Ugrás a tartalomhoz

Állattan

dr. Bakonyi Gábor, dr. Juhász Lajos, dr. Kiss István, dr. Palotás Gábor

Mezőgazda Kiadó

Sugarasúszójú halak (Actinopterygii)

Sugarasúszójú halak (Actinopterygii)

A sugarasúszójú halak testfelépítése a vízi életmódhoz tökéletesen alkalmazkodott. Kültakarójuk hámrétege el nem szarusodó, benne igen sok egysejtű, nyálkatermelő sejt ül. A testfelszínt borító nyálkarétegnek számos funkciója van. Az irharétegben fejlődő pikkelyek elsősorban a mechanikai védelemre szolgálnak. Számos faj színváltoztató képessége jó. Csontos vázuk viszonylag egyszerű felépítésű, izomzatuk szelvényezett. Változatos táplálkozásmódúak, a háromszakaszos bélcsatorna differenciált felépítésű. Légzésük kopoltyúval történik, amelynek felépítése, speciális keringési rendszere igen hatékony gázcserét biztosít. Az úszóhólyagnak elsősorban hidrosztatikai funkciója van, de több fajnál, mint kisegítő légzőszerv is működik. Zárt keringési rendszerük és többségüknél egy vérkör alakult ki. Kiválasztószervük ősvese típusú. Váltivarú állatok, az ivari dimorfizmus általában kifejezett. A megtermékenyítés többnyire külső. Idegrendszerük felépítése más gerincesekéhez hasonló, egyes részei speciális alakulásúak. Az érzékszervek közül jellegzetes az oldalvonalrendszer, amely a víz áramlásának, nyomásának változását igen kifinomultan érzékeli. Látószervük működésének egyik érdekes vonása, hogy az élesség beállítása a szemlencse elmozdításával történik.

A sugarasúszójú halak Földünkön szinte minden vizes élőhelyet meghódítottak, rendkívüli alaki és életmódbeli specializációt mutatnak.

A sugarasúszójú halak fontos szerepet töltenek be a vizek táplálékhálózatában. Mint élelemforrás, rendkívüli jelentőséggel bírnak az emberiség számára, számos fajt tenyésztenek vagy halászati jelentőségük van.

A továbbiakban elsősorban a valódi csontoshalak (Teleostei) testfelépítését mutatjuk be, de a jellemzés egyes speciális vonások kivételével jórészt érvényes a porcos ganoidok (Chondrostei) közé tartozó tokalakúakra (Acipenseriformes) is.

A halak változó testhőmérsékletű (poikiloterm) állatok. Mivel testhőmérsékletüket általában nem képesek befolyásolni, ezért például a mérsékelt égöv hideg időszakában sok faj anyagcseréje igen erősen lelassul. Testfelépítésük a speciális élettérhez kitűnően alkalmazkodott. Testük kétoldali (bilaterális) szimmetriát mutat.

Testformáik igen változatosak. Az egymással nem közeli rokon fajok a hasonló életmód, élőhely következtében hasonló alakúak lehetnek (konvergencia). A testforma gyakran az ivari dimorfizmus kifejezője. A haltenyésztési gyakorlatban testméretindexeket állapítanak meg az állomány jellemzésére. Leggyakrabban használt a keresztmetszetindex (amely a testmagasság és -szélesség hányadosa), valamint a profilindex (amely a testhosszúság és a testmagasság hányadosa).

A halak testét fej-, törzs- és farokrégióra lehet tagolni. A száj lehet felső, középső vagy alsó állású. Felső állású szája van a vízfelszín közelében is táplálkozó gardának, középső vagy végállású a szivárványos öklének, míg alsó állású a csíkhalak szája. A tipikus formákon túl számos átmeneti forma ismert. Egyes fajok szája harmonikaszerűen mozgatható (ponty), másoké kacsacsőrszerű (csuka) vagy szélesen hasított (harcsa). A szájnyílás körül egyes fajoknál bajuszszálak lehetnek. A törzs a kopoltyúfedő hátsó peremétől a végbélnyílás vonaláig tart, ami mögött a farokrész kezdődik. Az úszók helyzete, alapjának hossza, esetleges tagoltsága és formája a fontos faji bélyegek közé tartozik. A mellúszóknak (pinnae pectorales) elsősorban a lassú mozgásokban van szerepük, de a vízáramlással szembeni haladást is segítik. A hasúszók (pinnae ventrales) megakadályozzák a test süllyedését, fontosak az egyensúlyozásban és a fékezésben. A hátúszó (pinna dorsalis) főleg az egyensúlyozást biztosítja úszás közben, illetve forduláskor. A farok alatti úszó (pinna analis) az egyensúlyozásban kap szerepet, de például az elevenszülő fogaspontyoknál párzószervet (gonopodium) képezhet. A farokúszó (pinna caudalis), a farokrész izomzatával együtt a hal legfontosabb mozgás- és kormányzószerve. A tokalakúak farokúszója heterocerk típusú, azaz nemcsak külső formája, hanem csontos váza is részaránytalanságot mutat. A valódi csontoshalakra jellemző homocerk farokúszó külső alakja kétoldalian részarányos, de csontos váza kis mértékben részaránytalan. A homocerk farokúszó alakja jól jelzi az adott faj úszóképességét. A gyors mozgású fajok farokúszója általában mélyebben bemetszett, mint a lassú mozgásúaké. Egyes fajoknál (barna törpeharcsa, szivárványos és sebes pisztráng) úszósugár nélküli bőrredőt, úgynevezett zsírúszót lehet találni a hát és a farokúszó között. Az úszók vizsgálatakor különbségeket is fel lehet ismerni.

A halak bőrének felszínét többrétegű, el nem szarusodó laphám borítja, amely kevés, általában 10–30 sejtrétegből áll. Három rétege különíthető el. Legalul van az osztódó sejtek rétege (stratum germinativum), felette a tüskés sejtek rétege (str. spinosum), legfelül pedig a lapos sejtek (str. planocellulare) helyezkednek el (17.2. ábra). Az epidermisz vastagsága nem csak a fajtól függ, de testtájanként is eltérő lehet. A felső, elhalt, de legfeljebb kisebb mértékben elszarusodó hámsejtek fokozatosan leválnak. A hámréteg tartalmazhat idegvégződéseket, pigmentsejteket. Egyes pontyfélék kültakarójának pontszerű területein a szaporodási időszakban fokozott elszarusodás figyelhető meg, ezek a „nászkiütések”. A hámrétegbe ágyazva számos nyálkaanyagot termelő egysejtű mirigy van. Az egész testet borító nyálka csökkenti a súrlódást, védi az állatot a mechanikai sérülésektől. A mucinréteg szerepet játszik a szervezet ozmoregulációjában, mert nagy mennyiségű vizet képes felvenni, illetve tárolni. Szerepe van a gázok felvételében, illetve leadásában is. Ez különösen az oxigénben szegény vizekben élőknél fontos. Véd a baktériumok és gombák ellen. A nyálkaréteg a szervezet védekezése szempontjából fontos antigéneket, riasztóanyagokat, a fajtársak felismerését, a rajban élőknél az összetartást segítő kémiai anyagokat, feromonokat is tartalmaz. A nyálkatermelés mértékében különbség figyelhető meg az egyes fajok között. A hazai fajok közül a compó, a márna és a ponty viszonylag nagyobb mennyiségű nyálka termelésére képes. Az irharéteg felső része laza-rostos szerkezetű, szivacsos állományból (stratum spongiosum) áll. Ez alatt egy tömött-rostos kötőszövetes réteg (stratum compactum) húzódik. Az irharétegben vérerek, idegek, pigmentsejtek, tartalék tápanyagot és hőszigetelést biztosító zsírsejtek, bőrcsontok, csontvértek, valamint pikkelyek lehetnek. A bőr alatti kötőszövet (subcutis) az izomzathoz kapcsolja a bőrt.

17.2. ábra - A valódi csontoshalak pikkelyes bőrének felépítése. ba: bőr alatti kötőszövet sok zsírsejttel, há: hámréteg, iz: izomzat, ny: nyálkatermelő sejt, pi: pikkely, ps: pigmentsejtek, sz: irharéteg szivacsos állománya, tö: irharéteg tömött rostos állománya, vé: vérér (Kiss, eredeti)

kepek/17.2.abra.png


A testfelszínüket borító pikkelyek különböző felépítésűek lehetnek. A tokalakúak ganoid pikkelyeinek felszínét kemény ganoinréteg borítja. A valódi csontoshalaknak elasmoid pikkelyei vannak, amelyek vékony, hajlékony és átlátszó csontlapocskák. A pikkelyek az irhában lévő tasakokban fejlődnek. Az itt lévő sejtek képezik a pikkely különböző rétegeit. Felépítésében 60% szerves és 40% szervetlen anyag vesz részt. Külső csontos rétegét a pikkelytasak szkleroblaszt sejtjei által leadott kalcium- és magnézium-karbonátok, -foszfátok és -fluoridok alkotják. Alatta a fibroblaszt sejtek révén létrejött, rostokban gazdag réteg található. A pikkelyek a szélükönnövekednek. A rárakódó újabb rétegek növekedési gyűrűk, szkleritek (scleritek) formájában látszanak. Az évszakosan eltérő növekedési ütem miatt a téli időszakban sűrűbben álló szkleritek évgyűrűt (annulus) alakítanak ki (17.3. ábra). A kifejlődött pikkelyek felszínén vékony epidermiszréteg található. A pikkelyek felszínén sugárirányban kiinduló hornyok lehetnek, a szélük karéjozottságot mutathat. Az elazmoid pikkelyeknek két típusa van. A fésűs (ctenoid) típusú pikkelyeknek a szomszédos pikkelyek által nem fedett részét apró fogacskák borítják (17.3. ábra). Ilyen pikkely fordul elő például a sügéralakúaknál. A simaszélű (cycloid) pikkelyen nincs fogazottság, többnyire kerekded alakú. Ez a pikkelytípus található például a pontyféléknél.

17.3. ábra - Az elazmoidpikkely típusai. A: cikloid, B: ktenoid. év: évgyűrű, fo: fogak, ho: hornyok, nö: növekedési gyűrű szomszédos pikkelyek által nem takart rész (Bond nyomán kissé módosítva)

kepek/17.3.abra.png


A pikkely, illetve a pikkelyzet vizsgálata fontos a faj azonosításában, és képet ad a hal egész élettörténetéről. A növekedési gyűrűk vastagsága jelzi a táplálkozási viszonyokat, vagy a kedvezőtlen egészségi állapotot. Az évgyűrűk alapján megbecsülhető a hal életkora. A hal oldalvonala mentén, valamint attól a hátélig felfelé és a hasélig lefelé számolt pikkelysorok száma (pikkelyképletbe foglalva) felhasználható a fajok elkülönítésében.

A legtöbb fajnál a pikkelyek a fejre már nem húzódnak rá, de ez alól például a lápi póc kivétel. Igen kicsi pikkelye van a menyhalnak, a compónak és a csíkféléknek. Az angolna pikkelyei csak hároméves kor után indulnak fejlődésnek. Több faj (például a lesőharcsa) teste csupasz, pikkelyek nem borítják. A tüskés pikó testét csontlapok védik.

A halak színezete a többi gerinceséhez hasonlóan kémiai és struktúrszínezet lehet. Az utóbbi a fénytörésen és -visszaverődésen alapszik, a zöld és a kék színt adja. A kémiai eredetű szín lehet pigmentsejtekhez és pigmentanyagokhoz kötött. A pigmentsejtek közül a kromatoforák a barna-fekete (melanoforákban), a piros és a sárga (xantoforákban) színt adják, míg a guanintartalmú tükörsejtek (iridoforák) ezüstösfehér színt biztosítanak. A pigmentanyagok anyagcsere-bomlástermékek, melyek a bőrben, a belső szervekben is megtalálhatók. Guanint például nagyobb mennyiségben az úszóhólyag fala tartalmaz. A különböző halfajoknál a kromatoforák plazmájában lezajló pigmentanyag-tömörülés (világosabb testszín kialakulása) és -eloszlatás (sötétebb testszín létrejötte) eltérő gyorsasággal mehet végbe. A színváltoztatás a látószerv közvetítésével a neuroendokrin szabályozás révén valósul meg.

A speciális élettér adta feltételek miatt a halak csontos váza nem olyan erőteljes felépítésű, mint általában a szárazföldi gerinceseké. Fontos szerepe van azonban a belső szervek védelmében, támasztásában, a hozzá kapcsolódó izomzat révén pedig a mozgásban is. A halak csontjaiban csontvelő nem található, rostos szerkezetű és csontállománya szakaszosan növekszik. A nagyobb csontokból vagy a hallócsontokból (otolit) készített csiszolat ezért alkalmas a hal életkorának megállapítására. Vázrendszerük a koponyából, a gerincoszlopból, a bordákból, valamint az úszók függesztő- és támasztókészülékeiből áll (17.4. ábra). A koponya nagyobb részét a zsigeri koponya (viscerocranium), míg igen kis részét az agykoponya (neurocranium) teszi ki. A koponyát számos kisebb-nagyobb csont építi fel, amelyek közül a legnagyobb a kopoltyúfedőcsont (operculum). A gerincoszlopot alkotó csigolyák teste elől-hátul vájt (amphycoel). A gerinchúr maradványa a csigolyák között még megfigyelhető. A koponyához kapcsolódó néhány nyakcsigolya (vertebrae cervicales) összenövéseket, alaki módosulást mutat. A hátcsigolyák (vertebrae thoracales) dorzális részéről kiinduló idegívszárak (neurapophysis) a gerincvelőt veszik körül, majd összeolvadva a felső tövisnyúlványban (processus spinosus superior = neurospina) folytatódnak. Ez a hátizmok tapadási helyéül és az úszósugártámasztó csontok támasztékául szolgál. A hátcsigolyák ventrolaterális részéről rövidebb harántnyúlványok (parapophysis) indulnak ki, amelyekhez a bordák kapcsolódnak. A halak valamennyi bordája lengő típusú (costae fluctuantes). A hátcsigolyák után általában egyetlen átmeneti formát mutató ágyékcsigolya (vertebra lumbalis) következik, amelynek hasi felén már kialakult a vérívszár (haemapophysis). Bordák nem kapcsolódnak hozzá. A farokcsigolyák (vertebrae coccigicae) vérívszárai az alsó tövisnyúlványban (processus spinosus inferior) végződnek. A vérívszárak által alkotott tágasabb üregben fut a farokartéria. A farokcsigolyák felső és alsó nyúlványai jó tapadási helyet és támasztékot szolgáltatnak a mozgásban igen fontos szerepet játszó farokizmoknak.

17.4. ábra - A ponty csontos váza. at: alsó tövisnyúlvány, ác: ágyékcsigolya, bo: bordák, fa: farok alatti úszó, fc: farokcsigolyák, ft: felső tövisnyúlvány, fú: farokúszó, ha: halúszó, hc: hátcsigolyák, hf: halúszó függesztőöve, hú: hátúszó, kf: kopoltyúfedőcsont, ko: koponya, kú: keménnyé módosult úszósugár, lú: lágy úszósugár, me: mellúszó, mf: mellúszó függesztőöve, ny: nyakcsigolyák, ur: urosztil, út: úszósugártámasztó csont (Több szerző nyomán kissé módosítva)

kepek/17.4.abra.png


Az úszókat sugarak (lepidotricha) támasztják, melyek eredetüket és megjelenésüket tekintve lehetnek kemény vagy lágy típusúak (17.5. ábra). A kemény úszósugarak a végükön nem ágaznak el, ízeltséget nem mutatnak, egy elemből állnak. Ilyen úszósugarai vannak a sügérféléknek. A lágy úszósugarak hajlékonyak, ízeltek, végükön elágaznak, és két oldalsó elemből állnak. Jellemző például a pontyfélékre. Előfordul, hogy a lágy úszósugarak keményekké és hegyesekké módosulnak, mint például a ponty hát- és farok alatti úszójának elején lévők. Ezek közül a legfejlettebb sugár úgynevezett bognártüskévé alakult. Az úszósugarak száma faji bélyeg, felhasználható a határozásban. Az úszósugarak az alapjukon lévő támasztócsontokhoz (pterygiophora) kapcsolódnak. A farokúszó lágy úszósugarainak támasztékául az utolsó egy vagy három összenőtt csigolya (urostyl) módosult tövisnyúlványaiból kialakult lemezek szolgálnak. A mellúszó függesztőöve (zona scapularis) a koponya csontjaihoz kapcsolódik, ezért a mellúszó helyzete viszonylag állandó. A hasúszó függesztőöve (zona pelvis) csontlemezzé nőtt össze, amely a has izomzatába ágyazva helyezkedik el. Helyzete nem állandó, az egyes fajoknál eltérő lehet. Előfordul, hogy helyzete a mellúszót is megelőzi, torokállásúvá válik (például a menyhalnál).

17.5. ábra - Úszósugártípusok oldalnézetben és szemből ábrázolva. A-B: lágy úszósugár, A: tipikus lágy úszósugár, B: módosult lágy úszósugár (bognártüske), C: kemény úszósugár (Lagler–Bardach–Miller nyomán kissé módosítva)

kepek/17.5.abra.png


Izomrendszerük a többi gerinceshez hasonlóan részben a zsigeri szervekben található simaizomból, másrészt harántcsíkolt izomból áll. Ez utóbbi két típusa a vázizom és a szívizom. A vázizomzat szelvényezett felépítésű, amely az embrionális élet során egymást követően kialakult cölomazsákok (szelvényezettségüket megtartó) miotom részéből jött létre. Az izomszelvények (myomerek) száma a csigolyákéval megegyezik, egymástól kötőszövetes sövények (myoseptumok) választják el őket (17.6. ábra). A test vízszintes középvonalában lévő sövény háti és hasi, míg a függőleges sövény jobb és bal oldali részre osztja az izomzatot. A kötőszövetes sövényekben erek, idegek futnak. Az egyes miomerek nem hasábszerűek, hanem a középső részük kraniálisan, míg a felső és alsó harmaduk kaudális irányban megnyúlt. A lenyúzott hal oldalát nézve ez a szerkezet szelvényenként elfordított W formát mutat, a test keresztmetszetét vizsgálva pedig gyűrűzöttséget ad. Sok hal izomzatában szálkák (ossicula ypsiloidea) jöttek létre kötőszövet eredetű csontosodással. A szálkák elsősorban a hátoldalon, a csigolyák felső tövisnyúlványa körüli izomzatban és a faroknyélben helyezkednek el. Átlagos számuk a fajra jellemző. Vannak szálkamentes halak is. Vázizomzatukban vörös és fehér színű részek különíthetők el. A vörös izom a test két oldalán, az úszók alapjainál, valamint a kopoltyútájékon található. A vörös izom a folyamatosan, lassan úszó halak izomzatában nagy részarányt képvisel. Az úszósugarak támasztócsontjaihoz kapcsolódó elkülönült izmok lehetővé teszik az úszók merevítését, elernyesztését és hullámzását. A vázizomzat nagyobb részét fehér izom képezi, amelynek főleg a hirtelen nagy erőkifejtést igénylő mozgásoknál van szerepe.

17.6. ábra - A: az izomszelvények elrendeződése a test oldalán, B: a törzs területén keresztmetszetben és C: a faroknyélen. cs: csigolya, fe: felszínen látszó rész, ho: horizontális szeptum, hü: hasüreg, iz: izomszelvény, ks: kötőszöveti sövény, ve: vertikális szeptum (Meyer és más szerzők nyomán kissé módosítva)

kepek/17.6.abra.png


A halaknál a legkülönbözőbb táplálkozásmódok fordulnak elő: vannak fito- és zooplankton fogyasztók, növényevők, vegyestáplálkozásúak (növényi részeket és kisebb állatokat is fogyasztók), valamint ragadozók. A különböző táplálkozásmódokra következtetni lehet a szájállásból és a száj alakjából.

Az állkapcsokon és több szájüreget határoló csonton előfordulhatnak ránőtt (acrodont) fogak, melyek a zsákmány megragadására, fogva tartására szolgálnak. Ilyen feladatot lát el a harcsa gerebenfogazata is. Jól fejlett „ebfogak” vannak a csuka és a süllő állkapocscsontjain.

A halaknak nincs nyálmirigyük, nyelvük is kevéssé fejlett, gyakran alig mozgatható. A szájfenéket alkotó csontok elmozdulása fontos szerepet játszik a légzés során a szájgaratüreg térfogatának változtatásában. A garat falát kétoldalt a kopoltyúrések törik át. A kopoltyúíveken szűrőkészülék, kopoltyúfésű van, amely megvédi a légzőhámot a sérülésektől, és a táplálékrészecskéket a nyelőcső felé irányítja. Az utolsó kopoltyúív módosulásából a ponty- és csíkféléknél garatcsont (ossa pharyngea) jött létre. A fogak fajra jellemző számban, alakban és elrendeződésben találhatók meg (17.7. ábra). A garatfogképlet megmutatja, hogy a fogak hány sorban rendeződtek, és az egyes sorokban milyen számban fordulnak elő. A ponty garatfogképlete: 1.1.3–3.1.1. értékű, ami azt jelenti, hogy a fogak három sorban állnak, és számuk a belső sorokban 3–3, míg a többiben 1–1. A garatcsonttal szemben, a koponya alapján kemény csontlap van, amelynek felszínéhez a garatfogak a garatcsonthoz kapcsolódó izmok segítségével hozzászorulhatnak. Szerepük van a táplálék őrlésében, a víz kipréselésében és a nyelés elősegítésében. A növényevő és vegyes táplálkozású („békés”) fajoknál a gyomor sem alakilag, sem szövettani vizsgálattal nem különíthető el (17.8. ábra). A ragadozóknak viszont izmos falú gyomruk van, ami erős összehúzódásokkal forgatja a táplálékot. Egyes ragadozó fajoknál a gyomorvégnél (pylorus) vakbélszerű pilorusz-függelék található (17.8. ábra). Ezek hámja enzimeket termel és megnöveli a felszívó felületet. Számuk fajonként eltérő lehet. A növényevők középbele igen hosszú, tekervényes, a ragadozóké jóval rövidebb. Belső felszínét a valódi csontoshalak többségénél hosszanti redők, a tokalakúaknál spirális redők növelik. A gyomorban és a középbélben a gerincesekre jellemző enzimek végzik a lebontást. A középbélhez kapcsolódik az általában kétlebenyű máj, amelyhez epehólyag is tartozik. A hasnyálmirigy legtöbbször diffúz felépítésű, a máj szövetébe beágyazódó, számos részre tagolt. A középbél éles határ nélkül folytatódik az utóbélben. A kettő határán billentyű, illetve vakbélszerű függelék lehet. A valódi csontoshalak többségének külön végbélnyílása van, de előfordul (például a pontyban) kloáka is.

17.7. ábra - A ponty garatcsontja (cs) a garatfogakkal (gf). Fogképlet: 1.1.3–3.1.1 (Eredeti)

kepek/17.7.abra.png


17.8. ábra - A: a hím ponty belső szerveinek elhelyezkedése és B: a ragadozó halak bélcsatornájának szakaszai vázlatosan. fe: a kopoltyú- és hasüreg feltárásának vonala, gy: gyomor, ha: hasfal izomzata, he: here, ki: kiválasztószerv, kl: kloáka, ko: kopoltyú, kö: középbéltekervények, lé: lép, lj: légjárat, ml: májlebenyek, ny: nyelőcső, pi: piloruszfüggelékek, sz: szív, úh: úszóhólyag (Több szerző nyomán módosítva)

kepek/17.8.abra.png


Légzőszervük a garathám eredetű kopoltyú (17.9. ábra). A kopoltyúíveken ülnek a kopoltyúlemezek, ezeken a lemezkék, melyek összfelülete igen nagy. Falukat erősen lapított, 1–3 rétegben lévő hámsejtek alkotják. Alattuk pillérsejtek képeznek tereket a kapillárisok számára. Az itt végbemenő gázcsere a víztérben és a vérben lévő gázok nyomáskülönbségén alapszik. A kopoltyúk a vért a szívből kiinduló, ventrális aortából leágazó artériákból kapják. Az oxigénnel dúsított vér a kopoltyúívekből kilépő erekből a háti aortába, innen a test különböző részeibe kerül. A légzés a légzőizmok és a kisegítő készülékek összehangolt, ritmikus működése révén valósul meg. Belégzés alkalmával a nyelvcsonti készülék lesüllyed, a kopoltyúkészüléken lévő szűrőkészülék (szelepszerűen működő kopoltyúfésűk) zár, így a nyitott szájon át beáramlik a víz. Ezt követően a nyelvcsonti készülék megemelkedik, a szájbillentyű zár, a kopoltyúfedő megemelkedik, a szűrőkészülék nyit, de az operkulum bőrlebenye még zár. Ekkor a szájüregből a kopoltyúüregbe áramlik át a víz, és megtörténik a gázcsere. Kilégzés alkalmával a szűrőkészülék zárt, a kopoltyúfedő lesüllyed, így üregének térfogata csökken, és a kinyíló bőrlebeny lehetővé teszi a víz távozását. A légzőmozgások összehangolását idegi szabályozás biztosítja. Alacsony oxigéntartalmú vízben élő fajoknál a bőrlégzés is fontos szerepet kap. A bőrön keresztül történő gázcsere elérheti a teljes gázcsere 20%-át is. Rövid ideig fennálló oxigénhiány esetén a szájüreg nyálkahártyája is képes a légköri oxigén felvételére („pipálás”). Egyes fajok (például a csíkhalfélék) felúsznak a felszínre, és a lenyelt levegőt végigpréselik a bélcsatornájukon. Ez esetben a végbélszakasz hámrétege veszi fel az oxigént.

17.9. ábra - A valódi csontoshalak kopoltyújának felépítése. A: kopoltyúív lemezekkel, B: a kopoltyúlemezek felépítése keresztmetszetben, C: lemezkék a kopoltyúlemezen, D: a kopoltyúlemezke metszeti képe. há: hámsejt, kf: kopoltyúfésű, kí: kopoltyúív, ki: kopoltyúlemez, le: lemezke, ps: pillérsejt, vá: kopoltyúív és a lemezek porcos váza, vé: véráram iránya, ví: vízáram iránya, vv: vörösvérsejt a kapillárisban (Keys–Willmer, Starck és más szerzők nyomán módosítva)

kepek/17.9.abra.png


A csontos halak többségének előbél eredetű páratlan úszóhólyagja (vesica natatoria) van (17.10. ábra). Egy részüknél az úszóhólyag a nyelőcsőbe torkolló légjárat (ductus pneumaticus) révén egész életükön át kapcsolatban marad az előbéllel. Ezek a légjáratos halak (Physostomi). A zártúszóhólyagúaknál (Physoclisti) ez a kapcsolat hiányzik, az egyedfejlődés során megszűnik. Az egy- vagy kétrészes úszóhólyag alakja fajonként eltérő. Az is lehetséges, hogy a hal a levegőt átpréselje az egyik kamrából a másikba. Ez elősegíti az állat feji vagy farki végének emelését. Az úszóhólyag falának felépítésében a külső savós hártya és a belső hámréteg között elasztikus és kollagén rostok, valamint simaizomelemek vesznek részt. Elsősorban hidrosztatikai funkciójuk van, de kisegítő légzőszervként is szerepelhetnek. Hidrosztatikai funkciójuk abban áll, hogy a bennük lévő gáztartalom mennyiségét, illetve összetételét a hal képes szabályozni, és ezáltal változhat testének fajsúlya. Ez az energiatakarékos lebegést, emelkedést vagy süllyedést, az úszást és a mély rétegben való tartózkodást teszi lehetővé. A gáztartalom döntő részét nitrogén, jóval kisebb hányadát oxigén és szén-dioxid alkotja. A gáztartalom változtatása közvetlenül a levegő felvételével vagy leadásával ritkán történik, még a légjáratosaknál is speciális úton megy végbe (17.10. ábra). A gázmirigy hámrétege alatt igen dús kapillárisrendszer („csodarece”) található. A sejtek a vérből veszik fel a gázokat és az úszóhólyag üregébe adják le. A vérrel a gázmirigybe jutó szőlőcukor tejsavas erjedéssel bomlik le, ami a vér kémhatásának csökkenését eredményezi. Emiatt szabadul fel a hemoglobinhoz kötött oxigén, és a nátrium-hidrokarbonátokból a szén-dioxid. Az ovál a gázok felvételére képes, vérerekkel gazdagon körülvett sejt csoport. Aktív felületét speciális izomgyűrű választhatja el az úszóhólyag üregétől. Nyitott állapotban az ovál gázfelvétele folyamatos, míg záráskor fokozatosan megszűnik. Az úszóhólyaghoz kapcsolódó és a belső fülbe vezető Weber-féle csontok (ponty- és harcsaalakúak körében) (17.12. ábra), vagy az úszóhólyag nyúlványa (heringfélék) révén szerepe van a hangrezgések továbbításában.

17.10. ábra - A valódi csontoshalak úszóhólyagjának alakja, elhelyezkedése (A, B, C) és felépítése (D). A: egykamrás, nyílt úszóhólyag, B: kétkamrás, nyílt úszóhólyag, C: zárt úszóhólyag. gm: gázmirigy, ha: háti aorta, hv: hátulsó véna, ov: oválszerv (Müller és Harder nyomán módosítva)

kepek/17.10.abra.png


Vérkeringési rendszerük zárt, egy vérkörük van. A szív a kopoltyúk mögött és alatt, a test középvonalában, a szívburokban helyezkedik el (17.11. ábra). A testből összegyűlt vénás vér a Cuvier-vezetéken át kerül a hártyás falú vénás öbölbe (sinus venosus). Innen a vékony falú pitvarba (atrium), majd a vastag, izmos falú kamrába (ventriculus), ezután a kevéssé fejlett conus arteriosuson át az aortahagymába (bulbus arteriosus) jut a vér. Ez utóbbi a csontos halakban jól fejlett, fehéres színű. Szerepe a kopoltyúk felé menő érrendszerben lévő, a test többi ereitől eltérően magasabb vérnyomás és a folyamatos véráramlás fenntartásában van. Az egyes üregek határán billentyűk akadályozzák meg a vér visszaáramlását. A szív elsődleges irányító központja a szinuszcsomó. Ez a pitvar vénás öböl felé eső határán, míg a másodlagos központ a pitvarkamrai határon található. A szív működését lassítják a bolygóideg (X. agyidegpár = nervus vagus) paraszimpatikus rostjai, gyorsítják a hipofízis és a mellékvese hormonjai. A halak vérnyomása igen alacsony. A csontos halak vére a testtömeg 2–4,5%-a, amely a többi gerinces állathoz viszonyítva alacsony értékű. A vörösvérsejtek száma körülbelül egy-kétmillió köbmilliméterenként, nagyságuk az emlősökéhez viszonyítva közel kétszeres. A fehérvérsejtek közül a limfocitákból található a legtöbb.

17.11. ábra - A valódi csontoshalak szívének felépítése vázlatosan. ah: aortahagyma, ca: conus arteriosus, ha: hasi aorta, ka: kamra, pi: pitvar, vö: vénás öböl (Bond nyomán módosítva)

kepek/17.11.abra.png


A csontos halaknak általában jól fejlett, elkülönült nyirokkeringése van. A nagyobb nyirokerek egyes szakaszai lüktetnek, biztosítják az áramlást. A lépnek a vérsejtek termelésében, a vörösvérsejtek lebontásában, a vér tárolásában és a szervezet immunrendszerének kialakításában van szerepe.

Az embrionálisan kialakuló elővese (pronephros) néhány halfajnál felnőttkorban is megmarad végleges kiválasztószervként. A legtöbb halfajnál azonban funkciója átalakul, antitest- és fehérvérsejtképző szerepet tölt be („fejvese”). A valódi csontoshalakban kifejlett korban ősvese működik, amely a hasüreg boltozatán, a hashártyán kívül elhelyezkedő páros szerv (17.8. ábra). A kétoldali, Wolff-csőből kialakult húgyvezeték közös húgycsőben folytatódik, és a húgyhólyag is megtalálható. Az édesvízi halak ozmoregulációja a tengerben élőktől eltérő. Az édesvíziek hipotóniás közegben élnek, így a bőrön és a kopoltyún át jelentős mennyiségben jut víz a szervezetbe. Bár vizet nem isznak, a veséken keresztül mégis jelentős mennyiségű hipotóniás vizeletet adnak le. Ennek megfelelően veseglomerulusaik jól fejlettek. A felesleges sómennyiség eltávolítása is a vesén keresztül megy végbe. Egyes fajok a víz sótartalmának változásait széles határok között tolerálják (euryhalin), míg mások csak kisebb ingadozásokat képesek elviselni (stenohalin). A kiválasztásban szerepet játszik a kopoltyú is.

A halak váltivarú állatok. Az ivari dimorfizmus a színezetben, a testméretekben, a has teltségében, az úszók alakjában és felépítésében, esetleg a párzószerv meglétében nyilvánul meg. A páros petefészek tágas üregű, hártyás falú zsák. Belső falából fűződnek le a petesejtek, és a táplálásukat szolgáló, úgynevezett nutritív sejtek. A petefészek elkeskenyedő részéből jön létre a petevezető. Nem alakult ki petevezető az angolnánál és a pisztrángoknál. Az érett petesejtek nagy mennyiségben tartalmaznak szikanyagot. Az ivarérett hímek páros heréi fehér színűek, megnyúltak, gyakran lebenyezettek (17.8. ábra). A herecsatornák falában jönnek létre a hím ivarsejtek. Az ondóvezető csatlakozhat a húgyvezetőbe, vagy attól függetlenül halad tovább, rajta tágulat, ondóhólyag is lehet. Az ivarnyílás lehet önálló vagy a húgyivarszemölcsbe nyíló.

Az ívás történhet párban (süllő, harcsa) vagy csoportosan (pontyfélék). A lerakott ikrák száma a csoportosan ívó és az ikrát, ivadékot nem őrző fajoknál általában igen nagy. A fajok többsége ivadékát nem gondozza. A megtermékenyítés általában külső. A hazánkban előforduló fajok közül az elevenszülő fogaspontyok e megállapítás alól kivételt képeznek, mert belső megtermékenyítéssel szaporodnak. A spermiumok akkor kezdenek mozogni, ha a vízbe kerülnek. Életképességüket ezután általában csak nagyon rövid ideig, legfeljebb néhány percig tartják meg. A lerakott petesejtek vizet vesznek fel, megduzzadnak. A mikropyle elzáródása megakadályozza, hogy egynél több spermium hatoljon be. Számos faj (például a ponty, a harcsa és a süllő) petéje ragadós burkú, így a nőstény valamilyen aljzathoz tapasztja őket. A garda ikrája olyan nagy mennyiségben vesz fel vizet, hogy lebegni képes. A kecsegefélék egyes fajainak megtermékenyített petesejtje közepes (mesolecithalis) szikanyagtartalma miatt teljes, inaequalis barázdálódást mutat. A valódi csontoshalak sok szikanyagot tartalmazó, megtermékenyített petesejtje részleges, korongos barázdálódást mutat. A kelés idején az embrió ikrahéjoldó enzimjei segítségével hagyja el a burkot. Az önálló táplálkozás kezdetéig szikzacskós ivadék (vagy lárva) a neve.

A posztembrionális fejlődés és növekedés során jelentős méret- és formaváltozáson megy keresztül az ivadék, amíg el nem éri az adult kort. A halak növekedése egész életükön át tart, de a növekedés sebessége a kor előrehaladtával egyre csökken. A lehetséges maximális élettartam fajonként változó. Általában 6–10 évig élnek, de egyes fajok megérhetnek ennél jóval magasabb kort is.

A központi idegrendszer részét képező agy zsírba ágyazva található az agykoponya üregében (17.12. ábra). Tömege a test tömegének mindössze 0,1–0,2%-a, és a gerincvelőének körülbelül negyedrésze. Tagoltsága más gerinces állatokéhoz hasonló, de egyes részei speciálisabb felépítésűek. Az előagy viszonylag fejletlen, rajta elöl a páros szaglólebenyek (lobus olfactorius) helyezkednek el. A csontoshalak többségénél a lobusok közelében, annak előrenyúlt részeként szaglóhagyma (bulbus olfactorius) található. A köztiagy gyengén fejlett. Talamuszrésze fontos asszociatív központ, benne számos pálya halad át. A hipotalamusz hálózatos állománya a vegetatív működések és egyes mozgások koordinációs központja. Magvai neuroszekréciós működést mutatnak. Ventrális oldaláról indul ki az agyfüggelék (hypophysis). A középagy ikertestrésze a legfelső látóközpont, a látótető. Retikuláris állományában átkapcsoló magvak vannak, ez a terület a központja a feltételes reflexek mozgássorozatainak. A kisagy a mozgások koordinálásának, a normális izomtónus fenntartásának és az egyensúlyérzékelésnek a központja. Különösen jól fejlett a nyíltvízben élő ragadozó halaknál. A nyúltvelőn számos le- és felszállópálya halad át. Hálózatos állománya több vegetatív működés, az úszóhólyag nyomásváltozásának és a testszín szabályozásának központja. Itt található az egyensúlyérzés elsődleges centruma is. A nyúltvelőből indul ki az utolsó hat pár agyideg. A halaknak tíz pár agyidegük van, amelyek többsége a feji tájékot idegzi be, míg a X. pár, a bolygóideg a test minden részével kapcsolatban áll. A gerincvelő a csigolyák idegívszárai által határolt üregben található. Felépítése más gerinces állatokéhoz hasonló. Pontyféléknél a farok közepéig tart, innen végfonálban folytatódik. Számos reflex- és vegetatív működés központja. Működését az agytól nagymértékben függetlenül végzi. A csigolyák találkozásának vonalában lépnek ki a gerincvelőidegek. A gerincvelővel párhuzamosan futó határköteg dúcai a gerincvelő és az agy megfelelő területeivel együtt a vegetatív idegrendszer részét képezik.

17.12. ábra - A valódi csontoshalak idegrendszerének és egyes érzékszerveinek elhelyezkedése, felépítése. ba: bajuszszál, cs: csigolya, fi: félkörös ívjáratok, ki: kisagy, lá: látótető, li: látóideg, ny: nyúltagy, sz: szem, sg: szaglógödör, si: szaglóideg, sl: szaglólebeny, úh: úszóhólyag, We: Weber-féle csontok (Starck és más szerzők nyomán kissé módosítva)

kepek/17.12.abra.png


Érzékszerveik közül a tapintó idegvégződések és -testek a test felületén számos ponton, valamint az úszókon, a szájnyílás környékén és a bajuszszálakon ennél sűrűbben fordulnak elő. A csupasz tapintó idegvégződések valószínűleg a hőérzékelésben is szerepet játszanak. A halak egyik legjellegzetesebb érzékszerve az oldalvonalszerv, amely a víz rezgéseit, áramlását érzékeli. A csontoshalak többségénél a test két oldalán hosszanti vonalban fut végig, míg a fejen háromfelé ágazódik (17.13. ábra). Az érzékelősejtek az epidermiszben vagy legtöbbször az irharétegben lévő csatornarendszerben helyezkednek el. Utóbbi esetben a központi csatorna a külvilággal vékonyabb csatornákkal, parányi nyílásokkal létesít kapcsolatot. Üregrendszerét endolimfa tölti ki. Pikkelyes halaknál a bevezető csatornák a pikkelyeken is áthaladnak, nyílásaik sora oldalvonalat (linea lateralis) alkot. Az érzékelősejtek vagy közvetlenül vagy az endolimfa közvetítésével, a felszínükről eredő nyúlványok elhajlása révén érzékelik a víz áramlását. A halak igen érzékenyen reagálnak a víz áramlására, így nagyon hamar érzékelik például azt is, ha a halgazdaságban megnyitják a tó leeresztő zsilipjét. Az egyes fajok eltérően reagálnak erre. A süllőivadék tömegesen jelenik meg a leeresztés helyén, míg a pontyivadék az ellenkező irányba igyekszik menekülni. A halaknak csak belső fülük van, itt helyezkedik el a hallásegyensúlyozás szerve. A három félkörös ívjárat alapi kiszélesedései (ampulla) a tömlőcskéhez (utriculus) kapcsolódnak, a fej elmozdulásának irányát és sebességét érzékelik. A tömlőcske a zsákocskával (sacculus), az pedig a lagenával van kapcsolatban. Utóbbiak szerepe a hangfelfogásban, a vibrációérzékelésben van. A rezgéseket a ponty- és harcsaalakúaknál az úszóhólyaggal kapcsolatban álló Weber-féle csontok közvetítik a belső fül felé. A tömlőcskében, zsákocskában és a lagenában a fajokra jellemző alakú csontocskák, hallókövek (otolithok) vannak, amelyek a testelmozdulás és a rezgések hatására ingerületi állapotba hozzák az érzékelősejteket. A szaglószervnek fontos szerepe van a táplálék felkutatásában, a fajtársak, az ivari partnerek, a ragadozók felismerésében. Különösen jól fejlett szaglásuk van a rajban élő halaknak. A csontoshalaknak páros, vakon végződő szaglógödre van, amelynek belső felszínét többnyire redők növelik (17.13. ábra). A víz kicserélődését, folyamatos áramlását a bevezető és kivezető nyílást formáló, speciális alakú bőrlebenyek biztosítják. Igen jól fejlett szaglószervük van a vándorló halaknak, melyek részben ennek segítségével találják meg például az ívóhelyüket. Az ízérző receptorsejtek zöme a szájnyílás környékén, a bajuszszálakon, valamint a száj- és garatüregben található. Szemükben a szemlencse gömb alakú, előre-hátra történő mozgatása biztosítja a képélesség beállítását. Ezt a műveletet a lencse ventrális oldalához kapcsolódó, sarló alakú nyúlvány izmai, és a dorzális oldali, ellentétes működésű lencsefüggesztő rost végzi (17.13. ábra). Az édesvízi halak rövidlátók, csak 1–2 méteres távolságon belül látnak élesen, míg távolabbra csak akkor, ha a szemlencse a retina felé közelít. A halaknak nincs térlátása. A két látótér nem vagy alig fedi egymást. A szemgolyó felépítése és működése a többi gerinceséhez hasonló. A csapok és a pálcikák aránya körülbelül egy az öthöz. A retina mögött lévő ezüstös színű fényvisszaverő réteg, az ezüsthártya (tapetum argenteum) a fényben szegényebb, mély vizekben élő fajoknál fejlettebb. A halak színérzékelése miatt figyelni kell a megfelelő színű háló kiválasztására, illetve lehetőség van csalogató színű lámpák használatára is az éjszakai halászatuk során.

17.13. ábra - A valódi csontoshalak néhány érzékszervének elhelyezkedése és felépítése. A: szaglógödör, B: látószerv, C: oldalvonalszerv. bl: bőrlebeny, éh: érhártya, és: érzéksejtek, há: hám, ih: ideghártya, in: ínhártya, iz: izom, le: lencse, lf: lencsefüggesztő rostok, li: látóideg, lv: lencsevisszahúzó izom, of: oldalvonal feji ágai, oi: oldalvonalideg, ol: oldalvonal-csatorna, ov: oldalvonal, pi: pikkely, pr: pigmentréteg, sa: szaruhártya, sn: sarló alakú nyúlvány, sr: szaglóhám redői, sz: szivárványhártya, üt: üvegtest (Storer, Walls és más szerzők nyomán kissé módosítva)

kepek/17.13.abra.png


A halak belső elválasztású mirigyei a többi gerinceséhez részben hasonlóak, de vannak speciálisak is. Legfejlettebb belső elválasztású mirigyük a hipofízis, amelynek elülső lebenye sokrétű feladatot lát el. A többi endokrin mirigy működésének szabályozásán túl fontos szerepe van az ivarsejtek érésének, leadásának kiváltásában is. Ezt hasznosítják a mesterséges halszaporításban, amikor hipofiziskivonatot juttatnak a tenyészállatok testébe, hogy az ivarsejtek érését, majd könnyű levételét előidézzék. A hipofízis intermedin hormonja a színsejtekben lévő pigmentszemcsék szétoszlását váltja ki. Ezzel ellentétes hatású a tobozmirigyben termelődő melatonin. A hipofizis hátulsó lebenye a hipotalamuszban termelődő, a vesetubulusok vízvisszaszívására ható hormont tárolja. A tiroxint termelő pajzsmirigy a halakban a kopoltyúartériák tövében helyezkedik el. Nem egységes szerv, hanem számos elkülönült tüszőből áll. Elsősorban a halak növekedésére és ivarérésére hat az anyagcsere intenzitását növelő, a differenciálódást kiváltó hatása révén. A halakban a hiányzó mellékpajzsmirigy szerepét (kalcitonin termelés) a kopoltyúk mögött, a nyelőcső alatt elhelyezkedő ultimobranchiális szerv látja el. A mellékvese nem egységes szerv, hormontermelő sejtcsoportjai több részre tagoltan a vese állományába ágyazottak. A fejlettebb gerincesek mellékvese-kéregállományának megfelelő működésű interrenális sejtek kortikoszteroidokat termelnek. A Stannius-testek interrenális szervként működve, a vese ozmoregulációs működését irányítják. Az adrenalint a kromaffinsejtek állítják elő. Az ivarszervek hormonjai a másodlagos nemi jellegek, a nászszínezet és a szexuális viselkedés kialakításában, az ivarsejtek érésének és leadásának szabályozásában játszanak szerepet. A kaudális neuroszekréciós rendszerben (urophysis) végződnek a gerincvelő farki régiójában lévő neuroszekréciós sejtek axonjai. Szerepük van a víz- és sóháztartás szabályozásában. A hasnyálmirigy általában nem egységes szerv, mert inzulintermelő sejtcsoportjai a májlebenyek szöveti állományába ágyazódva is előfordulnak. A középbél falában lévő mirigyek által termelt hormon a hasnyálmirigy emésztőnedv-termelését szabályozza.

A halfajok egy része vándorol. Ez összefüggésben lehet a kedvezőbb táplálkozási helyek felkeresésével vagy a szaporodással. A tengeri halak egy része szaporodás idején az édesvizeket keresi fel (anadrom fajok). Egyes édesvízben élő fajok viszont a tengerekbe vándorolnak a szaporodást megelőzően (katadrom fajok).

Osztály: Sugarasúszójú halak (Actinopterygii)

Alosztály: Valódi sugarasúszójúak (Actinopteri)

Porcos ganoidok (Chondrostei)

Rend: Tokalakúak (Acipenseriformes) 17.2.1. fejezet

Család: Tokfélék (Acipenseridae)

Újúszójúak (Neopterygii)

Altagozat: Valódi csontoshalak (Teleostei)

Rend: Angolnaalakúak (Anguilliformes) 17.2.2. fejezet

Család: Angolnafélék (Anguillidae)

Rend: Heringalakúak (Clupeiformes) 17.2.3. fejezet

Család: Heringfélék (Clupeidae)

Rend: Pontyalakúak (Cypriniformes) 17.2.4. fejezet

Család: Pontyfélék (Cyprinidae)

Család: Csíkfélék (Cobitidae)

Rend: Harcsaalakúak (Siluriformes) 17.2.5. fejezet

Család: Harcsafélék (Siluridae)

Család: Törpeharcsafélék (Ictaluridae)

Rend: Lazacalakúak (Salmoniformes) 17.2.6. fejezet

Család: Lazacfélék (Salmonidae)

Család: Csukafélék (Esocidae)

Család: Pócfélék (Umbridae)

Rend: Tőkehal-alakúak (Gadiformes) 17.2.7. fejezet

Család: Tőkehalfélék (Gadidae)

Rend: Fogasponty alakúak (Cyprinodontiformes) 17.2.8. fejezet

Család: Elevenszülő fogaspontyfélék (Poeciliidae)

Rend: Pikóhal-alakúak (Gasterosteiformes) 17.2.9. fejezet

Család: Pikóhalfélék (Gasterosteidae)

Rend: Sárkányfejűhal-alakúak (Scorpaeniformes) 17.2.10. fejezet

Család: Kölöntefélék (Cottidae)

Rend: Sügéralakúak (Perciformes) 17.2.11. fejezet

Család: Naphalfélék (Centrarchidae)

Család: Sügérfélék (Percidae)

Család: Gébfélék (Gobiidae)

Megjegyzés: az áttekintő rendszertani felosztás Nelson (1984) nyomán készült.

A sugarasúszójú halak úszóit úszósugarak támasztják. A ma élő fajok többségének testét vékony és rugalmas pikkelyek borítják. Néhány fajnak funkcionáló tüdeje van. Farokúszójuk főleg homocerk típusú, de előfordul heterocerk is.

A sugarasúszójúak közé tartoznak a sokúszós halak (Brachiopterygii) és a valódi sugarasúszójúak (Actinopteri). Utóbbiak közé tartoznak a porcos ganoidok és az újúszójúak. A porcos ganoidok belső váza többé-kevésbé elcsontosodott. Testüket ganoid pikkelyek boríthatják. Az újúszójúak úszóiban az úszósugarak és a támasztócsontok száma megegyezik. Több altagozatot is elkülönítenek. Egyikben ismert a kajmánhal-alakúak (Lepisosteiformes), a másikban az iszaphal-alakúak (Amiiformes) rendje. Mindkét csoport testfelépítésére számos ősi bélyeg jellemző. Korábbi rendszertani munkák e két rend tagjait mint csontos ganoidok (Holostei) említik. Az újúszójúak további altagozatát adják a valódi csontoshalak, mértékben elcsontosodott. Testüket vékony, átlátszó elazmoid pikkelyek borítják. Egyes fajoknál meghaladja a 21 000-et.

Tokalakúak (Acipenseriformes)

Tokfélék (Acipenseridae)

A belső vázukban megfigyelhető hiányos elcsontosodás másodlagos jelenség, mert a fosszilisan megfigyelhető ősi formáknak még csontos váza volt. Farokúszójuk heterocerk típusú. Ormányban végződő fejük lehet rövid és lekerekített vagy hosszúra megnyúlt. Testfelszínükön öt sorban nagyobb méretű, rombusz alakú csontlemezek húzódnak. Egy sor a hát közepén, egy-egy sor a test két oldalán, két sor pedig a hasoldalon húzódik. A test többi részén apró bőrcsontok vannak. Ganoid pikkelyek a farokúszó felső felében figyelhetőek meg. A szájnyílás a fej hasi oldalán van. Bélcsatornájuk belső felszínét a porcos halakhoz hasonlóan spirális redő növeli.

A tokfélék számos tenger parti zónájában, valamint a folyókban fordulnak elő. A vízfenéken keresik táplálékukat, amelyet a testméretüktől függően férgek, rovarlárvák, csigák, rákok, halak alkotnak.

A fajok többsége anadrom, azaz ívás idejére a tengerből felúszik a folyókba. Ragadós ikráikat a kavicsos aljzatra rakják le. Az európai nagy folyókon épített vízi erőművek, zsiliprendszerek azonban erősen lecsökkentették vagy teljesen kizárták az ívni készülő tokok vándorlási lehetőségét. Ezért például hazánkban a tengerből felúszó tokfélék megjelenése ritkaságszámba megy, így azok a védett fajok közé tartoznak. Több korábban előfordult faj (például a viza [Huso huso], a sima tok [Acipenser nudiventris], asöregtok [Acipenser stellatus] és a vágótok [Acipenser güldenstaedti colchicus]) ezen az úton már nem tud eljutni hozzánk.

A hazánkban igen ritka előfordulású sima toknak és a vágótoknak kizárólag édesvízben élő populációi is ismertek. A kecsege viszont már csak az édesvizekben (esetleg félsós vizekben) fordul elő. A tokfélék halászata a tengerparti országokban és egyes ázsiai folyórendszerekben nagy gazdasági jelentőségű. Ikrájukat fekete kaviárként forgalmazzák.

Hazánkban a kecsege (Acipenser ruthenus) elsősorban a folyók gyors folyású szakaszain fordul elő (17.14. ábra). Testmérete általában 40–60 cm közötti. Ennél nagyobb (maximum egyméteres) példány ritkán fordul elő. Ragadós ikráit a folyók gyors folyású szakaszain a homok- és kavicspadokra rakja. Tenyésztik is.

17.14. ábra - Kecsege (Acipenser ruthenus)(Berinkey nyomán)

kepek/17.14.abra.png


Angolnaalakúak (Anguilliformes)

Testük hosszúra megnyúlt, hengeres. A hát-, a farok- és a farok alatti úszók összeolvadva egységes úszószegélyt alkotnak. A hasúszók hiányoznak. Az úszósugarak lágyak. Az úszóhólyag hiányozhat, vagy ha van, akkor légjáratos. A fajok többsége tengerben él.

Angolnafélék (Anguillidae)

A száj nagy, szöglete eléri a szem hátulsó vonalát. Végállású szájukban apró fogak vannak. A kopoltyúrés igen kicsi nyílás. A pikkelyek hiányozhatnak, vagy igen kicsik. Az úszóhólyag általában légjáratos. Nincs petevezetőjük.

Az európai angolna (Anguilla anguilla) az Atlanti-óceánban szaporodik, majd az ivadék a Golf-áramlat segítségével Európa partjaihoz sodródik. Ez több mint két évet vesz igénybe. Teste kezdetben áttetsző, lapított, fűzfalevél alakú. Európa partjaihoz érve közel egy évig tartó átalakuláson megy keresztül, melynek eredményeként áttetsző teste hengeressé válik (üvegangolna). Ezt követően felhatol a folyókba, teste fokozatosan pigmentálódik. Itt általában 6–10 (ritkán akár 25) évig is él. Az ivarérettséget elérve visszaúszik a tengerbe. Hazánkban a folyótorkolatokhoz érkező ivadék begyűjtéséből származó halak továbbnevelése történik. Egy adott víztérbe való telepítését meg kell fontolni, mert más ragadozó halak táplálék konkurense, illetve visszafogása nem a szokásos halászati módszerekkel oldható meg.

Az angolna ragadozó hal, amely elsősorban a vízfenék közelében, a középső vízrétegben mozogva szerzi táplálékát (17.15. ábra). Főleg halakat, puhatestűeket fogyaszt. Éjjel jár táplálék után, napközben beássa magát az iszapba, behúzódik a kövek, illetve a dús növényzet közé. Testhosszúsága általában 40–70 centiméter közötti, de a nőstények ritkán másfél méteresek is lehetnek. Húsa keresett, értékes.

17.15. ábra - Angolna (Angnilla anguilla)(Vogt nyomán)

kepek/17.15.abra.png


Heringalakúak (Clupeiformes)

Általában nyílt úszóhólyagúak. Nincs kemény úszósugaruk. Testüket cikloid pikkelyek borítják. Farokúszójuk kevés kivételtől eltekintve mélyen kivágott. Szájuk végállású vagy alsó állású. Fogaik esetleg hiányoznak. Gyomruk végéhez piloruszfüggelékek kapcsolódhatnak.

Heringfélék (Clupeidae)

A hasoldal közepén él húzódik, amit az itt találkozó pikkelyek fürészessé tesznek. A farokúszó mélyen kivágott. Az úszóhólyag kraniális végéről két nyúlvány indulhat ki, amelyek a belső füllel állnak kapcsolatban. Szerepük a rezgések közvetítésében van. Az úszóhólyag kaudális nyúlványa az anusz mögött a külvilágra nyílik, amelyen keresztül képesek a benne lévő gázelegyet kipréselni. Lerakott ikráik a vízben lebegnek.

Hazánkban ritka a dunai nagy hering (Caspialosa kessleri pontica) alfaj, amely a Fekete- és Azovi-tengerből ívás idején húzódik fel a folyók gyorsabb folyású szakaszaiba. A fiatal halak zooplanktont fogyasztanak, az idősebbek rákokkal, kisebb testű halakkal táplálkoznak.

Pontyalakúak (Cypriniformes)

Az ötödik kopoltyúív garatcsonttá alakulhat, amelyen fogak ülnek. Ezek elhelyezkedése, száma fontos faji bélyeg. Úszóhólyagjuk légjáratos. Testüket cikloid pikkelyek borítják, de csupaszok is lehetnek. Úszóikban legfeljebb néhány keménnyé módosult úszósugár fordul elő. Weber-féle csontjuk is van.

Pontyfélék (Cyprinidae)

A valódi csontoshalak fajokban és egyedszámban leggazdagabb családja. A fajok egy része fontos szerepet játszik az emberi táplálkozásban. Az állkapcsokon fogaik nincsenek. Ha van bajuszszáluk, akkor azok száma egy-két pár. Hátúszójuk egyrészes. Úszóhólyagjuk két kamrára osztott.

A közönséges ponty (Cyprinus carpio) őshazája Ázsia, innen került el Földünk szinte minden területére, elsősorban a tógazdasági tenyésztés céljaira. Kinyújtható szája kiválóan alkalmas a táplálék iszapból való felvételére. Két pár bajusza van. Leggyakrabban 30–40 centiméteres példányai kerülnek elő, de ritkán elérheti vagy meghaladhatja az egy métert is. Ivarérettségét 3–4 éves korában éri el. Áprilisban, májusban ívik. Ragadós ikráit a part széli vízinövényekre vagy az elárasztott területek füves részeire rakja. Táplálékát rovarlárvák, férgek, planktonrákok, növényi törmelékek képezik. Változatos formáit tenyésztették ki. Ilyen a tógazdasági pikkelyes ponty, az oldalpikkelysoros tükrös ponty, a hátpikkelysoros tükrös ponty és a csupasz- vagy bőrponty. Az utóbbi években különböző színváltozatait (például a japán koi), mint díszállatokat tartják.

A széles kárász (Carassius carassius) elsősorban tavakban és mocsarakban fordul elő. Vegyes táplálkozású, általában 15–25 centiméterre növő faj. Ikráit sekély vízben a vízinövényekre ragasztja.

Az ezüstkárász (Carassius auratus) oxigénigénye a kárászénál is kevesebb. Testhosszúsága a kárászéhoz hasonló. Halgazdaságokban a ponty táplálék-konkurense lehet. Elterjedési területének szélén, egyes állományaiban a hímek nem fordulnak elő, a nőstények más pontyfélék ívásához csatlakoznak. A lerakott ikrákba más, közeli rokon halfajok hímjeinek spermiumai hatolnak be. A két faj genetikai állománya nem olvad össze, az idegen faj spermiuma csak elindítja a petesejt fejlődését (gynogenesis).

Az amur (Ctenopharyngodon idella) őshazája Kína, hazánkba halgazdasági tenyésztés céljából hozták be. A testét borító pikkelyek nagyméretűek. Testmérete hazánkban elérheti az 1,0–1,2 métert is. Kifejlett korában kizárólag növényekkel táplálkozik, amelyeket erős, megvastagodott ajkaival tép le. Betelepítésekor az elszaporodó hínár elleni védekezésben kívánták felhasználni. Ez azonban változó eredménnyel sikerült, mert egyes vízterekből az amurok szinte minden magasabb rendű növényt kiirtottak.

A fehér busa (Hypophthalmichthys molitrix) is ázsiai eredetű halfaj. Testhosszúsága elérheti az 1,0–1,5 métert is. Toroktájékától a végbélnyílásig éles hasél húzódik. Egész életében főleg növényi táplálékon (elsősorban lebegő algákon) él. Húsa kedvező összetételű, különösen az alacsony zsírtartalom miatt. Természetes vizeinkbe a mesterséges szaporítás eredményeként került ki.

A pettyes busa (Aristichthys nobilis) táplálékát elsősorban zooplankton alkotja. Csak a hasúszótól hátrafelé van hasél. A fehér busától eltérően a hátrasimított mellúszók elérik a hasúszókat. Húsa a fehér busáénál jobb ízű, kevésbé szálkás. Mesterséges szaporítása révén a fehér busával alkotott hibridjei is kikerültek a hazai vizekbe.

Az előbbiekben említett három ázsiai eredetű faj és a ponty a hazai tógazdasági halhústermelés döntő hányadát képezi.

A balin (Aspius aspius) folyóvizekben és tavakban egyaránt előforduló 50–60 centiméteres ragadozó hal, melyet a horgászok kedvéért tenyésztenek is. Ikráit a gyors folyású vizek köves aljzatára ragasztja. A fiatalok zooplanktont, az egy évesnél idősebbek kisebb halakat fogyasztanak.

A garda (Peletus cultratus) teste oldalról erősen lapított, hátvonala közel egyenes. Testmérete általában 25–30 cm közötti. Vándorhal, amely a Keleti-, a Fekete- és a Kaszpi-tengerből tavasszal a folyókba húzódik, majd ősszel visszatér a tengerbe. Hazánkban a Balatonban már nem vándorló, nagyobb állománya alakult ki. Folyóvizeinkben is előfordul. Nyílt vízben élő, a felszín közelében és a középső vízrétegben mozgó hal. Táplálékát planktonrákok, rovarok, idősebb korban kisebb halak képezik. Húsa jó ízű, de szálkás.

A vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus) állóvizeinkben előforduló faj. Testmérete többnyire 15–30 cm közötti. Táplálékát növényi törmelékek, planktonszervezetek, férgek, puhatestűek, rovarok képezik.

A bodorka (Rutilus rutilus) gyakori előfordulású faj, amely általában 15–20 cm testhosszúságú. Húsa szálkás, de jó ízű. Az előző fajhoz hasonlóan növényekre rakja ikráit.

A compó (Tinca tinca) mocsaras területeken, állóvizekben előforduló 20–40 centiméteres faj (17.16. ábra). Testét igen apró pikkelyek borítják. A test erősen nyálkás, síkos tapintású. Táplálékát elsősorban a vízfenék közelében szerzi. Húsa jó ízű, ezért tenyésztik is.

A dévérkeszeg(Abramis brama) folyó- és állóvizeinkben gyakori (17.16. ábra). Testmérete 25–40 cm közötti. Növényi és állati eredetű táplálékot egyaránt fogyaszt. A vízfenék közelében, a középső vízrétegben mozog. Hazánkban a természetes vízi halászat egyik legfontosabb halfaja. Húsa ízletes.

17.16. ábra - A: compó (Tinca tinca),B: dévérkeszeg (Abramis brama) (Vogt nyomán)

kepek/17.16.abra.png


Gyakori még a laposkeszeg(Abramis ballerus) és a karikakeszeg(Blicca bjoerkna), amelyek a dévérkeszeggel együtt a halászzsákmány jelentős részét adják.

A szélhajtó küsz(Alburnus alburnus) álló- és lassú folyású vizekben egyaránt előforduló kis testű (általában 12–15 cm) halfaj. A népiesen snecinek nevezett hal csapatosan mozogva, a vízfelszín közelében és a középső vízrétegben keresi főként állati eredetű táplálékát. A ragadozó halak előszeretettel fogyasztják őket.

A fürge cselle(Phoxinus phoxinus) a gyors folyású hegyi patakokban, hegyi tavakban csapatokban előforduló faj. Kis testű hal, amelynek a 6–10 centiméteres példányai a leggyakoribbak. Táplálékát plankton-szervezetek és rovarlárvák képezik. Védett faj.

A fenékjáró küllő(Gobio gobio) főleg a patakok homokos, partközeli sávjában gyakori, néha tavakban is megtalálható. A vízfenék közelében keresi táplálékát. Testhosszúsága általában 10–15 cm közötti.

A szivárványos ökle(Rhodeus sericeus amarus) álló- és folyóvizekben egyaránt előfordul ott, ahol a szaporodásához szükséges Unio és Anodonta kagylófajok megtalálhatóak. A nőstény a kagylók kopoltyúüregébe helyezi ikráit az ívási időszakban kialakuló tojócsöve segítségével. A megtermékenyített peték védett körülmények között fejlődnek tovább. A kifejlett egyedek testmérete ritkán haladja meg a 4–6 centimétert. Védett faj.

Csíkfélék (Cobitidae)

Bajuszszálaik száma három-öt pár. A pikkelyek olyan kicsik, hogy alig láthatóak. Szájuk alsó állású, garatfogaik egysorosak. Úszóhólyagjuk részben vagy teljesen csontos tokba zárt. Béllégzésük lehetővé teszi, hogy egyes fajaik oxigénben igen szegény vízben is megéljenek. Valamennyi hazai faj védett.

A réti csík(Misgurnus fossilis) mocsaras, álló- vagy lassú folyású vizekben fordul elő (17.17. ábra). Fenéklakó faj, amelynek táplálékát – növényi törmelék és állati szervezetek alkotják. Régebben hazánk vizeiben olyan gyakori volt, hogy nagy mennyiségben gyűjtötték emberi fogyasztásra, de még a sertések takarmányozására is. Testhosszúsága általában 15–20 cm közötti.

17.17. ábra - Réti csík (Misgurnus fossilis) (Vogt nyomán)

kepek/17.17.abra.png


A kövicsík(Noemachilus barbatulus) igen változatos élőhelyeken, folyókban, patakokban és tavakban egyaránt előfordulhat. Átlagosan 10–12 centiméter hosszúságú, vegyes-táplálkozású, rejtőzködő életmódú, fenéklakó hal.

A vágócsík(Cobitis taenia) szeme alatt kimereszthető, vékony tüske van. Folyó- és állóvizekben egyaránt előfordulhat ez az átlagosan 6–8 centiméteres fenéklakó faj.

Harcsaalakúak (Siluriformes)

Testüket valódi pikkelyek nem borítják. Weber-féle csontokból álló, rezgéstovábbító apparátusuk van.

Harcsafélék (Siluridae)

Testük csupasz. Szájukban alul és felül sűrű sorokba rendezett, apró, hegyes fogak (gerebenfogak) találhatók. A hátúszó igen kicsi, a farok alatti úszó hosszú alapú.

A lesőharcsa (Silurus glanis) hazánkban a folyókban és állóvizekben egyaránt előforduló, rejtőzködő életmódú ragadozó hal (17.18. ábra). Szája körül három pár bajuszszálat visel. Az idősebb példányok testhosszúsága általában egy és másfél méter közötti, de előfordulnak nagyobb példányai is. Ragadós ikráit a fák, bokrok vízben lévő gyökereire, vízinövényekre, gödrökbe rakja és őrzi is azokat. Tenyésztik, mert húsa szálkamentes, jó ízű.

17.18. ábra - Lesőharcsa (Silurus glanis)(Vogt nyomán)

kepek/17.18.abra.png


Törpeharcsafélék (Ictaluridae)

Elsősorban édesvízben élő, csupasz testű vagy csontlapokkal borított testű ragadozó halak. Szájukban fogakat viselnek, a szájnyílás körül négy pár bajuszszál található. Van zsírúszójuk. A hátúszó és a mellúszó első sugara kemény, tüskeszerű.

Hazánkba Észak-Amerikából telepítették be, és azóta álló- és lassú folyású vizeinkben mindenütt előfordul a barna törpeharcsa (Ictalurus nebulosus). Testhosszúsága általában 25–35 cm közötti. A nőstény íváskor a hím által készített gödörbe rakja ikráit. A hím az ikrákat és a kikelt ivadékot is őrzi. Táplálékát férgek, csigák, rovarlárvák, alkalomszerűen ikra és kisebb halak képezik. Húsa ízletes, szálkátlan.

Tenyésztési célból más, rokon törpeharcsafajok is bekerültek az országba.

Lazacalakúak (Salmoniformes)

Testfelépítésük ősi vonásai közé tartozik többek között a valódi kemény úszósugarak hiánya, és a nyílt úszóhólyag megléte. Testüket cikloid pikkelyek borítják.

Lazacfélék (Salmonidae)

A hátúszó mögött úszósugár nélküli zsírúszó látható. Vannak közöttük apró állatokat fogyasztók és halakkal táplálkozók. A ragadozó fajok szájüregében jól fejlett fogak vannak. A marénafajok (Coregonus spp.)csak zooplanktont fogyasztanak. Földünk északi féltekéjén főleg a hidegebb vizek lakói.

Észak-Amerikából telepítették be a szivárványos pisztrángot (Oncorhynchus mykiss). A sebes pisztrángtól eltérően nem rejtőzködő életmódú, és kissé nagyobbra nő. Februárban, márciusban ívik. A sebes pisztrángnál gyorsabban növekszik és kevésbé oxigénigényes.

Hazánkban a vízfolyások felső szakaszain, a hegyi patakok hűvös, tiszta vizeiben él az őshonos sebes pisztráng (Salmo trutta fario) alfaj (17.19. ábra). A szivárványos pisztrángtól eltérően testének oldalán a foltok általában fehér udvarral övezettek, a farokúszóján pedig nincsenek foltok. Testmérete általában 25–30 centiméter közötti, de vannak nagyobb példányai is. Ívása októbertől decemberig zajlik a gyors folyású vizekben. Ikráit a kavicsos aljzatra, lapos gödrökbe rakja. Az ivadék három hónap elteltével kel ki. Kezdetben apró Mindkét pisztrángfaj húsa jó ízű, ezért tenyésztik őket.

17.19. ábra - Sebespisztráng (Salmo trutta fario)(Pintér és Vogt nyomán)

kepek/17.19.abra.png


Csukafélék (Esocidae)

Testük megnyúlt, orr-részük kacsacsőrszerű. Szájukban a zsákmány megragadására szolgáló, jól fejlett fogak vannak. Hátúszójuk a farok alatti úszó felett van.

Hazánkban a csuka (Esox lucius) főleg a lassúbb folyású vagy állóvizekben fordul elő (17.20. ábra). Állományait tenyésztésből származó ivadék kihelyezésével növelik. Az ivadék kezdetben planktont, rovarlárvákat, majd később egyre nagyobb testű zsákmányállatot fogyaszt. Testmérete általában 40–60 centiméter közötti. Húsa jó ízű, de szálkás.

17.20. ábra - Csuka (Esox lucius) (Pintér és Vogt nyomán)

kepek/17.20.abra.png


Pócfélék (Umbridae)

A testet borító pikkelyek a fejre is ráhúzódnak. Szájuk kicsi, fogazatuk gyengén fejlett. Farokúszójuk lekerekített. Oxigénben szegény vízben úszóhólyagjuk kisegítő légzőszervként is funkcionál.

A lápi póc (Umbra krameri) hazánkban a lápos, mocsaras területeken szigetszerű előfordulású. Ezeken a helyeken gyakran nagy számban megtalálható. Kis testű, általában 5–8 centiméteres faj. Táplálékát rovarlárvák, férgek, halivadék képezi. Páros úszóit képes egymástól függetlenül mozgatni, ilyenkor egy helyben lebeg. Csak a Kárpát-medencében előforduló (endemikus), védett halfaj.

Tőkehal-alakúak (Gadiformes)

Úszóikat csak lágy úszósugarak támasztják. Az úszóhólyag zárt. A fajok többsége tengerben él.

Tőkehalfélék (Gadidae)

A hátúszó hosszú alapú, rendszerint két vagy három részre osztott. A sok úszósugárból álló hasúszó a fej felé tolódott el, torokállású lett. Pikkelyeik igen aprók, cikloid típusúak. Egyetlen bajuszszáluk az alsó ajakon található. Az északi félteke hidegebb vizeiben őshonosak.

Édesvizekben, így hazánkban is él a menyhal (Lota lota) (17.21. ábra). Feje felülről lapított, teste elöl hengeres, hátrébb oldalról összenyomott. Általában 30–40 centiméteres példányai kerülnek elő. Szája nagy, benne apró fogak vannak. Hátúszója kétrészes. Rejtett életmódú, fenéklakó faj. Húsa jó ízű, kevéssé szálkás.

17.21. ábra - Menyhal (Lota lota) (Berinkey, Vogt nyomán)

kepek/17.21.abra.png


Fogasponty-alakúak (Cyprinodontiformes)

Elevenszülő fogaspontyfélék (Poeciliidae)

Úszóhólyagjuk zárt. Úszóikban csak lágy úszósugár található. Az ide tartozó fajok belső megtermékenyítéssel szaporodnak. A hímek farok alatti úszója párzószervvé (gonopodium) módosult, ennek segítségével juttatják be a spermiumokat a nőstény ivarnyílásába.

Hazánkban betelepítése révén a meleg vizű tavakban fordul elő a szúnyogirtó fogasponty (Gambusia affinis holbrooki) alfaj. Eredeti előfordulási területe Észak-Amerika déli vidéke, de szúnyogirtás céljából földünkön igen sokfelé betelepítették. Az alig néhány centiméteres halak tápláléka főleg szúnyoglárvákból és szúnyogbábokból áll.

Pikóhal-alakúak (Gasterosteiformes)

A hátúszó előtt tüskék állnak, a hasúszók tüskévé módosultak. A test csupasz, de az oldalán csontpajzsok vannak. Az úszóhólyag zárt típusú. Tengerben és édesvízben egyaránt előfordulnak.

Pikóhalfélék (Gasterosteidae)

A hátúszó előtt három, ritkán négy kemény tüske van. Az állkapcsokon apró fogak ülnek. A víz sótartalmának változására nem érzékeny, a tengerekbe ömlő folyókba messze felúszik.

Hazánkban is él az általában 4–8 centiméteres háromtüskés pikó (Gasterosteus aculeatus). Egyes Duna-szakaszokon tömeges előfordulású. A hím az ívási időszakban élénkpiros nászszínezetű, fészket épít, és őrzi az ivadékot (21.4. fejezet). Táplálékát főleg rovarlárvák, férgek, planktonrákok alkotják.

Sárkányfejűhal-alakúak (Scorpaeniformes)

Hátúszójuk általában jól elkülönül egy elülső, kemény úszósugarakból álló és egy hátulsó, lágy úszósugarakat tartalmazó részre. Testük gyakran pikkely nélküli. A kopoltyúüreget fedő csontokon tüskeszerű nyúlványok lehetnek. A mellúszó általában jól fejlett, hosszú úszósugarak támasztják.

Kölöntefélék (Cottidae)

Fejük széles, lapított. A hátúszó két részből áll. A kopoltyúüreget fedő csontokon tüskeszerű nyúlványok vannak. A farokúszó lekerekített. Fejük széles, lapított, úszóhólyagjuk nincs. Fenéklakó, védett fajok.

A botos kölönte (Cottus gobio) hegyi patakokban, folyókban fordul elő. Általában 10–15 centiméter hosszúságú. A hím íváskor gödröt ás, vagy kövek alatti üregeket foglal el. A lerakott ikrákat és az ivadékot védi. Táplálékát állati szervezetek alkotják.

Sügéralakúak (Perciformes)

A csontoshalak fajokban gazdag rendje, amelynek képviselői szinte minden víztípusban előfordulnak. Hasúszójuk a mellúszók alatt vagy kissé mögöttük fekszik. Hátúszójuk elülső része kemény sugarakat, a hátulsó lágy sugarakat tartalmaz. Bajuszszálaik nincsenek. Úszóhólyagjuk zárt típusú vagy hiányzik. Testük lehet csupasz, de a fajok többségénél ktenoid pikkelyekkel borított.

Naphalfélék (Centrarchidae)

A farok alatti úszóban mindig három kemény úszósugár van.

A naphalat (Lepomis gibbosus) Észak-Amerikából telepítették be és ma már mindenütt közönséges. Leggyakrabban 10–15 centiméteres példányai fordulnak elő. Íváskor fészket épít, és az ikrákat védi. Táplálékát planktonszervezetek, férgek, rovarok, kisebb halak képezik. Igénytelen, szívós faj, amely más fajok ikrájának és ivadékának fogyasztásával kárt okoz.

A pisztrángsügér (Micropterus salmoides) szintén Észak-Amerikából származó faj. Hazánkban – a XX. század elején történt tenyésztés és telepítés révén – tavakban, lassú folyású vizekben szórványos előfordulású.

Sügérfélék (Percidae)

Testüket ktenoid pikkelyek borítják. A farok alatti úszóban egy vagy két kemény úszósugár van.

A fogassüllő (Stizostedion lucioperca) állkapcsain erős ebfogak ülnek. A hátúszó két részre osztott, az első csak kemény, a második kemény és lágy sugarakat egyaránt tartalmaz. Hazánk álló- és folyóvizeiben egyaránt előforduló ragadozó hal (17.22. ábra). A kifejlett példány általában 40–50 centiméteres. Ikráit a fák vízbe nyúló gyökereire, kövekre rakja. Tenyésztik, mert húsa jó ízű, szálkátlan.

17.22. ábra - Fogassüllő (Stizostedion lucioperca) (Berinkey nyomán)

kepek/17.22.abra.png


A csapósügér (Perca fluviatilis) állkapcsain csak apró fogak vannak. Folyó- és állóvizekben mindenütt előfordul. Testhosszúsága általában 15–25 centiméter közötti. Minden hozzáférhető állati szervezetet elfogyaszt. Zsinórszerű kötegben kibocsátott ikráit vízinövényekre vagy a vízfenékre rakja. Húsa jóízű.

A vágódurbincs (Gymnocephalus cernuus) hátúszója nem osztott. Testmérete 10–15 centiméter közötti. Testméretének növekedésével egyre nagyobb állati szervezeteket fogyaszt. Hazánkban a folyó- és állóvizekben egyaránt előforduló faj, amely csapatosan, a vízfenéken mozog.

A magyar bucó (Zingel zingel) és a német bucó (Zingel streber) fajok a gyors folyású folyószakaszokon fordulnak elő. Testük megnyúlt, különösen a faroknyél vékony. Fenéklakó, védett fajok.

Gébfélék (Gobiidae)

Kis testű, fenéklakó fajok, melyek hasúszói egymással összenőve tapadókorongot alkotnak. Oldalvonaluk nincs, az úszóhólyag a fajok többségénél hiányzik. A felső ajak felett bajuszszerű csövecske található. Védett fajok.

A tarka géb (Proterorhinus marmoratus) fekete-tengeri halfaj, amely felhatol a beömlő folyókba, és ott meghonosodik. Hazánk számos folyó- és állóvízben előforduló halfaj. Testmérete általában 5–8 centiméter közötti. Ikráit kövek alatti üregekbe rakja le.