Ugrás a tartalomhoz

A takarmányozás alapjai

Bokori József, Gundel János, Herold István, Kakuk Tibor, Kovács Gábor, Mézes Miklós, Schmidt János, Szigeti Gábor, Vincze László

Mezőgazda Kiadó

6. fejezet - Takarmányismeret

6. fejezet - Takarmányismeret

Takarmányon mindazokat a friss vagy tartósított növényi és állati eredetű anyagokat, illetve ezek ipari feldolgozásakor keletkező melléktermékeket, továbbá mikrobiális és ásványi eredetű anyagokat értjük, amelyeket az állatokkal azok energia-, fehérje-, ásványianyag- és hatóanyag-szükségletének a kielégítése céljából etetünk. Azokat az anyagokat, amelyeknek nincs vagy csak minimális az energia-, illetve a fehérjeértéke, de a szervezet kifogástalan működése, a takarmány külső megjelenése és eltarthatósága szempontjából fontos hatóanyagokat tartalmaznak takarmány-adalékanyagnak nevezzük. Ezek jellegüket tekintve lehetnek vitamin- és ásványianyag-kiegészítők, hozamfokozók (antibiotikumok, pro-, pre- és szimbiontikumok, szerves savak, enzimkészítmények, íz- és aromaanyagok), tartósítószerek, antioxidánsok, színezőanyagok, emulgeátorok, pelletkötő anyagok stb. A csekély mennyiségű hatóanyagokat vivőanyagokkal (korpa, liszt stb.) hígítva ún. premix formájában, csak kis menynyiségben, 0,2–5,0%-os arányban keverik az állatok takarmányába.

A takarmányok csoportosítása többféle szempont (eredet, szárazanyag-, illetve víztartalom, élettani hatás stb.) szerint lehetséges. A kizárólag állatok táplálására szolgáló, tehát emberi fogyasztásra nem alkalmas takarmányokat feltétlen takarmányoknak (legelő, szántóföldi zöldtakarmányok stb.), a humán táplálkozásra és ipari feldolgozásra is alkalmas takarmányokat, amelyek természetesen állatokkal is etethetők, esetleges takarmányoknak nevezzük (pl. abraktakarmányok).

Energia- és rosttartalmuk alapján megkülönböztetünk koncentrált és terimés takarmányokat. A koncentrált takarmányok energiában gazdagok és kevés rostot tartalmaznak. Koncentrált takarmányok pl. az abraktakarmányok. Az energiában szegény terimés takarmányok jellemző képviselői a tömegtakarmányok. A tömegtakarmányok csoportjába tartoznak a szálastakarmányok (zöldtakarmányok, szilázsok, szenázsok, szénák és szalmák), a leveles takarmányok, valamint a gyökér- és gumós takarmányok (répa, burgonya).

Víztartalmuk szerint kis víztartalmú és lédús takarmányokról beszélhetünk. Kevés víztartalmúak pl. a széna- és az abrakfélék, sok vizet tartalmaznak a lédús- és gumós takarmányok (répa, burgonya).

A takarmányokat eredetük, kémiai összetételük és dietetikai hatásuk alapján a következő csoportokba sorolhatjuk:

  • zöldtakarmányok,

  • gyökér-, gumós és kabakos takarmányok,

  • silózott takarmányok,

  • szénák,

  • forró levegővel szárított zöldtakarmányok,

  • mezőgazdasági melléktermékek,

  • magvak és termések,

  • élelmiszer-ipari melléktermékek és hulladékok,

  • állati eredetű takarmányok,

  • takarmány-adalékanyagok.

Zöldtakarmányok

A zöldnövények talajfelszín feletti részét (szár, levél, termés) nevezzük zöldtakarmánynak, amelyeket legeltetve vagy lekaszálás után, friss zöldként etetnek. Gazdasági állataink természetes, viszonylag olcsón termeszthető takarmányai, amelyek kora tavasztól késő őszig etethetők. Természetszerűnek azért nevezzük őket, mert valamennyi állatfaj takarmányozás-élettani igényeinek jól megfelelnek. A kérődző állatok és a lovak a zsenge és fejlődésben előrehaladott zöldtakarmányt egyaránt elfogyasztják. A sertés, a nyúl és a baromfifajok közül a lúd azonban csak a zsenge zöldtakarmányokat fogyasztják szívesen. A kiválasztó szerveket kevésbé, nem lökésszerűen terhelő vegetációs víztartalmuk nagy (70–85%), ami a tejtermelő állatok esetében különösen előnyös. A tejtermelést növelő (laktagóg) hatásuk is jórészt ezzel függ össze. Táplálóanyagaik jelentős részét oldott állapotban tartalmazzák és emiatt könnyen emészthetők. Vitaminokban, ízanyagokban és egyes ásványi anyagokban gazdagok.

Fehérjetartalmuk a növényfajtól függően változó. A pillangósok nyersfehérje-tartalma a legnagyobb, általában a szárazanyag 18–25%-a. Ebből az amid-N-tartalom – a trágyázás mértékétől és a fenológiai fázistól függően – elérheti a 40–45%-ot is. A nélkülözhetetlen aminosavak közül lizinből, metioninból, cisztinből, triptofánból és treoninból kevesebbet tartalmaznak a sertés szükségleténél. A pillangósoknak és a fűfélék többségének a MFN-tartalma, míg a zöld gabonanövényeknek és a nagy cukortartalmú füveknek az MFE-tartalma nagyobb.

Könnyen oldható szénhidrátban a pillangósok szegények, a fűfélék közül viszont egyesek (pl. a silókukorica és a cukorcirok) gazdagok, ugyanakkor a pázsitfűfélék cukortartalma csak közepesnek minősíthető. A silókukorica és a cukorcirok különösen sok N-mentes kivonható anyagot tartalmaz. Nyersrosttartalmuk a vegetáció előrehaladásával fajtától függően, különböző gyorsasággal jelentősen nő, és általában a szárazanyag 15–45%-a között változik. A zsenge zöldtakarmány nyersrosttartalma nem elegendő a bendő kielégítő működéséhez, ezért széna- vagy szalmakiegészítésre szorul. A sejtfalalkotók (NDF, ADF, ADL) mennyisége és aránya a növény fajától és fejlettségétől függően jelentősen változik a zöldtakarmányokban. A fiatal pillangósok tartalmazzák a legkevesebb neutrális detergens rostot (NDF) és lignint (ADL), de kevés a lignin mennyisége a zsenge gyepnövényzetben, valamint a viaszérésben levő búzanövényben és a silókukoricában is.

A zöldtakarmányok szerves anyagainak az emészthetősége a fenológiai fázistól függően változó. Emészthetőségük virágzás, illetve bugahányás előtt jó, később gyorsan romlik. Az elvénült zöldtakarmány szerves anyagai csekély mértékben emésztődnek, ami rosttartalmának az elfásodásával, egyes inkrusztáló anyagok beépülésével magyarázható.

Ásványianyag-tartalmuk a növényfajtól, az alkalmazott agrotechnikától, a talaj- és éghajlati viszonyoktól függően nagymértékben változik. Foszfortartalmuk a szükségesnél kevesebb (2–3 g/kg sza.). A pillangósok Ca-ban (13–15 g/kg) és K-ban gazdagok, de Na-ból és Mg-ból kevesebbet tartalmaznak. A pillangósok Fe- és Mn-tartalma kielégítő, viszont Cu-ból és Co-ból a kérődzőknek szükségesnél kevesebbet tartalmaznak. Hangsúlyozni szükséges azonban, hogy a zöldtakarmányok mikroelem-tartalma a talajadottságoktól, a csapadékviszonyoktól és a trágyázástól is jelentős mértékben függ.

Karotinban gazdagok, K- és E-vitamin-tartalmuk kielégítő, D-vitaminban viszont szegények. A B1-és a B12-vitamin kivételével valamennyi, a B-csoportba tartozó vitamint kielégítő mennyiségben tartalmazzák. Egyes zöldtakarmányokban több-kevesebb, az egészségre káros anyag (kumarin, szaponin, glikozidok és ösztrogén hatású anyag) is jelen lehet.

A legelő

Gyepnek nevezzük a főként pázsitfűfélékkel, pillangósokkal, kisebb mértékben savanyúfüvekkel és gyomnövényekkel benőtt területeket, amelyeket legeltetéssel vagy kaszálóként hasznosítanak. A gyepes területek több mint felét kaszálják is, ezért a gyeplegelők és a rétek között nem tesznek a gyakorlatban különbséget. Hazánk gyepterülete napjainkban kb. 1 millió ha-ra tehető, ami az összes művelt mezőgazdasági terület kb. 17%-a. Gyepterületeink ha-onkénti szénahozama rendkívül kicsi, átlagosan 1,5 t. Ez azt jelenti, hogy gyepgazdálkodásunk színvonala a gyengébb talajadottságok, a nem kielégítő talajerő-visszapótlás és nem utolsósorban az öntözés hiánya miatt messze elmarad a csapadékosabb éghajlatú vagy a fejlettebb mezőgazdasággal rendelkező országokétól. Ez azért is sajnálatos, mert intenzívebb gyepműveléssel területnövelés nélkül is jelentős mértékben lehetne növelni takarmányfehérje-forrásainkat.

A száraz nyári időszaktól és a téltől eltekintve az egész éven át használható legelőt állandó legelőnek, az időszakosan vagy egy-egy alkalommal legeltethető területeket pedig alkalmi legelőnek nevezzük. A legelőterületek lehetnek természetes gyepek (ősgyepek), és telepített, ún. mesterséges gyepek. Értéküket a gyep összetétele és hozama határozza meg, ami viszont főleg a talajviszonyoktól (homokos, erodált talaj nem kedvező) és az évi csapadékmennyiségtől, valamint annak eloszlásától függ.

A legelő jelentősége

A gazdasági állatok legtermészetesebb takarmánya a legelő füve. A legelőfű kedvező étrendi és élettani hatása, jó emészthetősége, jelentős fehérje-, ásványielem- és karotintartalma jó hatású az állatok egészségének hosszan tartó megőrzésére és termelésére. A változatos botanikai összetételű gyepek növényeinek táplálóanyagai esetenként kedvezően egészítik ki egymást.

Legeltetés során az állatok ősi és tanult ösztöneik segítségével, szelektív módon válogatják ki, és veszik fel a számukra szükséges tápláló- és hatóanyagokat. A legelő állat táplálékának megszerzése céljából naponta jelentős területet jár be. A szabadban való mozgás és a napfény pedig jótékony hatású az egészségre. Mindez különösen kedvező a fiatal állatokra, azok mellkasi és zsigeri szerveinek (szív és tüdő) fejlődésére, csontvázrendszerük kialakulására, az izomzat fejlődésére és acélossá tételére, az ivarszervek gyorsabb fejlődéséreés aktívabb működésére. Mindebből az is következik, hogy pl. a tenyésztésre szánt növendékek felnevelésének elengedhetetlen követelménye a legeltetés. Így alakítható ki az egészséges, szilárd szervezet, a jó konstitúció. A növendék állatok felnevelésének tehát legcélravezetőbb és egyben legolcsóbb módja a legeltetésre alapozott tartási és takarmányozási technológia. A legelő a legolcsóbb szálastakarmány, mivel az ott elfogyasztott takarmányt nem terheli a betakarítás, a szállítás, a konzerválás, a raktározás és a kiadagolás költsége. Sajnos legelőterületeink nagy része még nem megfelelő minőségű, fűhozamuk és állateltartó képességük csekély. Ugyanakkor viszonylag kis ráfordítással javíthatók lennének, ezért takarmánybázisunk legnagyobb potenciális tartalékát képezik.

A teljesség kedvéért azonban azt is meg kell említeni, hogy a legeltetés megnöveli az állatok életfenntartó szükségletét. Távoli legelő, gyenge fűhozam és nem utolsósorban a szigorú fejési-tejkezelési higiénés követelmények betartása érdekében a tejtermelő tehenészetekben célszerűbb a füvet kaszált zöldtakarmányként etetni. Ugyancsak mérlegelendő a nagy tejtermelésű tehenek legeltetése, hacsak nem egészen közeli és jó minőségű legelőről van szó.

Állandó legelők

A természetes gyepek. A legelők egy része fekvésük vagy tulajdonságaik miatt nem alkalmas szántóföldi termesztésre. Ezeket, miután már régóta legelőként hasznosítják, természetes gyepnek vagy ősgyepnek nevezzük.

A gyeplegelőkön díszlő füvek között találhatók pázsitfűfélék, pillangósok, savanyúfüvek, gyógynövények és káros gyomnövények is.

A pázsitfűfélék (Gramineae) közül a hazai természetes ősgyepekben mintegy 120 fűfaj található, amelyek között gyakran fordulnak elő csenkeszek (nádképű, réti, sovány, vörös), perjék (angol, francia, sovány, réti), csomós ebír, magyar rozsnok, réti ecsetpázsit, réti komócsin, sziki mészpázsit, taréjos búzafű, tarackbúza, tarackos tippan és zöld pántlikafű. Arányuk a gyep összetételében elérheti az 50–70%-ot, ami kedvezően befolyásolja a gyep táplálóanyag-tartalmát. Nyersfehérje-tartalmuk kisebb a pillangósokénál, de megfelelő N-trágyázással az a szárazanyaguknak akár 15–20%-ára is növelhető. Ca-ból a pillangósoknál kevesebbet tartalmaznak.

A pillangósvirágúak (Fabaceae) mennyisége és minősége jelentősen befolyásolja mind a legelőfű, mind a széna nyersfehérje- és ásványielem-tartalmát. Legalább 20%-os arányuk számottevően javítja a gyep takarmányértékét. Leggyakoribb képviselőik a lucernafélék, a vörös, a korcs és a fehér here, a baltacim, a bükköny és a szarvaskerep. A túlzott mértékű N-trágyázás csökkenti arányukat a gyepben.

A savanyúfüvek – a sás- és szittyófélék – csekély takarmányértékűek. Kicsi a fehérjetartalmuk, nagy a rost- és a kovasavtartalmuk. Ca- és P-kiegészítésre szorulnak. Mn- és Zn-tartalmuk kielégítő, Cu-tartalmuk szerény.

Gyógyhatású növényekben hazánk ősgyepei gazdagok. Közülük némelyek bakteriosztatikus vagy baktericid hatásúak, mások belső vérzéseket szüntetnek meg vagy máj-, vese-, szív- és érrendszer-erősítők, csont-, porc-, és hámképződést serkentők, étvágygerjesztők, amely hatásokkal elősegítik a legelő állatok jó egészségben tartását és termelését.

A gyomok között indokolt különbséget tenni a takarmányozásra alkalmas, valamint a szúrós, kórós szárú gyomnövények, továbbá a kimondottan mérgező gyomnövények között. A legelőkön a gyomok 15–30%-ban fordulhatnak elő. Ilyen arány esetén érdemben vehetnek részt az állatok táplálásában, mikroelem-szükségletének a kielégítésében. A veszedelmes gyomok, tövises iglice, cserjék, mezei aszat, parlagfű, valamint más mérgező növények ellen rendszeres tisztítókaszálással védekezzünk.

A természetes gyeplegelők fekvésük szerint lehetnek: sík vidéki, dombvidéki, hegyvidéki és lápi legelők.

A sík vidéki legelők hozama a talajadottságtól függően nagy eltérést mutat. Ide sorolhatók a jó talajú alföldi, völgyi és a gyenge homoki legelők. Az alföldi és a völgyi legelők öntözés és megfelelő táplálóanyag-utánpótlás esetén bőséges termést adnak, míg öntözés nélkül nemcsak silány hozamúak, hanem igen korán, rendszerint már júliusban kisülnek.

A dombvidéki legelők értéke is a talajadottságoktól, a csapadék mennyiségétől, valamint a talajfelszín erodáltságától függ. A hegyvidéki legelők, különösen pedig a havasi legelők botanikai összetétele mind a táplálóanyag-, mind az íz- és aromaanyag-tartalom tekintetében egyaránt kedvező. Hazánkban kevés hegyvidéki legelő van, havasi legelő pedig egyáltalán nem található.

A lápi legelők mély fekvésűek, növényzetük jelentős hányadát a savanyúfüvek, a sás és nád képezik. Az ilyen legelőknek a fehérje- és ásványielem-tartalma nem kielégítő. A láptalajon termő növényzet nagy Mo-tartalma következtében másodlagosan rézhiányt idézhet elő.

A sziki legelők füve ugyan kedvező, de ezek rendszerint csak egy tavaszi kaszálást adnak.

A mesterséges (telepített) legelők. Ezeket az állattartó telepek közelében telepítik a természetszerűbb takarmányozás és az egészségesebb tartásmód céljából. A gyep telepítéshez olyan fűfajok kiválasztása célszerű, amelyek a talajadottságoknak jól megfelelnek. A legelő telepítéséhez kiválasztott füvek nagyobb hányadát képezzék a taposást jól tűrő aljfüvek és pillangósok, míg kaszáló esetében a szálfüvek legyenek többségben. Kaszáló- vagy legelőtelepítéskor az egyes növénycsoportok arányát a következők szerint célszerű kialakítani:

 

Szálfű

Aljfű

Pillangós

Legelőnek:

20%

60%

20%

Kaszálónak:

60%

20%

20%

Szántóföldi legelő telepítésének különösen a juhok takarmányozásában és a húsmarhatartásban van jelentősége. A nyáron, másodvetésként tarlóba vetett rozs szeptemberben és októberben már legeltethető. Igen jó minőségű kora tavaszi legelőt ad a rozsnak repcével vagy őszi bükkönnyel történő együttes vetése. A szudánifű-legelő a nyári aszályban kisült gyepet helyettesíti. Augusztustól legeltethető.

A mesterségesen létesített téli legelő nemcsak kedvező táplálóanyag-tartalmú és jó étrendi hatású, hanem éppen a kritikus időszakban igen gazdag vitaminforrás is. Kedvező hatását a normális ivari működés, a szabályos ivarzás, a biztonságosabb termékenyülés és a nagyobb szaporaság bizonyítja.

Alkalmi legelők

A szántóföldi növénytermesztés időnként (a betakarítás után, a tarlótörés előtt, a növényzet buja fejlődésekor stb.) lehetőséget nyújt állatok legeltetésére. Eszerint alkalmi legelőnek tekintjük a gabona-, a kukorica-, a burgonya- és a répatarlót, valamint a magnak termesztett borsó, a lóbab és a csillagfürt tarlóját, amelyeket elsősorban juhokkal és sertésekkel célszerű legeltetni. A gabonatarló ludak számára is jó alkalmi legelő. A kukoricatarló növendék marhákkal, húsmarhákkal és juhokkal legeltethető.

Ősszel, amikor már nem érdemes az évelő pillangósokat kaszálni, a növedék legeltetéssel jól hasznosítható. Ugyancsak ősszel nyílik lehetőség a buja fejlődésű vetések „lecsíptetésére” is, ami azt jelenti, hogy a növényzeten lassú ütemben hajtják át a juhokat, hogy ne tegyenek kárt a vetésben. Mind a pillangósok, mind a buján fejlett vetések legeltetésekor gondosan ügyeljünk a felfúvódás elkerülésére. Alkalmi legelőként szolgálhatnak a vasúti töltések, útszélek (kivéve a forgalmas autóutak), árokpartok és a szérűskertek is. Ezek nehézfém-szennyezettségére azonban fokozottan ügyelni kell.

Az állatfajok legelővel szembeni igényei

Mivel a különböző állatfajok legelési módja eltérő, más-más a legelővel szemben támasztott igényük. A szarvasmarhák a dús és puha levélzetű, 15–25 cm magasságú legelőfüvet kedvelik (6.1. táblázat). A füvet kiöltött nyelvükkel sodorják a szájüregükbe és alsó állkapcsukkal a szájpadlásukhoz szorítva tépik le. A többi állatfajnál magasabban legelnek (tépik le a növényt), és nagyobb tarlót hagynak, így ezzel is elősegítik a fű gyorsabb újrasarjadzását, regenerálódását. Az apró és a földön kúszó növényzetű legelőn nem laknak jól.

6.1. táblázat. Az eltérő fűhozamú gyepek állateltartó képessége (Haraszti, 1977)

Optimális esetben egy felnőtt szarvasmarha 50–60 m2-en megtalálja a számára szükséges napi 50–60 kg zöldfüvet, amelyet 6–7 óra alatt legel le. Ilyenkor elegendő ideje marad a pihenésre, kérődzésre és a fejés is időben elvégezhető. A fűnövedékek számával fokozatosan növekszik a napi fűigényt biztosító terület és romlik az állateltartó képesség. 100–120 m2-nél nagyobb területről már nem lesz képes az állat a rendelkezésére álló idő alatt lelegelni a szükséges mennyiségű füvet. Ez esetben kaszált füvet indokolt etetni, illetve a legelőt más takarmányokkal szükséges kiegészíteni.

A 20 cm-nél magasabb növényzetű legelőn a szarvasmarhák már keresik a zsengébb, puha levélzetű és szárú növényeket, ezért nagy területet járnak be, miközben több energiát igényelnek a legeléshez, és nagyobb tiprási veszteséget is okoznak.

A tiprási veszteség Vinczeffy (1977) szerint a fű magasságától függően a következőképpen alakul:

Fűmagasság (cm)

Tiprási veszteség (%)

5

20

10

10

15

10

20

15

30

25

40

30

50

45

60

70

A a legelő füvét harapja, ezért azokat az alacsony növésű füveket is le tudja legelni, amelyeket a szarvasmarha nem képes a nyelvével leszakítani. Különösen kedveli a kemény szárú növényeket (pl. csomós ebír). A hegyvidéki, köves talajú és szikes legelő szilárdítja a lovak patáját, végtagjaik izomzatát acélossá, ízületeit feszessé teszi. A legelő talaja kemény szerkezetű és száraz legyen, különben a pata terült lesz. Bő hozamú legelőn a ló 50 kg-nyi füvet legel naponta. A heverő kancák és a csikók igényét a jó legelő biztosítja, azonban az erős munkát végző lovaknak kiegészítő takarmányozás szükséges. A gyenge hozamú vagy elöregedett gyepek nem elégségesek a lovak számára. A laktáló kancák és a csikók Mg- és Ca-ellátásáról gondoskodni kell, mert csontosodási zavar léphet fel.

A juh finom ajkaival szinte „leborotválja” a legelő füvét, ezért a silányabb talajú, köves legelők, szikesek növényzetét is jól hasznosítja. Az optimális legeltetési fűmagasság 10–15 cm. Az ilyen fűből az anyajuhok 6–8 kg-ot is elfogyasztanak naponta. A fű regenerációs (újranövekedési) ideje rövidebb, 30–35 nap, ami az áprilistól novemberig tartó legeltetési idényben jó esetben 5–6 újrahasznosítást (rotációt) tesz lehetővé. A mély fekvésű, vizenyős gyepek legeltetését azonban a parazitákkal (májmételykór, tüdőférgesség) való fertőződés kockázata miatt kerülni kell. Óvakodni kell a harmatos vagy deres fű legeltetésétől is (felfúvódás!).

A sertések a rostban szegény, puha szárú és dús levélzetű legelőn érzik jól magukat. A tenyészsertések 4–5 kg-nyi zöldfüvet 2–3 órai legeléssel vesznek fel. A hosszabb ideig tartó legelőn tartózkodáskor a sertés elfárad és lefekszik vagy kitartó túrásba kezd, rongálva a gyepnemezt. A hízósertéseknek a füvet mintegy 2 kg-os mennyiségben pépesítve adjuk. A legelőfű csak kivételesen fedezi a sertés igényét, rendszerint abrak-kiegészítésére szorul. Más állatfajok legelőjén nem szabad sertéseket járatni, mert a legelőt a sertés feltúrja, trágyájával szennyezi. Az ilyen legelőn más fajú állat nem szívesen legel.

Lúdlegelőnek megfelelnek a jól elkülöníthető, silányabb legelők is. A lúd mélyen csípi le a fiatal növényzetet és így károsítja a növények szártövét. A legeltetést 20 cm-es fűmagasságnál kezdjük el, és 2–5 cm-es tarlómagasságig folytassuk. Ezáltal a tiprási veszteség, a fűállomány pusztulása és a gyomosodás csökken. A növendék ludak 300–400 g, a kifejlettek 500–600 g füvet legelnek naponta. Az abrakot este, vékony csíkban a legelőre szórva ajánlatos kiosztani. A ludak trágyája káros a növényzetre, szennyezi is azt, ezért a lúddal legeltetett területen – éppúgy, mint sertés esetében – a többi állatfaj nem szívesen legel. A lúdlegelőn bizonyos idő után a libapimpó válik uralkodó növénnyé.

A különböző fajú és korú gazdasági állatok (lovak, csikók, tehenek, növendék marhák, anyajuhok és bárányok) együttlegeltetésekor az állatfajok eltérő legelési viselkedésének előnyeit használhatjuk ki (kedvelt fűfajok, fűmagasság, tarlómagasság, napi életritmus stb.).

A gyep táplálóértéke, hozamának éves megoszlása

A gyepet alkotó különböző növényfajok kémiai összetétele azonos fejlettségi állapotban kisebb mértékben különbözik egymástól, mint egyazon növényfajokon belül az egymást követő növedékek összetétele. A növények kémiai összetételét fejlettségük tehát döntően befolyásolja. Ezt jól illusztrálják a 6.1. ábra adatai, amelyek szerint az éréssel nő a cukortartalom és a rostalkotók mennyisége, és csökken a fehérje-, a zsír-, valamint az ásványianyag-tartalom.

6.1. ábra - A sejtfal és sejttartalom alkotórészeinek változása a növény fejlődése során (Holmes, 1989)

kepek/6.1.png


A hazai időjárási és termesztési adottságok, valamint az eltérő gyephasználat következtében a gyepek fűhozama jelentősen különbözik legeltetési rotációnként, illetve kaszálásonként az év folyamán. Az intenzív, öntözött legelőkön akár évi ötszöri növedéket, míg a gyenge adottságú extenzív legelőkön csak egy-kétszeri növedéket nyerhetünk (6.2. táblázat). Rendszerint a tavaszi első növedék a legnagyobb, ami nemcsak a legeltetés fűigényét biztosítja, hanem többlettermést is ad, amelyből szénát vagy silózott takarmányt készíthetünk.

6.2. táblázat. A fűtermés növedékenkénti megoszlása, és a szükséges regenerálódási idő (Dér, 1993)

A száraz fekvésű, aprócsenkeszes vezérnövényű juhlegelőkön az április elejétől november elejéig tartó legeltetés esetén sokévi átlagban a termés Kertész (1993) szerint a következőképpen oszlik meg az egyes növedékek között:

1. fűnövedék

25%

2. fűnövedék

30%

3. fűnövedék

20%

4. fűnövedék

5% vagy 0

5. fűnövedék

10%

6. fűnövedék

10%

Összesen:

100%

Ez azt jelenti, hogy tavasszal fűtöbblettel, de nyártól kezdve fűhiánnyal számolhatunk.

A legelők hasznosítása

A legelőről várható fűtermést nemcsak a talaj-, az éghajlati, illetve időjárási tényezők, valamint a talajerő-visszapótlás, hanem a legeltetés és annak technológiája is jelentős mértékben befolyásolja. A talaj szerkezete és vízháztartása meghatározza a gyep botanikai összetételét és táplálóértékét, ezek pedig annak hasznosítását. Számításba kell venni, hogy a szikes talajú legelő öntözés nélkül hamar kiég. A lápi legelő talaja vizenyős, ami az állatok mozgását nehézkessé teszi, ezen túl a láplegelő az ásványianyag-forgalmi zavarok és a parazitás fertőződés lehetőségét rejti magában.

Az éghajlati tényezők közül a fény és a csapadék befolyásolja a legelő növényzetének az összetételét, növekedésének az ütemét és a legelő hozamát. A talaj természetes vízkészletével összhangba hozott műtrágyázás 30–70%-kal képes csökkenteni az 1 ha-on összesen termett növényzet szárazanyagának felépítéséhez szükséges víz mennyiségét (Vinczeffy, 1973). A fű kémiai összetétele, táplálóanyag-tartalma és emészthetősége jelentősen befolyásolja a legeltetés és a betakarítás megkezdésének időpontját. A füvet legeltetni bimbózás kezdetén, szénává szárítani és silózni a bimbózás és a virágzás kezdeti szakasza közötti időszakban célszerű. A növényzet elvénülése nemcsak a táplálóértékét és emészthetőségét csökkenti, hanem a fű újrasarjadzását is gátolja.

A legeltetés nem megfelelő módja, a gyep tiprása és bélsárral való szennyezése miatt jelentősen ronthatja a legelőt. Ezért is fontos a gyepet kímélő, annak regenerálódását elősegítő szisztematikus legeltetési mód alkalmazása. A legelő füvét többféleképpen hasznosíthatjuk. Legelterjedtebb és egyben leggazdaságosabb gyephasznosítási mód a legeltetés. A legeltetésre nem használt területről kaszálással takarítják be a fűtermést, amelyből szénát, szenázst vagy szilázst készítenek.

Előkészületek a legeltetésre. A legelőre történő kihajtás előtt az istállózott állatokat fokozatosan kell hozzászoktatni a szabad levegőhöz és a mozgáshoz. Ennek legjobb módja, ha a kihajtás előtti hetekben az állatokat karámban tartjuk, és ott mozgatjuk. Az első napokban csak rövid ideig, majd fokozatosan mind több órán át tartózkodjanak az állatok a szabadban. A legelőre való kihajtás előtt gondoskodni kell az állatok körmözéséről. Kihajtás előtt el kell végezni az előírt védőoltásokat is. A legelőre hajtott állatok az első napokban csak néhány órát legeljenek és gondoskodjunk a kiegészítő takarmányozásukról, főként a szárazanyag pótlásáról. Fokozatos átmenettel szoktassuk az állatokat az egész napos legeléshez.

A legeltetéshez a legelőt is elő kell készíteni. Gondoskodni kell a vízállások megszüntetéséről, a legeltetést akadályozó tárgyak eltávolításáról, a vakondtúrások elegyengetéséről. A legelőn található ásott kutak vizét fertőtleníteni szükséges, a nyári szállások és karámok szükség szerinti javítását szintén el kell végezni. A sózólámpákat, illetőleg a vályúkat ki kell javítani és megfelelő helyekre kell kihelyezni.

Legeltetési módok. A legeltetés technológiája jelentősen befolyásolja a legelő termésének a hasznosulását, sőt kihatással van a következő növedék termésére is. Ebből következően fontos követelmény, hogy az adottságokhoz igazodva az optimális legeltetési módot válasszuk ki. A legeltetés végrehajtható szabad vagy irányított formában.

A szabad legeltetés ősi, korszerűtlen eljárás. Lényege az, hogy az állatállomány az egész területen szétszóródva, tervszerűség nélkül legel. Sok helyen még napjainkban is alkalmazzák. A szabad legeltetéskor sok a tiprási veszteség, az állatok csak a legízletesebb füveket legelik le, a kevésbé ízletesek megmaradnak. A gyepterület hasznosulása alacsony szintű, alig 70%-os. A gyepterület hamar kimerül, nem tud regenerálódni, elgyomosodik, állateltartó képessége csökken.

Az irányított legeltetés egyik formája az ún. lábalóli legeltetés, amikor az állatok a legelőterület egy-egy részét legelik, felügyelet mellett. Irányított eljárás a csak kisüzemben megvalósítható pányvás legeltetés is, amikor a kikötött, „kipányvázott” állat csak egy meghatározott területen legelhet.

Korszerű legeltetési eljárás az ún. szakaszos legeltetés, amikor a gyepterületet, figyelembe véve az állatok takarmányszükségletét, valamint az ökonómiai érdekeket, öt-hat megfelelő nagyságú szakaszra osztják, amely szakaszokat állandó kerítés választ el egymástól. Amíg az állatok az egyik szakaszt legelik, a többi szakaszon elvégezhető a legelő gondozása, illetőleg a legelőfű pihen és újrasarjadhat.

A szakaszos legeltetés is lehet adagolt (6.2. ábra), illetve sávosan adagolt(6.3. ábra), amikor a napi legeltetésre szánt szakaszt porciózva bocsátják az állatok rendelkezésére. Adagolt legeltetéskor a napi legelőfű-szükségletet egy, illetve két adagban, a sávosan adagolt legeltetés során pedig több részletben kapják meg az állatok. A legelt sáv szélessége (mélysége) a sávosan adagolt legeltetés esetén 0,5–1,5 méter. A kijelölt legelőszakaszra – merőleges irányban mozgatható – kerekeken guruló villanypásztort telepítenek, amelyet akkor tolnak előbbre, amikor az állatok a kijelölt sávon a füvet már lelegelték. Így naponta több sávot is válogatás nélkül, ütemesen legelhet le az állatcsoport. A tiprási veszteség e módszer alkalmazásakor minimálisra csökkenthető.

6.2. ábra - Az adagolt szakaszos legeltetés vázlata

kepek/6.2.png


6.3. ábra - A sávosan adagolt legeltetés vázlata

kepek/6.3.png


A legelőszakaszok száma Nagy (1966) szerint az alábbi módon számítható ki:

szakaszok száma = a regeneráció idején (nap) a legeltetési napok száma + 1

Azonos területen, szakaszos legeltetéssel 20–40%-kal is növekedhet a legelő állateltartó képessége a szabad legeltetéssel szemben. A szakaszok területének kijelölésekor arra feltétlenül ügyelni kell, hogy az egyes szakaszokról nyerhető legelőfű mennyisége azonos legyen. Az újrasarjadzási idő jelentősen függ az évszaktól, a talaj- és éghajlati viszonyoktól, továbbá a legelő füvének a botanikai összetételétől. Ez általában 3–6 hetet, öntözés esetén 3–4 hetet vesz igénybe.

Jó adottságok esetén kevesebb, gyengébb vagy rossz viszonyok között több szakaszt kell létesíteni. Arra is ügyelni kell, hogy a sarjadzási idő tavasszal rövidebb, ősz felé haladva egyre hosszabb lesz.

Egy-egy legelőszakaszt 4–5 napnál tovább nem célszerű legeltetni, hogy a sarjadzás a legeltetést követően kedvező legyen, és hogy az állatok mindig friss, zsenge, ne pedig elvénült és nehezen emészthető füvet legeljenek.

A szakaszos legeltetés fejlesztett változata a műveleti egységre alapozott, szakaszos legeltetés. Szakaszos legeltetés esetén a legelőszakaszokat körülvevő stabil kerítés nehezíti a le nem legelt fű betakarítását és a gépi művelést. A műveleti egységekre alapozott szakaszos technológia során a stabil határokat mobil villanypásztorral helyettesítik. Így a legelő nagy gépekkel is művelhető.

Szántóföldi termesztett zöldtakarmányok

Ahol legelő nem áll rendelkezésre, a nyári takarmányozás bázisát a szántóföldi zöldtakarmányok képezik. Szántóföldön termesztett zöldtakarmányok etetésére legeltetéssel együtt is sor kerülhet, főként ott, ahol a legelő kicsiny hozama nem elégíti ki az állatok napi táplálóanyag-szükségletét. A szántóföldön termesztett zöldtakarmányok a legelőfűnél drágábbak, mert a betakarítás, a szállítás és a kiszolgálás költsége is terheli azokat, viszont egységnyi területen gyakran nagyobb hozamot adnak. Etetésük gazdaságosságát jelentősen befolyásolja a hozam nagysága mellett a betakarítás idejének a helyes megválasztása. Túl fiatalon kaszálva ugyanis kicsiny a hozamuk, elvénülten nagy a nyersrosttartalmuk és csökken a táplálóértékük. Etetésük optimális időpontja növényenként változik. Erre nagy figyelmet kell fordítani.

Fűféle zöldtakarmányok

A fűféle zöldtakarmányok kevés fehérjét, de jelentős mennyiségű szénhidrátot tartalmaznak. Szerves anyaguk zöme N-mentes kivonható anyagokból és nyersrostból áll. Ásványianyag-tartalmuk rendszerint nem elégíti ki az állatok igényét. Legfontosabb képviselőjük a kukoricanövény (Zea mays). Kiváló takarmánya a kérődzőknek. Táplálóanyag-tartalma szorosan összefügg a vegetációs idő előrehaladtával bekövetkező változásokkal, amikor is a cső részaránya a növényen belül jelentősen megnő. Szálastakarmánykénti hasznosításra kétféle vetésben termesztik: kukoricacsalamádénak, másodvetésben (zöldhozama 15–22 t/ha), és silókukoricának, fővetésben (25–35 t/ha). A kukoricanövény 30–40%-os szárazanyag-tartalomnál éri el a maximális táplálóanyag-hozamot. Ilyenkor alsó levelei már kezdenek száradni, a szemek szárazanyag-tartalma 50–60%. Ilyen szárazanyag-tartalom mellett, vagyis „viaszérésben” célszerű silózni is. A különböző fenológiai fázisokban betakarított zöld kukoricanövény táplálóanyag-összetételéről a 6.3. táblázatban találhatók adatok.

6.3. táblázat. A silókukorica táplálóanyag-tartalma (Várhegyiné, 2000)

A kukoricanövényt zöldtakarmányként etetve sem célszerű túl korán, tejesérés előtt betakarítani és etetni, mert az nemcsak a zöldhozam szempontjából hátrányos, hanem a túl zsenge növénynek kisebb az energiakoncentrációja is. Tejesérés után már csak szecskázva ajánlatos etetni, mert az állatok a megvastagodott szár jelentős részét ízékként a jászolban hagyják. Tehenekkel naponta 40–60 kg-ot, növendékekkel 15–20 kg-ot etethetünk belőle.

Egységnyi területről a legnagyobb zöldtömeg és nettó energiahozam valamennyi zöldtakarmány közül a kukoricanövénnyel érhető el. Szárazanyagának cukortartalma már a tejesérés idején jelentős (5–8%), ami a viaszérésre tovább növekedve (13–16%), később a kukoricaszemekbe keményítő formájában épül be. Ez adja az állatok számára kedvező, édeskés ízt. Fehérjetartalma azonban ekkor is kicsi. Az MFN-tartalom kezdetben kétharmada, majd fele az MFE-tartalomnak.

Jelentős erjeszthető szénhidráttartalma következtében a jól silózható zöldtakarmányok közé tartozik. Napjainkban már bőséges hibridválaszték áll rendelkezésre idehaza is, ezért könnyen kiválasztható az adott üzem számára megfelelő érési idejű hibrid vagy hibridsor, ami lehetővé teszi, hogy optimális szárazanyag-tartományban tudjuk silózni, illetve, hogy mindig megfelelő minőségű zöld silókukoricát etessük az állatokkal. A kukoricanövénynek kis hányadát etetjük zöldtakarmányként, döntő részét silózás útján konzerváljuk.

A cirokfajok (Sorgum) közül a szudáni cirokfűnek(Sorgum vulgare var. sudanense) van takarmányozási jelentősége. A szudáni cirokfű jól tűri a szárazságot. A nyár közepén is biztos zöldtermést ad, amikorra a gyeplegelő rendszerint már kisül. Elsősorban a kérődzők takarmánya, amelyek naponta testtömegük 8–10%-át kitevő mennyiséget képesek belőle elfogyasztani. Fehérjetartalma nagyobb a zöld kukoricanövényénél, vetekszik a pázsitfüvekével. Nyersfehérje-tartalma csökken, rosttartalma viszont gyorsan növekszik a vegetációs idő előrehaladásával (6.4. táblázat). Zsenge hajtásai ciánglikozidot (durrin) tartalmaznak, amelyből enzim hatására mérgező ciánhidrogén szabadul fel, ami bénítja a szöveti légzést és ennek következtében elhullást is okozhat. Amikor a növény a 40–60 cm-es magasságot meghaladta, a glikozidkoncentráció a mérgező szint alá csökken. A fiatal sarjúhajtások is tartalmazhatnak mérgező mennyiségű durrint. A biztonság érdekében a szudáni cirokfű etetésére célszerű fokozatosan (esetleg más szálassal keverve) rátérni. A fonnyasztása is csökkenti a mérgezés veszélyét.

6.4. táblázat. A szudáni cirokfű fehérje- és rosttartalmának változása a vegetáció folyamán (Gabonatermesztési Kutató Kht., Szeged)

A cukorcirok hibridek termesztése jó szárazságtűrő képességük, nagy terméshozamuk és szárazanyag-tartalmuknak 25%-át is meghaladó cukortartalmuk miatt terjedőben van. Zölden történő etetés céljára a tejesérés végén, a viaszérés elején takarítják be, silózásra célszerű viaszérésben vágni. Kedvező időben betakarítva nyersrosttartalma a szárazanyag 25–30%-át nem haladja meg. Az elvénült növény nyersrosttartalma a 40%-ot is eléri, sőt meg is haladhatja, ami miatt táplálóanyagainak az emészthetősége jelentősen csökken. Újabban kukoricával vegyesen vetik és együtt silózzák. Ennek az a célja, hogy száraz időjárás esetén is kielégítő zöldtermést érjünk el. A vegyes állomány is jól silózható. A nagy adagú N-műtrágya a cukorcirok nitráttartalmát olyan mértékben növelheti meg, hogy az már mérgező is lehet. A nagy nitráttartalom a szilázsban is megmarad. A zsenge cukorcirokhajtások ugyancsak tartalmazhatnak annyi ciánglikozidot, ami mérgezést válthat ki.

A muhar vagy mohar(Setaria italica var. moharia) egyéves növény, jó szárazságtűrő, szinte minden talajon sikeresen termeszthető. Rövid tenyészideje miatt főként másodvetésként termesztik. Szárát és levelét sűrű szőrök borítják. Ezért, valamint kesernyés íze miatt zölden az állatok nem szívesen eszik, különösen bugahányás után nem kedvelik. Ugyanakkor lovak rostos, ropogós szára miatt zölden vagy szénának szárítva egyaránt szívesen fogyasztják.

A köles (Panicum miliaceum) ugyancsak szárazságtűrő, rövid tenyészidejű, igénytelen növény, amelyet ezért leginkább másodvetésként termesztenek. Finom, későn fásodó szára, dús levélzete miatt az állatok kedvelik. Termesztését elsősorban kicsiny hozama (5–8 t/ha) korlátozza.

A rozsot(Secale cereale) zöldtakarmányként is hasznosítják. Különösen kedveli a hűvös, csapadékos klímát. Már április első felében etethető zöldtakarmány. Kaszálása kalászhányás előtt célszerű, amikor szárazanyagában a fehérje még 10–12%-ra tehető. Később hamar elvénül, rosttartalma 40–45%-ra is növekedhet. Táplálóanyagainak emészthetősége, továbbá karotintartalma ilyenkor jelentősen csökken. Bükkönnyel vagy borsóval keverten vetve nagyobb tömeget ad és fehérjetartalma is nagyobb lesz. A bőséges N-trágyázás hatására, a zöld rozs nagy mennyiségben történő etetésekor növekszik a nitrát-nitrit mérgezés veszélye. Késő őszi, kora tavaszi legelőnek is vethető, mert ősszel jól bokrosodik és a hűvös időt is elbírja.

A zab(Avena sativa) tavasszal és ősszel egyaránt vethető. Hazánk éghajlata a zab termesztésének nem kedvez, ezért vetésterülete állandóan csökken. Önmagában vagy bükkönnyel keverten vetik, és leginkább zöldtakarmányként etetik, szénát ritkábban készítenek belőle. Zölden történő etetése esetén bugahányástól tejesérésig célszerű kaszálni, mert később hamar elvénül és nyersrosttartalma gyorsan növekszik, karotintartalma pedig jelentősen csökken.

Pillangós virágú zöldtakarmányok

Nagyon értékes takarmányok, amelyek fehérjében, vitaminokban (főleg karotinban), az ásványi elemek közül pedig kalciumban és vasban gazdagok. Májustól októberig, tehát egész nyáron etethetők. Zsenge, fiatal pillangós zöldtakarmányok nagyobb mennyiségben, illetőleg harmatos, megázott vagy dércsípte állapotban etetve felfúvódást okozhatnak. A zsenge pillangósok sertéssel és egyes baromfifajokkal is etethetők.

Lucernafélék. A kékvirágú lucerna(Medicago sativa) a legelterjedtebb, évelő (3–5 év) pillangós takarmánynövény. Évente többször, 3–4 alkalommal is kaszálható. Egységnyi területről a legnagyobb nyersfehérjehozamot adó szálastakarmányunk. Hazánk talaj- és éghajlati viszonyai kedveznek a lucerna termesztésének. Évi zöldhozama a csapadékviszonyok alakulásától függően átlagosan 20–30 tonna/ha-ra tehető. Táplálóanyag-tartalma a vegetáció előrehaladásával gyorsan és jelentősen változik (6.5. táblázat). Szárazanyagának nyersfehérje-tartalma bimbózáskor 27%, virágzáskor már csak 18–20%, miközben a szárazanyag nyersrosttartalma 30–34%-ra nő. A rosttartalom növekedésével táplálóanyagainak az emészthetősége csökken. Ezért a betakarítás idejére fokozottan kell ügyelni. Az ásványi elemek közül különösen Ca-ból (a szárazanyag 1,5–2,0%-a) és vasból (100–140 mg/sza. kg) tartalmaz sokat. Foszfortartalma csekély. Karotinból zsenge állapotban 50–70 mg, virágzáskor 40–50 mg van 1 kg eredeti anyagban (6.4. ábra).

6.5. táblázat. A lucerna táplálóanyag-tartalma (Várhegyiné, 2000)

6.4. ábra - Zöldtakarmányok karotintartalma a növények vegetációs stádiumától függően (Hennig, 1971)

kepek/6.4.png


Egyes fajtákban szaponin és ösztrogén anyagok is találhatók. A szaponinnak a lucerna felfúvó hatásában van szerepe, az ösztrogének pedig szaporodási zavarokat okozhatnak, különösen akkor, ha a lábonálló lucernát speciális szaprofita gombák támadják meg. Szénává szárítva a lucerna elveszíti ösztrogén hatását, silózva azonban ez a hatás megmarad. A lucernát elsősorban fejős tehenekkel, növendék marhákkal etetik, de szívesen fogyasztják a lovak és a juhok is. Az etetés megkezdésekor célszerű szecskázva összekeverni takarmányszalmával vagy szénával. A bimbózás előtti, zsenge lucernát a sertések is jól hasznosítják. A lucernát a következő napi adagokban etetik a különböző állatfajokkal: szarvasmarhával 15–20 kg, lóval 15–20 kg, juhokkal 2–5 kg, kifejlett sertéssel 1–4 kg. A lucernatermésnek csak egy részét etetik meg zölden, jelentős hányadából szénát, szenázst vagy szilázst készítenek.

A komlós lucerna(Medicago lupulina) a mészben gazdag talajú gyepeken díszlik. Egyaránt jól bírja a tiprást és a rágást.

A sárkerep lucerna(Medicago falcata) kiváló szárazságtűrő, földön elfekvő szárú, legelőn díszlő növény.

A tarkavirágú lucernát (Medicago varia) a kékvirágú és a sárkerep lucerna keresztezése útján állították elő, a homoktalajú legelőkön is megterem.

Herefélék. A vörös here(Trifolium pratense) kétéves növény. Hozama kisebb a lucernáénál, de a talajjal szemben kevésbé érzékeny, mint a lucerna. A lóhere néven is ismert növény évente kétszer, május és július végén kaszálható. A lucernánál gyorsabban fásodik, ahhoz hasonlóan felfúvódásra hajlamosít. Táplálóanyag-tartalmáról a 6.5. táblázat tájékoztat.

Táplálóértéke megközelíti a lucernáét, de nélkülözhetetlen aminosavakból kevesebbet tartalmaz. Ca-ban szegényebb, P-ból viszont többet tartalmaz, mint a lucerna. Karotintartalma hasonló a lucernáéhoz. Elsősorban a szarvasmarha takarmánya, amelyből tehenekkel a virágzás kezdetéig 15–20 kg-ot etetünk naponta. Kesernyés íze miatt a ló nem szívesen fogyasztja. Bimbózás stádiumában a sertés viszont kedveli, kocákkal, hízósertésekkel, süldőkkel napi 2–5 kg-os adagban etethető. A vörös here is tartalmaz ösztrogén és puffasztó hatású anyagokat.

A bíbor here(Trifolium incarnatum) egyéves növény, főleg a Dunántúlon termesztik. A bolyhos-szőrös felületű növényt az állatok virágzásig elfogyasztják, de az elvénült, fás szárú, durván bolyhos növényből a felvétel jelentősen csökken, sőt lovakban és juhokban fogyasztása bélhurutot és más emésztőszervi bántalmat okozhat. Szarvasmarhában az előgyomrokban bolyhaiból golyócskák, fitotricho-bezoárok keletkezhetnek, amelyek következményes bélelzáródást is okozhatnak.

A fehér here(Trifolium repens) mély fekvésű legelőkön vagy réteken terem, a talajjal szemben kevésbé igényes, kúszó szárú, a fagyot és a szárazságot jól tűrő, évelő növény. Nagy levelű változata a lódi here, amely a jobb talajokon díszlik és évente öt növedéket is képes adni. Kevésbé puffasztó, de fotoszenzibilizáló hatású.

A korcs here(Trifolium hybridum) alacsony fekvésű, vizenyős gyepek növénye. Dús levélzetű, üreges szárú, magasra növő és lassan vénülő növény. A tiprást és a rágást kevésbé bírja. Üreges szára miatt könnyen megdől, ezt elkerülendő réti komócsinnal vagy más szálfűvel együtt termesztik. Erősen puffasztó hatású.

Az alexandriai here(Trifolium alexandrinum) igényes a talaj és éghajlati viszonyokkal szemben, de öntözéssel akár öt kaszálást is ad (30–35t/ha). Kiváló fehérjetartalmát kedvező levél:szár aránya magyarázza.

Egyéb pillangós virágú zöldtakarmányok. A somkórónak(Melilotus albus) és az orvosi somkórónak(M. officinalis) 1 és 2 éves változata ismert. Meglehetősen igénytelen, csapadékszegény körülmények között, homoktalajokon is elfogadható termést ad (20–25 t/ha). Gyorsan vénül. Leginkább a 2 éves változatát termesztik. Hátránya, hogy kumarin található benne, amit silózás vagy szárítás után is megőriz. Kérődzőkkel etetve a kumarin enzimhatásra és oxidáció révén a kumarinnál aktívabb dikumarollá alakul, amely a K-vitamin- és a protrombinképzés zavara miatt akadályozza a fibrinogén képződését. Így közvetve, a véralvadás zavara miatt belső vérzéseket, hematómákat okozhat, ami vérfogyottsághoz és az állatok elhullásához is vezethet. Virágzás kezdetéig etessük.

A csillagfürt(Lupinus) fajok mészben szegény, gyenge minőségű talajon is megteremnek. Három változatuk ismert, nevezetesen: a fehérvirágú(L. albus), a sárgavirágú(L. luteus) és a kékvirágú(L.angustifolius) csillagfürt. A csillagfürt antinutritív, esetenként mérgező hatású alkaloidákat (lupinin, lupinidin, lupanin, lupinotoxin, vernin) tartalmaz, amelyek tartós legeltetése vagy etetése során, különösen fiatal állatokban súlyos megbetegedést (lupinózist) okozhatnak. A nemesítőmunka eredményeként ma már csökkent alkaloidatartalmú változatai is rendelkezésre állnak. Hazánkban takarmányozási célra a fehér- és sárgavirágú csillagfürtöt termesztik. Az édes változatából a tehenek zölden, fokozatos szoktatás után, nagy adagot (60–70 kg/nap) is képesek megenni, de a hízósertésekkel és az anyakocákkal is etethető napi 2–5 kg-os adagban. A lovak is szívesen fogyasztják.

A takarmánybaltacim(Onobrichis viciaefolia) ősgyepeken termő, rágást és tiprást tűrő pillangós. Szántóföldön tisztán vagy takarónövényekkel együtt termesztik. Táplálóanyagokban gazdag, ízletes, laktagóg hatású, felfúvódást nem okozó, a kérődzők számára jó zöldtakarmány.

A szarvaskerepet(Lotus corniculatus) az ország csapadékosabb nyugati részén termesztik, máshol a vetett legelőkön és ősgyepeken fordul elő. Jó fagyálló növény. Táplálóanyagokban gazdag, de ciánglikozid (linamarin) tartalma miatt az állatok csak kisebb mennyiségben fogyasztják a legelőn. Egyes közlések szerint növeli a tej zsírtartalmát, javítja a vaj minőségét. Virágzás kezdetéig etessük.

A nyúlszapuka(Anthyllis vulneraria) a talajjal szemben igénytelen, de gyenge hozama és takarmányértéke miatt hazánkban csak kis területen termesztik. Csersavtartalma folytán dugító hatású, kesernyés ízű. Az utóbbi miatt csak a juhok eszik szívesen. Fokozatos szoktatás után a szarvasmarha és a ló is elfogyasztja. Nagyobb mennyiségben etetve a tejben íz- és színhibát idéz elő, a vajat viszont szép sárgára festi. A virágzás kezdetéig etessük meg, mert később gyorsan fásul.

A szeradella(Ornithopus sativus) csapadékos területen egyaránt termeszthető fő- vagy másodvetésként. Termésátlaga kicsiny, de fehérjében gazdag és jó étrendi hatású. Nem fásodik, de könnyen megdől és ezután rothadni kezd.

A lóbab(Vicia faba) erős, vastag szárú növény, amelyet önmagában leginkább magterméséért termesztenek. Vegyes vetésben főleg kukoricával, napraforgóval és szudánifűvel társítják. A kevert vetés nagy tömegű, fehérjében gazdag zöldtermést ad.

A mezei borsó(Pisum arvense) rozzsal, árpával vagy búzával vetve korai zöldtakarmányt nyújt, amit elsősorban tehenekkel etetnek.

Leveles zöldtakarmányok

Nagy tömeget adó, dús levélzetű, lédús és jó dietetikai hatású takarmányok. Az utóbbi években a repcefélék vannak közülük jelentősen terjedőben. Ennek az a magyarázata, hogy sikerült olyan hibrideket előállítani, amelyek másodvetésként is nagy tömeget adnak.

A takarmánykáposztának(Brassica oleracea var. acephala) óriás, torzsás és ezerfejű változata ismert. Legeltetéssel, kaszált zöldtakarmányként, esetleg silózva etethető. Fagytűrő képessége jó, etetése akár januárig is kinyújtható. Tehenekkel 20–25 kg-nál többet nem célszerű etetni, mert allil mustárolaj-tartalma kellemetlen, karcos mellékízt adhat a tejnek és a tejtermékeknek. A mustárolajából goitrin képződhet, ami akadályozza a pajzsmirigy jódfelvételét, illetve a tiroxinképződést és a karotin felszívódását.

A réparepce(Brassica rapa var. oleifera) és a káposztarepce(B. napus var. oleifera) etethető legeltetve vagy kaszált zöldként egyaránt. Egységnyi területről nagy zöldtömeget ad. Virágzásig kevés mustárolajat tartalmaznak. A tehénnek 10–15 kg-nál ezért ilyenkor sem javasolnak többet. Később gyorsan fásodnak és mustárolaj-tartalmuk is megnő, ezért kellemetlen ízt adnak a tejnek és egyes tejtermékeknek.

A tifon(Brassica rapa) a réparepce és a kínai kel (B. rapa spp. rapa × B. pekinensis) keresztezéséből származó hibrid. Vízigényes, de öntözéssel nagy zöldtömeget ad. Termesztésével korábban hazánkban is próbálkoztak, de nagy vízigénye miatt sok helyen nem hozta a várt eredményeket, ezért termesztésével ma már alig találkozunk.

A leveles olajretek(Raphanus sativus var. oleiferus) üreges szárú, egy méter magasságra is megnövő, dús lombozatú növény. Kérődzőkkel etetik vagy legeltetik.

A zöldtakarmányrepcékkel 40–60 nappal is meghosszabbítható a zöldtakarmányozási időszak. Fokozatos szoktatás után szarvasmarhákkal 30–40 kg-os, juhokkal 4–5 kg-os napi adagban etethetők.

A leveles cukorrépafej a cukorrépa (Beta vulgaris var. convar. altissima) betakarításakor keletkező melléktermék (6–10 t/ha). Nyersfehérjéjének túlnyomó részét NPN-anyagok, főleg betain és glutaminsav adják. Az átlagosan 21% szárazanyag-tartalmú leveles cukorrépafej szárazanyaga 8–10% nyersfehérjét, ugyanennyi nyersrostot, és mintegy 18–20% nyershamut tartalmaz (6.6. táblázat). Ez utóbbi jelentős része földszennyeződésből származik. A földdel való szennyezés emésztőszervi bántalmakat (bendőelhomokosodás, hasmenés) okoz. A földszennyezést mosással távolíthatjuk el, ami igen nehézkes a technikai feltételek hiánya miatt. Sokkal jobb megoldás az, ha a betakarításkor a répafejet nem a földre, hanem egyenesen a szállítójárműre rakják. Oxálsavtartalma elérheti az 5–10%-ot is. Ennek egy része Ca-hoz kötve ürül ki, ezért nagyobb mennyiségben etetve a Ca-pótlásról feltétlenül gondoskodni kell. Laktagóg hatású takarmány. A répafej minőségétől függően tejtermelő és húshasznú tehenekkel 30–50 kg, növendék marhákkal 20–40 kg, juhokkal 3–5 kg-nyi a naponta etethető mennyiség. Lovakkal az esetleges földszennyezés miatt napi 5–10 kg-nál, kocákkal pedig 4–5 kg-nál ne etessünk többet. A leveles cukorrépafejet kukoricaszárral együtt szokás silózni.

6.6. táblázat. Eltérő nagyságú répafejet tartalmazó leveles cukorrépafej kémiai összetétele (Schmidt és mtsai, 1986)

A répalevél takarmányértéke kisebb a leveles cukorrépafejénél. Kérődzőkkel a leveles cukorrépafejnél kisebb adagban etetik. A kisebb adag oka a nagyobb oxálsavtartalom.

A napraforgó(Helianthus annuus) másodvetésként termesztve fiatalon zöldtakarmányként is etethető. Etetését akkor kezdik meg, amikor a növényállomány egyharmada virágozni kezd. Ilyenkor a rosttartalma még csekély, ezért kifejlett szarvasmarhával naponta 30–40 kg is etethető belőle. Takarmányborsóval, bükkönnyel társítva jelentős szárazanyaghozamának fehérjetartalma számottevően növelhető.

A pohánka vagy hajdina(Fagopyrum vulgare) fotoszenzibilizáló anyagot tartalmaz. Hazánkban csak igen kis területen termesztik. A „pohánkabetegség” kellemetlen bőrgyulladást, viszketést, elhullással járó agyi tüneteket okozhat. A betegség jelentkezésekor az állatokat sötét istállóban kell elhelyezni.

A fehér mustár(Sinapis alba) csak fiatalon etethető, mert virágzás után fásodik és megnő a mustárolaj-tartalma. Tehenekkel és növendék marhákkal etetik.

A csibehúr(Spergula arvensis) a talajminőség iránt nem érzékeny. Virágzásban kaszálják, később lassan fásodik. A ló kivételével minden állatfaj kedvelt takarmánya.

A burgonya lombját(Solanum tuberosum) csak szükségtakarmányként legeltetik juhokkal. A levélzet a szárnál csak kevesebb szolanint tartalmaz.

A komló (Humulus lupulus)levelét szarvasmarhával és lóval etetik.

A csalán(Urtica dioica) levele fehérjében és ásványi anyagokban gazdag. A sertés szívesen fogyasztja csakúgy, mint szecskázott állapotban kukoricadarával keverve a víziszárnyasok.

A csicsókalombját évente kétszer kaszálják és szarvasmarhával, lóval etetik. A fiatal hajtások fehérjetartalma és összetétele kedvező.

A nád(Phragmites communis) fiatalon kaszálva kérődzőkkel etethető.

Zöldtakarmány-keverékek

Termesztésük részben agronómiai, részben takarmányozási előnyökkel jár. Agronómiai előny, hogy nagyobb a termés biztonsága, jobb a talaj táplálóanyag- és vízkészletének a hasznosítása. A takarmányozási előnyök közül azt kell kiemelni, hogy a megdőlésre kevésbé hajlamos keverékeknek kedvező az energia:fehérje aránya, továbbá, hogy az egyes komponensek tápláló- és hatóanyagai (aminosavak, vitaminok, ásványi elemek) kedvezően kiegészíthetik egymást. A keverékek ízletesebbek is, mint a magukban termesztett zöldtakarmányok. Vetési idejük szerint megkülönböztetünk őszi és tavaszi takarmánykeverékeket.

Őszi zöldtakarmány-keverékek. Az őszi keverékeket augusztus második és szeptember első felében vetik. Kora tavasszal már április közepétől betakaríthatók. Jól kihasználják a talaj őszi és téli vízkészletét. Ez és hosszú tenyészidejük meglehetősen biztonságossá teszi a termesztésüket. Betakarításuk után másodvetésű növény termesztése is sikerrel járhat. A zölden meg nem etetett őszi takarmánykeveréket silózással lehet tartósítani. A fontosabb őszi takarmány-keverékek az etetés sorrendjében a következők.

A keszthelyi keverék rozsból és káposztarepcéből áll. Ízletes zöldtakarmány, de a repce virágzása előtt kell kaszálni, mert később ízhibát ad a tejnek.

A rozsos szöszösbükköny akkor ad ízletes, könnyen emészthető, nagy fehérjetartalmú takarmányt, ha egyrészt kedvező benne a bükköny és a rozs aránya, másrészt, ha etetését a rozs kalászhányása előtt megkezdjük.

Az őszi búzás pannon bükköny rendkívül ízletes, nagy táplálóanyag-tartalmú zöldtakarmány, amely viszonylag hosszú időn át etethető az elvénülés veszélye nélkül.

A Legány-féle keverék pannon vagy szöszösbükkönyt, rozsot, búzát vagy árpát és bíbor herét tartalmazó, ízletes, fehérjében gazdag, nem nagy rosttartalmú takarmány. Kedvező hatású a tejtermelésre.

Az őszi borsót valamilyen támasztónövénnyel (árpa, búza, rozs) együtt vetve kedvező táplálóanyag-tartalmú, ízletes zöldkeveréket nyerhetünk, amit a kérődzők, a lovak és a sertések is szívesen fogyasztanak.

Tavaszi zöldtakarmány-keverékek. Termesztésük csak jó talajadottságok, megfelelő csapadékviszonyok vagy öntözési lehetőség mellett ajánlatos. Jelentősebb tavaszi keverékek a következők.

A füveshere hazánkban a legnagyobb területen termesztett évelő zöldtakarmány-keverék. Pillangósok (herefélék, lucerna, szarvaskerep, somkóró, bükköny, baltacím) és fűféle zöldtakarmányok (angol, francia perje, komócsin, csenkesz stb.) 50–50%-os keveréke. A füveshere előnyös tulajdonsága a kedvező energia: fehérje és Ca:P arány mellett az, hogy nem puffasztó hatású, ezért a szarvasmarhákkal és juhokkal akár étvágy szerint is etethető. Lovak részére is kifogástalan zöldtakarmány. A zöld füveshere táplálóértéke a 6.7. táblázatban található. Zölden, szilázsként, illetőleg szénaként egyaránt etethető.

6.7. táblázat. A füveshere kémiai összetétele és táplálóértéke

A zabos bükköny az egyik legelterjedtebb tavaszi keverék. Kaszálása június első felére esik, termésátlaga 10–15 t/ha. Kellő bükkönyarány esetén kitűnő zöldtakarmány.

A zabos borsó fehérjetartalma a benne levő borsó mennyiségétől függően 3,0–3,5% lehet. A tejtermelést kedvezően befolyásolja.

A borsós kukoricacsalamádé jó talajt és bőséges csapadékot igényel. Akkor célszerű etetni, amikor a kukorica címere még hasban van, a borsó pedig virágzásnak indult. Tehenekkel napi 20–25 kg etethető meg belőle.

A borsós napraforgó-csalamádé még gyengébb talajadottságok mellet is eredményesen termeszthető. Biztonságosan nagy (30 t/ha) termést ad. Június elejétől etethető. Ne engedjük a keverékben a napraforgót elöregedni. Tehenek 30–40 kg-ot is elfogyasztanak belőle.

A napraforgós kukoricacsalamádé kora tavasszal vethető, nagy tömegű és ízletes termést ad. Akkor kaszálják, amikor a napraforgó tányérja 2–3 cm átmérőjű.

A szójás silókukorica augusztus végén kaszálható, amikor a szója magja viaszérésben van. Fehérjében gazdag zöldkeveréket ad. A silókukoricához képest 30–40%-kal több fehérjét lehet vele megtermelni, miközben a zöldhozam csak kismértékben csökken. Eredményes társításhoz késői szójafajta és közepes tenyészidejű kukorica szükséges. A betakarítás időpontjával a szójához igazodjunk. Szarvasmarhák és lovak számára kitűnő zöldtakarmány. Kedvező eredménnyel erjeszthető is.