Ugrás a tartalomhoz

A takarmányozás alapjai

Bokori József, Gundel János, Herold István, Kakuk Tibor, Kovács Gábor, Mézes Miklós, Schmidt János, Szigeti Gábor, Vincze László

Mezőgazda Kiadó

A növekedés és hústermelés táplálóanyag-szükséglete

A növekedés és hústermelés táplálóanyag-szükséglete

A fejlődés és növekedés törvényszerűségei

Fejlődésen a gazdasági állatok esetében azt az átalakulási folyamatot értjük, amelyen az egyed a megtermékenyített petesejtállapottól a teljes kifejlődés eléréséig keresztülmegy.

A fejlődés során a szervek,szervrendszerek differenciálódnak, amit az állat testtömegének a gyarapodása, azaz a növekedése követ. A fejlődés tehát minőségi, a növekedés pedig mennyiségi változásokat foglal magában. Ez a definíció azzal a kiegészítéssel válik pontossá, hogy a fejlődés és növekedés egymástól elválaszthatatlan folyamatok.

A gazdasági állatok fejlődésében – más élőlényekhez hasonlóan – jól elkülöníthető szakaszok figyelhetők meg. E fejlődési szakaszok határkövei a megszületés, a tejtáplálásmegszűnése, az ivarérés, valamint a teljes kifejlettség elérése.

Az egyes fejlődési szakaszok felismerhetők az állatok külsején, a testformákon, de változik a fejlődés folyamán a szervezet kémiai összetétele is. Az intrauterinális szakaszban a központi idegrendszer, illetve az azt magában foglaló fej fejlődése az elsődleges (5.3. ábra). A születést követő szakaszban a csontozat fejlődik a többi testrésznél nagyobb mértékben. Ennek eredménye, hogy az állat „túlnőtt” lesz a többi testméretéhez képest. A magassági méretek fejlődését követi a testhosszúság (a nyak- és törzshosszúság) növekedése, majd a törzs mélységének és a szélességi méretek kialakulásával nyeri el az állat a végső külső testformáját.

5.3. ábra - A testalkotó szövetek viszonylagos napi tömeggyarapodása a fejlődés során (Soltner, 1984)

kepek/5.3.png


Mindezeket a változásokat az állat testösszetételének a módosulása is kíséri. Amíg a fiatal állat testtömeg-gyarapodásában a fehérje, az ehhez kötődő víz, valamint az ásványi anyagok dominálnak, addig a kifejlett kori állapothoz közeledve egyre nő a testösszetételben és a testtömeg-gyarapodásában a zsír mennyisége.

Az egyes fejlődési szakaszok hossza, egymáshoz viszonyított aránya nemcsak állatfajonként, hanem egy-egy állatfajon belül, fajtánként is változik. Ismerünk végső kifejlettségi állapotukat gyorsabban elérő, korán érő és csak lassabban kifejlődő későn érő fajtákat.

A különböző fajták között a test kémiai összetételének alakulása tekintetében is vannak eltérések. Egyes fajták hosszú időn át képesek nagy napi testtömeg-gyarapodást produkálni, míg más fajták testtömeg-gyarapodásában már korán megnő a zsír részaránya, és ennek megfelelően csökken hústermelésük intenzitása (5.4. táblázat).

5.4. táblázat. A hízósertés testtömeg-gyarapodása és annak összetétele (Gebardt, 1981 adatai nyomán)

Az állatok testtömege a megtermékenyüléstől a teljes kifejlettség eléréséig a szigmoid görbének megfelelően alakul, azaz kezdetben igen kicsi a magzat növekedése, majd a születést megelőző hetekben, valamint a növendékkor első felében igen intenzív a magzat, illetve a fiatal állatok fejlődése. A kifejlett korhoz közeledve a növekedés üteme egyre lassul.

A testtömeg-gyarapodás üteme ettől eltér, az ugyanis az ivarérés eléréséig fokozatosan növekszik, majd ezt követően csökken.

Abban az esetben, ha az állatok táplálóanyag-ellátása nem kielégítő, csökken a testtömeg-gyarapodás, sőt, jelentős táplálóanyag-hiány esetén teljesen le is állhat az állat növekedése. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fejlődés is abbamarad. Ilyenkor tartalékait használja fel az állat. A tartalékok kimerülése után az izomzat egy részét is lebontja a szervezet. Amikor az állat ismét jó takarmányozási körülmények közé kerül, behozza növekedésbeli lemaradását. Az állatoknak ezt a tulajdonságát kompenzációs képességnek nevezzük.

Az állatok növekedésbeli elmaradásukat csak akkor tudják teljes egészében kompenzálni, ha a lemaradás nem volt túl nagy. Minél fiatalabb az állat, annál kisebb hiányt tud kompenzálni. Befolyásolja a fiatalkori kompenzációs képességet a születési tömeg is. A normál születési testtömeg 65–70%-ával születő borjak egyéves korukig még pótolni képesek lemaradásukat.

A rövidebb ideig tartó hiányos takarmányozásból eredő növekedésbeli lemaradásukat az állatok kompenzálni tudják. Az ilyen takarmányozás csak meghosszabbítja a kifejlett kori testtömeg eléréséhez szükséges időt, de az állat kifejlett kori testtömegét nem befolyásolja.

Amikor hosszú időn át etetünk a szükségesnél lényegesen kevesebb táplálóanyagot tartalmazó takarmányadagot, az csököttséget okoz. A csökött állatnak megváltoznak a testarányai (rövidebb, keskenyebb és nem elég mély a törzs). Az ilyen állattól jó termelés nem várható.

A kompenzáló képesség mértéktartó kihasználásával csökkenthetők a takarmányozási költségek. Arra is állnak adatok rendelkezésre, hogy a szűkösebb energiaellátással felnevelt szarvasmarhák tovább tarthatók termelésben. Ezt az egypetés ikerborjakkal végzett kísérletek egyértelműen igazolták. A túlzásba vitt takarmánykorlátozás azonban maradandó vagy legalábbis hosszú időn át ható lemaradáshoz vezet. A felnevelés intenzitásának eldöntésekor az ökonómiai mérlegelés is fontos.

A növekedés mérséklésére legcélszerűbb az állatok energiaellátásának korlátozása. A szükséglet alatti fehérje-, ásványi anyag-, illetve vitaminellátás hamarabb okozhatnak tartós növekedésbeli lemaradást.

A növekedő állatok táplálóanyag-szükséglete

A növendék állatok szolgálhatnak a tenyészállat-utánpótlás vagyhústermelés céljára. Igaz, hogy mindkét esetben testtömeg-gyarapodást állítunk elő, amíg azonban az egyik esetben csak arra törekszünk, hogy minél olcsóbban, minél több húst termeljünk, addig a tenyésztési célra nevelt állatoknál a gazdaságosság mellett hosszú, hasznos élettartamú tenyészállatok felnevelése is cél. Bizonyított tény, hogy a túlhajtott testtömeg-gyarapodás, a megnövekedett zsírtermelés rontja a reprodukciós képességet. A tenyésztési célra nevelt növendék állatok esetében ezért a hústermelő állatokhoz képest szerényebb testtömeg-gyarapodással is megelégszünk, ami természetesen kisebb intenzitású takarmányozással is elérhető.

A fiatal állatok hizlalása (hústermelés) extenzív és intenzívkörülmények között egyaránt végezhető. A hústermelés extenzív körülmények között is lehet gazdaságos, mert a kisebb testtömeg-gyarapodást ilyen esetben kevesebb költség (olcsó tartásmód, sok feltétlen takarmány felhasználása) terheli. A fiatal állatokban rejlő növekedési energiát csak jó körülmények között végzett intenzív hizlalással lehet kihasználni. A nagy napi testtömeg-gyarapodás és az ehhez kapcsolódó üzemgazdasági előnyök (rövidebb hizlalási idő, javuló istállókihasználás stb.) következtében ez a leggazdaságosabb hizlalás.

A hizlalás extenzív vagy intenzív módjának megválasztásakor arra is tekintettel kell lenni, hogy a hizlalás gazdaságosságát a tenyészállattartás (kocatartás, broilerszülőpár-tartás) költségei is befolyásolják. Ez a tény is az intenzív hizlalás mellett szól.

A növekedés energiaszükséglete

A fiatal állatok testtömeg-gyarapodásának jelentős hányadát (a tömeggyarapodás szárazanyagának mintegy 40–50%-át) a fehérje teszi ki. Ebből azonban nem szabad arra a helytelen következtetésre jutni, hogy a hústermelés csak az állatok fehérjeellátástól függ. A fehérjeszintézis ugyanis igen energiaigényes folyamat (5.5. táblázat).

5.5. táblázat. Az energia és a fehérje transzformációjának hatásfoka az állati termelésben

A növekedés energiaszükségletét a testtömeg-gyarapodás nagysága és annak összetétele, döntően fehérje- és zsírtartalma határozza meg.

A zsírképzés energetikai hatásfoka állatfajtól és kortól független folyamat. Az állati szervezet 1 39,5 kJ bruttó energiájú zsír képzéséhez 50–55 kJ metabolizálható energiát használ fel, ami 70–75%-os transzformációs hatásfoknak felel meg.

A zsírral ellentétben a fehérjeszintézis energetikai hatékonysága függ az állatok életkorától: nevezetesen romlik a kor előrehaladásával. A fiatal állatoknál a transzformáció hatásfoka elérheti a 65–70%-ot, míg a növendékkor végén már csak 20–30%. A táplálóanyag-szükségleti ajánlások készítésekor átlagosan 45–50%-os transzformációs hatásfokkal számolunk. Ez azt jelenti, hogy 1 g 23,9 kJ energiatartalmú fehérje előállításához az állatoknak 45–50 kJ metabolizálható energiára van szükségük.

A napi testtömeg-gyarapodás fehérje:zsír aránya az életkorral változik, nevezetesen a fehérjetartalom csökken, a zsír részaránya pedig fokozatosan nő. Az egyes állatfajok és fajták különböző korcsoportjaira jellemző testösszetételt vágópróbákkal állapítják meg, és ma már sok ilyen adat áll rendelkezésünkre. A zsírtermelés növekedése azzal jár, hogy csökken a napi testtömeg-gyarapodás. Amikor ugyanis fehérjét épít be az állat, a fehérjével együtt négyszer annyi víz is beépül a szervezetbe. A zsírtermelés növekedése a testtömeg-gyarapodás csökkentésével rontja a takarmányhasznosítást.

A sertéshizlalásban és a különböző baromfifajok hizlalásában hazánkban jelenleg csak abrak- vagy abrakszerű takarmányokat etetünk és az ad libitum vagy a szemi ad libitum takarmányozás a jellemző, ezért az állatok energiaellátása különböző energiatartalmú tápok etetésével hozható szinkronba a teljesítménnyel. Az alacsony, a közepes és a magas szintű energiaellátás a sertés- és baromfitakarmányozásban a következő energiatartalmú keveréktakarmányok etetését jelenti:

Energiaellátás szintje

A takarmány ME és DE tartalma

Magas szintű

12,5 MJ ME/kg, illetve 13,4 MJ DE/kg feletti

Közepes szintű

11,5–12,5 MJ ME/kg, illetve 12,4–13,4 MJ DE/kg közötti

Alacsony szintű

11,5 MJ ME/kg, illetve 12,4 MJ DE/kg alatti

A kérődzőknél, amelyek az abraktakarmányok mellett jelentős mennyiségű tömegtakarmányt is fogyasztanak, ilyen módon nem szabályozható az energiaellátás. Amennyiben a testtömeg megnövekedése vagy az etetett takarmányokban bekövetkezett változás miatt a takarmányadagot módosítani szükséges, a kérődzőknél minden esetben ellenőrizni kell, hogy az új adag életfenntartó és testtömeg-gyarapodási nettó energiatartalma fedezi-e az állatok szükségletét.

A növekedés fehérjeszükséglete

A növekedő állatok kifogástalan fehérjeellátása alapvető feltétele a genetikai képességek kibontakozásának. Nagy napi testtömeg-gyarapodás, jó takarmányhasznosítás csak a fehérjeszükséglet maradéktalan kielégítése esetén várható. Mindezen túl a fehérjeellátás a hízóállatok testösszetételét is befolyásolja.

A monogasztrikus állatok fehérjeszükséglete. A növekedő állat fehérjeszükséglete az energiaszükséglethez hasonlóan két részből, az életfenntartás és a növekedés szükségletéből tevődik össze. Az életfenntartó fehérjeszükségletet meghatározó tényezőket a korábbiakban már tárgyaltuk.

A különböző korú, illetve testtömegű növekedő állatok testébe beépülő fehérje mennyiségét – azaz a növekedés nettó igényét – teljestest-analízissel vagy nitrogénforgalmi vizsgálatokkal (mérlegkísérlet) lehet megállapítani. Ilyen adat a legtöbb gazdasági állatfaj növendék állatairól viszonylag sok áll rendelkezésre.

Ahhoz, hogy ezekből az adatokból a szükségleti értéket meg tudjuk állapítani, ismernünk kell a fehérje hasznosításának hatásfokát. Ez mindenekelőtt az etetett fehérje biológiai értékétől függ. A biológiai érték megállapításra szolgáló módszereket a 4.2.1. fejezet keretében tárgyaltuk.

Befolyást gyakorol a felszívódott aminosavak hasznosításának hatásfokára az állat kora is. Minél fiatalabb az állat, annál kedvezőbb a fehérjebeépítés hatásfoka.

Hasonlóan más táplálóanyagokhoz, a fehérjehasznosítás mértékére is hatással van az ellátás színvonala. A fehérjeadag növelésével romlik a hasznosítás hatásfoka. Erre a tényre a fehérjeszükséglet megállapításakor csak bizonyos fokig lehetünk tekintettel. A fehérjehasznosítás maximumát ugyanis olyan kis fehérjeadag etetésekor érjük el, amellyel nem lehetséges a gazdaságos hizlaláshoz szükséges testtömeg-gyarapodást és takarmányhasznosítást elérni, ezért a fehérjehasznosítás rovására kénytelenek vagyunk engedményt tenni.

A takarmányadag fehérjetartalmát az adag energiaszintje is befolyásolja. A nagyobb energiafelvétel ugyanis csak akkor eredményezhet nagyobb fehérjebeépítést, ha az energiával arányosan több fehérje is áll az állat rendelkezésére. Ezért az abrakkeverékek összeállításakor azok energia:fehérje arányára is tekintettel kell lenni.

Több fehérjét etetni, mint amennyi a genetikailag behatárolt testtömeg-gyarapodáshoz, illetve a takarmány energiaszintje által megszabott testtömeg-gyarapodáshoz szükséges, nem célszerű. Ez ugyanis azzal jár, hogy csökken a takarmányfelvétel, romlik a testtömeg-gyarapodás. A takarmányfelvétel csökkenését az okozza, hogy ilyen esetben nő a termikus energia mennyisége, ami az étvágyközpontra gyakorolt hatásával csökkenti a takarmányfogyasztást. A termikus energiaveszteség növekedését az magyarázza, hogy a szervezet a fehérjét a glükózhoz képest rosszabb hatásfokkal használja fel ATP-képzésre. Amikor a fehérjéből zsír képződik, annak is rosszabb a hatásfoka a glükózból történő zsírképzésénél. A feleslegesen nyújtott fehérje tehát akár energiatermelésre, akár zsírképzésre használja a szervezet, mindenképpen a termikus energiaveszteség növekedéséhez vezet.

Az aminosavak takarmányozási szerepének tárgyalásakor (1.2.1.1. fejezet) kifejtettük, hogy a jó fehérjeellátás lényegében ideális aminosav-ellátást jelent. A gazdasági állatok aminosav-szükségletéről napjainkban már sok kísérleti eredmény áll rendelkezésünkre. A gazdasági állatok közül a legjobban a tyúkok, sertések és a pulykák aminosav-szükségletét ismerjük.

Az aminosav-szükséglet megállapítását célzó kísérletek során kiderült, hogy egészen pontos szükségleti értékeket akkor kapunk, ha tekintettel vagyunk az aminosavak hasznosíthatóságára is. A takarmányok feldolgozása és raktározása folyamán ugyanis egyes aminosavak károsodhatnak, aminek következtében, ha fel is szívódnak, a szervezet nem tudja őket fehérjeszintézis céljára felhasználni. Sajnos a takarmányok hasznosítható aminosav-tartalmáról még nem áll rendelkezésünkre elegendő állatkísérlettel is ellenőrzött adat.

A DL-metionint, az L-lizint, az L-treonint, valamint az L-triptofánt ipari úton (kémiai szintézissel, illetve fermentációval) ma már olyan áron állítják elő, hogy gazdaságosan lehet őket a takarmányozásban is felhasználni. Ez lehetőséget ad arra, hogy a leggyakrabban limitáló aminosavakból a szükségletet valamilyen fehérjében gazdag takarmány helyett ipari úton előállított aminosavval fedezzük. Arra azonban ilyen esetben is ügyelni kell, hogy a takarmányadag elegendő fehérjét tartalmazzon, ellenkező esetben az elfogadható termelés ellenére is nő a takarmányfogyasztás, romlik a takarmányhasznosítás, fokozódik a zsírképződés. Ez – amennyiben a felsorolt négy aminosavból az igényt fedeztük –, egy további esszenciális aminosav (pl. az arginin) vagy esetleg nem esszenciális aminosavak hiányára vezethető vissza. Ezt megelőzendő, a szükségleti ajánlások a baromfinál az aminosav-szükségleti adatok mellett egy minimális és egy optimális fehérjeszükségletet is megadnak.

A takarmány energiatartalma nemcsak a fehérjeszükségletet, hanem az egyes esszenciális aminosavakból szükséges mennyiséget is befolyásolja. Ezért az abrakkeverékek összeállításakor a figyelembe veendő szempontok közé az energia:aminosav arányt is célszerű felvenni. A növekedő állatok számszerű fehérje-, illetve aminosavigényére vonatkozóan a Függelék táblázataiban találhatók adatok.

A kérődzők fehérjeszükséglete. A bendőben zajló mikrobás lebontó és szintézis folyamatok következtében a kérődzők fehérjeszükségletét bonyolultabb megállapítani, mint a monogasztrikus állatokét. Fokozottan igaz ez a megállapítás a növekedő állatokra, amelyek esetében nemcsak a testtömeg-gyarapodás összetétele változik folyamatosan a növekedés során, hanem a bendő működése is folyamatosan alakul ki.

A fehérjeszükséglet megállapításának első lépése a növekedő állatok esetében is a nettó igény megállapítása. Ehhez ismernünk kell a testtömeg-gyarapodás fehérjetartalmát. Ezt vagy a levágott állatok testének kémiai analízisével vagy pedig N-forgalmi vizsgálatokkal lehet megállapítani. A testtömeg-gyarapodás fehérjetartalma az életkor előrehaladásával a kérődzők esetében is folyamatosan csökken. Amíg egy 100 kg-os borjú 1000 g-os testtömeg-gyarapodásában mintegy 180 g fehérje található, addig egy 500 kg-os hízóbika napi testtömeg-gyarapodásának fehérjetartalma már csak 90 g körül van.

Az új hazai fehérjeértékelési rendszer a szarvasmarha esetében azt az összefüggést használja fel a testtömeg-gyarapodás fehérjetartalmának megállapítására, amelyet sok testanalízis eredményei alapján az USA-ban (NRC, 1985) dolgoztak ki.

Testtömeg-gyarapodás fehérjetartalma = testtömeg-gyarapodás × [268 – (7,03 × nettó testtömeg-gyarapodás energiatartalma*)]

* MJ/kg nettó testtömeg-gyarapodás

Juhok esetében az angol ajánlásban (ARC, 1980) javasolt összefüggésekkel (külön a kosoknál és külön a jerkéknél) számítjuk ki a testtömeg-gyarapodás fehérjetartalmát.

A testtömeg-gyarapodás metabolizálható fehérjeszükségletének megállapításához ismerni szükséges azt is, hogy a felszívódott aminosavakat a kérődzők testtömeg-gyarapodás céljára milyen hatékonysággal használják fel. A hazai új MF-rendszer a testtömeg-gyarapodás esetében a felszívódott aminosavak 50%-os hasznosításával számol, azaz a testtömeg-gyarapodás metabolizálható fehérjeszükséglete a nettó igény kétszerese.

A kérődzők bendőjében zajló mikrobafehérje-szintézis lehetővé teszi, hogy a fehérje-igény egy részét ezekben az állatokban karbamidból vagy más NPN-anyagból felépített mikrobafehérjével fedezzük. Amint a korábbiakban (2.1. fejezet) már kifejtettük, ennek feltétele, hogy a bendőműködés már teljesen kialakult legyen.

A választást követő 2–3. hónapban a bendőben szintetizálódó mikrobafehérje még csak kisebb hányadát tudja fedezni a borjak fehérjeszükségletének, ezért a takarmányadag kielégítő fehérjetartalma, illetve az etetett fehérje jó biológiai értéke fontos feltételei a növekedési erély kihasználásának.

180–200 kg testtömeg elérését követően, amikor a bendőműködés már teljesen kialakultnak tekinthető, a növendék marhák testtömeg-gyarapodását elsősorban az energiaellátás fogja meghatározni. Amennyiben az energiaellátás kifogástalan (pl. abrakos hizlalás esetén), az egyébként igen energiaigényes mikrobafehérje-szintézis a takarmányfehérje by-pass hányadával együtt a maximális testtömeg-gyarapodás fehérje-, illetve aminosavigényét is képes kielégíteni. Ilyen esetben jó eredménnyel lehet a fehérjeigény egy részét karbamiddal fedezni.

A bárányok növekedési erélye meghaladja a borjakét. Az előgyomruk hamarabb kifejlődik, viszonylag nagyobb a bendőjük fermentációs kapacitása is, ezért a bárányok takarmányozásában korábban van lehetőség karbamid felhasználásra. A nagy napi testtömeg-gyarapodáshoz a jó energiaellátáson túlmenően az is fontos ilyenkor, hogy az abrakkeverék a bendőben csak kisebb mértékben lebomló, kedvező aminosav-összetételű fehérjeforrásokat (pl. forró levegővel szárított lucernalisztet) is tartalmazzon.

A növekedés ásványianyag- és vitaminszükséglete. Ismert tény, hogy a fiatalkori testtömeg-gyarapodásnak egy jelentős részét – a tömeg-gyarapodás szárazanyagának átlagosan 8–10%-át – elsősorban az intenzív csontfejlődés miatt, az ásványi anyagok teszik ki. Ebből egyértelműen következik, hogy a növekedő állatok különösen igényesek az ásványianyag-ellátással szemben.

A nettó igény a testtömeg-gyarapodásban nagyobb mennyiségben előforduló ásványi anyagokra vonatkozóan a testanalízisek adatai alapján ismert. A nehézséget a növekedés ásványianyag-igényének meghatározásakor is a hasznosítás hatásfokának megállapítása jelenti. Ezért a növekedésnek csak a Ca- és P-igénye ismert. A többi ásványi anyagra vonatkozóan az életfenntartás és a növekedés együttes szükségletére állnak adatok rendelkezésre.

1 kg testtömeg-gyarapodáshoz mind a monogasztrikus, mind a kérődző állatoknak átlagosan 20 g Ca-ra és 10 g P-ra van szükségük. Az igény az életkor előrehaladásával alig változik. Igaz, hogy a testtömeg-gyarapodás Ca- és P-tartalma az életkorral csökken, romlik viszont az életkor előrehaladásával mindkét ásványi anyag kihasználása is. Az életfenntartás és a növekedés együttes makro- és mikroelem igényére vonatkozó adatokat a Függelék táblázatai tartalmazzák.

Annak ellenére, hogy a növekedő állatok igényesek a vitaminellátással szemben, a növekedés vitaminszükségletéről csak kevés adat áll rendelkezésre. Ezért a szükségleti ajánlások – az ásványianyagokhoz hasonlóan – együtt adják meg az életfenntartás és a növekedés vitaminszükségletét. Ezek az adatok az 1.9. táblázatban találhatók meg.

A takarmányozás hatása a húsminőségre

A világ fejlett mezőgazdasággal rendelkező országaiban felhalmozódott állatitermék-feleslegek következtében a piacon csak jó minőségű termékek adhatók el. A takarmányozás a hús minőségét igen sokoldalúan befolyásolja. Hatással van a takarmányozás a vágott testfél arányára, a hús zsírtartalmára, a zsír minőségére, a vágott áru színére, ízére és esetleg szagára.

A hús minőségét annak zsírtartalma alapvetően meghatározza. A fogyasztók ma a kevésbé zsíros húsokat részesítik előnyben. A vágott áru zsírtartalmát a takarmányozással jelentősen módosíthatjuk. A lehetőséget erre az állatok energiaellátásának szabályozása adja. Az életfenntartás és a fehérjeszintézis energiaigényét meghaladó energiafelvétel elsősorban a zsírképzést serkenti. Ez annál inkább jellemző, minél idősebb az állat. Az életkor előrehaladtával növekvő zsírtermelés ugyanis törvényszerű élettani jelenség, amelyben azonban a fajtajellegnek (korán vagy későn érő típus) is meghatározó szerepe van. Az energiaellátás a takarmányozás intenzitásának változtatásával szabályozható. Ez azt jelenti, hogy a takarmányozás intenzitásának növelése az életkor előrehaladásával növekvő zsírtermelést fog eredményezni.

A zsírtermelés növekedése a nőivarú állatokban hamarabb elkezdődik. Ennek az a magyarázata, hogy a nőivarú állatok ezzel a zsírtermeléssel tartalékot kívánnak képezni a várható vehemépítéshez, illetve a tej- és tojástermeléshez. A zsírtartalékokat az állatok először a bőr alatti kötőszövetbe, valamint a hasüregbe építik be, ezt követően az izmok, majd az izomrostok közé rakódik le a zsír. Ez utóbbi adja a hús márványozottságát. A zsír részarányának növekedésével nő a hús energiatartalma.

A takarmányozás intenzitása kétféle módon csökkenthető. Az egyik lehetőség a napi takarmányfelvétel korlátozása. Ilyen módon azonban csak kisebb mértékben csökkenthető az energiafelvétel. Egy nagyobb arányú takarmánykorlátozás ugyanis az éhségérzet következtében nyugtalanságot vált ki az állományban, rossz szokásokat alakíthat ki, felerősítheti a szociális rangsor káros hatásait, aminek eredményeként nő az állományban a „szétnövés”.

Jobb módszer kis energiakoncentrációjú vagy energiatartalom nélküli anyagok bekeverése a tápokba. Az ilyen módon végzett „hígítással” csökkenthető az abrakkeverék energiakoncentrációja és ezzel az energiafelvétel. Hígító anyagként szénalisztet, szalmalisztet, korpát, bentonitot, zeolitot használtak az eddigi kísérletekben.

A testtömeg-gyarapodás zsírtartalma a baromfifajok esetében a fehérjeellátással is változtatható. A takarmány fehérjetartalmának növelése másként hat a sertésnél és ismét más lesz az eredmény a baromfinál. A sertés a szükséglet felett elfogyasztott fehérjéből is zsírt képez, még ha a transzformáció hatásfoka gyengébb is, mint a szénhidrátokból történő zsírképzésé. A baromfifajok esetében ezzel szemben a takarmány fehérjetartalmának a növelése csökkenti a zsírképzést. Ennek az a magyarázata, hogy a baromfi szervezetében a zsírsavak eltérően a sertéstől és a kérődzőktől, nem zsírsejtekben, hanem a májban képződnek, és eltérő a zsírforgalom hormonális irányítása is. Miután a feleslegben fogyasztott fehérje aminosavainak dezaminációja ugyancsak a májban zajlik, a két folyamat nehezíti egymás lejátszódását. Bár a szükségletet meghaladó fehérjeadag etetésével a húscsibék elzsírosodása szignifikánsan csökkenthető, a költségek növekedése miatt azonban a módszer nem gazdaságos.

A takarmány fehérjetartalma és a zsírképzés közötti összefüggés tárgyalásakor arra is utalni kell, hogy a fehérjéből történő zsírképzés nagyobb termikus vesztesége folytán csökken a takarmányfogyasztás és a luxusfogyasztásból adódó többletzsírtermelés is.

A szükséglet szerinti fehérje-, illetve esszenciális aminosav-ellátás fontos feltétele annak, hogy a vágottáru csak kevés zsírt tartalmazzon. Amikor ugyanis a takarmányadag nem fedezi az állatok fehérje-, illetve aminosav szükségletét, a fehérjeszintézis csökkenése következtében megnő a zsírtermelésre fordítható energiahányad. Számos kísérlet eredménye igazolja, hogy az igény szerinti lizin-, illetve metioninellátással csökkenthető a vágottáru zsírtartalma.

A takarmányozás befolyást gyakorol a zsír minőségére (zsírsav-összetételére) is. A bélhámsejtekben reészterifikált zsír egy része ugyanis a nyirokkeringésen keresztül, a máj megkerülésével jut el a perifériákra és közvetlenül épül be a zsírsejtekbe. Ez a magyarázata annak, hogy a sok telítetlen zsírsavat tartalmazó kukorica lágyítja, az árpa pedig keményíti a hízósertések szalonnáját. A zsírforgalom említett sajátossága felhasználható arra, hogy az etetett zsír helyes megválasztásával a vágottáru zsírsav-összetételét tudatosan alakítsuk, pl. linolsav (C18:2) vagy α-linolénsav (C18:3) tartalmát a kívánt mértékben megnöveljük. Az utóbbi zsírsav arányának növelése az állati eredetű élelmiszerekben (így a húsban is) különösen fontos, hiszen a hazai lakosság ellátottsága ebből a zsírsavból hiányos.

Miután a kérődzők bendőjében a telítetlen zsírsavak nagyrészt telítődnek, az említett hatásra ezeknél az állatoknál csak kisebb mértékben vagy védett zsírkészítmények etetésekor számíthatunk.

A takarmányozás befolyásolja a hús ízét. A hatás kedvezőtlen és kedvező egyaránt lehet. Ízhibát a nagyobb zsírtartalmú, speciális zsírsav-összetételű takarmányok etetése okozhat. Ilyen takarmány pl. a halliszt vagy a nagy erukasav-tartalmú hagyományos repce. Az ízrontó hatás úgy kerülhető el, hogy az állatok levágása előtti hetekben nem etetünk ilyen takarmányokat.

Kedvezőtlen halízt nemcsak a halliszt etetése okozhat, hanem a sok betaint tartalmazó takarmányok (pl. a takarmányrépa) is. A halíz ilyenkor a betainból képződő trimetil-amin-oxidtól származik.

Fennáll a lehetőség arra is, hogy kellemes ízanyagokat tartalmazó illóolajokkal mintegy „élvefűszerezést” végezzünk.

A hús ízét zsírtartalmán túlmenően elsősorban a fehérjében található purinanyagok adják. Ezek mennyisége az életkorral nő, ezért a kóstolópróbákon korrekt módon csak azonos korban vágott állatok húsa hasonlítható össze.

A fogyasztók többsége az aranysárga bőrű vágott baromfit részesíti előnyben. A bőr színét a takarmány lipokróm festékanyagai alakítják ki. Közülük első helyen említendők a kukorica oxikarotinoid festékei. Ez nemcsak azzal függ össze, hogy a kukorica a legnagyobb mennyiségben rendelkezésre álló abraktakarmányunk, hanem azzal is indokolható, hogy zeaxantinjának színező hatása kétszerese a zöldlisztek xantofilljáénak. A lipokróm festékek intenzívebb beépülésére csak 4 hetes kor után számíthatunk. Azokban az országokban, amelyekben nem a kukorica, hanem a búza vagy az árpa a fő gazdasági abrakforrás, ott lucerna, illetve fűliszt vagy szintetikus úton előállított oxikarotinoid festékanyagoknak a takarmányba történő adagolásával alakítják ki a kívánt bőrszínt.

Gyakran előforduló húshiba napjainkban a sápadt, lágy és vizenyős, ún. PSE (Pale Soft Exsudative) húselváltozás, továbbá a sötét, szívós és száraz (DFD = Dark Firm Dry) hús. Egyik elváltozás sem takarmányozási eredetű, hanem az állatok szállításával, illetve vágásával összefüggő stressz alakítja ki a genetikailag érzékeny állatokban.