Ugrás a tartalomhoz

A takarmányozás alapjai

Bokori József, Gundel János, Herold István, Kakuk Tibor, Kovács Gábor, Mézes Miklós, Schmidt János, Szigeti Gábor, Vincze László

Mezőgazda Kiadó

A szaporodási folyamatok táplálóanyag-szükséglete

A szaporodási folyamatok táplálóanyag-szükséglete

A fajfenntartást szolgáló szaporodási folyamatok körébe a nőivarú állatoknál a petesejttermeléssel, a vehemépítéssel, továbbá az utód felnevelését szolgáló tejtermeléssel összefüggő folyamatokat soroljuk. A hím állatoknál mindössze a spermatermelés sorolható e folyamatok körébe. Napjainkban a tehenek és a juhok tejtermelése a szelekció eredményeként lényegesen meghaladja azt a szintet, amelyre az utód felneveléséhez szükség van, ezért a tejtermelés táplálóanyag-szükségletével összefüggő ismereteket önálló fejezetben tárgyaljuk.

A takarmányozás hatása a nőivarú állatok szaporodási folyamataira

A takarmányozás és az ovuláció

A nőivarú állatok akkor érik el ivarérettségüket, amikor a petefészek kifejlődött és alkalmas arra, hogy rendszeresen petesejtet termeljen. Amíg a vadon élő állatoknál az ivarérettség egybeesik a tenyészérettséggel, addig a gazdasági állatok a tudatos tenyésztőmunka, továbbá a szabályozott táplálóanyag-ellátás eredményeként már korábban, már akkor elérik az ivarérettséget, amikor szervezetük még nem alkalmas a vehem gond nélküli kihordására.

A takarmányozás intenzitásával az ivarérés ideje változtatható. A bőséges takarmányozás gyorsítja a fejlődést és vele együtt sietteti az ivarérést. Eltérő intenzitású takarmányozással nevelt üszők ivarérésében akár 70%-os eltérés is lehetséges.

Számtalan kísérlet eredménye igazolja, hogy az intenzíven nevelt üszők hasznos élettartama rövidebb, tejtermelésük még a 2. és 3. laktációban is kevesebb, mint kisebb intenzitással nevelt társaiké. A hajtatottan nevelt üszőknél gyakoribb a nehéz ellés. A még fejlődésben levő üszők elhízása maradandó elváltozásokat okoz az állatok endokrin rendszerében.

Általános szabálynak mondható, hogy a gazdasági állatok akkor tekinthetők tenyészérettnek, amikor kifejlett kori testtömegük mintegy 75%-át elérték. Az ivarérettséget és a tenyészérettséget azonban nemcsak a testtömeg, hanem állatfajonként eltérő mértékben ugyan, de az állatok életkora is befolyásolja. A szarvasmarha – fajtától függően – 14–22 hónapos korban éri el a tenyészérettséget. A hazánkban tenyésztett lapálysertésfajtákat 7–9 hónapos korban veszik tenyésztésbe (5.6. táblázat).

5.6. táblázat. A takarmányozási színvonal hatása az üszők ivarérésére (Wiltbank, J., 1966, valamint Chricton és mtsai, 1959)

A szezonálisan ivarzó juhok intenzív takarmányozás esetén 8–9 hónapos korukra elérik a kifejlett kori testtömeg 75–80%-át és tenyésztésbe vehetők.

Az ivarérést követően a petefészek folyamatosan működik, aminek eredményeként rendszeres időközönként állatfajonként változó számú petesejt válik le róla. Az ovulációt az ivarzás tünetei kísérik, amelyek állatfajonként ugyancsak különbözőek.

A takarmányozás nemcsak a petefészek kifejlődését, hanem annak folyamatos működését is befolyásolja. A hatás a hipotalamusz hormontermelésére gyakorolt befolyáson keresztül érvényesül.

Fontos a petefészek működése szempontjából az állatok energiaellátása. A sovány állat ivarzása rendszertelenné válik, nő az ilyen állatok között a csendesen ivarzók részaránya, sőt a tartósan energiahiányos takarmányozás le is állíthatja a petefészek működését. A peteérés, illetve az ivarzás szüneteltetése úgy is felfogható, mint az állat ösztönös védekezése egy nem kielégítő takarmányozással társuló vemhesség negatív hatásai ellen.

A javuló energiaellátás ezzel szemben egy energiahiányos időszakot követően kedvezően serkentő hatású a petefészek működésére. Ezt először az angol juhtenyésztők figyelték meg (5.7. táblázat). Azt tapasztalták ugyanis, hogy amikor a berregtetés idején az állatok egy száraz periódus után jó minőségű legelőre kerülnek, nő az ikerellések részaránya. Ugyanez volt a jellemző akkor is, amikor az őszi berregtetés előtt 2–3 héten át napi 0,3–0,5 kg abrak-kiegészítést kaptak az állatok. Ez a módszer flushing néven általánossá vált a juhtenyésztésben, sőt alapelveit a tehenek, valamint az anyakocák takarmányozásában is alkalmazzák.

5.7. táblázat. A juhok fedeztetését megelőző takarmányozás hatása az ovulációra (Allen és Lamming, 1966)

A flushing az állatok energiaellátásának javításával gyakorol kedvező hatást a petefészek működésére. Ezt igazolja, hogy a flushing jó kondícióban levő anyáknál hatástalan, sőt, ha az állatok elhíznak, még káros is lehet a szaporodási folyamatokra.

A flushing során az energiatartalékok feltöltésével párhuzamosan a gyenge kondícióban levő állatok izomzata is gyarapszik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a flushing növeli az állatok fehérjeszükségletét. A fehérjeellátás javítására a flushing alkalmával csak akkor van szükség, ha a takarmányadag fehérjetartalma nem fedezi a bendőfermentáció minimális N-szükségletét.

Hasonló a helyzet a foszforellátással is. Amennyiben a takarmányadag foszfortartalma az életfenntartás szükségletét kielégíti, az egyúttal fedezi a petefészek normális működéséhez szükséges foszforigényt is.

A vemhességi anabolizmus

A petesejt megtermékenyítése még a petevezetőben megtörténik. Ezt követően a megtermékenyített petesejt azonnal fejlődésnek indul, a méhbe már szedercsíra-állapotban kerül. A megtermékenyített petesejtek beágyazódása a méhbe a megtermékenyítést követő 12–24 nap múlva következik be.

Nem minden megtermékenyített petesejt ágyazódik azonban be, egy részük közvetlenül a megtermékenyítést követően elpusztul. Elhalhat a magzat a beágyazódást követően is. Az elhalt embriók vagy felszívódnak vagy mumifikálódnak.

Az embrióelhalás okai lehetnek genetikai eredetűek, állat-egészségügyiek (méhhurut), de lehet az embrionális mortalitás valamilyen takarmányozási hiba következménye is. Ebben a tekintetben is a takarmányozás színvonalát kell a lehetséges hibák közül elsőnek említeni. Ellentétben a korábbi felfogással elsősorban a túl bőséges takarmányozás, a normálist meghaladó kondíció hatása káros. Több, sertésekkel végzett kísérlet eredménye is igazolja, hogy a vemhesítés utáni bőséges energiaellátás növeli az embrionális mortalitást. Ez az oka annak, hogy kocák esetében a flushing csak akkor eredményes, ha az energiaellátást csak a búgatást megelőző 5–10 napban növeljük meg, és a búgatást követően egy alacsony szintű, gyakorlatilag csak az életfenntartás igényét kielégítő energiaellátást valósítunk meg.

Az embrionális mortalitás teheneknél összefüggésben állhat a szükséglet alatti β-karotinellátással is. A nem kielégítő β-karotinellátás már a petefészek működésében is zavarokat okoz (az ivarzás elhúzódása, cikluszavar), de elmaradhat miatta a megtermékenyített petesejt beágyazódása, és a már megtapadt embrió elhalását is okozhatja.

A juhok, valamint a monogasztrikus állatok esetében a karotin funkcióját a szaporodási folyamatokban az A-vitamin veszi át. Ezeknél az állatoknál a karotinnak a szaporodási folyamatokban nincs külön szerepe, hanem csak mint az A-vitamin provitaminjának van jelentősége.

Az embrióelhalással kapcsolatban azt is meg kell említeni, hogy a petefészek petesejttermelése jelentősen meghaladja a méh kapacitását. Jó példa erre a sertés, amelynél a szapora fajták esetében a 17–20 leváló petesejtből 15–17 termékenyül meg, de a világra csak 9–12 db élő malac jön. Ezért az embrióelhalás – legalábbis a vemhesség korai stádiumában – az anyai szervezet ösztönös szabályozási tevékenységeként is felfogható.

A magzat fejlődése a méhen belüli élet során nem egyenletes. A megtermékenyülést követő első időszakban az embrió növekedése csak kismértékű és jelentősen csak a vemhesség utolsó harmadában gyorsul fel. Az embrió ebben az utolsó harmadban megközelítően annyit gyarapszik, mint a vemhesség első két harmadában együttvéve. Az embrió tömeggyarapodásának üteme egy exponenciális összefüggés görbéjével jellemezhető.

A vemhesség során azonban nemcsak a magzat növekszik, hanem gyarapodik a méh, valamint a magzatburkok tömege, sőt a magzatvíz mennyisége is. A magzat, valamint az említett termékek együttesen képezik a fogamzási termékeket (5.8. táblázat).

5.8. táblázat. A vemhes koca testtömeg-gyarapodásának megoszlása a vemhesség különböző szakaszaiban (Salmon-Legagneur, 1965)

A vemhesség folyamán az anya szervezete felkészül az utód felneveléséhez szükséges tej termelésére is. Ez abban nyilvánul meg, hogy energia- és fehérjetartalékot halmoz fel szervezetében. A tejtermelésre történő felkészüléshez tartozik az említett tartalékképzés mellett a tejmirigy megnövekedése is. Amíg a fogamzási termékek képzését uterinális retenciónak nevezzük, addig az anyaállat szervezetébe beépülő tartalékokat együtt a tejmirigy növekményével extrauterinális vagy maternális retenció néven foglaljuk össze. Az uterinális és a maternális retenciót együtt vemhességi anabolizmusnak is szokásos nevezni. Azt a tényt, hogy az anyaállat a fogamzási termékeken túlmenően is tart vissza táplálóanyagokat a szervezetében, vemhességi szuperretenció névvel jelöljük.

A vemhességi anabolizmust a gesztagén hormonok szabályozzák. A vemhesség első időszakában, amikor a magzat fejlődése még minimális, a maternális retenció van túlsúlyban. A vemhesség utolsó harmadában az arány megfordul. Ennek az az oka, hogy a magzat növekedése elsőbbséget élvez az anyaállat táplálóanyag-ellátásával szemben. A magzat növekedése akár az anyai tartalékok, az anya testállományának rovására is megvalósul.

A vemhességi anabolizmus következtében megnövekedett táplálóanyag-szükséglet fedezésének egyik forrása az anyaállatok jobb étvágya. Fehérjetartalékot azonban változatlan étvágy mellett is tud képezni az állat. Ilyen esetben – minthogy a fehérje emészthetősége a vemhesség során nem javul – a felszívódott aminosavak jobb hasznosulása képezi a nagyobb fehérjetartalékolás alapját.

Az újszülöttek testtömegét a genetikai tényezőkön túlmenően az anyaállatok vemhesség alatti takarmányozása is befolyásolja. Jóllehet az anya saját testének rovására is igyekszik a magzat zavartalan fejlődését szolgálni, a vemhesség alatti takarmányozás színvonala megmutatkozik az újszülöttek testtömegében, vitalitásában, különösen a multipara fajoknál.

A bőséges takarmányozás növeli a születési testtömeget, ami főleg a szarvasmarháknál – közülük is elsősorban az üszőknél – káros is lehet azáltal, hogy ellési nehézséget okozhat.

A vehemépítés táplálóanyag-szükséglete

A vehemépítés táplálóanyag-szükségletének megállapításához ismerni szükséges a magzatba a vemhesség egyes szakaszaiban beépülő táplálóanyagok mennyiségét, továbbá a táplálóanyagok hasznosulásának mértékét. A magzat fejlődése, kémiai összetételének változása napjainkban már jól ismert és rendelkezünk adatokkal a táplálóanyagok vehemépítés céljára történő hasznosulásának hatásfokáról is. Tudjuk, hogy amíg a felszívódott aminosavakat a vemhes állatok jó hatásfokkal hasznosítják, addig az energiahasznosítás mértéke gyenge. A vehemépítési folyamatok során a metabolizálható energia transzformációs hatásfoka (kpreg) mindössze 0,20, ami jelentősen alatta marad az életfenntartás, a tejtermelés és a tömeggyarapodás folyamatai során mért energiatranszformációnak. Ennek oka a placentáris transzport jelentős energiaigénye. A táplálóanyagok ugyanis csak számottevő ATP felhasználással jutnak át a placentán.

Szarvasmarha. Amint azt a korábbiakban már említettük, a magzat növekedése a vemhesség folyamán nem egyenletes, hiszen a testalkotók nagyobbik része a vemhesség utolsó harmadában épül be a magzatba. Ennek megfelelően a magzatépítés táplálóanyag-igénye a vemhesség különböző szakaszaiban eltérő mértékben terheli az anyaállatot. A vehemépítés energiaszükséglete pl. a vemhesség hetedik hónapjában 18%-kal, a nyolcadik hónapjában 30%-kal, a kilencedik hónapban pedig 50%-kal növeli meg a tehén életfenntartó szükségletét.

Abból a tényből kiindulva, hogy az ellést követő hetekben jelentősen csökken a tehenek testtömege, korábban azt a helytelen következtetést vonták le, hogy ezt a szárazon állás időszakában beépített jelentős tartalékkal lehet ellensúlyozni. Ezért a szárazon állás alatt az állatok igényét jelentősen meghaladó táplálóanyag-tartalmú – sok abrakot tartalmazó – takarmányadagot etettek, ami több anyagforgalmi betegség kialakulásának teremtette meg az alapját.

A laktáció első időszakára jellemző, a katabolikus folyamatok miatt törvényszerűen bekövetkező testtömegcsökkenés a szárazon állás idején folytatott helyes takarmányozással jelentősen mérsékelhető. Tejhasznú tehenészetekben a szárazon állás első felében – mintegy negyven napon át – csak annyi táplálóanyagot tartalmazzon a napi takarmányadag, amennyi az életfenntartás és a vehemépítés igényét fedezi. A vehemépítés energiaszükségletét 5 liter tej termeléséhez szükséges energia (kb. 15 MJ NE1) kielégíti. A következő laktációra szolgáló tartalékokat már az előző laktáció utolsó harmadában be kell építeni azáltal, hogy abban az időszakban a tényleges tejtermelés igényénél több táplálóanyagot nyújtunk a napi takarmányadaggal.

A tehenek többségének a szárazon állás említett első időszakában nincs szüksége abraktakarmányra, táplálóanyag-szükségletük jó minőségű szilázzsal és szénával fedezhető.

A laktáció első harmadában a tejtermelés nagymértékben megnöveli az állatok táplálóanyag-szükségletét. Az igény ebben az időszakban csak nagyobb mennyiségű abrak etetésével fedezhető. A nagyobb abrakadaghoz azonban az emésztési zavarok elkerülése érdekében fokozatosan kell hozzászoktatni a teheneket. Ezért a szárazon állás utolsó 2–3 hetében fokozatosan növelni szükséges a napi adagban az abrak részarányát.

Az üszők az első vemhességük idején még nem érték el teljes kifejlettségüket, ezért takarmányadagjuknak az életfenntartás és a vehemépítés igényén felül testtömeg-gyarapodás céljára is kell táplálóanyagokat tartalmazni. A vemhesség végén azonban az üszőknél is csökkenteni kell az ellátás színvonalát, hogy a nehéz ellés veszélyét elkerüljük. A takarmányozás intenzitása a vemhesség utolsó három hónapjában olyan legyen, hogy az üszők napi testtömeg-gyarapodása ne haladja meg a 0,8–1,0 kg-ot.

A húshasznú tehenek esetében a vemhesség utolsó három hónapjában ugyancsak jobb táplálóanyag-ellátásról kell gondoskodni, mint az azt megelőző időszakban. Erre a húshasznú tehenek mostohább takarmányozási körülményei miatt van szükség. Arra kell törekedni, hogy a vemhesség utolsó három hónapjában ezeknek a teheneknek a testtömeg-gyarapodása is érje el a napi 0,4–0,6 kg-ot.

Fontos a vemhesség alatti kifogástalan ásványianyag-ellátás is. A szárazon állás időszakában az életfenntartás igényén felül naponta 15 g Ca-ot és 10 g P-t kell adagolni a vehemépítéshez. Az üszőknek ezenfelül a testtömeggyarapodás igényének fedezésére is kell Ca-ot és P-t adni. Erre a célra minden kg testtömeg-gyarapodáshoz 20 g Ca-ra és 10 g P-ra van szükség.

Az ellési bénulás fellépésének megelőzésére 10–14 nappal az ellés előtt célszerű a Ca:P arányt a takarmányadagban 1:1-re szűkíteni. Ez a szűk arány ugyanis segíti a csontokban levő ásványianyag-tartalékok mobilizálását.

Karotinra a tehénnek nemcsak az ovulációhoz, a megtermékenyüléshez és a petesejt implantálódásához van szüksége, hanem a magzat és az újszülött zavartalan fejlődése is az anyaállat jó karotinellátását követeli meg. A karotinból a bélhámban képződő retinil-palmitát ugyanis – kisebb molekula lévén – át tud jutni a placentán. Az A-vitamin (a nagy molekulatömegű fehérjekomplexhez kötődő retinol) erre nem képes.

Juh. Az egy báránnyal vemhes anyák életfenntartó táplálóanyag-szükségletét a vehemépítés olyan arányban növeli meg, mint a tehenekét. Az ikervemhes anyák esetében azonban a vehemépítés táplálóanyag-szükséglete ennél lényegesen nagyobb. A vehemépítés energiaigénye a vemhesség utolsó 2–3 hetében meghaladja az anyák életfenntartó szükségletét.

Ha a vemhes anyák energiaigényét nem tudjuk fedezni, az könnyen vezethet egy ketózisos megbetegedés, a vemhességi toxémia kialakulásához, amely betegség az ellés előtt tipikus. Ebben az időszakban megnövekszik a glükogenetikus prekurzorok iránti igény, hiszen a juhok a szarvasmarhához hasonlóan ugyancsak a glükoneogenézis útján tudják a vehemépítés miatt megnövekedett glükózigényüket fedezni. Az energiahiány esetén bekövetkező zsírlebontás termékeinek oxidációjához pedig ugyancsak oxálecetsavra van szükség.

Fontos a vemhes anyák fehérjeszükségletének fedezése is. A szükségletnek megfelelő fehérjeellátás nemcsak az uterinális és a maternális retenció szempontjából fontos. A kielégítő fehérjeellátás a feltétele az aktív bendőfermentációnak, de a fehérje a glükogenetikus aminosavak útján a glükoneogenézis céljára is felhasználódhat.

A vemhes anyák nem kielégítő energia- és fehérjeellátása – főleg az ikervemhes anyák esetében – azzal jár, hogy a bárányok jelentős hányada kis testtömeggel, gyenge vitalitással jön a világra. A vemhes anyák hiányos takarmányozása akkor is káros, ha nem alakul ki vemhességi toxémia vagy nem születnek kis testtömegű bárányok. Ilyen esetben is számítanunk kell ugyanis arra, hogy az utódoknak csökken a gyapjútermelése. Amint azt már az 5.4.1. fejezetben is említettünk, a gyapjútermelésben fontos szekunder follikulusok a vemhesség utolsó időszakában alakulnak ki, és számuk függ a vemhes anyák takarmányozásának színvonalától.

Sertés. A vehemépítés a sertés esetében is csak a vemhesség utolsó időszakában igényel az életfenntartó szintet jelentősebben meghaladó táplálóanyag-ellátást. A vemhes koca életfenntartó energiaszükségletét a vehemépítés csak a vemhesség utolsó két hetében növeli meg mintegy 50%-kal.

A vemhes kocák takarmányozásában is fontos alapelv, hogy kerülni kell a kocák elhízását (5.9. táblázat). A kocák ugyanis az életfenntartó takarmányadagnak akár a háromszorosát is képesek elfogyasztani. A túl nagy tartalék csak növeli a fialást követő tömegveszteséget. A dupla transzformációs veszteség rontja a takarmányértékesítést. További gond, hogy az elhízott kocák a fialást követően kevesebb takarmányt vesznek fel, mint szerényebb kondíciójú társaik. Ez még tovább növeli a kocák testtömegveszteségét, csökkenti tejtermelésüket. A vemhes kocák abrakadagja ezért a vemhesség első három hónapjában ne legyen több 2,4 kg-nál, de ezt követően se növekedjen 2,6 kg fölé.

5.9. táblázat. A vemhes koca eltérő takarmányadagjának hatása az élőtömeg alakulására és a szaporodási mutatókra (Elsey és mtsai, 1969)

A vehemépítés fehérjeigényét is kielégíti az említett abrakadag, ha annak nyersfehérje-tartalma eléri a 13%-ot, lizin- és metionin + cisztin-tartalma pedig a 0,6%-ot, illetve a 0,38%-ot.

A 2,4–2,6 kg-os abrakadag nem fedezi a kocák ballasztigényét, és nem elegendő a jóllakottság érzésének kiváltásához sem. Ezért, ha azt a takarmányozási technológia lehetővé teszi, etessünk a vemhes kocákkal nyáron zöldlucernát, a téli időszakban jó minőségű fű- vagy pillangós szilázst. Amennyiben ez nem lehetséges, úgy az abrakkeverék nyersrost-tartalmát növeljük zöldlisztek vagy szárított répaszelet bekeverésével. A takarmányadag nagyobb nyersrost-tartalma megelőzheti a kocák bélsárpangását, amely az ellést követően gyakran előforduló MMA-szindróma (metritis-mastitis-agalactia), azaz a méh és a tejmirigy gyulladását, valamint a tejtermelés csökkenését okozó megbetegedés egyik kiváltója lehet.

A takarmányozás hatása a hímek nemi aktivitására

A hímek ivarérését az érett, termékenyítésre alkalmas spermiumok herecsatornácskákban történő megjelenése jelzi. Ez időben egybeesik a nőivarú állatok ivarérésével. A takarmányozás színvonala éppúgy, mint az üszők esetében, a hím állatoknál is befolyásolja (rövidítheti vagy kitolhatja) az ivarérés idejét.

A spermiumok termelődése az ivaréréstől kezdve folyamatos. Ennek ellenére a spermatermelés nem növeli érdemleges mértékben a hímek energia- és fehérjeszükségletét még azoknál a fajoknál sem, amelyeknél jelentősebb a párzásonkénti ejakulátum mennyisége (ló, sertés).

A takarmányozás ennek ellenére sokoldalúan befolyásolja a hím állatok ivari életét is. A hímek nemi aktivitására mind a hiányos, mind a túlságosan bőséges takarmányozás káros hatású. Amíg azonban a hiányos takarmányozás hatása csak átmeneti (csak a hiányos takarmányozás idején áll fenn), addig a túltáplálás negatív hatásai tartósabbak. Az elhízás csökkenti a libidót. A korábbi években ezért az állatok elhízásával gyakran együtt járó lábhibákat tették felelőssé. Napjainkban a hormonális egyensúly megbomlásában látjuk a csökkent libidó okát.

Függetlenül attól, hogy a spermatermelés nem növeli kimutatható mértékben az energia- és a fehérjeszükségletet, a hím állatok anyagforgalma élénkebb a nőstényekénél. A szezonálisan ivarzó állatok hímjeinél ez a többletigény az ivarzási időszakban akár 20–30%-os is lehet.

A nagyobb energiaszükségletből következően a hímek életfenntartó fehérjeszükséglete is több a nőivarú állatokénál. Kutatási eredmény ebben a tekintetben azonban csak kevés áll rendelkezésre. Ezzel magyarázható, hogy a különböző országok szükségleti ajánlásai a hímek fehérjeszükségletét illetően igen eltérő szükségleti értékeket javasolnak. A hazai táplálóanyag-szükségleti ajánlás a kifejlett bikák fehérjeszükségletét a tehenek életfenntartó igényénél mintegy 55%-kal nagyobbnak adja meg. Ugyancsak a hazai ajánlás a kosok fehérjeadagját a fedeztetési idényben 55%-kal javasolja a fedeztetési idényen kívüli ellátáshoz viszonyítva növelni. A kantápok nyersfehérje-tartalma hazánkban 20%-kal haladja meg a vemhesség első 2/3-ában levő kocák számára javasolt fehérjeszintet.

A hím állatok A-vitamin-ellátása befolyást gyakorol a sperma minőségére. Hiányos A-vitamin-ellátás esetén megnő a spermában a mozgásképtelen, rendellenes spermiumok aránya, romlik a sperma termékenyítő képessége.

A C-vitaminról is igazolták a kísérletek, hogy mindenekelőtt a nyári nagy melegben javítja a sperma minőségét. Ezzel szemben az E-vitaminról – amelyet a köztudat a szaporodási folyamatokkal szoros kapcsolatban álló vitaminként ismer – kiderült, hogy hiánya a gazdasági állatok közül csak a baromfifajok esetében vezet szaporodási zavarokhoz azzal, hogy a hímeknél irreverzibilis sterilitást okoz, és ezáltal rontja a keltetési eredményeket.

A B-csoportbeli vitaminok kiegészítésként történő adagolására a tenyészbikák és a kosok takarmányozásában nincs szükség, a kanok abraktakarmányához adagolt vitaminpremixnek azonban valamennyi B-csoportbeli vitamint tartalmazni kell.

A hímek ivari folyamataiban közreműködő mikroelemek közül a cinket kell külön is említeni. Cinkhiány esetén megáll a here növekedése, késik a spermiogenézis, gyengül a libidó. A cinkellátás javulását elsőként a libidó élénkülése jelzi.