Ugrás a tartalomhoz

A takarmányozás alapjai

Bokori József, Gundel János, Herold István, Kakuk Tibor, Kovács Gábor, Mézes Miklós, Schmidt János, Szigeti Gábor, Vincze László

Mezőgazda Kiadó

A takarmányok tartósítása szárítással

A takarmányok tartósítása szárítással

A szárítás hosszú évszázadokon át a takarmányok – közülük is elsősorban a szálastakarmányok – tartósításának kizárólagos módja volt. Ezt egyszerűségének és szerény technikai igényének köszönhette. A szénakészítés módszerei évszázadokon át alig változtak. A fejlődést a kézimunkaerő megfogyatkozása és a gépesítés rohamos fejlődése indította el. A szárítás mint konzerválási eljárás, hosszú időn át a szálastakarmányokra korlátozódott. A gabona-betakarítás technológiájában az utóbbi évtizedekben bekövetkezett változás (kombájnnal végzett betakarítás) nyomán azonban a szemestakarmányok szárítása is széles körben elterjedt.

A szálastakarmányok szárítása

A szénát az arra alkalmas zöldtakarmányokból szárítással készítjük. Szénakészítésre csak a vékonyabb szárú, kisebb szárcsomójú növények, mindenekelőtt a fű és a pillangós zöldtakarmányok alkalmasak. A csalamádéféléket elsősorban vastag szárúknál fogva nehéz kiszárítani, de nehezíti a szárításukat az is, hogy csomóik tájékán nyirkosak maradnak, a kazalban megpenészednek.

A szénaszárításhoz kezdetben kizárólag csak a napenergiát használták, napjainkban azonban már olyan szénakészítési technológiák is léteznek, amelyek esetében a növények szárításához a napenergia mellett egyéb energiát (olaj, gáz, mezőgazdasági melléktermékből származó) is felhasználnak (előmelegített vagy meleg levegővel történő szárítás), de ismertek olyan szárítási eljárások, amelyek során napenergiára egyáltalán nincs szükség (forró levegős gyorsszárítás). Korábban azon az alapon, hogy a szárítás kizárólag csak napenergiával vagy egyéb energiával történt, természetes és mesterséges szárítást különböztettek meg. Ma már nem használjuk ezt a felosztást, mert némely technológia besorolása vitára adhat okot.

A kaszálást általában virágzás elején kezdjük, feltéve, hogy azt néhány napon belül be is tudjuk fejezni. Amikor nagy területről vagy szűkös gépparkkal kell a szénát betakarítanunk, úgy a pillangósokat zöldbimbós állapotban, a füvet pedig akkor kezdjük kaszálni, amikor bugája, illetve kalásza még hasban van. Ellenkező esetben az utoljára letakarított táblák növényzete időközben elvénül. A későn betakarított zöldtakarmány nagy tömeget ad ugyan, emészthető táplálóanyag-hozama azonban jóval kisebb a korábban betakarított szénáénál. A virágzás időpontjától függetlenül azonnal kezdjük meg a kaszálást, mihelyt a növény alsó levelei száradni kezdenek. A takarmányt a szárítás során tetemes – jó esetben is 20–25% – veszteség éri. A veszteség a következő okokra vezethető vissza:

  • Légzési veszteség. Kaszálás után a növény egy ideig még tovább él, a sejtlégzés még folytatódik. Minthogy kapcsolata a talajjal már megszűnt, táplálóanyag-utánpótlásra, szintézisre már nem képes. Anyagcsere-folyamatai ilyenkor már disszimilatív jellegűek. A növény élettevékenysége addig tart, amíg nedvességtartalma meg nem közelíti a légszáraz állapotot, bár a légzés intenzitása 35–40% nedvességtartalom alatt jelentősen csökken. A légzés miatt bekövetkező táplálóanyag-veszteség 10–15%-ra tehető.

  • Kilúgzási veszteség. A napokig renden száradó növény megázhat, kilúgozódhat. A csapadék a fehérjék (szabad aminosavak) 15–20%-át, a szénhidrátok 20–30%-át, az ásványi anyagok 40–50%-át is kioldhatja. Csapadékos időjárás, megújuló esőzés esetén a széna teljesen tönkremehet (elrothadhat).

  • Levélpergési veszteség. A megszáradt levelek egy része a forgatás, a felszedés és a kazalrakás során letöredezik, elszóródik. Különösen a pillangós takarmányokat érheti így tetemes veszteség. Leveleik, amelyekben a teljes táplálóanyag-készlet 60–70%-a koncentrálódik, igen hajlamosak a pergésre. Az így bekövetkező veszteség jó esetben is 10–20%-ra tehető.

  • Erjedési veszteség. A széna a kazalban erjedésen megy át. Ennek mértékét a víztartalom határozza meg. A kívánatosnál korábban, nagyobb nedvességtartalommal kazlazott széna jó táptalaja a mikroorganizmusoknak. Gyorsan szaporodnak rajta, táplálóanyagainak egy részét elbontják. Az erjedési veszteség kedvező esetben is 3–7%-kal csökkenti a táplálóértéket. Meg kell azonban jegyezni, hogy az erjedési veszteség címszó alatt összefoglalt veszteség nemcsak mikrobás működés következménye, hanem a kazalban folytatódó légzés által okozott veszteség is benne foglaltatik.

  • Az emészthetőség csökkenése. A szárított takarmány táplálóanyagainak emészthetősége kisebb a zöldtakarmányénál. Az emészthetőség csökkenésének elsődleges oka a vízveszteséggel (dehidratálással) együtt járó denaturálódási folyamat, amelyet még a legkíméletesebb szárítás, a forró levegős gyorsszárítás folyamán sem lehet elkerülni.

A rosszabb emészthetőség másik oka a széna bemelegedése a kazalban. A tartós felmelegedés a szénában szabad szemmel is látható barnulást okoz, ami a takarmányban lévő cukrok karamellizálódásának a következménye. A hosszú ideig tartó bemelegedés a legnagyobb veszteséget a fehérje denaturálásával idézi elő. Hatására a fehérje emészthetősége 30–50%-kal is csökkenhet. A széna így összességében további 10–15%-kal kevesebb emészthető táplálóanyagot tartalmaz egységnyi szárazanyagban, mint az eredeti zöldtakarmány.

Karotinveszteség. A zöldtakarmány karotintartalma részben a levegő oxigénjének, részben a növény karotináz enzimének hatására jelentősen, mintegy 25–35%-kal csökken a szárítás folyamán. A karotinlebomlás a szénatárolás során a kazalban, illetve a bálákban is folytatódik. Ennek következtében a széna karotintartalma hosszabb (8–10 hónapos) tárolás alatt 20–30 mg/kg értékére is lecsökkenhet, ami a zöldtakarmány eredeti karotintartalmához képest 70–80%-os veszteséget jelent.

Renden szárítás

A renden szárítás során a zöldtakarmányt a szántóföldön vagy a réten rendre vágva szárítjuk egészen addig, amíg szárazanyag-tartalma a kazalozhatóságot vagy a bálázhatóságot lehetővé nem teszi. Eredményessége nagyban függ az időjárástól. A renden szárított szénát tetemes veszteség éri. Különösen jelentős a napsugárzás okozta karotinveszteség, de a pergési és csapadékos időben a kilúgzási táplálóanyag-veszteség is.

Attól függően, hogy a már megfelelő szárazanyag-tartalmú szénát milyen módszerrel takarítjuk be, a renden szárításnak több változata alakult ki.

Hagyományos renden szárítás. Ma már csak ritkán, inkább csak a kisüzemekben készítenek ezzel a módszerrel szénát. Ennek alapvető oka, hogy igen jelentős a kézimunkaerő-szükséglete. A növényzetet lehetőleg a száradást elősegítő szárzúzó, szársértő kaszálógéppel vágják szőnyegrendre. A pillangósok betakarítására a szársértős rendszerű tárcsás-rotációs kaszákat célszerű használni, míg a gyepek levágására a talajfelszín egyenetlenségeihez jobban alkalmazkodó dobos-rotációs kaszák az alkalmasabbak. A régebbi típusú alternáló kaszákkal inkább a pillangós zöldtakarmányokat vágjuk. A pillangós zöldtakarmányokat egy napig fonnyasztják, majd a szőnyegrendre kaszált növényt sodratba gyűjtik. A sodrat kialakításával az a célunk, hogy csökkentsük a szár és a levélzet száradásának üteme közötti különbséget. A jól elkészített sodratban ugyanis a pillangós zöldtakarmányok levélzete zömmel a sodrat belsejébe, a szárrészek pedig inkább a sodrat felszíni részére kerülnek. A levelek és a szárrészek száradási ütemének közelítése csökkenti a levélpergésből származó táplálóanyag veszteséget.

A sodratot száraz talajviszonyok és meleg, száraz időjárás esetén forgatni szükségtelen, a szőnyegrendre kaszált és nem rendsodrózott pillangós szénát viszont egyszer-kétszer megforgatjuk. Ha a száradás idején nagyobb mennyiségű csapadék éri a takarmányt, a sodratot szét kell szedni, majd miután a takarmány megszikkadt, a rendsodrást meg kell ismételni. Amikor a rendkezelés géppel történik, napjainkban már nem – vagy csak ritkán – végeznek rendsodrózást, mert az számottevően szennyezi porral a takarmányt, azon kívül a késve végzett rendsodrózás jelentős levélpergéssel jár.

Fűfélék esetében a szőnyegrendet a kaszálást követően a gyors és egyenletes száradás érdekében esetleg naponta többször is meg kell forgatni. A rend kezelése – szőnyegrend szétterítése, forgatása – a nagy táblákon ma már gépekkel történik. Erre a célra többféle művelet elvégzésére alkalmas rendkezelő gépek állnak rendelkezésre (7.3. ábra).

7.3. ábra - A rendkezelő gép munkaműveletei

kepek/7.3.png


Amikor a széna nedvességtartalma 30%-ra csökken, boglyákba gyűjtjük, majd néhány napi szikkadás után a boglyákat a szérűbe szállítjuk és ott petrencékbe rakjuk. Kazalba rakását akkor kezdjük meg, amikor a petrencék belsejében már nem meleg, legfeljebb langyos a széna. A széna nedvességtartalma a kazalba rakáskor ne legyen 18–22%-nál nagyobb.

A kazlat minden pontján egyenlő tömörségűre készítsük, ellenkező esetben helyenként – egyes gócokban – megpenészedhet benne a széna. A kazlat rakás közben felfelé haladva magasságának 1/3-ig fokozatosan szélesítjük, majd ettől kezdve keskenyebbre rakjuk.

Így ugyanis kevésbé ázik be. Tetejét szalmával fedjük, majd sodronyköteleken függő súlyokkal leterheljük. Ez is védi a kazlat a beázástól.

Renden szárított széna betakarítása. Az üzemekben ma már nem áll annyi kézimunkaerő rendelkezésre, amellyel a széna boglyákba rakása elvégezhető lenne, ezért a szénát – miután az a kazalozhatósághoz vagy bálázhatósághoz szükséges szárazanyagot a renden elérte – gépi eszközökkel, rendfelszedő pótkocsival, bálázógépekkel vagy petrencekészítő gépekkel takarítják be.

Rendfelszedő pótkocsival történő betakarítás esetén a munkát akkor kezdhetjük el, amikor a széna nedvességtartalma nem több 18–22%-nál. A rendfelszedő pótkocsi vezéreltujjas felszedő-berendezésével a renden fekvő szénát felszedi, egyes típusoknál fel is szeleteli, ami megkönnyíti a széna további kezelését. A rendfelszedő kocsik által okozott mechanikai veszteség a réti széna esetében minimális, a pillangós szénáknál fellépő levélpergési veszteség azonban meghaladhatja a 10%-ot.

A rendfelszedő kocsik rakományukat egy fogadó- és adagolóberendezésbe ürítik, ahonnan azt felhordó elevátor vagy mindent-felhordó szalag juttatja a kazalra.

A renden száradt széna bálázásos technológiával is betakarítható. A hagyományos kisbálakészítő gépekkel 15–30 kg tömegű szögletes bálák nyerhetők. A betakarítás kori nedvességtartalom kisbálás technológia esetében attól függ, hogy van-e lehetőség a bálák utószárítására. Ha a szárításra nincsen lehetőség, akkor bálázni csak a 18–23% nedvességtartalmú szénát szabad. Amennyiben az utószárítás lehetősége adott, úgy már a 25–30%-os nedvességtartalmú széna is bálázható. Az utószárítást legjobb szellőztetéses szénaszárító berendezéssel végezni.

Az utóbbi években elterjedtek a nagybálakészítő gépek is a mezőgazdasági üzemekben. Ezekkel jelentősen növelhető a betakarítás teljesítménye. A bálák tömege – a bálázó típusától függően – 300–700 kg között változik. A bálák lehetnek henger vagy szögletes formájúak. A pillangós szénafélék betakarításakor hengeres bálák esetén nagyobb a levélpergés, mint szögletes bálák készítésekor. Ugyanakkor a hengeres nagy bálák előnye, hogy a szántóföldön, illetve a szérűn kevésbé áznak be, jobban lepereg róluk az eső, mint a szögletes nagybálákról. Ez utóbbiak előnye viszont, hogy könnyebben kazalozhatók. Az elterjedtebbek a körbálázó gépek (7.4. ábra). A bálaképzés módja szerint ezek lehetnek sodorva vagy göngyölve bálázók. Használatos a változó (sodorva bálázó) és az állandó (göngyölve bálázó) préskamrájú bálázó elnevezés is.

7.4. ábra - A Hesston 5800 hengeres nagybálázó gép működési vázlata (Gáts és mtsai, 1981)

kepek/7.4.png


A bálaképzés módja egyúttal a gép felhasználási körére is utal. A sodorva bálázókkal csak réti szénát és szalmát tanácsos bálázni. Lucernaszéna bálázására csak a göngyölve bálázó géptípusok alkalmasak. 20% szárazanyag-tartalmú lucernaszéna bálázásakor a levélpergésből következő mechanikai veszteség azonban még ennél a géptípusnál is eléri a 10–12%-ot. A levélpergésből származó veszteség akkor lenne érdemlegesen csökkenthető, ha a bálázást már 28–33% nedvességtartalom elérésekor el lehetne végezni. Ilyen nedvességtartalmú zöldlucernából készített bálák azonban a légzés miatt erősen bemelegszenek, ami számottevő táplálóanyag-veszteséggel jár. Tovább csökkenti a takarmány értékét, hogy a bálák belseje gyakran penészes. A 28–33% nedvességtartalommal bálázott széna bemelegedése a bálák szárításával csökkenthető vagy akár meg is akadályozható. Ehhez bálaszárító berendezésre van szükség. Kísérleti jelleggel már több ilyen berendezés működik az országban. Ezekben a felállított bálákba levegőt fuvatnak. Azért, hogy a befújt levegő a bálákat minél jobban átszellőztesse, a bálák tetejére fémből készült fedelet tesznek. Ahhoz, hogy bálák nedvességtartalmát 33–35%-ról 14%-ra csökkentsük kb. 48 órán át kell a bálákat folyamatosan szárítani. 24 órás szárítás után célszerű a bálákat megfordítani. Szárításra a laza, azaz az állandó préskamrájú (göngyölve bálázó) gépekkel készült bálák alkalmasabbak.

Segíthető a bálák száradása olyan módon is, hogy a garmadába rakott bálákat műanyag fóliával letakarjuk, majd az így kialakított sátorba folyamatosan levegőt fúvatunk, amely levegő eltávolítja a bálák közötti térből azt a nagy páratartalmú levegőt, amely a bálákból kilépő nedvesség következtében alakult ki. A bálák kisebb mértékű bemelegedése ennél a módszernél elkerülhetetlen. A nagyobb melegedés elkerülése érdekében a bálázás kori nedvességtartalom ebben az esetben ne legyen nagyobb 25%-nál. A bálák kiszáradásához ennél a módszernél kb. 1 hetes szellőztetésre van szükség.

A bálák penészedése fungicid hatású tartósítószerek (pl. propionsav) használatával előzhető meg. Ezeket vagy a bálázást közvetlenül megelőzően a renden levő zöldtakarmányra célszerű rávinni vagy a bálázógépre szerelt adapter segítségével lehet a zöldtakarmányra juttatni. A dózis függ a fonnyasztott anyag nedvességtartalmától, valamint a széna várható tárolási idejétől. Propionsav esetében a szükséges mennyiség 0,2–0,5% között változik.

Jó minőségű széna készíthető fonnyasztott zöldtakarmányból petrencéző kocsi segítségével is. Elsősorban fűszéna betakarításához használják. E módszerrel jelentősen csökkenthető a gépigény, a kézierő pedig teljesen kiküszöbölhető. A gép rendfelszedője felveszi a tarlóról a fonnyasztott takarmányt, majd aprítókéses dobóventilátorral a petrencetérbe fújja. Ebben a takarmány megülepszik, és megkapja a szögletes petrence alakját. Egyes típusoknál hidraulika is segíti a tömörítést. Ezután a takarmányt a petrencéző kocsi a tábla szélére szállítja és ott lerakja. Amikor a petrencék szárazanyag-tartalma megközelíti a légszáraz állapotot, speciális szállítókocsival vagy leszerelt felépítményű petrencéző kocsival a szérűre szállítják őket. Csupán egy gépkezelő szükséges ehhez a módszerhez. A felelőssége nagy, hiszen ő irányítja a kocsi szakszerű megtöltését is.

A zöldtakarmány ezzel a módszerrel csak 25%-os víztartalomig takarítható be biztonságosan és elfogadható veszteséggel. Ennél nagyobb nedvességtartalom esetén jelentős a petrencék bemelegedése és ezzel együtt a táplálóanyag-veszteség, továbbá nem zárható ki a penészedés veszélye sem. A szérűn szalmasüveget kell a petrencék tetejére készíteni a beázás megakadályozása céljából, ellenkező esetben nagy lesz a tárolási veszteség. A módszer terjedését elsősorban a berendezés költséges volta nehezíti, de hozzájárul az is, hogy a nem kellően lefedett petrencékben a téli csapadék nagy kárt tehet. Nagyobb állatállomány esetében a petrencék sok helyet foglalnak el a szérűben.

Állványos szárítási módok

Az állványos szárítási eljárásokat a csapadékos éghajlatú északi országokban (pl. Finnország, Svédország, Norvégia), valamint a hegyvidéki gyepekkel rendelkező országokban (pl. Svájc, Ausztria) használták kiterjedten az elmúlt évtizedekben. Jelentős kézimunkaigényük következtében ezekben az országokban is visszaszorulóban vannak. Három változatuk: a finn nyárs, a svéd állvány, valamint a szénaszárító gúla ismert. Hazánkban ez utóbbi volt használatos a korábbi években. Napjainkban már csak elvétve találkozunk a szénaszárításnak ezzel a módszerével.

A finn nyárs földbe ásott, kihegyezett farúd, amelynek furatain pálcákat szúrnak keresztül és erre rakják az előfonnyasztott zöldtakarmányt. A svéd állvány egymástól 3–3,5 méter távolságra földbe ásott oszlopokból és ezek között több sorban kifeszített acélhuzalból vagy összekötő rudakból áll, amelyekre az előfonnyasztott takarmány kerül. A szénaszárító gúla 2–2,5 m-es rudakból álló háromlábú állvány, amelyet 2 sorban rudak kötnek össze, amelyekre a fonnyasztott takarmányt elhelyezik.

Az állványos módszerekkel jobb minőségű széna készíthető mint renden és kisebb az eljárás táplálóanyag-vesztesége is a renden szárításénál, ami arra vezethető vissza, hogy a csapadék az állványon elhelyezett zöldtakarmányban kevesebb kárt tesz mint a renden levőben.

Szellőztetéses szénaszárítás

Több változata alakult ki és terjedt el a gyakorlatban. Megvalósítható kazalban, szárító-tároló pajtában, toronyban, szekrényes vagy aknás szárítóban. Történhet a szárítás hideg, előmelegített vagy meleg levegővel.

Szellőztetéses szárítás kazalban. A ventilációval működő szellőztetéses eljárások a II. világháború után terjedtek el Európában. Beruházási és üzemelési költségeik jelentősek, de megtérülnek. Főbb előnyeik a hagyományos szénaszárítási eljárásokkal szemben a következők.

  • Jórészt függetlenek az időjárástól. A szántóföldön csak a fonnyasztást végezzük, a szárítást rendszerint fedett, színszerű szárítóberendezésen fejezzük be.

  • Jóval kisebb kilúgzási, pergési és erjedési veszteség éri a takarmányt. Amikorra levelei peregni kezdenének, már a kazalban van.

  • Csökkentik a bemelegedés és az öngyulladás veszélyét.

  • Emészthető fehérjében és karotinban gazdagabb, nagyobb táplálóértékű széna készíthető velük. A szellőztetéssel szárított szénának 20–30%-kal nagyobb az energia- és fehérjetartalma, közel két-háromszor nagyobb a karotintartalma a renden szárított szénáénál.

  • A takarmány hamar lekerül a tábláról, a következő növedék így egyenletesebben és gyorsabban nőhet, évente így eggyel több kaszálás nyerhető.

Magyarországon az 1960–1980 közötti években a Vámosi-féle hideg levegős szellőztetéses szénaszárító rendszerek terjedtek el.

A működő berendezések száma napjainkig számottevően csökkent, ami a nagybálás szénakészítés fokozatos térnyerésére vezethető vissza. A csökkenés a kazalszárító berendezéseket érintette, ugyanakkor a szellőztetéses elv alapján működő szénaszárító pajták száma a nagy beruházási költségre visszavezethetően csak lassan növekszik.

A Vámosi-féle hideg levegős szénaszárító berendezések fő részei: a központi légcsatorna, a bemenőnyílásánál nagy teljesítményű axiális ventilátorral, a központi légcsatornához csatlakozó oldalsó légelosztó rendszer (fenékrácsozat), valamint a kazal szellőzőkürtőinek kialakítására szolgáló dugók. A ventilátor a levegőt a központi légcsatornán, az oldalsó légelosztó rendszer hézagain és a szellőzőkürtőkön át a kazalba nyomja. A kazalon áthaladó levegő a takarmányt átszellőzteti és szárítja. E szárítóberendezések három- és egykürtősoros (dugósoros) rendszerben készülnek (7.5. ábra). Az előbbi hét, az utóbbi öt méter széles kazal építését teszi lehetővé.

7.5. ábra - A Vámosi-féle egydugósoros szellőztetéses szárítóberendezés vázlata

kepek/7.5.png


A háromdugósoros szénaszárító berendezés oldalsó rácspadozatának és légcsatornájának négyzet alakú nyílásaiba deszkából készített, mintegy 2,5 m hosszú, csonkakúp alakú dugókat illesztünk, amelyeket kazalrakás közben rendszeresen feljebb húzunk. A kazalban ezáltal szellőzőkürtők alakulnak ki. Az önsúlya következtében állandóan tömörödő széna megakadályozza a levegő elszökését a kazal alsó rétegein át.

A szárítóberendezést 35–40% víztartalomra fonnyasztott zöldtakarmánnyal, 3–4 részletben rakjuk meg. A 2,5–3 m vastag, mintegy 30–40 t takarmányt magukba foglaló rétegeket egyenként jól átszellőztetjük. Eközben ezek megülepednek és tömörödnek. Ezután rakjuk rá a következő réteget.

Az egydugósoros berendezésnek (7.5. ábra) több előnye van a korábbi (háromdugósoros) típussal szemben:

  • egyszerűbb felépítésű, házilag is elkészíthető,

  • 50–55% nedvességtartalmú lucerna is biztonságosan szárítható vele,

  • a kazlat két részletben, rövidebb idő alatt rakhatjuk meg rajta,

  • erőteljesebb átszellőztetést tesz lehetővé, meggyorsítja és egyenletesebbé teszi a száradást, csökkenti a széna helyenkénti (gócos) melegedését,

  • alkalmas a kisbálás széna szárítására is (7.6. ábra),

  • kétszer-háromszor kisebb létesítési és üzemeltetési költség terhel egységnyi mennyiségű szénát.

7.6. ábra - A Vámosi-féle egydugósoros bálaszárító berendezés vázlata

kepek/7.6.png


Az 50–55% nedvességtartalmú fonnyasztott zöldtakarmánnyal megrakott szárító, ventilátorát egy-két órás rövid szünetekkel éjjel-nappal mindaddig járassuk, amíg a széna nedvességtartalma 30% alá nem csökken. A szellőztetés hűvös, esős, párás időben sem szünetelhet! A 70% szárazanyag-tartalom beállta után már csak időnként – kizárólag köd- és páramentes időben – szellőztessünk. Ellenkező esetben nedvességgel telítjük a szénát ahelyett, hogy szárítanánk.

A kazalban végzett szárítás előmelegített levegővel is történhet. Az előmelegített levegős, kazlas szénaszárítás a hideg levegős szellőztetéses szénaszárítási eljáráshoz hasonló elven alapul. Az eltérés annyi, hogy a hideg levegő helyett a környezet levegőjénél 5–12 °C-kal magasabb hőmérsékletű, előmelegített levegőt fúvatunk a kazalba. A hűvös, csapadékos éghajlatú országokban és tájakon különösen jó segítséget nyújt e módszer a szénakészítéshez. Nem csökkenti számottevően a zöldtakarmány eredeti táplálóértékét, fehérjéinek emészthetőségét, karotintartalmát. Lehetővé teszi, hogy a lucernát már egynapi fonnyasztás után is kazalba rakjuk, hűvös, csapadékos, párás időben is kellő biztonsággal és eredményesen száríthassuk. Jórészt kiküszöböli az időjárás kockázatát is.

Szénakészítés toronyban. A szálas széna készítése (beszállítása, kazlazása, kazalból való kitermelése és kiosztása) sok munkával jár. E nehézségeken segít ez a módszer, mert a szénakészítést és a munkaszervezést megkönnyíti. A szecskázott széna készítésének több előnye van, melyeket Vámosi a következőkben foglalta össze:

  • egy idényben 3–4 kazal is készíthető vele,

  • kiküszöböli a kézi kazalrakást,

  • nagy nyomású axiális ikerventilátora lehetővé teszi az erősen tömörödő, szecskázott takarmány kellő átszellőzését,

  • levegő-előmelegítéssel kombinálva, a zöldtakarmány egynapi fonnyasztás után is szárítható benne,

  • a betakarítás, a betöltés és a kiosztás teljesen gépesíthető,

  • jóval kisebb létesítési költség terheli így a szénát, mint pajtában vagy színben tárolás esetén.

A szénaszárítás céljára gyártott toronyszárítóknak,szénatornyoknak több típusa (stabil, mobil, zárt, formázósablonnal készült oldalfal nélküli) alakult ki. A szénatornyok főbb funkcionális részei a következők:

  • nagy teljesítményű ventilátor, ami hideg vagy előmelegített levegőt fúj a toronyba,

  • vízszintes elhelyezésű befúvócső,

  • függőleges elhelyezésű központi légcsatorna,

  • töltőberendezés a fonnyasztott és szecskázott zöldtakarmány felső betárolására,

  • a tetőrész belsejében elhelyezett takarmányelosztó berendezés.

A szársértő kaszálógéppel rendre vágott zöldtakarmányt – akár forgatás nélkül – 24–48 óra alatt 35–50% nedvességtartalmúra fonnyasztjuk, majd járvaszecskázóval 10–15 cm szálhosszúságúra szecskázzuk, a helyszínre szállítjuk és a toronyba fúvatjuk. A betárolt szecska viszonylag nagy nedvességtartalma folytán jól tömörödik. A szénatornyot rétegesen, több részletben töltjük meg. Egy-egy réteg vastagsága ne haladhatja meg az 5–6 m-t. Minden réteget 5–6 napig szellőztessünk. Több torony esetén a betakarítást és betöltést tornyonként váltakozva, forgószínpad-szerűen, folyamatosan végezhetjük. A felsorolt előnyök ellenére hazánkban csak kevés szénaszárító torony található.

Szénaszárítás szellőztetéses szárító-tároló pajtában. A szellőztetéses szárítás veszteségét csökkenthetjük, ha a szellőztető berendezést pajta alatt vagy oldalfalakkal rendelkező épületben helyezzük el. Ha a szárítást oldalfal nélküli pajtában végezzük, akkor a szabadban álló Vámosi-kazalhoz hasonlóan dugókkal légcsatornákat (kürtöket) kell a szénában kialakítani. Oldalfallal ellátott pajta esetén nincs szükség légcsatornára, mert a szárítólevegő nem tud megszökni a takarmányból.

Előnye az eljárásnak, hogy szinte teljesen független az időjárástól, kiváló minőségű széna készíthető segítségével. Beruházási költségei ugyan tetemesek, ezek azonban a szénakészítés biztonságosabbá tétele és a széna kiváló minősége folytán megtérülnek. A munkaerő is jól kihasználható velük, mivel szinte teljes gépesítése megoldható.

A betakarításhoz és a betároláshoz pajtánként egy szársértő fűkaszára és két, ún. szeletelőkéses rendfelszedő rakodókocsira van szükség. A levágott zöldtakarmányt nagy felületű, laza szőnyegrendre terítjük, így rendkezelés nélkül is jól megfonnyad. Fél–egynapi fonnyasztással jó időben a 40–45% szárazanyag-tartalom elérhető. A pajtás szárításnál a betakarítást a már említett szeletelőkéses rendfelszedő kocsikkal végzik. Ezek a felszedett takarmányt 10 cm-es szeletekre vágják, ezzel megkönnyítik a gépi rakodást és a pneumatikus betárolást.

A szállítógép a zöldtakarmányt a betároló berendezés fogadó-, adagolóasztalára üríti, ahonnan harántszalag vezet a dobóventilátoros betároló fúvóberendezéshez. Ez a szecskát a teleszkópcsövű takarmányelosztóba juttatja, amely a pajtatető alá erősített sínen előre-hátra mozgatható, így vele a takarmány a pajtában egyenletesen elteríthető.

A szárító-tároló pajta 4–6 kamrából áll (7.7. ábra). A betakarítás folyamatossága érdekében egyidejűleg 2–3 kamrát célszerű tölteni. Kedvező időjárás esetén hideg, nyirkos időben előmelegített vagy meleg levegőt fúvatunk a rácspadlón át a betárolt takarmánytömeg belsejébe. A szellőztetéses szárító-tároló pajtában készített széna nyersfehérje-tartalma 20–24%, karotintartalma pedig 60–100 mg/kg. Az eljárás terjedését a tetemes beruházási költség nehezíti.

7.7. ábra - 1000 t befogadóképességű szárító-tároló pajta (Vámosi és Markovszky, 1985)

kepek/7.7.png


Meleg levegős kamrás szénaszárítás. Előnyei és technológiája hasonlóak a szellőztetéses szárító-tároló pajtáéhoz, ezekben azonban nem tároljuk, hanem csak szárítjuk a takarmányt. Hatkamrás rendszerűek, egy-egy kamrának kb. 50 m2 az alapterülete. A 6 kamra teljes befogadóképessége 3000–3200 tonna. A töltés alatt lévő szárítókamrákba a fenékrácsozaton át, 14–16 órán keresztül 50–70 °C-os meleg levegőt fúvatunk. Ezután szellőztetés céljából 2 órán át hideg levegő befúvatása következik. A takarmányt kiszáradása után ki kell szedni a kamrákból, és a végleges tárolóhelyre kell átrakni. Ősztől tavaszig a kamrák üresen állnak, ekkor kukorica vagy más termény tárolható bennük.

Forró levegős zöldnövényliszt-készítés

Az eljárást a hűvös, csapadékos éghajlatú országokban (Nagy-Britannia, Hollandia, Dánia, Svédország) dolgozták ki. Az 1980-as években szinte az egész világon elterjedt ez a technológia. A folyamatosan növekvő energiaárak következtében az utóbbi évtizedben hazákban jelentősen visszaszorult az eljárás. A korábbi berendezések mintegy 5–8%-a üzemel napjainkban. A szárítás céljára különböző szárítórendszereket, főleg hengeres dobszárítókat használnak (7.8. ábra). Fűtőanyaguk gázolaj, újabban inkább az olcsóbb pakura és a földgáz. Az eljárás főbb előnyei a következők.

  • Kiküszöböli az időjárás kockázatát.

  • A sejtek gyors kiszárítása, életfolyamataik perceken belüli megszüntetése útján jelentős mértékben csökkenti a légzési és a karotinveszteséget. Kiküszöböli a kilúgzást és a levélpergést. Mindezek eredményeként 5–8%-ra mérsékli a betakarítás veszteségeit.

  • A zöldnövényliszt emészthető fehérje- és karotintartalma kedvezőbb bármely más módon tartósított zöldtakarmányénál.

  • A forró levegős szárítóberendezéssel rendelkező mezőgazdasági üzemek rendszeresen 20–30%-kal nagyobb takarmánytömeget tudnak betakarítani egységnyi pillangóstakarmány-termő területről, mint más gazdaságok.

7.8. ábra - Az LKB forgódobos zöldtakarmány-szárító vázlata (Endrődi és mtsai, 1978) 1. kemence, 2. szárítódob, 3. szecskaventilátor, 4. szecskaciklon, 5. kalapácsos darálók, 6. lisztciklon

kepek/7.8.png


A forró levegős zöldnövényliszt-gyártás technológiája a következő: a kellően apróra szecskázott zöldtakarmányt láncrostélyos felhordóberendezés segítségével a görgőkön lassan körbeforgó, henger alakú szárítódob garatjába juttatjuk. A szárítódob elején 600–800 °C-os meleget létesítő szúróláng lövell a hengerbe. A forró levegő a szecskázott zöldtakarmányt néhány percen belül kiszárítja és a henger kilépőnyílásához csatlakozó hűtő-ülepítő ciklonba fújja. A szecska innét kalapácsos darálóba vagy pogácsázó berendezésbe kerül. Az előbbi esetben – főleg a sertések és baromfi részére – zöldnövényliszt, az utóbbi esetben kérődzők számára rostos pogácsa készül belőle. A lisztet gyakran pelletálják is.

A pelletálás és a pogácsázás kétszeresére, háromszorosára növeli a szárítmány térfogattömegét a zöldnövénylisztéhez képest, így kevesebb zsákra és tárolótérre van szükség. A termék kevésbé porlékony, az állatok szívesebben fogyasztják, többet vesznek fel belőle.

A hosszabb időtartamú tárolásra szánt zöldnövénylisztet antioxidánsokkal kezeljük. Ellenkező esetben karotintartalma 6 hónap alatt felére, 9 hónap alatt harmadára, l év alatt negyedére csökkenhet. A pelletált szárítmány antioxidáns nélkül is tárolható. A zöldnövénylisztet, -pelletet száraz, szellős, hűvös helyen, többrétegű papírzsákokban tároljuk.

A szárítás energiaigényének csökkentése céljából az utóbbi években a zöldtakarmány nedvességtartalmát fonnyasztással csökkentik. Ezzel ugyan a szárítás költségei számottevő mértékben mérsékelhetők, de a fonnyasztás alatt a karotináz enzim a karotin jelentős részét lebontja, és ezzel azt a táplálóanyagot éri a fonnyasztás során a legnagyobb veszteség, amely a zöldliszteknek a legnagyobb értéke, amelyet a piac – főleg a külföld – leginkább értékel és megfizet.

Szemestakarmányok szárítása

A különböző szemestakarmányok betakarítása eltérő biológiai érettség és nedvességtartalom mellett történik meg. Takarmányozási szempontból fontos, hogy a betakarítást a biológiai érettség elérésekor vagy ahhoz közeli időben végezzük. A kukorica betakarításkor az a kívánalom, hogy az a biológiai érettséget legalább 95%-os mértékben elérje. Biológiailag akkor tekinthetők érettnek a magvak, ha a szembe a szárazanyag-beépítés befejeződött. A biológiai érettség megállapítását nehezíti, hogy az egyes fajták és hibridek biológiai érettsége más és más nedvességtartalom mellett következik be. Ezért fontos, hogy a hibridek minősítése során megállapítsák a biológiai érettség és a nedvességtartalom összefüggését.

A magvakat legtöbbször 14%-nál nagyobb nedvességtartalommal takarítjuk be. A nagyobb nedvességtartalom azzal jár, hogy a magvakban tovább folytatódik a légzés, aminek következtében csökken a magvak szénhidrátkészlete. A nagyobb nedvességtartalom másik káros hatása, hogy azok a gombák (Penicillium, Mucor és Aspergillus fajok), amelyekkel a magvak a szántóföldön fertőződhetnek, tevékenységüket a raktározás folyamán is folytatni tudják. A légzés során termelődő hő az említett folyamatokat felerősíti, aminek következtében – ha nem avatkozunk be – a tárolt termény teljesen tönkremehet. A szemestakarmányok tárolása a fenti okokra visszavezethetően 14% nedvességtartalom felett nem biztonságos.

A magvak huzamosabb időn át biztonságosan csak akkor tárolhatók, ha légzésüket megszüntetjük vagy legalábbis annak intenzitását minimálisra csökkentjük, továbbá ha megakadályozzuk a magvakon jelenlevő epifita flóra – mindenekelőtt a gombák – működését. Jelenlegi ismereteink szerint ezt szárítással, hűtéssel és fungicid hatású anyagokkal érhetjük el.

A szárítás lényege, hogy a magvak légzését, valamint a magvak felületén található mikrobák élettevékenységét a nedvességtartalom 14% alá történő csökkentésével leállítsuk. Ez kíméletes szárítás esetén nem jelenti az élő szervezetek pusztulását, ezért a nedvességtartalom növekedése következtében ismét megindul a mikrobák élettevékenysége. Raktározás során bekövetkező újranedvesedés a romlást éppúgy előidézi, mint az eredeti nedvességtartalom.

A szemes termények szárítására használt berendezések lehetnek kamrás, tálcás vagy toronyszárítók. A kamrás szárítókat a vetőmagnak szánt kukorica szárítására alkalmazzák. Ezekben 43–48 °C közötti kőmérsékleten történik a szárítás. A tálcás berendezések közül üzemeinkben a Sirokkó típusú szárítók találhatók meg. A szárítandó termény a szárító emeletein a víztartalom csökkenésének megfelelően fokozatosan egy-egy szinttel lejjebb kerül. A szárítást az egyes emeletekre befújt meleg levegő végzi. Az alsó egy vagy két emeleten már a termék hűtése folyik.

A mezőgazdasági üzemek többségében toronyszárítókkal végzik a terményszárítást. Ezekben a termény gravitációs úton felülről lefelé mozog, a szárítólevegő pedig erre merőlegesen, keresztirányban halad. A torony alsó részében már ezeknél a szárítóknál is környezeti levegővel hűtik a terményt. A takarmány mozgásának sebességét, és ezzel a kilépő termék nedvességtartalmát egy, a hűtőzóna alján elhelyezett cellás adagoló szabályozza. A korszerűbb berendezéseknél a torony különböző részein eltérő hőmérsékletű levegővel folyik a szárítás: felül kisebb hőmérsékletű levegővel előmelegítést, a torony középső részében szárítást, alul pedig már hűtést végeznek.

A szakszerűtlenül végzett szárítás jelentős mértékben károsítja a termék minőségét. Arra kell törekedni, hogy a magvak hőmérséklete a 60–80 °C-ot ne haladja meg. Ez akkor várható, ha a szárítólevegő hőmérséklete 80–130 °C-nál nem több.

A túlszárítás csökkenti a fehérjék emészthetőségét, rontja az aminosavak, mindenekelőtt a lizin hasznosíthatóságát, de károsodik az arginin, a hisztidin, a triptofán és a treonin is (7.11. táblázat). A túlszárítás következménye lehet, hogy például a kukorica esetében a szemek daráláskor üvegesen törnek. Az ilyen kukorica etetése sertésnél az ún. nyelőcsői gyomorfekély kialakulására hajlamosíthat.

7.11. táblázat. A szárítási hőmérséklet hatása a kukorica hasznosítható lizintartalmára és biológiai értékére (Juhász és mtsai, 1980)

A kukoricaszem szárítása során a nedvesség először a felületről távozik. A szem belsejéből a felületre történő vízkiáramlás lassúbb, mint a felületi párolgás. Ennek következtében a mag külső rétegében feszültségek keletkeznek. Ez olyan mértékű is lehet, hogy szétrobbantja a kukoricaszemet, de enyhébb esetben is hajszálrepedések keletkeznek. A hajszálrepedések a csíra sérülését is okozhatják, ami elősegíti az olaj oxidációját. A sérüléseken keresztül mikrobás fertőzés is érheti a szemet. Ezért is tekintjük a kétmenetes szárítást jobbnak. A kétmenetes szárításnál első lépésben a kukoricát csak 18–20%-os nedvességtartalomig szárítjuk. Ezt követően legalább 24 órás pihentetést iktatunk be. Ezalatt a szem belsejéből a víz diffúzióval a szem felszínére jut, ahonnan már kisebb energiaráfordítással is elpárologtatható. A pihentetett kukoricaszem hűtött levegővel is szárítható és tárolható (lásd a hűtve tárolást). Azokban az üzemekben, ahol szárító-tároló pajta áll rendelkezésre, a 17–18% nedvességtartalomig szárított kukorica szellőztetéssel is légszáraz állapotba hozható.

A jó minőségű szárítás előfeltétele, hogy a szárítandó terményt előtisztítsuk. Ennek elhagyásakor szárrészek, csutkadarabok, csuhélevelek, tört szemek a szárító levegő áthaladásának megnehezítésével rontják a szárítás hatásfokát és egyenetlenné is teszik a száradást.

A szárítás hazánkban ma nagyrészt olajjal, kisebb részben gázzal történik. A szárítás történhet közvetlenül (direkt) a füstgázok felhasználásával vagy indirekt úton, hőcserélők közbeiktatásával. Ez utóbbi rendszerek hatásfoka azonban csak 88%-a a direkt szárító rendszereknek.