Ugrás a tartalomhoz

A takarmányozás alapjai

Bokori József, Gundel János, Herold István, Kakuk Tibor, Kovács Gábor, Mézes Miklós, Schmidt János, Szigeti Gábor, Vincze László

Mezőgazda Kiadó

8. fejezet - A takarmányok előkészítése

8. fejezet - A takarmányok előkészítése

A lehetséges takarmányok többségét csak valamilyen előkészítés után lehet optimális hatékonysággal, és mindenekelőtt gazdaságosan felhasználni. A takarmányok előkészítésének, attól függően, hogy milyen takarmányról van szó, mit kívánunk elérni, és hogy melyik állatfajjal vagy korcsoporttal akarjuk azt etetni, többféle célja és módja lehetséges.

Az előkészítés célja lehet:

  • a fizikai forma megváltoztatása,

  • egyes részek elkülönítése, frakcionálása,

  • az ízletesség – és ezzel a takarmányfelvétel – növelése,

  • az emészthetőség javítása,

  • az antinutritív anyagok inaktiválása,

  • megfelelés az automatizált takarmány kiosztásnak.

Az előkészítés lehet:

  • fizikai,

  • kémiai,

  • termikus,

  • (mikro)biológiai,

  • egyéb,

  • és az előbbiek kombinációi.

Az előkészítési eljárások közül egyesek azzal, hogy javítják a takarmányok táplálóanyagainak emészthetőségét vagy hogy inaktiválják az antinutritív anyagokat, növelik a takarmányok táplálóértékét.

A gazdasági állatok termelésének és ezzel táplálóanyag szükségletének növekedésével a takarmány-előkészítési eljárások egyre nagyobb jelentőséggel bírnak a takarmányozásban.

A tömegtakarmányok előkészítése

Szeletelés

A gyökér- és gumós takarmányok előkészítési módja. Megkönnyíti a rágást – különösen a felső metszőfogakkal nem rendelkező kérődzők esetében – és elősegíti a falatalakítást. Lehetővé teszi, hogy ezeket a takarmányokat más komponensekkel össze tudjuk keverni. Az eljárás önmagában, általában nem befolyásolja a táplálóanyagok emészthetőségét.

Szecskázás

A szálas- és zöldtakarmányok egyik előkészítési módja. Megkönnyíti a takarmányok szállítását, tárolását és kiosztását, elősegíti a rágást és a falatalakítást. A táplálóanyagok emészthetőségét általában nem befolyásolja. Az elvénült zöldtakarmányokat, a belőlük készült szénákat, amelyeket már nem szívesen fogyasztanak el az állatok, szecskázva fel lehet etetni, de nem biztos, hogy ez a termelés hatékonysága szempontjából valóságos cél. A szecskázás más takarmány-előkészítő eljárások (pácolás, kémiai feltárás stb.) előfeltétele lehet.

A túl rövid szecskaméret, a rágás és a kérődzés mérséklésével, rontja a takarmány strukturális hatékonyságát. Szarvasmarháknak 3–6 cm, lovaknak és juhoknak 2–3 cm hosszú, sertéseknek még ennél is rövidebb szecskát célszerű készíteni.

Pépesítés

Pépesítéssel a tömegtakarmányok közül a gyökér- és gumós takarmányokat, valamint a zöldtakarmányokat készítik elő etetésre. A pépesített takarmányokat a sertések (ritkán a baromfifajok) takarmányozásában használjuk fel. A pépesítő géppel megzúzott gyökér- és gumós takarmányok összekeverhetők az abraktakarmányokkal, ami lehetővé teszi gépi úton történő etetésüket. A zöldtakarmányok pépesítése a sertések esetében növeli a takarmányfelvételt és javítja a táplálóanyagok (főleg a nyersrost) emészthetőségét.

Pácolás

A takarmányok egyik nagyon régi előkészítési módja, a nagyüzemi technológiába azonban gyakorlatilag nem illeszthető be. Ennek fő oka, hogy kézierő-igényes eljárás, kisebb üzemekben használata azonban eredményes lehet. A kevésbé ízletes, rostban gazdag, olcsó mezőgazdasági és ipari melléktermékek előkészítési módja.

Az eljárás lényege, hogy a szecskázott, száraz, rostban gazdag mellékterméket (pl. szalma, kukoricaszár) lédús anyagokkal (pl. szeletelt répa, nedves répaszelet, törkölyfélék stb.) rétegezünk, esetleg melasszal (néha savóval vagy enyhén sós vízzel) meglocsoljuk. Az egyes rétegek többször is ismétlődhetnek. Nyáron félnapi, télen egy-két napi fülledés után etetjük Ennél hosszabb idő táplálóanyag-veszteséggel és a mikrobiológiai állapot romlásával járhat. A pácolás hatására a rostos takarmányok felpuhulnak, ízletesebbé válnak, amit csak fokozhat egy enyhe tejsavas erjedés megindulása. A pácolás növeli a takarmányfelvételt.

A szálastakarmányok darálása

Egyes takarmányozási technológiákban szükség lehet széna- vagy szalmalisztre (darára), amelyeknek energiaértéke eltérő a kérődzők és a monogasztrikus állatok részére. Ennek oka, hogy a daráló felszakítja a sejtfalak egy részét, amivel javítja az emészthetőséget, sertésekben megnöveli a hasznosítható energiatartalmat, kérődzőkben viszont csökkenti a bendőbeli tartózkodás idejét, ezzel rontja a táplálóanyagok, elsősorban a rost emészthetőségét, csökkenti a takarmány nettó energiatartalmát. Ezzel magyarázható, hogy a széna- és szalmaliszt etetése kérődzőkkel általában nem ajánlott.

Az eljárás kritikus pontja a részecskék nagysága. A finomabbra darálás ugyan javítja az emészthetőséget, de ronthatja a takarmányfelvételt és csökkenti az ún. strukturális rosthatást, ami a monogasztrikus állatok esetében is fontos. Széna-, illetve szalmalisztet nemcsak a takarmányadag strukturális hatékonyságának növelése céljából etetnek monogasztrikus állatokkal, hanem felhasználják őket a takarmány energiakoncentrációjának csökkentésére is (pl. jércenevelés, sertéshízlalás).

Pelletálás (granulálás), brikettálás (pogácsázás)

Ezekkel az eljárásokkal növelni kívánjuk a szálastakarmányok sűrűségét (térfogattömegét), azaz csökkenteni akarjuk térfogatukat a könnyebb szállíthatóság, a kedvezőbb tárolhatóság, és több esetben, a takarmányérték növelése érdekében.

A pellet és a pogácsa között nemcsak méretkülönbség áll fenn, hiszen pelletálni csak a darált szálastakarmányokat lehet, míg a pogácsa szecskázott takarmányokból készül, továbbá az utóbbiak sokszor tartalmaznak abrakféléket, ásványi anyagokat, vitaminokat vagy más kiegészítőket.

A pellet általában 15–25 mm átmérőjű és 30–50 mm hosszúságú, a pogácsa (ami lehet hengeres vagy szögletes) pedig 60–80 mm átmérőjű és 15–25 mm vastagságú.

A szálastakarmányokból készült pogácsát elsősorban szarvasmarhával (tejelő tehenekkel) etetünk, mert a 6–8 cm szálhosszúságú széna még szálastakarmányként viselkedik a bendőben (azaz még rendelkezik strukturális hatékonysággal). Nem mondható el ugyanez a szálastakarmány-pelletről. A pogácsázás a pogácsa kedvező takarmányozási hatásai ellenére sem terjed, ami költséges voltára vezethető vissza, hiszen a takarmányt először szecskázni, majd egy speciális berendezéssel (pogácsaprés) préselni szükséges.

Bálázás

Az eljárás célja ugyancsak a sűrűség (térfogattömeg) növelése, azaz a térfogat csökkentése a könnyebb szállíthatóság és a kedvezőbb tárolhatóság érdekében. A száraz és a fonnyasztott szálastakarmányok jelenleg legelterjedtebben használt betakarítási módszere. A bálázásról a 7.2.1.1. fejezet keretében már szóltunk.

A szálastakarmányok kémiai kezelése (szalmafeltárás)

A szalmából sok ország jelentős mennyiséggel rendelkezik, ezért időről időre jogosan merül fel az igény, hogy hasznosítsuk azt az állatok takarmányozásában. Hátránya azonban a szalmának, hogy nyersrostjának emészthetőségét – és ennek következtében a többi táplálóanyag emészthetőségét is – a nyersrost jelentős lignintartalma rontja. Amennyiben a lignin–cellulóz kötést valamilyen eljárással fel tudjuk bontani, akkor az emésztőcső (elsősorban a bendő) mikroflórája már megfelelő hatékonysággal tudja emészteni a nyersrost poliszacharidjait.

Az összefoglaló névvel „szalmafeltárás”-nak nevezett eljárással a gyenge minőségű, nagy cellulóztartalmú anyagokat kezelik. Célja a takarmányfelvétel és/vagy a szárazanyag, illetve a nyersrost emészthetőségének a javítása, egyes esetekben (amikor a feltárás ammóniával történik) a nyersfehérje-tartalom növelése.

Lehetőségek a gabonaszalmák kezelésére:

  • NaOH-oldattal

    • Nedves feltárás: 5–15%-os oldat adagolása a szalma mennyiségének 50–100%-ában (a szárazanyag-tartalom 45–60%-ra csökken)

    • Száraz feltárás: 25–30%-os oldat adagolása a szalma mennyiségének 1,5–3,0%-ában (a szárazanyag-tartalom alig változik)

  • Ammóniával (az ammónia ammónium-bikarbonátból vagy karbamidból keletkezik hő hatására)

  • Hidrogén-peroxiddal (azaz oxidálószerrel)

  • Nagynyomású gőzzel

  • Mikrobiológiai módszerekkel (Cellulomonas vagy Alcaligenes baktériumtörzsek, illetve Basidiomices gombák alkalmazásával). Ez utóbbi eljárások jórészt még kísérleti stádiumban vannak.

A szalmafeltárási eljárások terjedését nehezíti, hogy gyakran gazdaságtalanok, azaz a feltárás költségei sok esetben nincsenek arányban a takarmány nettó energiatartalmának növekedésével.