Ugrás a tartalomhoz

Állattan

dr. Bakonyi Gábor, dr. Juhász Lajos, dr. Kiss István, dr. Palotás Gábor

Mezőgazda Kiadó

Pókszabásúak (Arachnida)

Pókszabásúak (Arachnida)

A pókszabásúak testfelépítése, annak ellenére, hogy törzsfejlődéstanilag minden bizonnyal egységes csoportot alkotnak, igen változatos. Testüket egy befűződés a legtöbb esetben jól elkülöníthetően két tájra (tagmata), az előtestre (prosoma, fejtor) és az utótestre (opisthosoma) tagolja. Előfordul (atkák), hogy a test tagoltsága eltűnik és teljesen egységes test jön létre, ekkor az eredeti testtájak nehezen ismerhetők fel. A test szelvényeinek száma 19. Az előtest hat, az utótest pedig 13 szelvényből áll. Az előtesten hat pár függelék található, Az első pár függelék – a csáprágó (chelicera) a szájnyílás közelében helyezkedik el. Legfeljebb három, gyakran csupán két ízből áll. Vége ollószerűen, két mozgatható ágra válhat szét, vagy sok esetben az utolsó, egységes íz hegyes szúrótövissé alakul. A második pár függelék a tapogató (palpus). Régebben tapogatólábnak (pedipalpus) nevezték. Előfordul, hogy a járólábakhoz hasonlít, és a párzószervet helyettesítve a spermát viszi át a hímről a nőstényre.

Máskor erőteljesen fejlett, a vége elágazik és ollót képez. Ebben az esetben a zsákmányejtésben, a ragadozók elleni védelemben van szerepe, de akár áshat is vele az állat. A tapogató fontos mechanikai és kémiai érzékszerv. Az előtesten négy pár járóláb található. Kivételt csak egyes csoportok fejlődési alakjai és némely parazita fajok jelentenek, de a lárvakori fejlődés során ebben az esetben is megfigyelhető mind a négy lábpár kezdeménye. A lábat alkotó ízek száma rendenként eltérő. Ezek a lábak elsősorban járólábak, de fontos tapintószervek is. Módosulhatnak oly módon, hogy az állat úszni, ásni, fonalat húzni is képes vele, vagy a nőstényt tarthatja szilárdan párzás közben. Az utótest rendkívül egységes felépítésű. Minden szelvényét négy lemez (tergit, sternit, két pleurit) határolja. A szelvények összeolvadhatnak és egységes zsákká válhatnak (atkák). Az utótesten függelékek nem fordulnak elő, legfeljebb azok maradványai láthatók.

A pókszabásúak szájnyílása szűk, előtte kitinszőrökből álló szűrőkészülék helyezkedhet el. Ezért nagyobb falatok nem juthatnak a szájüregbe, csak a külső emésztés során már előemésztett, folyékony vagy pépszerű táplálék. A zsákmányállatra a bélcső falában található mirigysejtek által termelt emésztőenzimek hatnak. A garatot (pharinx) vagy a nyelőcsövet (oesophagus) nagy izomkötegek veszik körül. Ezek a bélszakaszok úgy működnek, mint a pumpa. A táplálékot így szívják fel az állatok. A középbélhez – ellentétben a többi ízeltlábúval – számos egyenes vagy elágazó, vakon végződő cső csatlakozik. Ezek nem a bélcsatorna kitüremkedései, hanem az embrionális fejlődés során létrejövő üregek, melyek a bélcsatornával később egyesülnek. A bél falát hasonló szövet alkotja, mint amilyen a laposférgek bélfalában van. A mirigysejtek emésztőenzimeket termelnek, majd a részben emésztett molekulákat egy másik sejttípus veszi fel. Az atkákat kivéve ennek citoplazmájában fejeződik be az emésztés. Az utóbél egységes, sokszor rövid.

A keringési rendszer központja a szív. Az utótest hátoldalán fekszik, ritkán nyúlik át az előtestbe. Hiányozhat is. Amennyiben megvan, körkörös és hosszanti izmokból áll, melyeket kötőszöveti hártya vesz körül. A szív a szívburokban helyezkedik el. Ez a különböző rendekben eltérő számú kamrákból áll. A kamrák oldalán páros nyílások (ostia) találhatók, és minden kamrából egy pár, elágazó kicsi ér indul ki. Ezekből a testfolyadék a légzőszerv irányába áramlik. A szívből a fej felé egy nagy aorta húzódik. A pókszabásúak testfolyadékában számos sejttípus, a szérumban pedig hemocianin található.

A légzőszervek hiányozhatnak, ekkor a gázcsere a kültakarón keresztül megy végbe. Ha a légzőszervek megtalálhatók, akkor azok a kültakaró betüremkedése során jöttek létre. Kétféle légzőszerv különböztethető meg, a trachearendszer és a tracheatüdő. A trachearendszer nem annyira összetett, mint a rovaroké. Néha a csövek nem ágaznak el. A tracheanyílások az utótesten találhatók. Számuk rendszerint 1–3 pár.

A tracheacsövek – ellentétben a rovarokkal – általában nem a szövetekben vagy az izomrostokban végződnek, hanem a testfolyadékban szétágazva. A pókszabásúak tracheatüdeje jellegzetes felépítésű, páros szerv. A kültakaró alatt elhelyezkedő üregbe (atrium), az üreg elülső faláról kiindulva számos kettős falú kitinlemez húzódik be egymással párhuzamosan. E lemezek között áramlik a testfolyadék. A gázcsere az üregben található gázkeverék és a testfolyadék között történik. Az üregek rés formájú nyíláson keresztül állnak kapcsolatban a külvilággal.

A kiválasztást Malpighi-edények, csípőmirigyek és nefrociták végzik. A Malpighi-edények párosak, rendszerint gazdagon elágaznak, és felnyomulnak az előtestbe is. A páros csípőmirigyek csőszerű, néhol hólyagszerűen megvastagodó képződmények. Az előtest 3. vagy 5. szelvényén, a lábak tövében helyezkednek el. Valószínűleg ez a pókszabásúak ősi kiválasztószerve. Sok csoportban a csípőmirigyek visszafejlődtek. A pókszabásúak kiválasztásának legfontosabb nitrogéntartalmú végterméke a guanin. (Guanin halmozódik fel a halak kültakarójában és adja a halak ezüstösen csillogó színét is.)

A pókszabásúak váltivarú állatok. Mivel párzószerve csupán némely csoport fajainak van (kaszáspókok, egyes atkák), a spermát a hímek kis szövedékbe helyezik. Ezt a talajra, kövekre, növényekre rakják. A nőstények innen veszik fel ivarkészülékükkel. Más fajok hímjei a csáprágó, tapogatóláb vagy valamelyik járóláb segítségével maguk juttathatják a nőstény ivarnyílásába a spermát. Bár vannak elevenszülő (vivipar) fajok is, a pókszabásúak rendszerint megtermékenyített petéket raknak le. Sokszikű petéjük barázdálódása felületi típusú (segmentatio partialis superficialis). Számos faj gondozza az utódait.

A pókszabásúak túlnyomó többségére jellemző, hogy idegrendszerük erősen koncentrálódott. Az agyat (ganglion supraoesophageale) két dúcpár, az előagy (protocerebrum) és az utóagy (tritocerebrum) alkotja. Az előagy a szemeket idegzi be, az utóagy pedig a csáprágót. A hasdúclánc idegdúcai az előtestben egységes, nagy tömböt képeznek, és a garat alatti dúcot (ganglion infraoesophageale) alkotják. Ennek elülső, hasi részéről indulnak ki a lábakat beidegző idegek. Az utótest felé egyetlen vastag idegpár fut. Ez elágazva behálózza az egész testet, beidegzi a zsigeri szerveket és az érzékszerveket is. Bár a pókszabásúak idegrendszeréből már kimutattak neuroszekréciós sejteket, ezek funkciójáról keveset tudunk.

Gyakori érzékszerv az érzőszőr (trichobotrium). Ez hosszú szőrszál, melyhez idegsejt kapcsolódik. Alsó része a kültakaróval egy vékony, rugalmas kitinhártyán keresztül áll kapcsolatban. Ez a hártya nem gátolja a szőr elmozdulását. A hosszú szőr már igen csekély légmozgás hatására elmozdul és ingerli a kapcsolódó idegsejtet. Az érzőszőrök mellett gyakori a hasadékszerv is. Ez utóbbi különösen az ízületek környékén gyakori. Az ízek csekély mozgásától ingerületbe jön, ezért valószínű, hogy az aljzaton (talaj, növény, pókháló) terjedő hullámok érzékelésében van nagy szerepe.

Látószerveik pontszemek és/vagy egyszerű szemek. Általában a fej közepén és oldalán fordulnak elő, de a kaszáspókok oldalszemei, az álskorpiók és sok atka középszemei hiányoznak.

Osztály: Pókszabásúak (Arachnida)

Alosztály: Álskorpiók (Pseudoscorpiones) 16.5.1. fejezet

Alosztály: Szálfarkúak (Palpigradi) 16.5.2. fejezet

Alosztály: Kaszáspókok (Opiliones) 16.5.3. fejezet

Alosztály: Pókok (Araneae) 16.5.4. fejezet

Alosztály: Atkák (Acari) 16.5.5. fejezet

Rend: Bársonyatkafélék (Trombidiformes)

Rend: Lisztatkafélék (Acaridida)

Rend: Páncélosatkák (Oribatida)

Rend: Bogáratkák (Gamasida)

Rend: Kullancsok (Ixodida)

Álskorpiók (Pseudoscorpiones)

Mintegy kétezer faj tartozik ide. Testhosszuk néhány milliméter. Világosan különböznek a skorpióktól, mert utótestük vége lekerekített, méregmirigyeik nincsenek és a szájszervük is másképpen alakult. Az előtest és az utótest teljes szélességében csatlakozik egymáshoz, mégsem nehéz a két testtájat elkülöníteni, mivel az utótest jól láthatóan szelvényezett (16.96. ábra). A csáprágók rövidek, tömzsiek és ollóban végződnek. Ezzel aprítják fel zsákmányukat. A tapogatólábak igen nagyok, feltűnőek, és hatalmas ollókban végződnek. Itt találhatók a méregmirigyek nyílásai is. Bélcsa tornájukhoz zsákszerű képletek csatlakoznak. Szívük kicsi. Két pár tracheájuk az egész testet behálózza és ellátja a szöveteket oxigénnel. A Malpighi-edények hiányoznak, a többi, pókszabásúakra jellemző kiválasztó szerv megtalálható. A kiválasztásban valószínűleg részt vesznek a szövőmirigyek is. Az első két lárvastádium még a peteburkon belül megfigyelhető. A kibújás után a lárvák (ekkor nimfának nevezik) még kétszer vedlenek, mire elérik az ivarérettséget. Többé-kevésbé hasonlítanak a kifejlett állatokra. Főleg erdőben, fakéreg alatt, az avarban élnek, de a lakásokban is előfordulhatnak. Ragadozók, általában kisebb rovarokat fogyasztanak. Jellemző tulajdonságuk, hogy más állatokon megkapaszkodva vitetik magukat, így jutnak el újabb élőhelyekre (phoresia). Mindenfelé előfordul a közönséges álskorpió (Cheiridium museorum).

16.96. ábra - Álskorpió testfelépítésének vázlata. cs: csáprágó, ta: tapogatóláb (Meglitsch nyomán)

kepek/16.96.abra.png


Szálfarkúak (Palpigradi)

Törékeny, néhány milliméteres pókszabásúak tartoznak ebbe az alosztályba, ahova mintegy ötven fajt sorolnak. Utótestük két részből, a nagyobb középtestből (mesosoma) és egy kicsiny hátsótestből (metasoma) áll. A potroh utolsó három szelvénye elkeskenyedő, úgynevezett utópotroh. Az utolsó szelvényről hosszú, sertékkel borított nyúlvány indul ki (flagellum), melyet számos íz alkot (16.97. ábra). Végtagjaik egyszerű felépítésűek, csáprágójuk vékony, gyenge, a többi pókszabású fajéhoz hasonlóan ollós. Az első lábpár a járólábakhoz hasonlít, de funkcióját tekintve tapogatóvá alakult.

Rejtett életmódú állatok, rendszerint kövek, fatörzsek alatt, az avarban, mohapárnákban találhatók. Az egész világon elterjedtek, hazánkban barlangokban fordulnak elő.

16.97. ábra - Szálfarkú test felépítésének vázlata(Roewer nyomán)

kepek/16.97.abra.png


Kaszáspókok (Opiliones)

Több ezer fajt sorolnak ebbe a rendbe. Az állatok nagysága általában fél- egy centiméter. Az elő- és az utótest teljes szélességében, befűződés nélkül kapcsolódik egymáshoz. Az utótest szelvényezettsége világosan látható (16.98. ábra). A csáprágók három ízből állnak, viszonylag hosszúak és ollóban végződnek. A test elejének két oldalán méregmirigyek nyílásai láthatók. Ezek váladéka (kinonokat, fenolokat tartalmaz) védelmet nyújt a ragadozók ellen. A lábak vékonyak, rendkívül hosszúak, a test hosszát 3–5-ször is meghaladhatják. A lábfejek (tarsi) számos másodlagos ízből állnak. A lábakban autonóm idegdúcokat lehet találni, melyek a lábak mozgását irányítják. Másodlagos légzőnyílások is kialakultak a lábszáron (tibia), melyeken keresztül a láb oxigénellátása jól biztosított. Ezért, ha egy láb leszakad az állat testéről, még hosszú ideig kaszáló mozgást végez. Innen kapta a rend a nevét. Szájszervük komplikált. Alkotásában részt vesz a fejtokból létrejött táplálékot, de apró szilárd részeket is el tudnak fogyasztani. Bélcsatornájuk különlegessége, hogy a közép- és az utóbél üregébe egy hosszanti válaszfal nyúlik és két részre osztja azt. A válaszfal nem teljes. Szívük rövid, érrendszerük szegényes. A 8. haslemezen található az egyetlen pár tracheanyílás. Innen ágaznak szét a tracheák az egész testbe. A kaszáspókoknak nincsenek Malpighi-edényeik. A nőstényeknek rövid, merev tojócsöveik, a hímeknek jól fejlett párzókészülékük van. Petéiket a talajba, üres csigaházakba helyezik. Csupán egy pár szemük van a fej tetején. Általában ragadozók, főleg rovarokkal és csigákkal táplálkoznak. Erdei avarszintben sokfelé gyakoriak. Az emberi települések környékén mindenütt elterjedt faj a házi kaszáspók (Phalangium opilio).

16.98. ábra - Kaszáspók testfelépítésének vázlata(Állathatározó nyomán)

kepek/16.98.abra.png


Pókok (Araneae)

Körülbelül húszezer faj tartozik a valódi pókok közé. Testhosszuk néhány millimétertől több centiméterig terjed. Az előtest és az utótest között egy nagyon határozott befűződés van (16.99. ábra). Az előtest a fejtor (cephalothorax), az utótest pedig a potroh (abdomen). A két testrészt (tagmata) egy nyél köti össze. Az előtest hasoldalán egy egységes, merev lemez, a mellpajzs (sternum) található (16.101. ábra). Ez előtt található az alsó ajak (labium). A csáprágók (chelicera) két részből állnak (16.99. ábra). A második íz erős, hegyes karom, melynek ferdén levágott végén a méregmirigy kivezető csöve nyílik a külvilágra. A hímek csáprágója rendszerint fejlettebb, nagyobb, mint a nőstényeké. Az ősi fajoknál a csáprágók egymás mellett, párhuzamosan mozgathatók (orthognat típus), az újabb fajoknál viszont szembefordultak egymással, és a fej előtt keresztben, egymás felé mozognak (labidognat típus). A csáprágók mellett, az állkapocshoz csatlakozva találhatók a tapogatólábak vagy tapogatók (palpus). A tapogatók járásra nem használhatók, elsősorban mechanikai érzékszervek, illetve a hímeken párzószervek lehetnek (16.99. ábra). A változatos felépítésű páros állkapocs (maxilla) a szájnyílás mellett vagy valamivel az után helyezkedik el. A járólábak hét ízből állnak. A lábfejen (preatarsus) két fésűszerű és gyakran egy harmadik horogszerű karom található. A karmok száma és felépítése fontos rendszertani bélyeg.

A táplálék felszívását és továbbítását a középbélbe a garaton kívül még egy speciális szerv, a garat mögött elhelyezkedő szívógyomor végzi (16.100. ábra). A középbélhez számos nagy, vakon végződő, csőszerű képlet csatlakozik, melyek benyúlnak az előtestbe is. Ezért a valódi pókok nagy mennyiségű táplálékot képesek felvenni egy alkalommal. Az emésztőenzimek szekréciójának és a tápanyag felszívásának egyaránt a középbél a színhelye. Az utóbél rendkívül rövid. A keringési rendszer felépítése és a légzőszervrendszer kialakulása között összefüggést lehet felfedezni. Ha a légzőszervrendszer gyengén fejlett, akkor a szív hosszú (5 kamrából áll), és gazdagon elágazó artériarendszer indul ki belőle. Ezzel szemben, ha a légzőszervrendszer fejlett, legfeljebb 3 kamra található, és az artériákból is kevesebb van. A valódi pókok rendkívül változatos módon lélegeznek. Ugyanazon a rendszertani csoporton belül is különféle légzőszervek fordulnak elő. Az ősi csoportokba tartozó fajok két pár tracheatüdővel rendelkeznek (16.100. ábra). A törzsfejlődéstanilag fiatalabb fajoknál az elülső pár tüdő megmaradt, de a hátulsó pár helyett trachearendszer alakult ki. A valódi pókok mindazokkal a kiválasztószervekkel rendelkeznek, amelyekkel a pókszabásúak. A csípőmirigyek az ősi formáknál fejlettek, a modernebb fajokban jelentőségük csökkent. A kiválasztás legfontosabb végtermékei a guaninkristályok (némely fajok fehér színe innen van) és a húgysav.

16.99. ábra - A: valódi pók testfelépítése, B: fej elölnézetből, C: a tapogató vége. cs: csáprágó, fe: fejtor, mé: méregmirigy, ny: fejtort és potrohot összekötő nyél, po: potroh, sp: spermát tartalmazó tok, sz: szem, ta: tapogató (Remane és munkatársai nyomán)

kepek/16.99.abra.png


16.100. ábra - A: pók szeme, B: pók agya, C: pók belső szervei, D: pók tracheatüdeje. Pókszabásúak szemei: A1: középszem, A2: oldalszem. ar: artéria, ax: axonok, ci: csáprágó idege, ea: előagy, ga: garat alatti dúcok, id: idegsejtek, kö: középbéli mirigy, ks: komagén sejtek, le: a tracheatüdő-lemezek közötti levegő, li: lábidegek, ma: Malpighi-edények, ns: neuroszekréciós sejtek, ny: nyelőcső, pf: petefészek, si: szemideg, sl: szarulencse rétege, sm: szövőmirigy, sv: szív, sz: szem, te: tracheatüdő-lemezek közötti testfolyadék, ti: tapogató idege, tr: tracheatüdő, ua: utóagy, ür: üreg (Több szerző nyomán)

kepek/16.100.abra.png


A nemek között jelentős a nagyságbeli különbség, a hímek sokkal kisebbek, mint a nőstények. A hímek kis hálószövedékbe helyezik spermájukat, majd a tapogatóláb fején (tarsus) levő spermatartóval veszik fel. A hímek a párzás előtt sajátos mozgássort, viselkedésformát mutatnak, ez jelzi a nősténynek, hogy nem zsákmány, hanem fajtárs közeledik. Párzáskor a spermatartóból jutnak a spermiumok a nőstény ondótartályaiba (receptacula semmis). A nőstények petéiket fonalakkal szövik körül, így jön létre a kokon, amit azután gondosan őriznek. A kokont különleges fonalból készítik. Színe eltér a többi fonalétól. Felépítése jellemző a fajra, ezért a rendszerezésben és a határozásban felhasználható. A kis pókok kifejléssel fejlődnek. Leggyakrabban hét (szélsőséges esetekben: 5–12) vedlés után érik el az ivarérett állapotot. A fiatal pókok regenerációs képessége nagy. Elvesztett végtagjaik a posztembrionális fejlődés során újraképződnek. Ezt a tulajdonságukat kifejlett korukra elvesztik. A valódi pókok idegdúcai teljesen a garatideggyűrűbe koncentrálódtak (16.100. ábra). Mechanikai érzékszerveik igen fejlettek, érzékenyek. Általában nyolc szemük van, amelyek a fejtor hátoldalán úgy helyezkednek el, hogy a környezetük legnagyobb részét át tudják tekinteni. A fej közepén és oldalán elhelyezkedő szemek felépítése különbözik egymástól (16.100. ábra).

Talán nincs még egy szerv, ami annyira jellemző lenne a valódi pókokra, mint a szövőmirigy (16.101. ábra), függetlenül attól, hogy más ízeltlábúak is szőnek hálót. Többféle szövőmirigyük van, melyekkel különféle fonalakhoz állítanak elő alapanyagot. Ezt az anyagot a szövőszemölcsök végén található igen sok apró nyíláson (cséve) keresztül nagy nyomás alatt préselik a külvilágra. A koronás keresztespók (Araneus diademus) legalább hétféle különböző felépítésű fonalat képes előállítani. A fonal elsősorban keratinból áll, ugyanabból a fehérjéből, amely a madarak tollának, az emlősök szőrzetének és körmének is felépítője. A fonalban az aminosavak részben kis lemezekben, szabályos rendben, részben rendezetlenül helyezkednek el. A fonalat cseppek formájában glikoproteintartalmú folyadék fedheti be. Ezáltal rendkívül rugalmas szál jön létre. A háló lehet egyszerű fonal, melybe az áldozat belebotlik. Máskor két síkban feszül ki a növények között. Sok pók háromdimenziós hálót készít. A háló szolgálhat a zsákmány megfogására, a peték védelmét szolgáló kokon felépítésére, de lakóhelyül is. A szél által repített fonal segítségével a pókok nagy távolságokra juthatnak el. Az ősszel repülő ezüstös pókfonalak („ökörnyál”) végén rendszerint egy fiatal pók kapaszkodik.

16.101. ábra - A: pók hasi oldalról nézve, B: pók szövőmirigye. aa: alsó ajak, bs: bogyós szövőmirigy, cs: csáprágó, ec: elülső szövőcséve, fé: fésű, fs: fonalas szövőmirigy, he: hátulsó szövőcséve, kc: középső szövőcséve, me: mell-lemez, pf: pókfonál, ta: tapogató töve, tr: tracheanyílás, vf: végbélnyílás fedő

kepek/16.101.abra.png


A valódi pókok igen különböző élőhelyeket népesítenek be. A koronás keresztespók (Araneus diadematus) hálóját rendszerint a bokrok és a fák közé feszíti ki. A viráglakó karolópók (Misumena vatia) sok növényi kártevőt fog el. Legnagyobb hazai pókfajunk a szongáriai cselőpók (Lycosa singoriensis) az alföldi területek lakója. A talajba függőlegesen vájt csőszerű járatban él. A búvárpók (Argyroneta aquatica) teljesen a vízi életmódra tért át.

Atkák (Acari)

Mintegy százezer faj tartozik ebbe a rendszerint néhány tizedmilliméteres, ritkábban egy-két centiméteres állatokat egybefogó csoportba. Testük kerekded, rajta szelvényezettség rendszerint egyáltalán nem látszik (16.102. ábra). Az atkák testét és végtagjait borítja, melyek száma és elhelyezkedése általában szigorúan meghatározott és állandó (chaetotaxia). A test tagoltsága is más, mint a többi pókszabásúé. A második és a harmadik lábpár között többé-kevésbé világosan látszik egy barázda. Ez jelöli ki a testtájakat (tagmata): a barázda előtti terület az előtest (proterosoma), az e mögötti pedig az utótest (hysterosoma). Az előtest csúcsán található területet, mely a csáprágókat, a tapogatólábakat, valamint az 1. és 2. szelvényt egyesíti, gnatoszomának (gnathosoma, régebben capitulum) nevezik (16.103. ábra). A szelvényekből és a tapogatólábak alapízeiből létrejött kitinlemezek fogják közre a csáprágókat, a tapogatólábak proximális részét és a szájnyílást. A csáprágók két vagy három ízből állnak és ollóban végződnek. Számos nemzetségben átalakulás figyelhető meg. A csáprágók vékony, hosszú szúrószervvé alakultak át. A tapogatólábak rövidebbek, mint a járólábak. Az atkáknak kifejlett állapotukban általában négy pár járólábuk van. A parazita fajokon a lábak erősen redukálódtak. A lábfejeken nagy kapaszkodókarmok találhatók.

16.102. ábra - Atka testfelépítésének vázlata. cs: csáprágó, iv: ivamyílás, sz: szem, ta: tapogató, vé: végbélnyílás (Alberti nyomán)

kepek/16.102.abra.png


16.103. ábra - A: atkafej keresztmetszete, B: szúró-szívó szájszervű atka feje, C: kullancs feje. ci: csáprágó izmai, cs: csáprágó, fa: felső ajak, ga: garat, gi: garatizmok, sz: szájnyílás (Több szerző nyomán)

kepek/16.103.abra.png


Táplálékukat a garat segítségével szívják fel. A középbélhez páros csőszerű zsákok csatlakoznak (maximum 7 pár). Az első pár előre irányul és az előtestbe jut. Az utóbél aránylag hosszú (16.104. ábra). Szívük rendszerint hiányzik, ha van, akkor is kicsi és csak kevés ér csatlakozik hozzá. A testfolyadék a szervek közötti térben található, ahol az izmok mozgása tartja áramlásban. Sok faj gázcseréjét a kültakarón keresztül bonyolítja le. Mások testében egyszerű, elágazó trachearendszer található. A légzőnyílások a test különböző régióiban fordulhatnak elő. Legfontosabb kiválasztószerveik a csípőmirigyek és a Malpighi-edények. Nefrociták ritkán fordulnak elő. Az atkák váltivarú állatok. A hímeknek lehet párzószervük vagy egyéb párzókészülékük, mellyel a spermát a nőstények ivarnyílásába juttatják, de előfordulhat, hogy a nőstények a spermiumokat tartalmazó folyadékcseppet aktívan veszik fel. Posztembrionális fejlődésük során legtöbbször négy fejlődési stádiumon mennek keresztül. A petéből kibújó első stádiumú lárvák csupán három pár lábat viselnek. A rákövetkező három stádiumban a fejlődési alakokat nimfáknak nevezik. Ezeknek már 4 pár lábuk van. A központi idegrendszerben a garat feletti dúc jóval nagyobb, mint a garat alatti, szinte befedi azt (16.104. ábra). A számos mechanikai érzékszerv mellett az atkáknál egy vagy két pár pontszem is előfordulhat. Pontszemeik oldalszemek. Gyakoriak a vak fajok.

16.104. ábra - Atka belső szerveinek vázlata. ag: agy, ga: garat, gi: garat alatti dúc, jm: járulékos mirigy, kö: középbél, lá: láb, ma: Malpighi-edény, mé: méh, ny: nyelőcső, pe: petefészek, ub: utóbél, vé: végbélnyilás, zs: bélkitüremkedés (Krantz nyomán)

kepek/16.104.abra.png


Bársonyatkafélék (Trombidiformes)

Az atkák legváltozatosabb csoportja. Szájszervük általában gyengén mozgatható. A kevésbé specializált fajok rágó, a jobban specializáltak szúró-szívó szájszervvel rendelkeznek. Páros trachearendszerük a csáprágók tövében nyílik a külvilágra. Egyes csoportokban a légzőszervrendszer hiányzik. Külső ivarszerveik nincsenek. Szemeik hiányozhatnak, vagy ha szemmel rendelkeznek, akkor lehet egy páratlan, továbbá egy vagy két pár egyszerű szemük. Posztembrionális fejlődésük alatt történhet szelvényszám-növekedés (anamorphosis), vagy nem változik meg a szelvényszám (holomorphosis). Ennek során a legtöbb faj esetében két lárvastádiumot és három nimfastádiumot lehet megkülönböztetni. Igen gyakran az első lárvastádium a peteburkon belül alakul ki (előlárva) és a második stádiumú lárva hagyja el a peteburkot. Elsősorban a talaj felső rétegében élnek. Méteres mélységig is lehatolhatnak, de élhetnek vizekben, károsíthatnak növényeket, és lehetnek paraziták is.

Tavasszal sokfelé gyakori a feltűnő, sötétpiros színű közönséges bársonyatka (Trombidium holosericeum). Atérképes víziatka (Hydrachna geographica) főleg a Dunántúlon terjedt el, de sehol sem található tömegesen. Arendbe tartoznak olyan ektoparazita fajok is, melyeknek teste féregszerű, lábai rövidek (Demodex fajok). Aszőrtüszőkben élősködnek. Gyakori mezőgazdasági kártevő a polifág közönséges takácsatka (Tetranychus urticae).

Lisztatkafélék (Acaridida)

Testük meglehetősen egységes, mindössze a gnatoszoma különül el, amelyet egy rugalmas hártya köt össze a test hátulsó részével. Kültakarójuk puha, mert kevés benne a szklerotin. Lábaik öt ízből állnak. Csáprágóik rendkívül vastagok, erősek. Ezzel könnyen összerágják növényi táplálékukat. Trachearendszerük hiányzik. Egyes fajok jól alkalmazkodtak a talaj levegőjének magas szén-dioxid-koncentrációjához, ezért részt vehetnek az oxigénszegény (anaerob) körülmények között történő szervesanyag-lebontásban is. Az elsődleges ivarnyílás a lábak között található, ezen keresztül rakják le a petéket. A sperma azonban a test végén lévő kicsiny nyíláson keresztül jut a nőstény párzótáskájába (bursa copulatrix). Előfordulhat szűznemzés is. Posztembrionális fejlődésük során egy lárva- és három nimfastádium figyelhető meg. Jellemző a második lárvaforma (hypopus), amelynek szájszerve hiányzik, nem táplálkozik, és igen jól bírja a kedvezőtlen környezeti feltételeket. Ezek a nimfák gyakran tapadószervvel rendelkeznek. Rátapadnak a rovarokra vagy emlősökre és úgy vitetik magukat (phoresia). Szántóföldi növénykultúrákban gyakoriak a kártevő fajok. Élhetnek a talajban, az avar között, de lehetnek szántóföldi vagy raktári kártevők is. Malmokban, élelmiszerraktárakban gyakori a lisztatka (Acarus siro).

Páncélosatkák (Oribatida)

Testfelépítésük és testnagyságuk rendkívül változatos. Általában a hasi oldalon laposak, hátuk viszont domború (16.105. ábra). A kifejlett állatokat viszonylag egységes, jellegzetes felépítésű és színű kitinpáncél borítja. Erről könnyen felismerhetők. A páncél lehet sima, csillogó, de szépen mintázott és matt is. Sok faj jellegzetes sárgásbarna vagy sötétbarna színű. A lárvák és a nimfák testét nem borítja páncél, hanem csupán rugalmas, vékony kültakaró, kitinpajzsokkal. Az ivari dimorfizmus csekély, a nemek általában hasonlítanak egymásra. A nőstények jól fejlett tojócsővel rendelkeznek. Minden szárazföldi élőhelyen előfordulnak, de ott találhatók igen nagy számban, ahol sok bomló szerves anyag halmozódott fel. Az erdők avarjában több ezer is található négyzetméterenként. Rendszerint a növényi maradványokat fogyasztják, de szívhatják az élő növények nedveit, ehetnek algákat, gombákat, egysejtűeket is. Lehetnek férgek (Cestodes) köztigazdái, de növényi fertőzéseket is terjeszthetnek. Legfontosabb szerepük az erdők biogeokémiai ciklusaiban, a szerves anyagok lebontásában van.

16.105. ábra - Különböző jellegzetes atkák. A: Gamasida, B: Oribatida, C: Trombidiformes víziatka, D: Trombidiformes parazita atka(Több szerző nyomán)

kepek/16.105.abra.png


Feltűnőek a szárnyas páncélos atkák (Galumna fajok), mert testük két oldalán jellegzetes, vízszintesen álló, mozgatható kitinlemezeket viselnek.

Bogáratkák (Gamasida)

Nagy fajszámú rend. Tagjai igen elterjedtek, sokféle élőhelyen előfordulnak. Testük háti és hasi oldalán jellemző számú és alakú kitinlemez található, amelyek pajzsokká olvadhatnak össze. Gnatoszomájuk hengeres, előre irányul, sokszor meglehetősen kicsi. Ennek hasi oldalán egyszerű vagy nyúlványos lemez látható. Lábaikat hét íz alkotja. A fajok egy része a második, harmadik és negyedik lábpárját egy védett üregbe tudja visszahúzni. Bélcsatornájuk a ragadozó rovarokéhoz hasonló. Leggyakrabban ragadozók vagy paraziták, de ehetnek elhalt növényi részeket, gombákat, baktériumokat vagy pollent is. A Malpighi-edények mellett néha egy páratlan hasi kiválasztó mirigy is előfordul, amely a kiválasztott anyagokat a végbélbe juttatja. Rendszerint ivarosan szaporodnak, de sok fajra a szűznemzés is jellemző. Posztembrionális fejlődésük során egy lárva- és két nimfastádium figyelhető meg. Terjedésük forézia segítségével történhet. Élhetnek a talajban, az avarban vagy a növényeken. Különösen gyakoriak a talaj felszínén, az avar alatt. A ragadozók fonalférgeket, televényférgeket és talajlakó rovarokat fogyasztanak.

A ganajtúró bogarak parazitája a bogáratka (Parasitus coleoptratorum). A test felszínén néha nagy tömegekben láthatók. Fontos szerepet játszanak a biológiai növényvédelemben. Üvegházi kártevők ellen használják a Phytoseiulus persimilis ragadozó atkát.

Kullancsok (Ixodida)

Nagy testű atkák, néha a két centiméteres testnagyságot is elérhetik. A hímek és a nőstények morfológiája különbözik egymástól. Szájszerveik összeolvadásából jellegzetes képződmény (capitulum) alakul ki. Ezen a test vége felé álló, nagyon erős kitinlapok, fogak találhatók. Ezek beakadnak a gazda testének szöveteibe, és megakadályozzák, hogy az állat lecsússzon a testről. Élősködő fajok tartoznak ebbe a csoportba. Egyesek féregfajok köztigazdái lehetnek, mások vivőgazdaként jelentősek.

A kullancs (Ixodes ricinus) lárvái hüllőkön, madarakon és kisemlősökön találhatók. A kifejlett állatok emlősökön élnek. Számos kártételük ismert. Vérszívásukkal a gazdaállat bőrét sértik, ezáltal nyugtalanítják azt. Vivőgazdái, terjesztői az agyvelőgyulladás (encephalitis) vírusának és a Lyme-kór baktériumának. Meleg, napos időben az erdőszéli bokrokon, magas füvű réteken a növények tetején tanyáznak. A hideg vagy a nagy meleg elől az erdő mélyére vagy a talajba húzódnak. Nagyon gyakori faj a galambóvantag (Argas reflexus).