Ugrás a tartalomhoz

A takarmányozás alapjai

Bokori József, Gundel János, Herold István, Kakuk Tibor, Kovács Gábor, Mézes Miklós, Schmidt János, Szigeti Gábor, Vincze László

Mezőgazda Kiadó

3. fejezet - A takarmányok táplálóanyagainak átalakulása az állat szervezetében

3. fejezet - A takarmányok táplálóanyagainak átalakulása az állat szervezetében

Az emésztőcsőből felszívódó táplálóanyagokat az állatok a közbülső (intermedier) anyagcserében bonyolult biokémiai reakciók sorozatával használják fel az életfenntartás és a termelés energiaszükségletének fedezésére, továbbá a termékeket felépítő táplálóanyagok szintéziséhez.

A felszívódó táplálóanyagok között vannak olyanok, amelyeket az állatok az intermedier anyagcserében nem tudnak más táplálóanyagokból endogén szintézissel előállítani, amelyek tekintetében tehát a takarmányokra szorulnak (pl. esszenciális aminosavak, esszenciális zsírsavak, egyes vitaminok stb.) és vannak olyanok is, amelyeket – ha nem tartalmaz belőlük elegendőt a takarmány – az állatok a közbülső anyagcserében a szükségletet kielégítő mennyiségben elő tudják állítani.

A közbülső anyagcsere vizsgálatára szolgáló módszerek két alapvető csoportba sorolhatók. Az egyikbe azok az eljárások tartoznak, amelyekkel egy-egy táplálóanyag útját követjük nyomon a szervezetben a felszívódástól a felhasználódásig. A biokémia vizsgálati módszereiben bekövetkezett jelentős fejlődés napjainkban már a részfolyamatok többségének megismerését is lehetővé teszi, ugyanakkor azonban ilyen módon az anyagcserének csak egy kis területére nyerünk bepillantást.

A vizsgálati módszerek másik csoportjába tartózó eljárásokkal nem egy-egy táplálóanyag, hanem egy táplálóanyag-csoport hasznosulását vizsgáljuk. Így pl. vizsgálhatjuk a N-tartalmú vagy a C-tartalmú táplálóanyagok forgalmát vagy az energiaforgalmat. Ebben az esetben kevésbé részletes, de átfogóbb képet kapunk az intermedier anyagcseréről. Abban az esetben, amikor valamely takarmánynak a fehérje- vagy az energiaértékét kívánjuk megállapítani – ami gyakori cél a takarmányozási kutatásokban – úgy ez utóbbit, az átfogóbb vizsgálati módszert választjuk.

Az energiaforgalom

Az állati szervezetben zajló valamennyi életfolyamat energiafelhasználással jár. Az ehhez szükséges energiát a szervezet a takarmánnyal felvett szerves táplálóanyagokból fedezi. A takarmánnyal felvett energia részben az állati szervezet hőháztartásának fenntartására, az állati termékek előállítására és reprodukcióra használódik fel, egy része pedig kihasználatlanul távozik a szervezetből.

A felvett és a szervezetből távozó energia mérése és összevetése adja az energiamérleget, amely az állati szervezetben zajló energetikai folyamatok egyenlegét fejezi ki. Az energiafelvétel és leadás között azonban bonyolult biokémiai folyamatok, energetikai változások zajlanak. E folyamatok összességét nevezzük a takarmányozástanban energiaforgalomnak.

Az energia absztrakt fogalom, amelynek csak eltérő megnyilvánulási formáit – mint pl. kémiai, mechanikai, hőenergiát – ismerjük. Mérésére szolgáló egység a joule (J), amely a korábban használt egységet, a kalóriát váltotta fel. A takarmányozástanban a joule többszöröseit használjuk.

Ezek az egységek:

kilojoule (kJ): 1 kJ = 1000 J = 103 J

megajoule (MJ): 1 MJ = 1000 kJ = 103 kJ

gigajoule (GJ): 1 GJ = 1000 MJ = 103 MJ

A korábban használt egységet, a kalóriát a következő kulcsszámok felhasználásával számolhatjuk át:

1 cal = 4,184 J

1 J = 0,239 cal

1 kcal = 4,184 kJ

1 kJ = 0,239 kcal

1 Mcal = 4,184 MJ

1 MJ = 0,239 Mcal

A bioenergetika alapjait Lavoisier és Laplace vetették meg. Már 1780-ban megállapították, hogy az állati szervezet a táplálóanyagok lassú elégetése, oxidációja során jut energiához. A képződött energia megegyezik a táplálóanyagok égéshőjével. A termodinamika I. fő tétele, amelyet Mayer a XIX. század közepén fogalmazott meg, megerősítette Lavoisier és Laplace bioenergetikai megállapítását. A termodinamika I. fő tétele ugyanis azt mondja ki, hogy az energia nem vész el és nem keletkezik, hanem az egyes energiaformák egymásba átalakulhatnak, de ezek összege mindig állandó. Csak később, a termodinamika második fő törvényének felfedezése nyomán vált ismertté, hogy a különböző energiák átalakulása során hasznos munkavégzésre nem használható hő is keletkezik, és hogy a munkavégzésre alkalmas hő energiapotenciálja folyamatosan csökken, mert a hő a környezetével való kiegyenlítődésre törekszik.

A termodinamika fő tételei természetesen az állati szervezetben lejátszódó energetikai folyamatokra is érvényesek. Az I. fő tétel érvényességét igazolja pl., hogy az állati szervezetbe retencióként beépített, a termékképzéshez felhasznált, valamint a szervezetből hőveszteség formájában, illetve a vizelettel és a bélsárral eltávozó energia összege megegyezik az elfogyasztott takarmány energiatartalmával.

A takarmányok táplálóanyagainak oxidációja az élő szervezetben hőtermelést eredményez. A szervezet azonban a hőenergián túl kémiai és fizikai munkavégzésre alkalmas szabad energiát is igényel. Erre szolgálnak az energiatároló és közvetítő vegyületek, az ún. energiamediátorok, amelyek a kémiai reakciók során felszabaduló energiát felveszik, tárolják és adott szituációban azt átadják.

Az energiamediátorok közül legjelentősebb az ATP (adenozintrifoszfát). Az ATP-képződés és lebontás energiamérlege több tényezőtől függ. Az elmúlt évtizedben végzett kutatások eredményei alapján 52–56 kJ-nak adják meg egy mol ATP munkavégző energiáját. Az energiatároló vegyületek energiájának módosítása azonban az állati termelés energetikai hatékonyságának megítélését lényegileg nem változtatja meg.

Az ATP formájában történő energiatárolás korlátozott. A felesleges energia glikogén vagy nagyobb mennyiségben zsír formájában tárolódik. Az energiatárolás sajátos formája az izmokban raktározódó kreatinfoszfát, amely gyorsan mobilizálható energiaforrást jelent.

Az állat szervezetében a takarmány szénhidrát, zsír és fehérje molekuláiból képződik energia. E három energiaszolgáltató vegyületcsoport intermedier anyagcseréje disszimilációs (lebontó), illetve katabolikus és asszimilációs (építő, tároló), illetve anabolikus folyamatokból áll. Az anyagcsere a szervezetben folyamatos, amelynek során a katabolikus és anabolikus folyamatok egyszerre, egy időben játszódnak le. Az energiafolyamatok dinamizmusának mérése rendkívül nehéz, mert a folyamatok csak didaktikus szempontból különíthetők el.

A takarmányenergia átalakulása a szervezetben

A bruttó energia

Az állatok energiaforrását a takarmánnyal felvett táplálóanyagok (szénhidrátok, fehérjék, zsírok) energiája jelenti. A takarmány összes energiatartalmát (E) az égéshővel vagy bruttó energiával (BE = bruttó energy, GE = gross energy) fejezzük ki. Ezt az értéket vagy bombakaloriméterrel mérhetjük vagy a kémiai alkotók égéshőjének összegezésével az analízisadatokból számíthatjuk ki.

Pontos adathoz a kalorimetriás méréssel jutunk, mert a takarmányok bruttó energiája azonos az égéshővel. Az égéshő meghatározására szolgáló bombakaloriméter egy kemény fémből álló belső kamra, ahol a gyors égetést (robbantást) végezzük. Ezt egy vízköpeny veszi körül, amelyet légmentes szigetelő burok zár el a környezettől. A mérést úgy végezzük, hogy a takarmányból 0,5–1 g-ot pontosan bemérünk és belőle egy prés segítségével pasztillát készítünk. A pasztillában egy ismert hőértékű fémhuzalt helyezünk el.

Ezt követően a pasztilla egy kvarctégelybe kerül, majd a benne levő fémhuzalt, az elektródához erősítjük. A bombába 5 ml desztillált vizet teszünk, amely a robbantáskor (a pasztilla elégetésekor) keletkezett gázok elnyelésére szolgál. A bombát nyomás alatt oxigénnel töltjük fel, majd légmentesen lezárjuk. Az áramkör zárása után a robbanás bekövetkezik és a vizsgált anyag tökéletesen elég. A vízköpeny hőmérséklete az égéshővel arányosan növekedik. A vízhőmérséklet növekedése 12–15 perc alatt éri el a maximumot, a leolvasást ekkor kell elvégezni.

A bombakaloriméter termokapacitását a mérés előtt meg kell határozni. Termokapacitás alatt azt értjük, hogy 1 °C vízhőmérséklet növekedés hány kalória, illetve joule értékű anyag elégetésekor következik be. Ezt benzoesav elégetésével szokták végezni, amelynek égéshője ismert (26,46 kJ/g). A bombakaloriméter termokapacitása és a robbantáskor mért hőnövekmény alapján a vizsgált takarmány bruttó energiája kiszámítható. A bombakaloriméter minden biológiai anyag égéshőjének mérésére alkalmas készülék.

Az egyes szerves vegyületek bruttó energiatartalma változó. A glukóz 15,6; a keményítő 17,7; a cellulóz 17,5 kJ/g bruttó energiát tartalmaznak. A zsírok közül a vaj 38,5; a növényi olajok 39,0 kJ/g bruttó energiával rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy a zsírok energiaértéke 2–2,5-szerese a szénhidrátokénak. A fehérjék bruttó energiatartalma is meghaladja a szénhidrátokét. A takarmányt alkotó táplálóanyagok égéshőjének ismeretében a takarmány bruttó energiatartalma kiszámítható. Ehhez a szakirodalomban több regressziós összefüggés áll rendelkezésre. Schiemann és munkatársai (1971) a következő összefüggéseket javasolják a bruttó energiatartalom kiszámítására:

BE, kJ/kg szárazanyag = 23,9 · x1 + 39,8 · x2 + 20,1 · x3 + 17,5 · x4

ahol:

x 1 = nyersfehérje, g/kg szárazanyag,

x 2 = nyerszsír, g/kg szárazanyag,

x 3 = nyersrost, g/kg szárazanyag,

x 4 = N-mentes kivonat, g/kg szárazanyag.

Az emészthető energia

Emészthető energia (jele: DE = digesztibilis energia) alatt az emésztőcsőből felszívódott táplálóanyagok energiatartalmát értjük. Megállapítása közvetett módon, azaz úgy történik, hogy a takarmánnyal felvett energiából levonjuk a bélsárral ürülő emészthetetlen anyagok energiáját. Ez utóbbi energia jele: FE (faecal energy). Képlettel kifejezve:

DE = BE – FE

Az így számított emészthető energiát látszólagos emészthető energiának nevezzük. Ennek oka, hogy a bélsár tartalmaz olyan energiát is, ami nem a takarmánnyal felvett energiából származik, hanem endogén eredetű. Ilyen a bélhámsejtek eróziójából (kopásából), valamint az emésztő enzimekből származó anyagok energiája. Az endogén bélsár energiával történő korrigálás után kapjuk meg a valódi emészthető energiát (TDE, T = true = valódi). A bélsár endogén energia meghatározásának bizonytalansága miatt a gyakorlati takarmányozásban csak a látszólagos emészthetőséggel szokásos számolni.

Az egyes takarmányok emészthető energiatartalma állatfajonként, valamint az adott takarmány kémiai összetételének változása miatt eltérő. Azokban a fajokban, amelyek emésztőrendszerének felépítése azonos (pl. kérődzők) az emészthető energia nagyságában nincs számottevő eltérés.

A metabolizálható energia

Az állati szervezetbe felszívódott táplálóanyagok energiája nem hasznosul teljes egészében, mert az átalakulás során további veszteségek érik. A szervezetbe jutott energiát veszteség éri részben a bendő- és bélgázok távozásával, másrészt a vizelettel (UE = urinary energy) távozó energia formájában. Ezért, ha ez utóbbi két energiamennyiséget levonjuk az emészthető energiából, a hasznosítható vagy más néven a metabolizálható energiát (ME) kapjuk:

ME = DE – (bendő- és bélgázok energiája + UE)

A bendőgázok alapvetően metánból és szén-dioxidból állnak. A metán számottevő (39,57 kJ/l) energiát tartalmaz, amit a metabolizálható energia meghatározásakor figyelembe kell venni. A baromfifajok és sertés emésztőtraktusában viszont csak kevés gáz képződik, amelynek energiatartalma a bruttó energiának mindössze néhány százaléka.

A vizelet energiatartalmát csaknem kizárólag a N-tartalmú fehérje-bomlástermékek (karbamid, húgysav, hippursav) szolgáltatják, amelyek még jelentős energiával rendelkeznek. A vizelet energiatartalmának egy része nem az elfogyasztott takarmányból származik, hanem a testfehérjék átalakulásának a terméke. Ezt az energiahányadot a vizelet endogén energiájának nevezzük (UEe).

Kérődzőkben a mikrobás tevékenység során hő is termelődik. Ezért ha a valóságos metabolizálható energiát akarjuk mérni, akkor a mikrobás hőtermelést az egyéb hőtermeléstől el kell különíteni. Ez roppant nehéz feladat. Ezért a kérődzők esetében helyesebb látszólagos metabolizálható energiáról beszélni.

Baromfifajokban és sertésben az egyszerű mérlegmódszerrel kapott ME-érték természetesen szintén látszólagos érték (AME, A=apparent=látszólagos), mert nem veszi figyelembe, a bélsár és a vizelet endogén energiahányadát. A valóságos metabolizálható energia (TME) a látszólagos metabolizálható energiának (AME) az endogén energiaveszteséggel növelt mennyisége:

TME = AME + (FEe + UEe)

A gyakorlati takarmányozási táblázatok minden esetben, ME-jelölés esetén is, a látszólagos metabolizálható energiát adják meg.

Az egyes háziállatfajokban ugyanannak a takarmánynak eltérő a metabolizálható energiatartalma, ami azzal áll összefüggésben, hogy a vizelettel és a bélsárral, de méginkább a metánnal állatfajonként eltérő mértékű energiaveszteség éri az állatokat. Ezt szemléltetik a 3.1. táblázat adatai.

3.1. táblázat. Néhány takarmány metabolizálható energiatartalma (Mc Donald és mtsai 1991; Vincze és mtsai 1999*).

A látszólagos metabolizálható energiaértéket több tényező is befolyásolhatja. Ezek közül a legjelentősebb, hogy a takarmány fehérjéje milyen arányban épül be az állati testbe, valamint az állati termékbe. A takarmánnyal felvett fehérje aminosavak formájában felszívódva elsősorban fajspecifikus (test és termék) fehérjék felépítésére szolgál. Azok az aminosavak, amelyek nem hasznosulnak a fehérjeszintézis során, dezaminálódnak és nitrogénjük a fehérje-anyagcsere valamelyik végtermékeként (karbamid, húgysav) kiürülnek. Ezek még jelentős energiát tartalmaznak. Néhány ilyen végtermék energiatartalma a következő:

karbamid:

10,65 kJ/g,

húgysav:

11,46 kJ/g,

hippursav:

23,75 kJ/g.

A nyersrostban dús takarmányok aprítása (darálása) a metabolizálható energia értékét szintén módosíthatja. A széna és szalma darálva és pelletálva növeli a bélsárral ürülő energiát, ami a takarmány bendőben tartózkodási idejének a csökkenésével áll összefüggésben, de ugyanakkor mérsékli a bendőgázok mennyiségét. Baromfiban a nagyobb rosttartalmú takarmányok ugyancsak növelik az ürülék útján bekövetkező veszteséget és csökkentik ezzel a ME-tartalmat.

A nagyobb takarmányadagok elsősorban kérődzőkben csökkentik az emésztést, ezzel mérséklődik az ME-tartalom. Általában megfigyelhető, hogy mindazon antinutritív anyagok, amelyek az emészthetőséget rontják, csökkentik a takarmány ME-tartalmát is.

Kérődzőkben növekszik a takarmány metabolizálható energiatartalma, ha csökkentjük a bendőben a metánképződést. Ez akkor következik be, ha megváltozik a bendőfermentáció jellege, azaz kevesebb ecetsav és több propionsav képződik a bendőben. Egyes ionofor antibiotikumok ilyen hatásúak.

A nettó energia

A metabolizálható energiának még mindig van egy olyan része, amelyet a szervezet csak a testhőmérséklet fenntartására tud felhasználni, azt is csak meghatározott körülmények között. Ez a termikus energia, de használatosak vele kapcsolatban a „hőszaporulat” vagy az „extra hőveszteség” kifejezések is.

A termikus energia, amely sugárzás, vezetés vagy áramlás útján hagyja el a szervezetet, a következő folyamatok során termelődik:

  • A táplálóanyagok kémiai energiája energiamediátorok közvetítésével hasznosul. Az egyes táplálóanyagok energiája azonban nem transzformálódik teljes egészében ATP-energiává. A nem hasznosuló rész hőenergiává alakul. Az energiahasznosítás hatásfoka táplálóanyagonként eltérő, ezért a termikus energiahányad táplálóanyagtól függően 35–70% között változik. Az egyes táplálóanyagoknak a hőtermelésre gyakorolt eltérő hatását Rubner specifikus dinamikus hatásnak (SDA – specific dynamic action) nevezte el.

  • A termék-előállítás folyamatait (fehérje- és zsírszintézist) ugyancsak transzformációs veszteség terheli. Ennek nagysága függ az előállított terméktől, valamint a felhasznált táplálóanyagtól.

  • A mozgás, továbbá a takarmányok rágása, emésztőcsőben történő továbbítása, valamint az emésztőnedvek kiválasztása ugyancsak hőtermeléssel jár.

  • A bendőben zajló mikrobiális tevékenység következményeként is termelődik hő. In vitro kísérletek alapján ezt a metabolizálható energia 6–8%-ára becsüljük.

A metabolizálható energiából a termikus energia levonása után visszamaradó energia-hányad, a nettó energia. Ezt az állat életfenntartásra és termékek előállítására használhatja fel. Az életfenntartás céljára fordított energia hőenergiaként hagyja el a szervezetet, ezért az életfenntartásra elhasznált energia, valamint a termikus energia együttesen adják az állat hőtermelését. Ezt szemlélteti a 3.1. ábra.

3.1. ábra - A takarmányok energiájának átalakulása az állatok szervezetében

kepek/3.1.png


Amint azt már említettük, a termikus energiát az állat legfeljebb a testhőmérséklet fenntartására tudja fordítani, de arra is csak akkor, ha a környezet hőmérséklete a kritikus hőmérsékleti pont alatt van. Minthogy a testhőmérséklet fenntartására fordított energia része az életfenntartásra felhasznált energiának, a kritikus hőfok alatti hőmérsékleten életfenntartás céljára nemcsak a nettó energia, hanem a teljes metabolizálható energia felhasználható. Ezt Rubner az izodinámia törvényében fogalmazza meg. Ez azt mondja ki, hogy a takarmányok életfenntartás céljára a kritikus hőfok alatti hőmérsékleten nem nettó, hanem metabolizálható energiatartalmuk alapján helyettesíthetik egymást.

Az eddig tárgyaltak alapján megállapítható, hogy hőközömbös környezetben az állatok életfenntartásukhoz és a termeléshez csak a takarmányok nettó energiáját tudják felhasználni. A takarmányok nettó energiatartalmát úgy tudjuk megállapítani, ha mérjük mindazon veszteségeket, amelyek a takarmány energiáját az állat szervezetében érik.

Az energiaforgalom mérése

Az energiafelvétel és energiaürítés mérése adatokat szolgáltat háziállataink energiamérlegéhez, valamint a takarmányok nettó energiatartalmának megállapításához.

Az energiamérleg arról tájékoztat, hogy az állatok milyen célra és milyen hatékonysággal használják fel a takarmányok energiatartalmát. Pozítív az energiamérleg, amikor a bélsárral, a vizelettel, a metánnal, a termékkel, valamint a hőveszteség útján kevesebb energia távozik el a szervezetből, mint amennyit az állat a takarmánnyal, illetve a környezetéből felvesz. A többletenergia ilyenkor a testtömeg-gyarapodás energiájaként épül be a szervezetbe. Pozitív energiamérleg általában a fiatal és a vemhes állatok esetében fordul elő. A negatív energiamérlegre az a jellemző, hogy a felsorolt ürítési lehetőségek útján több energia hagyja el a szervezetet, mint amennyihez az állat a környezetéből, illetve a takarmánnyal hozzájut. Ilyen esetben az állat az életfenntartás vagy a termelés energiaigényét kisebb-nagyobb részben saját testállományának lebontása útján fedezi. A tartósan negatív energiamérleg a testtömeg és a termelés csökkenéséhez, esetleg teljes megszűnéséhez vezet. Az energiamérleg akkor van egyensúlyban, ha a szervezetbe jutó és az onnan távozó energia mennyisége azonos. Ez az állapot a kifejlett állatokra jellemző.

A szervezet energiaforgalmának mérésekor a bélsárral és a vizelettel ürülő energia megállapítása nem ütközik nehézségbe, hiszen a vizelet és a bélsár elkülönített gyűjtése technikailag viszonylag egyszerűen megoldható. Az állatok hőtermelésének, továbbá a bendő- és bélgázokkal távozó energia mennyiségének a mérése már speciális berendezéseket (biokaloriméter vagy respirációs berendezés) igényel. Az állatok energiaforgalma közvetlen (direkt) vagy közvetett (indirekt) kalorimetriával mérhető.

A közvetlen (direkt) kalorimetria

Az energiaforgalmat közvetlen úton biokaloriméterben mérjük. A biokaloriméter olyan berendezés, amelyben a takarmánnyal felvett energia, valamint a szervezetből a bélsárral, a vizelettel, a bendő- és bélgázokkal, a sugárzással, a kilégzéssel és párolgással távozó energia pontosan megállapítható. A biokaloriméter egy tökéletesen szigetelt, hármasfalú kamra.

A belső és a középső fal között levegő van, amelyet a középső és a külső fal közötti vízköpeny vesz körül. A belső levegőréteget a vízköpenyben keringő víz hűtésével vagy fűtésével állandó hőmérsékleten tartják. A kamrát körülvevő levegőréteg hőmérsékletének szabályozása teszi lehetővé az állandó hőmérsékletet a biokaloriméterben. Ez az előfeltétele ugyanis annak, hogy az állat szervezetéből sugárzással eltávozó hőt a biokaloriméter radiátoraiban áramló vízzel el tudjuk vezetni. A szabályozó rendszer kb. 0,01 °C pontossággal működik.

Az állatok által termelt hő mennyisége a biokaloriméterbe belépő és az onnan kilépő víz hőmérsékletének különbsége alapján megállapítható. A pára alakban távozó hő egyrészt a párának a biokaloriméter radiátorain történő kondenzálódása során szabadul fel, másrészt a kamrából elszívott levegő páratartalmának meghatározásával állapítható meg.

A bendőgázok energiatartalma döntő mértékben metánból származik. A metánnal távozó energiát a biokaloriméterből elszívott levegő metántartalmának mérésével állapítják meg. Blaxter szerint konvencionális takarmányozás esetén a termelt metán energiatartalma a bruttó energiának mintegy 8–10%-ára tehető. Ez azonban a fejadag rosttartalmától függően változik.

A takarmányoknak az energiaforgalomra gyakorolt hatását differenciakísérlettel állapítjuk meg. Erről további részletek a következő fejezetben találhatók.

A világon nagyon kevés helyen végeznek direkt kalorimetriás méréseket, mert igen költséges vizsgálati eljárás. Különösen igaz ez a nagy állatok vonatkozásában. Ezért az energiaforgalom mérésére az indirekt kalorimetria az elterjedtebb.

A közvetett (indirekt) kalorimetria

A direkt, illetve az indirekt kalorimetria a szervezetből távozó hő mérésének módjában különböznek egymástól. Az indirekt kalorimetria során a termelt hő mennyiségét nem közvetlenül mérjük, hanem az O2-felvétel, a termelt CO2, a távozó metán, valamint a vizelettel ürített N ismeretében számítással állapítjuk meg. Az energiaforgalom indirekt mérése a N- és C-forgalom mérésén alapul, ezért az energiaforgalom indirekt úton történő mérésével a C-forgalom keretében foglalkozunk.