Ugrás a tartalomhoz

Állattan

dr. Bakonyi Gábor, dr. Juhász Lajos, dr. Kiss István, dr. Palotás Gábor

Mezőgazda Kiadó

Az állatvilág áttekintő rendszertana

Az állatvilág áttekintő rendszertana

Az állatvilág törzseit, különböző szempontok szerint, nagyobb csoportokba szokták sorolni. Anélkül, hogy e csoportosítás szempontjainak részletes tárgyalásába bocsátkoznánk, a következőkben ismertetjük a legfontosabb, széleskörűen használt fogalmakat. Kézenfekvő, ezért elterjedt a sejtszám figyelembevétele. Az egysejtűek (Protozoa) testalakulása a soksejtűektől (Metazoa) sok egyéb jellemző mellett a sejtek számában is eltér egymástól. Az egysejtű élőlények mindazokat az életjelenségeket (szaporodás, fejlődés, növekedés, mozgás stb.) mutatják, mint a soksejtűek. A soksejtűek között régebben elkülönítették a valódi szövetekkel nem rendelkező, álszövetes állatokat (Parazoa) a többi állattörzset összefogó szövetesektől (Eumetazoa). Az álszövetesek közé a szivacsokat sorolták. Ma már úgy vélik, hogy a szivacsok testében is található szövet. A szövetes állatokon belül további csoportosítás lehetséges a csíralemezek száma és a közöttük kialakuló üregek figyelembevétele alapján. Így megkülönböztetnek a) űrbelű, b) testüreg nélküli és c) testüreges állatokat. Az űrbelű állatok (Coelenterata) teste az ősbél üregét körülvevő külső és belső csíralemezből áll. A két csíralemez szorosan összesimul, közötte üreg nincsen. Ebbe a csoportba sorolják a csalánozókat és a bordásmedúzákat. Fejlődéstörténetileg fontos bélyeg az, hogy az entoderma és ektoderma közötti üreget egyes állatok testében parenchimaszövet tölti ki, mint a testüreg nélkülieknél (Acoelomata), vagy már megjelenik a másodlagos testüreg, a mezodermával határolt tér is, amit a testüregeseknél (Coelomata) lehet megfigyelni. A testüreges állatok egyedfejlődésének jellegzetességei szerint különbség tehető az ősszájúak (Protostomia) és az újszájúak (Deuterostomia) között is. Az ősszáj a bélcsíra nyílása. Ez képezi az emésztőcsatorna kezdeti szakaszát a kifejlett állaton. Az ősszájúak közé a laposférgektől (Platyhelminthes) az ízeltlábúakig (Arthropoda) terjedő törzseket sorolják. Az újszájúak esetében az ősszájból a bélcsatorna végső szakasza lesz, az újszáj pedig a bélcsíra más területéből alakul ki. Az újszájúak a tapogatókoszorúsoktól (Tentaculata) a gerincesekig (Vertebrata) található törzsek az általunk használt rendszertanban. További különbségek tehetők a szövetes állatok között a szimmetriaviszonyok alapján. Léteznek sugaras, több síkra nézve szimmetrikus testfelépítésű csoportok (Radiata), a legtöbb állat azonban kétoldalian részarányos, a test függőleges középsíkjára nézve szimmetrikus (Bilateria).

A következőkben röviden ismertetjük azokat a törzseket, amelyeknek nincs hazánkban mezőgazdasági jelentőségük. Nem törekszünk teljességre, nem vesszük rendszeresen sorra a törzseket jellemző összes tulajdonságot. A leírások során csupán azokra a morfológiai, fiziológiai, ökológiai bélyegekre mutatunk rá, melyek az adott csoportot legjobban megkülönböztetik a többitől. Igen rövid leírást adunk azokról a törzsekről, melyek tagjai hazánkban egyáltalán nem fordulnak elő és valamivel hosszabbat azokról, melyekben mezőgazdasági jelentőség nélküli hazai fajok is találhatók.

Sejthalmazosok (Mesozoa)

Bizonytalan rendszertani helyzetű fajok tartoznak ebbe a törzsbe. Származásukról ellentétes nézetek léteznek. Egyesek szerint az egysejtűek és a soksejtűek közötti átmeneti formákról, tehát egyszerűbbtől a bonyolultabb felé történő változást tükröző szervezetekről van szó. Erre mutat laposféregszerű, kevés sejtből álló testük. Kívül egy gyakran csillós sejtréteg (somatoderma) található. Alatta láthatók a hossztengely mellett elhelyezkedő axiális sejtek. Mások szerint ezek az állatok leegyszerűsödött testfelépítésű paraziták. Erre utal komplikált szaporodási ciklusuk, a férgekéhez hasonló lárvatípusaik és az a tény, hogy különböző férgek, kagylók, lábasfejűek, tengeri csillagok testében élősködnek.

Lapszerűek (Placozoa)

Csupán egyetlen faj (Trichoplax adhaerens, Schulze, 1883) tartozik ebbe a törzsbe. Testfelépítésének sajátosságai azonban annyira különlegesek, hogy ilyen magas szinten kellett elkülöníteni a többi fajtól. E sajátos testszerveződésű élőlény léte valószínűsíti a következő evolúciós elméletet: a soksejtű állatok létrejöhettek olyan ostoros egysejtű kolóniákból, melyek kezdetben egy sejtréteget alkottak, majd a sejtek osztódása után létrejövő leánysejtek nem váltak le az anyasejtekről, hanem egy újabb, hasi réteget képeztek. Ezt a primitív, két sejtrétegből álló lényt nevezik placulának (vö. a törzs nevével). Később a két réteg eltávolodott egymástól. Így kialakulhatott egy ősi testüreg, majd egy újabb, közbenső sejtréteg.

Ez a lapított testű állat változtatni tudja az alakját. Teste három sejtrétegből épül fel. A hasi oldalon hengeres, a háti oldalon pedig lapított sejtek szorosan egymás mellé simuló rétege található. Minden testfedő sejtből egy ostor indul ki. A hasi oldal sejtjei közé mirigysejtek is ékelődnek. Az említett két réteg között található rostos sejtek hálózata a mezenchimaszövethez hasonlít. E sejtek citoszkeletonja jól fejlett, segíti a viszonylag gyors és erőteljes alakváltoztatást. A soksejtű állatok között eleddig ezekben a sejtekben találták a legalacsonyabb DNS-tartalmat. Meleg tengerek parti zónáiban élnek. Algákkal táplálkoznak.

Szivacsok (Porifera)

A szivacsok valódi soksejtű, egyszerű szövettel (hámszövet, epithelium), sőt primitív szervvel, ostoroskamrákkal rendelkező állatok. Testüket kívülről és belülről egy igen lapos sejtekből álló hámszövet borítja. A két réteg között alapállomány található, amely kollagénból, egy jódtartalmú fehérjéből (spongin), mész- és kovatűkből, valamint számos, különböző felépítésű és működésű sejtből áll. Az amőbákhoz hasonló sejt (archeocyta) totipotens, vagyis bármely másik sejttípussá átalakulhat. A spongint a spongioblasztok hozzák létre, a tűket a szkleroblasztok (kísérősejtek) képezik, a kollagénfonalak nyalábjait a lofociták termelik.

A szivacsegyedek testén számos apró nyílás fedezhető fel. Ezeken keresztül áramlik a víz az állat testében található üregrendszerbe, az űrbél (coelenteron) járataiba, majd innen egy nagyobb nyíláson át (osculum) a külvilágba. Az ősi szivacsfajok esetében az űrbélüreg falát galléros-ostoros sejtek (choanocytae) rétege alkotja (aszkonoid típusú szivacs). Ezek a megnyúlt, egymáshoz lazán kapcsolódó sejtek, egy hosszú ostorral rendelkeznek. Az ostort rövid citoplazmakitüremkedések veszik körül egy sorban, mint egy gallér. Ez a felépítés igen alkalmas arra, hogy a vízáramból kiszűrje a táplálékszemcséket. Egy viszonylag kis csoportnál (szüconoid típusú szivacsok) a test falában csőszerű nyílásokat találunk, ahol a galléros-ostoros sejtek ezek falát bélelik. Végül a harmadik nagy csoportnál (leukonoid típusú szivacs) igen nagy mennyiségű az alapállomány. Az ősbélüreg elágazik, az ostoroskamrák tömege szabálytalanul helyezkedik el.

A szivacsok álló vagy lassan folyó vizek aljzatán élnek. Aktív helyváltoztató mozgásra nem képesek. Táplálékukat, a baktériumokat, elhalt növénydarabkákat, kisebb lebegő élőlényeket a vízből szűrik ki. Ha tömegesen fordulnak elő, ezzel a tevékenységükkel jelentősen elősegíthetik a vizek öntisztulását. A szivacsok hímnősek. Ivartalanul, bimbózással szaporodnak. Ivaros szaporodásuk során az archeocitákból ivarsejtek, majd a zigótából csillós lárvák jönnek létre. Kedvezőtlen környezetben gyöngysarjakat (gemmulae) hoznak létre. Ez lényegében archeociták tömege, amelyet kettős burok vesz körül. A gemmulának mind a szétterjedésben, mind a kedvezőtlen időszakok átvészelésében fontos szerepe van.

Szivacsok tengerekben és édesvizekben is élnek. A Balatonban gyakori a balatoni szivacs (Spongilla carteri). Fürdéshez ősidők óta használják a fürdőszivacsot (Euspongia officinalis). Egyes szivacsfajok antibiotikumokat termelnek. Vannak ehető fajok (Chondrosia spp.) is.

Csalánozók (Cnidaria)

Testük két hámréteg közé zárt középrétegből (mesogloea) áll, amely körülveszi az űrbélüreget. Ellentétben a szivacsokkal, a csalánozók űrbélürege a bélcsíra ősbélüregének (coeloma) felel meg. Ennél a csoportnál már megfigyelhető, hogy a külső hámréteg (epidermis) az ektodermából a belső hámréteg (gastrodermis) pedig az entodermából fejlődik ki. A középrétegben, a két csíralamez közötti térben sejtek ritkán találhatók. Ennek a területnek az állományát fehérjék, összetett szénhidrátok és gyakran igen nagy mennyiségű víz (medúzák) alkotja.

A csalánozók jellegzetes képződménye a csalánsejt (nematocyta, cnidocyta). A test felületén mindenütt előfordulnak csalán-sejtek, de elsősorban a karokon gyakoriak. A sejtek külső felszínén egy merev serte található. Ha ezt megérintik, a sejt belsejéből egy fonal csapódik ki. Attól függően, hogy milyen típusú sejtről van szó a fonal lehet ragadós, injekciós fecskendő módjára juttathat mérgező anyagot az áldozatba vagy egyszerűen összeszoríthatja azt. A kisülés után a csalánsejt elpusztul, majd a helyén újabb képződik.

A táplálékot részben az ősbélüregben emésztik (extracelluláris emésztés), részben ún. abszorpciós sejtek veszik fel és fejezik be a lebontást (intracelluláris emésztés). A csalánozók vegyestáplálkozásúak. Nem válogatósak, mindent megesznek, amit meg tudnak fogni és ami a testüregnyílásukon befér. Aránylag fejlett, diffúz idegrendszerrel rendelkeznek. Idegsejtjeik hálózatot alkotnak, központosulás alig figyelhető meg. Az ingerekre ezért kevéssé differenciált válaszokat adnak. Külön sejtcsoportokkal érzékelik a fényt, a helyzetüket, a mechanikai és kémiai ingereket. A legtöbb faj esetében generációváltás figyelhető meg. Az aljzaton ülő, kevéssé mozgékony hidraalak ivartalanul, bimbózással vagy egyszerű lehasadással hozza létre a vízben szabadon lebegő medúzaformát. A medúzák termelik azután az ivarsejteket. Megtermékenyülés után a zigótából csillós lárva (planula) fejlődik ki, majd megtelepszik az aljzaton, köveken, növényeken, más állatokon (csigák, kagylók, rákok stb.) és újra hidra formát vesz fel (metagenesis).

A csalánozók elsősorban tengeri állatok, bár a közönséges hidra (Hydra vulgaris) hazai vizeinkben is gyakori. A tengerekben néha hatalmas telepeket alkotnak. Ide tartoznak a korallok, melyek testében felhalmozódhat a mész. Hatalmas tömegükből sok helyen szigetek jönnek létre. A korallok a legproduktívabb állatok a Földön, vagyis egységnyi területen és idő alatt ezek képezik a legtöbb szerves anyagot. Egyes fajok prosztaglandin hormonokat és a szívműködésre, valamint az idegrendszerre ható összetett fehérjéket állítanak elő.

Bordás medúzák (Ctenophora)

E gömbszerű vagy vastag szalaghoz hasonló állatok testének középrétege a legtömegesebb. Igen sok vizet tartalmazó kocsonyás kötőszövetből áll, melyben már simaizomsejtek is megjelennek. A testfelszínt borító hám helyenként megvastagodik és nyolc, rendszerint a test hosszában futó, kiemelkedő bordát hoz létre. A bordákon csillókból összenőtt finom lemezek ülnek és segítik az állatok helyváltoztató mozgását. A test belsejében egy speciális csőrendszerben folyik az emésztés. Ragadozó fajok tartoznak ebbe a törzsbe. Posztembrionálisan, kifejléssel fejlődnek. Jellegzetes azonban, hogy kezdetben minden faj utódja hasonló (cydippe-stádium), még akkor is, ha kifejlett korban egészen eltérő testalakot vesznek fel. Tengerekben sokfelé előfordulnak, néha nagyobb tömegekben is.

Zsinórférgek (Nemertini)

Testük hengeres vagy szalagszerű, rendszerint néhány centiméter hosszú. Az óriás zsinórféreg (Lineus longissimus) testhossza azonban eléri a 30 métert. Ez a tengeri faj a leghosszabb gerinctelen állat a Földön. A zsinórférgek testét bőrizomtömlő fedi. Legkívül csillós hámréteg található, melybe számos mirigysejt ékelődik. A hám alatt elhelyezkedő izomkötegek lefutása jellegzetes, felhasználható a fajok rendszerezésében. Kültakarójuk gyakran színes. Tipikus testrészük az igen hosszúra nyúlt ormány (proboscis). Az ektodermális eredetű ormány rendszerint nem áll összeköttetésben a bélcsatornával. Nyugalmi állapotában a testbe visszagyűrve található. Ha az állat zsákmányt fog, az ormányával körülöleli, összeszorítja és gyakran mérget is fecskendez bele szúrósertéje (stylet) segítségével. Bélcsatornájuk háromszakaszos, a középbélhez számos kitüremkedés csatlakozik. Általában ragadozó fajok tartoznak ebbe a törzsbe. Gyűrűsférgeket, rákokat esznek. Páros elővesécskék szolgálják a kiválasztást. Összeköttetésben (állnak az igen fejlett, zárt keringési rendszerrel azáltal, hogy lángsejtjeik a hosszanti véredények falába ágyazódva helyezkednek el. A testfolyadék színtelen, kivételesen azonban hemoglobin is előfordulhat benne. Elkülönült légzőszervrendszerük nincs, diffúz úton lélegeznek. Idegrendszerük a laposférgekéhez hasonlóan négy feji dúcból, garatideggyűrűből és 2–4 hosszanti idegtörzsből áll. Látó- és helyzetérzékelő szerveik vannak. Váltivarúak, ivarszerveik felépítése igen egyszerű. Külső megtermékenyítéssel szaporodnak. A posztembrionális fejlődés rendszerint közvetlen, egyes csoportoknál azonban csillós (pilidium) lárvák figyelhetők meg.

Legtöbb fajuk tengerekben él, de ritkán szárazföldön is előfordulnak. Egyes fajaik parazita életmódra tértek át. Ezek rákok kopoltyúüregében vagy kagylók köpenyüregében élnek. A szabadon élő formák gyakran találhatók kövek alatt vagy talajba ásott járataikban. A gráci zsinórféreg (Prostoma graecense) a Balatonban és a Tiszában is megtalálható.

Húrférgek (Nematomorpha)

Vékony, hosszú, több tíz centiméteres állatok, testük átmérője mindössze 1–2 milliméter. A viszonylag kemény kutikula alatt egyrétegű hám (hypodermis) és a hozzá kapcsolódó hosszanti izmok helyezkednek el. Bélcsatornájuk redukálódott, tápanyagfelvételre és emésztésre már nem alkalmas. A fiatal állatok parazita életmódúak, táplálékukat a test kültakaróján keresztül veszik fel. A kifejlett állatok nem táplálkoznak. Kiválasztó-, légző- és keringési szervrendszerük hiányzik. Idegrendszerük központja a test első felében lévő idegdúc, melyből a hasi oldalon végig húzódó idegköteg indul ki. Csak a mechanikai érzékszerveik fejlettek. Váltivarú állatok. Mindkét nem páros ivarszervekkel rendelkezik. A vízbe lerakott petékből kikelő első stádiumú lárvák erőteljes, kiölthető szájszervvel bírnak. Ennek segítségével hatolnak a köztigazdába, valamilyen ízeltlábú állatba.

Leggyakrabban rákok és vízi rovarok endoparazitái. A táplálékláncokon keresztül azután más rovarokba is átkerülhetnek. Az utolsó stádiumú lárvák kijutnak a gazdából, vizes környezetben fejeződik be a fejlődésük. A kifejlett állatok édesvizekben vagy tengerekben élnek. A közönséges húrféreg (Gordius aquaticus) forrásokban, hegyvidéki patakokban, kisebb folyóvizekben hazánkban is sokfelé előfordul.

Csillóshasúak (Gastrotricha)

Rendszerint egy milliméternél kisebb testnagyságú fajok tartoznak ebbe a törzsbe. Fejükön rövidebb-hosszabb csillók ülnek, amelyek a táplálékot sodorják a szájnyíláshoz. Csillók találhatók a hasoldalon is, de ezek a mozgást szolgálják. A kültakarót kívülről egy kutikularéteg borítja. Ebből jellegzetes, lapos pikkelyek nyúlnak ki. Felépítésük, formájuk fajonként eltérő, így a határozásnál fontos bélyeg. A test két oldalán csövek találhatók, melyek segítségével az állatok időlegesen rögzíteni tudják magukat az aljzaton. Bélcsatornájuk hosszú, egyenes, kevéssé tagolt. Elsősorban szerves törmelékkel, baktériumokkal, egysejtűekkel táplálkoznak, a ragadozó fajok ritkák. Egy pár elővesécskéjük végzi a kiválasztást. Idegrendszerük a garat környékén elhelyezkedő páros idegdúcból és az innen induló hosszanti idegkötegekből áll. Rendszerint hímnősek, ritkán váltivarúak. Az édesvízi fajok kétféle petét termelnek: az egyik vastag burokkal körülvett, a kedvezőtlen környezeti tényezőknek ellenálló, tartós pete, a másik burka vékony. A petéből néhány nap alatt kikelnek a fiatal állatok. Posztembrionális korban kifejléssel fejlődnek. Rövid ideig, mindössze néhány napig élnek. A nőstények ezalatt az idő alatt 4–5 petét képeznek. Tengerekben, illetve édesvizekben előforduló fajaik külön rendszertani csoportba tartoznak. Az iszapot, növényi törmeléket népesítik be, vagy növények, állatok testfelszínén élnek.

Ritkábbak a talajban, avarban, mohában élő fajok. Magyarországon gyakori a Chaetonotus maximus.

Nyelesférgek (Kamptozoa)

E néhány milliméter hosszú állatkák testalakja hosszú nyelű kehelyhez hasonlít. A kehelyben (calyx) találhatók a belső szervek, míg a nyélben erős izomzat van. A testüreget a mezenchimához hasonló kötőszövet tölti ki, melyben fixált és szabadon mozgó sejtek egyaránt találhatók. A nyél végén elhelyezkedő ragasztómirigy váladéka a megtapadást segíti. A kehely szélén 8–40, csillókkal belepett tapogató ül. Ezekkel segítik a táplálékot (baktériumokat, algákat, egysejtűeket) az előtérbe (atrium), ami nem más, mint a karok tövénél található bemélyedt üreg. Itt található a szájnyílás, és nem messze a hajlott bélcsatorna végbélnyílása is. A gyomor nagy kiterjedésű üreg, a bélrendszer legterjedelmesebb része. Kiválasztórendszerük páros elővesécske. A bélcsatorna belső íve mentén található az idegrendszer központja, egyetlen nagy dúc formájában. Innen indulnak az idegek a kémiai és mechanikai érzékszervekhez, valamint a tapogatókhoz. Ivartalanul, bimbózással szaporodnak. Az együtt maradó egyedek gyakran képeznek nagyobb telepeket. Ivarosan is szaporodnak. Lehetnek hímnősek és váltivarúak is. A peték már a nőstény petefészkében megtermékenyülnek és egy, az ivarnyílás közelében elhelyezkedő költőüregben fejlődnek tovább. Lárváik koszorúslárvák (trochophora típus), hasonlóak a gyűrűsférgekéhez.

Szinte kizárólag tengerek parti régióiban élnek, gyakran kövekhez, csigák, kagylók héjához, rákok páncéljához tapadva. Szivacsokkal, gyűrűsférgekkel, virágállatokkal élhetnek együtt. Egyetlen édesvízi nemük egyik faja, az édesvízi nyelecske (Urnatella gracilis) hazánkban is előfordul. Még csapvízből is kimutatták.

Öves férgecskék (Kinorhyncha)

Egy milliméternél kisebb állatok. Ellentétben az előző két törzs tagjaival, kültakarójukon csillók nincsenek. Igen jellegzetes sajátosságuk, hogy testüket gyűrű (zonit) építi fel.

Kutikulájuk vastag, helyenként lemezeket képez. Háromszakaszos bélcsatornájuk egyenes lefutású, izmos garattal ellátott. Főleg kovamoszatokat és elhaltnövénydarabkákat esznek. Idegrendszerük garatideggyűrűből és a hasi oldalon futó idegtözsből áll. Törzsfejlődéstani szempontból tekintve fejlett bélyeg, hogy a 3–13. gyűrű kültakarójában idegdúc is található. Az idegdúcokat idegsejtek hálózata köti össze. Váltivarú állatok tartoznak ebbe a csoportba. Posztembrionális fejlődésük kifejlés. A fiatal lárvák hat vedlés után érik el az ivarérett állapotot. Kizárólag tengeri fajok, melyek a partközeli területek iszapjában mászkálnak.

Vértesek (Loricifera)

A legutoljára, 1983-ban leírt állattörzs. Fajai milliméternél kisebbek. Testük legnagyobb táját az altest (abdomen) képezi. Ezt négy oldalról, a tulipán szirmaihoz hasonló lemezek veszik körül. Ezekről a lemezekről kapták a nevüket is (lorica = bőrpáncél, mellvért).

Kétoldalian szimmetrikus állatok. A fej és a tor a lemezek közé visszahúzható. A szájnyílás körül nyolc szúrótövis található. Bélcsatornájuk terjedelmes. Agyuk jól fejlett, idegrendszerük a hasdúclánchoz hasonló. Váltivarú állatok. Lárváik a kifejlett egyedekhez hasonlóak. Biológiájuk még kevéssé ismert. Tengerfenék iszapjában élnek. 8000 m mélységben is előfordulnak.

Farkosférgek (Priapulida)

Néhány centiméter hosszúságú tengeri állatok. Testük 25 hosszanti bordával díszített, előtörzsre és az ehhez csatlakozó törzsre tagolódik. Ez utóbbi lebenyes szerkezetű farokfüggelékben végződik. Szelvényezettséget nem mutatnak.

Nincs véredényrendszerük, de testfolyadékukban gáz szállítására alkalmas színanyag (hemerythrin) előfordulhat. Posztembrionális fejlődésük kifejlés. A lárvák sokszor évek alatt, számos vedlés után érik el a kifejlett, ivarérett állapotot. Tengerek parti zónájában élnek. Igen érzékenyek a víz oxigéntartalmának változására, ezért ebből a szempontból indikátorszervezeteknek tekinthetők.

Csillagférgek (Echiurida)

Hengeres testű állatok, hosszú megnyúlt, ámbár a testnél rendszerint rövidebb ormányt (proboscis) viselnek. Kivételes esetben azonban testarányaik jelentősen eltérőek lehetnek, a 15 centiméteres testhez még 2 m hosszúságú ormány is csatlakozhat (Boniella spp.). Igen hosszú bélcsatornájukból a középbélnél egy oldalág indul ki. Ormányukat a hasi oldalon felcsavarva tartják. Az így kialakuló cső belső felszínén található csillók vízáramot létesítenek és az algákból és elhalt növényi részekből álló táplálékot a szájnyíláshoz hajtják. Zsákszerű kiválasztószerveik (metanephridium) a test különböző részein találhatóak. Zárt keringési rendszerük hasonlít a gyűrűsférgekéhez, de testfolyadékukban színanyag nem található. Váltivarú állatok, gyakran nagyon kifejezett ivari különbségekkel (sexualis dimorphismus). Néha a törpe hímek a nőstények testében élnek. Csillókoszorús lárváik vannak. Tengeri állatok.

Fecskendőférgek (Sipunculida)

Hengeres testük kevéssé tagolt. Mindössze a kiölthető és visszahúzható, tapogatókkal ellátott előtörzs különül el a test többi részétől. Kutikulával ellátott bőrizomtömlőjük igen gazdag mirigyekben. Bélcsatornájuk lefutása különleges: csavarodottan fut a szájnyílástól a test végéig, ott visszakanyarodik és az előző szakasszal összesimulva kettős spirált képez. A végbélnyílás az előtörzs végén, az állatok hátoldalán található. A testfolyadékban az előző törzshöz hasonlóan, itt is színanyag található. Lárváik a gyűrűsférgek csillókoszorús lárváihoz (trochophor lárva) hasonlítanak. Tengeri, az aljzaton, homokban, iszapban élő állatok.

Karmos féreglábúak (Onychophora)

Megnyúlt, gyűrűs testű állatok, melyeknek fején egy pár, nem ízelt tapogató látható. Jellemzőjük, hogy a száj felett egy szemölcs (papilla oralis) található, melynek ragadós váladéka segíti a zsákmányolást.

Idegrendszerük nem hasdúclánc típusú, hanem egymástól távol futó idegtörzsekből áll, amiket gyűrűnként 9–10 harántidegköteg köt össze. Igen érdekes csoport, ahol az említett sajátos bélyegek mellett a gyűrűsférgekre és az ízeltlábúakra jellemző tulajdonságok egyaránt felismerhetők. Az egyforma testszelvények, a bőrizomtömlő és a szelvényenként előforduló, páros metanefridiumok a gyűrűsférgekhez teszik hasonlóvá a testet. Ezzel szemben az ízeltlábúakhoz hasonló tulajdonságuk, hogy kitines kutikulájuk, valamint nyílt keringési rendszerük van, vedlenek, és az embrionális fejlődésük is az utóbbi csoportéhoz hasonlít. Általában trópusi erdők avarjában élnek.

Medveállatkák (Tardigrada)

Másodlagosan leegyszerűsödött testfelépítésű állatok, vagyis őseik szervezete bonyolultabb felépítésű volt, mint a ma élő fajoké. Tömzsi testük fejből és négy testszelvényből áll. Ritkán hosszabbak egy milliméternél.

Kültakarójuk kitines kutikula, amit gyakran szép mintázat díszít. A kutikula néhol lemezeket alkot. Kültakarójukat rendszeresen vedlik. Egy állat élete során rendszerint 12 vedlés következik be. Négy pár lábuk végén karmok vagy tapadókorongok figyelhetők meg. Szájukban mészből lévő szúróserte (stylet) található. Segítségével szúrják meg növényi (algák, mohalevelek), vagy állati (fonálférgek, kerekesférgek, más medveállatkák) táplálékukat, majd izmos garatjuk pumpáló mozgásával szívják ki a folyékony nedveket. A bélcsatorna legterjedelmesebb része a középbél, ahol a táplálék lebontása és felszívása történik. Kiválasztószervük a rovarokéhoz hasonló Malpighi-edény. Elkülönült keringési és légzőszervrendszerük nincs. Hasdúclánc idegrendszerrel rendelkeznek. Néha primitív, egyetlen pár, egy-egy sejtből álló szem is megjelenik. A legtöbb faj váltivarú.

Egyes fajok hímjei még nem ismertek. Posztembrionális fejlődésük epimorfózis. Nagyon gyorsan fejlődnek, egy-két hét alatt elérik a kifejlett állapotot. Gyakori a szűznemzés (parthenogenesis) is. Tengeri, édesvízi, többségükben pedig szárazföldi fajok. A szárazföldiek igen nedves környezetben, a talajokban sokfelé élnek. Ha élőhelyük kiszárad, testük víztartalma lecsökken, összetöppednek, életfolyamataik rendkívül alacsony szintre csökkennek és így vészelik át a száraz időszakot. Ezt nevezik anabiotikus vagy kriptobiotikus állapotnak. Ilyen formában egyes fajok elviselik az abszolút nulla fokhoz közelítő hőmérsékletet, vagy azt is, ha tiszta szeszbe helyezik őket. Ezért extrém, rendkívüli élőhelyek lakói lehetnek. Amikor a kedvező életfeltételek újra helyreállnak, néhány óra alatt visszanyerik eredeti, aktív állapotukat. Életmódjuk rendkívül specializált. Sok faj a mohák és páfrányok felszínét bevonó vízhártyában él. A lajhárállatka (Arctiscon tardigradum) hazánkban mindenfelé gyakori.

Tapogatókoszorúsok (Tentaculata)

Víziállatok, rendszerint az aljzathoz tapadva élnek, gyakran nagy telepeket is alkotnak. Testük alig tagolt, fejük redukálódott. Kitintartalmú kutikulájukba néha mészsók is rakódnak. A kültakaróhoz kapcsolódó izomrétegek hiányoznak. A szilárd külső testfal és a bélcsatorna között nagyméretű testüreg található. Szájnyílásukat változó számban csillós tapogatók veszik körül (lophophor). Ezek körben vagy patkó alakban helyezkedhetnek el. Segítségükkel szűrik ki a vízből az állatok a táplálékukat. Bélcsatornájuk visszahajlik, a végbélnyílás a szájnyílás közelében, a test hátoldalán található. A planktont alkotó növényeket és állatokat fogyasztják. Keringési, 5 légzési és kiválasztó szervrendszerük hiányzik. Idegrendszerüket a garat környékén lévő idegdúcok, a tapogatókba futó ideg-kötegek és a testet behálózó idegek alkotják. Specializált érzékszervekkel nem rendelkeznek. Átalakulással fejlődnek, lárváik a gyűrűsférgek csillókoszorús lárváihoz hasonlítanak.

Igen heterogén csoport, amelyet ezért egyes rendszerezők több törzsre bontanak. Édesvízi fajai közül hazánkban sokfelé megtalálható az ágbogas mohaállat (Fredericella sultana).

Serteállkapcsúak (Chaetognata)

Nagyon gyakori tengeri állatok. Gyors mozgásuk és átlátszó, hengeres testük miatt nyílférgeknek is nevezik az idetartozó fajokat. Ragadozó életmódot folytatnak, zsákmányukat a fejen lévő hegyes, ívelt tövisekkel ragadják meg. Központi idegrendszerüket garatideggyűrű és egy hatalmas hasi idegdúc képezi. Hímnős állatok. A petesejtek érése csupán a megtermékenyülés után következik be. Lárváik nincsenek.

Tapogatószakállasok (Pogonophora)

A tengerek mélyebb rétegeiben (gyakran több ezer méter mélységben) találhatók. A testük átmérője a hosszukhoz képest igen csekély. Rendszerint kitines csövekben élnek.

A test elülső végéről néha több száz tapogató indul ki. Bélcsatornájuk hiányzik, tehát a tápanyagokat valószínűleg diffúzió útján veszik fel. Váltivarúak, de ivari dimorfizmus nem figyelhető meg náluk. Regenerációs képességük kifejezetten nagy. Rendszertani helyzetük bizonytalan. Ezt a törzset egyesek az ősszájúakhoz, mások az újszájúakhoz sorolják.

Tüskésbőrűek (Echinodermata)

Eredetileg kétoldalian szimmetrikus állatok, melyek testfelépítése másodlagosan (a törzsfejlődés során) vált álötsugaras szimmetriájúvá. Testük szilárdságát a hám alatt elhelyezkedő mészváz adja. Innen némely csoportnál mozgatható mésztüskék indulnak ki. Speciális szervük a csövekből és hólyagokból álló vízedény rendszer (hydrocoel), melyből a hasoldalon található zsákszerű nyúlványokba (ambulakrális lábak) folyadékot tudnak préselni. Így, magukat lassan tologatva képesek helyváltoztatásra. Központi idegrendszerük és érzékszerveik gyengén fejlettek. Váltivarúak, átalakulással fejlődnek. Lárváik kétoldalúan szimmetrikusak. Egyes fajok mérget termelnek.

Testük magas mész- és nitrogéntartalma miatt az állatok testéből készített őrleményt némely vidékeken trágyaként is használják.

Félgerinchúrosok (Hemichordata)

Magányosan vagy csoportokban élő tengeri állatok. Bélcsatornájuk kezdeti szakaszából a test eleje felé kraniálisan rövid nyúlvány irányul, amelyet a gerinchúrral homológnak tartottak (illetve tartanak). Az előbélből kitüremkedések indulnak ki, melyek keskeny nyílásokon keresztül kapcsolatban állnak a külvilággal. A szájon keresztül vízáram jut beléjük és ekkor történik a gázcsere (kopoltyúbél). Nemcsak a hasoldalukon, de a hátoldalukon is húzódik egy idegtörzs. Váltivarúak. Lárváik hasonlóak némely tüskésbőrű lárváihoz (tornarialárva).

Számos faj egyedei a tengerek fenekén csöveket vájnak maguknak és ezekben élnek.

Előgerinchúrosok (Prochordata)

Kizárólag tengeri állatok. Lárvakorban farokkal rendelkeznek, s ebben megjelenik a gerinchúr (chorda dorsalis). Kifejlett korban számos faj helybenülő életmódra tér át, ami testük módosult felépítésén is tükröződik.

Egyrétegű hámból álló kültakarójuk egy cellulózhoz hasonló anyagot, tunicint választ el. Ez alkotja rugalmas, és szilárd külső vázukat. Kopoltyúbéllel rendelkeznek, ami nem csupán a légzés, de a kiválasztás funkcióját is ellátja. Keringési rendszerük nyílt. A kifejlett állatok idegrendszerének központját egyetlen idegdúc alkotja. Hímnős állatok, amelyeknél az ivaros szaporodásmód mellett bimbózás is megfigyelhető. Egyes fajok világítanak, mert fénykibocsájtó baktériumokkal élnek szimbiózisban.

Fejgerinchúrosok (Cephalochordata)

Halformájú tengeri állatok. Belső szerveik legtöbbje szelvényezett. Testük hátoldalán a velőcső alatt húzódik végig a gerinchúr. Vékony kültakarójuk alatt az izomzat jellegzetes „V” formájú kötegeket alkot. Kopoltyúbelük egy üregben található. Keringési rendszerük zárt. Valódi agyuk nincs, de a feji részen nagyobb idegdúc található. Ebből nyúlik hátrafelé a gerincvelő. Váltivarúak. A kopoltyúbél üregében mintegy 25 pár ivarszerv található. Legismertebb képviselőjük a lándzsahal(Branchiostoma lanceolatum).