Ugrás a tartalomhoz

Pszichológia pedagógusoknak

N. Kollár Katalin, Szabó Éva (2004)

Osiris Kiadó

SZOCIALIZÁCIÓ: EGYÉN, KULTÚRA ÉS TÁRSADALOM

SZOCIALIZÁCIÓ: EGYÉN, KULTÚRA ÉS TÁRSADALOM

Az előbbi alfejezetben arról beszéltünk, hogy a gyerek már születésétől aktív formálója a saját fejlődésének azáltal, hogy szűri, szelektálja az őt ért hatásokat, értelmezi őket, sajátosan reagál rájuk, befolyásolja és maga is alakítja környezetét. Az érem másik oldala viszont, hogy minden társadalom bizonyos értelemben öntőforma, amely igyekszik a maga képére formálni a biológiai egyedet. A gyereket körülvevő környezet gondoskodásával nem csupán az újszülött túlélésének valószínűségét növeli, és nemcsak a fejlődési folyamatokat katalizálja, de nélkülözhetetlen abból a szempontból is, hogy bevezeti azegyént a kultúra egy meghatározott módjába, és mintát ad számára az emberi társadalomban való éléshez.

Ökológiai modell

Az egyén életét természetes életközegeiben szemlélő irányzat, az ökológiai megközelítés az élőhelyek egyedeinek és csoportjainak környezettel való kapcsolati mintázatát vizsgálja. E szemlélet egyik kiemelkedő alakja, Urie Bronfenbren- ner (1979, 1986) azt hangsúlyozza, hogy a fejlődés csak a teljes társas-társadalmi környezet figyelembevételével érthető meg. Nézetei szerint a társadalmi hatásoknak különböző szintjei vannak, a mindennapi rutinoktól az intézményeken keresztül a kultúra által hangsúlyozott nézetekig. Ezek a szintek rendszereket alkotnak. Négy rendszerszintet különböztet meg: a mikro-, a mezo-, az exo- és a makrorendszereket (2.3. ábra).

  • A mikrorendszer a legelemibb ökológiai szint, az egyén életét közvetlenül befolyásoló tapasztalatok világa. A fizikai környezetet és azokat a társas mintákat foglalja magában, melyekben a mindennapi rutinok zajlanak, tehát az egyén közösségi kapcsolatait. Az iskolás gyerek számára a mikrokörnyezetet elsősorban a családi közösség, a lakókörnyezet, az iskolai viszonyok és a kortárscsoport jelenti. Ez a pszichológiai szint, az interakciók és a kölcsönösen aktivált szerepek világa, a konkrét és a személyes élményeké. Ezeket a tapasztalatokat nagymértékben befolyásolják a gyereket körülvevő emberek és csoportok sajátosságai, mint például a szülők pszichológiai jellemzői, nevelési elképzelései, a gyerek kortársak között elfoglalt pozíciói, illetve a körükben eltöltött idő mennyisége is.

  • A mezorendszer a mikrorendszer elemeinek kapcsolati hálója. Amennyiben a mikrorendszer elemei kompatibilisek egymással, viszonyuk kiegyensúlyozott, és kölcsönösen elismerik egymást, a mezorendszer erős, és támogatja a gyerek fejlődését. Ezzel szemben komoly kihívást jelent a gyerek számára, ha nagyon eltérőek az elvárások, és különböznek az alapvető értékek, ha alig van kapcsolat a gyerek számára fontos helyszínek között. Különösen az okoz problémát, ha ellenségesek a viszonyok. Nem szerencsés tehát, ha a szülők keveset tudnak a gyerek iskolai dolgairól, vagy ha helytelenítik a tanárok munkáját; ha a tanároknak fogalma sincs a gyerek családi körülményeiről, ha leértékelik az otthonról hozott szokásokat, vagy ha követelményeik ütköznek a szülői elvárásokkal. Hasonlóan, megnehezíti az alkalmazkodást, ha a szülők elítélően viszonyulnak a gyerek érdeklődéséhez és barátaihoz. Azonban ha a szülők ismerik gyerekük tanítóit, ha érdeklődnek az otthonon kívüli dolgai felől, erősödik a kapcsolat. Ha a szülők vagy/és a kortárscsoport értékrendje és az általuk megkövetelt viselkedés illeszkedik az iskoláéhoz, valószínűbb, hogy segítően hatnak a gyerek fejlődésére.

2.3. ÁBRA Bronfenbrenner ökológiai modellje a gyerekre hatást gyakorló csoportokat, intézményeket és kulturális nézetrendszereket mutatja. A mezo- rendszerek a kapcsolódási pontok a mikro- rendszerek (pl. család) és exorendszerek (pl. iskola) közt

  • A fejlődő egyén közvetlen társas és fizikai környezetében lezajló interakcióit egy szélesebb társadalmi kontextus befolyásolja. Az exorend- szer azokat az intézményeket és a hatóerők azon együttesét jelenti, amelyek a mindennapi életet és a fejlődést indirekt módon befolyásolják. Ilyenek például a szülők munkahelye, az önkormányzat, a település jellege és a helyi társadalom, a tömegkommunikáció, az oktatás és nevelés társadalmi intézményei, a felnőtt életpályák lehetséges választéka stb. Ezek lehetnek a gyerek fejlődése szempontjából segítő vagy hátráltató tényezők. Például a helyi önkormányzat döntése egy közeli iskola bezárásáról vagy a játszótér helyére építhető bevásárlócentrum létesítéséről közvetve befolyásolja a gyerek fejlődését.

  • A makrorendszer nem kézzelfogható társadalmi rendszer vagy intézmény, hanem a kultúra uralkodó nézeteinek és hiedelmeinek összessége. A makrorendszer a világ működésére vonatkozó, történetileg meghatározott meggyőződések és elképzelések programozott készlete, az emberekre, szerepekre és magára a társadalomra vonatkozó alapvető előfeltevések és sztenderdek. A gyerek társadalomban betöltött szerepét és ezáltal a fejlődését is nagymértékben meghatározza kultúrájának felfogása a gyerekkorról, a gyereknevelésről, az iskolai évekről és a lehetséges jövőre vonatkozó elképzelésektől. A nyugati társadalmakban például a felsőfokú tanulmányok idejének kitolódása, az egyetemi évek alatt a családtól való elköltözés általánossá válása nem csupán a diákok igénye és nem csupán az otthontól való távoli tanulás következménye, hanem társadalmi lehetőségek, normák, elvárások, sőt divatok megnyilvánulása is.

Az ökológiai megközelítés egy modellben figyelembe tudja venni az egyén életkörülményeit és a kultúra hatásait. Felhívja a figyelmet arra, hogy a mindennapi élet tapasztalatai, tehát a mikro- rendszer minden fölötte álló rendszer függvénye is. Az egyén élete csak azok között a keretek között lehetséges, amelyeket társadalma és kultúrája határoz meg. Tehát az, hogy a gyerek mikor, hol, kivel tölti idejét, mit csinál, milyen elképzelései vannak a világról és saját magáról, kulturális hatásoktól is függ. Társadalmanként és társadalmi csoportonként változó, hogy az egyén milyen tevékenységekben vesz részt, milyen szerepviszonyokat tapasztal, milyen elvárásokkal találkozik, cselekedeteinek milyen következményei vannak, mikor és hogyan vesz részt közössége életében.

Például a hierarchikus berendezkedésű sza- moa társadalomban a magasabb rangú csoporttagok nem szólhatnak közvetlenül a sokkal lejjebb állókhoz, csak közvetítőkön keresztül. A csoportban a legalacsonyabb a kicsi gyerek státusa. így gyakori, hogy ha egy kisgyerek valamilyen problémájával szüleihez fordul, azok nem hozzá, hanem nagyobb testvéréhez intézik válaszukat, és őt szólítják fel cselekvésre (Ochs, 1981, idézi Réger, 1990).

A kultúra szerepe

A kultúrák közti különbözőséget jól érzékelhetjük, amikor egy távoli földrészre utazunk, egy olyan helyre, ami nagyon más, mint a sajátunk. Ilyenkor közvetlenül megtapasztalhatjuk, hogy minden kultúrának egyedi, a másikétól eltérő arculata van. Ha utazásunk előtt nem tájékozódtunk a mindennapi élet sajátosságairól, az ottani szokásokról, az ott élő emberekről, zavarba ejtő helyzetek sokaságával fogunk találkozni.

A hétköznapi gondolkodásban, de a tudományos megközelítésekben is a kultúra fogalmát gyakran leszűkítik és értékelő módon használják, ezáltal egyes kultúrákat mások fölé helyeznek. Manapság azonban egyre inkább teret nyer az a szemlélet, amely értékmentesnek tekinti a fogalmat. Eszerint minden történelmi kornak, népnek, népcsoportnak, sőt társadalmi rétegnek sajátos kultúrája van, amit generációról generációra hagyományoz. Vagyis ebben a jelentésében a kultúra az élet egy meghatározott módját jelenti. Ez esetben a kultúrával nem a kulturálatlanság áll szemben, hanem egy másik kultúra.

A nők öltözködését a kulturális szokások nagymértékben befolyásolják

Általánosságban kultúrának nevezzük az egyik generációról a másikra hagyományozódó anyagi és szellemi javak összességét, az életmódok sajátos mintázatát, ami többé-kevésbé állandó jelentésű szokások, magatartásminták konfigurációjából áll. Az anyagi kultúra azokból a fizikailag érzékelhető tárgyakból és alkotásokból áll, amelyeket a társadalom tagjai készítettek, használnak, és amelyeken osztoznak. Az anyagi kultúrába tartoznak a feldolgozott nyersanyagok és ásványi anyagok, a technikai eszközök, a mindennapi élet tárgyai, a gyerekjátékok, a ruhadarabok, a lakókörnyezet, a háziállatok, a gondozott kertek stb. A szellemi kultúra magában foglalja mindazokat az absztrakt, nem kézzel fogható emberi alkotásokat, elveket, melyek meghatározzák a viselkedést, a családi mintáktól mindenfajta társadalmi intézményig, az értékektől az eszmékig, a közösségek történeteitől a tudományokig. A szellemi kultúra elemei a rítusok, a nevelési szokások, a népdalok csakúgy, mint a mítoszok, a világnézetek vagy a művészetek, valamint a világra és az emberi létre vonatkozó hiedelmek és tudás.

A kultúra legfontosabb közvetítője a nyelv.

Az egyes kultúrák különböznek egymástól komplexitásukban, a hagyományoktól és a társadalom által kínált szerepektől való eltérés lehetőségében, az egyén és a közösség fontosságának hangsúlyozásában.

Minden kultúrának sajátos elképzelései vannak a világról és benne az ember helyéről, arról, hogy milyen rangja van a különböző életkorú egyéneknek, a nemek szerepéről, arról, mi fontos és mi helyes, illetve arról, hogy hogyan kell és hogyan lehet élni. Ezek az irányelvek mint hiedelmek, értékek és normák fejeződnek ki, amelyeket a fejlődő egyén születésétől fogva mint természetes és nem megkérdőjelezendő kereteket tanul meg.

A hiedelmeket a hagyományok, a hétköznapi tapasztalatok és a tudományos eredmények egyaránt befolyásolják. Ezek a tudások és hitek formálják azokat a meggyőződéseket, hogy mi lehetséges, mi valós és mi igaz. Sok minden, ami lehetetlennek tűnik az egyik kultúrában, az elképzelhető vagy természetes a másikban (pl. a Föld körülhajózása, repülőgépek alkotása, toronyházak építése vagy akár a születéstől független társadalmi státus betöltése). Saját tudásunk és elképzeléseink hátterén sokszor csodálkozunk, vagy értetlenül szemléljük korábbi kultúrák gyakorlatát: például azt, hogy a középkorban érvágással próbálták azokat a betegségeket gyógyítani, amelyekkel nem tudtak mit kezdeni, vagy hogy Kopernikuszt üldözték a tanai miatt.

A hiedelmek befolyásolják, mit tehet egy kultúrában a férfi és mit a nő, milyen szerepeket tölthetnek be a társadalomban. Gyakorlatilag a XIX. század végéig a nőkről alkotott elképzelések például nem tették lehetővé, hogy felsőfokú végzettséget szerezzenek Európában, ma viszont nagyobb a diplomás nők, mint a diplomás férfiak aránya.

Az egyén fejlődése szempontjából fontos, hogy az adott kultúrának milyen elképzelései vannak a gyerek helyéről a társadalomban (milyen életkortól számít nagynak, mikor mit tehet meg, milyen elvárásokat támasztanak vele szemben) és a gyerekkorról mint életkori szakaszról. A mai polgári kultúrában a gyerekkor kiemelt jelentőségű, védett szakasz, azonban Európában alig több mint kétszáz évvel ezelőtt is a gyerekmunka általános volt. A gyerekek gyakran bányákban, gyárakban, a felnőttekkel azonos körülmények között, napi 12 órát dolgoztak.

Az értékek egy kultúra kollektív elképzelései arról, mi jó, és mi rossz, mi helyes, és mi helytelen, mi kívánatos, és mi elutasítandó. Ezek segítenek kiértékelni a történéseket, a tárgyakat és az embereket, ezek határozzák meg, hogyan lássuk a világot. A kultúrák között nagy eltérések lehetnek az értékek vonatkozásában, ami nézeteltérésekre adhat alkalmat, ha tagjaik találkoznak. A polgári-individualisztikus értékrend például nagyra értékeli a teljesítményt és az egyéni sikereket, ezért az ilyen kultúra tagjai keresik a versengő helyzeteket, és büszkék arra, ha legyőznek másokat. Ugyanezek a szituációk egy szokás- és hagyománykövető értékrend alapján esetleg durva udvariatlanságnak minősülhetnek, mivel sértik a közösségi értékeket.

A normák viselkedési elvárások, olyan irányadók, amelyek mintát adnak az életvitelhez, és szabályozzák az együttműködést. A normák egy része előíró norma (milyen a helyes viselkedés: Moss fogat és használj dezodort! Ne az ujjaddal kavard meg a teát! Köszönj a szomszéd néninek! Tartsd be a közlekedési szabályokat!), más részük tiltó norma (milyen az elfogadhatatlan viselkedés: Ne beszélgess a tanórán! Ne köpj a padlóra! Ne lopj!). Egyes normákat kisebb közösségek definiálnak, másokat a társadalom egésze. A normák egy része íratlan szabály, egy csoport közös identitásából fakad (pl. hogyan köszönnek a tanárok diákjaiknak), más részük törvényekben lefektetett és a jog által szentesített (használhatnak-e testi fenyítést a tanárok diákjaikkal szemben).

Az egyes normák kényszerítő ereje eltérő mértékű, és megszegésüket is különböző mértékben szankcionálja a társadalom vagy a csoport: az illemszabályok vagy a szokások kevésbé kötelezőek, mint az erkölcsi szabályok vagy a törvények.

Az egyén normatanulása és a normák betartása többek között függ attól, mennyire fontos számára a közösség, hogyan neveli környezete; hogy mennyire egyértelműek és erősek a szabályok, és hogy milyen más normákkal ütköznek, ami megnehezíti a betartásukat.

Minden kultúra a saját fennállásához szükséges személyiségjegyeket támogatja. Például egy hierarchikus társadalomban a tekintélyek elfogadását, az engedelmességet preferálják, míg egy iparosodott társadalomban az önállóságot, a teljesítménymotivációt, az újításra való hajlamot. Kultúránként változó a saját személyiség, az én és a társas világ viszonyának értelmezése is. A nyugati kultúrákban az emberek saját érdekeiket hangsúlyozzák, a keleti kultúrákban a közösségekét. A nyugati emberek általában szabadnak, függetlennek tekintik magukat, értéknek tartják a másoktól való különbözőséget; míg a keleti kultúrákban általában kölcsönös függések rendszerében és szoros egymásrautaltságban látják magukat az egyének. Egy Amerikában ismert közmondás szerint „Mindig azt a kereket olajozzák meg, amelyik a legjobban csikorog”, Japánban viszont „A kiálló szöget beverik”. Ezek az eltérések megnyilvánulnak a mindennapi helyzetek értelmezésében és magyarázataiban is. Például Amerikában a rossz étvágyú, ételét félretoló gyereknek elmagyarázzák, mennyivel jobb sora van, mint afrikai társainak, Japánban viszont arra hívják fel a figyelmét, milyen szomorú lenne a földműves, ha látná, hogy a nehéz munkával megtermelt ennivalót a tányéron hagyja (Markus és Kitayama, 1991; Kunda, 2003).

A kultúrák sokféleségének megértése különösen fontos mai, globalizálódó világunkban. A kultúrák keveredése a turizmus, a média, a bevándorlások, a földrajzi mozgások, az információs háló következtében meggyorsult. A kulturális különbözőség megtapasztalása mind a társadalom, mind a csoportok, mind az egyén szintjén megnehezíti az eligazodást, és konfliktusokhoz vezethet. Mindig zavart okoz, amikor azt tapasztaljuk, hogy a másik ember vagy csoport a sajátunktól jelentősen eltérő kultúrával bír.

Egy másik kultúra megértése nehézségekbe ütközik, többek között azért is, mert a hétköznapi gondolkodásban és ítéleteinkben gyakran idegenséggel fogadjuk a mienkétől eltérő jelenségeket, elfogultak vagyunk a szokatlannal szemben. Ráadásul hajlamosak vagyunk az általunk megszokottat alapvetőnek és egyedül helyesnek tekinteni, vagyis úgy érezzük, saját életvitelünk, értékeink univerzálisak, sőt a lehető legjobbak. Az etnocentrizmus, vagyis hogy saját kultúránk által ítéljük meg az összes többit, szükségszerűen torzításokhoz vezet, különösen, ha a magunkét magasabb rendűnek tekintjük, mint a másokét. Az etnocentrizmus ellen úgy tehetünk, ha elfogadjuk, hogy kultúránk csak egy a lehetséges kultúrák közül.

A kulturális relativizmus eszméje éppen ezt emeli ki. Hívei azt állítják, hogy az emberek közti különbségek elsősorban a kulturális hagyományokban gyökereznek. Még az ember gondolkodása, észlelése, tanulási folyamatai is társadalmilag determináltak. Bár a kulturális relativizmus eszméje némiképp túlhangsúlyozza a hagyományok és szokások személyiséget befolyásoló erejét, fontos felismerése, hogy a kultúrák minden emberi megnyilvánulás értékét és jelentését meghatározzák. Az öngyilkosság például kultúrától függően lehet bűn és lehet erény is: van, ahol normasértő deviancia, máshol elmebetegség, de lehet a becsület jele is (kamikáze, harakiri, öngyilkos merénylők).

Az egyén identitásának szerves része kultúrájának mintázata. Egy másik kultúrával való folyamatos találkozás fenyegetheti mind a saját csoporttal való azonosságérzést, mind az egyén énidentitását. Éppen ezért fontos, hogy megértsük különbözőségünk gyökereit, pozitívumként tudjuk látni másságunkat, megtanuljuk tisztelni a kulturális sokszínűséget. A másik kultúra megismerése csökkentheti az idegenségtől való félelmet, át tudja alakítani az esetleges negatív megítélést, segít elfogadni a különbségeket, ezáltal csökkenti a konfliktusok valószínűségét.

A szocializáció színterei

Az egyének a kulturális mintákat társas viszonyaikon keresztül sajátítják el. Ezeknek egymáshoz való viszonyával, kapcsolódási pontjaival foglalkozik hangsúlyozottan az előzőekben bemutatott ökológiai modell. A szocializációban szerepet játszó tényezőket érdemes abból a szempontból is vizsgálni, hogy a személyiségfejlődésben mennyire jelentős szerepet töltenek be. Elsősorban a család és az egyénnel közvetlen kapcsolatban álló társadalmi csoportok közvetítik számára a világról való tudást, és ezek a csoportok azok, amelyeknek kiemelt szerepük van az önmagáról alkotott kép kialakításában is. Az egyén fejlődése során egyszerre válik társadalmi lénnyé és önálló, mindenki mástól különböző személlyé. Kultúra, társas viszonylatok, egyéni fejlődés és személyiség a szocializáció fogalmában egyesülnek. A szocializáció a társas-társadalmi érintkezések egész életen át tartó folyamata, amelyek révén az egyén bevezetődik egy adott társadalomba, miközben kialakítja személyes identitását. Az „én” tehát szocializációs termék: a „ki vagyok én” kérdésére adott válasz elválaszthatatlan a társas hatásoktól.

A szocializáció már akkor megkezdődik, amikor a még meg nem született gyerek büszke apja arról fantáziál, hogy milyen jókat fognak focizni pár év múlva fiával, vagy édesanyja merengve simogatja pocakját, azon töprengve, hogy tudja majd gyereke megvédeni magát az iskolában, ha bántani fogják. Hogy mire tanítják a gyereket, hogyan nevelik, mit várnak el tőle, egyaránt fakad a kultúrából, a konkrét társas viszonyokból és a család egyéni jellemzőiből. Ugyanakkor – mint már többször hangsúlyoztuk – mindezt befolyásolják a szocializálódó személy egyéni tulajdonságai is.

A szocializációnak alapvetően két módját különböztetjük meg: az elsődleges és a másodlagos szocializációt.

Elsődleges szocializációs folyamatnak tekintjük azt az időszakot, mely életünk első, legmeghatározóbb éveire tehető. Ez minden későbbi szocializációs folyamat bázisa. Az elsődleges szocializáció főként a családi-rokonsági kapcsolatok révén zajlik, illetve azoknak a személyeknek a közreműködésével, akikhez a gyerek kötődik. Ezek a gyerek számára különösen fontos emberek, a szignifikáns mások közvetítik és szűrik a tapasztalatokat, ő pedig átveszi nyelvüket, kategóriáikat, világértelmezésüket, alapvető normáikat, beállítódásaikat, érzelmi viszonyulásaikat. A kora gyerekkori években megtapasztalt világba az egyén beleszületik, úgy sajátítja el azt, mint az egyedüli létezőt, mint megváltoztatha- tatlant. Az ekkor tanultakat a gyerek belsővé teszi, internalizálja, ez válik önazonosságának, identitásának alapjává. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszik az érzelmi kötelék, a szignifikáns másokkal való kapcsolat személyessége, felcserélhetetlensége. Az elsődleges szocializáció legfőbb tanulási mechanizmusa az azonosulás.

Másodlagos szocializáció minden későbbi szocializációs tapasztalat, amely új valóságokkal ismerteti meg az egyént, és bevezeti a társadalom valamely új metszetébe. Az addig megtapasztalt és önazonossá tett világ kitágul. Azok a személyek, akik ebben a folyamatban kapcsolatba kerülnek az egyénnel, és hatást gyakorolnak rá, új világokkal ismertetik meg, új viszonyulásokkal. Minden olyan személy és csoport, akihez és amihez közel kerül az egyén, referenciává, vonatkoztatási keretté válik, ezáltal tágítja addigi világát, alakítja személyiségét. A másodlagos szocializációban is fontos tehát az azonosulásos tanulás, ennek szereplői azonban már nem magától értetődően adottak, nagyrészt a személy választásán múlik, kikkel kerül kiemelt viszonyba (barátok, példaképek, tanárok, szerelmek).

A gyerek a másodlagos szocializációban az ún. generalizált másikkal is azonosul (Berger és Luckmann, 1998). Tapasztalatait általánosítja, kiterjeszti mint személyektől független követelményt, aminek meg kell felelnie. A kicsi gyerek azért nem veri meg testvérét, mert a mamája haragszik rá, ha ezt teszi. Később rájön, hogy mások sem örülnek neki, ha verekszik. így válik általános szabállyá, hogy nem szabad verekedni.

Az elsődleges szocializáció helyszíneibe tehát beleszületik az egyén, személyei adottak számára. A másodlagos szocializáció helyeit viszont már megválaszthatja, és szereplői elsődlegesen az intézményekben betöltött pozíciójuk és szerepeik révén kerülnek kapcsolatba vele. Ha valamiért nem érzi jól magát egy iskolában, lehetősége van másikba iratkozni; eldöntheti, akar-e továbbtanulni, és milyen pályát választ; ha vallásos, körülnézhet, melyik egyházközösségbe akar tartozni; és addig kereshet az álláshirdetések között, amíg megfelelőt nem talál magának.

A fejlődés szempontjából a másodlagos szocializáció legfontosabb közvetítője az iskola. Ez a színtér a családi-rokoni viszonylatokhoz képest sokkal hűebben tükrözi a társadalom szerkezetét és szerepeit. A gyerek megtapasztalja, hogy egy tágabb közösségben hol van a helye, hogy egyéni tulajdonságai és képességei milyen lehetőségeket biztosítanak számára. Sikerei és kudarcai nagymértékben függenek teljesítményeitől, beilleszkedése a normák és szabályok elsajátításától. A társas környezetétől kapott visz- szajelzések alapján gazdagodik és pontosabbá válik az önmagáról alkotott képe, identitásának szerves részévé válik szerepeinek sokasága is.

A családi és az iskolai szocializáció kapcsolata • A gyerekek nagyon különböző családi háttérrel kerülnek iskolába. A családban tanultak befolyásolják a gyerek tanuláshoz való viszonyát, az érdeklődését, az órai aktivitását, az iskola intézményéhez való hozzáállását, a tekintélyek elfogadását, a feladatvégzését, a versenyhelyzetek elviselését stb. Nem mindig könnyű a pedagógusnak sem megbirkózni az elsődleges szocializáció másságából adódó nehézségekkel. A változtatáshoz azonban figyelembe kell venni, hogy új értékeket megtanítani mindig nehezebb, mint egy már meglévő értéket átvinni egy másik területre. Az iskolai szocializáció akkor igazán hatékony, ha rá tud épülni az elsődlegesre, ha elismeri annak értékeit, szokásait. A gyerek, mint már említettük, az otthonról hozott alapokat magától értetődőnek tartja, nem a lehetséges világok egyikének. Ez identitásának részét képezi. Gyakran éppen az okoz krízist a gyerek számára, hogy a másodlagos szocializációs intézmény szembesíti azzal, hogy más világok is léteznek. Különösen nagy traumát okozhat neki, ha a másodlagos szocializáció intézményei leértékelik a család világát („szegény” vagy „iskolázatlan”). Ha az elsődleges szocializáció alapjait megkérdőjelezik, elbizonytalanítják, az egyén védekezik. Minél nagyobb az eltérés a családi és az iskolai elvárások között, annál nagyobb az egyén ellenállása ez utóbbival szemben.

Azok a gyerekek, akiknek számára idegen az iskola által megkövetelt szokásrend, akik egészen más szerepviszonyokat szoktak meg otthon, akiket olyan dolgokra akarnak idegenek rávenni, melyeket egyáltalán nem tartanak vonzónak (üljön a padban, ne egye meg a másik uzsonnáját, tanuljon olyan dolgokról, amik nem érdeklik, vagy aminek nem látja be közvetlen hasznát), és akik nem tudják pontosan megfejteni a tanárok által használt nyelv jelentéseit, azok értelmi képességeiktől függetlenül is hátrányba kerülhetnek. Ez különösen kifejezett akkor, ha nem járt bölcsődébe, óvodába a gyerek. Ha tehát az iskola nem értékeli kellően, sőt alacsonyabb rendűnek állítja be azokat a szokásokat, értékeket, magatartásformákat, melyeket a gyerek otthonról hoz, és jobbnak tartott értékrendnek megfelelően át akarja nevelni, a „maga képére” kívánja formálni a gyereket, még ha a legjobb szándék is vezérli ez ügyben, nemhogy csökkenteni, de növelni fogja a gyerek ellenállását. A jó és hatékony pedagógiai gyakorlat tehát figyelembe veszi a gyerekek etno- és szocio- kulturális sajátosságait, csökkenti a család és az iskola világa közti távolságot. Ezt úgy tudja áthidalni, ha minél megértőbben viszonyul a gyerek otthoni világához, és maga is erőfeszítéseket tesz annak megismerésére és elfogadására.

Szociális tanulás – a szocializáció mechanizmusai

A szocializáció egyik fontos szerepe, hogy e folyamat során a biológiai egyén társas lénnyé válik. A szocializáció akkor a legeredményesebb, ha az egyének azért tartják be a társadalom által megkövetelt normákat, mert maguk is úgy találják, hogy ez a legjobb módja a viselkedésnek. De hogyan jön létre mindez? Hogyan tanítja rá a gyereket a környezete mindarra, amit fontosnak tart? Milyen mechanizmusok segítik a társas tanulást?

A társadalom ágensei (szülők, testvérek, pedagógusok, barátok, intézmények stb.) különböző eljárásokkal veszik rá egyedeiket az általuk követendőnek tartott alapvető viselkedési és erkölcsi szabályokra, normákra, a kulturálisan értékelt tudásra és szokásokra, a társadalom által támogatott alapvető készségek és szerepek elsajátítására. Direkt tanítással és indirekt példamutatással, nyelvi és nem nyelvi eszközökkel, szóban és írásban, szándékos és nem tudatos módon, egyéni és intézményesített formában. A felkészítés közvetett módjai közé tartozik, amikor a gyerek részt vesz a közösség életében, a felnőtt tevékenységekben. A társas együttlét minden formája tanulási folyamat is egyben. A születésnapi torta elkészítésében „segítő” kisgyerek számos általános érvényű szabályt és társas sémát is elsajátít a közös munka révén (nemcsak a konyhai teendőkre vonatkozókat, hanem a születésnapokra, az ünneplésekre, a sikertelenség elviselésére, a nemi szerepekre stb. is). Közvetetten tanít a tárgyi környezet, és nevelő szerepe van a gyerek által elcsípett társasági beszélgetéseknek is. A nemi szerepekre való felkészítés részeként például a mi kultúránkban egy lánynak babát vesznek, és dicsérik, hogy milyen szép és kedves, a fiú viszont kisautót kap, ügyességét és erejét csodálják, és rosszallóan néznek rá, ha elsírja magát. Fontos szerepe van tehát annak is, hogy mit hangsúlyoznak a gyerekkel kapcsolatban. Közvetett tanító szerepe van a hallott-látott meséknek, a tévéfilmeknek és a könyveknek is.

Közvetlen nevelés • A direkt tanítás egyik módja nyelvi úton történik. A nyelvi ráhatások egy része „programozás” abban az értelemben, hogy az életre vonatkozó alapelveket, „recepteket” tanítanak meg a gyereknek. Arra vonatkoznak, hogy milyen a világ, és milyenek benne az emberek (pl. „Az élet szép”, „Csak az a tiéd, amit megeszel”, „Ne bízz senkiben, csak magadra számíthatsz”, „A férfiak csak azt akarják”). Megmutatják, hogyan fogadtathatja el az egyén magát, és hogyan kell viselkednie általában a különböző helyzetekben („Okozz örömet másoknak!”, „Légy jó mindhalálig!”, „Soha ne add fel!”, „Ne lássák rajtad, ha valami bajod van!”, „Ne sírj, ha veszítesz valamiben!”, „Húzódj meg a háttérben, akkor nem eshet bántódásod”!).

A nyelvi ráhatások másfelől a konkrét viselkedést hivatottak szabályozni. Tiltások, felszólítások, szóbeli utasítások, iránymutatások teszik világossá a gyerek számára, hogy milyen helyzetekben mit kell, mit szabad tennie, illetve milyen a helytelen viselkedés. Például „Evés előtt moss kezet!”, „Ne káromkodj!”, „Adjál a csokidból a testvérednek is!”, „Óra alatt ne beszélgess!”, „Karácsonyra készíts ajándékot a hozzátartozóidnak!” stb. Ezek általános érvényűek, nem csupán egy konkrét szituációra értendők, tehát preventívek abban az értelemben, hogy minden hasonló helyzetre alkalmazhatóak.

A direkt tanítás másik formája a jutalmazás és büntetés. A gyerek spontán viselkedésére adott reakció, annak helybenhagyása és bátorítása, illetve helytelenítése és elutasítása megváltoztatja az előfordulás valószínűségét. Jutalomértékű lehet egy játék a szülőktől, ötös osztályzat a tanártól, de jutalmazó erejű a simogatás vagy a másik személy elismerése, mosolya is. Hasonlóan, a büntetés is lehet tárgyi és lehet szimbolikus is, a rosszallástól a javak megvonásán át („Ma nem nézhetsz tévét”) a fizikai bántalmazásig.

A jutalmazásnak és a büntetésnek nem egyforma a hatása: a büntetés, szemben a jutalmazással, szorongást vált ki, valamint a büntető személy és helyzet elkerülését. A hibákat hangsúlyozó, a diákokat többnyire szemrehányásokkal illető, kényszert alkalmazó pedagógus a tantárgytól, de sokszor a tanulástól magától is elriasztja a gyerekeket. Ezzel szemben a jutalmazó felnőtt a gyereket pozitív érzésekkel ajándékozza meg, és közelségkereső magatartást vált ki. A sokat dicsérő tanár növendékei igyekeznek kedvében járni, sokat vannak a közelében, elvárásainak szívesen eleget tesznek. Ebből az következik, hogy a jutalmazó felnőttnek több lehetősége van a befolyásolásra, mint a büntetőnek. Ráadásul jó esélye van rá, hogy a szeretetkap- csolat révén a referens hatalmát is használni tudja (lásd alább).

A viselkedésirányítás ilyen formáinak hatékonysága az időzítésen is múlik. Ha egy viselkedést meg akarunk előzni, praktikus, ha még a végrehajtása előtt adjuk a visszajelzést, különben nem elég hatékony a gátlás. Gondoljuk meg, ha például egy kisgyerek ebéd előtt sütit csen a tálból, s a szülő csak utólag, a maszatos arcából következtet a csínyére, az ekkor adott pofon valószínűleg azt eredményezi, hogy a gyerek legközelebb is megeszi a süteményt, majd utána szorongani kezd, várva a büntetést. A megerősítések akkor hatékonyak, ha azonnal követik a viselkedést, különösen, ha ehhez megokoljuk tettünket.

Mind a jutalmazás, mind a büntetés viselkedésmódosító ereje nagyobb, ha a személyek közti kapcsolat érzelemteli, növeli a többi hatalomforrás erejét – lásd alább.

Hatalom és befolyásolás • A társas befolyásolás lehetősége részben abból adódik, hogy a be- folyásolónak hatalma van a másik személy felett. French és Raven (1959) felosztása alapján a hatalom következő forrásait különböztetjük meg:

• Jutalmazó hatalom. A hatalom forrása, hogy a befolyásoló személy jutalmazni képes, illetve meg tudja védeni valamitől az egyént. A befolyásolásnak való megfelelés igénye és mértéke függ a remélt jutalom nagyságától és attól, hogy az mennyire fontos a személy számára.

  • Büntető hatalom vagy kényszerítő erő. A hatalom forrása a célszemély azon hiedelméből származik, hogy az engedelmesség elősegíti a büntetés elkerülését. A hatalom ereje a fenyegetés nagyságától függ. Ez persze nem feltétlenül jelent fizikai büntetést, a gyerek számára például jelentős mértékben kényszerítő erejű lehet szülei rosszallásának elkerülése is.

  • Referens (vonatkoztatási) hatalom. A célszemély modellként, vonatkoztatási pontként tekint a befolyásolóra. Fontosnak tartja a hasonlóságot önmaga és a befolyásoló között, hozzá méri magát, azonosul a forrással. A vonatkoztatási hatalom alapja az érzelmi kapcsolat a modell és a gyerek között.

  • Szakértői hatalom. A befolyásoló speciális tudása, szakértelme a hatalom forrása. A célszemély úgy látja, a befolyásolónak megfelelő ismeretei és hozzáértése van, ezért elfogadja iránymutatását és véleményét.

  • Legitim hatalom. A személy elfogadja, hogy a befolyásoló fölötte áll, törvényesnek, legitimnek tartja hatalmát. A hatalom forrása az a felismerés, hogy a másik embernek joga van őt befolyásolni, neki pedig kötelessége engedelmeskedni.

Bár a felsorolás némileg leegyszerűsítő, hiszen más forrásai is vannak a hatalomnak (pl. információra épülő vagy egy feladatmegosztásból, esetleg az intézményi hierarchiából fakadó stb.), ezenkívül gyakran igen nehéz szétválasztani azokat, mégis segít néhány összefüggés megértésében.

Minél több hatalomforrás áll a befolyásoló rendelkezésére, annál nagyobb az esélye a célszemély viselkedésének változtatására. A gyerek szüleinek, legalábbis kezdetben, valamennyi hatalomforrás a rendelkezésére áll. Annak ellenére, hogy ez csupán potenciális befolyásolási lehetőséget jelent, és hogy a szülők nem feltétlenül élnek minden lehetőségükkel, érthető, ha nagy a család befolyásoló ereje más szocializációs intézményekhez képest. A fejlődés során azonban egyre nagyobb lesz a kortársak szerepe, és egyre inkább ők válnak referens hatalommá a gyerek számára. így, ha például a szülő túlhangsúlyozza büntető hatalmát, valószínű, hogy a gyerek a kortárscsoport referens hatalmát fogja előnyben részesíteni vele szemben.

A hatalomforrások típusainak használata kihat a befolyásoló-befolyásolt kapcsolatára és arra is, hogy milyen mértékű és meddig érvényes a viselkedésváltozás. A jutalmazó-büntető hatalom használata, amennyiben nem párosul más hatalomforrással, vagy túlhangsúlyozzák szerepüket a nevelés során, rövid hatású. A kontrolláló személy felügyeletétől függ a kívánt viselkedés végrehajtása, és csak addig áll fenn, amíg a hatalom gyakorlója jelen van. E kettő szélsőséges formája a kényszer és a manipuláció, ahol a hatalmat gyakorló nem veszi figyelembe a másik személy érdekeit.

A referenciális hatalom szeretetkapcsolaton alapul, a viselkedésváltozást az elvárással való azonosulás idézi elő, tehát hosszabb távú a hatása.

A szakértői és a legitim hatalom elfogadása belső meggyőződésekkel kapcsolatos, a személy autonóm döntése következményeként. Ez tehát magától értetődővé teszi a kívánatos viselkedést.

Észre kell vennünk az előbbi felsorolásban a fokozatokat, a külső alkalmazkodástól a belső elfogadásig. Ennek mélyebb megértésére H. C. Kelman (1973) modelljét vehetjük alapul. O a szociális befolyásolásra való reagálás három szintjét különbözteti meg. Ezek: a behódolás, az azonosulás és az interiorizáció.

Behódolásról akkor beszélünk, ha az egyén a körülmények kényszerítő hatása alatt cselekszik, és a jutalom elérése vagy a büntetés elkerülése motiválja. Az elvárt viselkedés végrehajtásának igénye nem belülről jön, nem függ a személy vágyaitól, akaratától, értékeitől. Az ilyen viselkedésváltozás azért korlátozott érvényű, mert a befolyásolásnak való engedelmesség a kontroll függvénye. Behódoló például az a gyerek, aki csak azért nem rombolja le társa kockavárát, mert éppen jelen van az óvónéni, vagy az a felnőtt, aki a prémiumosztás előtt látványosan túlórázik.

Az azonosulás vagy identifikáció érzelmi elfogadáson alapul. A befolyásolás alanya olyan szeretne lenni, mint a befolyásoló. A viselkedésváltozás célja a pozitív énkép kialakítása és fenntartása. Az azonosulást lehet tetten érni például, amikor a gyerek hasonló hanghordozással és szavakkal oktatja ki kistestvérét, mint őt a szülei. Ez a viselkedés addig áll fenn, míg a befolyásoló személy fontos számunkra, illetve amíg más, még fontosabb személy vagy csoport elvárásával nem ütközik. Egy új, fontosabb identifikáció módosíthatja a régit, vagy a régebbi helyére léphet.

Az utánzás a szocializáció egykik egfontosabb eszköze

Az interiorizáció vagy internalizáció (belsővé tétel) esetén azért követünk másokat, mert magunk is úgy látjuk helyesnek. Fontos hatóerő a hitelesség: ha a befolyásolót szavahihetőnek, megbízhatónak tartjuk, és elfogadjuk szakértelmét, akkor értékeit beépítjük saját értékrendszerünkbe, elvárásait pedig alapvetően helyesnek ítéljük. Ilyenkor az egyén meggyőződésből teszi, amit tesz, a vélekedés vagy a viselkedésváltozás belülről fakad. Ez a legtartósabb reagálás a társas befolyásra, és nagyon ellenálló más befolyásokkal szemben. Az egyénnek, ha nem tartja be a normákat, bűntudata, lelkiismeret-furdalása támad.

Ugyanaz a viselkedés fakadhat mindhárom reagálásmódból. A behódoló azért írja meg a házi feladatát, mert fél, hogy ha nem teszi, fekete pontot kap. Az azonosulás eredményeképp viszont a gyerek általában megírja a házi feladatát, mivel apja is rendesen elvégzi feladatait, és ő szeretne az apjára hasonlítani. Aki viszont interiorizálta az elvárást, az azért ír házi feladatot, mert tudja, hogy ez neki hasznos, ennek révén tanulhat, és szükségesnek érzi ő maga is ezt a gyakorlást.

Utánzás és modellkövetés (megfigyeléses tanulás) • A szocializáció során a gyerek megtanulja, amit tanítottak neki, és amit számon kérnek tőle, de azt is megtanulja, amit nem feltétlenül szándékoztak megtanítani neki. Megfigyeléses tanulással számtalan, társadalmilag helyénvaló és helytelen viselkedést is elsajátít a gyerek. Megtanulja, hogyan kell öltözködni, rendet rakni, udvariasan beszélni a szomszédokkal, de azt is, hogy másképp kell beszélni egyes emberekkel szemtől szemben, és másképp lehet a háta mögött. A szülő megtaníthatja a gyerekének, hogy nem szabad csúnya szavakat használni, de a gyerek azt is megfigyeli és esetleg követi, ha hallja tőle a válogatott trágárságokat vezetés közben.

A megfigyeléses tanulás mechanizmusai az utánzás és a modellkövetés. A szociális tanulásnak ez a két formája nem csupán a megfelelőnem megfelelő viselkedésmódok megtanulását hozza létre, de az empátiás készség, az érzelmi viszonyulások, a társas értékek kialakításának is fontos tényezője, tehát általában a szociokultu- rális mintázatok elsajátításában is segíti a gyereket.

Egyes vizsgálati megfigyelések szerint az utánzás egyszerű, kezdetleges formája már születéskor jelen van. Az újszülött meglepően nagy arányban tükrözi a fölé hajoló felnőtt sajátos arckifejezéseit (pl. nyelvnyújtogatását, lásd Meltzoff és Moore, 1977, 1983, 1989). Ez a jelenség, illetve az a tény, hogy a főemlősöknél is megfigyelhető az utánzás, arra enged következtetni, hogy a társas tanulás biológiailag is támogatott formájáról lehet szó.

Az utánzás későbbi formái már késleltetettek (a megfigyelt viselkedéstől távoli időpontokban is felidézhetők), és tanulás eredményeképp alakulnak ki. Az utánzott viselkedés feltétele, hogy legyen egy hozzáférhető modell, figyeljen rá a gyerek, képes legyen a viselkedésére visszaemlékezni, és ne legyen túl bonyolult a viselkedés. Fontos még a motiváció, az, hogy az utánzott viselkedés révén valamilyen jutalomértékű dologhoz jut a gyerek. Ez lehet direkt megerősítés (dicsérő szavak, egy mosoly, gondozó magatartás vagy valamilyen büntetés elmaradása) vagy ún. vikariáló megerősítés, amikor a modell részesül jutalomban.

A gyerek sok mindent és számtalan embert utánozhat. Modellek lehetnek számára a szülők, a testvérek, barátok, pedagógusok, a sarki fűszeres, filmsztárok, mesehősök vagy rajzfilmfigurák is. Modellé válhat valakinek a teljes személyisége vagy számos egyén különböző vonásai (a nagyszülő spenót iránti rajongása, az imádott focista becsúszó szerelése, a legjobb barát szófordulatai stb.).

Egyes személyeket inkább követnek a gyerekek, mint másokat. A modellkövetés okai közül a legfontosabbak az érzelmi indítékok (a szeretet, illetve a félelem – ez utóbbit védekező azonosulásnak is nevezik, vagy másképpen az ag- resszorral való azonosulásnak). A modellkövetés okai még a státusirigység (a modell jutalmak birtoklója), a szociális dominancia és a szociális hatalom. Az a felnőtt is vonzó, akinek sok csokija van (státusirigység), és az is, aki csokikat osztogat (a gyerekhez képest kontrolláló helyzetű, szociális hatalma van).

A fentieken túl azt is szem előtt kell tartanunk, hogy az elsajátítás függ a kognitív képességek fejlődésétől is, nem csupán a modell és a gyerek kapcsolatának jellemzőitől. A gyerek soksok esemény megfigyelésével és az azokban való részvétellel a helyzetekre és önmagára vonatkozó sémákat alakít ki, amelyek aztán szervezik az észlelését, és a továbbiakban irányítják a viselkedését.

Ebben a fejezetben a szocializációban szerepet játszó tényezőkkel és a fejlődés általános jellemzőivel foglalkoztunk. Ezeket a kissé absztrakt szinten megfogalmazott szocializációs elveket a könyv további fejezeteiben részleteikben kibontjuk. Reményeink szerint segítenek abban, hogy a szükségszerűen egymástól mesterségesen szétválasztott jelenségeket nagyobb összefüggésekben lássa az olvasó.

KULCSFOGALMAK

szocializáció • érés • legközelebbi fejlődési zóna • epigenetikus elv • kumulatív kulturális evolúció • kanalizáló jelenségek • szenzitív periódus • kultúra • kulturális relativizmus • etnocentrizmus • szignifikáns másik • generalizált másik • behódolás • azonosulás • interiorizáció