Ugrás a tartalomhoz

Állattan

dr. Bakonyi Gábor, dr. Juhász Lajos, dr. Kiss István, dr. Palotás Gábor

Mezőgazda Kiadó

17. fejezet - Gerincesek (Vertebrata)

17. fejezet - Gerincesek (Vertebrata)

A gerincesek körébe tartozó fajok közös jellemzője a test hátoldalán húzódó, különböző mértékben elcsontosodott koponya, gerincoszlop és a hozzá kapcsolódó függelékek, amelyek együtt a belső szilárdító vázat alkotják. A hozzá kapcsolódó izomzat révén a váz a mozgás szolgálatában áll. A gerincoszlop védőburkot képez a gerincvelő körül. A gerinchúr (chorda dorsalis), a kopoltyútasakok, valamint a farok valamennyi gerinces állat embrionális élete során megjelenik. A gerinchúr helyén kialakul a porcos vagy csontos gerincoszlop. A gerincesek teste a fejre, a törzsre, a farokra és a végtagokra tagolódik. A szárazföldi fajoknál többnyire a nyaktájék is elkülönül. A páros végtagok egyes taxonoknál elcsökevényesedtek. Kültakarójuk többrétegű laphámból és az alatta lévő irharétegből áll. A kültakarónak számos függeléke jött létre. Másodlagos testüregük van. A belső szervek fejlettsége a specializálódott életmódtól függően nagy változatosságot mutat. Az emésztő szervrendszer háromszakaszos. Járulékos szervei a máj és a hasnyálmirigy. Keringési rendszerük zárt. Központja a két-, három- vagy négyüregű szív. A vörösvérsejtekben hemoglobin található. Légzőszervük kopoltyú vagy tüdő. A kifejlett állatok kiválasztó szerve a páros ősvese vagy az utóvese. Csaknem kivétel nélkül váltivarú állatok. Közös vonásuk, hogy az idegrendszer agyi és gerincvelői részre tagolódik. Tíz vagy tizenkét agyidegpárjuk és autonóm működésű vegetatív idegrendszerük van. Az endokrin rendszer működését az agyalapi mirigy koordinálja, míg a különböző belső elválasztású mirigyek a test több pontján is előfordulnak.

A gerinces állatok kialakulására vonatkozóan számos elképzelés született, valószínű azonban, hogy az előgerinchúrosok ősi formáiból vezethetők le (22.8.3. fejezet).

Törzs: Gerincesek (Vertebrata)

Altörzs: Állkapocsnélküliek(Agnatha)

Osztály: Ingolák (Cephalaspidomorphi) 17.1. fejezet

Altörzs: Állkapcsosak (Gnathostomata)

Osztály: Sugarasúszójú halak (Actinopterygii) 17.2. fejezet

Osztály: Kétéltűek (Amphibia) 17.3. fejezet

Osztály: Halántékablak-nélküliek (Anapsida) 17.4. fejezet

Rend: Teknősök (Testudines) 17.4.1. fejezet

Osztály: Kettős-halántékablakúak (Diapsida) 17.5. fejezet

Rend: Pikkelyes hüllők (Squamata) 17.5.1. fejezet

*Madarak (Aves) 17.6. fejezet

Osztály: Egy-halántékablakúak (Synapsida)

*Emlősök (Mammalia) 17.7. fejezet

Megjegyzés: Az áttekintő rendszertani felosztás Papp szerk. (1996) nyomán készült. A hierarchikus klasszifikációban két ponton (*) (a madarak és az emlősök taxonjai), a szigorú logikai osztályozás szempontjából törés és kiemelés (osztály rangra) történt. Ez nem jelenti azt, hogy nem monofiletikus csoportként kerülnek bemutatásra, csupán a tradicionális okok és a további rendszertani felosztás lehetőségének biztosítása miatt kaptak ilyen taxonrangot.

Az állkapocsnélküliek a legegyszerűbb testfelépítésű gerincesek. Nincs csontos állkapcsuk. Páros úszóik nincsenek.

Az állkapcsosak állkapcsai kialakultak. Általában páros végtagokkal rendelkeznek. A gerinchúr kifejlett korban is megmaradhat, de általában csontos váz helyettesíti. Az állkapcsosakon belül elkülöníthető a bemutatásra nem kerülő porcos vázúak (Chondrognathostomata) ágazata, ahová a porcos halak (Chondrichthyes) osztálya tartozik. Képviselőik a cápák, a ráják és a tömörfejűek. A csontosvázúak (Osteognathostomata) ágazatán belül ismertek a tüdőshalak (Dipneusti), a bojtosúszósok (Crossopterygii) osztályai, és a sugarasúszójú halak (Actinopterygii). A bojtosúszósok egyik fejlődési ága vezetett el a szárazföldi négylábú gerincesek (Tetrapoda) kialakulásához (21.7.3. fejezet és 21.11. ábra). A négylábúaknak, valamint ezen belül a magzatburok nélkülieknek (Anamnia) és a magzatburkosaknak (Amniota) nem adtak rendszertani rangot. Magzatburok nélküliek a kétéltűek, míg a magzatburkosak közé tartoznak a korábban egységes csoportnak tartott hüllők (Reptilia), valamint a madarak és az emlősök. A hüllők parafiletikus csoport lévén nem szerepelhetnek a kladisztikus elvű rendszertani felosztásban. A korábbi osztály csoportosítása során új szempontot vesznek figyelembe. Ez a halántékablak hiánya vagy megléte (illetve száma) a koponya felépítésében. A halántékablak-nélküliek (Anapsida) osztályába tartoznak a teknősök (Testudines), a kettős halántékablakúak (Diapsida) osztályának képviselői a Lepidosauria alosztályba tartozó hidasgyíkok (Sphenodontia) és pikkelyes hüllők (Squamata), valamint az Archosauria alosztályba tartozó krokodilok (Crocodilia) és madarak (Aves). Az emlősök (Mammalia) az „emlősszerű hüllők” korai alsó vagy egyhalántékablakúak (Synapsida) leszármazási vonalán fejlődtek ki, egy olyan ágon, ahol nincs hüllő túlélő.

Ingolák (Cephalaspidomorphi)

Az ingolák teste megnyúlt, hengeres testük csupasz. Szilárdító vázuk porcos. Szájuk jellegzetes alakulású („körszájúak”), szívásra szolgáló. Légzőszervük kopoltyúzsákok formájában alakult, kopoltyúfedőjük nincs. Váltivarú állatok, ívásuk még a tengeri fajok esetében is az édesvízben zajlik. A lárvák és a kifejlettek testalakban, életmódban jelentősen eltérhetnek. Hazánkban is előforduló képviselőik az ingolák.

Osztály: Ingolák (Cephalaspidomorphi)

Rend: Ingolaalakúak (Petromyzontiformes) 17.1.1. fejezet

Család: Ingolafélék (Petromyzontidae)

Ingolaalakúak (Petromyzontiformes)

Az ingolák szájnyílása egy szívókorong közepén helyezkedik el. Ennek segítségével kapaszkodnak meg a köveken, vagy a gazdaállat testfelszínén. Szájukban jól fejlett fogak vannak (17.1. ábra). Hátúszójuk általában jól fejlett, hosszú alapú.

17.1. ábra - Hazai ingolák kifejlett alakjának habitusképe. A: dunai ingola (Eudontomyzon mariae), és B: szájnyilásának környéke kinagyítva. aa: alsó ajaklemez fogakkal, fa: felső ajaklemez, sz: szarufogak (Vogt és Holcik–Hensel nyomán)

kepek/17.1.abra.png


Bélcsatornájukban spirális redő fut végig és a hámrétegében csillós sejtek ülnek. Hét pár kopoltyúzsákjuk mindegyike külön nyílik a külvilágra. Érzékszerveik viszonylag fejlettek. Páratlan szaglógödrük vakon végződő. Két pár félkörös ívjáratuk van. A fajok egy része parazita életmódú.

Valamennyi ingolafaj az édesvízi folyókban, patakokban szaporodik. A tengerben élő fajok egyedei elérve ivarérettségüket, felúsznak a folyók felső szakaszaiba (anadrom fajok). Szaporodás során egy kisebb mélyedést készítenek a kavicsos mederágyban. A nőstények ide rakják le az igen ragadós petéiket. A petékből kikelő lárvák testfelépítése annyira eltér a kifejlett állatokétól, hogy régebben külön fajokként írták le őket. Hosszú évekig tartó fejlődésüket követően átalakulnak. A tengeri fajok visszatérnek a tengerbe. A nem parazita fajok bélcsatornája az átalakulás végére degenerálódik, majd a szaporodást követően elpusztulnak. A parazita fajok kifejlett alakjai általában több évig élnek, mielőtt szaporodnának. Rászívják magukat a halakra, esetleg más hidegvérű, vízben élő gerincesekre és komoly sebet ejtve rajtuk, szívják a vérüket, testnedveiket. Az európai folyókban élő ingolafajok között is akadnak paraziták.

A Duna és a Tisza vízrendszerében élő fajok megbízható elkülönítése nehéz feladat.

Ingolafélék (Petromyzontidae)

Hazánkban az ingolafélék családjának két faja fordul elő: a dunai ingola (Eudontomyzon mariae) és a tiszai ingola (Eudontomyzon danfordi). Atiszai ingola testhossza elérheti a 30 centimétert is, lárvája 4–5 évig fejlődik, mialatt szerves törmelékkel táplálkozik. Akifejlett állat élősködő. Aszaporodást követően még 2–3 évig él. Adunai ingola lárvája 3–4 évig fejlődik. A18–21 centiméteres kifejlett egyedek a szaporodás után elpusztulnak (17.1. ábra). Mindkét ingolafaj védett.