Ugrás a tartalomhoz

A takarmányozás alapjai

Bokori József, Gundel János, Herold István, Kakuk Tibor, Kovács Gábor, Mézes Miklós, Schmidt János, Szigeti Gábor, Vincze László

Mezőgazda Kiadó

A tejtermelés táplálóanyag-szükséglete

A tejtermelés táplálóanyag-szükséglete

Az ember tudatos tenyésztőmunkájának eredményeként a szarvasmarha, a kecske és a juh tejtermelése ma már nemcsak az utódok felneveléséhez elegendő, hanem túlnyomó része az emberi táplálkozás céljára szolgál (5.10. táblázat).

5.10. táblázat. A háziállatok tejének és a humán anyatej összetétele

A tejtermelésre specializált tehénfajták szervezete a laktáció folyamán igen nagy igénybevételnek van kitéve, hiszen a 305 napos laktáció során termelt tej-szárazanyag testük szárazanyagának több mint ötszöröse. Ennél is nagyobb teljesítményt jelent, amikor egy 60 kg-os kecske 650 kg tejet termel, mert ezzel a tejmennyiséggel a test szárazanyagának mintegy hétszeresét ürítik ki tej-szárazanyag formájában.

A tehén a tej táplálóanyagait igen jó energetikai hatékonysággal állítja elő. Energetikai hatásfok tekintetében a tejtermelés közvetlenül az életfenntartás folyamatai után következik, megelőzve minden más állati termék előállításának energetikai hatékonyságát. A tejtermelő állatok további előnyös tulajdonsága, hogy az említett jó transzformációs hatásfokot sok tömegtakarmányt, mellékterméket, általában feltétlen takarmányokat tartalmazó takarmányadagok etetésekor is produkálni képesek.

A tej táplálóanyagainak képződése

Tejzsír

A tejzsír – a ló tejének kivételével – a gazdasági állatok tejében legnagyobb mennyiségben előforduló táplálóanyag. Nagy energiatartalma folytán a tej energiájának legalább 50%-át a zsír adja.

A tejzsír kedvező zsírsav-összetétele és fizikai formája (0,1–10 µm átmérőjű, fehérjeburokkal körülvett zsírcseppecskék) következtében kiválóan emészthető. Az újszülöttek is tudják hasznosítani.

A zsírsav-összetétel tekintetében a kérődzők és a monogasztrikus állatok tejének zsírja különbözik egymástól. Ennek oka abban keresendő, hogy a kérődzők a bendőfermentáció során keletkező páros szénatomszámú illó zsírsavakból olyan zsírsavakat is felépítenek, amelyek a monogasztrikus állatok tejében nem találhatók meg. A kérődzők tejzsírját felépítő zsírsavak eredete a következő:

  • A C4-Cl0 szénatomszámú zsírsavak teljes egészében a bendőből származó illó zsírsavakból szintetizálódnak a tőgy mirigyhámsejtjeiben.

  • A C12-C16 szénatomszámú zsírsavakat előállíthatja a szervezet a tőgy mirigyhámsejtjeiben a bendőben fermentálódó illó zsírsavakból, de származhatnak közvetlenül a takarmányból is, továbbá képződhetnek „de novo” szintézissel a zsírszövetben, illetve a májban szintetizálódó zsírból.

  • A tejzsír C16-nál hosszabb szénatomszámú zsírsavai lehetnek közvetlenül takarmányeredetűek, de ezek is származhatnak az említett „de novo” szintézisből (5.11. táblázat).

5.11. táblázat. A tejzsír zsírsav-összetétele (Csapó, 2002)

A leírtakból megállapítható, hogy a bendőben termelődő illó zsírsavak alapvető fontosságúak a tejzsírszintézis szempontjából. A tejzsír zsírsavainak akár 65%-a is származhat a bendő illó zsírsavaiból. Ez magyarázza a tej zsírtartalma és a takarmányadag szénhidrát frakciói – mindenekelőtt a nyersrosttartalom – közötti szoros összefüggést. A tejzsírt felépítő zsírsavak eredete ad magyarázatot arra is, hogy a takarmány zsírjának összetétele milyen módon befolyásolhatja a tejzsír minőségét (zsírsav-összetételét).

A tejzsírszintézis a tőgy mirigyhámsejtjeiben a β-oxidációval ellentétes folyamatokon keresztül megy végbe. Ennek során a H-átvitel NADP+H+ segítségével történik. A NADP+H+-t a szervezet a pentóz-foszfát ciklusban állítja elő. Ehhez glükózra van szükség. Hasonlóképpen glükóz szükséges a tejzsírszintézis egy másik alapanyagának, a glicerinnek az előállításához is.

A monogasztrikus állatok esetében a szükséges glükóz a takarmány útján közvetlenül rendelkezésre áll. Nem ez a helyzet a kérődzőkben, ahol a szénhidrátok döntő részben szerves savakká alakulnak a bendőfermentáció során, ezért a vékonybélből csak minimális mennyiségű glükóz szívódhat fel. A szükséges glükózt a kérődzők glükoneogenézis útján állítják elő. A tejzsírszintézist a kérődzőknél ezért a glükoneogenézis folyamatának energiavesztesége is terheli. Ez magyarázza, hogy amíg a monogasztrikus állatok a tejzsírt 75%-os energetikai hatásfokkal állítják elő, addig ez a kérődzőkben csak 57%-os.

Tejcukor

A tejcukor glükózból és β-galaktózból álló diszacharid, amely a természetben csak az emlősállatok tejében fordul elő. Mennyisége a tejben szemben a tejzsírral és tejfehérjével, viszonylag állandó. Ennek az az oka, hogy a tejben a tejcukornak az ozmózisos viszonyok szabályozásában kiemelkedő jelentősége van.

Miután a tőgy mirigyhámsejtjei a β-galaktózt is glükózból állítják elő, a tejcukorszintézisnek jelentős a glükózigénye. A monogasztrikus állatok anyagcseréjében a szükséges glükózmennyiség helyes takarmányozás esetén a felszívódás útján rendelkezésre áll. A kérődzőknek viszont az előzőekben kifejtett okok miatt a glükoneogenézis segítségével kell a hiányzó glükózmennyiséget előállítani.

Amíg a kérődzők tejtermelése csak az utód felnevelését volt hivatva szolgálni, a szükséges glükózmennyiség előteremtése nem okozott gondot az állatoknak. A tejtermelésre specializált tehénfajták tejtermeléséhez azonban már olyan nagy mennyiségű glükózra van szükség, amit a tehenek csak intenzív glükoneogenézis útján tudnak a tejtermelés céljára előállítani. Ennek igazolására szolgáljon egy napi 30 liter tejet termelő tehén glükózmérlegének a bemutatása:

Napi glükózszükséglet:

 

– 30 liter tejjel leadott tejcukor előállításához szükséges glükóz

1440 g

– Az agy és idegrendszer működéséhez szükséges glükóz

500 g

– Tejzsírtermeléshez a pentóz-foszfát ciklusban

700 g

Összes glükózigény

2640 g

  

Rendelkezésre álló glükóz:

 

– Felszívódás a vékonybélből

400 g

– A vér glükózkészlete

20 g

– A máj glükózkészlete

500 g

Rendelkezésre áll:

920 g

A két tétel összevetéséből kiderül, hogy a teheneknek naponta 1720 g glükózt kell a termelés céljára glükoneogenézis útján előállítani.

A glükoneogenézishez a szervezetnek elsősorban 3 szénatomos glükózprekurzorokra van szüksége. Ilyenek a propionát, a laktát és az alanin. Ezekből oxálecetsav segítségével közvetlenül képződhet glükóz. Az alanin mellett a leucin kivételével a többi aminosavból is tud glükózt előállítani a szervezet. Ez azonban más úton megy végbe.

A tejcukorszintézis energetikai hatékonysága a monogasztrikus állatoknál igen jó, 94%-os. A kérődzőkben már nem ilyen kedvező a transzformáció. Ezeknél az állatoknál ugyanis be kell számítani a glükoneogenézis veszteségét is. Abban az esetben, amikor propionátból történik a glükózelőállítás, 83%-os, amikor pedig aminosavat használ fel a szervezet a glükózszintézishez, akkor csak 60%-os a tejcukor-előállítás transzformációs hatásfoka. Az utóbbi esetben az aminosavak dezaminálásának, továbbá a karbamidképzésnek az energiaigénye is terheli a glükóz-, illetve tejcukorszintézist. Tekintetbe véve, hogy az átlagos szarvasmarha-takarmányozási feltételek között a glükóz, illetve az egyes prekurzorok milyen arányban állnak rendelkezésre, a tejcukorszintézis energetikai hatásfokát 66%-nak lehet tekinteni.

A zavartalan glükoneogenézisnek a folyamathoz szükséges prekurzorok jelenlétén túlmenően az is fontos feltétele, hogy elegendő oxálecetsav álljon az anyagforgalomban rendelkezésre. Tekintettel arra, hogy a zsírbontás termékeinek oxidálásához is oxálecetsavra van szükség, a glükoneogenézis csak akkor lesz zavartalan, ha a zsírtartalékok lebontását mérsékelni tudjuk. Ezt a tehenek kifogástalan energiaellátásával lehet csak megvalósítani. Abban az esetben, ha a tehén glükoneogenézis útján nem tudja a tejcukorszintézishez szükséges glükózt előállítani, csökkenteni kénytelen tejtermelését. Ennek az az oka, hogy miután a tejcukor mennyisége határozza meg a tej ozmózisos nyomását, a tehén nem tud kisebb tejcukortartalmú tejet termelni.

Tejfehérje

A tej N-tartalmú anyagainak 94–95%-a valódi fehérje és csak 4–6% benne az amidanyagok mennyisége. A valódi fehérje frakciónak állatfajonként változóan 60–85%-át kazein adja. A visszamaradó hányad döntő részén az α- és β-laktalbumin, valamint a laktoglobulin osztoznak. Kis mennyiségben tartalmaz a tej immunglobulint és szérumalbumint is. A föcstej immunglobulin-tartalma az első fejés alkalmával kg-ként az 55–70 g-ot is elérheti, mennyisége azonban rohamosan csökken, 6–8 óránként megfeleződik.

A tej fehérjéi közül a kazein szintézise a vér aminosavaiból a tőgy mirigysejtjeiben zajlik le, míg a savófehérjék a vérből változatlanul kerülnek át a tejbe. A szintézishez felhasznált aminosavak kétféle eredetűek: nagyobbik részük a bendőben képződő mikrobafehérjéből származik, kisebbik hányaduk a bendőn lebontás nélkül átjutó takarmányfehérje-hányad (by-pass hányad) vékonybélben történő lebomlása és felszívódása útján kerül a vérbe. A bendőben szintetizálódó mikrobafehérje a tehén tejtermelésétől függően a fehérjeigény 55–70%-át fedezi.

A mikrobafehérje aminosav-összetétele a metionin kivételével jól megfelel a tejtermelés aminosavigényének. A DL-metionin-kiegészítés ennek ellenére nem vezetett eredményre, nem növelte a tehenek tejtermelését. Ennek az az oka, hogy a bendőmikrobák lebontották a kiegészítésként adott metionint. Ezt igazolja, hogy a bendő megkerülésével (vénás infúzióval vagy az oltógyomorba juttatva) adott metioninkiegészítés növeli a tejtermelést. Ez a felismerés vezetett a „védett”, más néven by-pass metioninkészítmények kialakításához, amelyekkel a nagy tejtermelésű tehenek metioninszükséglete biztonságosan fedezhető.

A tejfehérjét az állatok jobb energetikai hatásfokkal (70%) állítják elő, mint a testtömeg-gyarapodás fehérjéjét (50%). Ennek az az oka, hogy a szöveti fehérjék felépítését a folyamatos átépülés (reszintézis) energiaszükséglete is terheli.

A tej fehérjetartalmát a genetikai tényezők mellett a takarmányozás is befolyásolja. A kérődzőkben az energiaellátás színvonala és a tej fehérjetartalma között szoros összefüggés áll fenn. Ez azzal a ténnyel függ össze, hogy a tejfehérje-szintézishez felhasznált aminosavak nagyobb része mikrobafehérje eredetű, a mikrobafehérje-szintézis pedig igen energiaigényes folyamat. A tej kisebb fehérjetartalma a laktáció első harmadában ennek az időszaknak az energiaellátási gondjaival áll összefüggésben.

A tej zsír- és fehérjetartalma között tehénfajtánként változó erősségű pozitív korreláció áll fenn. Holstein-fríz tehenek tejének fehérjetartalma a tej zsírtartalmának ismeretében a következő összefüggéssel számítható ki:

g fehérje/kg tej = 12,9 + 0,52 · g zsír/kg tej

A tejelő állatok táplálóanyag-szükséglete

A tejelő tehén táplálóanyag-szükséglete

Energiaszükséglet. A tejtermelés energiaszükségletét a termelt tej mennyisége és annak összetétele határozza meg. Az egyes táplálóanyagok a 4% zsírtartalomra korrigált tej energiatartalmának kialakításában a következő arányban vesznek részt:

tejzsír

40 g/kg×38,12 kJ = 1,52 MJ/kg tej

tejfehérje

34 g/kg×24,52 kJ = 0,83 MJ/kg tej

tejcukor

47 g/kg×16,54 kJ = 0,78 MJ/kg tej

Összesen

47 g/kg×16,54 kJ = 3,13 MJ/kg tej

Kidolgoztak olyan regressziós összefüggéseket is, amelyekkel a fentitől eltérő összetételű tej energiatartalma kiszámítható. Ilyen összefüggés pl.:

A tej energiatartalma,

MJ/kg tej = 0,038 · g zsír/kg tej + 0,0205 · g zsírmentes sza./kg tej – 0,236

vagy

A tej energiatartalma,

MJ/kg tej = 0,037 · g zsír/kg tej + 0,021 · g fehérje/kg tej + 0,95

Abból a tényből kiindulva, hogy a tej energiatartalmának 50%-át a tejzsír adja, ismertek olyan regressziós összefüggések is, amelyek csak a tej zsírtartalma alapján számítják ki a tej energiatartalmát.

A tej energiatartalma, MJ/kg tej = 0,403 · tejzsír% + 1,4731

A tejtermelés energiaszükségletének megállapításához a tej energiatartalmán túlmenően ismerni kell, hogy a tejet termelő tehén milyen hatékonysággal hasznosítja a metabolizálható energiát. A respirációs kísérletekben a ME transzformációs hatásfokát átlagosan 63%-nak (kl = 0,63) találták.

Meg kell jegyezni, hogy a ME transzformációs hatásfokát a takarmányadag metabolizálhatósága (q tényező) is befolyásolja. Az a nettó energiarendszer, amelyet hazánkban bevezettünk, a takarmányok tejtermelési nettó energiájának kiszámításakor eleve számol a q és a k tényezővel.

A tehén a testtömegveszteség energiáját is fel tudja használni tejtermelésre. 1 kg testtömegveszteség 20,6 MJ NEl-nek felel meg, ami 6,6 kg FCM tej termeléséhez elegendő.

A tejtermelésre specializált fajták laktációs termelése napjainkra jelentősen megnövekedett (5.12. táblázat). A 8000–9000 literes laktációs teljesítmény hazánkban sem megy ritkaságszámba. A nagy tejtermelésű tehenek energiaszükségletét a laktáció első harmadában nehéz fedezni. Ennek alapvetően az az oka, hogy a tejtermelés növekedésének üteme jelentősen meghaladja a tehenek szárazanyag-felvételének növekedését. Ennek az aszinkronnak a következtében a laktáció első időszakában akár napi 20–30 MJ NEl hiány is kialakulhat, amely hiányt a tehenek saját tartalékaik – elsősorban zsírtartalékuk – lebontásával tudnak csak pótolni. A tehenek ellést követő testtömegcsökkenése jelentős részben erre az energiahiányra vezethető vissza (5.4. ábra). Abban az esetben, amikor a napi testtömegcsökkenés meghaladja az 1 kg-ot, már a ketózis kialakulásának veszélye fenyeget.

5.12. táblázat. A tejelő tehén optimális testtömegváltozása a laktációs ciklus során (M.A.F.F. – Ministry of Agriculture, Fish and Forestry, 1975)

5.4. ábra - A holstein-fríz tehén energiamérlege és testtömegváltozása a laktáció során (Zintzen nyomán)

kepek/5.4.png


A tehenek megnövekedett energiaszükségletét nem lehet egyszerűen a napi abrakadag növelésével fedezni, mert ez egy határ felett rontja a takarmányadag strukturális hatékonyságát, ami kedvezőtlen hatású a bendőben zajló mikrobiális fermentációra. A laktáció kezdeti időszakában kialakult energiahiány csökkentésére jó eredménnyel használhatók fel a nagy energiakoncentrációjú zsírok, amelyekkel úgy növelhető a takarmányadag energiatartalma, hogy közben az adag szárazanyag-tartalma alig növekszik. Természetesen ilyen célra csak a védett zsírok használhatók fel.

Fehérjeszükséglet. A tejtermelés fehérjeszükségletének megállapításához a tejjel ürülő fehérjemennyiségen túl a fehérje hasznosításának mértékét kell ismerni. Az új hazai fehérjeértékelési rendszer tejtermelés esetén a felszívódott aminosavak 65%-os értékesülésével számol. Ennek értelmében 1 kg 4%-os zsírtartalomra korrigált tej – amely 3,3% fehérjét tartalmaz – termeléséhez 51 g (33:0,65) metabolizálható fehérjére van szükség.

A takarmányfehérje by-pass hányada, valamint a bendőben szintetizálódó mikrobafehérje a metionin kivételével fedezik a tehén esszenciális aminosav-szükségletét. A metionin azért számít kivételnek, mert a mikrobafehérje a szükségesnél kevesebb metionint tartalmaz. Ezért nagyobb tejtermelésű állományokban metioninhiány állhat elő, ami limitálhatja a tejtermelést. Erre vezethető vissza, hogy a nagyobb tejtermelésű tehénállományokban – elsősorban a laktáció első harmadában – a napi 15–18 g metioninkiegészítés növeli a tejtermelést. Amint azt a 1.2.1.1. fejezetben már kifejtettük, a metioninkiegészítés csak akkor lehet eredményes, ha azt védett (by-pass) metioninkészítmény formájában adjuk.

A tehenek laktációs termelésének növekedése jelentősen megnövelte az állatok fehérjeszükségletét. A kísérleti eredmények és a gyakorlati tapasztalatok egyaránt azt igazolják, hogy a növekvő szükséglet nem fedezhető csak oly módon, hogy folyamatosan növeljük az etetett takarmányadag fehérjetartalmát. Ez ugyanis egy meghatározott fehérjeszint felett rontani fogja a szaporodási eredményeket. Ennek az az oka, hogy nagy fehérjeadagok etetésekor – főleg ha az etetett fehérjének nagy a bendőbeli lebonthatósága – megnő a bendőfolyadékban az ammónia koncentrációja, amely ammóniának egy részét (növekvő fehérjeellátás esetén egyre nagyobb hányadát) a bendő mikrobái nem tudják mikrobafehérjévé alakítani. A mikrobiális fehérjeszintézis céljára nem hasznosított ammónia a májban karbamiddá alakul, ami a vérplazma karbamidtartalmának növekedését eredményezi. Igazolt tény, hogy ez utóbbi egy határon túl rontja a termékenyítési eredményeket.

A megoldást az jelenti, ha a tejtermelés emelkedésével arányosan növeljük a takarmányadagban azt a fehérjehányadot, amely nem a bendőben, hanem az emésztőcső posztruminális szakaszában bomlik le. Ezt a bendőben csak kisebb mértékben lebomló fehérjét tartalmazó takarmányok vagy védett fehérjék etetésével lehet megvalósítani. Arra kell törekedni, hogy a takarmányadag fehérjéjének bendőbeli lebonthatóságát – amely egy átlagos takarmányadagban kb. 70% – a termelés növekedésével az említett módon 65–55%-ra csökkentsük.

Ásványianyag-szükséglet. Az átlagos tehéntej literenként 1,28 g Ca-ot, 0,95 g P-t, 0,5 g Na-ot és 1,1 g Cl-t tartalmaz. Tekintetbe véve a Ca és P felszívódásának mértékét, a hazai ajánlás 2,8 g Ca-ot és 1,7 g P-t tart szükségesnek 1 kg 4%-os zsírtartalmú tej termeléséhez nyújtani. Bár a tej Ca- és P-tartalma a tej szárazanyag-tartalmától függően változik, az eltérések a különböző szárazanyag-tartalmú tejek Ca- és P-tartalma között nem túl jelentősek, ezért a hazai gyakorlatban a tej összetételétől függetlenül az említett Ca- és P-adagot számítjuk 1 kg tej termeléséhez.

A tejjel ürülő Na- és Cl-mennyiség tej kg-ként 2 g konyhasó adagolásával pótolható. Újabban tekintettel vagyunk a tejtermelés Mg-igényére is. 1 kg tej termeléséhez 0,6 g Mg-ra van szüksége a tehénnek. Hazai vonatkozásban a takarmányadag az esetek többségében fedezi a tehenek Mg-igényét.

A tejtermelés mikroelem-szükségletéről kevés kísérleti adattal rendelkezünk. Az ismert adatok a tejtermelés és az életfenntartás igényét együtt adják meg. A tejtermelés szükségletét is fedezzük, ha a takarmányadag 1 kg szárazanyaga a következő mikroelem-mennyiséget tartalmazza: 50 mg Fe, 10 mg Cu, 60 mg Mn, 60 mg Zn, 0,6 mg I és 0,1 mg Co.

Vitaminszükséglet. Hasonlóan a mikroelemekhez, a legtöbb vitamin tekintetében csak az életfenntartás és a termelés együttes igényére vonatkozóan állnak adatok rendelkezésre. A-, D- és E-vitaminból a következő mennyiségeket tartják szükségesnek a tejelő tehenek takarmányadagjában:

A-vitamin

3200–4000 NE/kg szárazanyag

D-vitamin

1000–1200 NE/kg szárazanyag

E-vitamin

15–20 NE/kg szárazanyag

Tekintettel arra, hogy a szarvasmarhák anyagforgalmában a karotin az A-vitamintól független, önálló funkcióval is bír (lásd az 5.5.1.3. fejezetet), a tehenek takarmányadagjának a javasolt A-vitamin-dózison felül tej kg-ként még 5–10 mg β-karotint is tartalmaznia kell.

Azt az általánosan elfogadott tételt, hogy a bendőmikrobák valamennyi B-csoportbeli vitamint a gazdaállat igényének megfelelő mennyiségben elő tudják állítani, a niacin vonatkozásában revideálni szükséges. A kísérletek ugyanis azt igazolták, hogy a nagy tejtermelésű tehenek niacinigényét – beleértve a túlzott zsírmobilizáció megelőzéséhez szükséges mennyiséget is – a bendőbeli niacinszintézis nem fedezi. A laktáció első harmadában nyújtott napi 6 g-os niacinkiegészítés szignifikánsan növelte mind a tejtermelést, mind a tej zsírtartalmát. A magyarázatot erre a niacinnak a NAD és NADP felépítésében betöltött szerepe adja.

A tejelő juh táplálóanyag-szükséglete

A juhtej a tehéntejnél koncentráltabb. Fehérje- és zsírtartalma a laktáció csúcspontjától a laktáció végéig fokozatosan növekszik. A laktáció átlagában a juhtej 7,0% zsírt és 6,0% fehérjét tartalmaz. Az ilyen összetételű juhtej energiatartalma kg-ként 4,9 MJ.

A respirációs vizsgálatok azt igazolták, hogy a juhok tejtermelés esetén a tehenekkel megegyezően ugyancsak 63%-os hatékonysággal transzformálják a takarmány metabolizálható energiáját.

A tejtermelő juhok energiaszükségletét ennek ellenére nem tejtermelési, hanem életfenntartási nettó energiában adjuk meg. Ez azzal indokolható, hogy a tejtermelő juhok összes energiaszükségletében az egész laktációt figyelembe véve nem a tejtermelés, hanem az életfenntartás energiaigénye teszi ki a nagyobbik hányadot. Az energiaszükségleti ajánlások összeállításakor azonban arra is tekintettel kell lenni, hogy az állatok a takarmányok metabolizálható energiáját életfenntartás céljára kedvezőbben hasznosítják, mint tejtermelésre.

Mindezek alapján a hazai ajánlás 1 kg 4,9 MJ energiatartalmú juhtej termeléséhez 5,5 MJ NEm-át tart szükségesnek biztosítani. A fehérjeszükséglet fedezésére 60 g fehérjét tartalmazó átlagos juhtej esetében 92 g metabolizálható fehérje adagolására van szükség.

A juhtej mind Ca-ból, mind P-ból többet tartalmaz a tehéntejnél, ennek megfelelően 1 kg átlagos juhtej termeléséhez 4,0 g Ca-ra és 2,5 g P-ra van szükség.

A szoptató koca táplálóanyag-szükséglete

A koca tejtermelését az alomszám, a laktációs stádium és a koca életkora határozza meg. A növekvő alomszámmal nő a tejtermelés. A laktáció csúcsát a koca a szoptatás 3–4. hetében éri el. A kocák tejtermelése a 2. és 3. laktációban a legnagyobb, majd fokozatosan csökken.

Minthogy a kocák tejtermelését nem tudjuk mérni, tejtermelésüket és ennek megfelelő táplálóanyag-szükségletüket a szoptatott malacok száma alapján állapítjuk meg. Egy 150 kg-os, 10 malacot szoptató koca laktációjának csúcspontján kb. 7 liter tejet termel.

A kocatej összetétele is változik a laktáció folyamán. Zsírtartalma fokozatosan csökken, fehérjetartalma viszont nő. Az átlagos kocatej 7,2% zsírt, 5,7% fehérjét és 4,7% tejcukrot tartalmaz, energiatartalma 5 MJ/kg. Az ilyen energiatartalmú tej előállításához a kocának tej kg-onként 6,8 MJ emészthető energiára van szüksége. A koca tejtermelés esetén ugyanis 75–80%-os hatásfokkal transzformálja tejenergiává a takarmány metabolizálható energiáját, az emészthető energiának pedig a kis metánveszteségnek köszönhetően a 95%-a átalakul metabolizálható energiává.

A szoptató kocával nagy energiakoncentrációjú (14,0 MJ DE/kg takarmány feletti) takarmányadagot célszerű etetni, mert csak ilyen takarmányadag etetésekor tudjuk a koca jelentős, a létfenntartó energiaszükségletnek mintegy háromszorosát kitevő energiaigényét fedezni. Fontos az is, hogy a kocákat jól szellőztetett istállóban helyezzük el, mert a megnövekedett takarmányfelvétel jelentősen fokozza a termikus energiahányadot, amely – ha azt a koca nem tudja környezetébe leadni – a termosztatikus szabályozás útján csökkenti a takarmányfelvételt.

A fehérjehasznosítás mértékét 55%-nak véve, az 57 g fehérjetartalmú kocatej termeléséhez 104 g nyersfehérjét kell minden kg tej előállításához adagolnunk. Lényeges a kocák kiegyensúlyozott aminosav-ellátása. A leggyakrabban limitáló aminosavakból a kocák abrakkeveréke a következő mennyiségeket tartalmazza: 1,15% lizin, 0,75% metionin + cisztin (a metionin részaránya ebből legalább 60% legyen), 0,78% treonin és 0,23% triptofán.

A tejtermelés Ca- és P-igényének fedezésére tej kg-ként 5 g Ca-t és 3 g P-t kell a kocának adni. A Na- és a Cl-igény az abrak 0,5%-át kitevő konyhasóadaggal elégíthető ki.

A szoptató kocák fokozott anyagforgalma kifogástalan vitaminellátást is követel. Ez a zsírban és a vízben oldható vitaminokra egyaránt vonatkozik.

A szoptató kanca táplálóanyag-szükséglete

A kanca teje a tehéntejnél kevésbé koncentrált, 1,2% zsírt, 2,4% fehérjét tartalmaz, energiatartalma átlagosan 2,0 MJ/kg. A metabolizálható energia transzformációs hatásfoka a lóban tejtermelés esetén 70%. Ezek figyelembevételével 1 kg tej termeléséhez a lónak 3,3 MJ emészthető energiára van szüksége.

Az emészthető nyersfehérje 65%-os hasznosulásával számolva 1 kg tej termeléséhez a lónak 32–35 g emészthető nyersfehérje szükséges. 1 kg tej termeléséhez 2 g Ca-t és 1,5 g P-t igényel.

A szoptató házi nyúl táplálóanyag-szükséglete

A házi nyúl a tehénnél lényegesen koncentráltabb tejet termel. Tejének zsírtartalma átlagosan 13,5%, fehérjetartalma ugyancsak magas: 12–13%. Tejcukorból viszont csak 1,5%-ot tartalmaz. Az ilyen összetételű tej energiatartalma 8,7 MJ/kg. A metabolizálható energia transzformációs hatásfoka tejtermelés esetén a nyúlban 70–75% és az emészthető energiának 95%-a alakul át metabolizálható energiává a nyúl esetében is. Mindezt tekintetbe véve 1 kg tej termeléséhez a szoptató anyának 13 MJ DE-re van szüksége.

50%-os fehérjehasznosítást feltételezve 1 kg tej termeléséhez 270 g nyersfehérjét kell a takarmánynak tartalmazni. A szoptató anyanyúl is igényes az aminosav-ellátásra. A szoptató anyák tápjának lizintartalma érje el a 0,8–1,0%-ot, metionin + cisztintartalma pedig 0,6–0,75%-nál ne legyen kevesebb.

A nyulak esetében a tejtermelés mérése nehézkes és nem is gyakorlatias, ezért a takarmányozást illetően az alomszám a mértékadó. A nyulak tejtermelése attól is függ, hogy a fialást követően mikor vemhesülnek. Míg közvetlenül a fialás után pároztatott anyák 24–28 nap után maguktól elapasztanak, addig az üresen maradt anyák kb. 5–6 hétig szoptatnak. Szerencsére az anyanyulak takarmányfogyasztása jól alkalmazkodik tejtermelésükhöz, de ivóvízellátásuk kritikus.

A takarmányozás hatása a tej és tejtermékek minőségére

A takarmányozás igen sokoldalú befolyást gyakorol a tej és a belőle készült tejtermékek minőségére. Hatással van a takarmányozás a tej összetételére, színére, ízére, szagára, a vaj színére, konzisztenciájára, továbbá a sajt minőségére is.

A tej táplálóanyagai közül a takarmányozás legnagyobb mértékben a tej zsírtartalmát befolyásolja. Amint azt az 5.6.1.1. fejezetben kifejtettük, a tejzsírt alkotó zsírsavaknak mintegy 65%-át a bendőfermentáció során keletkező illó zsírsavakból állítja elő a tehén. Közülük is elsősorban az ecetsav szerepe a meghatározó. Miután sok ecetsav termelésére akkor számíthatunk, ha elegendő cellulóz áll a bendőmikrobák rendelkezésére, fontos, hogy a takarmány szárazanyagának nyersrosttartalma még a laktáció első időszakában se legyen 16–17%-nál kevesebb. Ellenkező esetben csökken a bendőfolyadékban az ecetsav mennyisége, szűkül az ecetsav:propionsav arány, ami végeredményben a rosthiány nagyságától függően a tej zsírtartalmának kisebb-nagyobb csökkenését fogja okozni.

Nagyobb abrakadag etetésekor megnő a bendőfolyadékban a propionsav részaránya, szűkül az ecetsav:propionsav arány. Ennek tejzsírcsökkentő hatása bendőpufferek (NaHC03, Mg0) segítségével megelőzhető. Ezek pufferoló hatása következtében ugyanis nő a bendőben az acetáttermelés.

Fontos az is, hogy az említett nyersrostnak legalább 75%-a strukturális hatékonysággal bíró rost legyen. A nyáltermelés serkentése révén ez ugyanis lényeges feltétele annak, hogy a bendőfolyadék kémhatása a cellulózbontó mikrobák számára szükséges tartományban maradjon.

A takarmány zsírjának a tej zsírtartalmára gyakorolt hatása a takarmány zsírtartalmán túl annak zsírsav-összetételétől és a takarmány nyersrosttartalmától is függ. Ha a takarmány 4%-nál több olyan zsírt tartalmaz, amelyben sok telítetlen zsírsav található, az kedvezőtlenül befolyásolja a bendőfermentációt. Ilyen esetben csökken a cellulózbontás, kevesebb ecetsav termelődik, szűkül az ecetsav:propionsav arány. Mindezek következtében csökken a tej zsírtartalma. Olyan zsírok etetésekor, amelyek csak kevés telítetlen zsírsavat tartalmaznak, a leírt hatás csak 6–7% zsírtartalom fölött figyelhető meg.

A nagyobb zsíradag bendőfermentációra gyakorolt kedvezőtlen hatása védett zsírkészítmény etetésével kerülhető el. Az ilyen készítmények nagyobb hányada változás nélkül jut át a bendőn, majd ezt követően a vékonybélből felszívódik, így jól felhasználhatók a nagy tejtermelésű tehenek energiaellátásának javítására (lásd az 1.3.5. és az 5.6.2.1. fejezeteket).

Ha az etetett takarmány zsírja sok rövidebb szénatomszámú zsírsavat tartalmaz (pálmamag- vagy kókuszdió-pogácsa), a tej zsírtartalma növekedhet. Ilyen esetben is csak akkor nő azonban a tejzsír mennyisége, ha a tehenek nyersrostellátása nem kielégítő.

A takarmányozás nemcsak a tejzsír mennyiségét, hanem annak minőségét is befolyásolja. A lehetőséget erre az adja, hogy a takarmány zsírsavainak egy része közvetlenül is beépülhet a tejzsírba. A tejzsír minőségét annak zsírsav-összetétele határozza meg. A zsír minőségét a jódszámmal jellemezhetjük. Az átlagos jódszám 32–37 közötti. Amikor a takarmány zsírja sok telítetlen zsírsavat tartalmaz és ezek egy része beépül a tejzsírba, a zsír, illetve a belőle készült vaj lágyul. Az ilyen tejek jódszáma 37 fölött van. A jódszám csökkenése a telített zsírsavak részarányának növekedésére vezethető vissza. Ilyenkor a vaj keményedik, nehezen kenhetővé, morzsalékonnyá válik. Nő a jódszám, ha a takarmányadaggal nagyobb mennyiségű napraforgó pogácsa, repcepogácsa, kukorica vagy esetleg halliszt etetése következtében sok telítetlen zsírsavhoz jutnak az állatok. A gyakoribb eset a kis jódszámú, kemény tejzsír és kemény vaj, amely hiba a kis olajtartalmú extrahált darák, a kevés zsír mellett sok nyersrostot vagy sok keményítőt, illetve cukrot tartalmazó takarmányok (széna, szalma, rozs, búza, borsó, leveles cukorrépafej) etetésekor fordul elő.

Jó bendőbeli stabilitású, jól megválasztott zsírsav-összetételű védett zsírral a tejzsír zsírsav-összetétele a humán igényekhez közelíthető. Megfelelő összetételű védett zsírral megnövelhető a tejzsír PUFA (többszörösen telítetlen zsírsav) tartalma. Így növelhető a tejzsírban a linolsav (C18:2), az α-linolénsav (C18:3) mennyisége.

A tej fehérjetartalma a tehenek energiaellátásával változtatható. Ez az energiaellátásnak a bendőben zajló mikrobafehérje-szintézisre gyakorolt hatásával áll összefüggésben (5.6.1.3. fejezet). Több olyan kísérleti eredmény is ismert, amelyekben jó minőségű (kellő bendőbeli stabilitású és kedvező aminosav-összetételű) by-pass fehérje etetésekor vagy by-pass metioninnal végzett kiegészítés esetén nőtt a tehenek tejfehérje termelése.

A tej cukortartalma stabil, mennyisége a tejben takarmányozás útján nem változtatható. Ennek indokait az 5.6.1.2. fejezetben már kifejtettük.

A tej Ca- és P-tartalmára a takarmányozás nincs befolyással. Ezzel szemben a tej Mn-, Zn-, Co- és I-tartalma attól függ, hogy a takarmány ezekből a mikroelemekből mennyit tartalmaz.

A tej A-vitamin- és karotintartalma szoros összefüggésben van a tehenek karotinellátásával. A nyári tej A-vitamin-tartalma elérheti kg-ként az 1400 NE-t is. Ugyanez gyenge karotinellátás esetén 300 NE/kg tej értékre is csökkenhet.

A tej D-vitamin-tartalma nem függ a takarmányozástól, azt inkább a tartástechnológia (a napfényen tartózkodás lehetősége) befolyásolja.

A takarmány és a tej E-vitamin-tartalma között van összefüggés, de a tej így is csak szűkösen fedezi a szopós állatok E-vitamin-szükségletét.

A B-csoportbeli vitaminok mennyisége a tejben független a takarmányozástól. Ennek oka, hogy a bendőmikrobák ezeket a vitaminokat – a niacin kivételével – a gazdaállat számára szükséges mennyiségben elő tudják állítani.

Némely takarmány etetésekor kellemetlen ízanyagok választódhatnak ki a tejben. Így a zöldtakarmányok közül a nagyobb adagban etetett lucerna, vörös here, rozs, zab, francia perje, réti komócsin, bükköny, csillagfürt keserű ízt adnak a tejnek. A répalevél, a leveles cukorrépafej nagyobb adagja betaintartalmuk következtében halízt kölcsönözhet a tejnek. Ezt ezekben a takarmányokban található betainnak trimetil-amin-oxiddá alakulása és a tejjel történő kiválasztódása okozza. A legelőn is több olyan növény fordulhat elő (medvehagyma, gilisztaűző varádics, kányazsombor, mezei katáng, mezei tarsóka, mezei és mocsári zsurló, pásztortáska), amelyek kellemetlen ízt vagy szagot adnak a tejnek. Amikor a tejet hosszabb ideig tárolják az istállóban, az felveheti egyes etetett takarmányok szaganyagait. Ez a tejhiba főleg silózott takarmányok etetésekor fordul elő.

A takarmányozás a tejtermelés higiéniájától függően befolyásolhatja a tej mikrobiológiai állapotát és ezen keresztül meghatározhatja a tej sajtgyártásra való alkalmasságát. A tejipar régi gondja, hogy abból a tejből, amely olyan tehenészetekből származik, ahol gyenge minőségű szilázst etetnek, nem tud jó minőségű keménysajtot előállítani. A gyenge minőségű szilázsban a klosztridiumok száma grammonként elérheti a 107 értéket is. Kifogásolható fejési higiéne esetén ezek egy része belekerül a tejbe, majd a sajt anyagába is, minthogy a spórás alakok nem pusztulnak el a tej pasztőrözése alkalmával. Az életben maradt klosztridiumok a sajt érlelése során gáztermelésükkel a sajtok puffadását idézik elő. A probléma kifogástalan fejési higiéniával, továbbá jó minőségű, klosztridiumokat csak minimális mennyiségben tartalmazó szilázs előállításával jelentősen mérsékelhető.