Ugrás a tartalomhoz

A takarmányozás alapjai

Bokori József, Gundel János, Herold István, Kakuk Tibor, Kovács Gábor, Mézes Miklós, Schmidt János, Szigeti Gábor, Vincze László

Mezőgazda Kiadó

A takarmányok egyéb biológiailag aktív anyagai

A takarmányok egyéb biológiailag aktív anyagai

A takarmányok az eddigiekben ismertetett összetevők mellett olyan anyagokat is tartalmaznak, amelyek egyrészt korlátozzák azok felhasználását, másrészt javíthatják az illető takarmány hasznosulását.

Néhány esetben olyan kedvező élettani hatást tulajdonítottak egy-egy takarmányféleségnek, hogy élénkíti az állatok vérmérsékletét, nemi aktivitását, növeli a tojók tojástermelését vagy a fiatal állatok növekedését. Ez utóbbi feltételezéseket az esetek többségében szabatos állatkísérletekben nem sikerült megerősíteni és az analitikai vizsgálatok is eredménytelenül végződtek.

Ismeretlen Növekedési Faktor (UGF) és Állati Protein Faktor (APF)

Hosszú kísérleti munka eredménye, hogy a kémiailag tisztított szénhidrátokból, lipidekből, ásványi anyagokból, vitaminokból és kristályos aminosavakból összeállított, ún. szintetikus étrenden tartott patkányok, csirkék vagy tojótyúkok termelése elérte a természetes takarmánnyal etetett állatokét. A kísérletek során kiderült, hogy a szintetikus diétának bizonyos mennyiségű gabona- vagy olajosmag-darával történő kiegészítése növelte az állatok termelését, javította a tojások keltethetőségét. Különösen szembetűnő javulást észleltek mesterségesen szárított lucernaliszt vagy fűliszt adagolásakor. Minthogy hasonló vagy esetenként még jobb eredményt tapasztaltak élesztő vagy más fermentációs melléktermék etetésekor, a kezdeti lucernafaktor vagy fűfaktor elnevezéseket az átfogóbb UGF (Unindentified Growth Factor, Ismeretlen Növekedési Faktor) elnevezés váltotta fel.

Ezek természetéről, hatásmódjáról ma sem tudunk többet, szerepük és jelentőségük pedig idővel egyre csökkent, mert hatásuk csak a szintetikus diéták esetében bizonyított. Ugyanakkor a keveréktakarmányokban korábban szinte kötelezően használt lucernaliszt jelentősen csökkenti az energiaszintet.

Az állati protein faktort (APF) – minthogy kémiai összetételét nem ismerjük – ugyancsak az ismeretlen faktorok közé célszerű sorolni. Az APF-ről az 1.2.1.1. fejezetben már részletesen szóltunk.

Antinutritív anyagok

A takarmányok egy része olyan anyagokat is tartalmaz, amelyek rontják azok ízletességét, emészthetőségét, illetve hasznosítását. Ezeket összefoglalóan antinutritív hatású anyagoknak nevezik. Ezek csoportosítása történhet a kémiai sajátosságaik alapján (pl. glikozidok, alkaloidák, toxikus fehérjék stb.), de mivel egy-egy takarmány több hatóanyagot is tartalmazhat, az eredetük alapján történő csoportosítás is indokolt lehet.

Az antinutritív anyagok különlegesen érzékeny állatok esetében súlyosabb egészségkárosodást, alkalmasint halálos lefolyású mérgezést is előidézhetnek. A mérgező növények ismertetése e helyen nem célunk. Antinutritív anyagoknak ugyanis azokat a vegyületek tekintjük, amelyek elsősorban a takarmányok rendeltetésszerű felhasználását korlátozzák.

Glikozidok

Az antinutritív hatású növényi anyagok egy része a glikozidok közé tartozik, amelyek nevüket onnan kapták, hogy hatóanyaguk béta-glikozid kötéssel kapcsolódik egy vagy több monoszacharid (glükóz, fruktóz, mannóz) molekulához. A glikozidot tartalmazó növény csak akkor válik mérgezővé, amikor egy speciális enzim a hatóanyagot is tartalmazó glikánrészt a glikozidkötésből felszabadítja. Ebből következik, hogy a hidrolízist eredményező kezelések (pépesítés, áztatás) a mérgezést elősegítik, egy erélyes hőkezelés viszont a rendszerint hőérzékeny enzim inaktiválásával a toxicitást csökkenti.

Ciánglikozidok. A csonthéjas gyümölcsök magjában, elsősorban a keserű mandulában lévő amigdalinnak és a belőle képződő ciánhidrogénnek (HCN), mint elsőnek felfedezett glikozidnak ma már csak történelmi jelentősége van, mint ahogy a linamarint tartalmazó lenmag és az extrahált lenmagdara is elvesztette gyakorlati jelentőségét, amióta a festékiparban a szintetikus alapú festékek teljesen kiszorították a lenolajat, illetve az ebből készített kencét. A linamarinnal azonos felépítésű faseolunatin megtalálható néhány babfajtában (limabab, jávabab) is, de ezeket a földrészünkön nem termesztik. A még be nem érett köles szemtermésében, de méginkább a vegetatív részekben, a fiatal, zsenge, 60 cm-nél nem magasabb szudáni fűben, édes cirokban, különösen ezek sarjúnövedékében lévő glikozid, a durrin a legelő juhok és növendék marhák között okozhat tömeges megbetegedést, esetenként elhullást, azáltal, hogy a bélcsőből felszívódó ciánhidrogén bénítja a citokromoxidáz enzimet és ezáltal a szöveti légzést.

Mustárolaj-glikozidok, glükozinolátok (keresztes virágú növények antinutritív anyagai). A keresztes virágú növények – a repce, olajretek, káposztafélék stb. – szemtermése és vegetatív részei kéntartalmúak, és ezért jellegzetes szagú tioglikozidokat, összefoglaló nevükön glükozinolátokat tartalmaznak. Ezekre az is jellemző, hogy a hidrolízis során az aglukánból kénessav is szabaddá válik.

A nagyszámú, több mint 50 ismert és izolált glikozidot négy csoportba sorolhatjuk. Ezek a tiocianátok (TC), az izotiocianátok (ITC), a nitril- és a vinil-tio-oxazolidon- (VTO) származékok.

Valamennyi glikozinolát gátolja a jód beépítését a tiroxinba, amely hatás a VTO esetében a legerőteljesebb, ezért ez utóbbit progoitrinnek is nevezik. A máj és a vese működését kárósító nitrilek toxikus hatása négyszerese a TC és az ITC glikozidoknak, de az izolálás nehézségei miatt a nitrilek mennyisége az ITC frakcióban jelenik meg.

A tiroxin hiányát a szervezet a pajzsmirigy hipertrofiájával (golyvaképződéssel) igyekszik kompenzálni. Ennek ellenére az anyagcsere hanyatlik, ami elsősorban a fiatal állatok (csirkék, pipék, malacok) növekedésének feltűnő lemaradásában mutatkozik meg. A zöld repcét, takarmánykáposztát legelő vemhes anyajuhok elvetélhetnek, illetve bárányaik gyógyíthatatlan golyvával jönnek a világra. Ez utóbbi kivételével a golyvakeltő hatás jódkiegészítéssel részben ellensúlyozható.

Mint ismeretes, a repce magja jelentős mennyiségű (40–42%) olajat tartalmaz, amelynek 35–40%-a hosszú szénláncú (C22:1) erukasav, ami halízt és halszagot kölcsönöz a repceolajnak. Az utolsó évtized kutatásai tisztázták, hogy a zsírdús repcemag és a humán táplálkozásban a repceolaj használatát nemcsak az íz- és szaghiba korlátozza, hanem az is, hogy az erukasav a koleszterin anyagforgalomra gyakorolt kedvezőtlen hatásával szív- és érrendszeri megbetegedést idézhet elő.

A repce olajtartalmának és az extrahált dara magas fehérjetartalmának köszönhetően a mérsékelt égöv értékes takarmánynövénye, ezért a növénynemesítők között intenzív munka indult meg az alacsony erukasav- és glükozinolát-tartalmú fajták kinemesítésére. A törekvés mindkét irányban sikeres volt és világszerte – így hazánkban is – megindult az új, 00-ás fajták termesztése. A dupla nullás (00-ás) jelzés nem jelenti a teljes glükozinolát-mentességet, de ezek darája vagy akár a zsírdús (full-fat) repcemag azonban bizonyos határértékek között az érzékeny fiatal állatokkal is etethető.

Már régóta ismeretes, hogy a takarmánykáposzta, a zöld repce vagy más keresztes virágú zöldtakarmány tartós legeltetése a fiatal kérődzők között vérfestékvizeléssel járó megbetegedést, esetenként elhullást idéz elő. A bántalom oka egy aminosav-származék, az S-metil-cisztin-szulfoxid, ami a bendőben dimetil-szulfiddá redukálódik és ez gátolja a hemoglobin képződését. A fent említett 00-ás repcefajták megjelenése nagymértékben fokozta a bántalom gyakorlati jelentőségét és veszélyét, mert az állatok a glükozinolátban szegény, ízletes zöld repcét szívesebben fogyasztják, és sokkal többet vesznek fel belőle, mint a korábbi, magas glükozinolát-tartalmú repcéből. Legalábbis ezt bizonyítják a legújabb tapasztalatok, nevezetesen a zöld repcetáblára kijáró őzek nagyszámú, helyenként tömeges méretű, anémiára visszavezethető elhullása.

Toxikus fehérjék

A következő ismertetendő anyagokat, a proteázgátlókat és a lektineket a hüvelyes magvak antinutritív anyagai címszó alatt is tárgyalhatnánk, mert elsősorban ezekben találhatók. Fehérje természetüket mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy hőkezeléssel, a fehérje denaturálásával inaktiválhatók.

Proteázgátlók. A fehérjék enzimes bontását gátló anyagok közül a legismertebb a föcstejben lévő tripszininhibitor, amelynek feladata, hogy a hasnyálmirigy tripszinjének gátlásával a bélhám „záródásáig” elősegítse a föcstejben lévő immunglobulinok bontás nélküli felszívódását és ezáltal az újszülött állatok kolosztrális immunitásának kialakítását. A zsírdús nyers szójabab, és a hőkezelés nélküli extrahált szójadara a fiatal állatoknál feltűnő növekedési depressziót idéz elő, ami a szójababban lévő tripszininhibitorokra vezethető vissza. Ezek nem egységesek, és megfelelő fehérjeizolációs eljárásokkal több (Kunitz-, Bowman–Birk-) faktor mutatható ki, de hatásukban nincs lényeges különbség. A hasnyálmirigy váladékában lévő tripszint és kimotripszint inaktiválják, amit a szervezet úgy igyekszik kivédeni, hogy a hasnyálmirigy hipertrofizál és fokozódik a mirigy exkréciós tevékenysége, növelve ezzel az endogén fehérje- (elsősorban cisztein-) veszteséget.

A tripszininhibitorok hőérzékenyek, 10–20 percig tartó, 110 °C-os nedves kezeléssel (tósztolással, extrudálással, gőzös lapkázással stb.) a szójababban lévő lektinekkel és ureáz enzimmel együtt inaktiválhatók. A tripszingátló hatás megfelelő specifikus módszerrel TIU-értékben (Tripsin Inhibitor Unit) számszerűen is mérhető. Tudjuk, hogy a hüvelyes magvakon kívül elhanyagolható mértékben más takarmányok (pl. búzacsíra) is tartalmaznak tripszingátló anyagokat. A mindennapi gyakorlatban azonban elegendő a szójatermékek ureázaktivitásának, illetve az aktivitás megszűnésének egyszerű eszközökkel történő gyors mérése.

Lektinek vagy hemagglutininek. A kémiai felépítésük alapján a glükoproteinek közé tartozó lektinekethemagglutininnek is nevezik, mert a juh és a nyúl tripszinnel kezelt vörösvértestjeit kicsapják, agglutinálják. A lektinek nemcsak a vörösvértesteken, hanem a bélhám szénhidrátjain is megtapadnak, és ezáltal gátolják a bélhám működését, esetenként oly mértékben, hogy baktériumok inváziójára is módot adnak. A szója lektinje a szojin a proteázgátlóknál is érzékenyebb a hővel szemben és a TIU-próbával vagy urázaktivitással ellenőrzött hőkezelés a lektint is biztonsággal inaktiválja. Az étkezési babban lévő fazin még a szojinnál is toxikusabb és a nyersen etetett bab lektinje esetenként elhullással végződő megbetegedést idéz elő. A többi hüvelyes magban (borsóban, lóbabban, csicseriborsóban) is van mind lektin, mind antitripszin, de ezek nem feltétlenül igényelnek inaktiválást, bár az esetleges hőkezelés mindenképpen javítja ezeknek a takarmányoknak is az ízletességét és emészthetőségét.

Alkaloidák

Az alkaloidák, mint a nevük is mutatja, alkalikus hatású N-tartalmú anyagok, amelyek savakkal sókat képeznek. A növényi eredetű gyógyszerek és mérgek jelentős része ebbe a csoportba tartozik.

Az alkaloidák jól ismert képviselőjeként a burgonya zöld részeiben, leveleiben, szárában és magjában lévő szolanin, amelyről utóbb kiderült, hogy a glükozidok közé is sorolható, mert hidrolízise során glükóz is felszabadul. Szolanin képződik a napfényre került gumó megzöldült héjában, valamint a csírahajtásokban is. A burgonya főzésekor a szolanin kioldódik a főzővízben, és ennek leöntésével a mérgezés veszélye csökkenthető, de a mérgezés megelőzésének alapvető szabálya a kicsírázott gumókról a csírahajtások eltávolítása.

Az alkaloidatartalmú takarmányok közül a legfontosabb a fehér, a sárga és a kék virágú csillagfürt, amelyek szemtermésében lévő lupanin, lupinin, lupanidin, spartein stb. összmennyisége eléri a szem 1,5–2%-át. Szarvasmarhával, lóval történő etetése májelfajulással és sárgasággal járó lupinozist idéz elő. Az alkaloidatartalmú keserű csillagfürtöt a sertések maximálisan 5–10%-os koncentrációban hajlandók elfogyasztani, de már ebben a koncentrációban is okozott hányással, bélgyulladással járó halálos kimenetelű mérgezést. A pontyfélék nem érzékenyek a csillagfürt keserű ízével szemben, ezért a megmaradt takarmányt halakkal szokás megetetni, bár ez sem teljesen veszélytelen. Fiatal halállományokban ugyanis csontképződési zavarokat észleltek.

A viszonylag igénytelen csillagfürt igen alkalmas a homoktalajok zöldtrágyázásra. A lábon álló zöld csillagfürt juhokkal való legeltetése alkalmasint heveny lefolyású mérgezést okozhat.

A Latyrus családba tartozó hüvelyes magvakat a mediterrán országokban már évszázadok óta termesztik humán fogyasztás céljára és az ezek fogyasztásával járó idegrendszeri betegséget, a latyrizmust már ókori leírásokból is ismerjük. A korábbi évtizedekben nagy fehérjetartalmú terméséért a kisüzemekben helyenként nálunk is termesztettek szeges borsót és szegletes ledneket. Etetésük következményként a lovak gégebénulása sem volt ismeretlen. A latyrusmagvak alkaloidája (béta-amino-proprionitril, BAP) a központi idegrendszer mellett az osteoidszövetet is megbetegíti. Az osteolatyrizmus kispulykáknál perozisszerű tünetekben mutatkozik, a tojótyúk esetében viszont a tojások feltűnő deformációja figyelhető meg.

Szaponinok

A szaponinok ugyancsak a glükozidok közé sorolhatók, mert a szteránvázas vagy terpénekből felépített oldallánc 2–3 molekula glükózhoz kapcsolódik. A szaponinok csökkentik a vizes oldat felületi feszültségét és ezáltal habzást okoznak (innen származik az elnevezésük). A szaponinok erélyesen kapcsolódnak a fehérjékhez, gátolva azok felszívódását. Emellett hurutos bővérűséget okozva gátolják a bélmirigyek szekrécióját is. A felszívódott szaponin hemolízist idéz elő.

A szaponinok elterjedtek az élővilágban, kis mennyiségben a kalapos gombáktól a rovarokig igen sokfelé megtalálhatók. E helyen a lucernában lévő szaponint kell kiemelni, ami a lucernát zölden etetve a bendőben habos erjedést indíthat meg. Ehhez társul a szaponinnak a bendőreceptorokat bénító hatása, ami együttesen heveny felfúvódásra vezethet. A forró levegős lucernaliszt etetését monogasztrikus állatok esetében a zöldliszt nyersrosttartalma mellett a szaponin is behatárolja.

A lucernában lévő szaponin antinutritív hatását felismerve megkezdték a szaponintartalom szelekciós úton történő csökkenését. Ma már hazánkban is termesztenek szaponinszegény lucernát.

Tannin

A tannin a növényekben lévő polifenol-származékok gyűjtőneve. A tannin legismertebb forrása a csertölgyön a gubacsdarázs szúrása nyomán képződő gubacs, aminek vizes oldatát a tímárok évszázadok óta használják az állati bőrök kikészítésére. A növények szemtermésében, így a lóbab vastag külső burkában, a cirok és a repce magjában lévő tannin a hüvelyesek már ismertetett antinutritív anyagihoz hasonlóan védelmet jelentenek a növény számára a különböző kártevő rovarokkal szemben.

Takarmányozástani szempontból a legnagyobb jelentősége a cirok tanninjának van, amelynek tannintartalma a sötétbarna színű fajtákban eléri a 3–5%-ot, és ennek köszönhetően a vadon élő madarak sem tesznek kárt ezeknek a fajtáknak a lábon álló termésében.

A tannin a monogasztrikus állatoknál csökkenti a fehérje emészthetőségét és emellett a fehérjeburokkal körülzárt endospermium hasznosítását is. A kérődzők esetében a fehérje mérsékelt denaturálása nem jelent hátrányt, sőt mint „védett fehérje” előnyös is. Szelekciós úton mind a cirok, mind a repce tannintartalmának csökkentésére törekszenek.

Fotoszenzibilizáló anyagok

A fotoszenzibilizáló anyagok a vérrel a bőr irharétegébe jutnak és ott a pigmenttől nem védett helyeken a napfény UV-sugarainak hatására lebomlanak, miközben a sejtekből hisztamint szabadítanak fel, aminek hatására hólyagképződéssel és savókilépéssel, majd pörkösödéssel járó bőrgyulladást idéznek elő. A gyulladás különösen a szem környékén, a szutyakon, illetve a túrókarimán és a lábvégeken okoz fájdalmas elváltozásokat. A fénytől védett helyen (istállóban) már akkor megindul a gyógyulás, mielőtt a fotoszenzibilizáló anyagok kiürültek volna a szervezetből.

Fotoszenzibilizáló hatásáról a legismertebb a hajdina (pohánka). A növény mind a vegetatív részeiben, mind a szemtermésében, főleg a korpájában tartalmaz kémiailag közelebbről nem ismert anyagokat, amelyek a fagopyrizmus néven ismert betegséget idézik elő. A betegség során a bőrelváltozások mellé májelfajulásra utaló idegrendszeri tünetek is társulnak.

Fotoszenzibilizáló anyagot tartalmaz ezen kívül az útszéleken található gyomnövény, a lyukas levelű orbáncfű is.

Esetenként fényhatással összefüggő bőrgyulladást észlelhetünk a lucernát legelő vagy zöldlucernával etetett fehér bőrű hússertések között is. Az ok-okozat összefüggés bizonyított, de a hatás közvetett, mert a máj átmeneti működészavara miatt nem szűri ki a vérből a fotoszenzibilizáló hatású klorofillszármazékokat.

Növényi ösztrogének

A különböző növényekben számos olyan anyag (izoflavon-, genistein-, kumarin-, szteroidszármazék stb.) található, amelyek nőivarú állatoknál a természetes tüszőhormonhoz hasonló hatású, de tüszőérés nélküli (ál)-ivarzást idéznek elő.

Elterjedtségük ellenére jelenlétükről csak ritkán veszünk tudomást, mert a mindennapos takarmányokban csak igen kis koncentrációban találhatók, és ebben a kis mennyiségben inkább előnyösek, mint károsak.

Csillapíthatatlan álivarzást és azt követő meddőséget juhok között, Ausztráliában észleltek, az ott őshonos földben termő here (Trifolium subterranum) legeltetése után. Elvétve nálunk is megfigyeltek tömeges álivarzást zöldlucernát legelő üszők között, de fitoösztrogén anyagok által okozott probléma nagyobb arányban csak a ’70-es évek elején fordult elő, a fuzáriumos kukoricával etetett süldők és kocák között. Mint ismeretes, a fuzáriumgombák által termelt toxinok közül az F2-toxin (zearalenol) ösztrogén hatású. Ez magyarázatot ad arra is, hogy amíg az egyik lucernatábláról betakarított zöldlucerna nem volt ösztrogén hatású, addig egy másik táblán lévő, levélpenésszel fertőzött lucerna ösztrogén aktivitással bírt.

Somkórómérgezés

A talajjal szemben igénytelen, viszont jelentős mennyiségű zöldtömeget adó somkóró termesztése hazánkban sohasem volt számottevő. A fehér virágú somkóróban lévő kumarin igen kellemes illatú, de feltehetően éppen az átható szaga miatt a somkórót az állatok nem szívesen, csak szoktatás után fogyasztják.

A befülledt vagy rosszul erjedt somkóró kumarinjából képződő kumarol a szarvasmarhában és a lovakban mérgezést okozhat (lásd az 1.6.2.4. fejezetet).

A szintetikus úton előállított dikumarol a hatóanyaga a rágcsálóirtóknak. Az íztelen, szagtalan hatóanyag csak tartós fogyasztás után okoz megbetegedést, ekkora azonban az állatok nagy része felvette már a halálos adagot.

Antivitaminok

A különböző takarmányok nemcsak vitaminok forrásai, de esetenként olyan anyagokat is tartalmazhatnak, amelyek gátolják a vitaminok hatását. Hatásmódjuk alapján ezeket három csoportba sorolhatjuk: az első csoportba azok tartoznak, amelyek kémiai szerkezete hasonlít valamelyik vitaminhoz és kompetitív (versengő) gátlás útján beépülnek a vitamin helyett az enzimbe. Ily módon fejti ki K-vitamin-ellenes hatását a befülledt somkóróban képződő, fent említett dikumarol vagy a gyógyszerként széles körben használatos szulfonamid-, illetve trimetoprim-származékok, amelyek a baktériumok szaporodásához feltétlenül szükséges para-amino-benzoésav, illetve folsav helyére épülnek be. Tiamin-antagonista vegyületet tartalmaz és ezúton okoz vitaminhiányt a lovak és marhák között a páfrány, a sasharaszt, a zsurlófélék, és ezen túl még néhány keresztes virágú növény etetése. Nikotinsav-ellenes hatású anyagot mutattak ki néhány külföldön termelt cirokfajból és részben a kukoricából is. A lenmagdara viszont piridoxin-antagonista vegyületet tartalmaz.

Az antivitamin hatású anyagok másik csoportja elbontja a vitaminokat. A levágott zöldtakarmányokban lévő karotin nagy része a beszáradásig néhány óra alatt UV-sugárzás nélkül is elbomlik a növényekben lévő és szabaddá vált karotináz enzim hatására. Az édesvízi halak testszövete hőlabilis tiamináz enzimet tartalmaz, és ennek következtében a nyers halhulladékkal etetett prémes húsevők között korábban gyakran lépett fel tiaminhiány-betegség. A teljesség kedvéért itt említjük meg, hogy tiaminázt termel az emberek bélcsövében vagy a kérődzők bendőjében élő baktériumok egy része, és ha egy hirtelen takarmányváltozás következtében felborul a bendő normális mikroflórája, az módot ad tiaminbontók elszaporodására, és elhullással is járó heveny tiaminhiány kialakulására.

Az antivitaminok harmadik csoportjába sorolhatjuk a nyers tojásfehérjében lévő avidint, amely kovalens kötéssel köti meg a takarmányokban lévő biotint, de ehhez hasonló fehérjét (streptavidint) termel néhány, az alomban található szaprofita Streptomymices gomba is.

Nitrát-, nitrittartalom

A növények a fehérjeszintézisükhöz a nitrogént zömében nitrátok formájában veszik fel, és amíg többlépcsős folyamatban a fehérjeszintézis meg nem indul, a nitrát a növények természetes összetevője. A növények NO3-tartalma, a nitrát felszívódása és beépülése a talaj N-ellátottságától (műtrágyaadag, szervestrágyázás vagy hígtrágyázás), nemkülönben a növények fejlődését, fehérjeszintézisét befolyásoló tényezőktől (napfény, csapadék, herbicidek stb.) függően széles határértékek között változik. Ezen belül lényeges különbség van az egyes növények nitrátakkumuláló képességében is. Az élen a keresztes virágúak állnak, ezeket követik a gabonafélék közül a zab, majd az árpa, a szudáni fű, a tifon és a cukorcirok.

A réti fű 0,1–0,3%-os nitráttartalmával szemben a zab 0,5% NO3-ot tartalmaz, de a keresztes virágúakban és néhány gyomnövényben ez az arány elérheti vagy meghaladhatja az 1,0%-ot is.

A kérődzők bendőjében a redukáló viszonyok (viszonylag jelentős a H2-koncentráció) következtében a takarmányokkal a bendőbe jutó nitrát nitriten keresztül ammóniává redukálódik, amit a bendő mikrobái felhasználhatnak fehérjeszintézisükhöz. Bizonyos körülmények között ugyanakkor a nitrit a bendőből felszívódhat és a vérkeringésbe jutva a hemoglobin két vegyértékű vasát három vegyértékűvé oxidálja. A kialakult állapotot methemoglobinémiának nevezzük. Az ilyen vér az oxigéntranszportra alkalmatlanná válik, mert a methemoglobinémiás vérben lévő hemin nem adja le az O2-t. A nitrát-, nitritmérgezéssel kapcsolatban számtalan a bizonytalansági tényező. Így a szénában vagy a zöldtakarmányokban lévő NO3 toxikusabb, mint a hasonló mennyiségű NaNO3.

Sok esetben a hirtelen takarmányváltozás hibáztatható a mérgezésért, de arra is van adat, hogy a folyamatos etetés során lép fel a heveny nitritmérgezés annak következében, hogy a bendőben kialakul egy nitrifikáló bendőflóra. Széles körű tapasztalat igazolja, hogy a kaszálás után befülledt zöldtakarmány gyakrabban idéz elő methemoglobinémiát, mint a frissen etetett, amit azzal magyaráznak, hogy a nitráttartalom egy része már a fülledés közben nitritté redukálódik.

A faji különbségekkel is számolni kell, mert a juhok kevésbé érzékenyek, mint a növendék marhák. Alkalmasint a kisüzemi viszonyok között tartott malacok és süldők methemoglobinémiájával is találkozunk. A sertések esetében okként a bujafoltokon nőtt zöld magasabb nitráttartalma ritkán jön számításba, és legtöbbször a moslékos etetéshez felhasznált kútvíz magas nitrátkoncentrációja tehető felelőssé (lásd a csecsemők ún. „kékbetegség”-ét) a mérgezésért.