Ugrás a tartalomhoz

Állattan

dr. Bakonyi Gábor, dr. Juhász Lajos, dr. Kiss István, dr. Palotás Gábor

Mezőgazda Kiadó

10. fejezet - Laposférgek (Platyhelminthes)

10. fejezet - Laposférgek (Platyhelminthes)

A laposférgek testét a három csíralemezből létrejött szövetek és szervek alkotják. Az ektoderma és entoderma közötti teret azonban a mezodermából származó parenchyma és az izomsejtek teljesen kitöltik. Testüregük nincs. Testük kétoldalian részarányos. Az aktív úszás, a mászás az érzékszervek, fejlettebb idegrendszer, koordináció létrejöttét feltételezi. Ezek a szervek az elkülönült feji végen találhatók, hiszen ez a testrész találkozik legelőször a környezet ingereivel. A feji vég, az agydúc kialakulása nagy evolúciós lépést jelent.

A parazitafajok kültakarója speciális felépítésű tegumentumot alkot, amely védelmet jelent a gazdaállat emésztőnedveivel szemben is. Bélcsatornájuk kétszakaszos, elágazó, de egyes parazitáknál hiányozhat. Nincs elkülönült légzési és keringési szervrendszerük. Kiválasztószervük elővesécske típusú. A fajok többsége hímnős, az ivarszervek igen jól differenciáltak. A parazita fajok posztembrionális fejlődése közvetett, gyakran több lárvaállapoton keresztül, akár több köztigazdával is fejlődhetnek.

Közel 18 000 fajuk ismert. Vannak közöttük szabadon élők és paraziták is. A parazita fajok növényi vagy állati kártevők lehetnek. Az emberben is számos laposféreg élhet.

A laposférgeknek a csalánozókkal való közeli rokonságát testfelépítésük több bélyege is tükrözi. Egyes vonásaik, így például a mezodermális parenchima megléte viszont sokkal fejlettebb tulajdonság. Néhány laposféregnél azonban – jól felismerhetően – a csalánozóknál jellemző izomsejtstruktúra, a hámizomsejt-típus fordul elő. Ennek a sejtnek egyik része a plazma nagy részét és a sejtmagot tartalmazza, míg a másik, megnyúlt része az összehúzódásra képes fibrillumokat foglalja magába.

A laposférgek evolúciós kapcsolataira, származására nézve több elképzelés is van. Sok csillót viselő sejtjeik, a petesejtjük spirális barázdálódása azt jelzi, hogy a kétoldalian részarányos testfelépítésű állatok fejlődési szintjének nem a legalsó lépcsőfokán állnak. Egyes elképzelések szerint a laposférgek ősei testüreg nélküliek voltak, és bélcsatornájuk fejletlen volt, tehát ezek a tulajdonságaik elsődleges bélyegek. Mivel van egy olyan gyűrűsféreg csoport, amelynek testfelépítése számos vonásban a laposférgekére emlékeztet, elképzelhető az is, hogy a laposférgek a testüreggel rendelkező állatokból vezethetők le, amennyiben a testüregnélküliségük csak másodlagos, leegyszerűsödési folyamat eredménye. Így a laposférgek egy olyan oldalágnak tekinthetők, melyek speciális életmódjuk kialakulása során elvesztették testüregüket.

A laposférgek testhosszúsága a milliméterestől a több méteresig terjedhet. Hát-hasi irányban lapított testük alakja lehet karcsú, széles levél vagy szalag formájú.

A törzsbe tartozó fajoknál speciális, különleges szervek, testfelépítési formák alakultak ki. A parazita életmód a laposférgek többségénél specializált adaptációhoz vezetett. Testükön szívókák, tapadókorongok és rögzítőhorgok alakultak ki. Ezek szolgálnak a megkapaszkodásra.

A fajok egy része nem rendelkezik bélcsatornával. Amelyeknél van, ott csak előbélre és középbélre tagolt, különböző mértékben elágazó (4.2.1. fejezet). A bélcső falát egyrétegű hengerhám alkotja.

Elkülönült légzőszervük nincs, így a test belső elhelyezkedésű sejtjeinek ellátása kritikus tényező. Ennek megfelelően a legtöbb laposféreg kis testű, vagy ha nagyobb is, a test erősen lapított.

Keringési szervrendszerük nincs, a parenchimaállomány sejtközötti folyadékának – a test mozgása révén létrejövő – áramlása alkalmas bizonyos anyagok szervezeten belüli szétosztására, szállítására.

Valamennyi faj kiválasztószervei az elővesécskék (protonephridium), amelyek elvezető csőrendszerük felépítésében, a kivezető pórus helyzetében mutatnak eltérést az egyes fajoknál (4.5.1. fejezet). Ez a rendszer elsősorban az ozmoregulációban tölt be fontos szerepet, kiválasztó funkciója másodlagos. Az anyagcsere végtermékeit, például az ammóniát főleg a testfalon át, diffúzióval távolítják el.

Idegrendszerük központja a feji végben lévő idegsejt-tömörülés, illetve a fejlettebbeknél általában kétlebenyű agydúc. Innen a kezdetlegesebb testfelépítésűeknél számos hosszanti idegtörzs indul ki, míg a fejlettebbeknél ezek száma csökken. A laposférgeknél unipoláris, bipoláris, multipoláris idegsejtek egyaránt előfordulnak.

Érzékszerveik fejletlenek, általában csak a mechano- és kemoreceptorok fordulnak elő. A szabadon élő fajoknak és egyes ektoparazitáknak látószervei lehetnek. Az örvényférgek és egyes ektoparazita fajok látószervei pigmentkehely típusúak. Ez a szem elsődlegesen a fény erősségét és irányát képes érzékelni. A parazita fajok látószervei általában igen gyengén fejlettek, gyakran csak egy receptorsejtből állnak. A kemoreceptoroknak fontos szerepük van a gazdaállat, illetve a megfelelő táplálék azonosításában. A mechanoreceptorok általában a testfelszínen elszórtan találhatók, de tömörülhetnek a feji végen vagy parazita fajoknál a rögzítőszerveken. A receptorsejtekhez többnyire érzékelőserték kapcsolódnak, melyek a testfelszínről nyúlnak ki. A galandférgeknek általában nincsenek specializált érzéksejtjeik. Az ingereket szabad idegvégződések veszik fel.

A legtöbb faj hímnős. Az ivarszerveik jól fejlettek, sokszor igen bonyolult felépítésűek (10.3., 10.8., 10.14. ábrák). Ivarszerveik általában hasonlók, de egyes csoportokban, fajokban a petefészkek és herék száma, az egyes szakaszok alakja változhat, vagy a járulékos részek hiányozhatnak. A hím ivarszervrendszer lebenyezett, páratlan vagy páros heréből (testis), a kivezető csövekből (ductus efferens), a gyűjtő szerepű ondóvezetőből (ductus deferens) áll. A közös ondóvezetőn páratlan ondóhólyag (vesicula seminalis) is lehet. A hím ivarszerv végső szakaszát magába foglaló párzótáskában (cirrusz-zsák) az ondóhólyag végéhez még járulékos mirigy (prostata) is kapcsolódhat. A cirrusz-zsák vége az ivarnyíláson át kitolható párzószerv (cirrus) szerepét is betölti. Az ondókilövelő járat (ductus ejaculatorius) a párzószervben húzódik. Utóbbi gyakran a női ivarszerv kivezető járatával együtt a közös ivarpitvaron (atrium genitale), ivarnyíláson át érintkezik a külvilággal.

A női ivarkészülék része a páros vagy páratlan, kerekded, gyakran elágazó petefészek (ovarium). A petevezetőhöz (oviductus), vagy utolsó tágultabb üregéhez (ootype) csatlakoznak a szikmirigyek (vitellinea). Ezek a petesejteket kívülről látják el szikdús sejtekkel. A termelt szikanyag átmeneti tárolására szikraktár is elkülönülhet. Az ootype ürege körül található a Mehlis-féle mirigy, amelynek váladéka az ektolecitális petesejt védőburok anyagának összetapasztásában játszik szerepet. A petevezető felső szakaszából vagy az ootype üregéből nyílhat a párzótárs ondójának tárolására szolgáló ondótartály (receptaculum seminis). A hím ivarsejtek felhatolnak az ootype üregéig, itt megy végbe a megtermékenyítés. Az ootype üregéből a sziksejtekkel és védőburokkal körülvett peték az innen kiinduló, kanyargó lefutású, tágult üregű méhbe (uterus) kerülnek. Ez a megtermékenyített peték tárolására szolgál. Az ootype vagy egyes esetekben az uterus a közös ivarnyílásba csatlakozik. A fajok egy részénél a petevezető felső szakaszából indul ki a Laurer-féle vezeték, amely a test hátoldalán a külvilágra nyílik. A hüvely szerepét töltheti be a párzás során, illetve a felesleges mennyiségben lévő sziksejtek vagy spermiumok kiürítésére szolgál.

A legtöbb laposféreg hímivarsejtje vékony, fonalszerű és mozgékony farokrésze lehet. Számos örvényféregnek és más laposféregnek két ostorral rendelkező spermiuma van, amelynek finom szerkezete is eltér az átlagostól, ugyanis 9+1 mikrotubulus építi fel a 9+2 helyett. A laposférgek többségénél, szemben az állatvilágban általánosan jellemző endolecitális típussal, a petesejt ektolecitális, ami azt jelenti, hogy a szikanyag a petesejt körül helyezkedik el. A megtermékenyített, a sziksejtekkel körülvett egy vagy néhány petét a laposférgek petetokba (kokon) zárva vagy kocsonyás burokban rakják le. Ezt a petetokot a gyakorlatban egyszerűen petének nevezik. A laposférgek megtermékenyített petesejtje általában teljes, spirális barázdálódást mutat, amelynek során mikromérák és makromérák jönnek létre. A gasztruláció epiboliával történik. A parazita fajok ektolecitális petesejtjének fejlődése igen erősen módosult formában megy végbe.

A szabadon élő fajok posztembrionális fejlődése általában közvetlen, míg a parazitáké közvetett. Ez utóbbiak életciklusa gyakran bonyolult, több köztigazdában és számos lárvaállapot közbeiktatásával zajlik. Köztigazdának azt az állatot nevezzük, amelyikben a féreg lárvaformái fordulnak elő, míg a végleges gazda az, ahol az ivaros szaporodás történik.

Törzs: Laposférgek (Platyhelminthes)

Osztály: Örvényférgek (Turbellaria)

Osztály: Mételyek (Trematoda) 10.1. fejezet

Rend: Villásfarkú-cerkáriás mételyek (Strigeatida) 10.1.1. fejezet

Rend: Májmétely-alakúak (Echinostomatida) 10.1.2. fejezet

Rend: Szájszuronyos-cerkáriájú mételyek (Plagiorchiida) 10.1.3. fejezet

Osztály: Csáklyásférgek (Monogenea) 10.2. fejezet

Rend: Egyszerű-tapadószervűek (Monopisthocotylea) 10.2.1. fejezet

Rend: Összetett-tapadószervűek (Polyopisthocotylea) 10.2.2. fejezet

Osztály: Galandférgek (Cestoda) 10.3. fejezet

Rend: Tagolatlan galandférgek (Caryophyllidea) 10.3.1. fejezet

Rend: Szívógödrös galandférgek (Pseudophyllidea) 10.3.2. fejezet

Rend: Szívókás galandférgek (Cyclophyllidea) 10.3.3. fejezet

Megjegyzés: A parazita laposférgek rendszertani felosztása Mehlhorn és Walldorf (1988) és Papp szerk. (1996) szerint került összeállításra.

Az örvényférgeknek több mint 3000 faja ismert, és újabban több osztályukat különítik el. Többségük tengerben él, de megtalálhatók az édesvizekben és a talajban is. Testméretük a néhány millimétertől a több tíz centiméterig terjedhet. Főleg ragadozók. Regenerálódóképességük igen nagy. Hazánkban a gyakoribb fajok közé tartozik az állóvizekben élő gyászplanária (Planaria lugubris) és a tejfehér planária (Dendrocoelum lacteum), valamint gyors folyású vizekben a füles planária (Euplanaria gonocephala).

Mételyek (Trematoda)

Valamennyi ide tartozó, közel 11 000 faj parazita, és kifejletten szinte valamennyien gerinces állatok belső élősködői. A végleges gazdában elsősorban a bélcsatornában élnek, ritkábban a vérerekben vagy más zsigeri szervekben is előfordulnak.

Színük általában áttetsző vagy fehéres. Lapított testük megnyúlt vagy kiszélesedett, levél alakú. Testhosszúságuk általában 50 mm-ig terjed, de előfordulnak ennél jóval nagyobbak is.

Kültakarójuk az örvényférgektől eltérően csillós sejteket nem tartalmaz, különleges felépítésű (10.1. ábra). A felső réteg (tegumentum) a mélyebben ülő, testfelszínt képző subtegumentális (perikarion) sejtek plazmanyúlványainak összeolvadásából kialakult szinciciális védőburok. Felszíne mikrobolyhokkal borított, rajta a megkapaszkodást segítő, tüske- és pikkelyszerű képletek lehetnek. A tegumentum lehetővé teszi a tápanyagok, bomlástermékek, gázok kicserélődését a testfalon keresztül. Mitokondriumok is előfordulnak benne. Védi a parazitát a gazdaállat enzimjeitől, immunrendszerének védekező sejtjeitől. A tegumentum alatt alaphártya van, ez alatt pedig az izom- és parenchimasejtek, valamint a külső felszíni réteget létrehozó perikarionsejtek ülnek.

10.1. ábra - A: Trematoda, B: Cestoda fajok kültakarójának felépítése. ah: alaphártya, iz: különböző irányban futó izomrétegek, mb: mikroboholy, pi: pikkely vagy tüskeszerű képlet, pk: perikarionsejtek, ps: parenchimasejtek, te: tegumentum (Storch, Threadgold, Welsch nyomán módosítva)

kepek/10.1.abra.png


Testfelépítésük következőekben bemutatásra kerülő jellegzetességei elsősorban a májmételyre vonatkoznak, a különböző fajoknál ettől kisebb eltérések lehetnek (10.2. ábra).

10.2. ábra - A májmétely (Fasciola hepatica) testfelépítése. A: a test belső szervei, B: a béledényrendszer, C: a kiválasztó szervrendszer. ad: agydúc, be: béledényrendszer, bé: bélág, fe: feji szívóka, ga: garat, ha: hasi szívóka, he: here, ip: ivarpitvar, it: idegtörzs, kp: kiválasztópórus, mé: méh, Mm: Mehlis-féle mirigy, ny: nyelőcső, ok: ondókivezetőcső, oo: ootyp, ov: ondóvezető, pe: pete, pf: petefészek, pt: párzótáska, pv: petevezető, sz: szikmirigy (Sommer, Landois és más szerzők nyomán módosítva)

kepek/10.2.abra.png


Jellegzetességük a szájnyílás körüli feji szívóka, valamint egyes fajoknál a hasi oldalon, a test középső szakaszán vagy a test végén kialakult tapadószerv, a hasi szívóka (acetabulum).

Emésztőszervrendszerük kétszakaszos, elő- és középbélre tagolt, és különböző mértékben elágazó lehet. A legtöbb ide tartozó fajnak izmos garatja, rövid nyelőcsöve és vakon végződő, kétágú vagy elágazó bélrendszere van. Táplálékukat elsősorban a sejttörmelékek, a szövetnedv, a nyálkaanyagok és a vér képezik.

Kiválasztó szervrendszerüket (elővesécske) igen sok lángsejt, és a hozzájuk tartozó elvezető csatornák alkotják, a közös kivezető pórus a test végén található. A lángsejtek száma, az elvezető csatornák elrendeződése faji jellegzetesség.

A parazita szívóférgek idegrendszere általában az agydúcokból kiinduló, páros, dorzális, ventrális, laterális idegtörzsekből, az azokat összekötő harántágakból (comissurák) és a kilépő környéki idegekből áll. Az érzékszervek gyengén fejlettek.

A szívóférgek általában hímnős állatok. Szaporodásmódjuk, egyedfejlődésük sokféle. A kifejlett állatok ivarszervei igen jól fejlettek, a laposférgek általános jellemzésénél leírtakkal megegyeznek (10.3. ábra). A páros, olykor gazdagon elágazó herék általában a test középső részén helyezkednek el. A páratlan, sokszor elágazó szerkezetű petefészek változatos elhelyezkedésű. A test két szélén igen sok, a petesejteket sziksejtekkel ellátó szikmirigy található. Az uterusz a fajok többségénél tömve van a már barázdálódásnak indult petékkel, melyek a közös ivarnyíláson át kerülnek leadásra. A közös ivarnyílás általában a test elülső vége felé, a hasoldalon található. A peteképzés és -leadás folyamatosan történik. A megtermékenyítés általában kölcsönös, de önmegtermékenyítés is előfordulhat.

10.3. ábra - A Trematoda fajok ivarszervrendszere felépítésének általánosított vázlata. he: here, ki: közös ivarpitvar, La: Laurer-féle vezeték, mé: méh, Mm: Mehlis-féle mirigy, oh: ondóhólyag, ok: kivezető cső, oo: ootyp, ot: ondótartály, ov: ondóvezető, pá: párzószerv, pf: petefészek, pr: prosztata, pt: párzótáska, pv: petevezető, ra: szikraktár, sz: szikmirigy (Edelényi nyomán)

kepek/10.3.abra.png


Az ide tartozó fajok fejlődése bonyolult. Legalább egy köztigazdájuk van, amely egy csigafaj, de egyes férgeknek kettő, ritkábban három köztigazdája is lehet. A közvetett fejlődésű szívóférgek fejlődésének részleteiben számos eltérés van, mégis valamennyinek alapvetően ugyanolyan lárvaformái jönnek létre (10.4. ábra). A pete általában a végleges gazda bélsarával kerül a külvilágra, ahol a további fejlődéséhez többnyire nedves közegre van szüksége. Kedvezőtlen körülmények között a pete igen hosszú ideig, a májmételynél például akár évekig is életképes maradhat. A petetokon kupak (operculum) található, amelynek kinyílása lehetővé teszi a csillós lárva kibújását. A petéből szabadon úszó csillós lárva (miracidium) alakul ki, amely felkeresi a köztigazda csigát és behatol a testébe. Előfordulhat, hogy a csiga a petét még a lárva kibújása előtt táplálkozása során felveszi. A miracidiumnak 4–5 sejtrétegből álló epidermisze van, amelynek felszíni sejtsora csillós. Feji vége kihegyezett, van két szemfoltja, és két lángsejtje. Az izmokat és érzékszerveket a kezdetleges agy idegzi be. A miracidium folyamatosan úszik, míg véletlenszerűen vagy kemoreceptorai segítségével rá nem talál a köztigazdára. Mirigyei által termelt enzimek segítségével behatol a köztigazda csiga testébe, ahol csillóit elvesztve átalakul csíratömlővé (sporocysta). Ez zsákszerűen megnő, benne olyan embrionális sejtek vannak, amelyek leánysporocisztává fejlődhetnek, vagy közvetlenül dajka- (redia) alakokat képezhetnek. Fajoktól függően egy sporociszta tartalmazhat leánysporocisztákat, rediákat vagy már cerkáriákat is. A rediáknak szájnyílása, rövid bélszakasza, a lángsejtekhez kapcsolódó nefridiális csatornája és kezdetleges idegrendszere van. Testük laterális vagy ventrális részén függelékeik lehetnek. Egyes fajoknál a redia újabb leányrediákat képezhet vagy cerkáriákat hoz létre. A farkos lárva- (cercaria) alaknak kialakulnak a szívókái, nefridiális csatornái gyűjtőhólyagban egyesülnek, valamint mozgékony farokrésze van. A cerkária elhagyja a csiga testét, és fajtól függően vagy a második köztigazda testébe kerül, vagy a szabadban betokozódik (encisztálódik), és átalakul metacerkária-alakká. Ha ez a táplálékfelvétel közben bekerül a végleges gazdába, akkor ott kifejlődik a szívóféreg és szaporodni kezd. Egy miracidiumból kiindulva fajoktól függően tehát akár több száz sporociszta, illetve azok mindegyikéből több száz redia, illetve cerkária fejlődhet. Ez egyes fajoknál akár 200 000 cerkária létrejöttét is jelentheti. Nem valódi polyembriogonia zajlik le (amikor egy petesejtből számos embrió fejlődik), hanem itt egy speciális esetről van szó. Az első lárvaállapotú alak testében lévő embrionális sejtek differenciálódhatnak, de egyben az új alakokban is lesznek e képességgel rendelkező utódsejtek.

10.4. ábra - Trematoda fajok fejlődésének vázlata. A: pete a petetokban (op: operculum, pe: petesejt, sz: sziksejtek), B: csillós lárva (miracidium), amelynek valóságban a teljes testfelszínét csillók borítják, C: csíratömlő (sporociszta), D: dajka (redia), E: farkos lárva (cercaria), F: betokozódott cerkária (metacercaria), G: kifejlett féreg (Mattes nyomán módosítva)

kepek/10.4.abra.png


Villásfarkú-cerkáriás mételyek (Strigeatida)

A miracidiumoknak két pár elővesécskéjük van. A cerkáriák farka elágazó.

Az Alaria alata ragadozó állatok (kutya, macska, róka) vékonybelében élősködő, gyakori faj (10.5. ábra). Testhosszúsága 3–6 mm közötti. Két részre tagolt testének elülső része kétszer hosszabb, mint a hátulsó. A feji vég két oldalán fülszerű nyúlványok vannak. Első köztigazdája vízicsiga, míg a második ebihal. A cerkáriaalakok a vivőgazda kétéltűek, hüllők izomzatában, bőr alatti kötőszövetében telepszenek meg és encisztálódnak.

A halak feketepettyességét okozza a Posto diplostomum cuticola metacerkária alakja. A kifejlett férgek a halevő vízimadarak bélcsatornájában élnek. Az 1,2–2,0 mm hosszú testük két részre tagolódik, amelyek közül az elülső erősen kiszélesedő. A bélsárral vízbe kerülő petéből először a miracidium alakul ki, majd ez bekerül a Planorbis Planorbarius csigafajok testébe, ahol a sporociszta, redia, majd cerkária alakok jönnek létre. A cerkáriák felkeresik a halivadékot, a fiatal halakat, és azok bőrébe befúrják magukat. Körülöttük a halak kötőszöveti sejtjei pigmentanyagokban gazdag, fekete színű tokokat alakítanak ki, amelyben a metacerkáriák életben maradnak, amíg a halat egy madár el nem fogyasztja.

A Diplostomum spathaceum: kifejlett alakjai a vízimadarakban, főleg a sirályok bélcsatornájában élnek (10.5. ábra). Testük 1,2–4,4 mm hosszú és szintén két fő részre különül el. A vízbe került petéből kibúvó miracidiumok a Lynznaea, Radix, Stagnicola csigafajok testébe kerülnek, ahol további lárvaformák alakulnak ki. A cerkária felkeresi a pontyfélék közé tartozó halakat, befúrja magát a bőrbe, a vérereken át eljut a szemgolyóba, ahol a szemlencsében telepszik meg. Itt a mozgásra képes metacerkária, az úgynevezett diplostomulum betokozódás nélkül évekig életképes marad. A fertőzött hal látása, így táplálékkereső képessége erősen legyengülhet, gyakran úszik a vízfelszín közelében, ahol könnyen a sirályok zsákmányává válhat. Igen gyakori faj.

10.5. ábra - Strigeatida fajok. A: Alaria alata, B: Diplostomum spathaceum(Edelényi nyomán)

kepek/10.5.abra.png


A Schistosoma fajok a trópusi területeken az ember legelterjedtebb és egyik legveszélyesebb megbetegedését okozzák, a kifejlett paraziták a vérerekben telepszenek meg.

A Bilharziella polonica avíziszárnyasok (például kacsafélék, hattyúk, gémek) véredényrendszerében, főleg a vénáiban élősködik. Köztigazdái a Planorbis és Lymnaea csigafajok, amelyekben cerkáriák alakulnak ki. A kifejlett, 2–4 mm-es alakok váltivarúak, de hasonló alakúak. A két fő bélcsőágon további leágazások nincsenek. Az ágak a test hátulsó felében újra egyesülnek.

A ponty vérében élősködik az egy milliméternél nem nagyobb Sanguinicola inermis, amely az úgynevezett vérmételykórt okozza. A vérerekben, szívben megtelepedő kifejlett férgek szívókákkal nem rendelkeznek, nyelőcsövük rövid, vakon végződő bélcsőágakra ágazik el. Ez a faj is váltivarú. A lerakott peték a kapillárisokban a test különböző szerveibe sodródnak, és ha ott nagy számban megakadnak, károsítják az adott szervet. A kopoltyúkapillárisokba jutott, petéből kibújt miracidiumok a hámrétegen átjutva a vízbe kerülnek. További fejlődésükhöz köztigazdára, a Lymnaea csigafajokra van szükségük. Ezekben jön létre a sporociszta, redia, majd cerkária alak. Az utóbbi elhagyja a csiga testét. Felkeresi a halat, befúrja magát a bőrbe, így kerül a véráramba.

Májmétely-alakúak (Echinostomatida)

A miracidiumoknak csak egy pár protonefridiuma van. A cerkáriák farka egyszerű, elágazás nélküli.

A leggyakoribb szívóférgek közé tartozik a májmétely (Fasciola hepatica), amely Földünkön rendkívül elterjedt. A kifejlett féreg elsősorban a kérődzők, ezek közül is főleg a juhok és a szarvasmarhák májában él, az epeutak falát károsítja. Testhossza elérheti, sőt meghaladhatja a három centimétert. Élettartama több év lehet. A szájnyílás körüli szívókához közel helyezkedik el az acetábulum. Az ivarnyílás a két szívóka között van. Bélcsatornája gazdagon elágazó béledényrendszert alkot. Fejlődéséhez nedves, vizes terület szükséges. Köztigazdája az elterjedési területétől függően más-más csigafaj lehet. Európában a törpe iszapcsiga (Lymnaea truncatula) a köztigazda. A csigába bekerült miracidiumból kialakul a sporociszta, ebben a rediák. A rediákban létrejönnek a cerkáriák. A csigát elhagyó, vízben mozgó farkos lárva az ivóvízzel kerülhet be a végleges gazdába. Ha ez néhány órán belül nem következik be, akkor a lárva a növényekre felkapaszkodva encisztálódik. A gazdaállat ilyenkor a legelés során veszi fel a lárvákat. A kifejlett féreg élete során akár félmillió petét is rakhat, egyetlen petéből pedig közel 300 farkos lárva alakulhat ki. Földünk egyes területein, ahol a nedves területen termesztett növényeket élelemként nyersen fogyasztják, ott az ember, valamint a sertés és a rágcsálók is fertőződhetnek a féreg növényre telepedett, betokozódott lárvájával.

Az Echinostoma revolutum főleg a víziszárnyasok (ludak, kacsák) bélcsatornájában él, de előfordul más vadon élő és háziasított madarakban, valamint a rágcsáló, a mindenevő és a ragadozó emlősökben is (10.6. ábra). Kozmopolita faj, amelynek első köztigazdája csiga, míg a második csiga, ebihal vagy esetleg rovar lehet. Feji vége különleges felépítésű, mert gallérszerű peremén tüskék sorakoznak. Az 1–2 cm testhosszúságot elérő féreg hasi szívókája igen jól fejlett. Erős fertőződés esetén a gazdaállat legyengül, véres hasmenés jelzi a paraziták kártételét.

10.6. ábra - Echinostomatida fajok. A: Echinostoma revolutum, B: Calicophoron daubneyi (Dinnik és Edelényi nyomán)

kepek/10.6.abra.png


A szarvasmarhák,juhok, szarvasfélék bendőmételykórját okozó gyakoribb fajok közé tartozik a Calicophoron daubneyi (10.6. ábra) és a Paramphistomum cervi. Testhosszúságuk 6–12 mm közötti. Fejlett acetábulumuk a test végén helyezkedik el. Fejlődésük a májmételyéhez hasonlóan megy végbe. Köztigazdaként Lymnaea és Planorbis csigafajok szerepelnek. A legelés során felvett metacerkáriák a bélcsatornába kerülnek. A fiatal mételyek először a vékonybélben telepszenek meg, majd visszavándorolnak a bendőbe.

Szájszuronyos-cerkáriájú mételyek (Plagiorchiida)

A cerkária alakoknak szájszuronya van és a farokrészben az elővesécske gyakran hiányzik.

A megnyúlt, 6–10 mm hosszú testű lándzsásmétely (Dicrocoelium dendriticum) fejlődése száraz területeken megy végbe (10.7. ábra). A szabadba került petéket felveszik például a kórócsigák (Helicella obvia) és a zebracsigák (Zebrina detrita), amelyekben az egyes lárvaformák létrejönnek. A csigák testéből nyálkás csomókba ágyazva kerülnek ki a farkos lárvák. A cerkáriákat hangyák (Formica spp.) veszik fel táplálkozásuk során, bennük jön létre a metacerkária. A garat alatti dúcban megtelepedő cerkáriák károsító hatására megváltozik a hangyák viselkedése. A hűvösebb esti órákban felkapaszkodnak a növényekre és nem mennek vissza a bolyba, mint a nem fertőzött társaik. A végleges gazdák (főleg a juh, a kecske, a szarvasmarha és más vadon élő kérődzők) a fűszálakra kapaszkodó hangyákkal együtt, a legelés során veszik fel a parazitát.

10.7. ábra - Lándzsásmétely (Dicrocoelium dendriticum) (Edelényi nyomán)

kepek/10.7.abra.png