Ugrás a tartalomhoz

A takarmányozás alapjai

Bokori József, Gundel János, Herold István, Kakuk Tibor, Kovács Gábor, Mézes Miklós, Schmidt János, Szigeti Gábor, Vincze László

Mezőgazda Kiadó

Élelmiszer-ipari melléktermékek

Élelmiszer-ipari melléktermékek

Az ide tartozó takarmányok nemcsak sokfélék, hanem összetételük is nagyon változó. Ez függ a nyersanyag minőségétől, a feldolgozás módjától, a további kezelés jellegétől. Vannak közöttük táplálóanyagokban gazdagok, de vannak kevésbé értékes anyagok is. Takarmányozási nézőpontból a gyártási technológia korszerűsödése általában előnytelen, mert ahogyan az ipari „kinyerés” hatásfoka nő, úgy csökken a melléktermékekben visszamaradó értékes anyagok aránya. Mivel az ipari melléktermékek összetétele, minősége állandóan változik, célszerű egy-egy nagyobb tétel táplálóanyag-tartalmát, minőségét esetről esetre meghatároztatni, étrendi hatásukról pedig próbaetetéssel tájékozódni.

Malomipari melléktermékek

A gabona- és a hüvelyes magvak feldolgozásának első termékei a magtisztítási hulladékok. Ezután nyerik az őrlési melléktermékeket. Külön bírálandók el és értékelendők a hántolóiparban nyert hulladékok.

Magtisztítási hulladékok

A kombájnszérűn, illetőleg a magtári kezelés során nyerjük a gazdasági ocsút. Ide soroljuk a gabonarostaaljat és a triőr hulladékot is. Részben „szorult” és tört gabonaszemekből, részben pedig idegen magvakból (gyommagvak) áll. Energia- és fehérjetartalma esetenként nagyobb, mint a gabonáé, változatossága folytán pedig a fehérje biológiai értéke is előnyösebb. Rontja az értékét, hogy legtöbbször szemetes, poros és káros gyommagvakat is tartalmaz. A malom triőrje választja szét az egészséges szemeket a malomocsútól, legtöbbször a konkolytól. A malomocsú a gabonaszemek mellett konkolyt, bükkönyféléket és különböző gyommagvakat tartalmaz. Táplálóértéke megegyezik vagy valamivel kisebb, mint a gazdasági ocsúé. Fiatal, vemhes és szoptató állatokkal ocsút ne etessünk, és a többi állatnak is csak keveset adjunk. Nagy állat adagja szoktatás után is legfeljebb napi 1,0 kg. A baromfival csak szemesen, a többi állatfajjal darált állapotban etessük.

A sokféle magtisztítási hulladék egyikének az esetében sem zárható ki, hogy abba mérgező gyommagvak is belekerültek. Ezért etetésük megkezdése előtt minden esetben ajánlatos néhány állattal, néhány napig próbaetetést végezni.

Őrlési melléktermékek

A gabona- és hüvelyesmagvakat hántolással, majd őrléssel teszik alkalmassá emberi fogyasztásra. A gabona először a koptatógépbe kerül, ahol főleg az ún. koptatópor keletkezik, amelynek éppúgy, mint a padlóról felsöpört láblisztnek nincs takarmányértéke. A maghéj nagy részét már a hengerszékek választják le a gabonaszemről. Az így nyert termék a korpa, amely természetesen eltérő mennyiségben nemcsak héjrészeket, az aleuronréteget és a csírát tartalmazza, hanem a kiőrlés foka szerint több vagy kevesebb keményítődús endospermiumot is.

A korpák minőségét az aleuronréteg és az endospermium részaránya szabja meg. Nyersfehérje-tartalmuk ettől függően 10–16%, de változó bennük az esszenciális aminosavak aránya is. N-mentes kivonható anyaguk mennyisége 55–58%, nyersrosttartalmuk 8–14% között ingadozik. Nyershamujukban a P és a K fordul elő legnagyobb koncentrációban. A mikroelemek közül Mn- és Zn-tartalmukat kell említeni. A B-csoport vitaminjai között is kiemelendő jelentős nikotinsav-, pantoténsav- és piridoxintartalmuk. A takarmányozásban kitűnő takarmányértéket képviselő korpák minőségét a magvak faja mellett a kiőrlés foka határozza meg (6.13. táblázat).

6.13. táblázat. A kiőrlés fokának hatása a gabonaipari melléktermékek vázanyagának összetételére (Nehring és Braun, 1962)

A búzakorpa a legnagyobb mennyiségben rendelkezésre álló malomipari melléktermék. Nyersrostban, fehérjében (lizinben) és foszforban gazdagabb, mint a szem. Ha nagyobb fokú a kiőrlés, és kevesebb „lisztes rész” (keményítő) kerül bele, akkor több fehérjét tartalmaz és kisebb az energiatartalma. Korábban többféle minőségben állították elő, napjainkban egységes búzakorpa van forgalomban. Ennek nyersfehérje-tartalma 10–16%, metabolizálható fehérjét 70 g/kg (MFE), illetve 90 g/kg (MFN) mennyiségben tartalmaz, N-mentes kivonható anyagainak mennyisége 51–58% között változik. Ezek az adatok azt igazolják, hogy az egységes búzakorpa összetétele jelentős mértékben ingadozik, ezért a szakszerű felhasználás érdekében ajánlatos az egyes tételeket kémiai és mikrobiológiai vizsgálatoknak alávetni. A búzakorpa széles körben etetett, ízletes takarmány. A tejtermelésre gyakorolt kedvező hatása következtében tehenek abrakkeverékébe nagyobb arányban használják fel, de etetik anyakocákkal és hízósertésekkel is. Malac- és csibetápokba nagy nyersrosttartalma miatt ne keverjük. Napi 0,5 kg-os mennyiségben „korpás ivós” formájában a beteg lovak kiváló takarmánya. Gazdag forrása a B-vitaminoknak, a csírarészek olajában pedig sok E-vitamin van. Foszforból sokat tartalmaz, de annak 50%-a fitinfoszforsav formájában van jelen. Nagy a Cu- és a K-tartalma. Enyhén laxáns hatású.

A rozskorpából kevésbé jó étrendi hatása miatt általában kevesebbet etetnek, pedig emészthetősége valamivel jobb a búzakorpáénál. Ha 0,2%-nál több anyarozsot tartalmaz, romlik a minősége, sőt tartósan etetve vetélést okozhat.

Az árpa-, kukorica- és a zabkorpa mindegyike kevesebb fehérjét tartalmaz a búzakorpánál, és jóval ritkábban kerülnek forgalomba. Felhasználásuk előtt táplálóanyag-tartalmuk laboratóriumi vizsgálattal ellenőrizendő, mert változó kémiai összetételük miatt a táblázatokban megadott átlagértékek nem elegendők a receptúrák korrekt összeállításakor.

A takarmánylisztek összetételére az a jellemző, hogy a korpáknál kevesebb héj- és aleuronrészt, de több lisztes endospermiumot tartalmaznak. Így energiaértékük nagyobb a korpákénál. A búzatakarmányliszt úgy használható fel, mint a nagyobb mennyiségű lisztes részt tartalmazó búzakorpa. Ugyanez mondható el, kisebb módosításokkal az árpa-, a rozs- és a kukorica-takarmánylisztről. A borsótakarmányliszt igen értékes takarmány, mert azt a már hántolt borsó további feldolgozásakor (fényezésekor) nyerik.

A gabonamagvak csírája jelentős olajtartalma folytán hátrányosan befolyásolná a liszt eltarthatóságát, ezért a csírát az őrlés előtt elkülönítik. Jelenleg a búzacsíra van kereskedelmi forgalomban, mert a kukoricacsíra olaját előbb kivonják és így annak csak extrahált darája áll rendelkezésre. Értékes nyersfehérje (26–29%) és nyerszsírtartalmú (6–8%) takarmány. Lizin- és metionintartalma kedvező. Nyersrosttartalma minimális. Frissen sok E-vitamint tartalmaz. Sok van benne foszforból (12 g/kg), Mg-ból (2,8 g/kg). A mikroelemek közül közepes mennyiségű Fe-at (59 mg/kg), Zn-et (131 mg/kg), Co-ot (0,13 mg/kg), Se-t (0,002 mg/kg), Mn-t (144 mg/kg) és Cu-et (8,4 mg/kg) tartalmaz. Etetése előtt tanácsos esetleges avasságának a mértékéről tájékozódni.

A hántolás melléktermékei

A hántolás a gabonamagvak esetén a pelyvalevelek és a héjrészek eltávolítását jelenti. Az árpahéj értékes nyersrostforrás, de csak akkor, ha a növény nem volt gombákkal fertőzött. A zabhéj jó pelyvaértékű takarmány. A cirok-, a pohánka- és a kölesmag héját viszont csak akkor érdemes, mint rosthordozót megetetni, ha elfogadható struktúrával rendelkeznek. A rizs hántolásakor keletkező rizshéj negatív energiaértékű takarmány, mivel inkrusztált rostja több emésztési munkát kíván, mint amennyi a hasznosítható energiatartalma. A borsóhéj viszont, mivel elfásodott burka főleg cellulózból áll, némi fehérjetartalom mellett érdemi mennyiségű energiát is tartalmaz.

Növényolaj-ipari melléktermékek

Korábban az olajat az olajosmagvakból préseléssel nyerték („ütötték” az olajat). A hidraulikus préssel végzett olajkinyerés mellékterméke az olajpogácsa. Ha az olajos magvakat szűkülő lyukbőségű, perforált hengeren nyomták át, úgy melléktermékként az ún. expellert kapták. Az olajpogácsák zsírtartalma 10%, az expelleré 5% körül mozog. Mindkettő igen értékes, de könnyen avasodó takarmány. Napjainkban legtöbbször olyan technológiával nyerik ki az olajat, hogy a préselést még valamilyen zsíroldószerrel végzett extrakció is követi. Ilyenkor melléktermékként az extrahált darákat nyerjük. Az említett melléktermékek fehérjéből sokat (35–50%-ot), nyerszsírból viszont alig 1–2%-ot tartalmaznak. Nem tartoznak az ízletes takarmányok közé még akkor sem, ha nem sok zsíroldószer marad bennük vissza, mert az extraháláskor sok íz- és zamatanyagot veszítenek. Hasonló sorsra jutnak a zsírban oldódó, értékes hatóanyagaik is. Az alkalmazott oldószer és a hőkezelés fehérjéjük biológiai értékét rontja. A hőkezelés csökkenti fehérjéjük bendőbeli lebonthatóságát. Nyersrosttartalmuk nemcsak az alapanyagtól, hanem a gyártási eljárástól is függ, és a legtöbbször számottevő.

Az extrahált napraforgódara az olajipari takarmányok közül hazai viszonylatban a legjelentősebb. Antinutritív vagy toxikus anyagokat nem tartalmaz. Fehérjetartalma változó: 40% akkor, ha igen jó minőségű vagyis nyersrosttartalma nem nagyobb 12–14%-nál. Mivel a kereskedelemben többféle minőségű termék van forgalomban, a vásárláskor ajánlatos a termék pontos összetételéről informálódni (6.14. táblázat). Fehérjéje lizinben szegény, a kéntartalmú aminosavakban relatíve gazdag, ezek mennyisége megközelíti a lizinét. Bőséges a lizinhez viszonyított triptofántartalma. P-tartalma kiemelkedően nagy. Szerves anyagainak az emészthetősége a rosttartalmától függően 30–70% között változik. Etetésekor a legnagyobb gondot az okozza, hogy a hántolás után visszamaradó vagy visszakevert, nem kevés héj az olajnyerés munkafolyamatában maga is elveszíti zsírtartalmát és rugalmasságát, miközben tűhegyes, merev szilánkokká töredezik, ami irritálja és sérti az emésztőcső nyálkahártyáját. Ezzel a kellemetlen hatással, ha kisebb mértékben is, de az új, vékony maghéjú fajták esetében is számolni kell. Ajánlatos tehát az extrahált napraforgódarát és benne a maghéjtöredékeket finomra őrölni. Az ilyen nyersrost még a fiatal állat egészségét sem veszélyeztető, struktúra nélküli, addicionális rostnak minősül. A terméket főleg a kérődzők takarmányozására használják fel, a kis rosttartalmú (10–12%) dara legfeljebb 5–10% mennyiségben tojó-, brojler- és sertéstápokban is szerepelhet.

6.14. táblázat. A különböző minőségű extrahált napraforgódara táplálóanyag-tartalma (Magyar Takarmánykódex, 1990, illetve Várhegyi és mtsai, 1987)

Az extrahált szójadarát olyan nagy mennyiségben hozzák be külföldről, hogy évtizedek óta meghatározó jelentőségű a monogasztrikus állatok fehérjeellátásában. Az extrahált szójadara sok (44–49%) és lizinben is gazdag fehérjét tartalmaz. Metabolizálható fehérjetartalma 280–340 g/kg (MFN), illetve 200–220 g/kg (MFE). Kéntartalmú aminosavai a lizinhez viszonyítva nem érik el a növendék állatok igényelte arányt, így a gabonamagvakkal igen előnyösen komplettálják egymás aminosav-garnitúráját. A triptofántartalom nem szorul kiegészítésre. Nyerszsírtartalma 1,0–2,0%. Jelentős mennyiségben tartalmaz B3- és B5- vitamint, P-ban gazdag. Nyersrostban a többi extrahált darához képest szegény. A szójában többféle antinutritív, sőt toxikus anyag van. Ezek közül ismertebbek a tripszininhibitorok. Szerencsére ezek a táplálóhatást csökkentő anyagok hőre érzékenyek, így a nedves hőkezelés (tosztolás, toaszterezés) hatására a darában 10–15 perc után inaktiválódnak. Előnyös, hogy ez a kb. 120 °C-on végzett hőkezelés javítja a fehérje emészthetőségét, értékesülését (6.15. táblázat) és segít a zsíroldószerek maradványainak a kiűzésében is. A hőhatásnak természetesen nem szabad nagyobbnak lennie, a még éppen szükségesnél, mert kíméletlen hőkezelés hatására a fehérje minősége már romlik.

6.15. táblázat. A hőkezelés hatása a szója emészthetőségére és biológiai értékére (Nehring,1963)

Az extrahált szójadarát valamennyi állatfaj szívesen fogyasztja és jól értékesíti. Elsősorban a gazdaságossági tényezők korlátozzák a hazai felhasználását, ezért nálunk csak 10–25%-ban építik be a monogasztrikus állatok tápjaiba. Nagy tejtermelésű tehenek abraktakarmánya is tartalmaz szójadarát a megnövekedett fehérjeszükséglet kielégítése céljából. Fehérjéjének bendőbeli lebonthatósága kisebb (kb. 60%) az átlagosnál.

Extrahált repcedarából napjainkig azért nem vagy csak alig került az igényesebb állatok abrakkeverékébe, mert a hagyományos repcében levő glikozidokból enzimhatásra mustárolaj szabadul fel, ami nemcsak az ízletességet rontja, hanem nagyobb mennyiségben egészségkárosodást (gyomor-, bél-, vesebántalmak) is okozhat. Repcét nagy területen termesztünk, így extrahált darájából is sok áll rendelkezésre. A hagyományos repcéből készült extrahált repcedarát csak a kérődzők takarmányozásában ajánlatos felhasználni az abraknak maximálisan 7%-áig. Fehérjetartalma figyelemre méltó (36–38%). Fehérjéjében a lizin és a kéntartalmú aminosavak aránya éppen kielégíti a növendék állatok igényét. Nyersrosttartalma 12–15%. Foszforban gazdag (8–9 g/kg). Elsősorban szarvasmarhákkal etetik, de a nemesített, duplanullásrepcefajták szélesebb körű termesztésével és az állati fehérjelisztek etetésének jelentős korlátozása miatt is, az extrahált repcedara a jövőben a monogasztrikus állatok fehérjeellátásában az eddiginél nagyobb szerepet fog betölteni.

Az extrahált gyapotmagdara jelentős fehérjetartalmú takarmány. Fehérjéje azonban kevesebb lizint, metionint és cisztint tartalmaz a többi extrahált daránál. Nyersrosttartalma 10–15%. A benne előforduló E-vitamin-ellenes hatású gossipol nem haladhatja meg a 0,12%-ot. A gossipolra legkevésbé a kérődzők érzékenyek, ezért extrahált gyapotmagdarát elsősorban a kérődzőkkel etetnek. Napi 1 kg-nál nagyobb mennyiségben etetve a tejnek jellegzetes mellékízt adhat. A baromfitápokba 5–7%-os arányban bekeverve a tojásnak zöldes színt kölcsönöz.

Az extrahált lenmagdara a legjobb étrendi hatású hazai olajipari melléktermék. Minden fajú és korú állattal etethető, a legkisebb arányban – maximum 10%-ban – baromfitápokban szerepeltethető. Hízóállatokkal azért szokás kisebb mennyiségben etetni, mert fehérjéjének biológiai értéke csak közepes. Nyálkaanyagai miatt az emésztőszervi bántalmakban szenvedő vagy az azokból lábadozó állatok részére kedvező hatású takarmány. Azokban a tételekben, amelyek sok éretlen magot is tartalmaznak, előfordulhat ciántartalmú glikozida, ami esetenként potenciális veszélyt jelenthet, különösen fiatal állatokra. A hőkezelésen átesett darákban ennek mennyisége a megengedett 350 mg/kg érték alatt szokott lenni.

Az extrahált földidiódara a földimogyoró növényolaj-ipari feldolgozása során keletkezik. Takarmányértéke a héjtalanítás módjától és fokától függ. A héjtalanított mag zsírtalanítása után visszamaradt extrahált dara értékes fehérjehordozó, amelyben kb. 48% fehérje található, ugyanakkor csak kevés (6–8%) rostot tartalmaz. Mivel gyakran fertőzött Aspergillus flavus-szal és ennek következtében aflatoxinnal, az importtételek állami mintázása és vizsgálata kötelező. Etetése csak akkor engedélyezett, ha aflatoxin-tartalma 0,05 mg/kg alatt van. Ha importjára kivételesen sor kerülne, elsősorban a kérődzők abrakjába lehet mintegy 20%-os arányban bekeverni. Baromfifajokkal, főleg kacsákkal nem etethető. Lovak abrakkeverékében legfeljebb 10–15%-os részarányban szerepeljen.

Az extrahált pálmamagdara kb. 20% fehérjét és 18–20% nyersrostot tartalmaz. Az utóbbi miatt elsősorban szarvasmarhával etetik. Laktagóg hatású takarmány.

Külföldről származó egyéb extrahált pogácsákat (szezám, kókusz) az utóbbi időkig nem importáltunk. Amennyiben etetésükre a jövőben sor kerülne, felhasználás előtt összetételükről és minőségi paramétereikről kémiai vizsgálatokkal feltétlenül meg kell győződni.

Cukoripari melléktermékek

A nedves répaszelet a cukor-előállítás mellékterméke. A cukorgyártás során a már megmosott cukorrépát a minél hatékonyabb cukornyerés céljából előbb vékonyra szeletelik, majd a cukrot abból vízzel kioldják. A cukor kivonása után nyert melléktermék a nedves répaszelet, hagyományos nevén a kilúgozott („diffúziós”) répaszelet. Az alig 5–6% szárazanyagot tartalmazó tömegtakarmány szállításkor még jelentős mennyiségű vizet enged magából. Ezt megelőzendő még a gyárban préselni, sajtolni szokták. A termék szárazanyaga egyszeri préselés után 8–9%-ra, kétszeri sajtolás után 18–20%-ra nő. A friss répaszelet tehát a terimés takarmányok közé tartozik és ha a szállítás költsége nem nagyon drágítja, olcsó tömegtakarmány. Laktagóg hatása miatt mindenekelőtt szarvasmarhával etetik napi 15–30 kg-os mennyiségben, de arányosan kevesebb lónak és sertésnek is adható. Jó étrendi hatású és az emésztésre is kedvezően hat. Tartósítani savanyítással vagy szárítással lehet.

A frissen fel nem használt nyers répaszeletet rövidebb ideig prizmába rakva, hosszabb ideig, szecskázott szálasokkal vagy kukoricaszár-szecskával együtt silózva lehet eltartani. A fóliahengeres silózási technológiával tartósítva akár egy évig is romlásmentesen konzerválható.

A szárítottrépaszelet minőségét a túlszárítás (megpörkölödés), füstgázokkal történő szárítás esetén pedig a kénessav- és az arzéntartalma ronthatja és teheti toxikussá. A napjainkban alkalmazott elektromos árammal történő szárítás viszont az előállítási költséget növeli jelentősen. A jól sikerült szárított répaszelet energiatartalma közelít a gabonamagvakéhoz, fehérjetartalma kb. 10%, könnyen emészthető nyersrosttartalma pedig 16–18%. Kétféle módon etethető. Eredeti állapotban, de ilyenkor etetés előtt néhány órával előbb be kell áztatni, mert egyébként a gyomorban térfogata többszörösére duzzadhat. Megdarálva azonban abrakba keverve is adható. A már említett kedvező dietetikai és ún. „töltő” (emésztőtraktust kitöltő) hatása miatt az elhízástól óvott tenyészkocák (vemhes kocák) abrakkeverékében is jó eredménnyel használható fel.

A szárított répaszeletből őrlés után melasz és karbamid, valamint hatóanyagok hozzáadásával karbamidos koncentrátumok is készültek a kérődzők számára a korábbi években.

A melasz sötétbarna, szirupszerűen sűrű, enyhén karamellillatú folyadék, ami a cukorgyártás során az oldatban levő cukor kikristályosítása után marad vissza. Átlagosan 25% víztartalom mellett 45–50% cukrot tartalmaz. Nyersfehérje-tartalma 8–10%, amelynek a zöme amidvegyület, sok benne a betain- és a glutaminsav. Különösen sok K-ot tartalmaz, ami nagyobb adagban történt etetésekor hasmenést okozhat. Emellett sok benne a Na, a Mn, a Zn és a Cu is. Felhasználása sokirányú.

A szarvasmarha takarmányozásában napi 1–2 kg adható belőle, ami igen jó energiaforrás a bendőflóra számára. A kérődzők amidanyagait is értékesítik. Kitűnő íze miatt a ló és a sertés szintén kedveli. Lovakkal szoktatás után naponta 1,0–1,5 kg-ot is megetethetünk. Átmenet nélkül, nagyobb adagban etetve viszont savós patairha-gyulladást okozhat. A hízó-, valamint a tenyészsertésekkel, bizonyos szoktatás után napi 0,5 kg is etethető belőle.

Nehezen erjeszthető takarmányok silózásakor, kisüzemekben páckészítéskor az erjedéshez szükséges cukrot szolgáltatja. Összetétele és konzisztenciája miatt kitűnő granulálási(ragasztó) segédanyag. Egyes gyárak modern technológiával a melasz cukortartalmát 30%-ra csökkentik és az így keletkezett terméket „nemes melaszként” forgalmazzák.

Denaturáló anyagokkal (korpával, konyhasóval, faszénporral, eozinnal) készített takarmánycukrot ma már nem forgalmaznak takarmányozásra. Ízesítésre azonban ezt és a kristálycukrot is bekeverték korábban fiatal állatok tápszereibe és tápjaiba.

Szeszipari melléktermékek

A szeszgyártás alapanyagai a keményítőben és/vagy cukorban gazdag mezőgazdasági termények (gabonamagvak, burgonya, cukorrépa) vagy melléktermékek (pl. a melasz). A cukor az élesztőgombák hatására közvetlenül alkohollá erjed, míg a keményítőt előbb el kell cukrosítani, mégpedig legegyszerűbben és leggazdaságosabban a malátában levő amiláz enzimmel. A cukor, majd alkoholtartalmú lepárlatlan anyag a cefre. A lepárlás után visszamaradt anyag a szeszgyári moslék, amiből az élesztősejtek szeparálával nyerik a szeszélesztőt.

Az alapanyag és a szeszgyári moslék (szeszmoslék) táplálóanyag-tartalma közötti nagy különbség abból adódik, hogy az erjedés során az alapanyag szénhidráttartalmának jelentős része elvész, mert alkohollá erjed, amit viszont lepárolnak. A szeszmoslék energiatartalmát némileg gazdagítja a hozzáadott maláta, valódi fehérjetartalmát pedig a benne elszaporodó élesztőgombák növelik, mert ezek az amidokból is képesek felépíteni a saját testfehérjéiket. A lepárlás során a fehérjék denaturálódása nem számottevő. Mivel a koncentrált oldatban a cukor nem erjed maradéktalanul alkohollá, a cefrét szükség szerint vízzel felhígítják. Ezért a friss szeszmoslék mindig hígabb és legfeljebb 6–8% szárazanyagot tartalmaz.

A gabonaalapú szeszmoslékok kedvezőbb összetételű és jobb étrendi hatású takarmányok, mint a más nyersanyagból (cukorrépa, gyümölcs, burgonya, melasz) származók. A burgonyamoslék pedig még bőrgyulladást (mosléksömör, moslékekcéma) is okozhat.

A híg moslékot elsősorban hízómarhákkal (20–30 kg/nap) és tehenekkel (15–20 kg/nap) etetik. Laktagóg hatása előnyös, ugyanakkor megfelelő mennyiségű szálastakarmány egyidejű etetése fontos, mert nyersrost hiányában csökken a tej zsírtartalma.

A híg szeszmoslékot a nagy szállítási költség miatt csak a termelődés helyének a közelében gazdaságos felhasználni. Az egyre nagyobb energiaárak miatt gazdaságos használatát még így is sokan megkérdőjelezik. Ennek megoldásaként több üzemben ún. sűrített szeszmoskékot állítanak elő. Ott, ahol az ipari méretű szeszfőzdékben az olcsóbb melaszt használják alapanyagként a szeszgyártáshoz, a keletkező híg moslékot, kb. 65–70% szárazanyag-tartalomig besűrítik és vinasz néven forgalmazzák.

Hazánkban legnagyobb jelentősége a kukoricamosléknak van. A jelentős fehérjetartalmú takarmány – főleg korábban – tipikus marhahizlaló takarmány volt. Az etetéshigiéniai szabályok fegyelmezett betartása mellett azonban kisebb adagokban tejelő tehenészetekben is kiváló takarmánynak bizonyult. Napi 30–40 kg-os adagokban etetve viszont már ízhibát okozhat a tejben, a vajat pedig lágyítja. Gazdaságos etetése céljából ezt is beszárítva használják a gyakorlatban. A szárított kukoricamoslékot korábban a kérődzők tápjaiban 15–20%-os, a kocák tápjaiban 5–10%-os mennyiségben etették. Etetése a mai energiaárak mellett gyakran gazdaságtalan.

A melaszmoslék a kukoricamoslékénál gyengébb minőségű takarmány, bár hazánkban jelentős mennyiségben áll rendelkezésre.

A répa- és a burgonyamoslék a melaszmosléknál valamivel jobb takarmány, de így sem célszerű többet etetni belőlük, mint a gabonaszeszmoslék adagjának a fele.

A kukorica invertcukorrá történő feldolgozása során többféle maradékanyag (szeszgyári maradék = szema) keletkezik, amelyek keveréke kb. 20% nyersfehérjét tartalmaz, amit a szarvasmarha és a sertés abrakkeverékében használnak fel.

A szeszélesztőt a cefre lepárlása után az élesztősejtek szeparálása útján nyerik, majd sajtolják vagy szárítják. Takarmányértéke megegyezik a sörélesztőével (l. később).

A gyümölcspálinkák főzésekor nyert moslékok, illetőleg törkölyök takarmányértéke nagyon változó lehet, ezért etetés előtti vizsgálatuk elengedhetetlen. A szőlőtörköly finomra darálás után is jobbára csak szükségtakarmány.

Sörgyári melléktermékek

A sörgyártás során keletkező melléktermékek takarmányértéke az egymást követő munkafolyamatokból következik. Alapanyagul leggyakrabban a teltszemű, keményítőben gazdag tavaszi árpa szolgál, amelyet malátanyerés céljából csíráztatnak. A csírázás közben megy végbe az árpa keményítőjének az elcukrosodása. Amikor a csíra bizonyos nagyságot elér, a kész malátát megszárítják, a csírát eltávolítják, a magot pedig változó mértékű pörkölés után megőrlik és főzik (cefrézés). Az édes cefrét leszűrik, komlózzák, majd újabb szűrés után élesztővel oltják be. Az élesztősejtek gyorsan elszaporodnak és a cukrot alkohollá erjesztik. Az erjedés befejeztével a képződött alkohol által elpusztított élesztőgombákat szűréssel nyerik ki, és ez utóbbi sörélesztő néven kerül forgalomba.

A malátacsíra tehát nem más, mint a kicsírázott árpának, a malátának cérnavékonyságúvá száradt gyökere. Ennek nagysága és táplálóanyag-tartalma attól függ, hogy mikor szakították meg a csírázás folyamatát, és milyen hőfokon szárították (pörkölték) a malátát. Akkor jó minőségű, ha világos színű, pelyvamentes és kevés törmelékes részt tartalmaz. A malátacsíra nyersfehérje-tartama kb. 25%, metioninban és lizinben gazdag, nyersrosttartalma pedig 10–15% között változik. Jó foszforforrás (7–9 g/kg), átlagon felüli a kobalt-, a cink- és a B-csoportbeli vitamintartalma is. A szarvasmarha 3 kg/nap mennyiségben is szívesen fogyasztja, ennél több azonban a tejnek kesernyés ízt ad. Ló és juh abrakkeverékében 20%-nyi, hízósertésekében 10–15%-nyi mennyiségben szerepelhet. Egészen fiatal állatok nem, de a növendékek már kaphatják.

A sörtörköly az édes cefre leszűrése után visszamaradó melléktermék, amely a cukorrá lebontott keményítőn kívül tartalmazza a teljes maláta- (árpa-) őrleményt. Az árpa fehérjetartalmának döntő mennyisége, zsírja, rostja a sörtörkölybe kerül. Vízben oldódó vitaminokból azonban csak keveset tartalmaz. Megkülönböztetünk friss, erjesztéssel tartósított és szárított sörtörkölyt.

A friss (nedves) sörtörköly szárazanyaga 20–22%, 23%-nyi nyersfehérjéjében több értékes aminosav található. Laktagóg hatású, adagja teheneknek kb. 15 kg, kocáknak, juhoknak 0,5–1,0 kg naponta. Nagy nedvességtartalma miatt könnyen megromlik, penészedik, ezért néhol erjesztéssel konzerválják. Másik lehetőség tartósítására a szárítás, ami jelentősen csökkenti a szállítási költséget. Napjainkban drágasága miatt szárítva alig etetik.

A sör érlelése során a cefrében elszaporodott élesztő lassan leülepszik. Ennek leszűrésével nyerik, a 8–10% szárazanyag-tartalmú élesztőtejet, amit aztán más-más módon (szűrés, centrifugálás, sajtolás) besűrítve nyerik a 20–25% szárazanyag-tartalmú friss sörélesztőt. Mivel még ez is igen romlékony, a kereskedelmi forgalomba a kb. 90%-ra beszárított anyag, a szárított sörélesztő kerül. A rendkívül értékes takarmány közel 50% nyersfehérjét tartalmaz, amelyben mintegy 7% lizin, 5% treonin és 1% triptofán van. Limitáló aminosava a metionin. A B12-vitamin kivételével valamennyi, a B-csoportba tartozó vitaminból sok található benne. Minden állatfajjal etethető, de gazdaságosan csak a baromfi és a sertés abrakkeverékeiben használják, 3–5%-nyi mennyiségben.

Keményítőgyári melléktermékek

A keményítőgyártás céljára hazánkban a burgonyát vagy a gabonamagvakat használják. Az eljárás során előbb zúzzák vagy megőrlik az alapanyagot, majd kimossák belőle a keményítőt. Az az anyag, amely a mosás után a szitán visszamarad, a törköly, ami pedig az ülepítőasztalról a keményítő leülepedése után tovább folyik, a moslék. Ezeket friss állapotban, a gyárhoz közeli gazdaságban kell megetetni, mert nagy víztartalmuk miatt romlékonyak, a szállítás költségeivel pedig nem nagyon terhelhetők. A szállítási költségek csökkentése érdekében célszerű őket még a gyárban sajtolással vagy centrifugálással besűríteni.

A burgonya-, a búza- és a kukoricatörköly kb.15% szárazanyag-tartalmú, fehérjében szegény takarmányok. A keményítőgyári moslékok víztartalma még nagyobb, de szárazanyaguk táplálóértéke valamivel jobb, mint a törkölyöké.

A keményítőgyári melléktermékek szarvasmarhával és sertéssel etethetők, de mivel összetételüket az alkalmazott technológiák erősen befolyásolják, és mert a gyárak a részfolyamatok melléktermékeit gyakran vegyítik, majd sajátos elnevezéssel hozzák azokat forgalomba, összetételükről előzetesen kémiai vizsgálatokkal feltétlenül tájékozódni kell.

A hazai keményítőgyárak takarmányozási célra az utóbbi időben forgalmazott termékei közül nevezetesebbek a kukoricaglutén, a búzasikér és az ún. héjastakarmány. Az első kettőt a gabonamagvak fehérjéjéből nyerik, majd szárítják és darálják. Aminosav-összetételük – elsősorban kis lizintartalmuk miatt – kiegyensúlyozatlan. Tekintettel arra, hogy fehérjéjüknek kicsi a bendőbeli lebonthatósága (15–20%) kitűnő by-pass fehérjeforrások a nagy tejtermelésű tehenek számára. A főként cellulózból álló héjastakarmány szükség esetén a kérődzők és a sertés takarmányozásában egyaránt felhasználható.

Konzervgyári melléktermékek

A zöldség- és a gyümölcsfélék konzervgyári feldolgozása során keletkeznek, és mivel a konzervgyárak általában kampányszerűen üzemelnek, néha nagy mennyiségben halmozódnak fel. Takarmányértékük az alapanyag minőségétől és a feldolgozás módjától függően változik. Ezért és mert gyorsan romlanak, nagyobb mennyiségben történő etetésük előtt célszerű őket laboratóriumi vizsgálatnak alávetni, esetleg velük próbaetetést végeztetni.

Évről-évre nagy mennyiség keletkezik paradicsomtörkölyből. A friss állapotban 10% szárazanyag-tartalmú termék a héj- és magrészeket tartalmazza. Szárazanyagának fehérjetartalma kb. 20%. A mag fehérjében és zsírban gazdag, ezért a törkölyt etetése előtt finomra kell darálni, egyébként az apró magvak emésztetlenül távoznak a bélsárral. Mivel gyorsan romlik, a fel nem etetett mennyiséget erjesztéssel vagy szárítással célszerű tartósítani. Elsősorban kérődzőkkel etetjük

A konzervipari melléktermékek igen sokfélék lehetnek. Így a zöldségfélék (zöldborsó, zöldbab, kalarábé, uborka, karfiol, káposzta stb.) feldolgozásakor, valamint a befőttek, lekvárok, szörpök és egyéb konzervek gyártásakor gyakran számottevő mennyiségű és takarmányozásra alkalmas melléktermék keletkezhet. Ezek biztonságos feletetése azonban tételenkénti laboratóriumi vizsgálatot, esetleg próbaetetést igényel.

Az almatörköly az almalé előállításakor keletkezik. A gyümölcs magvából, maghéjából és a gyümölcshúsból (pulp) álló, 10–15% szárazanyag-tartalmú melléktermék. Cukortartalma miatt frissen mind a szarvasmarha, mind a sertés szívesen fogyasztja 15–20 kg-os, illetve 3–5 kg-os mennyiségben. Önmagában vagy szecskázott kukoricaszárral, illetve szalmával jól silózható. Szarvasmarhák takarmányadagjában a silókukorica-adag fele kétszer annyi almatörkölyszilázzsal helyettesíthető. Tartós etetésekor az állatok ásványianyag-forgalma és szaporodási paraméterei ellenőrizendők.

Állati eredetű takarmányok

Eltekintve egy-két kivételtől, az állati eredetű élelmiszerek feldolgozásakor keletkezett melléktermékek. A jó minőségű állati eredetű takarmányok sok és biológiailag értékes fehérjét tartalmaznak. Fehérjéjük jó biológiai értéke kedvező aminosav-összetételükre – mindenek előtt nagy lizintartalmukra – vezethető vissza. Elsősorban a monogasztrikus állatok és a fiatal, 1–3 hónapos, bendőemésztéssel még nem rendelkező kérődzők takarmányai. Az állati eredetű takarmányok és a gabonamagvak aminosav-garnitúrája egymást jól egészíti ki, és bár elvileg megvan a lehetősége annak, hogy a takarmányfehérjék biológiai értékét egyes, ipari úton előállított aminosavakkal növeljük, a szakmai közvélemény mégis nélkülözhetetlennek tartja az állati eredetű takarmányok etetését, főleg fiatal állatok takarmányozásában. Az eddig írottak azonban csak általában érvényesek az állati eredetű takarmányokra, mert előfordul, hogy egyik-másik igen rossz minőségben kerül forgalomba, aminek számos oka lehet. Egyrészt bőrhulladékból, szőrből, tollból, szaruból vagy éppen gyomor- és béltartalomból eleve nem állítható elő megfelelő minőségű takarmány. Másrészt a gyártási módszer is lehet olyan, hogy pl. a túl magas hőmérséklet vagy egyes kemikáliák alkalmazása során a fehérje egy része denaturálódik, a biológiailag értékes anyagok pedig elvesztik kedvező hatásukat. Gyakori az is, hogy egyes tételek idegen, szennyező anyagokból (homok, konyhasó) tartalmaznak megengedhetetlenül sokat.

Az állati eredetű takarmányok további jellemzője, hogy jól hozzáférhető formában jelentős mennyiségű mész- és foszforsót tartalmaznak, valamint, hogy jó minőség esetén az A-, D- és B12-vitaminoknak gazdag forrásai. Nyersrost csak akkor van bennük, ha növényi részeket is tartalmaznak. A nagy fehérjetartalom, és egyesek a jelentős víztartalom miatt könnyen romlanak. Ezért rövid időn belül felhasználandók vagy – ha lehet – tartósítandók.

Tejipari melléktermékek

A saját utód szükségleténél nagyobb mennyiségben termelt és kifejt, értékes tápláló- és hatóanyagokban gazdag föcstej (kolosztrum) alkalmatlan lévén emberi fogyasztásra, más állatok takarmányozására is felhasználható. Azt azonban tudni kell, hogy a benne levő sok magnézium hasmenést okozhat.

A teljes tej szopós állatok számára ideális takarmány mind táplálóanyag-tartalma, mind íze és jó étrendi hatása miatt. Mivel drága, csak kivételesen jut belőle az állatoknak.

A fölözött tej nem más, mint a zsírtalanított teljes tej, így zsírban oldódó vitaminokat nem tartalmaz. A művelet annak fehérje-, tejcukor-, ásványianyag- és B-vitamintartalmát azonban nem érinti. Igen jó, csaknem 100%-os az emészthetősége. Mindezek alapján értékes és nagyra becsült takarmány. A fölözött tejet zsírral és vitaminokkal kiegészítve az itatásos borjúnevelésben használhatjuk fel, de 30–40 kg-os testsúly eléréséig a fehérjeszükséglet kb. 40%-a a sertéshizlalásban is fedezhető vele. Felhasználásának alapvető szabálya, hogy vagy frissen (édesen) vagy teljesen megsavanyodott (megalvadt) állapotban szabad etetni. A savanyodó (erjedő) tej ugyanis hasmenést okoz.

A soványtejport a lefölözött tej szárítása útján állítják elő. Kitűnő fehérjeforrás, de az energiaárak növekedése miatt sajnos egyre drágább takarmány. Régebben hengereken végzett szárítással, újabban porlasztva szárítás útján állítják elő. Az utóbbi kíméletesebb és előnyösebb módszer, mert nem rontja a tejporban levő lizin minőségét (Maillard-reakció). Aggály nélkül szerepeltethető a száraz abrakkeverékekben vagy tejpótló takarmányban. A világpiacon is keresett áru, ezért egyre magasabb áron szerezhető be. A hosszabb tárolás során veszít biológiai értékéből, ezért néhány hónapon belül feletetendő.

A savó a sajt (édes savó) és a túró (savanyú savó) készítésekor visszamaradó melléktermék. Ennélfogva mind a zsír- (0,3%), mind a fehérjetartalma (1,0%) kevés. Aminosav-összetétele eltér a tejfehérjéjétől, minthogy kazeint nem, csak albumint és globulint tartalmaz.

Jó lizinforrás és cisztinben is gazdag. Sok benne a B-csoportba tartozó vitamin, mindenek előtt a riboflavin, a pantoténsav és a niacin. A hazai gyakorlatban elsősorban a sertéshizlalásban hasznosítják, napi 2–4 literes adagokban. Korábban a CCM-mel és a húspéppel is etették ennél nagyobb adagokban is.

A savóport a savó szárításával állítják elő. A tejpótló tápszerekben a sovány tejpor negyedét helyettesíthetik vele.

Az író a vajgyártás mellékterméke. A fölözött tejnél több (0,3–0,7%) zsírt tartalmazó, egyebekben hozzá hasonló értékű takarmány. Szerves anyagainak az emészthetősége 90% fölött van. A takarmányozásban a fölözött tejhez és a savóhoz hasonlóan használják.

Az íróport az író beszárításával nyerik. A borjútápokban a tejpor kb. 40%-át lehet vele kiváltani, de felhasználható a malac- és báránytápokban is.

A kazeint fölözött tejből vagy íróból állítják elő savval vagy oltóenzimmel (rennin) történő kicsapással. Fehérjetartalma átlagosan 75%, zsírtartalma 1%, tejcukorból 4% található benne. Ideális aminosav-összetétele miatt kísérleti tápokban (fehéregér- és patkánytápokban) referenciafehérjeként használják.

A tejipari melléktermékek átlagos összetétele a 6.16. táblázatban látható. Ezek az adatok is azt igazolják, hogy a tejipar melléktermékei táplálóanyagokban gazdag és könnyen emészthető takarmányok, de egyúttal a mikroorganizmusok számára is jó táptalajok. Ezért kezelésük és etetésük során egyaránt nagy gondot kell fordítani a bakteriológiai értelemben vett tisztaságukra, romlásuk megakadályozására.

6.16. táblázat. A tej és tejipari melléktermékek átlagos összetétele (adatok a szárazanyag %-ában) (Gundel, 2000)

Húsipari melléktermékek

A vágóhidakon, hús- és húsfeldolgozó üzemekben, valamint az állati eredetű termékeket feldolgozó konzerviparban nagy mennyiségben keletkező, és kitűnő biológiai értékű, fehérjékben gazdag melléktermékeket soroljuk ebbe a csoportba. A különböző néven forgalmazott melléktermékek takarmányértéke az alapanyagoktól és a gyártástechnológiáktól függően sajnos jelentősen eltér. Erre való tekintettel, továbbá mert könnyen romlanak, szállításuk, tárolásuk és etetésük során különleges figyelemmel kell eljárni.

Elöljáróban nyomatékosan hangsúlyozni szükséges, hogy a szarvasmarha spongioform encephalopathiájának (BSE), más néven szivacsos agyvelőbántalmának a megelőzése érdekében bevezetett nemzetközi és hazai intézkedések, köztük az állati eredetű takarmányokra vonatkozó rendeletek tiltják vagy jelentősen korlátozzák ezen takarmányok többségének az importját, gyártását és felhasználását a gazdasági állatok takarmányozására. Az említett rendeletek kimondják, hogy a kérődző állatok vágása során – kortól függetlenül – keletkező állati eredetű hulladékokat, beleértve a vágási melléktermékeket, továbbá a kérődző állatok hulláját vagy azok részeit, hús- és csontlisztté való feldolgozás után elégetéssel meg kell semmisíteni.

Hasonlóképpen kell eljárni a kérődző eredetű alapanyagot is tartalmazó vegyes húsliszttel, továbbá a bizonytalan származású állati eredetű fehérjét tartalmazó anyagokkal.

Minden egyéb, nem kérődző állat hullája (baromfi, sertés, egypatájúak, húsevők), illetve idegrendszeri tünetek miatt prion-betegség felderítése céljából megvizsgált, de negatívnak talált nem kérődző állatok teteme, testrésze 133 °C-on, 3 bar nyomáson, legalább 20 percig történő hőkezelést követően komposztálható. A komposztálás legalább 12 hónap időtartamú.

A fogyasztásra alkalmasnak minősített sertés vagy baromfi vágásából származó vágóhídi melléktermékből a fent említett hőkezelés után előállított hús-, és csontliszt kizárólag nem kérődző állatokkal továbbra is etethető, kivéve, ha a termék exportjának feltétele az, hogy a termék csak olyan állatokból származhat, amelyek állati fehérjét nem fogyasztottak.

Mivelhogy a hivatkozott rendeletek a jövőben változhatnak, továbbá a teljességre való törekvés céljából, a továbbiakban azokra az állati eredetű takarmányokra is kitérünk, amelyeket jelenleg a gazdasági állatokkal nem szabad vagy nem célszerű etetni. Indokolja ezt az is, hogy ezeknek a takarmányoknak egy része (amelyek esetében nem áll fenn megsemmisítési kötelezettség) a kedvtelésből tartott állatokkal (kutya, macska) etethető.

Húsliszt. Alapanyagai nagyobbrészt vágóhídi melléktermékek (kobzott szervek, belsőségek, csont, vér, toll és szaruanyagok). Ezeket túlnyomás alatt 133 °C-on, 3 bar nyomáson 30 percig főzik, ami a nyersanyagban levő, állat- és közegészségügyi szempontból potenciális veszélyt jelentő mikroorganizmusok elpusztítása és a fehérjeemésztés lehetséges javítása érdekében fontos.

A főzetnek mechanikai úton vagy extrahálással jelentősen csökkentik a zsírtartalmát, majd szárítják (4–5 óra hosszan, 70–120 °C-on) és darálják. A változó nyersanyag-összetétel miatt a végtermék minősége törvényszerűen ingadozik. A cél az, hogy az ingadozás minél jobban csökkenjen. A húsliszt nyersfehérje-tartalma, a nyersanyag minőségétől függően 45–62%, aminek legfeljebb 10%-a származhat keratinfehérjéből. Az utóbbi kikötés a sok keratinfehérjét tartalmazó toll-liszttel való hamisítás megelőzésére irányul. Zsírtartalma maximálisan 15% lehet. Mivel a zsír gyorsan avasodik fontos, hogy a terméket antioxidánssal kiegészítsék és úgy hozzák forgalomba. A csonthányadtól függően szintén jelentősen eltérhet a húsliszt ásványi elem tartalma. Nyershamu-tartalma átlagosan 30%, Ca-tartalma mintegy 10%, P-tartalma pedig 3–5% között változik. A vegyes állatifehérje lisztek riboflavin-, niacin- és B6-vitamin-tartalma azok fehérjetartalmával pozitív korrelációt mutat. Emészthetőségük az alapanyagok mellett a szárítás minőségétől és időtartamától is függ. Gyakori a túlszárított, sötétebb színű, „megégetett” liszt. A húslisztet elsősorban baromfi és sertés abrakkeverékeiben használják fel 3–8%-nyi mennyiségben.

Baromfi vágóhídi fehérjeliszt. A baromfivágóhidak melléktermékeiből készül. Tollat legfeljebb a technológiailag elkerülhetetlen mennyiségben tartalmazhat. Aminosav-garnitúrája kedvező, és emiatt értékes takarmány. Nyersfehérje-tartalma minimum 55%. Emészthetősége jobb, mint a húsliszteké, ami homogénebb nyersanyag összetételével magyarázható.

Vér és vérliszt. A nyers vért számos ok miatt csak kivételesen etetik az állatokkal. Állat-egészségügyi szempontok miatt csak konzerválás vagy szárítás után célszerű etetni. Mivel, különösen nyáron gyorsan romlik, leghelyesebb azt azonnal feletetni vagy tartósítani. Ahol szárítóberendezés nem áll rendelkezésre, a friss vért mosóvíz nélkül összegyűjtik, és konzerválják. Erre 0,6%-nyi hangyasav vagy 1,5%-nyi kálium-biszulfit megfelel. A vér konzerválás után is legfeljebb 10 napig tartható el. Az így tartósított vér 20%-nyi szárazanyagának 91–93%-a fehérje. Hízósertések takarmányába napi 0,5 kg-nyi mennyiségben beépíthető.

A vérliszt a nyers vérből korábban hengeren szárítással, ma inkább porlasztva szárítással készül. A helyesen szárított vérliszt vöröses színű, ami a barnásvörösig változhat. A túl sötét, feketés lisztben már kokszosodott részek is találhatók, ami miatt emészthetősége és takarmányértéke jelentősen romlik. Ez inkább csak a rosszul végzett, hengeren történő szárítás esetében fordul elő. A jó minőségű vérliszt nagy része fehérje, mindössze 0,2% nyerszsírt, valamint 0,8% nyershamut tartalmaz. A vérliszt lizinben és leucinban gazdag fehérjéjének emészthetőségét az izoleucin–leucin aminosav-antagonizmus rontja. Tekintélyes vastartalma ellenére nem jó vasforrás, mert az nehezen hasznosítható formában van jelen a vérlisztben.

Ha etetésére sor kerül, baromfi takarmányába 3%-nál, sertésébe 4%-nál többet nem célszerű bekeverni, mert aminosav-imbalanszot okozva csökkenti az étvágyat és ezáltal a takarmányfelvételt.

A toll-liszt. A baromfivágóhidakon nagy mennyiségben keletkező nyers toll fehérjéjének gyenge emészthetősége miatt nem használható fel takarmányozásra, ezért legnagyobb részéből vízgőzzel, nagy nyomás alatt végzett főzéssel, majd szárítással és darálással toll-lisztet készítenek. Az így készült terméknek az emészthetősége már 60–70%. Ismert olyan gyártási eljárás is, amelyben a nyomás alatti hidrolízist egy enzimes feltárással kombinálva végzik el. A tollfehérje aminosav-összetétele egyoldalú, kevés lizint, metionint és triptofánt tartalmaz, ugyanakkor cisztinben gazdag. Ezért elsősorban kéntartalmú aminosavforrásként használják a sertés- és a baromfitápokba 1–2%-nyi mennyiségben. Korábban nagyobb mennyiségben etették a kérődzőkkel is, egyrészt mint N-forrást, másrészt védett fehérje gyanánt, mivel a bendőben csak részben emésztődik. Takarmányértéke (fehérjéjének emészthetősége) karbamidos, detergenses vagy enzimes feltárással jelentősen növelhető (Hegedűs és mtsai, 1988). Állat-egészségügyi szempontból érdemel figyelmet, hogy a toll-liszt néha szalmonellákkal fertőzött, ezért a mintákat rendszeresen kell ellenőrizni ilyen szempontból is.

A préselt tepertő. A préselt tepertő a vágóhídi szalonna- és faggyúkockák kisütése és préselése után visszamaradt melléktermék. Az elsősorban a kötőszöveti rostokból származó termék kb. 60% nyersfehérjét, és 25–30% zsírt tartalmaz. Gyorsan avasodik, ezért célszerű frissen felhasználni. Fehérjéjének nem kielégítő aminosav-összetétele miatt biológiai értéke gyengébb, mint az állatifehérje-liszteké. Hízósertések takarmányában adagját úgy kell megállapítani, hogy az abrakkeverék zsírkoncentrációja az állat számára optimális mennyiséget ne lépje túl. A zsírtalanítással készült, ún. extrahált tepertőt legtöbbször a húslisztekbe bekeverve etetik. Ennek ízletessége és táplálóértéke jóval alatta marad a préselt tepertőének.

A hal és halfeldolgozási melléktermékek

A hal és a halfeldolgozási melléktermékek nemcsak fehérjében gazdag takarmányok, hanem aminosav-összetételük is igen kedvező. Emiatt, különösen a növendék állatok takarmányozásában igen fontosak. Jó vitaminforrások. A- és D-vitamintartalmuk elsősorban zsírtartalmuktól, a szárítás módjától és időtartamától függ. Sokat tartalmaznak a B-csoport vitaminjaiból, különösen a B12-vitaminból. P-tartalmuk 20–30 g/kg. Etetésüknek több lehetősége ismert.

A nyers hulladékhal a lehalászáskor kifogott selejthalakból áll. Mivel gyorsan romlik, csak frissen etethető. Ha erre nincs mód, pépesítés után szerves (pl. hangyasav) vagy szervetlen (pl. H2SO4) savak hozzáadásával halszilázst kell belőle készíteni, ami kacsák vagy sertések részére jó takarmányul szolgál. Ha hízósertésekkel etetik, néhány héttel a vágás előtt etetését be kell fejezni, mert a szalonnát lágyítja, a húsnak pedig halízt kölcsönözhet.

A halliszt teljes halakból, a nagy halfeldolgozó üzemekben visszamaradt apró halból, illetve a feldolgozás hulladékaiból készül szárítással, esetleg részleges zsírtalanítással, majd őrléssel. Minőségét befolyásolja a hal faja, a lehalászás helye, a feldolgozás módja, a teljes halak és a halhulladék aránya stb., de általánosságban megállapítható, hogy a halliszt fehérjében, ásványi elemekben és hatóanyagokban gazdag, igen értékes takarmány. Nyersfehérje-tartalma 65–75%, benne sok lizinnel, metioninnal és más esszenciális aminosavakkal. Sok B-csoportbeli vitamint, P-t (20–30 g/kg), Ca-ot (45–55 g/kg) és sót tartalmaz. A jó minőségű halliszt 2–3%-nál több sót és 10%-nál több nyerszsírt nem tartalmazhat. Ha konyhasótartalma sokkal több, megközelíti esetleg a 10%-ot, az arra utal, hogy a termék romlott voltát igyekeztek a sózással maszkírozni, de ez egyben a mérgezés potenciális veszélyét is jelenti. A nagyobb zsírtartalmat azért kifogásolják, mert az ilyen halliszt könnyen romlik, avasodik, de gyakrabban okoz ízhibát is, mind a tojásban, mind a húsban. Az avasodott halliszt kellemetlen szagú és szemcsés állományú, „grízesedett”. A hallisztet 2–5%-nyi mennyiségben, elsősorban fiatal, növekedésben levő monogasztrikus állatok tápjaiba szokták bekeverni, amelyekben komplettálja a növényi takarmányok szegényes aminosav-garnitúráját és hozzájárul az állatok aminosav-szükségletének fedezéséhez. Két-három héttel a az állatok levágása előtt ne etessük, mert a végtermékekben ízhibát okozhat. A jó minőségű halliszt a nagy tejtermelésű tehenekkel, mint by-pass fehérje is etethető.

A hallisztek állat-egészségügyi szempontból is kifogástalanok kell, hogy legyenek. Ilyen szempontból azok peroxid- és savszámát, ásványielem- (Ca, P, I és Cu, valamint konyhasó) tartalmát, továbbá bakteriális szennyezettségét kell figyelemmel kísérni

Egyéb állati eredetű takarmányok

Ebbe a csoportba sorolható közvetlenül az állattenyésztésből és az élelmiszeriparból származó, néhány takarmányértékű melléktermék.

A terméketlen és befulladt tojások a nagy keltetőállomásokról folyamatosan és számottevő mennyiségben szerezhetők be. Héjasan mintegy 12%, héj nélkül 13% fehérjét tartalmaznak. Szárazanyag-tartalmuk 34, illetőleg 26%. A tojás fehérjetartalmának biológiai értéke kitűnő. A befulladt tojások 16–20% Ca-ot és 0,2% P-t tartalmaznak. Ha a már kikelt tojások héját nem keverik hozzá a befulladt tojásokhoz, akkor szárítás után a termék fehérjetartalma 40% is lehet. A termék autoklávozás után vagy más módon elvégzett hőkezelést követően sertésekkel közvetlenül vagy liszt formájában, baromfival csak lisztként etethető.

A takarmányzsírt a vágóhidakon, részben a bőr és a hús előkészítésekor, részben a zsigerek feldolgozásakor nyert zsírból állítják elő. A nagy energiát képviselő zsírt takarmányozásra csak akkor lehet felhasználni, ha jó minőségű, 96–98% valódi zsírt tartalmaz, peroxidszáma 25 alatt van, és legfeljebb 50 a savszáma. Fontos az emulgeált állapot, amit lecitin hozzáadásával lehet elérni. A tápokba történő egyszerűbb bekeverhetőség céljából zsírporként hozzák forgalomba. A zsírpor általában pelyhesítéssel megnövelt felületű kukorica és zsír keveréke. A kérődzők számára a bendőműködést nem zavaró és a bélben jól értékesülő, nagy energiatartalmú, ún. „védett zsírokat” is forgalmaznak.