Ugrás a tartalomhoz

A takarmányozás alapjai

Bokori József, Gundel János, Herold István, Kakuk Tibor, Kovács Gábor, Mézes Miklós, Schmidt János, Szigeti Gábor, Vincze László

Mezőgazda Kiadó

7. fejezet - A takarmányok tartósítása

7. fejezet - A takarmányok tartósítása

Hazánk éghajlati adottságaiból eredően a gazdasági állatok éves takarmányszükségletét az áprilistól novemberig terjedő időszakban kell megtermelni. A takarmányok nagyobb része a betakarításkor nem légszáraz állapotú, ezért azokat a felhasználásig tartósítani szükséges.

A tartósítandó takarmányok többsége szálastakarmány. A szemestakarmányok betakarítási technológiájában beállott változás következtében azonban ma már jelentős mennyiségű szemestakarmányt is kell tartósítani.

A tartósítással a takarmányokat a növényi légzés táplálóanyag-veszteségétől, valamint a mikrobás romlástól kell megvédeni. Erre a gyakorlat körülményei között a következő lehetőségek állnak rendelkezésre:

  • A takarmány víztartalmának csökkentése szárítással olyan értékig, amely sem a növényi légzést, sem a mikrobaműködést nem teszi már lehetővé. Szálastakarmányoknál a tartósításnak ez a módja a szénakészítés.

  • A növényi légzés intenzitása, valamint a mikrobaműködés szemestakarmányoknál hideg levegőnek a tárolótérbe történő fúvásával minimálisra csökkenthető. Ez a módszer a hűtve tárolás.

  • Anaerob körülmények teremtése a tárolóban azzal a céllal, hogy a növényi légzést leállítsuk, valamint, hogy azoknak a mikroorganizmusoknak az elszaporodásához teremtsük meg a feltételeket, amelyek szerves sav – döntően tejsav – termelésükkel olyan szintre csökkentik a takarmány pH-értékét, amelyen a káros mikrobák, sőt maguk a tejsavtermelő baktériumok sem tudnak már tevékenykedni. A konzerválásnak ez a módja az erjesztés, amely a gyakorlatban silózás néven vált ismertté és széles körben alkalmazott eljárássá.

A takarmányok tartósítása erjesztéssel

A takarmányok erjesztéssel történő tartósítása már a történelem előtti időktől ismert konzerválási eljárás.

Az embert valószínűleg a véletlen vezette rá, hogy a növényi termékek meghatározott körülmények között erjedésen mennek át, amely folyamat eredményeként a termékek hosszú időn át tárolhatók. Pasteur munkássága nyomán vált ismertté, hogy a tejsavas erjedést baktériumok okozzák. A silózás elnevezés onnan származik, hogy az erjesztést az 1900-as évek elejétől állandó fallal körülvett tárolókban, az ún. silókban végezték.

Az erjesztéses tartósítás az elmúlt évtizedekben jelentősen elterjedt a mezőgazdasági üzemekben. Ennek indokai a következők.

  • Az erjesztéssel történő tartósítás táplálóanyag-vesztesége kisebb a legtöbb szárítási eljárásénál.

  • Kevésbé kötött az időjáráshoz, mint a szénaszárítás.

  • A karotin nagyobb része őrizhető meg vele, mint a szénaszárítási eljárásokkal.

  • A szilázs kiosztása egyszerűbben gépesíthető, mint a szénáé.

A silózás során lejátszódó mikrobiológiai és biokémiai folyamatok

Az erjesztés során arra törekszünk, hogy a tartósítandó takarmányban tejsavtermelő baktériumokkal annyi szerves savat, elsősorban tejsavat állítsunk elő, amely savmennyiség egyrészt pH-csökkentő hatása, másrészt a nem disszociált savhányad mikrobagátló tulajdonságának következtében először a káros mikrobáknak, majd a savhányad növekedésével már a tejsavtermelő baktériumoknak a működését is akadályozza.

Az erjedési folyamatokban szerepet játszó mikroorganizmusok

Tejsavtermelő baktériumok. A kívánt erjedési folyamatot a silózás során a tejsavtermelő baktériumok valósítják meg, ezért az erjesztés feltételeit e mikrobacsoport igényeinek megfelelően kell alakítani. A tejsavtermelő baktériumokat elsősorban erjedési termékeik alapján két csoportba: homofermentatív és heterofermentatív tejsavtermelőkre szokás felosztani. A homofermentatívok anaerob körülmények között a hexózokból csak tejsavat állítanak elő, míg a heterofermentatívok erjedési termékei között a tejsav mellett ecetsav, alkohol és CO2 is található. Az erjesztés körülményeitől, illetve a mikrobafajtól függően a tejsav: ecetsav:etanol arány 1:0:1–1:1:0 szélső értékek között változhat.

A különböző tejsavtermelő baktériumfajok nem minden szénhidrátot tudnak erjeszteni. A glükózt valamennyi, a fruktózt a legtöbb tejsavtermelő baktérium fermentálja. Több tejsavtermelő baktériumfaj tudja felhasználni energiaforrásként a maltózt, a galaktózt és a laktózt is. A keményítőt az üzemi silózási körülmények között szerepet játszó tejsavtermelő baktériumok sajnos nem tudják erjeszteni.

A fontosabb tejsavtermelő baktériumok a következők.

Homofermentatívok

Pálcika alakúak: Lactobacillus plantarum, Lb. casei, Lb. curvatus, Lb. coryniformis

Kokkuszok: Pediococcus acidilactici, Ped. cerevisiae, Ped. pentosaceus

Heterofermentatívok

Pálcika alakúak: Lb. brevis, Lb. fermentum, Lb. viridescens, Lb. buchneri

Kokkuszok: Leuconostoc mesenteroides, Leuc. dextranikum, Leuc. cremoris

A tejsavtermelő baktériumok közül egyesek (pl. Lb. plantarum, Lb. brevis, Lb. buchneri) DL-tejsavat, mások túlnyomórészt L-tejsavat (Lb. casei) vagy elsősorban D-tejsavat állítanak elő (L. coryniformis).

A tejsavtermelő baktériumok széles hőmérsékleti tartományban tudnak erjeszteni: egyesek már 10 °C-on, más fajok még 45 °C-on is tudnak működni.

Mind aerob, mind anaerob körülmények között tudnak szaporodni, de a tejsavtermelő baktériumok tulajdonképpen anaerob mikrobák. Minthogy tűrik az aerob körülményeket, aerotoleráns anaeroboknak is nevezhetjük őket.

Az erjesztés szempontjából káros mikroorganizmusok

Aerob bacilusok. A földszennyezéssel kerülnek a silóba. Aerobok, ezért csak az erjesztés kezdetén vagy a rosszul lezárt silóban tudnak működni. Fogyasztják az erjeszthető szénhidrátokat a tejsavtermelő baktériumok elől, de tudnak keményítőt is bontani.

Koli aerogenes csoport. Nagy számban találhatók a silózandó növény felületén. Fakultatív anaerobok. Sok ecetsavat termelnek.

Mikrokokkuszok és szarcinák. Ezek is a földszennyezéssel kerülnek a silóba. Károsak, mert csökkentik az erjeszthető szénhidrátkészletet.

Rothasztó baktériumok. Aerob és fakultatív anaerob mikrobák. Többségük fehérjebontó. Az alacsony pH-ra érzékenyek, ezért csak akkor jutnak jelentősebb szerephez, ha a szilázs pH-ja nem csökkent 5 alá.

Vajsavbaktériumok. Obligát anaerobok. Nevüket onnan kapták, hogy a takarmány szénhidrátjaiból, a tejsavból vagy aminosavakból vajsavat tudnak előállítani. Ezen az alapon különböztetünk meg közöttük szacharolitikus és proteolitikus klosztridiumokat. Ez utóbbi csoport működésekor a vajsav mellett egyéb szerves savak és aminok is keletkeznek a szilázsban. Tevékenységük a szilázsban függ a kémhatástól, a vízaktivitástól és a hőmérséklettől. Működésük több tekintetben is káros. Így:

  • a szilázsban lévő tejsav elbontásával csökken a szilázs aciditása, növekszik a pH-ja. Ez utóbbiban a fehérjék elbontásából származó ammóniának is szerepe van. Mindez csökkenti a szilázs stabilitását, ami teret ad az egyéb káros mikrobák tevékenységének is;

  • csökken a szilázs fehérje-, illetve aminosav-tartalma;

  • az aminok közül egyesek (kadaverin, putreszcin, tiramin) mérgezőek az állat számára, végül

  • nő az erjesztés energiavesztesége és ezáltal csökken a szilázs táplálóértéke.

Élesztőgombák. Szaporodni a szilázsban csak aerob körülmények között képesek. Anaerob viszonyok között fermentálnak. A cukrokat, tejsavat alkoholra, CO2-ra és vízre bontják. Jól tűrik az alacsony

pH-t is. Az utóerjedés során nagyobb táplálóanyag-veszteséget okoznak.

Penészgombák. Aerob szervetek, ezért csak a rosszul tömörített vagy rosszul lezárt silókban, valamint az utóerjedés során okoznak nagyobb táplálóanyag-veszteséget. Fehérjéket is képesek bontani. A penészes szilázst az állatok nem fogyasztják szívesen. A penészes szilázs mikotoxinokat is tartalmazhat.

Az erjedés lefolyása

A zöldtakarmányok sejtjei a növény levágása után nem halnak el azonnal, a növényi légzés tovább folytatódik. Az ehhez szükséges cukor a keményítő enzimes lebontásából származik. A sejtlégzés a silóban is folytatódik és mindaddig tart, amíg ehhez oxigén áll rendelkezésre. Ha a zöldtakarmányt a silóban alaposan tömörítjük és gondosan lezárjuk, a silóban rekedt levegőt a növényi légzés 1–2 nap alatt elhasználja.

A légzés során a cukrok CO2-ra és vízre bomlanak, miközben jelentős mennyiségű hőenergia válik szabaddá:

C6H12O6 + 6 O2 → 6 H2O + 6 CO2 + ∆ 2,82 MJ hőenergia/mol szénhidrát

A felszabaduló hőenergia a besilózott takarmány hőmérsékletét a jól tömörített silóban mindössze 3–5 °C-szal növeli. A nagy szárazanyag-tartalommal besilózott és rosszul tömörített takarmány hőmérséklete az 50 °C-t is meghaladhatja. A hőmérséklet-növekedés miatt a silózás első szakaszát az önmelegedés szakaszának is nevezik. Ennek hossza az említett tényezőktől függően 1–2 nap és 1–2 hét között változhat. A növény felületén található mikrobák (az epifita flóra) közül azok, amelyek aerob körülmények között tudnak tevékenykedni, a kaszálást követően gyorsan szaporodásnak indulnak. A silózandó növény felületén grammonként 103–2 · 107 között változik a mikrobák száma. Az aerob mikroorganizmusok mellett a koli-aerogenes csoport mikrobái, valamint a tejsavtermelő baktériumok is szaporodnak már a zöld növényen, és folytatják tevékenységüket a silóban is. Az aerob flóra a silóban a tömörítés gondosságától függően oxigén hiányában előbb-utóbb befejezi tevékenységét, a fakultatív anaerob mikrobák és az aerotoleráns anaerob tejsavtermelő baktériumok az anaerob körülmények között is tovább működnek. Az erjedés első időszakában a körülmények leginkább a koli-aerogenes csoport baktériumainak, továbbá a heterofermentatív tejsavtermelő baktériumoknak felelnek meg, ezért az erjedés kezdetén inkább ecetsav termelődik a szilázsban. Emiatt a korábbi szakirodalom az erjedésnek ezt a korai fázisát az ecetsavképzés szakaszának nevezte.

A koli-aerogenes csoport tagjait az erjesztésből csak a pH-érték csökkentésével lehet kiszorítani. Bár tiszta tenyészetben a koli-aerogenesek csak 4,3–4,5 pH-értéknél fejezik be tevékenységüket, a náluk gyorsabban szaporodó tejsavbaktériumok jelenlétében kompetitív gátlás következtében már magasabb pH-értéken sem tudnak tevékenykedni. Mielőbbi kiszorulásuk az erjedésből mérsékeli a silózás veszteségét és az ecetsavhányad csökkenése folytán javítja a szilázs minőségét.

A tejsavtermelő baktériumok az oxigén fogyásával párhuzamosan egyre kedvezőbb körülmények közé kerülnek, és gyors szaporodásnak indulnak. Számuk akár 5·108–5·109 is lehet 1 g silózott takarmányban. Ennek eredményeként a pH már 12–48 óra alatt olyan értékre csökkenhet, ahol a koli-aerogenes csoport baktériumai beszüntetik tevékenységüket. Amennyiben elegendő szénhidrát áll rendelkezésre, úgy 1–3 nap alatt annyi tejsav termelődhet, amelynek hatására kialakuló pH-érték már maguknak a tejsavtermelő baktériumoknak a működését is akadályozza. Az erjedésnek azt a fázisát, amikor a tejsavtermelő baktériumok uralomra jutnak a tejsavképzés szakaszának vagy főerjedési szakasznak nevezzük. Ez a szakasz addig tart, amíg van fermentálható szénhidrát vagy ameddig a pH a tejsavtermelő baktériumok működését lehetővé teszi. Optimális körülmények között a főerjedési szakasz mindössze 2–3 nap, amikor viszont az erjesztés feltételei nem kifogástalanok, a tejsavképzés szakasza akár 10–14 napra is elnyúlhat.

A főerjedést követő időszak folyamatai attól függenek, hogy milyen értékre sikerült a szilázs pH-értékét leszorítani (7.1. táblázat). Abban az esetben, ha olyan pH-értéket sikerül elérni, amelyen az anaerob körülmények között egyébként működni képes mikrobák befejezik tevékenységüket, a mikrobás lecsillapodás időszaka következik. Ezt a pH-értéket kritikus pH-nak, az ilyen szilázst pedig stabil szilázsnak nevezzük. Amikor valamilyen okból kifolyólag nem sikerül a kritikus pH-t elérni, úgy másodlagos erjedési folyamatok indulnak be a szilázsban.

7.1. táblázat. A szilázs mikroorganizmusainak optimális és minimális pH-tartománya (Beck, 1966)

A másodlagos erjedési folyamatokért elsősorban a vajsavbaktériumok tehetők felelőssé. A klosztridiumokat, amelyek a porral és a földszennyezéssel kerülnek a silóba, csak a pH- és a vízaktivitás-viszonyok szabályozásával lehet az erjesztésből kirekeszteni. A klosztridiumok tevékenységét akkor tudjuk megelőzni, ha a már említett kritikus pH-értéket az erjesztés során sikerül elérni.

A kritikus pH-érték nem egy állandó kémhatás, hanem függ a takarmány szárazanyag-tartalmától (7.2. táblázat). A szárazanyag-tartalom növekedésével a stabil szilázs eléréséhez szükséges kritikus pH-érték emelkedik. Ennek az az oka, hogy a szárazanyag-tartalom emelkedésével növekszik a sejtlében az ozmózisos nyomás, amire a tejsavtermelő baktériumok kevésbé érzékenyek, mint a klosztridiumok. Ez abban nyilvánul meg, hogy az ozmózisos nyomás növekedése a klosztridiumok pH-tűrését a semleges irányba tolja el.

7.2. táblázat. A szárazanyag-tartalom hatása a kritikus pH-érték alakulására (Wieringa és De Haan, 1961)

Amikor a pH-értéket a szilázsban nem tudjuk a kritikus határig leszorítani, az erjedés 2–3. hetében beindul a klosztridiumok működése. Amint arról már szó volt, a szacharolitikus klosztridiumok a tejsavból is képesek vajsavat előállítani. Miután a vajsav a tejsavnál gyengébb sav, a növekvő vajsavtartalom azzal jár, hogy emelkedik a szilázs pH-ja. A pH-érték növekedéséhez az is hozzájárul, hogy a proteolitikus klosztridiumok működése során termelődő NH3 leköti a szilázs szerves savainak egy részét. A vajsavas erjedés jelentős veszteséggel jár, a szilázsnak mind az energia-, mind a fehérjetartalma csökken. A szilázsban – főleg a pillangós zöldtakarmányokból készültekben – mérgező aminok is keletkezhetnek. A 7.1. ábra azt mutatja be, hogyan alakul a rosszul erjeszthető lucerna erjedése, ha erjedőképességét sem fonnyasztással, sem pedig adalékanyaggal nem javítjuk.

7.1. ábra - Az erjedés lefolyása kis szárazanyag-tartalmú (20%) lucerna silózásakor (Weissbach, 1973)

kepek/7.1.png


Amennyiben a pH az erjedés folyamán a kritikus határig csökken, stabil szilázst sikerült előállítani, amely ha a siló zárása tökéletes, akár több évig is kifogástalan állapotban marad.

A siló megbontásakor a szilázs levegővel érintkezik. Ha a szilázst nem megfelelő módon (nem silómaróval) termeljük ki a silóból, a levegő nemcsak a vágásfelülettel érintkezik, hanem mélyen behatol a takarmányba. Ilyen esetben a szilázsban ismételten erjedési folyamatok indulnak be. Ez az erjedés az utóerjedés, amelyet döntően az élesztők és a penészek okoznak. Az utóerjedés során a főerjedés, illetve másodlagos erjedés alkalmával el nem használódott szénhidrátok, továbbá a tejsav erjednek el, de jelentős a penészek proteolitikus aktivitása is. A tejsav elerjedése következtében a szilázsa pH-ja emelkedik, ami egy határon túl lehetővé teszi a rothasztó baktériumok működését.

Az utóerjedés jelentős táplálóanyag-veszteséggel jár, amit a képződő nagy mennyiségű hő is jelez.

A takarmányok erjeszthetőségét befolyásoló tényezők

Az erjesztés sikerét a silózás technikai feltételei, valamint a silózás szakszerű végrehajtása mellett alapvetően befolyásolja a silózandó takarmány kémiai összetétele is.

A takarmány erjeszthető szénhidráttartalma

A tartósító hatást kifejtő szerves savak a takarmány szénhidrátjaiból keletkeznek, ezért a takarmány szénhidráttartalma a takarmányok természetes erjedőképességét meghatározó legfontosabb tényezők egyike.

A takarmányokban a glükóz, a fruktóz, a szacharóz, valamint a fruktozánok a leggyakrabban előforduló erjeszthető szénhidrátok. A takarmányokban számottevő mennyiségben található keményítőt a tejsavtermelő baktériumok döntő többsége nem tudja erjeszteni.

A glükózt valamennyi, a fruktózt pedig a tejsavtermelő baktériumok zöme tudja fermentálni.

A szacharózt a legtöbb tejsavtermelő baktérium képes erjeszteni. A fruktozánok a növény betakarítását követően monoszacharidokká hidrolizálódnak. Az erjeszthető szénhidrátkészletet kismértékben növelik a növényekben előforduló enzimek. Az egyes növényekben található amiláz, valamint hemicellulázok a keményítő és a hemicellulóz egy részének lebontásával az erjedés kezdeti szakaszában növelik az erjeszthető szénhidrátok mennyiségét.

Az egyes zöldtakarmányok erjeszthető szénhidráttartalma igen különböző. Erről tanúskodnak a következő adatok:

 

Szárazanyag (%)

Erjeszthető szénhidrát

  

(g/kg szárazanyag)

Silókukorica

35

290

Cukorcirok

28

330

Fű (vegyes állomány)

20

155

Olasz perje

20

190

Lucerna

20

65

Vörös here

22

115

Az erjeszthető szénhidráttartalmat a növényfaj mellett befolyásolja az időjárás (csapadékos időben kevesebb a szénhidráttartalom) és a napszak (délután és este több a növényben az erjeszthető szénhidrát) is. A vegetációs stádium hatása az erjeszthető szénhidráttartalomra nem egyforma a különböző takarmánynövényeknél. A silókukoricában a viaszérés stádiumáig, több fűfajban pedig a virágzásig nő, a lucernában viszont a vegetáció előrehaladásával csökken a növény erjeszthető szénhidráttartalma.

A növény fehérjetartalma

A fehérjetartalom növekedése rontja a növény erjeszthetőségét. Ennek az az oka, hogy a fehérjék baktériumos lebontásakor keletkező NH3 leköti a szerves savak egy részét és ezzel mérsékeli a pH-csökkenés ütemét a szilázsban.

A műtrágyázás

A műtrágyázásnak a takarmány erjeszthetőségére gyakorolt hatását a gyakorlat alábecsüli. A műtrágyázás a következő módokon befolyásolja az erjeszthetőséget:

  • A N-műtrágyázás csökkenti az erjeszthető szénhidráttartalmat, egyúttal növeli a növény nyersfehérje-tartalmát.

  • Változik a gyepek botanikai összetétele, elsősorban a fűfélék és a pillangósok részaránya.

  • Befolyásolja a silózandó takarmány ásványianyag-tartalmát (főleg a P- és a K-tartalmat), és ezzel a növény pufferkapacitását.

Hangsúlyozni szükséges, hogy az erjeszthetőségre a szervestrágyázás is hatással van. Pl. a nagy hígtrágyaadag is csökkenti a szénhidrát- és növeli a fehérjetartalmat.

A takarmány pufferkapacitása

A silózásra kerülő takarmányokban számos olyan anyag van, amelyek akadályozzák a szilázsban a pH gyors csökkenését. Ilyenek lehetnek egyes ásványi anyagok (Ca, Mg, K, Na), a fehérjék bomlásakor keletkező NH3, továbbá a növényekben található szerves savak.

A pufferkapacitás kialakításában a legnagyobb mértékben a szerves savak vesznek részt. Hatásuk úgy érvényesül, hogy gyengébb savak, mint az erjesztés során képződő szerves savak, ezért ez utóbbiak kiűzik őket azokból a sóikból, amelyek a takarmányban előfordulnak.

A pH-érték csökkenését nehezítő anyagok együttes mennyiségét a pufferkapacitással mérjük.

Pufferkapacitás alatt azt a g-ban kifejezett tejsavmennyiséget értjük, amely a silózandó takarmány 1 kg-nyi szárazanyagának pH ját 4,0-re csökkenti. A pufferkapacitás egy növényre vonatkozóan sem állandó érték, mert azt a vegetációs stádium, a növedékek száma, továbbá a talajerő-utánpótlás is befolyásolja.

Tekintettel arra, hogy a növények természetes erjedőképességét mind az erjeszthető szénhidráttartalom, mind a pufferkapacitás jelentősen meghatározza, szokás az erjeszthetőséget a cukor-pufferkapacitás hányadossal is jellemezni. Néhány takarmányra a következő pufferkapacitás, illetve C/PK-érték jellemző:

 

Pufferkapacitás

C/PK

 

(g tejsav/kg szárazanyag)

 

Silókukorica

38

5–8

Cukorcirok

33

8–11

Fű (vegyes állomány)

44

1,8–3,8

Réti csenkesz

55

1,5–3,0

Lucerna

74

0,6–0,9

Vörös here

69

0,8–1,5

Amint az előbbi adatokból látható, amíg a nehezen erjeszthető takarmányok C/PK hányadosa 1 körüli érték, addig a könnyen silózható takarmányok esetében a hányados nagyobb 5-nél.

A takarmány szárazanyag-tartalma

Az a szárazanyag-tartomány, amelyen belül erjeszteni lehet a takarmányokat, igen széles, mert már 10–15% szárazanyag-tartalmú takarmányok is erjeszthetők és még a 70% szárazanyagot tartalmazó takarmány is erjed. Az erjesztés optimális szárazanyag-tartománya azonban ennél lényegesen szűkebb.

A szárazanyag-tartalom növekedése egy határig javítja az erjedés feltételeit és ezzel a szilázs minőségét. A szárazanyag-tartalom későbbi betakarítással (silókukorica), fonnyasztással (lucerna, fűfélék) vagy nagyobb szárazanyag-tartalmú takarmányokkal történő együttes silózással (lucerna silózása száraz keverékkel) növelhető.

A szárazanyag-tartalom kedvező hatása az erjeszthetőségre több okra is visszavezethető. A későbbi vegetációs stádiumban történő silózás növeli az erjeszthető szénhidráttartalmat. Oka azonban a kedvező hatásnak az is, hogy a keletkező tejsavmennyiség kisebbfolyadéktérben oszlik el és így intenzívebben csökkenti a pH-t a szilázsban.

Amikor fonnyasztással növeljük a silózandó növény szárazanyag-tartalmát, a kedvező hatás a sejtlében bekövetkező ozmózisos nyomásváltozásra vezethető vissza. A 7.1.1.2. fejezetben már említést nyert, hogy a szárazanyag-tartalom növekedés hatására bekövetkező ozmózisos nyomásemelkedés a tejsavtermelő baktériumok működését kevésbé zavarja, mint a klosztridiumokét. A vajsavtermelő baktériumok pH-tűrése az ozmózisos nyomás növekedésének hatására semleges irányba tolódik el, ami azzal jár, hogy fonnyasztott takarmányok erjesztésekor a stabil szilázshoz szükséges pH kevesebb tejsavval, ebből következően kevesebb erjeszthető szénhidrát-tartalommal is elérhető. A takarmány szárazanyag-tartalmának mintegy 35%-ig történő növelése serkenti a tejsavképződést. Ezt követően a vízaktivitás csökkenése már a tejsavtermelő baktériumok működését is akadályozza. Ezen a hátrányon túl, az említettnél nagyobb szárazanyag-tartalom esetén romlik a tömöríthetőség is. A szilázs ecetsav- és vajsavtartalma 30–35% szárazanyag-tartalomig jelentősen csökken, ezt követően azonban már csak minimális a változás. Mindebből az a következtetés vonható le, hogy a szilázs minőségének javulására a szárazanyag-tartalomnak csak 35–40%-ig történő növelésekor számíthatunk (7.2. ábra). Ennél nagyobb szárazanyag-tartalmú szálastakarmányok silózásakor a tömörítés nehézségei miatt romlik a minőség és nő a tartósítási veszteség.

7.2. ábra - Összefüggés a sav- és szárazanyag-tartalom között

kepek/7.2.png


A takarmány nyersrosttartalma

A nagy nyersrosttartalom egyrészt azáltal rontja az erjeszthetőséget, hogy az ilyen takarmányokat nehéz jól tömöríteni, másrészt az is közrejátszik a negatív hatásban, hogy a nyersrost által körbevett szénhidrátok egy jelentős részéhez az erjesztő baktériumok nem jutnak hozzá.

Fitoncidok és antibiotikumok jelenléte

Fitoncidoknak a növényi eredetű, baktériumok szaporodását gátló anyagokat nevezzük. Ilyeneket több gyomnövény is tartalmazhat. Leginkább a keresztesvirágúak családjában fordulnak elő. Egyes fűfajokban található antibiotikus hatású anyagok gátolják a vajsavbaktériumok szaporodását.

Az erjedés során a szilázsban antibiotikumot termelő mikroorganizmusok (penészgombák) is elszaporodhatnak, ami a tejsavtermelő baktériumok működését akadályozza.

A takarmányok csoportosítása erjedőképességük alapján

Az eddig tárgyaltakból megállapítható, hogy a takarmányok erjeszthetőségét elsősorban a növényfaj határozza meg. Ez lehetővé teszi, hogy a takarmányokat erjedőképességük alapján csoportokba soroljuk.

A gyakorlatban könnyen, közepesen és nehezen erjeszthető takarmányokat különböztetünk meg. A könnyen erjeszthetők közé azokat a takarmányokat soroljuk, amelyek tartalmaznak annyi erjeszthető szénhidrátot, amennyi elegendő a kritikus pH-érték elérését biztosító tejsavmennyiség előállításához. Ezekből a növényekből segédanyagok nélkül is stabil szilázs készíthető.

A nehezen erjeszthető takarmánynövényekből elsősorban kis erjeszthető szénhidráttartalmuk, továbbá nagy pufferkepacitásuk miatt csak fonnyasztással vagy silózási segédanyagok felhasználásával nyerhető stabil szilázs.

A közepesen erjeszthető takarmányok abban különböznek a nehezen silózhatóktól, hogy azokénál rövidebb ideig tartó fonnyasztással vagy kevesebb segédanyag felhasználásával is stabil szilázs állítható elő belőlük.

A leggyakrabban erjesztésre kerülő takarmányok erjedőképesség szerinti besorolásáról a 7.3. táblázat tájékoztat.

7.3. táblázat. A takarmányok csoportosítása erjeszthetőségük alapján

Az erjedés szabályozásának módszerei

Értékes takarmányok egész sora tartozik azon takarmányok közé, amelyekből jó minőségű szilázst csak akkor tudunk előállítani, ha valamilyen módon javítjuk természetes erjedőképességüket, ha szabályozzuk az erjedési folyamatokat. Erre napjainkban a következő lehetőségek állnak rendelkezésre:

  • vízaktivitás csökkentése fonnyasztással,

  • adalékanyagok felhasználása.

Az erjedés szabályozható:

  • tejsavas erjedést serkentő anyagokkal,

  • szelektív mikrobagátló anyagokkal,

  • fonnyasztás és adalékanyagok kombinációjával.

Az erjedés szabályozása fonnyasztással

A fonnyasztásnak az erjedőképességre gyakorolt hatásáról, illetve annak indokairól a 7.1.2.5. fejezet keretében már szóltunk. Az ott leírtak értelmében fonnyasztott alapanyagból magasabb pH-értéken is lehet stabil szilázst előállítani. Az ehhez szükséges minimális szárazanyag-tartalom elsősorban a silózandó növény C/PK hányadosától függ.

Minél kisebb ez az érték, annál nagyobb szárazanyag-tartalomig szükséges a növényt fonnyasztani (7.4. táblázat). Tekintettel arra, hogy az erjedést a C/PK hányados mellett egyéb tényezők is befolyásolják (pl. az epifita flóra összetétele, az időjárás), biztonsági okokból célszerű a növényt a 7.4. táblázatban megadott minimális szárazanyag-tartalomnál néhány százalékkal nagyobb szárazanyagig fonnyasztani.

7.4. táblázat. A C/PK hányados hatása a vajsavmentes szilázs előállításához szükséges szárazanyag-tartalomra (Weissbach, 1973)

A fonnyasztott takarmányból készült erjesztett takarmányt – mivel szárazanyag-tartalma a szilázs és a széna közé esik – szenázsnak nevezzük.

Az elnevezést azonban csak abban az esetben használhatjuk jogosan, amikor a zöldtakarmányt olyan mértékig fonnyasztjuk, amikor abból már adalékanyag nélkül is stabil szilázs készíthető.

A szenázskészítés az egymenetes (fonnyasztás nélküli) silózási technológiához képest a következő előnyökkel jár:

  • a kisebb intenzitású erjedés következtében kevesebb az erjedési veszteség,

  • nincs lécsurgási veszteség,

  • kisebb a takarmány ecetsavtartalma, következésképpen a szenázsból több szárazanyagot hajlandóak elfogyasztani az állatok, mint a szilázsból,

  • a szilázsénál nagyobb strukturális hatékonysága következtében alkalmas a széna helyettesítésére a takarmányadagban.

Ugyanakkor a szenázskészítés néhány hátránnyal is jár. Ilyenek:

  • nő a silózás időjárástól való függősége,

  • rossz időjárás esetén nagyobb a légzési, továbbá a kilúgzási veszteség, aminek következtében növekszik a szántóföldi veszteség,

  • lényegesen nőhet a karotinveszteség,

  • romlik a tömöríthetőség, ami a szilázs nagyobb mértékű felmelegedését és ebből következően a fehérje emészthetőségének csökkenését eredményezheti,

  • a rosszabb tömöríthetőség miatt nagyobb az utóerjedés fellépésének lehetősége,

  • a két munkamenet növeli a tartósítás költségeit.

A szenázskészítés az említett hátrányok ellenére, látszólagos egyszerűsége miatt széles körben alkalmazott eljárás. Ugyanakkor a silózást irányító szakembertől nagyobb jártasságot kíván meg, mint az egymenetes eljárások és azoknál jobban függ a silózás technikai feltételeitől is.

Az erjedés szabályozása adalékanyagokkal

Az adalékanyagokkal többféleképpen is befolyásolhatjuk az erjedést. Az adalékanyagok egy csoportjával a tejsavtermelő baktériumok működési feltételeit javítjuk, más adalékokkal viszont az erjesztés szempontjából káros mikrobacsoportokat kívánjuk az erjesztésből kizárni. Amikor mindennemű mikrobaműködést meg kívánunk szüntetni a takarmányban, akkor kémiai tartósításról beszélünk.

Az erjedés szabályozása az erjedést serkentő anyagokkal

Az erjedőképesség javítása szénhidrát-adalékkal. Az erjeszthető szénhidrátoknak a silózandó növényhez történő adagolásával az a célunk, hogy a tejsavtermelő baktériumoknak rendelkezésre álljon az a szénhidrátmennyiség, amelyből a stabil szilázshoz szükséges tejsavat elő tudják állítani. Ehhez a takarmány pufferkapacitásától függően 1–3% tejsavra (az eredeti anyagra vonatkoztatva) van szükség. Figyelembe véve a növények erjeszthető szénhidrátkészletét, továbbá azt, hogy a tejsavtermelő baktériumok mellett – főleg az erjesztés kezdeti időszakában – más mikrobacsoportok, valamint a növényi légzés is fogyasztanak ebből a készletből, a közepesen erjeszthető takarmányokhoz 1,0–1,5%, a nehezen erjeszthetőkhöz pedig 1,5–3,0% erjeszthető szénhidrátot szükséges adagolni.

Olyan volumenben, amellyel érdemleges mennyiségű zöldtakarmányt lehet tartósítani, a szóba jöhető szénhidrátforrások közül csak a melasz és a gabonamagvak állnak rendelkezésre. A melasz csaknem 50% cukrot (szacharózt) tartalmaz. Ennek megfelelően a közepesen erjeszthető takarmányokra 2–3%, a nehezen silózhatókra pedig 3–6% melaszt kell adagolnunk ahhoz, hogy jó minőségű szilázst tudjunk előállítani. A melaszt vagy a járvaszecskázóra szerelt adagolóval vagy a silóban gépi permetezővel lehet a zöldtakarmányra juttatni. Az egyenletes kijuttatás a silóban csak gondos munkával oldható meg. Ehhez az szükséges, hogy a zöldtakarmányt vékony (10–20 cm-es) rétegben terítsük el a silóban, mielőtt a melaszt rápermetezzük. A gabonamagvak ugyan jelentős mennyiségű szénhidrátot tartalmaznak, ennek azonban túlnyomó része keményítő, amelyet a tejsavtermelő baktériumok nem tudnak fermentálni. Erjeszthető szénhidráttartalmuk egy kg szárazanyagban 25–35 g, ezért amikor silózási adalékként használjuk őket, többet kell belőlük adagolni, mint a melaszból. A gabonamagvak daráit a szárazkeverékes silózási eljárás keretében használjuk fel szénhidrát adalékként.

Az eljárás során gabonadarából és valamilyen nagy szárazanyag-tartalmú komponensből (szárított répaszelet, szalmaliszt, répagomoly koptatási hulladék, kukoricacsutka-dara stb.) álló keveréket adagolnak a silózandó zöldtakarmányhoz olyan mennyiségben, hogy a keverék szárazanyag-tartalma a 30%-ot meghaladja, azaz a tejsavas erjedés számára kedvező tartományba kerüljön. A zöldtakarmány szárazanyag-tartalmától függően ehhez 12–20% szárazkeverékre van szükség (7.5. táblázat). A gabonadara és a szárazanyag-pótló komponens aránya a szárazkeverékben attól függően változik, hogy közepesen vagy nehezen erjeszthető takarmányt tervezünk silózni. Közepes erjeszthetőségű takarmány esetében 40:60%, a nehezen silózhatóknál pedig 60:40% legyen a szárazkeverékben a gabonadara és a szárazanyag-pótló komponens részaránya.

7.5. táblázat. Különböző szárazanyag-tartalmú zöldtakarmányokhoz szükséges száraz keverék mennyisége (Baintner és Schmidt, 1973)

A szárazkeverék zöldtakarmányra történő adagolása legegyszerűbben szervestrágya-szóróval oldható meg. A zöldtakarmányt szervestrágya-szóró kocsikkal szállítják a silózás helyszínére, ahol a szárazkeveréket homlokrakodós traktorra szerelt konténerrel vagy szállítószalaggal juttatják a rakomány tetejére.

A szárazkeverékes silózási eljárás számos előnye (kedvező szárazanyag-tartomány, jó tömöríthetőség, minimális bemelegedés, nincs lécsurgás) következtében kis veszteséggel történő konzerválást tesz lehetővé.

Az erjedésirányítás biológiai tartósítószerekkel. A silózás sikerét az is meghatározza, hogy van-e elegendő homofermentatív tejsavtermelő baktérium a silózandó zöldtakarmányon. Bár az epifita flóra a 2·107 csíraszámot is elérheti egy g zöldtakarmányban, a tejsavtermelők száma ezen belül a 103–104 csíra/g zöldtakarmány értéket csak ritkán haladja meg. Ezzel indokolhatók azok a kísérleti eredmények, amelyek azt igazolják, hogy a silózandó zöldtakarmánynak homofermentatív tejsavtermelő baktériumkultúrával történő oltása csökkenti az erjedési veszteséget, javítja a szilázs minőségét. Ezek a kísérletek vezettek el a ma már üzemi gyakorlatban is alkalmazott biológiai tartósítószerek kifejlesztéséhez.

Biológiai tartósítószereknek azokat a készítményeket nevezzük, amelyek homofermentatív tejsavtermelő baktériumkultúrát, enzimpreparátumot, egyes esetekben valamilyen szénhidrát-szubsztrátot tartalmaznak az erjedési folyamatok irányítására. Újabban a tejsavbaktériumok mellett némely biológiai tartósítószer propionsavtermelő baktériumkultúrát is tartalmaz. Az általa előállított propionsav erőteljes fungicid hatásánál fogva javítja a szilázs aerob stabilitását. Egyes biológiai tartósítószerekben clostridiumphágok is találhatók, amelyek a vajsavtermelő baktériumokat hatástalanítják.

Tejsavtermelő baktériumkultúrát minden biológiai tartósítószer tartalmaz. Ilyen célra nem minden tejsavtermelő baktériumfaj alkalmas. Biológiai tartósítószerben felhasznált tejsavtermelő mikrobáknak számos követelménynek kell megfelelni. A fontosabbak ezek közül:

  • homofermentatívok legyenek,

  • minél többféle szénhidrátot tudjanak erjeszteni,

  • gyorsan szaporodjanak,

  • legyenek jó savtűrők, 4 pH alatt is tudjanak fermentálni,

  • széles hőmérsékleti tartományban legyenek képesek erjeszteni,

  • kis vízaktivitási viszonyok között (fonnyasztott takarmányok esetében) is tudjanak szaporodni,

  • savtermelésük aerob körülmények között is erőteljes legyen,

  • proteolitikus aktivitásuk kicsi legyen.

Természetesen egy-egy tejsavtermelő baktériumfaj nem tud valamennyi feltételnek megfelelni, de arra törekedni kell, hogy az említett tulajdonságokból minél több jellemző legyen a biológiai tartósítószerek mikrobáira. A leggyakrabban a Lactobacillus plantarum szerepel a biológiai tartósítószerekben, ami arra vezethető vissza, hogy a felsorolt követelmények közül soknak eleget tesz. A legtöbb biológiai tartósítószerben azonban a Lb plantarum mellett még további 1–3 tejsavtermelő baktériumtörzs is jelen van. A különböző törzseket tulajdonságaik alapján tudatosan társítják a tartósítószerekben. Így pl. a Lb plantarumot azért társítják a Streptococcus faecalisszal vagy a Streptococcus faeciummal, mert ezek pH 5–6 között is jól szaporodnak és savtermelésükkel megteremik a feltételeket a sok jó tulajdonsággal rendelkező, de pH 5 fölött csak lassabban szaporodó Lb plantarum számára. Ilyen vagy ehhez hasonló meggondolásból szerepel a biológiai tartósítószerekben néhány Pediococcus törzs (pentosaceus, acidilactici, cerevisiae), továbbá a Lactococcus lactis, a Lactobacillus casei, valamint a Streptococcus lactis.

A tejsavtermelő baktériumkultúrával végzett oltás eredményessége szempontjából fontos, hogy az oltással bevitt baktériumpopuláció minél hamarabb uralomra tudjon jutni a szilázsban. Ehhez az szükséges, hogy az oltási csíraszám egy nagyságrenddel haladja meg az epifita flóra tejsavtermelő baktériumainak számát. Az oltási csíraszám ezért legalább 105/g zöldtakarmány legyen. A tejsavtermelő kultúrával történő oltástól csak akkor várhatunk eredményt, ha van a takarmányban elegendő, legalább 3% erjeszthető szénhidrát. Amennyiben a takarmány ennél kevesebb erjeszthető szénhidrátot tartalmaz, úgy azt pótolni szükséges (pl. hidrotermikusan feltárt gabonadara, melasz). Növelhető a növény erjeszthető szénhidrátkészlete azáltal is, hogy a biológiai tartósítószer a növényi sejtfalat bontó enzimeket (celluláz, hemicelluláz, xilanáz, arabináz stb.), β-glükanázt, valamint a keményítőt bontó amilázt tartalmaz. Az enzimkészítmények hatékonyságát jelentős mértékben befolyásolja, hogy a silóban uralkodó körülmények (pl. pH, hőmérséklet, nedvességtartalom) mennyiben felelnek meg az enzimek optimális működéséhez szükséges feltételeknek. A feltételek egy része (pl. a hőmérséklet) tekintetében számottevő az eltérés az enzimek optimuma és a silóban fennálló körülmények között. Ez azzal jár, hogy az adott enzim csak csökkent hatékonysággal tud működni. A kisebb hatékonyság az enzimdózis növelésével ellensúlyozható, ami azonban a tartósítószer árának növekedése következtében gazdaságtalanná teheti adott tartósítószer használatát. Fontos ebben a tekintetben, hogy a különböző mikroszervezetekből (pl. Aspergilus oryzea, Trichoderma viride, Trichoderma reesei, Aspergilus niger) kinyert enzimek működési feltételeiben érdemi különbségek állhatnak fenn, mert ez lehetőséget ad az enzimkészítmények hatékonyságának növelésére.

Az erjedés szabályozása szelektív mikrobagátló anyagokkal

Az erjedés irányítása savakkal. Savaknak a tartósítandó takarmányhoz történő adagolásával az a célunk, hogy a kémhatást a silóban olyan értékre csökkentsük, amelyen csak a tejsavtermelő baktériumok tudnak működni. Amikor olyan mennyiségű savat adagolunk a takarmányhoz, hogy a pH az alá a határ alá (pH 3,0–3,5) csökken, amelyen már a tejsavtermelő mikrobák sem képesek működni, már nem erjesztésről, hanem kémiai konzerválásról van szó.

A mikroorganizmusok normális működéséhez az szükséges, hogy a pH-érték a sejten belül fiziológiás határok között maradjon. Savas kémhatású közegben a sejtmembrán csak egy meghatározott pH-értékig képes a hidrogénionok sejtbe történő bejutását megakadályozni. A sejtbe jutó hidrogénionok a protongrádiens megváltoztatásával csökkentik a pH-értéket a sejtben, ami viszont azzal jár, hogy a mikrobák szaporodási sebessége mérséklődik, illetve a szaporodás teljesen le is állhat.

A silózáshoz szervetlen és szerves savakat egyaránt használnak. A szerves savak hatékonyabbak a szervetlennél, amit az magyaráz, hogy a szerves savak tartósító hatása nemcsak azzal áll összefüggésben, hogy a sejtnedvben disszociálva növelik annak hidrogénion-koncentrációját, hanem azzal is, hogy a disszociálatlan savhányad meghatározott transzportkarrierek segítségével átjut a sejtmembránon, és a sejten belül disszociál, csökkentve ezzel a sejt pH-ját. Ezen az általános hatáson túl az egyes szerves savak specifikus hatásokkal is bírnak, ami a mikrobák egyes enzimeire gyakorolt befolyásukon keresztül jut érvényre.

Szervetlen savak használata a takarmánytartósításban napjainkban visszaszorulóban van. Ennek oka, hogy korrozívak és veszélyesek a silózást végzőkre is. Szervetlen savakat a skandináv országokban használtak nagyobb mértékben. A Virtanen által kidolgozott eljárás során 70%-os kénsav és 31,5%-os sósav 3:7 arányú keverékével csökkentették a zöldtakarmány pH-ját 3,8–4,0-re. Eredeti formájában már az északi országokban sem használják az eljárást. Az említett gondokon túl ennek az is az oka, hogy nagyobb adag AIV-szilázs etetésekor nő a vizelet hidrogénion-koncentrációja, csökken a vér alkálitartaléka. Ezeket a sav–bázis egyensúly megbomlására utaló tüneteket csak speciális ásványianyag-kiegészítő etetésével lehet megelőzni. A kénsav és a sósav mellett foszforsav is használható a zöldtakarmányok tartósítására.

A szerves savak az említett okok miatt a szervetlen savakat egyre inkább kiszorították a takarmánytartósításból. Közülük leginkább a hangyasav terjedt el. Gátolja az Enterobacteriaceae családba tartozó baktériumok működését, de pH 4,0-ig nem befolyásolja a tejsavtermelő baktériumok tevékenységét. A hangyasav nagyobb adagban kifejezetten klosztridiumellenes hatású. Csökkenti a proteolízist és az aminosavak dezaminálását. Mérsékeli a növényi légzést. Hatásos dózisa a silózandó növény szárazanyag-tartalmától és pufferkapacitásától függ (7.6. táblázat). Folyadék formában körülményesen adagolható a zöldtakarmányra, ezért só formájában is forgalmazzák. Ca-, Al- és Na-formiátot tartalmazó szórósókat ma is használnak silózáskor.

7.6. táblázat. A hangyasav optimális dózisai (Weissbach, 1977)

Az ecetsavat ritkábban alkalmazzák silózási segédanyagként. Ennek az az oka, hogy miután disszociációs kitevője nagyobb a hangyasavénál, több szükséges belőle, mint a hangyasavból, de közrejátszik kisebb arányú felhasználásában az is, hogy takarmányfelvételt csökkentő hatása közismert.

A propionsav is gyengébb sav a hangyasavnál, ezért a szilázs pH-értékét annál kisebb mértékben csökkenti. A primer erjedési folyamatok irányítására nem szokásos használni, mert a biztonságos hatáshoz szükséges koncentráció nagy (0,6–0,8%), ami drágává teszi használatát. Fungicid hatásánál fogva gátolja az élesztő- és penészgombák működését, ezért az utóerjedés megelőzésére jó eredménnyel alkalmazható, amely tulajdonságát nemcsak a szálastakarmány, hanem a szemes kukorica nedves tartósítása során is hasznosítjuk.

Az akrilsav és sói (Ca- és Na-akrilát) valamennyi baktérium működését gátolják. 5–6 pH közötti tartományban hatása tízszerese a hangyasavénak és az ecetsavénak. Az ecetsavképzést jobban csökkenti, mint a tejsavtermelést.

A benzoesavat és a benzoátokat áruk miatt csak az élelmiszeripar használja. Alacsony pH-értéken hatásos tartósítószerek.

Egyéb erjedésgátló anyagok. Európa számos országában használják a formalint a zöldtakarmányok tartósításához. A tartósító hatáson túl használata azzal az előnnyel is jár, hogy csökkenti a takarmány fehérjéjének bendőbeli lebonthatóságát. Eredményes alkalmazásának feltétele dózisának helyes megválasztása, mert kis koncentrációban nem kielégítő a mikrobagátló hatás, túl nagy adagja viszont a fehérjéknek nemcsak a bendőbeli, hanem a bélbeli lebontását is csökkenti. A fehérjék bendőbeli lebonthatósága szempontjából a fűfélék silózásakor 30–50 g, pillangósok erjesztésekor pedig 100–150 g formalint (34%-os formaldehid) adagolnak egy kg fehérjére. Ez a dózis a klosztridiumok biztonságos gátlásához kevés, ezért a formalint valamilyen szerves savval célszerű kombinálni. Hangyasavból az említett formalinmennyiséghez zöldtakarmány-tonnánként három litert célszerű adagolni. A folyadék halmazállapotú és illanó formaldehid helyett a szilárd paraformaldehid is használható. Munka-egészségügyi okok miatt a formalin használatát több országban – köztük Magyarországon – nem engedélyezik. A kén-dioxid gáz formájában vagy valamelyik sója (szulfit, biszulfit, metabiszulfit) alakjában felhasználható a zöldtakarmányok tartósításához. Mikrobagátló hatása mellett redukáló tulajdonsága is van. Nátrium-metabiszulfítból 0,3–0,4%-ot adagolnak a zöldtakarmányhoz.

A nitritek jelentős mértékű szelektív mikrobagátló hatással bírnak. Akadályozzák a klosztridiumok és a koli-aerogenes csoport mikrobáinak működését anélkül, hogy a tejsavtermelő baktériumok tevékenységét gátolnák. A hatásra csak addig számíthatunk, amíg a nitrit a szilázsban el nem bomlik, A nitrittartalmú tartósítószerek csak akkor hatásosak, ha olyan komponenenseket is tartalmaznak, amelyek segítik a pH gyors csökkenését és megakadályozzák, hogy az epifita flóra elbontsa a nitriteket.

A nitrát a nitritnél lassabban redukálódik. Bomlásának sebessége függ a szilázs pH-értékétől, A nitrát lebomlása folyamatos nitritutánpótlást jelent a szilázsban. Bár nitrát-, illetve nitrittartalmú tartósítószerrel nem jut mérgező mennyiségű nitrithez az állat, felhasználásukat – abból a meggondolásból kiindulva, hogy ne növeljük tovább a takarmányok esetenként úgyis nagy nitrát-, nitrittartalmát – Európa számos országában betiltották.

Az utóerjedés megelőzése, illetve csökkentése. Tekintettel arra, hogy az utóerjedést elsősorban az élesztők és a penészek okozzák, a kifejezett fungicid hatással rendelkező propionsav jó eredménnyel használható fel az utóerjedés megelőzésére. Az ehhez szükséges propionsav mennyisége a zöldtakarmány szárazanyag-tartalmától, valamint a tárolás idejétől függően 0,2–0,7% között változik. A nagyobb nedvességtartalom és a hosszabb tárolási idő több propionsav felhasználását kívánja meg.

Vajsav és izo-valeriánsav jelenléte javítja a szilázs aerob stabilitását. Jelentős fungicid hatása van a szorbinsavnak is.

Az ammónia és karbamid ugyancsak egyértelműen csökkentik az utóerjedési folyamatok intenzitását. Az NH3 hatása kifejezettebb, mint a karbamidé.

A silózás veszteségei

A takarmányt az erjesztés során különböző veszteségek érik. A silózás alkalmával a következő veszteségforrásokkal kell számolni (7.7. táblázat).

7.7. táblázat. A silózás során bekövetkező energiaveszteség és annak forrásai (Zimmer, 1979)

Szántóföldi veszteségek:

  • légzési veszteség,

  • kilúgzási veszteség,

  • mechanikai veszteség.

A silóban bekövetkező veszteségek:

  • légzési veszteség,

  • erjedési veszteség,

  • lécsurgási veszteség,

  • denaturálódási veszteség,

  • felületi veszteség,

  • utóerjedési veszteség.

Szántóföldi veszteségek

A takarmány levágása és a silóba hordás között eltelt időben bekövetkező veszteségek tartoznak ebbe a csoportba. Tekintettel arra, hogy a növényi légzés 40% nedvességtartalomig a növény levágását követően is intenzíven folytatódik, a takarmányt a fonnyasztás idejétől függően változó nagyságú légzési veszteség éri. A veszteség a fonnyasztás hosszán túl az időjárástól is függ. 27 °C-on végzett fonnyasztás esetén 24 óra alatt 4% szárazanyag-veszteség várható.

Ha a rendre vágott takarmányt csapadék éri, kilúgzási veszteség áll elő. Ez annál nagyobb, minél nagyobb a takarmány szárazanyag-tartalma. A szársértés növeli a kilúgzási veszteséget.

Mechanikai veszteség a levelek és a finomabb szárrészek letöredezésével éri a takarmányt. 40%-nál nagyobb szárazanyag-tartalomig történő fonnyasztás esetén a mechanikai veszteség elérheti az 5–8% szárazanyagot.

A silóban bekövetkező veszteségek

A növényi légzés a silóban is folytatódik, és egészen addig tart, amíg levegő van a silótérben. Gondosan tömörített és jól lezárt silóban a légzés 1–2 nap alatt elfogyasztja a silóban rekedt levegőt.

Az erjedési veszteséget jelentős mértékben határozza meg, hogy milyen mikrobacsoportok vesznek részt az erjesztésben, illetve, hogy milyen gyorsan tudnak a silóban a homofermentatív tejsavtermelő baktériumok uralomra jutni. Az erjedési veszteséget nehéz pontosan megállapítani, mert nem különíthető el egyértelműen a légzési veszteségtől. Gyakorlati körülmények között a légzés és az erjedés együttes szárazanyag-vesztesége jónak, illetve jó közepesnek ítélhető körülmények között is eléri a 3–6%-ot. Amikor az erjesztésben a heterofermentatív tejsavtermelő baktériumok is jelentős szerephez jutnak vagy netán még a klosztridiumok is tudnak tevékenykedni, az együttes veszteség az említettnél lényegesen nagyobb is lehet.

Amikor 30%-nál kisebb szárazanyag-tartalmú takarmányt silózunk be, lécsurgásra is számítani kell. Ennek nagyságát a takarmány szárazanyag-tartalmán túl a siló típusa és a takarmány szecskamérete is befolyásolja. A lécsurgás okozta szárazanyag-veszteség Miller és Clifton szerint a következő összefüggéssel prognosztizálható:

y = 176,14 – 0,538 · x

ahol:

y = szárazanyag-veszteség a csurgaléklével (%),

x = a zöldtakarmány szárazanyag-tartalma (g/kg).

A fenti összefüggéssel számolva 18–22% szárazanyag-tartalmú zöldtakarmány silózásakor a csurgaléklével 5–8% szárazanyag-veszteségre kell számítani. A csurgaléklé-képződés azáltal is káros, hogy szennyezi a környezetet.

A növényi légzés során jelentős mennyiségű hő (1 molnyi glükóz elégésekor 2,82 MJ) keletkezik, amely megnöveli a hőmérsékletet a silóban. A túlfonnyasztott, rosszul tömörített, továbbá a rosszul lezárt silóban a hőmérséklet akár 60 °C fölé is emelkedhet. Miután a nagy tömegű takarmány a silóban csak lassan tud lehűlni, a tartós hő hatására a szilázs fehérjéjének emészthetősége denaturálódás következtében akár 40%-kal is csökkenhet.

A silóban bekövetkező veszteségek jelentős részét teheti ki a felületi vagy szélveszteség. A rosszul befedett vagy befedetlen silókban, valamint a széleken rosszul tömörített kazalsilókban ez a veszteség a silók nagyságától függően eléri a szárazanyagnak akár 10–15%-át is.

7.8. táblázat. A szárazanyag-tartalom hatása a csurgaléklével bekövetkező szárazanyag-veszteségre (Miller és Clifton képletével számított értékek, McDonald, 1981)

A siló megbontásakor nemcsak a kitermelt takarmány érintkezik a levegővel, hanem a levegő bejuthat a szilázs mélyebb rétegeibe is, és ott utóerjedést indíthat be. Erre elsősorban akkor kell számítanunk, amikor nem értük el a kritikus pH-értéket és a siló zárása sem volt megfelelő. Ilyenkor ugyanis a folyamatos levegő-utánpótlás lehetővé teszi az élesztők és penészgombák szaporodását a silóban. Jól tömörített, jól lezárt, stabil szilázs silómaróval történő kitermelésekor, amikor naponta legalább 20–30 cm-es szilázsréteget használunk fel, az utóerjedés mértéke elhanyagolható. Az említett feltételek hiányakor viszont az érintett takarmányrétegben a szárazanyag-veszteség naponta akár 3–4% is lehet.

Az eddig leírtak alapján megállapítható, hogy a silózás veszteségei jelentős mértékben függenek a munka szakszerűségétől, gondosságától, valamint a technikai feltételektől. Jó körülmények között, gondos munkával a silózás összes vesztesége a közepesen erjeszthető takarmányoknál 11%, a nehezen erjeszthetőknél pedig 15% alá szorítható.

Silótípusok

A silózás technikai feltételei közül a siló az, amely az erjesztés sikerét leginkább befolyásolja. A siló típusától ugyanis nagyban függ, hogy milyen mértékben tudjuk az anaerob feltételeket a silózás során megteremteni.

Ideiglenes silók

Az ideiglenes silók közös jellemzője, hogy a táplálóanyag-veszteség bennük nagyobb, a szilázs minősége gyengébb, mint az állandó silókban. Ugyanakkor létesítésük olcsó, méreteik változtathatók és bárhol elkészíthetők.

Az ároksiló 1,5–2,5 m mély, tetszőleges hosszúságú árok. Felfelé szélesedik, oldalai ezért lejtősek. Azért, hogy a szállító jármű belejárhasson, két végen le-, illetve feljárót kell kialakítani. A földszennyezés elkerülése céljából az aljára szalmát kell rétegezni, oldalait pedig műanyag fóliával kell bélelni. Hátránya ennek a típusnak a nagyobb táplálóanyag-veszteség, továbbá, hogy a szilázs kitermelését nehezen lehet gépesíteni. Gondot jelenthet a megkezdett silónak a csapadéktól való védelme is.

A kazalsiló az egyik legelterjedtebb silótípus az üzemekben. Lehet trapéz formájú vagy félgömb alakú. Ez utóbbit gomba- vagy halomsilónak is nevezik. Méreteit a rendelkezésre álló betakarítógép kapacitás, valamint a napi szilázsigény határozza meg. A kazalsilóban jelentős lehet a peremveszteség, ami arra vezethető vissza, hogy a kazal 50–80 cm-es szélső rétegét nem lehet géppel jól tömöríteni. A traktor ugyanis balesetveszély miatt nem tud a kazal szélére kijárni. A halomsilónál kisebb a peremveszteség, mint a trapéz formájúnál.

A szalmabálasiló ugyancsak az ideiglenes silók közé sorolható. Azért, hogy a bálafal a takarmány tömörítésekor ne dőljön ki, a falat dupla bálasorból képezik ki vagy kerítéssel erősítik meg. Hangsúlyozni szükséges, hogy a szalmabálafal nem jelent anaerob zárást. Javíthatók az anaerob körülmények, ha a silót belül műanyag fóliával béleljük ki. Besilózható a takarmány két szalmakazal közé is.

Annak ellenére, hogy a fóliahengeres silózási technológia korszerű, kevés veszteséggel járó silózási eljárás, a takarmánnyal megtöltött fóliahengert az ideiglenes silók közé kell sorolni, hiszen a fóliát csak egy alkalommal lehet takarmánytartósítás céljára felhasználni. A fóliahengeres silózási technológia rendelkezik az ideiglenes silóknak csaknem minden előnyével (bárhol elkészíthető, mérete az állatállomány nagyságától függően változtatható), ugyanakkor a táplálóanyag-veszteség ennél az eljárásnál nemcsak az egyéb ideiglenes silókra jellemző veszteségnél, hanem az állandó horizontális silók esetében bekövetkező veszteségnél is kisebb. A veszteségek tekintetében a fóliahengeres silózási technológia a toronysilókkal vetekszik.

A kis veszteség azzal áll összefüggésben, hogy az anaerob körülmények a fóliatömlőben gyorsan megteremthetők. A fóliatömlőt töltő gép ugyanis igen intenzív tömörítést végez, aminek következtében a fóliahengerben csak kevés levegő marad, amit a növényi légzés gyorsan elhasznál. A jó tömörítést igazolja, hogy zöldlucerna esetében 1 m3 silózott takarmány tömege 550–600 kg között változik. Az anaerob körülmények ennél a technológiánál nemcsak gyorsan teremthetők meg, hanem tartósan fenn is tarthatók. Ha a fólia nem reped el (ami csak ritkán fordul elő), az anaerob körülmények a fóliahenger felbontásáig fennmaradnak. A fóliahenger átmérője 2,4–3,0 m, míg hosszúsága maximum 70 m-ig igény szerint változtatható.

A fóliahengeres silózási technológiával elsősorban a nehezen erjeszthető pillangós zöldtakarmányokat, továbbá a nedves szemes kukoricát célszerű konzerválni, de alkalmas az eljárás egyéb takarmányok (pl. teljes gabonanövény, nedves cukorgyári répaszelet) erjesztésére is. Amikor zöldtakarmányt silózunk ezzel az eljárással, fontos, hogy a növény szárazanyag-tartalma 30% fölött legyen, egyébként az intenzív tömörítés következtében lé lép ki a zöldnövényből, ami a henger alsó részén rontja a szilázs minőségét. Ugyanakkor a szárazanyag ennél a technológiánál se haladja meg jelentősen a 40%-ot, mert az már rontja a tömörítés hatékonyságát és növeli a silózás veszteségét.

A fóliahengerbe nemcsak szecskázott, hanem bálázott zöldtakarmány is erjeszthető. A bálák szögletesek és hengerbálák egyaránt lehetnek. Amíg a hengerbálákból csak egy sor, addig a szögletes bálákból – a bála méretétől függően – egymás mellett és fölött 2–2 bálasor is elhelyezhető a fóliahengerben. Amikor bálázott zöldtakarmányt silóznak ezzel a technológiával, a fóliahengert egy hidraulikus berendezéssel szétfeszítik, majd amikor a bálák a fóliában elhelyezésre kerültek, a hidraulikát kikapcsolják, és a fólia a bálákra feszül. A silózandó növény szárazanyag-tartalmát illetően a bálás technológia esetében is a szecskázott anyagnál írottak az irányadóak.

Hasonlóképpen az ideiglenes silók közé kell sorolni azokat a bálasilókat is, amelyeket 35–40% szárazanyag-tartalomig fonnyasztott zöldtakarmányból készítenek, majd bálánként külön-külön fóliával becsomagolnak. A csomagolást 0,02–0,03 mm vastagságú fóliával, 25–45 t/óra teljesítményű bálacsomagoló gépekkel végzik. Amennyiben a bálákat hosszabb időn át (kb. egy évig) kívánjuk tárolni, úgy a csomagolás 6–8 rétegű legyen. Az erjesztés biztonsága növelhető, a szilázs minősége javítható, ha valamilyen jó hatású tartósítószert is használunk.

Állandó silók

Az állandó silók tartós fallal körülvett erjesztőtartályok, amelyekben kisebb veszteséggel, jobb minőségű szilázs készíthető, mint az ideiglenes silókban. Típusuk szerint lehetnek falközi silók és toronysilók.

Falközi silók. Oldalfaluk többféle anyagból (beton, fa, fém) is készülhet. Méreteiket a napi szilázsfelhasználás és a betakarításhoz rendelkezésre álló gépi kapacitás határozza meg. A túlméretezett silók megtöltése elhúzódik, ami növeli a veszteségeket. Az a kívánatos, hogy a siló megtöltése 3–5 nap alatt befejeződjön vagy ha ez nem teljesíthető, úgy a besilózott takarmány magassága naponta legalább 0,6–0,8 m-rel növekedjen. Az áthajtós falközi silók készülhetnek előre gyártott panelekből is. Ennek az az előnye, hogy a siló méretei szükség szerint változtathatók.

A falközi silók egy változata a háromoldalú magas siló. Ezek előnye az áthajtós falközi silókkal szemben az, hogy miután a szállító járművek nem hajtanak be a silóba, kisebb a földszennyezés felhordásának veszélye. A szállító járművek ennél a silótípusnál a siló előtti betonozott területre billentik a zöldtakarmányt, ahonnan azt a totólappal ellátott tömörítő traktor juttatja a silótérbe. A háromoldalú silók magassága az 5 m-t is elérheti, ami segíti a takarmány jó tömörödését.

A takarmány földdel való szennyeződése úgy is megakadályozható, hogy a siló mellé vagy két siló közé rakodóutat építenek.

Toronysilók. A toronysilók a horizontális silókkal szemben számos előnnyel rendelkeznek. Ezek közül kiemelendő, hogy gyakorlatilag teljesen anaerob módon lezárhatók, amiből következően a falközi silóknál kisebb veszteséggel tartósíthatók bennük a takarmányok. A toronysilókban a közepesen és a nehezen erjeszthető takarmányok is jó eredménnyel silózhatók. A toronysilók lehetővé teszik a silózás minden folyamatának – beleértve a szilázsnak az állatok elé történő kijuttatását is – a gépesítését.

Ezzel szemben a toronysilók hátrányai között kell említeni, hogy a beruházás költségei többszörösen meghaladják a falközi silókét. Hátrányuk az is, hogy csak előfonnyasztott takarmányok erjeszthetők bennük.

A toronysilókat az ürítés módja szerint két csoportba, alsó és felső ürítésű silókra lehet felosztani.

Az alsó ürítésű tornyok fémből készülnek. Belső felületüket üvegzománc vagy poliuretán hab borítja, részben korrózióvédelem szempontjából, másrészt azért, hogy ez is segítse a takarmányoszlop lefelé csúszását. A takarmány kitermelését a torony alján elhelyezett maró-szállítólánc végzi.

Az alsó ürítésű tornyokba 40–45%-nál kisebb szárazanyag-tartalmú zöldtakarmány nem silózható, mert az olyan mértékben tömörödne, hogy kitermelése a silóból megoldhatatlan feladattá válna. Alkalmasak viszont ezek a tornyok nedvesen betakarított szemes kukorica tartósítására is.

A takarmányt a torony oldalán elhelyezett csövön át egy dobóventilátor juttatja a silóba. Az alsó ürítésű tornyok egy időben üríthetők és tölthetők, ezért kihasználtságuk a felső ürítésű tornyokhoz képest akár másfélszeres is lehet. Hátrányos tulajdonságukként kell viszont említeni, hogy a kitermelő berendezésnek kicsi a teljesítménye (1,5–1,6 tonna óránként), továbbá, hogy 6 m-nél szélesebb, illetve 16–18 m-nél magasabb tornyok a kitermelő berendezésre nehezedő nagy nyomás miatt ebből a típusból nem építhetők.

A felső ürítésű silótornyok az előbbieknél nagyobbak, főleg szélesebbek. Ezeknél ugyanis a kitermelő berendezés a takarmányoszlop tetején helyezkedik el, így nem nehezedik rá a takarmányoszlop súlya, mint az alsó ürítésű tornyoknál. Anyaguk lehet fém vagy beton. Töltésük ezeknek is a torony oldalán található csövön keresztül, dobóventilátorral történik. Az ürítés végezhető a torony külső oldalán vagy a torony közepén elhelyezett ejtőcsövön át.

Egyes típusoknál a torony közepén húzódó ejtőcsövet magából a takarmányból képezik ki. A szilázs kitermelését a takarmány tetején körbejáró csigás vagy maróláncos szerkezet végzi. Ezek teljesítménye nagyobb (4–10 tonna óránként), mint az alsó ürítésű berendezéseké. A felső ürítésű tornyokba is csak 40–45% szárazanyag-tartalomig előfonnyasztott takarmány silózható. Tekintettel nagyobb térfogatukra, a felső ürítésű tornyok egységnyi térfogatra jutó beruházási költsége kisebb az alsó ürítésű tornyokénál.

A silózás gyakorlati végrehajtása

Attól függően, hogy az erjedés milyen hőmérsékleten zajlik le, az erjedésnek két alaptípusát: hideg- és melegerjesztést különböztetünk meg. Bár a két erjedéstípus között nincs merev hőmérsékleti határ, hidegerjesztésről akkor beszélünk, amikor a hőmérséklet a silóban a 40 °C-ot nem haladja meg. Melegerjesztést akkor valósítunk meg, amikor a szilázs hőmérséklete 40 °C felett van.

A hidegerjesztés gyakorlata

A silóban kialakuló hőmérsékletet a tömörítés mértékével tudjuk szabályozni. A takarmány tömöríthetőségét a szárazanyag-, illetve a nyersrosttartalom, valamint a szecskaméret határozzák meg. A szilázs hőmérsékletét a silózás idején uralkodó hőmérséklet is befolyásolja. Az ideális az lenne, ha a siló hőmérsékletét 15–25 °C között tudnánk tartani. A 25 °C feletti hőmérséklet ugyanis – egyéb feltételek megléte esetén – a koli-aerogenes csoport mikrobáinak, a 30–32 °C-nál magasabb hőmérséklet pedig a klosztridiumok szaporodásának is kedvez. A siló tömörítését ezért a lehető leggondosabban kell végezni. Az erjesztés sikere szempontjából igen lényeges a szárazanyag-tartalom helyes megválasztása. Az ebben a tekintetben elkövetett hibát a többi feltétel optimális megteremtésével sem tudjuk teljes mértékben korrigálni. Erről a 7.1.2.5. fejezetben találhatók részletes adatok.

Az apró, egyenletes szecska nemcsak a tömöríthetőség szempontjából fontos, hanem azért is, mert a kisebb szecskahosszúság egyúttal nagyobb aktív felületet jelent a mikrobák számára. A szecskahossz rövidülésével ezért csökken az erjedési veszteség, és javul a szilázs minősége.

A kisebb szecskahosszúság a silókukorica esetében azzal, hogy a szecskahosszúság rövidülésével csökken az ép szemek aránya a szilázsban, javítja a táplálóanyagok emészthetőségét. A silókukorica esetében mind az erjedési eredményeket, mind az emészthetőséget még tovább javítja a zúzókosár használata (7.9. táblázat).

7.9. táblázat. A zúzókosár alkalmazásának hatása a silókukorica-szilázs táplálóanyagainak emészthetőségére (Schmidt és mtsai, 1985)

A szecskahosszúság csökkenése az erjesztés szempontjából ugyan kedvező, a szilázs strukturális hatékonysága viszont fokozatosan romlik. Amennyiben a takarmányadag legalább 2–3 kg szénát tartalmaz, a szilázs szecskahosszúsága nem befolyásolja lényegesen a bendő működését. Ilyen esetben a szecskahosszúság akár 8–10 mm is lehet.

Fontos, hogy a silózás befejezése után a siló lezárásra kerüljön. A lezárás védi a silót a levegő és a csapadék behatolásától és egyúttal megakadályozza, hogy a felső takarmányréteg fellazuljon. A lezárás legjobban műanyag fóliával, továbbá a fóliának egy 15–20 cm-es földréteggel vagy szalmabálákkal történő terhelésével oldható meg. Több üzemben szalmával vagy szalmaszecskával végzik a „zárást”. Ez sem a csapadék, sem a levegő behatolásától nem véd még akkor sem, ha a szalmaszecskaréteget valamilyen gyorsan csírázó maggal vetik be.

A nem vagy nem megfelelően lezárt siló felső 30–60 cm-es rétege elrothad, etetésre alkalmatlanná válik.

A melegerjesztés

A zsombolyázás néven ismert melegerjesztés igen jelentős táplálóanyag-vesztesége következtében szinte teljes egészében kiszorult az erjesztés gyakorlatából. A magas hőmérsékletet úgy érik el, hogy a takarmányt laza halomba rakják össze, és a tömörítést csak akkor végzik el, amikor a takarmány hőmérséklete a légzés következtében 40 °C fölé emelkedett. A termofil tejsavtermelő baktériumok hatására intenzív tejsavas erjedés játszódik le. A takarmány zsírsav-összetétele ezért kedvező, a szárazanyag-veszteség azonban az intenzív légzés következtében meghaladhatja a 20%-ot is. Csökken a takarmány fehérjeértéke is, mert a tartós hőhatás miatt a fehérje egy része denaturálódik.

A szemes kukorica tartósítása erjesztéssel

Az energiaáraknak az utóbbi másfél évtizedben bekövetkezett rohamos növekedése sok üzemet indított arra, hogy a szárítás helyett erjesztéssel tartósítsa szemes kukorica termését vagy annak egy részét. A jelentős energiamegtakarításon túl előnye még az erjesztéses tartósításnak, hogy így mód nyílik a csutka, sőt a csuhélevelek takarmánykénti felhasználására is. További előnye még az erjesztésnek, hogy nem károsítja a kukorica fehérjéjének biológiai értékét, ami a szárítás esetében sajnos gyakran előfordul. A teljesség érdekében azonban azt is meg kell említeni, hogy az erjesztett kukorica nem szállítható, ezért nincs kereskedelmi értéke. A baromfifajok takarmányozásában technológiai okok miatt nem tudjuk használni, és a sertések takarmányozásában is csak ott használható fel technikai gond nélkül, ahol a telepeken nedves etetést folytatnak.

A kukoricát erjeszthetjük szeme skukorica,kukoricadara,csöveskukorica-dara (a szemeket és az egész csutkát tartalmazó dara), szem-csutka keverék (CCM, amely a szemeket és a csutka finomabb, hegyesedő részét tartalmazza) és a teljes kukoricacsövet tartalmazó csuhéleveles csőzúzalék vagy-dara formájában. A szemes kukorica erjesztésekor ugyanazok a mikrobiológiai és biokémiai folyamatok játszódnak le, mint a szálastakarmányok silózásakor. A kukoricaszemek csak kevés erjeszthető szénhidrátot tartalmaznak, mert az a biológiai érés során keményítővé polimerizálódik. Minthogy a szemes kukoricában kevés pufferhatású anyag található, ez a kis erjeszthető szénhidrátkészlet is elegendő stabil erjesztett termék előállításához.

Ahogy a szálastakarmányok esetében, úgy a szemes kukoricánál is lényeges a legkedvezőbb szárazanyag-tartomány megválasztása az erjesztéshez. Ez a tartomány attól függ, milyen típusú siló áll a tartósításhoz rendelkezésre. Amikor horizontális silóban erjesztünk, amelyet nehéz légmentesen lezárni, nagyobb mennyiségű tejsavra van szükség a stabil termék előállításához. Kielégítő stabilitásra 1,4–1,6% eredeti anyagra vonatkoztatott összes savtartalom esetében számíthatunk. Az ennyi szerves savat tartalmazó szilázs pH-ja 4,4–4,5. A szükséges 1,4–1,6% szerves sav termelődése akkor várható, ha a kukoricát 36–38% nedvességtartalommal silózzuk be (7.10. táblázat). Ennél kisebb nedvességtartalom kevesebb szerves savat, magasabb pH-értéket eredményez, ami lehetővé teszi, hogy a nem kifogástalanul lezárt silóban az élesztők és a penészek folyamatosan szaporodjanak. Az ilyen siló megbontását követően intenzív utóerjedés indul be a takarmányban.

7.10. táblázat. A víztartalom hatása az erjesztett kukorica pH-értékére és szervessavtartalmára (Gross, 1978)

Amikor a szemes kukoricát légmentesen zárható toronysilóban erjesztjük, a betakarítás kori nedvességtartalom 30% alatti is lehet. A felső ürítésű tornyok – a Neuro típusú tornyok kivételével – kevésbé alkalmasak a szemes kukorica tartósítására, mint az alsó ürítésűek. Az intenzív tömörítés és a tartós anaerob körülmények a fóliahengeres silózási technológia esetében is lehetővé teszik, hogy az utóerjedés veszélye nélkül 30%-nál kisebb nedvességtartalommal végezzük a silózást.

A kukorica betakarítás kori nedvességtartalmát a kukorica genotípusa is befolyásolja. A táplálóanyagok szemekbe történő beépülésének üteme ugyanis hibridként eltérő. Az egyes hibridek különböző nedvességtartalomnál érik el a fiziológiai érettség állapotát. A túl nagy nedvességtartalommal végzett betakarítás egyes hibridek esetében azzal a veszéllyel jár, hogy még nem épült be valamennyi táplálóanyag a szembe, ezért a korai betakarítással veszteség ér bennünket. A kukoricát szemesen csak toronysilókban szabad tartósítani. Horizontális silóban történő erjesztés esetén a kukoricát a silóba tárolás előtt darálni kell. Eredménnyel tömöríteni csak darált kukoricát lehet.

Tekintettel arra, hogy a szemes kukorica táplálóanyag-tartalma lényegesen nagyobb a szálastakarmányokénál, a szemes kukorica erjesztésekor különösen fontos a tartósítási veszteségek csökkentése.

Nedves kukorica, CCM, csöveskukorica-dara, illetve csuhéleveles csődara erjesztésekor a következő veszteségekkel kell számolni:

Légzési veszteség

0,5–1,0%

Erjedési veszteség

7,0–8,0%

Felületi és szélveszteség

0,5–2,0%

Utóerjedési veszteség

1,0–2,0%

Összesen

9,0–13,0%

Optimális nedvességtartalom, megfelelő minőségű őrlés, jó tömörítés és gondos zárás esetén a veszteség mindössze 8–9%. Gondatlan munka, valamint hiányos technikai felszereltség közepette a veszteség a 13%-ot számottevően meg is haladhatja.

Toronysilóban végzett erjesztés esetén a veszteség kisebb. Attól függően, hogy a nedvességtartalom mennyivel van 30% alatt, az összes veszteség 5–7% között változik.