Ugrás a tartalomhoz

A takarmányozás alapjai

Bokori József, Gundel János, Herold István, Kakuk Tibor, Kovács Gábor, Mézes Miklós, Schmidt János, Szigeti Gábor, Vincze László

Mezőgazda Kiadó

A sertés emésztésének sajátosságai

A sertés emésztésének sajátosságai

A mindenevő (omnivora) sertés emésztése a gyomor nyelőcsői részében folyó kezdetleges szénhidrátemésztés és a vastagbélben lejátszódó cellulózbontás folytán egyesíti a kérődző és nem kérődző állatfajok emésztésének a főbb jellemzőit.

Anatómiailag emésztőszervei úgy alakultak, hogy emésztőcsöve mind a növényi, mind az állati eredetű takarmányokat megemészti. Ezért a törzsfejlődés során a sertés emésztőcsöve rövidebbé, befogadóképessége kisebbé vált (2.5. ábra). Ez a háziasítással és az intenzív tartással csak tovább fokozódott. A sertés emésztőcsövének relatív és abszolút befogadóképességét a 2.1. táblázatban adtuk meg.

2.5. ábra - A sertés gyomra (Kovács Gy., 1967) 1. nyelőcső, 2. nyelőcsői részlet, 3. cardiamirigyek, 3a. diverticulum, 4. fundusmirigyek tájéka, 5. pilorusmirigyek tájéka

kepek/2.5.png


A száj felépítése a túrókarima, valamint a jól izmolt, hosszú, keskeny, apró szemölcsökkel és sok ízlelőbimbóval borított nyelve révén tér el a többi állatétól. Aránylag nagy (6–8 literes), együregű, összetett gyomrára jellemző a nyelőcső tölcsérszerű benyílásánál kialakult tágulat, amelynek a nyálkahártyáját a nyelőcső szomszédságában, elszarusodásra nem hajlamos, mirigy nélküli laphám borítja, és szívós nyálka fedi (a fekély helye). Éles határral elkülönül a gyomornyálkahártya, mirigyeket is tartalmazó oesophagealis, alapi és pylorusi részétől. A gyomor a kb. 24 m hosszú vékonybélben folytatódik, ami a csípőbéllel csap alakjában a tág vakbélbe nyílik. A vakbélből kiinduló 3–4 m hosszú remesebél spirális koronggá csavarodott. Ezt követi a rövid és zsírba ágyazott végbél. Jól fejlett és zsírral bőven átszőtt hasnyálmirigye van, aminek a kivezetőcsöve 15 cm-nyire, az epevezető mögött nyílik az epésbélbe.

Emésztés-élettani szempontból a többi állatfajétól számos tekintetben eltérő volta, a sertéstartásban meghonosodott tartási és takarmányozási technológiák bevezetésének helyes értelmezése és kivitelezése miatt szükségszerű áttekinteni a sertés emésztésének néhány élettani sajátosságát.

Malac. A szopós malacok fejlődési erélye igen nagy, hiszen egyhetes korára már megkétszerezi a születési súlyát. Ennek ellenére a nagy biológiai értékű kocatej számukra ideális és összetételében is felülmúlja bármely tápszer táplálóértékét. Az élet első heteiben emésztőenzimjeinek az aktivitása tökéletesen megfelel a tejemésztés igényeinek.

A malac szénhidrát emésztése. A szopós malac energiaszükségletét a tejzsír mellett a tejcukor (laktóz) emésztésével elégíti ki. Ennek emésztése már a gyomorban megkezdődik a laktobacilusok és a bifidobaktériumok tevékenysége által. A tejcukorból szerves savak keletkeznek, amelyek kb. 80–90%-át a tejsav teszi ki. Ez a folyamat 4–5 hetes korban, amikor a jelentősebb sósavszekréció megindul, a gyomor nyelőcsői részére korlátozódik. A gyomoremésztést elkerülő tejcukor-molekulák a vékonybélbe jutnak és ott, a termelődött laktáz hatására hidrolizálnak.

Az első élethetekben, megfelelő enzim hiányában a répacukor és a malátacukor emésztése nem kielégítő. A vékonybél szacharáz- és maltázaktivitása ugyanis csak 6–8 hetes korban válik igazán hatékonnyá.

A hasnyálmirigy amilázaktivitása az első 3–4 hétben ugyancsak nem számottevő, ami azt jelenti, hogy ebben az időszakban nem adhatunk a malacnak keményítőtartalmú tápot, mert az nem emésztődik meg. A keményítő a vastagbélbe jut, ahol a baktériumos fermentáció hatására keletkező szerves savak, ozmotikus úton hasmenést okoznak. A keményítőemésztést csak a 6. héttől termelődő pankreász-amiláz nagyobb aktivitása teszi lehetővé.

A malac fehérjeemésztése. A négyhetesnél fiatalabb malac gyomrában achlorydria van, vagyis ebben a korban a szabad sósav hiánya a gyomorban fiziológiás jelenség. Ilyenkor a gyomor pH-ja a kolosztruméhoz hasonló, pH 5,2–5,3 között van. Ezt követően a gyomorban megtelepedő tejsavbaktériumok tevékenysége folytán ez az érték pH 3,5–5,0 körülire csökken, amit főleg a termelődött tejsav okoz. Mivel a tejsav gyengébb sav mint a sósav, a védőgát szerepét csak részben tudja betölteni a környezetből felvett koliform baktériumokkal szemben. Az igazi védőhatás csak az ötödik héttől kezdődik a sósavtermelés intenzív beindulásával, ami természetesen a választás idejétől is függ.

Mivel fiatal korban a pepszintermelés még elhanyagolható, a sósavra sincs szükség. A tejtáplálás alatt a gyomorba kerülő kazein alvasztása, kicsapódása a malac gyomrában is bőségesen termelődő rennin hatására megy végbe. Az ehhez szükséges 4 körüli pH-t a gyomorban termelődő tejsav ki tudja alakítani. A rennin hatása után a kimotripszin fejezi be a fehérjebontást, ami az 1–5 hetes malacokban akár 95 százalékos fehérjeemészthetőséget is eredményezhet. A pankreászenzimek közül a kimotripszin aktivitása a születéstől fokozatosan nő és a korral tovább erősödik. A tripszintermelés viszont csak az első hónap után nő ugrásszerűen.

A malac zsíremésztése. A lipidekben gazdag kocatej a malac energiaigényének közel 60%-át fedezi. Szerencsére az alapvető energiaforrást biztosító kocatej jól emésztődik, zsírjának emésztési együtthatója ebben az időszakban meghaladja a 90–95%-ot. Ez köszönhető egyrészt a zsír igen finom eloszlásának, másrészt a hasnyálmirigy-váladék már a 3. élethétben is megfelelő lipázaktivitásának. A nem tej eredetű zsírok emésztése természetesen gyengébb, mint ahogyan gyengébb a zsíremésztés a malac elválasztását követően is. Ennek több oka van. Egyrészt a választott malac ritkábban vesz fel táplálékot, és emiatt az emésztőcső relatív teltsége is rontja az emésztési folyamatokat. Másrészt a takarmány zsírja kevésbé emulgeált állapotban kerül emésztésre.

Szintén nem kedvez a zsíremésztésnek a vékonybélben ekkor uralkodó, gyakran pH 6 körüli vegyhatás, ami nem segíti elő a zsírsavak emulgeálását sem. Végül ebben a korban ugyancsak hátráltatja a zsíremésztést a takarmány nagy Ca-tartalma. A kihasználás függ még a tápszerben használt zsír minőségétől is. Nevezetesen a több telítetlen zsírsavat tartalmazó zsírok jobban emésztődnek, mint amelyekben sok telített zsírsav van.

A malac fehérje-, szénhidrát- és zsírbontó enzimjeinek az életkorral kapcsolatos változását külföldi és hazai kutatások eredményei alapján a 2.2. táblázatban szemléltetjük.

2.2. táblázat. A fehérje-, szénhidrát- és zsírbontó enzimek aktivitásának változása az életkorral malacban (Részben Kutas és mtsai, 1973)

Atáblázat adataiból megállapítható, hogy újszülött malacban a fehérjeemésztés elsősorban a kimotripszin, majd később a tripszin hatására megy végbe. A szénhidrátbontó enzimek közül ekkor a laktáznak jelentős az aktivitása. A 3. héttől ugyancsak jelentős lipázaktivitás figyelhető meg. Afiatal malac emésztésében tehát a kimotripszin, laktáz, majd a 3. héttől a lipáz enzimhármas dominál. Az újszülöttben ugyanakkor hiányzik a sósavas pepszin, az amiláz és a szacharáz, bár legutóbb kimutatták, hogy kevés sósav már 1–2 héttel a születés után is termelődik.

Kifejlett állat. A sertés takarmányát az ajkak, a metsző- és szemfogak segítségével veszi fel, majd mérsékelt rágás után az állkapocs, a nyelvizmok és a szájfenék izmainak az igénybevételével nyeli le. A takarmány emésztése a takarmányfelvételtől és -minőségtől függően termelődő napi 10–15 liternyi nyálban található amiláz hatására indul meg. Az amiláz optimális (pH 6,8–7,0) kémhatás mellett a keményítőt maltózra és dextrinre bontja.

A torokizmok és a nyelőcső reflexes összehúzódása által a sertés gyomrába juttatott tartalom jellegzetes módon egymásra rétegződik és a perisztaltikus mozgások alatt sem keveredik tökéletesen. A tartalomnak az epésbélbe történő átjutása a gyomor teltségétől és a tartalom minőségétől, valamint az epésbélben levő érző receptorok szabályozó mechanizmusától függően folyamatosan vagy szakaszosan történik.

A gyomoremésztés a kardiális, a fundusi és a pylorusi nyálkahártyában termelődő, eltérő tulajdonságú nedvek hatására indul meg. Közülük a fundusmirigyek által termelt pepszinogén-A és -D a legfontosabbak, amely enzimek az ugyancsak ott termelődő sósav hatására pepszin-A-váés D-vé alakulnak. Az utóbbi, valamint a katepszin és kitináz az erősen savanyú (pH 2) közegben a fehérjék hidrolízisét végzik. A gyomornedv elválasztása a többi emlőséhez hasonló mechanizmus alapján történik, de a hormonális szabályozásban jelentős szerepet játszik sertésben a gyomornyálkahártya által termelt gasztrin is, ami a fundusmirigyek fősejtjei által termelt sósav kiválasztását serkenti.

A bélemésztést az epével és a bélnedvvel közösen a hasnyál végzi. A sertés epés- és éhbélnyálkahártya mirigyeiben termelődő bélnedv legfontosabb enzimjei a szacharáz, a laktáz, a maltáz, a dipeptidáz és az enterokináz, amelyek a cukrokat és a fehérjéket bontják. A hasnyálmirigy által bőségesen termelt enzimeknek (tripszin, kimotripszin, alfa-amiláz, peptidázok, észteráz és lipáz) a fehérjék, a szénhidrátok és a zsírok emésztésében van meghatározó szerepük. A hasnyálban található hidrogén-karbonát semlegesíti a savi kémhatású chymust és gondoskodik arról, hogy annak pH-ja az említett enzimek aktivitásához szükséges optimális 6,5–9,0 közötti tartományban legyen.

A hasnyál és benne az enzimek termelését a takarmányozás jelentősen befolyásolja. Sok keményítőt tartalmazó takarmány fokozza az alfa-amiláz, a fehérjében gazdag takarmány pedig a kimotripszin aktivitását. A lipáz-aktivitás a takarmány zsírtartalmával párhuzamosan változik. A környezeti tényezők közül elsősorban a hőmérsékletnek van jelentős szerepe az említett enzimek termelésére. A folyamatosan termelődő és ciklikusan az epésbélbe ürülő epe hatékonysága az epesavtartalomtól függ. A utóbbi emulgeálja a zsírsavakat és aktiválja a zsírbontó enzimeket. Napi mennyisége 7–8 hónapos korban elérheti a 6–8 litert.

A táplálóanyagok lebontási termékei, éppúgy, mint az ásványi sók és a víz jelentős része a vékonybél jellegzetes bélbolyhai által képzett nagy (10–15 m2-nyi) nyálkahártya-felületről, diffúzió és aktív transzport útján szívódnak fel.

A vastagbelekben folyó mikrobiális fermentációt a baktériumok által termelt enzimek végzik. A vakbélben a bélflóra tevékenysége folytán némi fehérjeemésztés is folyik, elsősorban azonban a vékonybélemésztésnek ellenálló táplálóanyagok, mindenekelőtt a cellulóz bontása történik benne, ami a remesebélben még aktívabban tovább folytatódik.

A bakteriális bontás fő termékei az illó zsírsavak, amelyek a béltartalom kémhatását enyhén savanyítva megakadályozzák a vastagbelekbe is eljutó vagy a bélnyálkahártyából származó fehérjék és bomlástermékeik (aminosavak) rothadását, és ezekből aminok és egyéb toxikus anyagok keletkezését. Az illó zsírsavak egy része már a nyálkahártya hámsejtjeiben metabolizálódik, nagyobb részük azonban felszívódva a szöveti sejtekbe jut, ahol az oxidációs folyamatokban energiaforrásként értékesül. A vastagbelekben a nyálkaelválasztás mellett számos kation és a víz jelentős felszívódása következik be. Az utóbbi eredményezi a bélsár sajátos konzisztenciáját.