Ugrás a tartalomhoz

A takarmányozás alapjai

Bokori József, Gundel János, Herold István, Kakuk Tibor, Kovács Gábor, Mézes Miklós, Schmidt János, Szigeti Gábor, Vincze László

Mezőgazda Kiadó

Szénák

Szénák

A szárítással konzervált szálastakarmányokat szénának nevezzük. A széna a kérődző állatfajok és a ló legfontosabb takarmányai közé tartozik. A kérődzők takarmányozásában kettős funkciót lát el. Ezek közül az egyik, hogy más takarmányokhoz hasonlóan táplálóanyagokkal és egyéb hatóanyagokkal (vitaminok, ásványi anyagok) látja el az állatokat. A másik funkciója, hogy segít megteremteni a bendő zavartalan működéséhez szükséges feltételeket. A széna etetése alapos rágást igényel, ami jelentős nyáltermeléssel jár együtt, és ezáltal fontos szerepet játszik a bendőtartalom pH-jának a szabályozásában (részletesen l. az 1.4.2. fejezetben). Ugyanakkor strukturális hatékonyságánál fogva elősegíti az előgyomrok motorikus aktivitását és annak fenntartását. Hasonló strukturális hatékonysággal rendelkeznek a szalmafélék is, viszont a szénák táplálóanyag-tartalma messze meghaladja az előbbiekét.

Az említetteken túl a széna nyersrosttartalma a bendőben képződő ecetsav mennyiségének a növelésével elengedhetetlenül fontos szerepet játszik a tejzsírszintézisben. A jó minőségű széna az állatot jelentős mennyiségű karotinhoz, zsírban és vízben oldódó vitaminhoz, nélkülözhetetlen ásványi elemekhez, továbbá íz- és zamatanyagokhoz juttatja.

A széna minőségét azonban számtalan tényező, így a termőhely fekvése, a növényzet botanikai összetétele, a növény kaszáláskori vegetációs (fenológiai) stádiuma és a szárítás sikere jelentősen befolyásolja (l. a 7. fejezetet). Botanikai összetételük szerint megkülönböztetünk fűféle-, pillangós- és keverékszénákat.

A hazai időjárási körülmények között a gyepeket és a pillangósokat legalább kétszer, kedvező csapadékviszonyok vagy öntözés esetén háromszor, esetleg négyszer kaszálhatjuk szénakészítés céljából. Az első kaszálásból származó anyaszéna nagy tömeget ad, levél:szár aránya azonban nem a legkedvezőbb. Ha időben takarítottuk be, és elkerüljük a gyakori májusi esők kilúgozó hatását, tápláló, ízletes takarmányt nyerünk. A későbbi növedékekből készült sarjúszéna esetenként levelesebb, azonban kevésbé olyan ízletes, mint az anyaszéna.

Borjúszénán, csikószénán, vitaminszénán a fiatal növényből (virágzás előtt) készített finom szálú, dús levélzetű, zöld színű szénát értjük, amely fehérjékben, ásványi anyagokban és vitaminokban gazdag. Könnyen emészthető, illatos, zamatos takarmány. Borjakkal, csikókkal, bárányokkal etetjük elsősorban. A fiatal állatot könnyen rászoktathatjuk vele a szilárd takarmány fogyasztásra.

A fűfélék szénái

Ide soroljuk a rétek és a legelők fűterméséből és a szántóföldön termesztett fűféle növényekből készített szénákat.

A réti széna takarmányértékét a botanikai összetétel mellett a káros gyomok aránya, az alkalmazott szénaszárítási eljárás és a betakarítás ideje határozza meg. A fűtermést akkor helyes betakarítani, amikor a vezérnövény virágzik, mert ekkor tartalmazza a gyep a legtöbb táplálóanyagot. Ezt követően csökken a fehérje- és szénhidráttartalma, növekszik benne a rost mennyisége, romlik a táplálóanyagok emészthetősége. Csapadékos időjárás esetén a sarjúszéna dúsabb levélzetű lehet, mint az anyaszéna és ilyenkor mind energia-, mind emészthető nyersfehérje-tartalma megegyezhet az anyaszénáéval.

A réti szénát a termőterület fekvése, a talaj minősége szerint is szokták osztályozni. A sziki széna illóolajokban, zamatanyagokban gazdag, finom szálú, aránylag kevés rostot tartalmazó szénaféle. A hegyi és az alpesi széna – néha a dombvidékiszénák is – sok fehérjét és zamatanyagot tartalmazó, ízletes szálas takarmányok. A sík vidéki (lapály) és a völgyi szénák nagy tömeget adnak, de rostban gazdagok és kevésbé ízletesek. Ha vízállásos vagy magas talajvízszintű területről származnak, külső és belső élősködőkkel lehetnek fertőzöttek, endo- és ektoparazitózist okozhatnak. Rendszerint sok savanyú- és keserűfű, dudva, sás van köztük, ezek a minőségüket, ízletességüket minimálisra csökkenthetik.

A lápi széna tömeges, rostban gazdag, érdes, ízetlen, nem szívesen fogyasztott takarmány. Ásványianyag-hiányt okozhat. Hamutartalma rendszerint igen nagy, hasznos ásványianyag- (kalcium, magnézium, foszfor és mikroelem) tartalma azonban legtöbbször kisebb a kívánatosnál.

Az erdei szénában sok lehet a gally, a száraz avar, a moha. Ezek jelentősen csökkentik az egyébként gyenge minőségű, rendszerint felnyurgult, levélszegény erdei fű és széna értékét.

Az öntözött rétek szénája rostosabb, durvább, kevésbé ízletes az átlagos réti szénánál. Nagy tömeget ad, táplálóértéke, táplálóanyagainak emészthetősége azonban jóval kisebb az öntözetlen gyepen termesztett szénáénál.

A jó minőségű réti szénát a kérődzők és a lovak egyaránt szeretik. Napjainkban ennek ellenére sem tudják a legtöbb gazdaságban a tehenek 3–4 kg-os, a hízómarhák 2–3 kg-os, a lovak 4–5 kg-os, valamint a juhok 0,5–1,0 kg-os minimális napi szénaigényét sem kielégíteni. Napjainkban ugyanis a gazdaságok kevés szénát készítenek, a fűtermés nagyobb hányadát zöldtakarmányként etetik meg, illetve szilázst vagy szenázst készítenek belőle.

A szántóföldi fűfélék szénái általában gyengébb minőségűek, rostban gazdagabbak, nyersfehérjében és zamatanyagokban szegényebbek a réti szénánál. A gyengébb minőség a kevésbé változatos botanikai összetétel következménye.

A szudáni cirokfűszénát kemény szára miatt elsősorban lovakkal etetik, de ha jó minőségű (bugahányáskor vágják), akkor a szarvasmarhák is szívesen fogyasztják. Táplálóértéke a réti szénáéval megegyező.

A muharszéna kemény szárú, ezért a lovak kedvelt takarmánya.

A kölesszénát dús levélzete és puha szára miatt a szarvasmarhák fogyasztják előszeretettel.

A pillangósok szénái

Általános jellemzőjük, hogy sikeres betakarítás esetén értékes, fehérjében és Ca-ban gazdag, jó étrendi hatású takarmányok, amelyeket minden háziállat szívesen fogyaszt.

A lucernaszéna a legismertebb, leggyakrabban készített pillangós széna. Bimbózáskor betakarítva és szárítva kb. 15–17% nyersfehérjét, 30–60 mg/kg karotint és 400–500 NE/kg D-vitamint tartalmaz. Ilyenkor viszonylag kicsiny (18–20%) rosttartalmú, vékony szárú, dús levélzetű, kellemes illatú, értékes takarmányt ad. Mivel a legtöbb fehérje és egyéb hatóanyag a levélzetben van, a lehető legkevesebb levélpergéssel kell betakarítani, illetőleg az állatok elé juttatni. A jászolban lepergett levelet (murvát) ugyanis nem fogyasztják el az állatok. Napi adagja megegyezik a réti szénáéval.

A vöröshere-széna vastagabb szárú, gyérebb levélzetű a lucernaszénánál. Kevésbé ízletes, étrendi hatása is gyengébb. Lovakban könnyen okoz felfúvódást.

A bíborhere-széna rendszerint durva szárú, a szárrészek szőrözöttek, ezért a lovakon kívül más állatfaj nem szívesen fogyasztja.

A baltacímszéna ízletes, sok fehérjét tartalmazó, jó étrendi hatású takarmány, amely kedvezően hat a tejtermelésre.

A somkórószéna keserű íze és kumarintartalma miatt csak fokozatos szoktatás után etethető.

Az édes csillagfürt szénája mind kérődzőkkel, mind lovakkal etethető, fehérjében gazdag takarmány.

A keverék zöldtakarmányok szénái

A keverék zöldtakarmányok közül leggyakrabban a füvesheréből és a zabos bükkönyből készítenek szénát. A füveshereszéna fehérjetartalmát a pillangósok aránya és a kaszálás időpontja határozza meg. A betakarítás idejét akkor tekinthetjük optimálisnak, amikor a fűkomponensek a bugahányás kezdetén vannak.

A zabosbükkönyből nehéz jó minőségű szénát készíteni, mert a bükköny nehezen szárad, kedvezőtlen időjárás esetén penészedik. Ha jól sikerült a szárítás, akkor ízletes, fehérjében gazdag szénát kapunk.

Szénalisztek és forró levegővel szárított zöldlisztek

A szénaliszt- és a zöldlisztkészítés célja, hogy a szénákat a monogasztrikus állatok takarmányozásában is fel tudjuk használni. Olyan mértékű felhasználásukra, hogy a fehérjeellátásban érdemben részt vegyenek, nyersrost-, valamint szaponintartalmuk miatt természetesen nincs lehetőség, de az állatok karotinellátását számottevően javíthatjuk velük. Fontosak a termékek (tojás, bőr) színének az alakításában is.

Szénalisztek

A hagyományos módon szárított vagy légáramoltatásos technológiával készített széna őrleményét szénalisztnek nevezzük. A lisztkészítés előnye egyrészt az, hogy elmarad a széna kiosztásával óhatatlanul együtt járó levélpergési veszteség, ami a lucerna esetében igen tetemes lehet. További előny, hogy a darálás hatására elroncsolódik a növényi sejtek fala, aminek a következtében a sejttartalom az enzimek számára jobban hozzáférhetővé válik. Ezért a monogasztrikus állatok esetében javul a táplálóanyagok emészthetősége. Kifejlett kérődzők számára azonban a széna őrlése, illetve a szénaliszt etetése nem célszerű, mert annak strukturális hatékonysága (különösen, ha részecskenagysága kisebb 2 mm-nél) rosszabb a szénáénál. Ráadásul a liszt gyorsan áthalad a bendőn, ami csökkenti a nyersrost emészthetőségét. A szénalisztet ezért elsősorban a sertés takarmányozásában célszerű felhasználni. Kifejlett sertések takarmányába legfeljebb 8–10%, növendék sertésekébe pedig 4–6% lucernaszéna-liszt keverhető.

Zöldnövénylisztek

A zöldnövényliszteket úgy készítik, hogy a fiatalon lekaszált növényt forró levegővel megszárítják, és finomra őrlik. Leggyakrabban a fehérjében gazdag, pillangós virágú zöldtakarmányokat és fiatal füveket használják fel lisztkészítésre.

A pillangósokat zöldbimbós fejlődési stádiumban, a füvet bugahányás előtt vagy annak kezdetén takarítják be és szárítják. Energiatakarékosság céljából esetenként fonnyasztják a zöldtakarmányokat. A fonnyasztás azonban csökkenti a liszt karotintartalmát.

Gondosan ügyelni kell a gyorsszárítás optimális hőmérsékletének a betartására, nehogy a növény megpörkölődjön, és ezáltal csökkenjen benne a biológiailag aktív anyagok hatékonysága, a zöldnövényliszt fehérjéjének az emészthetősége és biológiai értéke. Fehérjéjének bendőbeli lebonthatósága kisebb szénáénál. Az abrakkeverék by-pass fehérje hányada ezért forró levegős zöldliszttel növelhető.

A gondosan készített zöldliszt értékes takarmány, mert jelentős energiatartalma mellett sok fehérjét, karotint és vitaminokat tartalmaz, a szénánál viszont kevesebb nyersrost található benne, és kisebb nyersrostjának lignintartalma is. A technológiai hiányosságok csökkentik a zöldlisztek takarmányértékét.

A kereskedelemben szabványokban rögzítik a zöldnövénylisztekkel szemben támasztott követelményeket. Ezek az I. osztályú lucernaliszt esetében a következők:

  • nedvességtartalom maximum 10%,

  • nyersfehérje-tartalom minimum 19%,

  • karotintartalom minimum 140 mg/kg,

  • nyersrosttartalom (pillangósokban) maximum 23%,

  • sósavban nem oldható hamu (homok) maximum 3%.

A zöldlisztek karotintartalma a tárolás alatt gyorsan csökkenhet. A veszteség csökkentése céljából ma már antioxidáns szereket (BHT, BHA és EMQ) kevernek a lisztekbe 0,01–0,05%-nyi mennyiségben. Segíti a karotin védelmét, ha a lisztet pelletálják, légmentesen lezárt, sötét színű műanyag zsákba csomagolják, és úgy tárolják.

A zöldlisztek etetését elsősorban nyersrosttartalmuk, esetenként szaponintartalmuk korlátozza. Sertés abrakkeverékébe 5–15%-nyi, a brojlertápokba 2–3%-nyi, a tojótápokba 4–6%-nyi mennyiségben keverhető be. A zöldnövénylisztek – elsősorban a karotin ellátás javítása céljából – az abrakkeverék 5–15%-ában kérődzőkkel is etethetők.

Az energiaárak megnövekedése következtében előállítása az utóbbi évtizedben nagymértékben visszaesett.

A teljes kukoricanövény-lisztet is a zöldlisztek közé szokás besorolni. A teljes kukoricanövény-lisztet a viaszérés végén levő teljes kukoricanövény vágás utáni szárítása és őrlése révén nyerik. Jelentős energiakoncentrációjú, ugyanakkor sok rostot tartalmazó takarmány, amelyet pelletálva vagy brikettálva, elsősorban szarvasmarhával etetnek.

Nagy nyersrosttartalma miatt a monogasztrikus állatok közül csak a vemhes kocáknak, a lovaknak és a nyulaknak célszerű adni. A magas energiaárak miatt napjainkban csak elvétve állítják elő.