tartós személyiségvonások meglétét. A személyiségnek csupán az alapjai öröklöttek: a nem, a testalkat, a fizikai hajlékonyság, egyes kognitív képességeink, mint például a tanulási képesség vagy az intelligencia, illetve olyan adottságok, mint a zenei hallás vagy a kézügyesség stb.

Öröklöttnek tűnik ezenkívül a csecsemő temperamentuma. A temperamentum alapvető mutatói az érzelmi kiegyensúlyozottság, az aktivitásszint, a szokatlan ingerek iránti érdeklődés, az alkalmazkodóképesség, az idegrendszer érzékenysége, ingerlékenység, reaktivitás (válaszkészség). Meg szoktak különböztetni ún. „könnyű” és „nehéz” temperamentumú csecsemőket. A „könnyű” csecsemők sokat mosolyognak, általában derűsek, kiegyensúlyozott az alvásuk, könnyen alkalmazkodnak az új helyzetekhez, könnyen megnyugtathatóak, ha bajuk van. Az ún. „nehéz” csecsemők ingerlékenyek, rendszertelen a biológiai ritmusuk, sokat sírnak, kevésbé simulékonyak, nehezen nyugtat- hatók meg (Thomas és Chees, 1977).

Veleszületett vonása a személyiségnek a sérülékenysége, sebezhetősége (vulnerabilitás) is. Ez egyfelől azt jelenti, hogy olyan biológiai fogékonysággal (prediszpozíciókkal) születünk, amelyek hajlamossá tesznek bizonyos megbetegedésekre, másfelől pedig érzékenyebbé tesznek bizonyos környezeti hatásokra. Ez utóbbit úgy kell érteni, hogy a stresszt okozó helyzetek nem egyformán hatnak az emberekre. Egyesek érzékenyek például arra, ha valakit elveszítenek, míg mások az ilyen stresszre kevésbé reagálnak, viszont saját szabadságuk elveszítése intenzív érzelmeket vált ki belőlük. Ennek megfelelően az öröklött hajlamok nem egyforma valószínűséggel nyilvánulnak meg a különböző környezetekben.

A gyerek kezdeti személyisége meghatározza, mire és hogyan fog reagálni a környezet ingerei közül, és ez a veleszületett habitus a környezetét is befolyásolja. A környezet válaszai aztán visszahatnak a gyerek fejlődésére. A biológiai adottságok és a környezeti hatások közötti kölcsönhatásoknak három formáját különböztetjük meg (Scarr és McCartney, 1983).

  • Evokatív (megidéző) interakció: Arra utal, hogy az emberek sajátos reakciókat váltanak ki másokból, részben maguk idézik elő környezetük viszonyulását. A szép emberek több pozitív szociális visszajelzést és több elismerést kapnak életük során, mint a kevésbé harmonikus voná- súak. A kedves és barátságos emberekhez többnyire mások is barátságosan viszonyulnak, a mogorva kötekedőkhöz viszont ellenségesen. A gyerek is a maga habitusával befolyásolja szülei reakcióit: a „könnyű” csecsemő több mosolyt és kedvességet vált ki, és több gondoskodást is, hiszen simulékony viselkedésével megajándékozza anyját azzal az érzéssel, hogy jól csinálja, amit csinál. A nehezen megnyugtatható baba viszont frusztrálttá teheti szüleit, bizonytalanabbá, ingerlékenyebbé, és a gondoskodás kudarca „rátaníthatja” az anyát a kevesebb dédelgetés- re. Persze az is lehetséges, hogy nyugtalanabb gyermekére a szülő több figyelmet fordít. A gyerek viselkedése ezenkívül befolyásolja szülei nevelési stílusát is: a visszafogott gyerek kevésbé kontrolláló viselkedést vált ki a szülőből, mint az aktívabb és öntörvényűbb. A gondoskodást igénylő felé több törődéssel fordulhatnak, mint az önállóbb felé. Itt kell megemlíteni azt a tényt is, hogy gyakran a gyerekek a puszta létükkel is speciális reakciókat váltanak ki környezetükből: nem mindegy, hányadiknak születtek egy testvérsorban, milyen a nemük, mennyire felelnek meg szüleik előzetes elvárásainak, kire hasonlítanak a családból.

  • Reaktív (visszaható, válaszoló) interakció: Ez a kölcsönhatásforma arra hívja fel a figyelmet, hogy ugyanaz a környezet mindenki számára más. A dohányfüstös lakás levegője erősebben károsítja az erre érzékeny gyerek szervezetét. Az intenzív ingerekre és a társas hatásokra érzékeny gyerek másképpen reagál a durva szülőkre, mint a nyugodt. A visszahúzódó és stabil környezetet igénylő gyerek zaklatottabb, kiegyensúlyozatlanabb lesz egy sokat költözködő és társaságkedvelő családban, mint az, amelyik ingerkereső beállítottságú. Az értelmesebb gyerek többet megért és hasznosít szülei műveltségéből, mint a kevésbé okos. Egy zenei tehetséggel megáldott gyerek többet tud profitálni egy zenészcsaládban, mint az, akinek nincs ilyen hajlama. Még a nagyon fiatal gyerek is az objektív körülményeket szubjektív környezetté alakítja azáltal, hogy egyes vonásokat kiemel, másokat figyelmen kívül hagy, hogy értelmezi az őt érő hatásokat. Fejlődését és személyiségét ez a szubjektív környezet formálja.

• Proaktív (előreható) interakció: A gyerekeknek, ahogy idősebbé válnak, egyre több eszközük lesz arra, hogy saját maguk alakítsák környezetüket. Egyre inkább maguk választják meg barátaikat és tevékenységeiket. A visszahúzódó gyerek inkább a számítógép vagy a tévé előtt ül, vagy más olyan elfoglaltságot keres, amiben egyedül is kedvét lelheti; a társaságot és a változatosságot kedvelő viszont inkább barátaival tölti az idejét, s ha nincsenek társasági programok, akkor szervez magának. Az emberek tehát aktívan közreműködnek abban, hogy személyiségüknek megfelelő kapcsolatokat és időtöltéseket keressenek maguknak, és így életkoruk előrehaladtával egyre inkább a saját fejlődésük kovácsolóivá válnak.