Ugrás a tartalomhoz

A takarmányozás alapjai

Bokori József, Gundel János, Herold István, Kakuk Tibor, Kovács Gábor, Mézes Miklós, Schmidt János, Szigeti Gábor, Vincze László

Mezőgazda Kiadó

Takarmány-adalékanyagok

Takarmány-adalékanyagok

A takarmánykiegészítők egyre bővülő csoportjába azokat az anyagokat soroljuk, amelyek a legkülönbözőbb mechanizmusok útján – pl. az állatok táplálóanyag-ellátásának javításával (ipari úton előállított aminosavak, karbamid), az emésztőcső baktériumflórájára gyakorolt hatásukkal (antibiotikumok, pro-, illetve prebiotikumok), a táplálóanyagok emészthetőségének javításával (enzimkészítmények), a takarmányfelvétel növelésével (ízesítőanyagok), egyes táplálóanyagok védelmével (antioxidánsok) stb. – járulnak hozzá az állatok egészségének megőrzéséhez, termelésének növeléséhez, takarmányhasznosításuk, valamint az állati termékek minőségének javításához, továbbá a takarmányok jó minőségének fenntartásához.

Hozamfokozók

A hozamfokozók közé azokat a takarmány-kiegészítőket soroljuk, amelyek javítják a normál körülmények között tartott egészséges, elsődlegesen a fiatal állatok növekedését, testtömeg-gyarapodását, takarmányértékesítését vagy a termelő állatok (tojók, tejelő tehén) teljesítményét. Többségüket a takarmányozásban egyre kevésbé felhasználható klasszikus hozamfokozók (antibiotikumok, gyógyszerek) potenciális alternatíváiként vehetjük figyelembe.

A hozamfokozók jelentős része (antibiotikumok, pro- és prebiotikumok, szerves savak, egyes ízanyagok, növényi kivonatok stb.) komplex módon befolyásolja a bélflóra egyensúlyát. Az emésztőcsőben fellelhető mikroorganizmusok ugyanis jellegzetes anyagcseréjükkel együtt a gazdaszervezet integráns részét képezik. A bélmikroflóra fő-, kísérő- és maradványflórára tagolható, amely minőségi és mennyiségi viszonyaival jellemezhető terhelést jelent a gazdaállat számára. Alacsony terhelés esetén optimális bélflóra-egyensúly áll fenn és ilyenkor eubiozisról beszélünk. Az eubiotikus állapot az egészségfenntartás, a takarmányhasznosítás és a termelés hatékonysága szempontjából alapvető fontosságú.

A kísérő- és maradványflóra számarányának a főflórához viszonyított megnövekedése az eubiózis megszűnéséhez vezet, helyette diszbiózis alakul ki. A diszbiotikus bélflóra fokozott terhelést jelent a gazdaszervezet számára. Mindez a kevéssé szervezetbarát (kórokozóként is figyelembe veendő) mikroorganizmusok (clostridiumok, salmonellák, brachyspirák, enteropatogén E. coli) elszaporodását jelenti. Ilyenkor fokozódik az állatok immunrendszerének terhelése, romlik takarmányhasznosításuk, termelésük mérséklődik, súlyosabb esetekben pedig klinikai tünetekkel járó megbetegedések, elhullások is bekövetkezhetnek.

Az egész állományok termelésbiztonságát veszélyeztető tömeges megbetegedések (pl. csirkék kokcidiózisa, pulykák hisztomonadózisa, sertések dizentériája) preventív (megelőző) gyógyszeres kezelése nélkül üzemszerű állatitermék-előállítás gyakorlatilag alig lehetséges. Ezek a gyógyszerek azonban egészséges állományok termelését nem javítják, ezért nem tartoznak a szűkebb értelemben vett hozamfokozók közé.

Antibiotikumok

A gyógyászati célból előállított antibiotikumokat – szubterápiás dózisokban – az ’50-es évektől rutinszerűen keverték a takarmányokhoz és segítségükkel kezdetben igen jelentős (10–20%-os) termelésnövekedést, valamint a takarmányhasznosítás javulását értek el. Etetésük következtében erősen csökken a patogén csírák száma (maradványflóra) és a kísérőflóra (coliformok) részaránya, míg a hasznosnak tekinthető kommenzalista baktériumok (főflóra) száma alig változik, részarányuk még növekedhet is. A bélcső gyulladásos folyamatai etetésükkel megelőzhetőek, kisebb lesz az állatkiesés, némileg növekedhet a látszólagos emészthetőség, a takarmányhasznosítás pedig rendszerint jelentősen javul. A kedvező tapasztalatokat újabban úgy értelmezik, hogy antibiotikumok szubterápiás szintű etetésekor csökken az állat táplálóanyag-szükségletének az a hányada, amelyet a szubklinikai betegségek elleni küzdelemre, valamint az egészség megtartását szolgáló védekező folyamatokra kell fordítania. Ezért pótlólagos táplálóanyag áll rendelkezésre a testtömeg-gyarapodás vagy a termelés növelésére. Az antibiotikumok etetése támogatja az immunrendszert is, mivel a gazdaszervezetet hozzásegíti egy jól definiált és stabil bélmikroflóra fenntartásához, továbbá ahhoz, hogy az állat minimalizálni tudja az immunválaszok gyakoriságát, intenzitását és időtartamát.

Az antibiotikumok használata ugyanakkor azzal a veszéllyel is jár, hogy a patogén mikroorganizmusok rezisztenssé válhatnak. A rezisztens törzsek – a táplálékláncon keresztül – az ember egészségét és gyógykezelésének hatékonyságát is veszélyeztetik.

A ’70-es évektől kezdődően érvényesül az a törekvés, hogy csak a humán gyógyászatban egyáltalán nem alkalmazott antibiotikumok használhatók takarmányadalékként hozamfokozásra.

Környezet- és egészségvédelmi okok, az egyre szigorodó nemzetközi szabályozás és a fogyasztói igények változása miatt azzal kell számolni, hogy a jövőben tovább fog szűkülni a hozamfokozásra használható antibiotikumok köre, esetleg teljes betiltásukra is sor kerülhet. Napjainkban már csak néhány állatfaj (sertés szarvasmarha) esetében engedélyezett korlátozott számú nutritív antibiotikum (pl. flavomycin, monenzin nátrium, szalinomicin nátrium, avilamicin) használata. Az alternatív megoldások kutatása (pro- és prebiotikumok, takarmány- és itatóvíz-savanyítók, acidifikáció, növényi kivonatok stb.) világszerte intenzíven folyik.

Probiotikumok, prebiotikumok, szimbiotikumok

A probiotikum élő mikrobákat tartalmazó takarmánykiegészítő, amely a gazdaállatra azáltal fejti ki jótékony hatását, hogy javítja a bélflóra egyensúlyát. A probiotikus csírák rendszerint fokozott bioregulációs képességű (szisztematikus bélhámvédő, biofilmképző, tejsavat vagy illózsírsavakat, antimikrobás hatású komponenseket, enzimeket stb. termelő) mikroorganizmusok, amelyek különféle eredetűek lehetnek. Az emésztőcsőben ezek a mikroorganizmusok rendszerint nem tapadnak meg tartósan, a takarmányok probiotikum-kiegészítését ezért meghatározott időközönként folyamatosan biztosítani szükséges.

A leggyakrabban alkalmazott probiotikus csírák a Lactobacillus, Bifidobacterium, Streptococcus, Enterococcus és Bacillus nemzettségekbe tartozó baktériumfajok. Néhány gombát (Saccharomyces cerevisiae, Aspergillus oryzae) ugyancsak széles körben alkalmaznak probiotikumként.

A jelenleg rendelkezésre álló készítmények egy vagy többféle mikroorganizmust tartalmazhatnak. Ez utóbbiak kifejlesztését az indokolja, hogy így a hatásspektrum szélesedik, több állatfaj esetében is alkalmazhatók.

A haszonállatok által nem emészthető számos oligoszacharidról (pl. glüko-, galakto-, frukto-oligoszacharidok, inulin) az utóbbi években bizonyították be, hogy módosítják az intesztinális mikroflóra növekedését és aktivitását a vastagbélben. Ezek az anyagok tulajdonképpen a főflóra egyes tagjainak speciális szubsztrátjai, prebiotikumai, amelyek főként a bifidobaktériumok szaporodását támogatják, elősegítik az exogén és endogén bélfertőzések megelőzését és megszüntetését. Önálló takarmányadalékként, de probiotikus csírákkal együttesen is alkalmazhatók. A probiotikum és prebiotikumok egyazon készítményekben való szerepeltetésekor a szimbiotikum elnevezés használatos.

A prebiotikum serkenti a hasznos mikroflóra anyagcsere aktivitását a vastagbélben, míg a vele együtt alkalmazott probiotikus csírák inkább a vékonybélben fejtik ki kedvező hatásaikat. A szimbiotikumok az optimális bélflóra-egyensúly kialakulását a béltraktus teljes hosszában elősegíthetik.

A probiotikumok sokféle hatásúak lehetnek, hatásmechanizmusaikat azonban nem ismerjük teljes részletességgel. Bizonyított, hogy a probiotikus és az egyéb mikroorganizmusok között a bélhámsejten való megtelepedésért, a táplálóanyagokért versengés folyik. Számos probiotikus csíra anyagcsere-végtermékei (tejsav, rövid szénláncú illó zsírsavak) antimikrobás hatásúak, és a bélcső pH-értékét is csökkentik. Egyes probiotikus mikroorganizmusok antibiotikus hatású anyagokat vagy enzimeket termelnek. Részt vehetnek a gazdaszervezet immunrendszerének stimulálásában, segíthetik a bélhámsejtek megújulását is.

Szerves savak

A szerves savak (és sóik) antimikrobás hatásaik folytán a mikrobás takarmányromlások megelőzésére, takarmányok tartósítására és a bélcső mikroflórájának befolyásolására egyaránt felhasználhatók. A takarmányok (és az itatóvíz) savanyításával a gyomor- és béltartalom pH-értékének csökkentésére is lehetőség nyílik. Megjegyzendő, hogy míg a hasznosnak tekinthető (tej- és illó zsírsav termelő) bélbaktériumok (pl. Lactobacillus, Bifidobacterium) alacsonyabb pH-értékek mellett is jól növekednek és jelentős savkoncentrációt képesek tolerálni, addig a kórkeltő, illetve rothasztó baktériumok optimális növekedése 6,5–7,5 közötti pH mellett történik és savtoleranciájuk is alacsonyabb.

A szerves savak a mikroorganizmusok aminosav-anyagcseréjére, DNS-szintézisére és energiaháztartására is jelentősen hatnak. Közülük egyesek – mint a tej-, ecet- és propionsav – disszociálatlan formában is képesek átjutni a gombák és a baktériumok sejtmembránjain és a sejten belül disszociálva a citoplazma közegét hidrogénionokkal (protonokkal) terhelik. A hidrogénionok eltávolítása és a sejt-pH fenntartása jelentős energiát igénylő folyamatok, ezért a baktériumok növekedési rátája csökken, esetleg el is pusztulnak (bakteriosztatikus és baktericid hatás).

Az antibiotikumok felhasználásával szembeni növekvő ellenállás következtében a szerves savakat fokozott mértékben használják fel a patogén baktériumok (pl. salmonellák), illetve a stresszhelyzetek okozta ártalmak kivédésére. A leghatékonyabban alkalmazható savak éppen a hasznos bélflóratagok által is termelt rövid szénláncú zsírsavak (tej-, ecet-, propion-, hangyasav), valamint egyes gyümölcssavak (citrom-, alma-, fumár- és borkősav). A szerves savak alkalmazása számos egyéb előnnyel is jár: a takarmányfelvételt kedvező ízhatásukkal fokozzák, csökkentik a takarmányok pufferkapacitását, kedvezően befolyásolják az emészthetőséget, javulhat a foszforretenció, támogatják a probiotikumok hatását.

Enzimkészítmények

A takarmányok sajátossága, hogy számos táplálóanyagot, pl. a fehérjéket, a különféle szénhidrátokat felszívódásra alkalmatlan, nagy polimer molekulák formájában tartalmazzák. A béltraktusban lejátszódó folyamatok közül ezért az emésztés és a felszívódás meghatározó jelentőségűek. A táplálóanyag-szükséglet fedezésére csak a kellően feltárt (emésztett) és felszívódásra alkalmas komponensek vehetők számításba.

Enzimek (amilázok, proteázok és lipázok) valamennyi állat emésztőtraktusában képződnek. A kérődzők a bendőmikroflóra segítségével a szénhidrátok széles skáláját (cellulózt, fruktozánokat, pektineket, pentozánokat), valamint az inozit-hexafoszfátot (fitátokat) is nagy hatékonysággal képesek lebontani.

A takarmányokhoz adagolt enzimkészítményekkel kezdetben nem vagy alig tapasztaltak eredményjavulást. Az utóbbi évtizedben az enzimek, különösen a nem keményítő poliszacharid (NKP – idegen néven NSP = non-starch polysaccharides) és a fitátbontó készítmények alkalmazása jelentős áttörést eredményezett monogasztrikus állatok esetében.

A baromfi- és sertéstakarmányok szárazanyagának 50–60%-a szénhidrát, amelyen belül cukrok, oligo- és poliszacharidok különböztethetők meg. A poliszacharidok nagy részét a keményítő alkotja, de egyes takarmányokban (árpa, búza, rozs) a nem keményítő poliszacharidok (arabinoxilánok, β-glükánok stb.) részaránya is jelentős (10–20%).

A nem keményítő poliszacharidokat a sertés és a baromfi nem képes megemészteni, legfeljebb néhány oligoszacharid szolgálhat fermentációs szubsztrátként a vastagbél mikroorganizmusai számára. Ez némely esetben hasznos is lehet (ld. prebiotikum). Egyes oligoszacharidok fermentációja (pl. a szójáé) viszont malacokban az ún. fekete hasmenés kialakulásához járulhat hozzá vagy ragacsos bélsár ürítését idézheti elő baromfiban.

NKP-ok főként a növényi sejtek falában találhatók. Azon túl, hogy nem emészthetők, a fehérjék, a zsírok és a keményítő egy részét is hozzáférhetetlenné teszik az emésztőenzimek számára, emellett a chimusz viszkozitását is növelik. A NKP-bontó enzimek felhasználásával javítani lehet a fehérje, a zsír és a keményítő emészthetőségét, egyben mérsékelhető a chimusz viszkozitása és a bélsár víztartalma. Az enzimkészítmények rendszerint komplex hatásúak, főként xilanáz, alfa- és béta-glukanáz, hemicelluláz, celluláz aktivitással bírnak.

Fitáz enzim kiegészítéssel a takarmányok növényi eredetű foszfortartalmának (fitinhez kötött foszfor) jobb hasznosulását érhetjük el, mivel az alkalmas az inozit-hexafoszfát lebontására.

Ezeket az enzimeket napjainkban fermentációs úton, mikroorganizmusokkal üzemi méretekben állítják elő és az emésztést funkcionálisan segítő nutricineknek tekinthetők. Európában a baromfi- és sertéstakarmányok enzimkiegészítése általánossá vált és hazánkban is fokozatosan teret nyer.

Enzimeket egyre szélesebb körben használnak a nehezen erjeszthető takarmányok silózásakor. A sejtfalbontó enzimek (pl. celluláz, hemicelluláz) az erjeszthető szénhidrátkészlet növelésével javítják az erjeszthetőséget és a szilázs stabilitását.

Ízesítőanyagok

Az ízérzékelés az íz- és illatanyagok (aroma) indukálta kombinált és komplex fiziológiás válaszreakció, amely a száj- és az orrüregben lévő receptorok stimulációjának eredményeként alakul ki. Az aromahatás érzékeléséhez illékony molekulák is szükségesek.

A takarmányfelvételt számos tényező pl. a takarmányok struktúrája (granulált, dercés, poros), a takarmányozás módja (száraz, nedves etetés), az alapanyagok kémiai és mikrobiológiai minősége, a takarmánykomponensek és az adalékok interakciói, táplálkozás-fizilógiai követelmények stb. erősen befolyásolja ugyan, az íz- és illathatások azonban kiemelkedő jelentőségűek. Egy takarmányadag hiába tartalmazza az állatok számára szükséges tápláló- és hatóanyagokat kielégítő mennyiségben, ha a benne lévő takarmányok nem eléggé ízletesek, akkor az állatok nem fogyasztják el belőle az elvárt mennyiséget. Ilyenkor a növekedés vagy a termelés hatékonysága mérséklődik, mivel a táplálékkal felvett energia nagyobb hányada fordítódik létfenntartásra. Romlik a takarmánykonverzió, sőt a hiányos táplálóanyag-ellátás az egészséget is veszélyeztetheti. A szokásosnál alacsonyabb takarmányfelvétel a gazdaságos termelés gyakori akadálya. Ezt erősítik a diagnosztikai intézetek tapasztalatai is, miszerint a takarmányártalmak jelentős hányada (20–40%-a) az önkéntes takarmányfelvétel jelentősebb visszaesésével hozható összefüggésbe.

Az ember négy alapíz érzékelésére képes (édes, sós, savanyú, keserű). Az állatok íz-preferenciája eltér az emberétől és lényegesen nehezebb is meghatározni. A fiatal sertés, a borjú, a ló és a kutya az édes ízekre kedvezően reagál. A sertés emellett a savanyú ízhatású anyagokat, pl. a szerves savakat is kedveli. A baromfifajok nem reagálnak különösebben az ízanyagokra, de a számukra kellemetlen ízeket (pl. a keserűt, amelyet a legtöbb állat kerüli) visszautasítják. A juhok a narancsízt preferálják, az édesítők iránt meglehetősen közömbösek.

Az úgynevezett attraktívhatásúkészítmények az íz- és zamatanyagok speciális csoportját alkotják. A kutya- és macskaeledelek ízesítésére széles körben alkalmaznak emésztett fehérjét (digested proteint), amely aminosavak, oligopeptidek, fehérjék keveréke és attraktív hatással rendelkezik. Rendszerint vágóhídi melléktermékekből (pl. zsigeri szervek) állítják elő, de növényi anyagokból is készülhet emésztett fehérje. Hazai vizsgálatok szerint a sertés és a szárnyasok takarmányfelvételét ezek a termékek íz- és aromahatásuk alapján fokozzák. A halak számára a betain ugyancsak attraktív ízhatású anyag.

Az ízesítőanyagok széles skálája ismert (gyümölcs aromák, illóolajok, növényi kivonatok, fűszernövények, ízfokozó hatású anyagok, édesítő szerek stb.) A humán konyhatechnikában használatos fűszerek, íz- és aromaanyagok ízletességet javító hatásának analógiájára sokat reméltek a takarmányok ízesítésétől is. Az ízhatású nutricinek fejlesztése változatlanul perspektívikus annak ellenére is, hogy a napjainkig elért eredmények sok esetben nincsenek összhangban a várakozásokkal.

Egyéb takarmány-kiegészítők

NPN-anyagok

A ruminális fehérjeképződéshez a legolcsóbb N-forrás a karbamid, amit a nehézvegyipar jórészt műtrágyázási célra nagy mennyiségben gyárt és forgalmaz. Felhasználását az is indokolja, hogy nem tekinthető testidegen anyagnak, mert a hepatoruminális N-fogalomnak köszönhetően részben közvetlenül a véráramból a bendő falán át, részben a nyálmirigyen keresztül is jut karbamid a bendőbe, és a N-ellátás mértékétől függően hozzájárul a mikrobiális fehérjeszintézishez. A karbamid vízben jól oldódik és mivel a bendőben mindig van ureáz enzim, vízfelvétel közben NH3-ra és CO2-ra bomlik:

Ha a felszabadult NH3 mennyisége meghaladja a beépülést, mert több karbamid bomlott le vagy mert nincs elegendő energia a bakteriális massza képződéséhez, a feleslegben levő NH3 felszívódik a bendőből, és a májban újra karbamiddá alakul. Ha a máj detoxikáló tevékenysége nem tart lépést az NH3-képződéssel, NH3-mérgezés alakul ki, és az állat rövid időn belül elpusztulhat.

A gazdaságos karbamidhasznosítás és az esetleges mérgezés veszélyének csökkentése érdekében régi törekvés olyan készítmények előállítása, amelyek lassabban bomlanak le a bendőben.

A legegyszerűbb és leggazdaságosabb módszer, ha a karbamidot a napi abrakadagban egyenletesen elkeverve minél több részre osztva adagolják (ad lib. abrakos hízlalás karbamidos táppal).

Hidrotermikus (gőzös) kezelés közben a karbamid a gabonafélék keményítőjével egy valamivel lassabban lebomló komplex vegyületet képez (Starea-eljárás). Hasonló célból állították elő karbamidból és zsírból a zsírsavas addukt készítményt, de ennek retardizáló hatása a fenti készítményeknél kisebb volt. Ennél kedvezőbbnek bizonyult a karbamidnak felületaktív anyagokkal (bentonittal, zeolittal) történő kombinációja. A karbamidnak eltérő oldódású anyagokkal végzett drazsírozása (burkolása) a kedvező kísérleti eredmények ellenére sem terjedt el a gyakorlatban.

A kristályos karbamid erősen higroszkópikus (nedvszívó) tulajdonságú, zsákban könnyen összeáll, esetleg el is folyósodhat, ezért apró gyöngy, ún. prill formában hozzák forgalomba. A prill-karbamidot aprítás nélkül nem szabad a takarmányba bekeverni, mert könnyen osztályozódik, és túladagolás, mérgezés okozója lehet.

A karbamid szemben a takarmányfehérjékkel nem juttatja kénforráshoz a mikrobákat, és ez gátolhatja a ruminális szintézist. Nagyobb mennyiségű karbamidadagolás során (karbamidos marha- vagy bárányhízlalás) a karbamid mellett 10–15:1 N:S aránynak megfelelően kén pótlásról is kell gondoskodni, ami azt jelenti, hogy 10 g karbamid mellé 1–1,5 g elemi ként, kénvirágot vagy 1,3–2 g kalcinált, illetve 3–5 g Na2SO4 · 10 H2O-t kell adagolni.

A karbamidon túl egyéb NPN-anyagok (ammónium-szulfát, -klorid, -foszfát, vinasz stb.) is felhasználhatók a kérődzők takarmányozásában. Az NPN-anyagok takarmányozási hasznosításáról az 1.2.2. fejezetben találhatók további ismeretek.

Ipari úton előállított aminosavak

Az automata aminosav-analizátorok elterjedésével egyre pontosabban megismertük a takarmányok aminosav-tartalmát és a különböző állatfajok, korosztályok aminosav-szükségletét. Kiderült, hogy a növényi eredetű fehérjék hasznosulását azok elégtelen lizin-, metionin-, treonin- és triptofántartalma limitálja. Ezeknek iparilag előállított aminosavakkal történő pótlása csökkenti vagy esetenként feleslegessé teszi a drága állati fehérjék használatát, és ezúton teszi olcsóbbá a takarmányozást. Az említett aminosavakat a vegyipar, illetve a fermentációs ipar nagyüzemi méretben gyártja, és teszi elfogadható áron hozzáférhetővé a takarmányipar számára.

Emlékeztetni kell arra, hogy a természetben előforduló aminosavak mind balra forgatók (L-aminosavak), és csak ebben a formában tudnak beépülni az állati testbe. Ugyanakkor a kémiai szintézis során egyforma arányban képződik D- és L-izomer. A kémiai úton előállított DL-metionin viszonylag igen minimális veszteséggel azért hasznosítható, mert a bél nyálkahártyájában lévő sztereoizomeráz enzim a D-formát átalakítja, de ugyanez a folyamat a D-lizinnel, a D-treoininnal és a D-triptofánnal már nem megy végbe, ezért az 50%-os veszteség megkímélése miatt a vegyi szintézis helyett a lizint, a treonint és a triptofánt gazdaságosabb a fermentációs eljárással előállítani. A lizinnek HCl-sóját hozzák forgalomba.

A HCl-anion tömege miatt az L-lizin HCL-nek csak 80%-a lizin, de a gyakorlatban ezt a különbséget nem vesszük figyelembe, mert a vízben jól oldódó lizin-HCl hasznosulása gyakorlatilag 100%-os a fehérjékben lévő lizin kb. 80%-os hasznosulásával szemben.

A metionin pótlására az olcsóbban előállítható folyékony metionin-hidroxi-analógot is használják. Mint a neve is mutatja, ez nem metionin, csupán analóg vegyület, mert a szénlánc ugyan azonos a metioninéval, de az aminocsoportját egy OH-csoport helyettesíti.

Ez a tény is megerősíti, hogy a nélkülözhetetlen aminosavak azért esszenciálisak, mert az állati szervezet a szénláncot nem tudja előállítani, de ennek birtokában transzaminálás útján már végbemegy a szintézis.

A mikrobiális fehérje összetételében a metionin a limitáló aminosav. Ezt kísérletekkel is igazolták, mert az oltógyomorba vagy a vékonybélbe juttatott metionin javította a nagy tejhozamú tehenek termelését, de ugyanakkor perorálisan adagolva hatástalan volt, mert azt a bendőbaktériumok elbontották. A különféle burkolóanyagokkal bevont metionin (Mepron, Smartamin) viszont mint védett aminosav ellenáll a ruminális bontásnak és mint ilyen, alkalmas a kérődzők metionin-ellátásának javítására.

Felületaktív anyagok

Az orvosi szenet már sok évtizede széles körben használják a bélhurut, bélgyulladás orvoslására, mert a szén az óriási kiterjedésű aktív felületén, toxikus hatású anyagokat és gázokat képes megkötni. Megalapozatlannak tűnt az a feltételezés, hogy a jóval olcsóbb faszén rendszeres adagolása megelőzi az enyhébb hurutos bélbetegségeket, és ezáltal a malacok, csirkék termelése javítható. Hasonló megokolással használták az ugyancsak kitűnő aktív felülettel rendelkező különböző agyagásványokat, kaolint, bentonitot és zeolitot. Ez utóbbi viszonylag nagy (3–5%-os) adagjainak hízósertésekkel és tojótyúkokkal történő etetése során derült fény arra, hogy a hatásmechanizmusban szerepe van az ún. „hígító” hatásnak is. Hasonló mértékű (3–5%-os) javulást figyeltek meg ugyanis az energiaértékesítésben annak köszönhetően, hogy a hígítás mértékének megfelelően csökkent a takarmányfelvétel, a luxusfogyasztás és a zsírképződés.

Antioxidánsok

A keveréktakarmányok elengedhetetlen alkotórésze a premixben lévő antioxidáns kiegészítés, amely amellett, hogy védi a premixben lévő oxidációra érzékeny vitaminokat, a gabonadarák, húsliszt, halliszt zsírtartalmát is védi az avasodástól. A korábban képződött peroxidokat már nem tudja hatástalanítani, de a folyamatot fékezi. A takarmányiparban leggyakrabban használatos antioxidánsok (EMQ – etoxi-metil-quinolon, BHA – butil-hydroxi-anisol, BHT – butil-hydroxi-toluol, XAX – metilén-trimetil-dihidrokinolin) fenol típusúak, de az élelmiszeriparban más típusú antioxidánsokat is használnak. Az E-vitamin kiegészítésként adott tokoferol-acetátnak nincs antioxidáns hatása, viszont ebben a kémiai formában stabil.

Emulgeáló anyagok

A tejpótló takarmányokban lévő zsír használhatóságának feltétele, hogy a zsír a vizes oldatban az anyatejhez hasonlóan finomcseppes állapotban legyen. Hasonlóképpen a malacstarterhez adott zsír emészthetőségét is elősegíti emulgeáló anyag bekeverése. A legősibb emulgeátor, a növényi olajokból (pl. szójából) kinyert lecitin, de ennek avasodó készsége miatt szívesen használják a félszintetikus emulgeátorokat, így a zsírsavasmonoglicerideket vagy a zsírsavascukorésztereket.

Tartósítószerek

A szemes gabonafélék vagy keveréktakarmányok penészesedésének, illetve dohosodásának megakadályozására a legbiztosabb módszer, ha azok víztartalmát a kritikus nedvességtartalom (12–14%, korpánál 10%, csontliszt esetében 8%) alá csökkentik, és ügyelnek arra, hogy a levegő relatív páratartalma a tárolóban tartósan ne emelkedjen 75% fölé. Ennek híján fungisztatikus hatású tartósítószerekre van szükség. A nedvesen tárolt kukorica esetében megfelel a folyékony halmazállapotú, erősen korrozív propionsav. Darák esetében a kristályos Ca-, illetve Na-propionát vagy az ugyancsak fungisztatikus gencianaibolya felel meg a célnak. A hangyasav, illetve annak sói erőteljes bakteriosztatikus hatásúak. Tejpótló takarmányokba keverve hosszabb időre garantálják az elkészített folyékony tejpótló csíraszegény állapotát.

Színezőanyagok

A fogyasztó elvárja, hogy a tojásszik vagy a vágott baromfi bőre szép sárga legyen. A fenti termékek színüket a beépült oxikarotinoid festékektől kapják. A legfontosabb színezőtakarmányunk a sárga kukorica, nemcsak kellő bőséggel tartalmaz zeaxantint és kriptoxantint, de ezek a festékek igen jó hatásfokkal épülnek be és vizuálisan is jól érvényesülnek. Hasonlóan kitűnő festőanyag a kukoricaglutén is. A mesterségesen szárított lucernalisztben levő lipokróm festékek már kevésbé jól hasznosulnak. A tojássárgájának színezésére szóba jöhet (0,5–1%-os mennyiségben) az étkezési célra alkalmatlan pirospaprika is, de mivel a paprikában lévő kapszantin rózsaszínűre, halványpirosra festi a sziket, csak más színezőanyagokkal kombinálva alkalmas a színezésre, mert tévesen véresnek minősítik a tojást.

Pelletkötő anyagok

A pelletált (granulált) takarmányokkal szemben jogos elvárás, hogy a szállítás és a tárolás alatt ne porladjanak, mert a pellethez szokott állatok a lisztes részt nem vagy csak alig fogyasztják. A nyúl kifejezetten idegenkedik a lisztes takarmányoktól. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a túl keményre préselt pelletet sem szívesen fogyasztják az állatok.

Az elegendő, jól zselatinizálódó gabonát tartalmazó keveréknek a préselés előtti gőzölése rendszerint elegendő a jó minőségű pelletgyártáshoz, de a viszonylag több lazító hatású alapanyagot (pl. lucernalisztet vagy sok kukoricát) tartalmazó keverék esetén valamilyen pelletkötő anyag alkalmazása szükséges. A legáltalánosabb használt pelletkötő anyag a melasz, amely ragasztó tulajdonsága mellett ízesítő hatású is, és az árát, valamint energiaértékét figyelembe véve nem drágítja az önköltséget. A melasz használatát nagymértékben korlátozza az a tény, hogy fogadása, tárolása, mozgatása és egyenletes bekeverése jól kiépített, speciális „melaszvonalat” igényel. Emellett az is meghatározó, hogy a melasz hazánkban a keveréktakarmány-ipar számára a szűkös készlet miatt alig hozzáférhető.

A por alakú és így a keverés során könnyen felhasználható készítmények közül a legismertebbek a papírgyártás melléktermékeként képződő lignoszulfonát, továbbá a cellulózészter 2–3%-os mennyiségben, valamint a hasonló adagban felhasznált bentonit, illetve kaolin. Az említett por alakú készítmények előnyös tulajdonsága, hogy ragasztó hatásuk mellett a préselés során sikamlóssá teszik a takarmányt, aminek köszönhetően a présgép órateljesítménye javul, az energiafelhasználás és a kopás csökken, a gép élettartama nő, ami a pelletkötő anyag önköltségnövelő hatását ellensúlyozza.