Ugrás a tartalomhoz

Állattan

dr. Bakonyi Gábor, dr. Juhász Lajos, dr. Kiss István, dr. Palotás Gábor

Mezőgazda Kiadó

Madarak (Aves)

Madarak (Aves)

Az állatvilág egyetlen más képviselőjénél sem találjuk meg a madarak mindegyikére jellemző, szaruból felépülő speciális kültakaróképletet, a tollazatot. Még a röpképtelen madárfajok mellső végtagja is toll borította szárnnyá módosult. A madarak tojással szaporodnak és a testhőmérsékletük állandó. Evolúciójuk során kialakuló anatómiai és élettani bélyegeik a repülő életmódot szolgálták. Más állatcsoporttól jól elkülöníthetők azok az anatómiai és élettani bélyegek, melyek egyértelműen a repülés szolgálatában állnak. A kiváló repülést is biztosító testsúly csökkentését, az aerodinamikailag legmegfelelőbb formát, valamint közvetve vagy közvetlenül a repülés energiaigényének biztosítását számos anatómiai és élettani jelleg teszi lehetővé. Így a tollazat, a csontok és a csontozat speciális szerkezete, a tojással történő szaporodás, az ivarszervek alakulása, a fogak helyett kialakuló könnyű szaru csőrkáva, a légzsákok, a tüdő bonyolult felépítése, a „kettős” légzés, a magas testhőmérséklet, a belső szervek elhelyezkedése, a szív relatív fejlettsége, az izomzat alakulása, a szaporodás időszakában fejlett, egyébként nagyságrendileg kisebb tömegű ivarszervek egyaránt a repülő életmódot szolgálják. Bár számos fajnál másodlagosan elveszett a repülési képesség, még ezeknél a fajoknál is fellelhetők a repülő madarakra jellemző tipikus anatómiai bélyegek.

A madarak fejlett idegrendszere a kiváló reflextevékenységben is megnyilvánul. A gyors helyváltoztató mozgást a központi idegrendszer egyes részeinek kifejezett fejlettsége biztosíthatja. A madarak látása a legtökéletesebb az egész állatvilágban, nemcsak az éleslátás, hanem a felbontóképesség terén is. A legtöbb faj hallása is igen jó. A madarak kiváló látása és hangérzékelése azt jelenti, hogy igen sok környezeti információt képesek érzékelni, amely jól ellensúlyozza a fajok többségére általánosan jellemző viszonylag rossz íz- és szagérzékelést. Valamennyi madár tojással szaporodik. A szaporodási időszakon kívül az ivarszervek aktív méretük töredékére zsugorodnak össze.

A ma élő legnagyobb tömegű madár a több mint 50 kg-os röpképtelen strucc, a legkisebbek az igen gyors röptű, akár egy helyben, a levegőben függögetve táplálkozó kolibrik, amelyek között mindössze másfél gramm tömegű faj is akad. Az aktív repülésre képes madár maximális testtömege nem haladja meg a 12–14 kg-t.

A madarak a Föld szinte valamennyi életterén megtalálhatók, a magas hegységektől egészen a nyílt tengerekig. Ismertek fajok, amelyek – a kotlás kivételével – minden élettevékenysége a levegőhöz kötődik, más fajok röpképtelen futómadarak, számos faj tipikus vízimadár- némelyik 80 méter mélységbe is lemerülhet. Vonulás közben akár 10 000 méter magasságig is emelkedhetnek, kihasználva a ritka levegő kisebb ellenállását.

Az evolúciós leszármazási viszonyokat figyelembe véve a madarak nem alkotnának külön osztályt, csupán a krokodilokkal egyenrangú rendszertani kategóriát jelentenének. Azonban a többi élőlénytől jelentősen eltérő anatómiai bélyegeik és hagyományos tudománytörténeti okok miatt továbbra is külön osztályként kezelik őket. Napjainkban kb. 9700 madárfajt tartanak számon. Magyarországon az utóbbi száz évben mintegy 380 faj fordult elő, amelyek közül évente közel 200 faj költ.

A madarak a gerincesek más osztályainak tagjaival össze nem téveszthető csoportja, noha csonttani és egyéb anatómiai és életmódbeli sajátosságaik a hüllőktől való származásukat igazolják. A madarak önálló csoportba (osztályba) sorolásukat azonban már a más gerincesekre semmiképpen nem jellemző tollazat, – mintáltalános tulajdonság – is indokolja. Teljesen csupasz, tollatlan madarak nincsenek és még azok a speciális szaruképletek is tollak, melyek az aktív repülésre képtelen pingvinek és a kivik egyes testtájait fedik. A tollazat fejlődése a repülés tökéletesedésének előfeltétele, amely a ma élő madárfajoknál különböző formákban ölt testet. A repülésre való áttérés a madarak testszerveződését is egységesen változtatta meg. A mellső végtagok szárny formájában redukálódott csontokból állnak, s a hátsó végtagok is nagyrészt azonos átalakuláson estek át, hiszen a földfelszínen való mozgás során a test teljes súlyát kell hordozniuk. A test csontváza, a csont anyaga és szöveti szerkezete a repülő életmódból következő igénybevétel szerint alakul, amely a többi gerinces állatcsoporttól jelentősen különbözik. A légjáratos csöves csontok, a repülőizmok tapadását szolgáló hatalmas szegycsonti taraj egyaránt a legtöbb madár közös sajátossága. A repülő életmód megköveteli a csontváz össztömegének redukcióját a szerkezeti szilárdság fenntartása mellett. A csontváz tömege az aktívan repülni képes fajok döntő részénél alig egytizede a teljes testtömegnek. A repülő életmódhoz a madártest kiválóan alkalmazkodott, az aerodinamikailag szinte tökéletes tojásdad vagy csepp alakú formákkal, amelyek a levegőben alig okoznak káros örvényképződést. A repülő madár alakja, a fej, a törzs és a végtagok elrendeződése a legnagyobb teljesítmény elérését eredményezi a lehető legkisebb munkavégzés mellett. A madártestben nemcsak a csontok, hanem más szervek tömegének evolúció során történt adaptív redukciója is a repülést szolgálta. Így a szárnyak mozgása a vállízületnél csak kizárólag a repülést szolgáló formákban állandósult, így lehetővé vált a hátizmok tömegének csökkenése. A test további izmai és a belső zsigeri szervek is számos esetben adaptációt mutatnak a tömeg csökkentés érdekében. A testtömeg az optimális tömegközéppontba koncentrálódott, a repülés közben a szárnyak alatt található. Ezt a célt szolgálja az is, hogy a madarak az elfogyasztott táplálékot nem fogakkal őrlik meg, amelyek súlyos állkapcsot igényelnének, hanem a zúzógyomorban. A zúzógyomor szintén a madár tömegközéppontjának közelében helyezkedik el. Jelentősen módosult a koponya is. A csontos fogakkal teli állkapocs helyett egy karcsú csőr alakult ki, amely a legtöbb madár esetében állandóan növekszik, kopik. A csőr csekély súlya ellenére is igen erős lehet. Az állkapcsok mozgatásához szükséges izmok tömege is csökkent. A repülés igen sok energiát igényel, amelyet a madár szervezete a szénhidrátok és a zsírok folyamatos, gyors elégetéséből nyer. Ehhez a folyamathoz nagy mennyiségű oxigén szükséges. Ezt egy speciális légzőszerv képes biztosítani, amely csak a madarak sajátossága. A madártüdő léghajszálcsövecskéi nem az alveolusokban végződnek, hanem a légzsákokba vezetnek. Ezért a levegő kilégzésénél is oxigénben gazdag levegő kerül a légzőhám felületére, s így a külső gázcsere rendkívül aktív. Az élénk anyagcserének a következménye a madártest magas testhőmérséklete, amely a 44 °C-ot is elérheti.

A madarak kifejezetten fejlett idegrendszere a kiváló reflextevékenységben is megnyilvánul. A gyors helyváltoztató mozgás megköveteli a mozgáskoordináció magas fokát, így a központi idegrendszer egyes részeinek (pl.: a kisagy) fejlettségét. Természetesen a legfontosabb érzékszervek, így a látás és a hallás is igen kifinomult. A madarak többsége nagyobb teret lát monokulárisan, a binokuláris látás inkább a ragadozókra jellemző. A látótér így egészen megnövekedik, extrém esetben a madár (pl.: erdei szalonka) akár 360°-ot is beláthat. A madarak látása a legtökéletesebb az egész állatvilágban, nemcsak az ún. vonalélességben, hanem a felbontóképesség terén is. A legtöbb faj hallása is kiváló, egyes esetekben (pl.: baglyok) a hangok felbontása, azaz az időegység alatt érzékelt rezgéseffektusok száma tízszer jobb lehet, mint az emberé. Ez azt jelenti, hogy egyes fajok képesek megkülönböztetni egymástól két olyan hangot, melyek tízezred másodperc eltéréssel hangoztak el egymástól. Általában az énekesmadarak magasabb frekvenciájú hangokat is érzékelnek. A madarak nem érzékelik viszont az ultrahangokat, de az emberi hallásküszöb alatti hangok több faj (baglyok) számára még felfoghatók. A madarak kiváló látása és hangérzékelése azt jelenti, hogy igen sok környezeti információt képesek érzékelni, amely jól ellensúlyozza a fajok többségére általánosan jellemző viszonylag rossz íz- és szagérzékelést.

Valamennyi madár közös tulajdonsága a tojással történő szaporodás. A szaporodás szervrendszerére is az evolúciós tömegcsökkentés jellemző. A tojó madár azonnal megszabadul a tojástól, mihelyt az kifejlődik az ivarrendszerében. E mellett a szaporodási időszakon kívül az ivarszervek aktív méretük töredékére zsugorodnak össze.

A madárvilág evolúciója viszonylag jól ismert irányból indulhatott meg. Mintegy 200 millió évvel ezelőttre tehető, hogy az akkor már sokirányú fejlettséget mutató pikkelyeshüllők (Sauropsida) egyik ágának képviselői először a levegőbe emelkedtek a repülőgyíkok (Pterosaurus) kialakulása révén. Az új élettér repüléssel történő elfoglalásának kísérlete, a szárazföldi állatok evolúciójában már korábban megjelent. A gerincesek adaptációjában azonban a repülőképesség kialakulása igen nagy jelentőségű volt, hiszen az evolúciós folyamatok révén a sikeresen kialakult állatcsoport számára új élőhelyek sora nyílt meg és vált elérhetővé. A fosszíliák vizsgálata alapján feltételezhető, hogy a levegő meghódítására történő evolúciós kezdeményezés két irányban zajlott. A már említett, denevérszerűen mozgó repülőgyíkok jelentették az egyik fejlődési irányt, azonban ezek képviselői a földtörténeti középkor végére, a kréta időszakban teljesen eltűntek. Kihalásuk pontos okai még ma sem ismertek. A másik fejlődés eredménye a madárvilág kialakulása, melynek tagjai specializált testfelépítésükkel korlátlan urai lehettek a levegőnek.

A madarak evolúciós fejlődésének direkt bizonyítékai, a fosszilizálódott leletek csak igen kis számban tanúskodnak a hosszú folyamatról. Részleteiben nem ismert a hüllőktől a madarakig az evolúció útja, mégis a paleontológia egyik legjelentősebb leletét képezi az 1861-ben Németországban felfedezett ősgyíkmadár lenyomata. Az alig galamb nagyságú állat a máig ismert legősibb bélyegeket mutató madármaradvány – amely az Archaeopteryx lithographica nevet kapta – igazi köztes alaknak tekinthető a hüllők és a madarak evolúciójának útján. A mintegy 150 millió éves lelet, – melyet több, ősmadár lelet felfedezése is követett – a jura időszakban élt madárról tanúskodik és anatómiailag is jól mutatja az átmenetet a két osztály, a hüllők és a madarak között. A gyíkmadár csontváza hasonló egy kisebb dinoszauruszéhoz, az állkapocsban csontos és számos egyforma, kúpszerű fog fejlődött, az arckoponya csőrszerűen megnyúlt, madárra emlékeztet. Hüllőszerűek a horognyúlványok nélküli szabad bordák, a sok (20) csigolyából álló farok, amely csúcsba hegyesedik ki. A mellcsonton (sternum) még nem fejlődött taraj, amely a nagy mellizmok tapadását biztosítja, így az ősgyíkmadár rossz repülőként csak siklásra lehetett képes. A mellső végtagon még három karmos ujj figyelhető meg és a szárnyközépcsontok is különállók. Azt, hogy mégis madárról van szó, bizonyítja, hogy az első végtag csontjai körül, valamint a farkon kétoldalt tollak helyezkedtek el, melyek szerkezetükben teljesen hasonlóak a modern madarak tollaihoz. A tollazat egyértelműen a madarak egyedülálló jellegzetessége. A tollak kialakulása mellett az ősgyíkmadárnak már csöves csontjai is kifejlődtek. A legutóbbi kutatások eredményei s az újabb leletek alapján bizonyítható, hogy a madarak evolúciója – hasonlóan más rendszertani csoportokhoz – több irányúvá vált s az ősgyíkmadár e folyamatban – vélhetően – az egyik oldalági fejlődésnek a képviselője lehetett, és a mai madarak kialakulása más irányból valósult meg. A legújabb leletek alapján feltételezhető, hogy a madarak egyik progresszív ősét jelentő kistermetű dinoszaurusz 4 lábú lehetett és a hátsó végtagjai között is tollazat fejlődött. Ilyen testalkattal akár már több száz méteres siklás lehetővé vált.

A kréta időszak (130–65 millió évvel ezelőtt), amely a dinoszauruszok virágkorát és kipusztulását jelentette, a madárvilág evolúciójának újabb felvirágzását hozta. Minthogy a fosszilizálódás körülményei főképpen a vízi fajok maradványainak fennmaradását eredményezték, így a további madáralakok szinte kizárólag vízi fajokként ismertek, noha kétségtelenül kialakulhattak más életmódú fajcsoportok is, ezeket maradványok hiányában kevéssé ismerjük. Ilyen a kréta időszaki repülésképtelen Hesperornis, mely a mai búváralkatúakhoz hasonlít, vagy az Ichthyornis, amely csérszerű madárként már jó repülő lehetett. E két ősmadarat a farok nagymértékű redukciója jellemzi és az utóbbinál jól fejlett mellcsonti taraj is kifejlődött.

A 65 millió évvel ezelőtt kezdődő eocén időszak elején már a madarak több modern csoportja létezett; mint a bukók, kormoránok, pelikánok, flamingók, íbiszek, vöcskök és partfutók. Az eocén időszakvégére (35 millió évvel ezelőtt) feltételezhetően már legalább 20, a maihoz hasonló madárrend megjelent. A ma élő röpképtelen futómadarak egyes csoportjai is az eocén során jelentek meg. Ebben az időszakban már ragadozó madárfajok is kialakultak. A harmadkor végére, a pliocén időszakban (10–1 millió év) vélhetően befejeződött a legtöbb madárcsoport kialakulása. A pleisztocén időszakban (1 millió évvel ezelőtt) már a mai madártípusok terjedtek el.

Napjainkban a Földön élő madárfajok száma 9700-ra tehető, és bár kétségtelen tény, hogy a madarak mindmáig virágkorukat élik, valószínű, hogy a harmadkor eocén időszakában lehetett fajszámban leggazdagabb a madárvilág. A madarak fejlődése, átalakulása napjainkban is zajló folyamat. Az ember megjelenése után a történelmi időkben több madárfaj pusztult ki a Földről, melyek nem tudtak alkalmazkodni a civilizációs hatásokhoz vagy közvetlen és közvetett antropogén okok vezettek egy-egy faj eltűnéséhez. Erre a szomorú folyamatra a sok példa közül említhető a Mauritius szigetén élt röpképtelen óriás galambnak, a dodónak az eltűnése a XVII. században, s erre a sorsa jutott az Új-Zélandon élt futómadarak, a moák összes faja is. A röpképtelen óriás alkának még a XVIII. században is nagy mennyiségben gyűjtötték a tojásait és példányait, s az utolsó egyedek 1844-ben tűntek el véglegesen Izland térségében. Az Észak-Amerikában egykor milliós csapatokban vonuló vándorgalamb utolsó példánya 1914-ben pusztult el.

A madarak lehetnek egész éven át élőhelyükhöz ragaszkodók (ún. állandó madarak), de a fajok nagy részénél bonyolult vonulási rendszerek alakultak ki (költöző madarak). Ez abban áll, hogy – főleg az északi félgömb hideg és mérsékelt éghajlatú területein élő madarak – a nyári időszak vége felé kedvezőbb éghajlatú és főként biztosabb táplálék-ellátottságú területekre költöznek, ahonnan a tavasz beálltával térnek vissza. A vonulási mozgalmak időszakában, irányaiban, módjában, a telelőterületek földrajzi helyzetében a különböző madarak igen nagy változatosságot mutatnak. Ennek a jelenségnek a fiziológiai-viselkedésbiológiai háttere is rendkívül összetett. Ezért a madárvonulás egyike a legtöbbet vizsgált (pl.: madárgyűrűzés) és legérdekesebb biológiai jelenségeknek. Az aspektusonként rendszeres vonulás mellett ismertek további egyéb, térben-időben kevésbé szabályos vándorlási jelenségek is, amelyek egyrészt a populációk sűrűségével, másrészt a táplálékkínálat csökkenésével, illetve ennek évszakosan változó eloszlásával függenek össze (pl.: a Skandináviában élő csonttollú madarak időszakonkénti téli megjelenése vagy a fenyőmaggal táplálkozó keresztcsőrűek kisebb inváziói).

A madarak szinte az egész Földön elterjedtek, mint az egyik legváltozatosabb és igen alkalmazkodóképes állatcsoport. Számos faj él az egészen zord éghajlatú sarkvidéki tájakon (pl.: a déli félgömbön a pingvinek, északon az alkafélék, sirályfélék) de még a legkietlenebb sivatagokban is (pacsirták, talpastyúkok, hantmadarak) fellelhetők madarak. A magashegységekhez is alkalmazkodott sok faj (ragadozók, fajdok, pintyfélék, sármányok). A legtöbb faj azonban kétségtelenül a trópusi esőerdők övezetét népesíti be, itt a legnagyobb a fajsűrűség is. Egy közép-vagy dél-amerikai trópusi esőerdőben 1 km2-en akár 400 faj is előfordulhat. Számos csoport szinte kizárólag ebbe az életközösségbe specializálódott (pl.: tukánok, paradicsommadarak), vagy rendkívüli formagazdagságot mutat (pl.: papagájok, kolibrik). Néhány madárfaj szinte minden kontinensen (kozmopolita elterjedésű) természetesen előfordul mint pl.: a vándorsólyom vagy a nagy kócsag, sok mást az ember hurcolt szét (adventív fajok) a különböző kontinensekre (pl.: seregély, házi veréb). Jelentős számúak azok a fajok is, amelyek igen szűk elterjedésűek, (endemikus fajok). Különösen jellemzőek ezek a szigetfaunákra, mint egyes trópusi szigetvilágokban (pl.: Galápagos-szigetek) és magashegységekben, ahol az izolációs tényezők és a sajátos élőhelyi feltételek új fajok kialakulását eredményezték. A szigetekre és más, kisebb területekre visszaszorult specialista fajokat veszélyezteti egyben a leginkább a kipusztulás.

A madártest részei a fej (caput), nyak (collum), törzs (truncus), farok (cauda) és a végtagok (extremitates) (17.53. ábra). A madár testének legfőbb küllemi jegye a tollazat, amely alatt a vékony bőr fedi a testet. A tollak összessége, a bőr és ennek függelékei alkotják a madár tipikus köztakaróját. A madarak bőre vékony, a külső hám (epidermis) és az alatta lévő irharéteg (corium) gyengén fejlett. A bőr alatt változó mértékben, sokszor időszakonként is változva található zsírszövet, mely helyenként zsírpárnát alkot. Különösen fontos a bőr alatti vastag zsírréteg a vízimadaraknál, ahol hőszigetelőként működik, valamint a vonuló madaraknál, ahol ez tartalék táplálékdepó. A bőr mirigyekben szegény, mindössze egy páros bőrmirigy, a farkcsíkmirigy fejlett (glandula uropygii). Ennek váladéka általában bőséges, zsír, ritkán olajszerű (siketfajd). Fő feladata a tollazat vízhatlanná tétele (impregnálása), melyet a madár csőrével ken fel a tollakra. A vízimadaraknál fokozott a jelentősége. A farkcsíkmirigy váladékában a D-vitamin provitaminja, az ergoszterin is kimutatható. A madárkültakaró legtipikusabb képletei a tollak. A bőrön – néhány kisebb fajcsoport kivételével (pl.: futómadarak) – tollas pászták (pterylae) és tollatlan mezsgyék (apteria) váltakoznak. Tollatlan zónák többnyire a testhajlatokban és a hasi oldalon tipikusak. Kotláskor a hastájat fedő, oldalról behajló tollak kihullanak és kialakul az ún. kotlófolt, ez elősegíti a tojás tökéletes melegítését.

17.53. ábra - A madár testrészei. ac: alsó csőrkáva, af: alsó farkfedők, ál: áll, ba: barkó, ci: csüdízület, cü: csüd, fa: farok, fe: felső csőrkáva, ff: felső farkfedők, fk: farcsík, fs: fejsáv, ft: fejtető, ha: has, há: hát, ho: homlok, ka: kantár, ke: kézevezők, kf: kézfedők, kt: kéztő, kv: karevezők, lu: lábujjak, me: mell, nk: nagy karfedők, ol: orrlyuk, sg: szemgyűrű, ss: szemsáv, sv: szemöldöksáv, ta: tarkó, to: torok, vt: válltollak (Mauersberger nyomán módosítva)

kepek/17.53.abra.png


A tollazat funkciói:

• felületbiztosítás a repüléshez,

• a test alakjának kialakítása és áramvonalasítása,

• a test hőszigetelése,

• a jellegzetes színű és rajzolatú tollazat kialakítása.

A toll a madárevolúció során az egyik legtökéletesebben specializálódott kültakaró képlet, mely könnyű, erős, rugalmas és inkább hajlik, mint törik. A tollakat szerkezet és funkció alapján a következőképpen csoportosíthatjuk:

• pehely- vagy testtollak,

• kontúr- vagy fedőtollak,

• evező- és kormánytollak,

• módosult és dísztollak.

A toll makroszkópikus szerkezete alapján két fő részre osztható, a zászlóra (vexillum) és a tollgerincre (scapus) (17.54. ábra). A tollgerinc a zászlót egy kisebb külső és egy szélesebb belső zászlóra tagolja. A külső és belső zászló csúcsi végén elkeskenyedhet (szűkítés), amely a repülőtollak (elsődleges evezők) esetében határozóbélyegként is szolgálhat. A tollgerinc a köldöknyílással (umbilicus) kezdődik, majd a bőrben lévő csévében (calamus) folytatódik. A gerinc szabadon álló része a tollszár (rachis), mely a toll merevségét és a rugalmasságát biztosítja. A csévében a tollfejlődésből visszamaradt erek és idegek beszáradt részei találhatók. A tollszár belsejét levegő tölti ki a velősejtekkel együtt. A tollszárból kiinduló zászló hegyesszögben eredő sűrű, párhuzamos ágak (rami) és az ezekből kiágazó párhuzamos sugarak (radii) alkotják. A pehely- és néhány dísztollat kivéve az ágakon lévő sugarakat apró horgocskák (hamuli) kapcsolják össze egységes zászlóvá. A pehelytollak rövid, csomóban álló tollak, horogrendszerük nincs. Az egymástól viszonylag távol álló pehelyágak negatív töltésűek és ez teszi lehetővé a levegő megtartását és ezzel a test hőszigetelését.

17.54. ábra - A madártoll szerkezete. A és B: makroszkópos szerkezet, C: finomszerkezet. ak: alsó köldök, ág: ágak, cé: cséve, cn: cséve nyílása, fk: felső köldök, ge: gerinc, ké: kéregállomány, lé: lélek, ps: proximális sugarak, su: sugarak, tg: tollgerinc, ts: tollszár, ve: vendégtollak, zá: zászló (Giersberg és Rietschel nyomán módosítva)

kepek/17.54.abra.png


A madártesten lévő tollazat számos toll összefüggéséből áll. A tollak száma fajonként változik. A legtöbb toll egy hattyúfaj (több mint 25 000), a legkevesebb egy apró kolibri testén fordul elő (940). A tollak száma egyeden belül is évszakonként is változik, a hideg időszakban lényegesen több toll borítja a testet. A tollak váltása, a vedlés (ecdysis) bonyolult neuro-endokrin folyamat. A vedlés folyamatát a környezet is jelentősen befolyásolja. Teljes vedlés esetén az egész tollazat felújul, a részleges vedlés csak egyes testtájakat borító tollak váltását jelenti. Egyes madarak vedlésük során rövid ideig akár röpképtelenné is válhatnak (pl.: „lohosodás a récéknél”).

A tollazat színét több tényező határozza meg. A tollba beépülő tollfestékek egy része a madár szervezetében termelődik (melaninok), más pigmentanyagok a környezetből bekerülve a vérrel szállítódnak a beépülés helyére (karotinoidok).

A toll színét gyakran a szerkezeti sajátosságok (struktur színeződés) határozzák meg. Ennek alapja a toll keratinszerkezete, mely a ráeső fény egy részét a beesés irányától függően visszaveri (interferencia), míg más tartományait elnyeli. Így alakul ki a madaraknál gyakori kék szín (pl.: fényseregélyek, varjúfélék).

Tipikus tollszíneződés jöhet létre akkor is, ha a környezetből bizonyos anyagok a tollazatra tapadnak.

Amennyiben a tollazatból hiányoznak a festékanyagok, a madár rendellenes tollszínű (albínó) lesz. Ha a kültakaró összes képletéből hiányzik a festékanyag – teljes albinizmus –, a tollak fehérek, a szem szivárványhártyája is festékmentes és a vérerektől piros színű. Ha a szem nem piros, de a tollazat fehér, ebben az esetben leucizmus valósul meg. A leucizmus (fél-albinizmus) lehet részleges is, ekkor a színtelen (fehér) foltok csak a test egyes tájain jelennek meg. Színeződésbeli rendellenességet jelent, ha valamilyen festékanyagból lényegesen több épül be a tollazatba.

A tollazaton kívül a kültakaró részét képezik a bőrfüggelékek. Ilyenek a csüd és az lábujjak szarupikkely bevonatai. Ezek a legtöbb madárra jellemzőek, néhol azonban hiányozhatnak is (pl. jégmadarak). A madárkarom, mely az ujj utolsó ujjperccsontjának szarubevonata, a járást, zsákmányszerzést, az ujjak között kifeszülő bőrképlet pedig az úszást segíti. A madarak fején lévő bőrfüggelékek közül legszembetűnőbbek a szarukávák, melyek csontos csőrkávákat borítják. A madarak életmódját tükrözi a csőr alakja, s ez meghatározza a szarukávák kifejlődését is.A tojásfog, amely többnyire a felső csőrkáva csúcsán található, a fiókák tojásból történő kibújását segíti.

A madarak csontos vázának (17.55. ábra) alkotórészei vékonyak, de a bennük felhalmozódó jelentős mennyiségű mészsóktól (több mint 80%) szilárdak, és a repüléshez történt evolúciós adaptáció tökéletes példáját képezik. A csontok általában üregesek és könnyűek, belülről keresztgerendák merevítik a szivacsos állományt. A hajlékonyság csökkentése és az erősség növelése érdekében a madárcsontvázon jelentős összenövések történtek. A legtöbb csont levegővel telt, pneumatizált, melynek mértéke eltérő. A levegő által kitöltött csont belsejét vékony falú légzsák béleli, mely egy kicsiny nyíláson át összeköttetésben áll a légzőrendszerrel. A váz központja a gerincoszlop. A nyaki régió csigolyái közül a fejgyám (atlas) és a forgó (epistropheus) a fej mozgását segíti. A gerincoszlop nyaki részének mozgékonyságát a nyakcsigolyák nyeregízülettel történő kapcsolata biztosítja. A hátcsigolyák ízületi szalagokkal mereven rögzülnek. Az utolsó hát-, illetve ágyékcsigolyák és a keresztcsonti csigolyák az egységes álkeresztcsonttá (synsacrum) egyesültek. A farokcsigolyák többsége összenőve adja a farcsapot (pygostyl). A madarak mellkasát a hátcsigolyáktól kiinduló és a mellcsonthoz kapcsolódó valódi bordák (costae) határolják. A madarak valódi bordái két csontból állnak, melyek a bordaközi ízülettel mozgékonyan kapcsolódnak egymáshoz. A mellcsont (sternum) a legtipikusabb madárcsontnak tekinthető. A mellső végtagját repülésre, úszásra használó fajoknál a hasi oldalán a csonthoz képest aránytalanul nagy mellcsonti taréj (crista sterni) fejlődött ki. Ez a nagy és kis mellizmok tapadási helye, melyek tömege a legnagyobb az összes madárizomból. A vállövet a lapocka, a kulcscsont és a hollócsőrcsont alkotja. A legerősebb a hollócsőrcsont (os coracoideum), amely a gerincoszlop és a mellcsont között helyezkedik el és a repülő izmok mozgásával együtt mozdul el. A lapocka (scapula) kard alakú, s a gerincoszloppal párhuzamosan a bordákon fekszik, mozgékonyan kötődve ezekhez. A kétoldali vékonykulcscsont (clavicula) végdarabjai alul találkozva jellegzetes madárcsonttá, a villacsonttá (furcula) forrtak össze. A mellső végtag csontjainak alapszerkezete hasonló a többi fejlett gerinceséhez, azonban a szárnytőtől kezdve a csontok redukálódtak. A három szárny-középcsont összenőtt a szárnytőcsontokkal (carpo-metacarpus). A szárnyujjak száma három, amelyek közül legfejlettebb a középső. Ezen fejlődnek ki az elsőrendű evezőtollak. A külső ujj egyetlen ujjpercén található a fiókszárny (alula). A hátsó végtag függesztőöve a három csontból összenőtt medencecsont (csípő-, ülő-, fancsont). Ez kapcsolja a két lábat a gerincoszlophoz. A medencecsont alakja és a madár tojásának formája (gömbölyűsége) között összefüggés figyelhető meg. Így például a kerekebb tojást tojó ölyveknél a medencecsont hajlása nagy, míg a megnyúltabb tojásokat produkáló vöcsköknél a medencecsont is nyújtottabb.

17.55. ábra - A madár (szarka) csontos váza. ác: állcsont, ák: áll közötti csont, ál: állkapocscsontok, bo: bordák (gerincoszlopi rész), cc: csípőcsont, cs: combcsont, fa: fancsont, fc: falcsont, fg: fejgyám, fo: forgó, ft: farcsíkcsont, hc: homlokcsont, ho: hollócsőrcsont, já: járomcsont, ka: karmok, kc: könyökcsont, ko: koponya, lk: lábközépcsont, lu: lábujjak, me: medencecsont, mc: mellcsont, mt: mellcsonti taréj, nc: nyakszirtcsont, ny: nyakcsigolyák, oc: orsócsont, se: szárny-(kar) csont, sk: szárkapocs, sü: szemüreg, ss: sípcsont, st: szárnytőcsontok, 2u: 2. ujj, 3u: 3. ujj, 4u: 4. ujj, üc: ülőcsont, vs: villacsont (Starck nyomán)

kepek/17.55.abra.png


A madárláb csontjai is redukálódtak. A combcsont (femur) erős, ehhez ízesül a sípcsont (tibia), melyhez hozzánőtt a csökevényes szárkapocscsont és a lábtőcsontok felső sora (tibiotarsus). A lábtőcsontok alsó sora a lábközépcsontokkal összenőve adja a madárláb jellegzetes részét a csüdcsontot (tarso-metatarsus). A csüdhöz többnyire négy lábujj csatlakozik. Az ujjak közül három előre, egy hátra irányul. Egyes madarak (baglyok, harkályok) a külső ujjukat előre és hátrafelé is irányíthatják (vetélőujj).

A madárkoponya csontjai vékonyak, de szilárdak és mozdulatlanok. A koponyacsontok nem varratokkal, hanem összenövéssel kapcsolódnak. A koponyán az arc- és az agykoponya jól elkülöníthető. A szemgödrök mély üreget képeznek, melyeket egy igen vékony csontsövény választ el. Az arckoponya csontjai ízületesen oly módon kapcsolódnak egymással, hogy nemcsak az alsó, hanem a felső állkapocs is mozgatható.

A madárizomzat (17.56. ábra) legerősebb tagjai a szárnymozgató mellizmok. A nagy mellizom (musculus pectoralis major) tömegének alig tizede a kis mellizom, (musculus pectoralis minor), amely közvetlenül a mellcsont tarajára tapad. E fölött mintegy második rétegként tapad a nagy mellizom tömege. A két izom működése ellentétes irányú. A nagy mellizom összehúzódása egy széles ín közvetítésével a felkarcsont elmozdulását eredményezi. Az izom húzó hatására a szárny lecsapó mozgást végez. A kis mellizom a szárnyak előre, felfelé emelkedését irányítja. A mellizmokkal további nagyszámú szárnyizom áll kapcsolatban a repülő mozgások ellátása érdekében. A mellizmok a testizmok össztömegének több mint felét teszik ki, de a kistermetű, jól repülő madaraknál (pl.: sarlósfecske) ez az arány akár 80% is lehet.

17.56. ábra - A madár (házityúk) főbb izomcsoportjai. ai: alkarizmok, cm: a csőr mozgató izmai, fi: farokizmok, fk: felkarizmok, hi: hasizmok, hn: hosszú nyakizmok, in: a láb inai, kc: kétfejű combizom, le: légcső, li: lábizmok, mi: mellkasi izmok, nc: nyelőcső, nm: nagy mellizom, sh: széles hátizom, ti: trapézizom (Fehér nyomán módosítva)

kepek/17.56.abra.png


A hátsó végtag izmai az emlősök izomzatához hasonlóak. A madaraknál a hajlítóizmok gyengébbek a nyújtóizmoknál. Ez a test tömegét hordozó comb- és lábszárcsontok kapcsolódásának helyzetéből következik, így a nyújtóizmok álló helyzetben is működnek. Nyugalomban (alvás, pihenés) a láb inainak automatizmusa tartja a madarat elfoglalt helyzetében. A leülő madár leereszkedése végén a láb külső ívén futó inak a láb összecsukásával párhuzamosan a lábujjak behajlását eredményezik, így ezek szinte automatikusan markolják meg a faágat.

A nyak- és a farokizmok fejlettségével ellentétben a törzs egyéb izmai és az állmozgató izmok kevéssé fejlettek. A madarak mozgásának legtipikusabb formája a repülés. Ennek alapfeltétele a repüléshez szükséges felhajtóerő biztosítása és fenntartása a lehetséges minimális energiabefektetés mellett. A felhajtóerő kialakításához a levegőnek mozognia, áramolnia kell a szárny felső és alsó oldalán. Minthogy a szárnyprofil felső része íveltebb, így itt a levegő áramlása gyorsabb, mint az alsó oldalon. Az eltérő sebességű levegőáramlás a szárny felett szívóhatást, alatta torlónyomást eredményez, ezek összességeként alakul ki a felhajtóerő, mely a szárnyat a magasban tartja. A felhajtóerő különböző hatások miatt csökkenhet. Befolyásolja a szárny homlokellenállása, a súrlódás és a szárnyak végén kialakuló nyomáskiegyenlítődés. A tényleges emelőerő a felhajtóerő és a légellenállás hányadosaként számítható. A szárny mérete, formája behatárolja a madár repülési képességét. A keskeny, hegyes és hosszúszárnyú madarak (kabasólyom, füstifecske, küszvágó csér) nyilalló, gyors röptűek, szemben a rövid, tömzsi, lekerekített szárnyú fajokkal (héja, barátka), melyek tereptárgyak (pl. fák) között tudnak jól manőverezni. A nagy távolságokat berepülő, nagy testű fajok maximális szárnyfesztávolsága 3–3,5 méter (vándoralbatrosz, kondorkeselyű), ennél nagyobb fesztávolságú madár csak fosszilisan ismert.

A madarak evolúciós alkalmazkodásuk során eltérő élőhelyeket hódítottak meg. Ezek megkövetelték az életmód és ezzel együtt a repülési módok széles skálájának kialakulását.

A repülési módok a repülés közbeni munkavégzés alapján lehet mozdulatlan szárnyú és evezőszárnyú repülés. Előbbi csoportba a siklórepülést és a vitorlázást soroljuk. Mindkét repülési forma energiacsökkentő és biztosíthatja a nagy távolságokat berepülő madarak tartós levegőben maradását. A vitorlázórepülés során az egyes madarak maximálisan kihasználják a felszálló légáramlatokat, olykor nagy köröket leírva, egyre magasabbra emelkedve. A nyílt tengerek madarai a tenger felett eltérő sebességű szeleket használják ki, ezekkel szembefordulva, egészen a leggyorsabban áramló légáramlatokig emelkedve.

Az aktív evezőrepülés során a madár lecsapó és szárnyemelő mozgások révén halad a levegőben. E rendkívül nagy izomenergiát követelő mozgás sokszor nem folyamatos, hanem siklás is beiktatódhat a szárnycsapások közé. Ekkor jön létre sok énekesmadár jellegzetes „szökdécselő” vagy hullámos röppályája. Speciális evezőrepülés a főképpen ragadozókra jellemző szitálás. Ebben az esetben a szárnycsapásszám révén kialakított repülősebesség megegyezik a szembe áramló levegőével, s látszólag a madár egyhelyben lebeg. A kolibrik különös forgószárnyú repülése (másodpercenkénti csapásszám akár 80 is lehet) a legtökéletesebb manőverezést teszi lehetővé. A zuhanórepülés során a madár testéhez szorítja szárnyát és a szabadesést siklórepülésben folytatva igen nagy sebességet érhet el (160 km/óra), ez a sólyomfélék és egyes vízimadarak (pl.: szula) tipikus repülésmódja. A levegőbe emelkedést megelőzi az igen energiaigényes felszállás fázisa. A kisebb testű madarak elrugaszkodásuk után egyből a levegőbe emelkednek, de a nehezebb testű, vagy rövid, kerek szárnyú, nagy szárnyterhelésű fajok csak hosszabb-rövidebb nekifutás vagy a víz felszínén történő futás („víztaposás”) után képesek a felszálláshoz szükséges lendületet elérni (szárcsa, bütykös hattyú).

A repülés energiaigényének kielégítéséhez nagy mennyiségű oxigén szükséges. A légzőapparátus szerkezete (17.57. ábra) és működése alapvetően eltér más szárazföldi gerincesekétől. A tüdőt öt légzsák egészíti ki, amely közül a kulcscsonti páratlan, a nyaki, elülső és hátulsó mellkasi, valamint a hasi légzsákok párosak. A levegő útja a légcsövön (trachea) keresztül a főhörgőkhöz (bronchi) vezet. A légcső a nyelőcsővel szomszédos kezdeténél a felső gégefő (larynx), a légcső alsó végén a főhörgők elágazásánál az alsó gégefő (syrinx) helyezkedik el, utóbbi egyben a madarak hangadó szervét is jelenti. A főhörgők faágszerű hasi és háti hörgőcsoportok formájában mindkét tüdőszárnyat behálózzák. A háti és hasi hörgőhálózat között a párhuzamosan futó tüdősípok (parabronchi) tartanak szoros kapcsolatot. A tüdő két szárnya szorosan a testüreg háti oldalához nőtt, miközben a bordák közé is benyomul. A légzsákok légzőmozgásai következtében a madártüdő merev szervnek tekinthető. A térfogatváltozás főképpen a hasi légzsákra jellemző. Belégzéskor a légzsákok megtelnek levegővel, a kilégzés folyamán ez a levegő ismételten áthalad a parabornchusok fala által képzett légzőfelületen, így kilégzéskor is történik gázcsere. Egyes madarak tüdejében a háti és hasi hörgőket egy másodlagos hörgőcsoport, az oldalsó hörgők egészítik ki, önálló parabronchus hálózatot alkotva. Ezt a hálózatot, amely a főhörgő és a hasi légzsák között található, neopulmo (újtüdő) néven különböztetjük meg, szemben a fentiekben ismertetett tüdőszerkezettel, mely a paleopulmo néven (őstüdő) ismert. A feltételezések szerint a neopulmon keresztül a levegő be- és kilégzéskor változó irányban halad, a paleopulmoban azonban csak egyirányú a levegőáramlás, a parabronchusokon a háti oldaltól a hasi irányba. A neo- és paleopulmo szerkezet főképpen a fejlettebb madarakra jellemző. Az eddigi kutatások szerint a neopulmo a madár nyugalmi helyzetében biztosítja a légzést, munkavégzéskor a tüdő nagyobb részét kitevő paleopulmo az előbbivel együtt biztosítja az optimális oxigén utánpótlást.

17.57. ábra - A madártüdő szerkezete (mellkas és tüdő keresztmetszete). bo: bordák, go: gerincoszlop, hh: hasi hörgők, hl: hasi légzsák, hm: hátulsó mellkasi légzsák, hö: háti hörgők, lc: légcső, oh: oldalsó hörgők, sc: szegycsont, tü: tüdő, ts: tüdősípok (Duncker alapján módosítva)

kepek/17.57.abra.png


A madarak hangképzése az alsó gégefőben történik. A gégefő belső falán a hörgő és a légcső módosult porcgyűrűiből kialakult gyűrű alakú rugalmas hártyák feszülnek, melyeket a hörgőkből kiáramló levegő megrezegtet, s ennek az eltérő rezgésszámú vibrációja képezi a fajspecifikus hangot. A madarak hangképzésének teljes mechanizmusa jóval bonyolultabb a fentebb leírtaknál, hiszen a hangok kialakításában, erősítésében számos „segédberendezés” is szerepet játszik. Az alsó gégefőben képzett valódi madárhang mellett számos fajra ún. instrumentális hangok kibocsájtása is jellemző. E hangok más szervek vagy külső tárgyak közvetítésével jönnek létre (pl.: a csőrkávák összeütése a gólyáknál, a harkályok dobolása a száraz fakérgen). E hangképzés főképpen a nem énekesmadarakra jellemző.

A madarak fokozott anyagcsere folyamatainak alapja a tökéletesen elkülönült kettős vérkörű vérkeringés. Ennek központja a szív (cor), amelynek munkavégzése rendkívül gyors. A szív anatómiája hasonló az emlősökéhez, azonban a jobb kamra térfogata jóval nagyobb, csaknem körülöleli a bal kamrát. A bal kamra falának izomzata rendkívül erős. A gyors anyagcserével összefügg a madarak magas belső testhőmérséklete (40–44 °C), amely az állatvilágban csaknem egyedülálló. A kisebb testű madarak szíve percenként még nyugalmi helyzetben is több százat ver, de egy házi veréb szíve stresszállapotban akár 850-szer is összehúzódhat percenként. A jellegében állandó testhőmérsékletű madaraknál tipikus napszakos testhőingadozást lehet kimutatni, amely éjszakai, nyugalmi állapotban alacsonyabb, mint a nappali időszakban.

A madarak emésztőszervrendszerének felépítése (17.58. ábra) és működése jelentősen eltér más gerincesekétől, s e téren nagy különbségek mutatkoznak az egyes táplálkozási típusok között is. Összetettebb a növényevők (magevők), egyszerűbb a ragadozó madarak tápcsatornája.

17.58. ábra - A madár emésztőszerv-rendszere. A: teljes tápcsatorna, B: magevőmadár gyomrának felépítése. be: begy, cb: csípőbél, eh: epehólyag, éb: éhbél, gf: gyomorfal, gv: gyomorvég, ha: hasnyálmirigy, hv: húgyvezetők, kl: kloaka, má: máj, mg: mirigyes gyomor, nc: nyelőcső, ov: ondóvezetők, ök: őrlőkövek, pb: patkóbél, vb: vakbélágak, zg: zúzógyomor (Schwarze és Schröder nyomán módosítva)

kepek/17.58.abra.png


Az előbél a rendkívül változatos formát mutató csőrrel kezdődik. A csőr alakja, nagysága és a madár életmódja között szoros összefüggés mutatható ki. A csőr jól szolgálja a táplálék megragadását, felvételét, a fiókák táplálását. A csőr nagysága ritkán évszakosan is változhat (pl.: lunda). A csőrrel megragadott táplálék a szájüregben lévő nyállal keveredik. Egyes halevő fajoknak (pl.: kormorán) nincs nyálmirigyük. A tágulékony nyelőcső táplálékraktárként is szolgálhat (pl.: baglyok), de általában egy tágulatba, a begybe (ingluvies) torkollik. A begy a madarak előbelének tipikus része, a mellkas elülső oldalán a villacsont két szára között helyezkedik el. Az egy- vagy kétüregű begy táplálékraktár, de benne már megkezdődhet a táplálék puhítása és előemésztése, sőt a fiókák nevelése során is nagy a jelentősége. Egyes madárfajok a fiókáiknak a táplálékot begyükből öklendezik fel (pl: gémek, gólyák), s a galambok begyében lévő mirigyek termelik a fiókák első táplálékát jelentő begytejet is. A begy a táplálékot további rövid nyelőcsőszakaszon át a gyomorba juttatja. A madárgyomor két részből áll. A nyelőcsövet anatómiailag a mirigyes gyomor (pars glandularis) követi. Gyengén izmos falának szekréciós mirigyei emésztőnedveket (pepszin) termelnek. A lényegesen izmosabb falu zúzógyomor (pars muscularis) üregébe kerül a gyomornedvvel átitatott táplálék. A zúzógyomor funkciója többes: raktárként és tápláléktovábbítóként működik, izmos redős falával megőrli a táplálékot, üregében megkezdődik a fehérjék emésztése, részt vesz az emészthetetlen részek kiválasztásában, a köpetképzésben (pl.: baglyok). A magevő fajok zúzógyomra kifejezetten erős izomzatú, a redős, elszarusodott gyomorfal és felvett kavicsok együttesen őrlik meg az egészben lenyelt kemény magvakat. A rovarevők és ragadozók zúzógyomra már gyengébb izomzatú, s legkevésbé izmos a gyümölcsevőké.

A középbél első szakasza, az epésbél (duodenum) fogja közre a hasnyálmirigyet (pancreas). Ez a bélszakasz az emésztés fő helye, ide torkollik az epevezeték is. Több madárfajnak nincs epehólyagja (pl.: galambok, papagájok, vándorsólyom). A további vékonybélszakaszok a felszívásban vesz részt. A közép- és utóbél határán ágazik ki a többnyire páros, fajonként eltérő fejlettségű vakbél (coecum). Különösen nagy a növényevő fajok vakbele, tekintve, hogy a cellulózbontó enzimeket termelő baktériumok ebben a bélszakaszban élnek óriási tömegben. A vakbél esetenként azonban csökevényes vagy hiányozhat is (pl.: pacsirták).

Az utóbél elülső szakasza a vastagbél a végbélben folytatódik, s a bélsárral együtt kerülnek a külvilágra a kiválasztószerv szekrétumai is a kloákanyíláson keresztül. A kloákába torkollanak a húgyvezetőkön kívül az ondóvezetők, a pete- és tojásvezeték, valamint a Fabricius-féle tömlő (bursa Fabricii), ami nyirokszerv jellegű képlet.

A páros, háromlebenyű kiválasztószervek utóvesék (metanephros). A vesék által kiválasztott vizelet a két húgycsövön keresztül a kloáka középső részébe kerül, ott a bélsárral keveredve ürül ki. A vesék rendkívül tökéletes visszaszívása miatt a vizelet napi mennyisége minimális s ez a húgyhólyag visszafejlődéséhez vezetett. Speciális sókiválasztás történik egyes tengeri madárfajok páros orrmirigyeiben (pl.:albatroszok).

A repülő életmódhoz való alkalmazkodás a madarak ivarszerveinek anatómiáját és működését is meghatározza. Mindkét nem ivarszervei a testüregben helyezkednek el, s az ivarmirigyek nagysága és működése évszakosan változik. Inaktív állapotban az eredetihez képest az ivarszervek nagysága elenyésző, így nem jelent állandó többletterhet a repülő madár számára.

A hím madár ivarmirigyei (17.59. ábra), a herék (testes) a testüregben rögzülnek a vesék közelében. Mindkét here aktívan működik, azonban a jobb oldali többnyire kisebb, mint a bal oldali. A spermiumok az ondóvezetőn (vas deferens) keresztül jutnak a kloákába. Némely faj ondóvezetőjének végén a hímivarsejtek tárolását szolgáló tágulat az ondótartó (vesicula seminalis) található. A lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe tartozó fajok hímjeinek a kloákájában egy kifordítható párzószerv (penis) jellegű képződmény segíti a párzást (copulatio). Kifejezetten hosszú a halcsontú récék párzószerve, amely akár hosszabó, mint 1 méter. Párzáskor nagy tömegű hímivarsejt (alkalmanként 2–3,5 millió) kerül ki ondó formájában a tojó petevezetőjébe.

17.59. ábra - Hím madár urogenitális szervrendszere. he: herék, hv: húgyvezetők, kl: kloáka, mh: mellékherék, oh: ondóhólyag, ov: ondóvezetők, ve: veselebenyek. A jobb oldali here eltávolítva (Witschi nyomán módosítva)

kepek/17.59.abra.png


A vesék alatt, a hasi légzsák által fedett üregbe rögzülő petefészek (ovarium) eredetileg páros szerv, de a legtöbb madárnál csak a bal oldali fejlett. A jobb oldali többnyire már az embrionális korban visszafejlődik. Ritkán mindkét petefészek működik (pl.: héja, karvaly). A petefészek nagysága, hasonlóan a hímivarszervhez, csak aktív állapotban kifejezett. A nyugalmi és aktív állapotban lévő petefészek tömege közötti különbség akár 150-szeres is lehet. A petefészek leginkább egy olyan szőlőfürtre emlékeztet (17.60. ábra), melyen a szemek a tojás sárgáját képező tüszők – éretlen petesejtek – (oocyta). Ezek száma jóval több, mint amennyi ténylegesen tojássá alakulna A szaporodási időszakban az elsődleges petesejtek, közül néhány – fajonként eltérő számban – néhány érésnek indul. E folyamat során három szakaszban fejlődik ki az érett petesejt. Az első szakaszra a neutrális zsírok lassú beépülése jellemző. Ez a folyamat már a madár praepubertás időszakában megkezdődik, s valamennyi petesejt ebbe a fázisba kerül. A következő szakaszban – amely átmenetet képez a lassú és a felgyorsult érési folyamat között – az ivari érés (maturáció) előtti hetek (pl.: házityúknál 60 nap) alatt a növekvő petesejt plazmájába fehérjékben gazdag, ún. fehér szik rakódik be, vakuolumok formájában (fehér tüszők). A harmadik, az érés időszakában a petesejtet újabb szik, a karotinoidokat is tartalmazó sárga szik gyors berakódása jellemzi (sárga tüsző), melynek időtartama néhány nap (pl.: házityúk 7–10 nap). A petesejt tényleges, intenzív érésének sebessége a tojásképződés idejétől függ, mely általában 24–36 óra. A megérett petesejt a peteleválás (ovuláció) után a felrepedt tüszőből a petevezető (oviductus) első szakaszába, a petevezető tölcsérébe (infundibulum) kerül. Ebben a szakaszban történik a megtermékenyülés (fecundatio), majd a petevezető öbölbe (magnum) halad tovább, ahol megkezdődik a sárgáját (petesejtet) beborító fehérjék felrakódása. A petevezetőnek ez a leghosszabb szakasza, amely falának mirigyei a tovahaladó tojás mechanikai nyomásának ingerére ürítik váladékukat. A házi tyúk tojóinál a képződő tojás kb. 3 óra alatt halad végig ezen a szakaszon. Az ezt követő petevezetőrész a szűkület (isthmus). Ezen a tojás gyorsabban halad végig (házityúknál 1–2 óra). Falának csöves mirigyei választják ki a tojásra a két rétegből álló lágy héjhártyát. A petevezető szűkület alsó szakaszában megindul a mészhéj kialakulása, majd a tojás a tojástartóba – méhbe (uterus) – jut. Ez rövid, a középső részén ampullaszerűen kitágult szakasz, ahol képződése során legtöbbet tartózkodik a tojás (házityúknál 19–20 órát). Ebben a szakaszban alakul ki a tojás kemény mészhéja, amit a méh falának mirigyei és a nyálkahártya hámsejtjei választanak ki. A méh és a hüvely határát egy igen rövid utero-vaginális szakasz, a nyak (cervix) alkotja. Minthogy falának fejlett körkörös izomrétege alakult ki, ez a szakasz a petevezető felső részeit és a fejlődő tojást védi a külső behatásoktól. A petevezető végső szakasza a hüvely (vagina), „S” betű alakban hajlott, szűk üregű képlet. Fala tágulékony, nyálkahártyájának kehelysejtjei váladékot termelnek, ami csúszóssá teszi a tojás felületét és a mészhéj felületére a kutikulát választja ki. A hüvely falában lévő csöves mirigyek raktározzák az ondósejteket. A pete és a tojásképződést egyaránt a petefészek és az agyalapi mirigy összetett hormonális folyamatai irányítják.

17.60. ábra - A tojó ivarrendszerének részei. ce: csésze, ét: érett tüsző, hv: húgyvezeték, hü: hüvely, kl: kloáka, ks: kis sárga tüszők, kt: kis fehér tüszők, mé: méh, na: nyak, pe: petevezető (főszakasz), sű: szűkület, tö: tölcsér (Péczeli nyomán)

kepek/17.60.abra.png


A tojás a madarak szaporodását szolgáló képlet (17.61. ábra). A tojás a petesejt és az azt körülvevő fehérjeburok, valamint lágy és szilárd burkok összessége. A madárpete (tojás sárgája) egyben az állatvilág leghatalmasabb sejtje. A madárpete egyenlőtlen szikű (anisolecithalis), sokszikű (polilecitalis), a szikanyag elhelyezkedése szerint telolecithalis petesejt. A sejtmag a (csírakorong vagy „kakashágás”) a pete felső részén helyezkedik el. A szikanyag a fehér és sárga szik rétegeiből, szemcséiből áll. A sziket a háromrétegű szikhártya burkolja. A tojássárgáját eltérő sűrűségű és folyósságú fehérjerétegek veszik közre, melyek közül a belső fehérjeréteg spirálisan felcsavarodva képezi a jégzsinórt (chalaza), ami felfüggesztett állapotban tartja a sárgáját a két pólus között. A fehérjerétegeket borító héjhártyák a tojás tompa végénél kettéválnak és a légkamrát hozzák létre. A belső héjhártya a fehérjeréteggel, a külső pedig a kemény mészhéjjal érintkezik. A meszes héj belső szemcsés, más néven mammiláris rétege jól elkülöníthető a felső mészoszlopokból álló struktúrától. Ebben a rétegben rakódnak le a tojás színére jellemző festékanyagok. Az oszlopos réteg poliginális kalcitkristályai között kis csatornarendszerek húzódnak, melyek pórusokon keresztül a külvilággal is érintkeznek. A tojás szikanyaga (házityúk) 50% vizet, 33% lipidet, 16% fehérjét és karotinoidokat, vitaminokat, hormonokat, enzimeket, glükózt és ásványi sókat tartalmaz. A házityúk tojásának fehérjerétegét átlagosan 88,5% víz, 10,5% fehérje, 0,5% szénhidrát, 0,5% ásványi anyag és több vitamin alkotja. A két héjhártyaréteg hasonló anyagokból épül fel, kéntartalmú fehérjék és glükoproteidek összessége. A kemény mészhéj fő anyaga a kalciumkarbonát, mely igen apró szemecskék formájában épül be.

17.61. ábra - A madártojás (házityúk) felépítése. bf: belső híg fehérje, bh: belső héjhártya, ck: csírakorong, hs: háromrétegű szikhártya, jz: jégzsinór, kf: külső híg fehérje, kh: külső héjhártya, ks: középső sűrű fehérje, lk: légkamra, mh: mészhéj, re: rejtek, ss: sárga szik (Torrey nyomán)

kepek/17.61.abra.png


A tojás alakja fajonként rendkívül változó (elliptikus, ovális, körte, orsó alak), melyet jól jellemez a tojás profilindexe (a hossz és szélességi tengely hányadosa). Egyazon faj egyedeinél sem teljesen egyforma mindegyik tojás, megfigyelhető az individuális variabilitás. A tojás alakja a fészkelési módot is tükrözi.

A tojás tömege általában fordítottan arányos a testtömeggel, a tojó madár akár 30%át is kiteheti. A testtömeghez képest a kivi rakja a legnagyobb tojást, az alig 1500 gr tömegű madárnak csaknem 500 gr-os a tojása.

A tojás színe rendkívül változatos a madárvilágban. A színezetben fajon belüli egyedi variációk is igen jellemzőek. A tojásszín újabb – szaporodási – biológiai adaptáció a madaraknál, amely a tökéletes álcázást segíti. A színanyagok a héjba rakódnak vagy kívülről kerülnek a tojásra. A földön fészkelő fajok tojásai terepszínűek, míg az odúban, teljesen rejtve költők tojásai többnyire fehérek vagy egyszínű világosak.

Egy fészekbe lerakott, fajra jellemző számú tojás neve a fészekalj. Ennek nagyságát elsősorban – az állományfenntartás érdekében – a környezet eltartó képessége, másrészt a madár kora, az évenkénti fészekszám, s egyéb tényezők határozzák meg. Általában több tojást raknak a földön fészkelő, fészekhagyó fiókákkal jellemezhető fajok (pl.: récefélék, tyúkfélék). A minimális tojásszám költésenként 1 (pl.: pingvinek, egyes alkafélék), egy fészekaljban maximálisan 20 tojás lehet (tyúkfélék). Egyes fajok az első költés után ugyanabban a szaporodási időszakban másod-, esetleg harmadköltésre is vállalkoznak, de a tojásszám az első fészekaljhoz képest általában kisebb (pl.: cinegék). Ugyancsak kevesebb a tojások száma a sarjúfészekben, amellyel a tojó az első fészekalj pusztulását pótolja. Egyes fajoknál a fészekalj tojásainak a száma meghatározott (két tojást tojnak a galambok, az ugartyúk; a sirályok három, a bíbic, a cankók négy tojást költenek).

A fészekaljba kerülő tojásokban a kotlás indítja meg az embrionális folyamatokat. Egyes madarak már az első tojás lerakása után kotlani kezdenek (pl.: vöcsökfélék, bagolyfélék), más esetben a kotlás csak a teljes fészekalj létrehozása után indul meg (tyúkfélék). Ezzel párhuzamosan az első csoportba tartozó fajok fészkében a fiókák között nagy különbségek is lehetnek, míg a fészekhagyó tyúkfélék fiókái csaknem szinkronban kelnek ki. A kotlás ideje a pintyféléknél mindössze 10–12 nap, szemben a leghosszabb ideig, 80 napig kotló királyalbatrosszal.

A tojások melegítését segíti a legtöbb kotló madár hasán kialakuló kotlófolt, ennek tollatlan bőrfelszíne gazdag hajszálérhálózattal együtt biztosítja a tojásoknak az optimális költési hőmérsékletet.

A tojásból kikelő fiókák fejlettségük alapján fészeklakók, fészekhagyók és átmeneti formájúak lehetnek. A fészeklakók fiókái a kelés után sokáig tehetetlenek, csupaszok, többnyire vakok (pl.: énekes madarak). A fészekhagyó madarak fiókái felszáradásuk után tökéletesen mozognak (járás, úszás), s fejlett pehelytollazattal rendelkeznek. Képesek önálló táplálkozásra (pl.: récék, lilealakúak). Némely esetben a fiókák néhány napot a fészekben töltenek, majd hamar önállósodnak (pl.: szárcsa, guvat). A fiókakor időtartama (keléstől a kirepülésig) két héttől (kisebb énekesek) akár két és fél hónapig terjedhet amíg röpképessé válnának (pl.: sasok). Már első életévükben ivaréretté válhatnak a kisebb testű madarak (pl.: széncinege), a nagyobb termetű fajok (nyári lúd, sárgalábú sirály, kormorán) két-három évesen, egyes sasok csak négy-hat évesen hozhatnak először létre fészekaljat. Az ivarérettség elérése fajon belül a nemtől is függhet (pl.: túzoknál: kakas 4 évesen, a tyúk 3 éves korban válik ivaréretté). A madarak szaporodásának, a fészekalj létrehozásának feltétele a hím és a tojó párválasztása és sikeres párzása. A párválasztást általában különböző viselkedésformák előzik meg, ahol döntően a hím a kezdeményező. A hím költés előtti viselkedése olykor agresszív formákat ölt, amelyet megerősít az ének (akusztikus szignál) vagy a násztánc – dürgés –, és a nászruhás tollazat (optikai szignál). Ha a tojó kész a párzásra, a hím agresszivitása csökken, s kialakul a szexuális szinkronizáció, ami az eredményes párzás egyik fontos előfeltétele. A kialakult párok kapcsolatát tovább erősítheti néhány egyéb viselkedésforma (pl.: szimbolikus etetés), amely a tojások lerakásához vezet.

A madarak párkapcsolatai három csoportba sorolhatók. A fajok kis részénél tapasztalható promiszkuitás azt jelenti, hogy a két nem között nem alakul ki társas kapcsolat, a hím és a tojó csak párzás idején találkozik, majd a tojó feladata az egész fészekalj sikeres létrehozása (pl.: siketfajd). A monogám kapcsolat a legáltalánosabb a madárvilágban, amelyben a hím és a tojó együtt gondoskodik a fészekaljról. A kapcsolat időtartama szerint a madár párkapcsolata lehet:

szezonális: a madárpár csak egy költésig marad együtt (pl.: cinegék)

tartós: több költöző fajra jellemző, a nemek eltérő telelési területükről visszatérve ugyanazzal a társsal állnak párba (pl.: fehér gólya, füsti fecske)

valódi tartós: a pár tagjai együtt telelnek, s több költési szezonon keresztül együtt létesítenek fészekaljat (pl.: hattyúk, ludak, csuszka). Esetenként ez a típusú párkapcsolat egész életen át tarthat, s előfordul, hogy a párját vesztett madár többet nem vagy csak igen hosszú idő után választ ismét párt magának (pl.: holló, sasok). Egyes fajoknál a poligámia valósul meg. Ennek egyik típusa a többnejűség poliginia. Ebben az esetben a hím több tojóval létesít kapcsolatot, de a kotlás és a fiókanevelés a tojó feladata (pl.: fácán). A madaraknál fordul elő a poliandria, ekkor a díszesebb tollazatú tojó több hímmel párzik, több fészekaljat is lerak és a továbbiakban a hímek gondoskodnak a tojásokról és a fiókákról (pl.: egyes lilefélék). A madarak szaporodását és ivadékgondozását segíti elő fajspecifikus építményük a fészek (17.62. ábra), az eredményes költés, fiókanevelés egyik igen fontos feltétele. A fészek létrehozása monogám fajoknál többnyire a pár közös feladata, de olykor csak az egyik ivar vesz ebben részt. A fészek általában egy költést szolgál, egyes esetekben azonban éveken át használható (pl.: fehér gólya, egyes ragadozófajok). Néhány faj egyáltalán nem épít fészket, hanem csak a talajra, sziklákra kerül a tojás (pl.: alka, lunda). Gyakrabban fordul elő más madár fészkének elfoglalása (pl.: kék vércse, kabasólyom). A költésparazitizmus azokra a madarakra jellemző, melyek idegen faj fészkébe csempészik tojásaikat, ezeket és a fiókát dajkaszülők gondozzák (pl.: kakukk). Aszerint, hogy a madár hová fészkel, a növényzet vagy más környezet vertikális tagozódása alapján fészkelési szintek különböztethetők meg:

• lombkoronában fészkelők (pl.: sárgarigó, meggyvágó),

• fatörzsszinten fészkelők a tipikus odúlakó fajok (pl.: nagy fakopáncs, kék cinege),

• cserjeszinten fészkelők (pl.: fekete rigó),

• talajon fészkelők (pl.: túzok),

• vízfelszínen fészkelők melyek „úszófészket” építenek (pl.: búbos vöcsök),

• nádon fészkelők (pl.: nádirigó),

• sziklákon fészkelők (pl.: vándorsólyom),

• épületeken fészkelők (pl.: füsti fecske).

17.62. ábra - Fészektípusok. A: gyurgyalagfészek bejárata, B: búbos vöcsök, C: nádirigó, D: tövisszúró gébics, E: csúszka, F: őszapó, G: harkályfélék, H: hegyi fakúsz, I: függőcinege, J: erdei pinty, K: fekete gólya, L: fehér gólya, M: molnárfecske, N: füsti fecske (Harrison nyomán módosítva)

kepek/17.62.abra.png


A legtöbb madárfaj magányosan fészkel, de ismertek nagyobb fészektelepeket létrehozó fajok, főként a vízimadarak csoportjából. A telepesen fészkelés stratégiája nagyobb védelmet biztosít a ragadozókkal szemben, s jobb a rendelkezésre álló fészkelőhelyek kihasználása, de a paraziták és a fertőző betegségek terjedése a nagyobb fészektelepeken hatványozott.

A madarak bonyolult mozgásformáit, viselkedését, a fokozott anyagcserét, szaporodást és ivadékgondozást fejlett neuroendokrin rendszer koordinálja és szabályozza. A madarak idegrendszere a fejlettebb gerincesekéhez hasonló struktúrájú, központi és környéki részre tagolódik. A központi idegrendszert az agyvelő (17.63. ábra) és a gerincvelő alkotja. A madárkoponya agyvelő térfogata a hüllőkéhez képest lényegesen nagyobb. Az előagy féltekéi sima felszínűek, az agykéreg nem borítja be a nagyagy teljes felületét. A madaraknál fejlett az agykéreg és az agytörzs elülső vége között kialakult csíkolt test (corpus striatum), melynek négy önállóan funkcionáló rétege alakult ki (archi-, paleo-, neo-, hyperstria tum). Az archi- és paleostriatum motorikus központjának működése a közép- és kisagyhoz kapcsolódik. A beérkező érzékszervi ingerületeket a neostriatum fogadja, a hypersriatum feladata a mozgáskoordináció és a tanulási folyamatok irányítása.

17.63. ábra - A madáragyvelő felépítése. af: agyfüggelék, ai: agyidegek, kf: a kisagy férge, ko: kisagy oldalsó lebeny, kö: középagy, lt: látótelep, na: nagyagy, ny: nyúltagy, sl: szaglólebeny. A római számok a 12 pár agyideg kiindulási helyét jelölik (Schwarze és Schröder nyomán)

kepek/17.63.abra.png


A nagyagy elsősorban az alsóbbrendű idegi központok irányítója. A köztiagy a főbb vegetatív működések központja, s a látóidegek kereszteződésének helye. A középagy a látás kialakításában fontos, alapi részén a látótelep helyezkedik el. A kisagy a madáragyvelő egyik legfejlettebb területe. A három lebenyre tagolódó agyterület a legfontosabb központja a repülésnek és az egyensúlyérzet kialakulásának. A nyúltagyban vegetatív működések központjai lokalizálódnak. A madarak nyúltagyából a gerincvelő derékszögű töréssel indul ki. A gerincvelő működése csaknem teljesen független az agyvelőtől, központja különböző ismétlődő mozgásformáknak (pl.: járás, úszás).

Az idegi hatások szoros kapcsolatban állnak a hormonrendszerrel. A hormonokat termelő belső elválasztású mirigyek központja az agyalapi mirigy (hypophysis), elülső és hátsó lebenye irányítja az anyagcsere-folyamatokat és az ivarmirigyek működését, s a viszonylag fejlett középső lebeny hormonjai (melanophor hormonok) a testpigmentáció (színezet) kialakításában vesznek részt.

A madarak kiváló tájékozódó képessége és bonyolult helyváltoztató mozgásaik az érzékszervek fejlettségét igénylik. A legfontosabb érzékszerv a szem, mely arányaiban a gerincesek között a legnagyobb. A madárszem alapvetően az emlősökéhez hasonló, de több specifikus működése is ismert. Így a közel- és távollátáshoz igazodó képesség (accomodatio) a látásélesség a szemlencse alakváltozásán kívül az egész szemgolyó alakjának módosulása révén válik tökéletessé. Egyes fajok szemük fénytörő képességét a lencsefüggesztő izmok segítségével jelentősen változtatni képesek. Több faj ideghártyáján (retina) két, esetenként három sárgafolt lokalizálódik, így több helyen is éles kép keletkezik. A madárszemnek szokatlanul nagy a látószöge, amely szélső esetben 360°-os látást is jelenthet (pl.: erdei szalonka). A ragadozó fajok binokuláris látótere nagyobb, mint a zsákmányként számításba jövő fajoké. Utóbbiak a nagyobb teret főként monokuláris látással érzékelik.

Az érzékszervek közül igen kifinomult a halló-egyensúlyozó érzékelés. A hallószerv külső része (külső fül) hiányzik, s a hallójáraton és a dobhártyán a hangrezgések a középfül egyetlen csontjához, az oszlopocskához (columella) irányulnak. A belső fülben a hallóreceptor kifli alakú. A madarak hallásérzékenysége finomabb az emberénél, s a hangfelbontó képességük egészen magas szintű.

A fejlett látás és hangérzékelés mellett a kémiai ingerek érzékelésének (ízlelésnek és szaglásnak) a madarak életében sokszor nincs jelentős szerepe. Egyes fajoknál azonban a madarakhoz képest szokatlan módon fejlett a szaglás. Ennek segítségével néhány keselyűfaj azt a dögöt (táplálékot) is megtalálhatja, ami a sűrű növényzet miatt nem látható. A mechanikai ingerek az idegvégtestek (Herbst és Grandry-féle végtestek) közvetítésével alakulnak át ingerületté. A bőrben, a viaszhártyában és főleg a kloakanyílás közelében csoportosuló Herbst-féle testecskék főképpen rezgéseket érzékelnek. Sok vízimadár (récék, ludak) viaszhártyájában és nyelvén tapintást érzékelő Grandry-féle végtestek találhatók, melyek a táplálék felkutatását segítik. A fentieken kívül a madarak térorientációját, kiváló tájékozódó képességét számos olyan érzékelőrendszer segíti, melyek működése, testen belüli lokalizációja még napjainkban sem ismert pontosan.

A speciális érzékelő rendszerek teszik tökéletessé a madarak térbeli tájékozódó képességét és az alapját képezik a madarak legsajátosabb mozgalmainak, a vonulásnak. A sokszor több ezer km-es vándorlás során a madarak tájékozódását az eddigi ismeretek szerint a Nap iránya (Nap-orientáció), a csillagok állása (csillag-orientáció) és a Föld mágneses erőterének irányát és erősségét felfogva (gravitációs orientáció) segíti.

A madárvonulás fő mozgatója az évszakok változásával átalakuló élőhelyek eltartó képességének csökkenése, főként a rovarevő fajok számára jelentősen beszűkülő táplálékbázis. A szabályszerűen bekövetkező vonulási útvonalak az egyes populációk számára nagyrészt genetikailag rögzültek, ez a magyarázata annak, hogy a vonuláskor meghatározott „légifolyosókat” használnak. A vonulási stratégiák – az élőhelyek és a klíma változásával, egyes fajpopulációk adaptációs viszonyainak függvényében – módosulhatnak. A vonuló fajok többsége rendszeresen, minden évben telelő helyére költözik. Egyes fajok mint „fakultatív” vonulók, csak a környezeti tényezők lényeges romlása esetén vonulnak el.

Hazai viszonylatban a tartózkodás jellege szerint megkülönböztethetők:

Fészkelő fajok: melyek ténylegesen költenek az ország határán belül. Számuk évenként változik, jelenleg kb.: 200–210 faj. Az állandó fajok a szaporodási időn túl is többnyire a költőterületen maradnak (pl.: búbos pacsirta). A költöző fajok az év egy részében a telelő területre vonulnak, s eltűnnek élőhelyük madártársulásából.

Átvonuló fajok: az őszi-tavaszi madármozgalmak során rendszeresen érintik hazánk területét, néha átnyaralnak, de nem fészkelnek (pl.: nagy lilik).

Téli vendégek: csak őszi, téli időszakban, többnyire északról érkező fajok, melyek olykor nagy tömegben, inváziószerűen lepnek el egy-egy területet (pl.: csonttollú, fenyőrigó).

Kóborló fajok: megjelenésük rendszertelen, akár egész évben megfigyelhető néhány példányuk. Kóborlók lehetnek már kifejlett, de ivaréretlen ragadozók, sirályfélék.

Ritka (alkalmi) fajok: melyek idegen elemek a hazai faunában, s csak elvétve kerülnek elő (pl.: lazúrcinege, sivatagi hantmadár).

Osztály: Madarak (Aves)

Alosztály: Futómadár-szabásúak (Palaeognathae)

Rend: Struccalakúak (Struthioniformes) 17.6.1. fejezet

Család: Struccfélék (Struthionidae)

Alosztály: Újmadár-szabásúak (Neognathae)

Rend: Tyúkalakúak (Galliformes) 17.6.2. fejezet

Család: Fácánfélék (Phasianidae)

Család: Gyöngytyúkfélék (Numididae)

Rend: Lúdalakúak (Anseriformes) 17.6.3. fejezet

Család: Récefélék (Anatidae)

Rend: Harkályalakúak (Piciformes) 17.6.4. fejezet

Család: Harkályfélék (Picidae)

Rend: Bankaalakúak (Upupiformes) 17.6.5. fejezet

Család: Bankafélék (Upupidae)

Rend: Szalakótaalakúak (Coraciiformes) 17.6.6. fejezet

Család: Szalakótafélék (Coraciidae)

Család: Jégmadárfélék (Alcedinidae)

Család: Gyurgyalagfélék (Meropidae)

Rend: Kakukkalakúak (Cuculiformes) 17.6.7. fejezet

Család: Óvilági kakukkfélék (Cuculidae)

Rend: Sarlósfecske-alakúak (Apodiformes) 17.6.8. fejezet

Család: Sarlósfecske-félék (Apodidae)

Rend: Bagolyalakúak (Strigiformes) 17.6.9. fejezet

Család: Gyöngybagolyfélék (Tytonidae)

Család: Bagolyfélék (Strigidae)

Család: Lappantyúfélék (Caprimulgidae)

Rend: Galambalakúak (Columbiformes) 17.6.10. fejezet

Család: Galambfélék (Columbidae)

Rend: Darualakúak (Gruiformes) 17.6.11. fejezet

Család: Túzokfélék (Otididae)

Család: Darufélék (Gruidae)

Család: Guvatfélék (Rallidae)

Rend: Lilealakúak (Charadriiformes) 17.6.12. fejezet

Család: Pusztaityúk-félék (Pteroclidae)

Család: Szalonkafélék (Scolopacidae)

Család: Ugartyúk-félék (Burhinidae)

Család: Lilefélék (Charadriidae)

Család: Székicsér-félék(Glareolidae)

Család: Sirályfélék (Laridae)

Rend: Sólyomalakúak (Falconiformes) 17.6.13. fejezet

Család: Vágómadár-félék (Accipitridae)

Család: Sólyomfélék (Falconidae)

Rend: Gólyaalakúak (Ciconiiformes) 17.6.14. fejezet

Család: Vöcsökfélék (Podicipedidae)

Család: Kárókatonafélék (Phalacrocoracidae)

Család: Gémfélék (Ardeidae)

Család: Íbiszfélék (Threskiornithidae)

Család: Gödényfélék (Pelecanidae)

Család: Gólyafélék (Ciconiidae)

Család: Búvárfélék (Gaviidae)

Rend: Énekesmadár-alakúak(Passeriformes)17.6.15. fejezet

Család: Gébicsfélék(Laniidae)

Család: Varjúfélék(Corvidae)

Család: Csonttollúfélék(Bombycillidae)

Család: Vízirigófélék(Cinclidae)

Család: Légykapófélék(Muscicapidae)

Család: Seregélyfélék(Sturnidae)

Család: Csúszkafélék(Sittidae)

Család: Fakuszfélék(Certhiidae)

Család: Cinegefélék (Paridae)

Család: Őszapófélék (Aegithalidae)

Család: Fecskefélék (Hirundinidae)

Család: Királykafélék (Regulidae)

Család: Óvilágiposzáta-félék (Sylviidae)

Család: Pacsirtafélék (Alaudidae)

Család: Verébfélék (Passeridae)

Család: Pintyfélék (Fringillidae)

Megjegyzés: A madártaxonómia a madárvilág rendszertani osztályozásában nem egységes. Egyes fejlődéstörténeti rendszerek az alosztályok és ez alá eső kategóriák kialakításában figyelembe veszik a földtörténet során élt és ismertté vált összes fajt (pl.: fogashüllőszerű madarak, fogas búvármadarak, fogatlan valódi madarak). A könyvünkben bemutatott klasszifikáció a világ recens madarainak az örökítő anyag (DNS) molekuláris szerkezetéből megállapítható törzsfejlődési rokonsági viszonyokat tükrözi (Papp 1996). Futómadár-szabásúak (Palaeognathae): A szegycsonti taraj hiányzik vagy gyengén fejlett, így a szegycsont lapos. Az ide sorolt fajok tipikus futómadarak, ide tartoznak a ma élő legnagyobb termetű, röpképtelen madarak is. Valószínűleg az egységes Gondwana őskontinensen alakultak ki, fejlődéstörténeti differenciálódásuk a Gondwana szétdarabolódásával kapcsolatos. Újmadár-szabásúak (Neognathae): A szegycsonti taraj fejlett. Koponyaalakjuk gömbölyded, a futómadár-szabásúaktól eltér a csontos szájpad felépítése. Szárnyaikat általában erőteljes mozgásszervként használják, többnyire repülés, egyes esetekben evezés formájában. Egyes fajoknál a szárny kapaszkodószervként funkcionál (pl.: a hoacin szárnyujjain apró karmok találhatóak), illetve emlős ragadozóktól elzárt szigeteken kialakultak olyan fajok, melyek röpképességüket másodlagosan elveszítették. A hazánkban szabadon előforduló valamennyi madár ebbe az alosztályba tartozik. A fejezetben az Újmadár-szabásúak közül minden, a hazai fajokat tömörítő rendjeit ismertetjük.

Struccalakúak (Struthioniformes)

A rend 4 recens (jelenleg is élő) illetve két kihalt (fosszilis) családra tagolható.

Erős lábuk ujjainak száma redukálódott, kettőre a strucc (Afrika), háromra a nandu- (Dél-Amerika) és kazuárfélék (Ausztrália, Új-Guinea) esetében. Ide tartoznak az Új-Zélandon honos kivifélék is.

Struccfélék (Struthionidae)

Erős lábukon csak két előre álló ujj van. Fejük és nyakuk nagyrészt tollmentes, hímjeiknek sajátos dísztollai vannak („strucctoll”). Egyetlen fajuk a strucc (Struthio camelus), a legnagyobb ma élő madár. Afrikában a szavannákon, füves pusztákon és félsivatagokban él. A Szaharától északra és Ázsiából kipusztult. Mivel jelentős hústömeget ad, tenyésztése az utóbbi években hazánkban is megvalósult.

Tyúkalakúak (Galliformes)

Talajszinten élő, közepes, vagy nagytermetű, zömök, erőteljes testű, kaparólábú, lekerekített szárnyú, főként növényevő madarak. Erőteljes zúzógyomruk van, általában rövid, kúp alakú csőrrel rendelkeznek. Fészekaljukban a tojások száma nagy, fiókáik fészekhagyók. Ahímek gyakran díszes tollazatúak (pl.: fácánok). Fajdok, pulykák, tyúkok, fácánok, foglyok és rokonaik sorolhatók a rendbe, amelyben két családot különböztetünk meg.

Fácánfélék (Phasianidae)

A fajdok tömzsi testű tyúkalkatúak. Lábuk tollas, az orrnyílásokat serteszerű tollak fedik. Farkuk kevéssé megnyúlt. Azivarok jelentősen különböznek. Párkapcsolatukra a promiszkuitás jellemző. Ahímek (kakas) dürgéssel hívják fel magukra a tojók figyelmét. Általában hegyvidéki, magasabb régiók fajai. Hazánkban egykor fészkelő és ma előforduló fajai védettek!

A császármadár (Bonasia bonasia) tollazata feketével és barnával mintázott. A kakas torkán fekete torokfolt szélesedik, ami a tyúkról hiányzik. Középhegységi területeinken (pl.: Aggteleki-karszt) szórványosan fészkelő, állandó faj. Fokozottan védett faj!

A nagy testű siketfajd (Tetrao urogallus) kakasának farka legyezőszerű, állán és torkán szakállszerű tollak nőnek. A tajga fenyveseinek tipikus faja, fenyőmaggal, rovarokkal, és a fenyő hajtásaival is táplálkozik. Fenyvesekkel borított magashegyi környezetben is honos. Hazánkban a Soproni-hegységben bizonyított fészkelése ismert (17.64. ábra). Védett!

17.64. ábra - Siketfajd (Tetrao urogallus) kakas

kepek/17.64.abra.png


A nyírfajd(Lyrurus tetrix) kakasának faroktollai lantszerűen hajlanak ketté. Ligetes, tőzeges, sziklás erdők lakója. Hazánkban ritkán kerül elő. Védett!

A fácánok, foglyok csüdje csupasz, az orrnyílásokat nem fedik tollak. A hímek csüdjén (fácánkakas) sarkantyú fejlődik. Alföldi környezetben élnek.

A fogoly (Perdix perdix) teste lekerekített, tömzsi. Röpte gyors, a talajról hirtelen „burran” fel, majd röptét siklás követi. A kakasok és a tyúkok mintegy felének a hasoldalát élénk színű gesztenyebarna, patkó alakú folt rajzolata ékesíti. A pár tagjai együtt nevelik a fiókákat. Télen csapatokba verődnek. Az 1940-es évek elejének igen hideg telei az állományt ötödére csökkentették, majd a mezőgazdaság élőhely átalakítása, a nagy kiterjedésű monokultúrák elterjedése a hazai állományt csaknem végveszélybe sodorta. Hazánkban több helyen tenyésztik és tudományos program is indult állományának gyarapítása érdekében. Vadászata csak szigorú feltételek mellett történhet. Állandó madár.

A fürj (Coturnix coturnix) a legkisebb hazai fácánféle. Apró termetű, mindössze 17 cm. Tollazata sárgásbarna, a szemöldöksáv és a fejsáv sárga. Rejtett életmódú faj, jelenlétét csak a kakas jellegzetes hangja árulja el. Füves pusztákon, legelőkön, gabonatáblákban költ. Vonuló, állománya főképpen a vonuláskor bekövetkező veszteségek miatt erősen megfogyatkozott. Védett!

A fácán (Phasianus cholchicus) a család legszínpompásabb és legtipikusabb faja. Őshazája, állatföldrajzi faunatípusa még ma sem teljesen tisztázott. Két főbb alfaja a Kaukázus és Kína területéről származtatható. Az európai fácánok valószínűleg e két alfaj betelepítéséből erednek. Kontinensünkön az ókori görögök és rómaiak közvetítésével terjedt el. Leírások alapján bizonyítható, hogy a Kárpát-medencében már a XVII. század előtt honos volt. A tenyésztés és újabb telepítések következtében jelenleg több alakja is ismert (cseh vagy közönséges vadászfácán, kínai örvösfácán, mongol fácán, formózai fácán, japán zöld fácán, angol vadászfácán). Élőhelye a magasabb hegyvidék kivételével csaknem az egész ország területe, fő állományait alföldi bokrosok, ligetes erdők, mezőgazdasági területeken találjuk. A kakas és a tyúk tollazata erősen különbözik. A színpompás kakas mellett a tyúk leginkább szürkés (rejtő) színű. A fiókákat csak a tyúk neveli, poligám (poliginia) faj. A hazai honosodott, így természetesnek vehető fácánállomány csökkenésnek indult, ami a felszaporodott természetes predátorok számával, a kedvezőtlen szerkezetű növénytermesztéssel, mezőgazdasági technológiákkal és részben a rendszeres vadászattal is magyarázható. Ennek ellensúlyozására hazánkban a vadgazdák mesterséges fácánnevelést és kibocsátást végeznek. Az ilyen körülmények között szabadba került egyedek nagy része túlélésre alkalmatlan (beltenyésztés, genetikai leromlás), s nem képes ellensúlyozni a természetes „vad” populációk egyedszámának csökkenését. A fácánállomány szerkezetében beállt kedvezőtlen változásokat csak hosszú, elsősorban élőhelyjavító programok és természetes populációk védelme ellensúlyozhatja.

A család többi faja közül említést érdemel a házi tyúk, amely a délkelet-ázsiai bankiva tyúk (Gallus bankiva) háziasított változata (forma domestica). Az évszázadok alatt számos fajtáját tenyésztették ki. A korábban nagyobbrészt félig vadon tartott fajtákat kiszorították az intenzív nagyüzemi termelési igényeket jobban kielégítő tulajdonságokkal rendelkező hús- és tojóhibridek. Az egyre inkább eltűnő ősi tájfajták (pl.: magyar kendermagos) megmentése, genetikai állományuk megőrzése fontos természetvédelmi feladat. Napjainkban elsősorban mesterségesen keltetik. A kinemesített fajták között elég nehéz olyan tyúkot találni, amelyik hajlandó kotlani. A kotlósokat régebben nemcsak a saját, de a házi kacsa és a házi liba vagy éppen félvad fácántenyésztésnél a tojások keltetésére és a fiókák felnevelésére is használták.

Elterjedt díszmadár az Indiában őshonos páva (Pavo cristatus). Észak-Amerikában őshonos a pulyka (Meleagris gallopavo), amelyet Európában már a Kolumbusz előtti időkben is ismertek és háziasítottak.

Gyöngytyúkfélék (Numididae)

A gyöngytyúkfélék Arábia, Afrika és Madagaszkár füves térségeinek lakói. Egyes fajaikat háziasították.

Hazánkban a gyöngytyúk (Numida meleagris) tenyésztett faj. Húsa ízletes, vadas jellegű, a fácánéra emlékeztet, amelyet akár félvadon is tartanak vadászati célból. A háztájiban tartott gyöngytyúkok rendkívül éberek, így kiváló őrző-jelző állatok. Jellegzetes, kissé fülsértő hanggal jeleznek bármilyen rendellenességet.

Lúdalakúak (Anseriformes)

Két, igen jól elkülönült családot sorolunk ebbe a rendbe. Az anatómiai bélyegeken kívül közös jellemzőjük a fészekhagyó fiókák. A récefélék családjába tartoznak. Ide tartoznak a ludak, hattyúk és a récék, ezeket mint alcsaládokat különböztetik meg. Vadászati szempontból kiemelten fontosak a réce- és lúdfajok, melyek közös tulajdonsága a lemezes csőr mellett az első három lábujjukat összekötő úszóhártya.

Récefélék (Anatidae)

Áramvonalas, leginkább palack alakú testük a gyors repülést segíti. Csőrük lapos, a csőrkáva hegyén kemény szarulemezzel. A csőr lemezes, amely segíti a vízből a táplálék kiszürcsölését. Úszólábukon az első három ujjat úszóhártya köti össze. Farkuk rövid. Tollaikat egyszerre váltják, ilyenkor rövid ideig röpképtelenné válhatnak („lohosodás”). Fészkük vízen, nádasban, ritkán üregekben található. A pihés tollú fiókák fészekhagyók, kikelés után ügyesen úsznak. A ludaknál lett ismert az éppen kikelt fióka életének első óráiban a bevésődés („imprinting”) jelensége.

A réceformák (Anatinae) mérete változó, a legnagyobbak tyúk nagyságúak, életmódjuk szerint úszó vagy bukó récék lehetnek.

Az úszórécék táplálékukat a víz felszínén vagy a víz aljzatán keresik, de teljes testükkel nem buknak a víz alá. Szárnyukon fajra jellemző csillogó szárnytükör látható. A gácsérok többnyire színesebbek, mint a tojók (17.65. ábra).

17.65. ábra - A: tőkés réce (Anas platyrhynchos) (Robiller nyomán), B: csörgő réce (Anas crecca)(Bauer és Blotzheim nyomán)

kepek/17.65.abra.png


A tőkés réce (Anas platyrhynchos) a leggyakoribb hazai récefaj, a házi kacsa őse. Szárnytükre liláskék, szegélye fekete és fehér. Feje fémes zöld, a gácsér nyakán fehér örvvel. Nyári, nyugalmi tollazatban a gácsérok és a tojók között a különbség lényegesen kisebb. A tőkés réce jól alkalmazkodó faj, csaknem minden nagyobb vízterületen előfordul. Nyílt vizek mentén nagy csapatokban telel át. Vadászható, a hazai réceteríték több mint 90%-át adja. Mesterségesen is tenyésztik.

A legkisebb hazai récefaj a csörgő réce (Anas crecca), teste 35 cm. Röpte nyilallóan gyors. Hazánkban nagy csapatokban vonul át, de az utóbbi években költése is bizonyított. Vadászható! (17.65. ábra)

Alig nagyobb az előbbinél a böjti réce (Anas querquedula). Nászidőszakban a gácsér fején feltűnő fehér szemöldöksáv húzódik. Barna melle élesen határolódik a fehér has tollazattól. Hazánkban költ, élőhelye növényzettel tagolt nyílt vizes területek. Füves helyeken, talajon fészkel. Vadászható!

A nyílfarkú réce (Anas acuta) középső farktollai feltűnően hosszúak. A gácsér nyakától lefelé kiszélesedő fehér pászta húzódik. Védett, fészkelő faj, vonuló.

A kanalas réce (Anas clypeata) határozóbélyege a jellegzetesen kiszélesedő csőr. A gácsér hátoldala fekete-fehér, a fej fémes-zöld, a has fehér. Rejtett életmódú faj, vizenyős réteken, mocsarakban költ, vonuló. Védett!

A bukórécék táplálékukat a víz alatt keresik, olykor több tízméteres mélységben is. Felszállás előtt röviden futnak a vízen.

A bukórécék közé tartozik a barátréce (Aythya ferina), csőre fekete, középen kékesszürke gyűrűvel. A gácsér feje vörösbarna, melle feketés. A tojón barna színek uralkodnak. Nyílt vizeket övező nádasban költ. Vonuló, vadászható faj.

A cigányréce (Aythia nyroca) kisebb, tollazata feketésbarna, hasa fehér. A gácsér szeme fehér, a tojóé sötétebb. Fokozottan védett faj, hazánk képezi elterjedésének nyugati határát. Vonuló.

A lúdformák (Anserinae) nagyobb termetű, növényevő fajok. A ludak közül hazánkban csak a nyári lúd (Anser anser) fészkel. A házi lúd egyik őse, népiesen „szőke liba”. Csőre egyszínű sárgás vagy rózsaszínű, a láb is rózsaszínű. A hasoldal egyszínű szürkés-fehér. A legnagyobb európai lúdfaj. Mocsarak, zárt tavak nádasaiban fészkel. Költése korán indul, március végén már teljes a fészekalj. Nyíltabb területeken táplálkozik. Vonuló, védett!

Gyakoribb őszi-tavaszi átvonulók az alábbi lúdfajok: a vadászható nagy lilik (Anser albifrons) és kisebb számban a fokozottan védett, globálisan is veszélyeztetett kis lilik (Anser erythropus). Mindkét lilikfaj csőrtövétől kezdve a homloktollazat fehér, hasuk harántsávozott. A kislilik csőre rövid, homlokfoltja a fejtetőre is felnyúlik. A lilikek az északi tundrák fészkelői, hazánkban nagyrészt a Tiszántúlon vonulnak át. A vetési lúd (Anser fabalis) legnagyobb tömegei többnyire a Duna vonalától nyugatra vonulnak. Barnább, sötétebb tollazatú az előző lúdfajoknál. Hasa sávozatlan. Sárga csőrén feketés mintázat jellemzi. Északi tundrákon fészkel. A nagylilik és a vetési lúd az őszi időszakban vadászható!

A hattyúformák (Cygninae) a legnagyobb termetűek, hínárevő vízimadarak. Nehézkesen kapnak szárnyra, felszállás előtt sokáig futnak vízen, szárnyukat verdesve („tapossák a vizet”).

A bütykös hattyú (Cygnus olor) egyik legnagyobb hazai madár, a gúnár testtömege a 10 kg-ot is meghaladja. Tollazata hófehér. A gúnárnak erősebb, a tojónak kisebb a csőrtövi fekete duzzanata („bütyök”). A fiatalok tollruhája sokáig szürkés („hamvas”). A vízről nehézkesen száll fel, sokáig a vízfelszínen futva képes a súlyos testű madár felemelkedni. Hazánkban egy évszázad után az 1970-es évek közepe óta nyugat felől főként a félvad példányai révén egyre nagyobb számban terjeszkedik és ismét fészkelő madárrá vált. Legnagyobb populációi a Szigetközben és a Balatonnál ismertek. Az ember közelségét könnyen megszokja. Téli állománya egyes területeken feldúsul.

Harkályalakúak (Piciformes)

Két lábujjuk előre, kettő hátra irányul (a külső lábujj hátra forduló vetélőujj). Fészeklakó fiókáik csupaszon és vakon kelnek ki a tojásból védett, zárt üregekben, odvakban nevelkednek.

Harkályfélék (Picidae)

Alaktanilag és viselkedésben jól jellemezhető taxon. Kúszó lábukon vetélőujj is segíti a fatörzsön kapaszkodást. Csőrük vésésre alkalmas, nyelvük szondaszerű, végén horgas. Nyugalmi helyzetben a koponya tetejéig visszahajló tokba rejtett. A faroktollak merevek, támasztásra alkalmasak. A nyakizmok és a koponyacsontok erősek. Röptük hullámszerű, szárnyukat néhány csapás után összecsukják. Fatörzsszinten élő, általában a fa kérge alól táplálkozó fajok csoportja. A fatörzsön csak fejjel felfelé képesek mozogni. Saját maguk által kivájt faodvakban költenek. Az elhagyott harkályodúk jó fészkelési lehetőséget nyújtanak számos énekesmadárnak. Gyakori az instrumentális hangképzés (fák kérgén „dobolás”)! A harkályok, küllők és a nyaktekercs, közös családja. A hazai fajok védettek.

A harkályok tarka tollazatú vagy fekete színű madarak. Európa legnagyobb testű harkályfaja a fekete harkály (Dryocopus martius). Tollazata fekete, a hímek egész fejteteje, a tojókon csak a tarkó piros. Bükkösökben tipikus, de az utóbbi évtizedekben az Alföldön is terjeszkedik, elsősorban az öreg alföldi keményfa ligeterdőkben, tölgyesekben és öreg nyárasokban. Odújának bejárata ovális alakú.

A nagy fakopáncs (Dendrocopos major) erdős területeken jellegzetes faj. Tollazata fekete-fehér tarka. Fehér arcán az összefüggő sáv a tarkóig nyúlik. Fakéreg alól táplálkozik, de télen magvakat is fogyaszt (17.66. ábra).

17.66. ábra - Nagy fakopáncs (Dendrocopos major)

kepek/17.66.abra.png


A balkáni fakopáncs (Dendrocopos syriacus) a Balkán-félsziget felől terjeszkedik, hazánkban 1930 körül jelent meg. Hasonló az előző fajhoz, de az arcán fekete keresztsáv nincs. Városi parkokban, gyümölcsösökben, szubmediterrán jellegű ligetekben (pl.: Balaton északi partjának mandulaligetei) akár domináns harkályfaj is lehet, kiszorítva az előző fajt.

A közép fakopáncs (Dendrocopos medius) kisebb, mint az előzőek. Feje egységesen piros, bajuszsávja igen keskeny. Hegyvidéki, zárt erdők harkályfaja, de maradvány alföldi keményfaligetekben is – mint montán elem – fészkel.

A kis fakopáncs (Dendrocopos minor) verébnagyságú. Hátán sűrű keresztsávok húzódnak. Erdőkben, zárt gyümölcsligetekben, télen kertségekben is előfordul.

A küllők tollazatának alapszíne zöld. Nyakuk vastag. Azöld küllő (Picus viridis) nagytermetű faj. Fejteteje piros, háta olajzöld, barkója fekete. Gyakran földön táplálkozik. Zártabb ligeterdők ritka faja a szürke küllő (Picus canus).

Anyaktekercs (Jynx torquilla) a harkályok közeli rokona, de azoktól kissé eltérő testfelépítésű. Lába harkályszerű, teste az énekesmadarakhoz hasonló. Fejét – megriasztva – furcsán, csaknem teljes körben mozgatni képes. Tollazata szürkés harántsávokkal, farka kissé lekerekített. Fő tápláléka hangyabáb, kisebb rovarok. Saját odút nem épít. Vonuló.

Bankaalakúak (Upupiformes)

Faodvakban költenek, a fiókák fészeklakók. Mindössze egyetlen, két fajt tömörítő családjuk van.

Bankafélék (Upupidae)

Lábujjaik szabadonállók. A csüd rövid és vékony, szarulemezek borítják. Csőrük hosszú, kissé lefelé görbülő. A fejen lévő fel mereszthető tollbóbita nyugalmi helyzetben a tarkón túl ér. Faodvakban, épületek nyílásaiban, ritkán talajüregekben fészkelnek. A fiókák veszély esetén kloákájuk bűzmirigyeinek bűzös váladékát lövellik ki.

A búbosbanka (Upupa epops) tollazata feltűnően tarka. Alapszíne világos rozsdabarna, a szárnyon és a farkon fekete-fehér sávokkal (17.67. ábra). Legyezőszerűen felmereszthető tollbóbitája barna, a tollak vége fekete. Táplálékát nyíltabb helyeken, talajon és földben keresi. Röpte hullámos. Főként az Alföldön, ligetes gyümölcsösökben, kertekben, alföldi tölgyesekben, faodvakban, üregekben fészkel. Fiókáinak ürüléke a fészket szennyezve bűzössé teszi. Vonuló faj, március végén érkezik. Védett!

17.67. ábra - Búbosbanka (Upupa epops)

kepek/17.67.abra.png


Szalakótaalakúak (Coraciiformes)

Színes tollazatú, változatos külsejű madarak. Elülső lábujjaik részben összenőttek. Rovarokkal és kisebb gerinces állatokkal táplálkoznak. Odvakban vagy földbevájt üregekben fészkelnek, fiókáik fészeklakók. Meleg éghajlatú területeken elterjedtek.

Szalakótafélék (Coraciidae)

Csüdjük elülső oldala szarulemezekkel borított, a 2–3, valamint a 3–4. lábujj az első ízületben összenőtt. Csőrük erős, vége kissé horgas. Üregekben, faodvakban fészkelnek.

A szalakóta (Coracias garrulus) tollazata döntően azúrkék („kékcsóka”), a háti testtájat kivéve, mely gesztenyevörös. Fő élőhelyét alföldi öreg nyárasok, tölgyesek, ligetes erdők képezik. Főként faodvakban fészkel. Rovarzsákmányát valamely kiálló helyről kiindulva kapja el. Állománya Európában és hazánkban is igen erősen megfogyatkozott. Vonuló, fokozottan védett!

Jégmadárfélék (Alcedinidae)

A harmadik és a negyedik lábujj hosszirányban csaknem összenőtt, a második és a harmadik csak lábtőben. A csüd rövid. Csőrük hosszú, hegyes, szigonyszerű.

Földbe vájt hosszú üregekben költenek. Csaknem kizárólag halakkal táplálkoznak.

A jégmadár (Alcedo atthis) színezete rendkívül élénk. Hátoldala smaragdzöld, csillogó kék színnel. A torok, tarkófolt fehér. A fej és a test alsó része élénk rozsdabarna. A láb élénkpiros. Táplálékát apróbb halak képezik, melyekre lesből vadászik, s zuhanórepüléssel vág a vízbe. Hazánkban nagyobb folyók, csatornák meredek partfalaiba vájt üregekben költ. Téli állománya feldúsul a délebbre húzódó példányokkal. Védett!

Gyurgyalagfélék (Meropidae)

Csüdjük igen rövid, a lábujjaik közül 3–4. ujj az utolsó ízületig, a 2–3. lábtőízületben összenőtt. Csőrük hosszú, lefelé görbülő, a szájzugban fejlett serték nőnek. Lösz- vagy homokfalakban telepesen fészkelnek. A családba tartozó fajok többsége trópusi területen él, színpompás madarak.

A gyurgyalag (Merops apiaster) karcsú teste trópusi színezettségű. Háta gesztenyebarna, vörös árnyalattal és sárga folttal, az evezők és a faroktollak kékeszöldek, a torok aranysárga, a mell kékeszöld. Lefelé ívelt csőre hosszú. Röpte változatos, zsákmányát levegőben szerzi, melyet különböző repülő rovarok képeznek. Fő táplálékát szitakötők, hártyásszárnyúak, lepkék jelentik. Hazánkban állománya stabil, de egyes fészkelőhelyei (lösz- és homokfalak) veszélyeztetettek (pl.: homokkitermelés). Melegigényes, vonuló faj, késő tavasszal érkezik és kora ősszel vonul afrikai telelőterületére. Fokozottan védett!

Kakukkalakúak (Cuculiformes)

Általában közepes termetű, hosszú farkú, változatos életmódú és testfelépítésű madarak tartoznak a rendbe. A hoacinfélék kivételével két lábujjuk előre, kettő pedig hátra irányul. Az ősibb alakok fészket készítenek és költenek, az óvilági, specializált alakjaik költésparaziták, fiókáik fészeklakók, de gyors növekedésűek.

Óvilági kakukkfélék (Cuculidae)

Hazánkban csak egy képviselője él, a kakukk (Cuculus canorus), hangja magyar nevének megfelelője. Habitusra karvalyra emlékeztet, szürke melle és a hasa harántsávozott. Szárnya széles, lekerekített, farka hosszú. Különös szaporodásmódja a költésparazitizmus. A tojó egy-egy tojását valamely gazdamadár (leggyakrabban nádirigó, vörösbegy) fészkébe lopja be, majd a kikelő csupasz fióka reflexszerűen kilökdösi a fészekben lévő többi tojást vagy fiókát. Ezt követően a gazdamadarak csak az egyedül maradt kakukkfiókát etetik. A kifejlett madár fő táplálékát elsősorban szőrös lepkehernyók képezik. Vonuló, védett! (17.68. ábra)

17.68. ábra - Kakukk (Cuculus canorus) (Robiller, valamint Blotzheim és Bauer nyomán)

kepek/17.68.abra.png


Sarlósfecske-alakúak (Apodiformes)

Hasadt csőrű, kizárólag repülő rovarokkal táplálkozó, kiválóan repülő fajok. A madárvilágban a leggyorsabban repülő (akár 100 km/óra felett) és manőverező képességű madarak. Szárnyuk (elsőrendű evezőtollak) hosszú, hegyes. Lábaik igen fejletlenek. Életük nagy részét a levegőben töltik.

Sarlósfecske-félék (Apodidae)

Testük habitusa fecskére emlékeztet, hosszú szárnyuk sarló alakú, farkuk rövid. Lábuk rövid kapaszkodó láb, a csüd tollas. Csőrük rövid, a száj mélyen bemetszett. Kiváló repülők, röptük gyors és nyilalló. Fészküket sziklaüregekbe, falmélyedésekbe, faodvakba készítik. A fiókák eleinte vakok, csupaszok, s lassan fejlődnek.

A sarlósfecske (Apus apus) a család tagjai közül hazánkban az egyetlen költőfaj. Keskeny, ívelt szárnya feketésbarnás. Rendkívül gyors röpte közben hallatja visító hangját. A hazai madarak közül kitartóan a leggyorsabb aktív repülésre képes (100 km/óra). Főképpen lakott területeken költ, épületnyílásokban, várfalak üregeiben, ritkán elhagyott molnárfecske fészekben is. A fiókák sokáig fejlődnek, s kedvezőtlen időjárási és táplálkozási viszonyok esetén a szülőmadarak hosszabb időre is beszüntetik táplálásukat. Ezt az időszakot a fiókák zsírtartalékukat felhasználva, csökkent anyagcsere folyamatok mellett vészelik át. A gerincesek között a legmagasabb a testhőmérséklete, amely eléri a 44 °C-t. Vonuló, későn érkezik, s korán, a nyár végén már elvonul. Védett!

Bagolyalakúak (Strigiformes)

A legtöbb faj éjjel aktív, ragadozó vagy repülő rovarokkal táplálkozó. A ragadozó baglyok életmódjukból következően – csőre horgas, lábukon a karmok fejlettek, vetélőujjuk van. A nagymértékű hasonlóság a nappali ragadozómadarakhoz csak konvergens fejlődés eredménye, s nem jelent származástani, evolúciós kapcsolatot. Általában éjszakai ragadozók, finoman mintázott, lágy tollazatuk nesztelen repülést tesz lehetővé. Fiókáik fészeklakók. Táplálékukat egészben nyelik le, majd az emészthetetlen részeket un. „bagolyköpet” formájában öklendezik ki. A bagolyköpet-elemzés fontos információkat nyújt a bagoly táplálkozó terület gerinces, főképpen kisemlős faunájáról, illetve a fosszilis bagoly-köpetek vizsgálata a fauna történetéről. Az éjjeli életmódot és a jó tájékozódást biztosítják a nagy, előrenéző szemek és a kifinomult hallás. A szem az infravörös sugarakat is érzékeli. Egyes fajok tollfüleit felmereszthetik. Fejük közel 180°-ban elfordítható; arci részüket finom, sugárirányú tollazat („fátyol”) borítja.

Gyöngybagolyfélék (Tytonidae)

A szemek körül a tollfátyol szív alakú. Ujjaik tollatlanok, olykor sörteszerű képletek borítják azokat. Tollazatukat gyöngyszerű pettyek élénkítik. Fülnyílásuk hosszú.

A gyöngybagoly (Tyto alba) épületek padlásán, templomtornyokban, néha szalmakazlakban fészkel. A hazánkban főként előforduló sötét mellű alfaj (T. alba guttata) hasa lángvörös, apró fekete pettyekkel. A hátoldala világos, gyöngyös mintázatú. A szem fekete. Táplálékát kisebb rágcsálók képezik, néha madarat is zsákmányol. Ritkán nappal is vadászik. Visszaszorulóban lévő faj, fokozottan védett!

Bagolyfélék (Strigidae)

Puha, laza tollazatú, rejtőszínű madarak. Szárnyuk lekerekített, röptük nesztelen. Lábujjaikat és a csüdöt apró tollazat borítja. Fogólábukon a karmok erőteljesek. Látásuk és hallásuk jól fejlett, de a zsákmányszerzést elsősorban a kiváló hallás szolgálja. Tipikus éjjel mozgó madarak, nappal rejtett üregekben, odvakban tanyáznak (17.69. ábra).

17.69. ábra - A: erdei fülesbagoly (Asio otus),B: kuvik (Athene noctua),C: uhu (Bubobubo) védekező testtartásban (Blotzheim és Bauer nyomán) (az ábrák nem méretarányosak)

kepek/17.69.abra.png


Legnagyobb termetű európai bagolyfaj az uhu(Bubo bubo), hazai állománya alig 10 pár. Tollfülei fejlettek, nagy szeme narancsvörös. Elhagyott kőbányák üregeiben, természetes barlangokban, nagyobb faodvakban költ. Középhegységeinkben rendkívül megfogyatkozott, visszatelepítésére programszerű kísérletek is folynak. Fokozottan védett!

A kuvik (Athene noctua) kistermetű bagoly, szeme sárga, fejformája kissé lapított. Alföldi pásztorszállások, hodályok tipikus madara, de erdei odvakban is költ. Kisebb rágcsálókkal, rovarokkal táplálkozik. Fokozottan védett!

A macskabagoly (Strix aluco) kerek feje feltűnően nagy, tollfüle nincs. Termete zömök. Tipikus éjjeli madár, többnyire faodvakban költ. Rágcsálókat és madarakat egyaránt zsákmányol. Hideg teleken lakott településeken is vadászik. Védett!

Az erdei fülesbagoly(Asio otus) tollfülei fejlettek, teste karcsú, szeme narancssárga. Lomboserdőkben tipikus költőfaj. Faodvakban vagy elhagyott varjú-, szarkafészekben költ. Ősszel és télen nagyobb csapatokba verődve behúzódik a települések fenyőfáira vagy tujabokraira. Védett!

Lappantyúfélék (Caprimulgidae)

Éjjel aktív madarak, melyek nappal a földön vagy faágon hosszanti irányban mozdulatlanul pihennek. Lábukon a középső lábujj a leghosszabb, ezen a karom fésűs. Két tojásból álló fészekaljuk földön található. Szemük nagy, fekvő ovális alakú. Csőrük kicsi, de a száj nagyra nyitható, alapja széles (hasadt csőr). A szájzugban hosszú serték nőnek. Tollazatuk terepszínű, ami tökéletesen beleolvad a környezetbe.

Hazánkban a lappantyú(Caprimulgus europaeus) az egyetlen előforduló faj, amely egyben költ is. Szárnya és farka hosszú, lazán illeszkedő tollai bagolyszerűek. Röpte nesztelen, csapongó. Fő táplálékát éjjeli lepkék képezik. Erdei faj, nyíltabb területeken is vadászik. Vonuló, védett!

Galambalakúak (Columbiformes)

Tömzsi testű növényevő madarak. Sűrű, vastag tollazatuk van, a tollak a bőrben lazán ülnek Az orrnyílások körül húsos viaszhártya található. Faggyúmirigyük csupasz, vagy hiányzik. Tápcsatornájuk fejlett, begyük jól elhatárolható Mindig két tojást raknak, a fiókákat eleinte begyük váladékával (begytejjel) etetik.

Galambfélék (Columbidae)

Csőrük tövét lágy, felduzzadt bőr fedi (viaszhártya), amely az orrnyílások felé is hajlik. Tollazatuk tömött, a bőrhöz gyengén kapcsolódik. Tápcsatornájuk fejlett, begyük kétlebenyű. Mirigyei a fiókaneveléshez szükséges begytejet termeli. A zúzógyomor nagysága tekintélyes, az epehólyag hiányzik. A vakbél csökevényes. Két tojásból álló fészekaljat raknak. A fiókák fészeklakók. A galambok és gerlék gyors röptű, csupasz csüdű madarak.

A kék galamb (Columba oenas) tollazata hamvaskék, a nyak fémeszöld. Hazánkban főképpen a középhegységek odvas bükkfáiban költ. Vonuló, védett!

Az örvös galamb (Columba palumbus) a legnagyobb termetű európai galambfaj. Feje, nyaka kékesszürke, a nyak oldalán kétoldalt fehér folt látható. Röptében különösen feltűnő a szárnyakon lévő széles fehér szárnyfolt. Zártabb középhegységeink kivételével fás, bokros és nyíltabb mezőgazdasági területeken egyaránt megjelenik. Magasabb bokrokra, fákra fészkel. Az utóbbi években lakott területeken is előfordul. Őszi időszakban vadászható faj. Vonuló.

A házi galamb (Columba livia domestica), amelyet a szirti galambból háziasítottak, elvadult példányai révén lakott területeken és azok körzetében közönséges. Nagyobb állományai környezetvédelmi, közegészségügyi gondokat okozhatnak.

A hazánkban élő két gerlefaj közül a vadgerle (Streptopelia turtur) nyíltabb, ligetes, bokorsorokkal fedett területeken, fasorokban fészkel. Háta vörösbarna, nyakán kétoldalt fekete-fehér vonalakkal mintázott. Farka lekerekített. Röpte gyors nyilalló. Vonuló, védett faj! (17.70. ábra)

17.70. ábra - Vadgerle (Streptopelia turtur)

kepek/17.70.abra.png


A balkáni gerle (Streptopelia decaocto) expanziós faj Európában. Kisázsia és a Balkán-félsziget irányából a XX. század első harmadában indult terjeszkedése során hazánkban 1932-ben észlelték először. Két évtized alatt az egyik leggyakoribb emberi környezetet kedvelő (synantrop) madárrá vált. Teste hamuszürke, csapott farkán a szélső tollak fehérek. A nyak hátulján rövid fekete félgallér (örv) húzódik. Kézevezői feketék. Élőhelye lakott területekre koncentrálódik, épületeken, fákon, különböző műtárgyakon fészkel. Évente négy-öt költése is lehet. Egy fészekalj 2 fehér tojásból áll. Tipikus magevő madár, amely azonban az emberi környezetben keletkező hulladékot is fogyasztja. A nyitott gabonaraktárakban lévő terményekben, borsó földeken, az érő napraforgóban jelentős veszteségeket okozhat. Őszi, téli időszakban éjszakánként nagyobb csapatokban, utcai fasorokban, parkok fáin, főképpen szélvédett helyeken koncentrálódik állománya. A nagy tömegű madárürülék közegészségügyi szempontból komoly szennyezőforrás, sok betegség terjesztője. Vadászható.

A faj állománya az ország egyes részein, eltérő mértékben az 1980-as évek elejéig gyarapodott, majd a természetes létszámingadozás állapotába került (pl.: Debrecen, Nyíregyháza, Győr). Az 1980-as évek második felétől a stagnáló populációk egyes régiókban jelentős állománycsökkenést mutatnak, – főképpen Kelet-Magyarországon – az állomány a harmadára csökkent. E jelentős egyedszámcsökkenés pontos okai még nem teljesen ismertek.

Darualakúak (Gruiformes)

Igen változatos testalakú és életmódú madarakat tömörítő rend. Közös anatómiai bélyegük, hogy nincs begyük. Vízi fajaik lábujjai nem úszóhártyásak, legfeljebb úszókaréjosak, illetve hosszú lábujjaikkal a mocsári növényzeten járnak, vannak nyílt, kopár élőhelyeket kedvelő fajaik is. Fiókáik fészekhagyók.

Túzokfélék (Otididae)

Nyílt, füves puszták nagy testű madarai. Lábuk három ujjú futóláb, a talp széles, a körmök laposak. Vakbelük hosszú, faggyúmirigyük nincs. Zavarásra rendkívül érzékeny, óvatos madarak. Talajra fészkelnek, többnyire 2 tojásból áll fészekaljuk. A tojásokat és a fiókákat a tojó gondozza. A fiókák fészekhagyók.

Hazánk összefüggő füves térségeinek egyik legjellegzetesebb madara a túzok (Otis tarda). Fosszilis maradványai már a miocén korból is ismertek. Egyik legnagyobb európai madár, a kakas testtömege a 10 kg-ot is meghaladhatja, a tyúk 4–6 kg. Nagytermetű, vastag nyak, sárgásbarna, harántsávozott tollazat jellemzi. Az öreg kakas fején az alsó csőrkáva tövétől dísztollak („bajusz”) nyúlnak hátra. A testalj fehér. Lassan, egyenes nyakkal repül. Párzási időszakban a kakasok tollazatukat felborzolva különleges dürgési szertartást mutatnak be. A földön lévő fészekalj két, ritkábban három tojásos. A túzok hazai állománya erősen megfogyatkozott. Az 1970-es években észlelt 3000 példányból az 1990-es évek elejére alig 1000 egyed vehető számba több, olykor elszigetelt populációban. A csökkenés elsősorban a háborítatlan élőhelyek és a táplálékbázis beszűkülésével, mezőgazdasági tevékenységgel, időjárási okok együttes hatásaival magyarázható. A Dévaványán létesült túzokközpont feladata a kikaszált vagy elhagyott fészkek tojásainak kikeltetése, a csibék nevelése, visszavadítása. E mellett számos program célja a fokozottan védett faj hazai állományának gyarapítása, védelme (17.71. ábra).

17.71. ábra - Túzok (Otis tarda)

kepek/17.71.abra.png


Darufélék (Gruidae)

Hosszú lábú, magas nyakú, nagytermetű madarak. Csőrük szigonyszerű, de rövidebb, mint a gólyáké. Szárnyukon dísztollak nőnek, s a farkuk fölött lelógó tollbokrétává egyesülnek.

A daru (Grus grus) egykor nagy kiterjedésű mocsarainkban fészkelt. Alapszíne szürke, a fejen és a nyak oldalán hosszú fehér sáv indul. Nagyobb termetű, mint a fehér gólya. Ősszel hazánk jelenti az ÉK-Európából érkező csapatok fő átvonulási területét, e tekintetben legjelentősebbek a hortobágyi élőhelyek, ahol esetenként több tízezer madár is gyülekezik. Az utóbbi években egyre több példány nyaral át a Hortobágyon, s költési kísérleteket is megfigyeltek. Védett! (17.72. ábra)

17.72. ábra - Daru (Grus grus)

kepek/17.72.abra.png


Guvatfélék (Rallidae)

Rejtett életmódú, kistermetű vízimadarak. Szárnyuk rövid, lekerekített. Felrepülés előtt a vizet hosszan tapossák. Nádasban vagy talajon fészkelnek. Ujjaik hosszúak, ezért a mocsári, vízfelszínen elterülő leveleken is járhatnak.

A guvat (Rallus aquaticus) hosszú csőre piros, háta zöldesbarna, feje, melle kékesszürke, oldalán fehéres sávozással. Nádasban, sűrű növényzet között mozog. Vonuló, ritkán áttelel. Védett!

A vízityúk (Gallinula chloropus) sötét színű, oldalán fehéres sáv húzódik. Alsó farokfedői fehérek. A láb zöld, a csőr piros, de a csőrcsúcs sárga. Homlokpajzs piros. Jól úszik. Vonuló, védett!

A szárcsa (Fulica atra) a család legnagyobb hazai fészkelő faja. Tollazata koromfekete, de a csőre és a homlokpajzsa fehér. A láb zöld, az ujjak közötti úszóhártya karéjos lebenyekből áll. A leggyakrabban látható hazai guvatféle. Ügyesen bukik, jól úszik. Ősszel, különösen halastavakon, nagyobb állományai is megfigyelhetők. Haltakarmány fogyasztása jelentős lehet. Vadászható faj. Vonuló, de nyílt vizek mellett áttelelhet (17.73. ábra).

17.73. ábra - Szárcsa (Fulica atra)

kepek/17.73.abra.png


Lilealakúak (Charadriiformes)

Megjelenésük és életmódjuk alapján meglehetősen változatos fajokat sorolunk ebbe a rendbe. Vannak közöttük vízi és vízparti madarak, illetve ezekre emlékeztető, de nyílt, száraz területeken, félsivatagokban élő fajok is. A legtöbb faj fiókája fészekhagyó, illetve a telepesen fészkelő sirályféléké részben fészekhagyó.

Pusztaityúk-félék (Pteroclidae)

Félsivatagi, forró, száraz területek madarai Afrika, Ázsia és részben Dél-Európa területein. Testalkatuk galambszerű, csőrük viaszhártya nélküli. A láb rövid, részben tollakkal fedett. Szárnyuk, farkuk hosszú, hegyes, jó repülők. A fészkelő és az ivóhelyek között nagy távolságot repülnek be. A hímek belegázolnak a vízbe, ekkor a begy valamint a hasoldali tollazat szivacsszerűen átitatódik vízzel. Ezt szállítják vissza a teljesen száraz környezetben lévő fészkelőhelyre, ahol a fiókák innen jutnak vízhez. Magyarországon ritkán előfordul a talpastyúk (Syrrhaptes paradoxus).

Szalonkafélék (Scolopacidae)

Hosszú, vékony lábú és csőrű gázlómadarak. Több faj csőrtövén idegvégződések ülnek, ezek a föld alatti táplálék kitapogatására szolgálnak. A láb alakja nagyon változó, sok fajnak eltérő szerkezetű úszóhártyája is lehet. Színezetük többnyire szürkésbarna, néhány faj nászruhája színpompás. Talajon költenek.

A szalonkaformák (Scolopacinae) nedves környezetben élő, zömök, közepes vagy kistermetű madarak. Csőrük hosszú, lágy, külső részén érzékelő idegvégtestekkel.

Az erdei szalonka (Scolopax rusticola) zömök testű, hosszú, kissé felfelé hajló csőrű erdei madár. Rejtett életmódú, nappal az aljnövényzet között lapul, táplálékért alkonyat után jár. A csőr végén lévő Grandry-féle testek, mint tapintó érzékszervként működnek. Szeme a fej síkjából oldalt kidülled, a teljes környezetet képes érzékelni. Tavaszi nászrepülése idején alkonyatkor és hajnalban a hím különös „korrogó” és „pisszegő” hangot hallat. Ilyenkor nyilalló repülésével együtt mozog a hím és a tojó. Vadászata tavaszi húzáson engedélyezett. Tojásait fák tövébe, rejtett fészekbe rakja. Hazánkban a középhegységek erdeiben, az Észak-alföld keményfa ligeterdeiben ritka fészkelő.

A cankóformák (Tringinae) eltérő nagyságú partimadarak. Az eltérő táplálkozásmód miatt a testfelépítésük, csőrük alakja változatos. Csüdjük megnyúlt.

A hazánkban költő cankók közül gyakori a piroslábú cankó (Tringa totanus). Röptében széles fehér szárnycsíkjáról és a hát középig nyúló farcsíkjáról ismerhető fel. Hosszú lába narancsvörös. Tavak, mocsarak, vizenyős rétek, zsombékosok jelentik az élőhelyét. Vonuló faj, védett!

A pajzsoscankó (Philomachus pugnax) a nevét hímjének nászidőszakban fejlődő sűrű tollakból álló, felmereszthető tollgallérjáról kapta. A tojókon hasonló tollgallér nem fejlődik. Költési területe Európa északi része, hazánkban nagy tömegekben őszi-tavaszi átvonuló. Védett!

A nagy goda (Limosa limosa) csőre hosszú, egyenes, a csőrvég fekete. Nedves réteken, zsombékosokban, vizenyős laposokban fészkel. Vonuló, védett!

A család legtermetesebb képviselője a nagy póling (Numenius arquata) 52–57cm. Csőre tipikus, lefelé görbülő, megnyúlt. Tollazata szürkésbarna foltokkal mintázott. Hangja tisztán csengő „pó-li”, magyar neve is innen ered. Nádas mocsarak, pusztai vízkiöntések mellett tipikus. Vonuló, egyre csökkenő állománya miatt fokozottan védett faj!

Ugartyúkfélék (Burhinidae)

Túzokszerű, nagyobb termetű madarak, lábuk erős, hosszú, 3 ujjú. Szemük nagy. Száraz területeken élnek, éjjel aktívak, táplálékuk csak állati eredetű. Két tojásuk talajmélyedésbe kerül.

A család egyetlen hazai tagja az ugartyúk(Burhinus oedicnemus). Kerek fején nagy szemei sárgák. Homokszínű tollazata barnás sávokkal mintázott. Veszély esetén meglapulva tollazata rejtőszíne jól érvényesül. Hazánkban csak néhány területen (Kiskunság, Hortobágy) költ. Vonuló, fokozottan védett faj!

Lilefélék (Charadriidae)

Tömzsi testű, rövid nyakú és csőrű, nagy szemű madarak. Lábujjaik között eltérő fejlettségű úszóhártya feszülhet. Általában barnás, szürkés, ritkán fekete-fehér színűek. Földre fészkelnek. A nemek tollazata hasonló.

A gulipánformák (Recurvirostrinae) általában nagyobb termetűek, karcsú testű, hosszú csüdű, jellegzetes csőralkatú vízparti madarak. Lábukon eltérő fejlettségű úszóhártya feszül. Talajra fészkelnek.

A gólyatöcs (Himantopus himantopus) piros lába igen megnyúlt. Csőre tűszerűen vékony. A háta fekete, a hasa fehér. Szikes tavak, mocsarak, lagúnák képezik élőhelyét. Fészkét fűcsomóra rejti. Hazánkban ritka fészkelő. Vonuló, fokozottan védett!

A gulipán (Recurvirostra avosetta) csőre ívesen felfelé hajló, mellyel a víz felszínén kaszáló mozdulatokat végezve táplálkozik. A tollazat fekete-fehér. Elülső lábujjait félúszóhártya köti össze. Szikes, sekély vizű tavak, tófenékek környezetében fészkel. Fészkelőterületét, fiókáit féltékenyen őrzi, a betolakodó állatot vagy embert vakmerő repüléssel riasztja, vagy bénának tettetéssel (,,alakoskodás”) csalja el. Vonuló, fokozottan védett! (17.74. ábra)

A lileformák (Charadriinae) kisebb termetű zömökebb madarak. Csőrük rövid, egyenes. Nedves réteken, tengerpartokon, északi vagy magashegyi tundrákon, sós lagunák mentén, felsivatagi területeken élnek.

Legismertebb a bíbic(Vanellus vanellus). A fején lévő hosszú, hegyes bóbita felfelé hajlik. A tollazata fekete-fehér. Röpte csapongó, hirtelen fordulatokkal. Nedves réteken, szikes pusztákon, vizenyős laposokon gyakori. Éles hangjáról könnyen felismerhető. Fűcsomóra, talajmélyedésbe négy tojásos fészekaljat rak. Vonuló faj, korán (február végén) érkezik. Védett! (17.74. ábra)

17.74. ábra - A: bíbic (Vanellus vanellus), B: gulipán (Recurvirostra avosetta)

kepek/17.74.abra.png


Székicsér-félék (Glareolidae)

Kampós, lehajló csőrű, rövid lábujjú, jól repülő madarak. Egyes fajok a levegőben is táplálkoznak. Fészkük talajon épül.

A székicsér (Glareola pratincola) a család ritka hazai képviselője. Szárnya hosszú, hegyes, a farok erősen villás. A hát barna, melle sárgás, hasa fehér. A torkot feketével szegett sárgás folt jellemzi. Talajon vagy a levegőben vadászik rovarokra. Hazánkban főképpen a Hortobágyon költ telepesen. Vonuló, fokozottan védett!

Sirályfélék (Laridae)

Úszóhártyás lábú, hosszú, hegyes szárnyú madarak, melyek döntően vízközeli területek madarai.

A sirályformák (Larinae) keskeny, hosszú szárnyú, jól repülő, döntően vízparti fajok. Az ivarérett, öreg madarak tollazata többnyire fehér, a fiataloké sötétebb. Lábukon úszóhártya feszül. A nemek hasonlóak. Földön, sziklákon vagy épületeken telepesen fészkelnek.

A dankasirály (Larus ridibundus) öreg példányainak a feje nyáron csokoládébarna. Csőre és lába kárminpiros. Folyók, tavak, tározók, kiöntések környékén a legközönségesebb sirályfaj. Tápláléka döntően állati eredetű. Talajmunkát végző gépek után sokszor nagy tömegben a kifordított rágcsálókra, rovarokra vadászik, de szeméttelepek környékén is táplálkozik. Tipikus telepes fészkelő. Védett!

A csérformák (Sterninae) teste karcsúbb, szárnyuk hegyesebb, röptük könnyed. Csőrük hegyes végű, vékony. Farkuk villás. Telepesen fészkelnek. A víz felett gyakran szitálnak, s halzsákmányuk után zuhanva buknak a vízbe. Földön fészkelnek.

A küszvágó csér (Sterna hirundo) rigó nagyságú, szárnya és farka hegyes. A fejtető fekete, a csőr nyáron narancsvörös. Fő táplálékát a vízfelszín közelében járó csapathalak (pl. küszök) adják. Vonuló, védett faj!

A kormos szerkő (Chlidonias niger) tollazata tavasszal sötét, csaknem teljesen fekete. Alsó farkfedői fehérek. Röpte könnyed, a víz felett libegve repül. Apró halakkal, rovarokkal táplálkozik. Úszófészke moszatokból, sás, náddarabokból készül. A hazánkban előforduló három szerkőfaj közül a leggyakoribb faj. Vonuló, fokozottan védett!

Sólyomalakúak (Falconiformes)

Testalkatuk és felépítésük alapján jól elkülöníthető fajok csoportja. Csőrük felső kávája horgas, tövén jól fejlett viaszhártyával. Testük izomzata fejlett, széles mellkasuk kiugró szegycsonti tarajára hatalmas mellizmok tapadnak. Kiváló repülők. Lábuk erős, fejlett karmokkal kiegészülő fogóláb. Némely esetben vetélőujjuk is lehet. Nappali ragadozók. Az ivarok között nagyságban eltérés lehet, a tojók – néhány keselyűfajt kivéve – nagyobbak. Fészküket vagy maguk építik vagy más madarak fészkét foglalják el. Egyes fészkeket akár évekig is használhatnak. Több faj táplálékspecialista (pl. dög, halevők). Minden hazai ragadozómadár védett, egyes fajok fokozott védettséget élveznek! (17.75. ábra)

17.75. ábra - A: rétisas (Haliaetusalbicilla), B: egerészölyv (Buteobuteo), C: barna kánya (Milvus migrans),D: héja (Accipiter gentilis),E: vörös vércse (Falco tinnunculus), F: vándorsólyom (Falco peregrinus) (Bauer, Blotzheim és Bezzel, valamint Streseman nyomán módosítva)

kepek/17.75.abra.png


Vágómadárfélék (Accipitridae)

Lábuk szerkezete és zsákmányszerzésük módja szorosan összefügg. A földről zsákmányolók ujjai rövidek, a levegőben vadászóké hosszú. Több alcsaládra bontható taxon. Kányák, ölyvek, héják, sasok, rétihéják, keselyűk és halászsas közös családja.

A kányák szárnya hosszú, farkuk villás. Gyakran repülnek vitorlázva. Vonuló fajok.

Hazánkban a barna kánya (Milvus migrans) szórványosan fordul elő zártabb erdőségek, ártéri ligeterdők, folyók környékén, ahol fő táplálékát, a halat, valamint vízimadarat zsákmányol. Nyugat-Európában állománya nagyobb, urbán környezetben is megtelepszik.

Az ölyvek szárnya széles, farkuk zömök, vége lekerekített. Fejük kerek, csőrük kicsi. Magasban keringve vagy valamilyen kiemelkedő tárgyra ülve lesből vadásznak. Fő táplálékuk rágcsálók. Mindkét ivar hasonló.

Az egerészölyv (Buteo buteo) az egyik leggyakoribb ragadozó faj. Farkán sűrű keresztsávok futnak. Csüdje csupasz. Alföldön és hegyvidéken egyaránt fészkel. Szórványosan télen is látható, ekkor döggel is táplálkozik.

A gatyás ölyv (Buteo lagopus) Skandinávia magashegyi tundráin, földön vagy sziklákon fészkel. Hazánkban téli vendég. Csüdje az ujjakig tollas, hasa fehér.

A héják és karvalyok rövid lekerekített szárnyú, hosszú farkú ragadozók. Atojók jóval nagyobbak a hímeknél. Alevegőben, takarást kihasználva vadásznak. Fő táplálékuk a kisebb testű madarak. Fán fészkelnek.

A héja (Accipiter gentilis) öreg példányainak a melle sűrűn harántsávozott, a fiataloké foltos („cseppfoltos”). Nagyobb termetű. A szem feletti széles fehér szemöldöksáv csaknem a tarkóig húzódik. Hazai állománya jelentős.

A karvaly (Accipiter nisus) alakja és tollszíne a héjára hasonlít, de annál jóval kisebb, alig 27–37 cm. Szeme és hosszú lába sárga. Szinte kizárólag kisebb madarakkal táplálkozik, de a tojó példányok akár balkáni gerlét is zsákmányul ejthetnek. Télen az állománya az északról érkező egyedekkel gyarapszik, ekkor lakott településeken belül vadászik madarakra.

A sasok erőteljes, nagytermetű, hosszú és széles szárnyú ragadozók. Fejük és csőrük erős. Általában a talajról vagy a vízből zsákmányolnak. Fákon vagy sziklákon fészkelnek.

A rétisas (Haliaetus albicilla) hatalmas termetéről, ék alakú, az öreg madaraknál fehér farkáról ismerhető fel. Az öregek csőre sárga. Halakkal, kisebb vízimadarakkal és dögökkel táplálkozik. A hazánkban fészkelő néhány pár állománya felduzzad az áttelelő példányokkal. Ezek többnyire a Tiszántúlon csoportosulnak. Védelmüket rendszeres téli etetés segítheti. Fokozottan védett!

A parlagi sas (Aquila heliaca) öreg példányainak tollazata feketésbarna, a válltollak között néhány fehér. Középhegységeink ritka fészkelője, fő tápláléka az ürge és a hörcsög. A hazai állománya európai szinten is igen jelentős. Fokozottan védett!

A szirti sas (Aquila chrysaëtos) kontinensünkön az egyik legnagyobb termetű sasfaj, tollazata sötét alapszínű, farka hosszú, csapott végű. Néhány pár hazánkban is költ. Fokozottan védett!

A rétihéják karcsú testűek, szárnyuk hosszú és keskeny, farkuk hosszú. Szemük előreálló. Zsákmányukat imbolygó, sikló repülés közben keresik. Talajon vagy nádasban, esetleg gabonatáblákban fészkelnek.

A barna rétihéja (Circus aeruginosus) tipikus faja a mocsaras, nagyobb nádassal borított területeknek. Nyíltabb vizek felett is vadászik. Nyíltabb területek felett téli vendég a kékes rétihéja (Circus cyaneus), melyek tojói nagyobb számban figyelhetők meg.

A halászsas (Pandion haliaetus) hazánkban nem költ, őszi-tavaszi átvonuló nagyobb tógazdaságaink, tározók, nyíltabb állóvizek környékén. Kizárólag hallal táplálkozó faj. Lábán vetélőujj segíti a zsákmányszerzést. Feje fehér, szemfoltja fekete, teste világos. Fokozottan védett!

A keselyűk speciálizált dögevő madarak.

Hazánkban nem fészkelnek, csak kóborlóként jelennek meg. Egykor költött a barátkeselyű (Aegypius monachus).

Sólyomfélék (Falconidae)

Szárnyuk hosszú, hegyes, farkuk megnyúlt. Csőrük felső káváján kis horog, azún. „sólyomfog” fejlődik. Röptük igen gyors, zsákmányukra zuhanva vágnak, néha szitálnak. Sziklákon, fákon, épületeken fészkelnek. Több fajuk más madarak által épített fészekben költ. Hazai fajaik a sólymok és a vércsék.

A kerecsensólyom (Falco cherrug) hasoldala hosszanti pettyekkel mintázott, a szeme alatt halvány barkó jellemző. Középhegységekben, az utóbbi időszakban gyakrabban alföldön, ártéri területeken elhagyott fészkekben költ. Fő tápláléka az ürge. Az egykor néhány párra csökkent állománya a speciális fészekőrzésnek, fokozott védelemnek köszönhetően jelenleg Közép-Európában a legerősebb. Vonuló.

A tökéletesen áramvonalas testű vándorsólyom (Falco peregrinus), ritka fészkelő, ma inkább kóborlóként jellemző. Fejoldalán széles, fekete barkó húzódik, a hasoldal harántcsíkozott. Élőhelye főként sziklás hegyoldalak. Fokozottan védett faj!

A kabasólyom (Falco subbuteo) gyors röptű kistermetű faj. Zsákmányát szitakötők, repülő madarak képezik.

A vércsék kistermetű sólyomfélék.

A vörös vércse (Falco tinnunculus) gyakran szitálva lebeg a levegőben. Rágcsálókkal, rovarokkal, néha kisebb madarakkal táplálkozik. Esetenként nagyobb településeken magas épületeken költ.

A kék vércse (Falco vespertinus) szárnya hosszú, a hím tollazata palakék, a csőr, szemgyűrű és a láb narancsvörös. Elhagyott varjú- és szarkafészkekben alföldi akácosokban, tölgyesekben telepesen is fészkel. Európai elterjedésének hazánk jelenti a nyugati határát. Fő tápláléka rovar (sáska, mezei tücsök), néha kétéltű és kisebb rágcsáló. Vonuló.

Gólyaalakúak (Ciconiiformes)

Egységesen nagyon nehezen jellemezhető fajokat tartalmazó taxon. Legtöbb fajuk vízi vagy víz közeli életmódot folytat, esetleg másodlagosan szárazföldi dögevő életmódra tért át. Sok fajuk fészkel telepesen, fiókáik általában fészeklakók, vagy félig fészekhagyók.

Vöcsökfélék (Podicipedidae)

Nehézkesen, ritkán repülő, jól úszó, tipikus tömött tollazatú bukómadarak. Testük hengeres, lábuk a test hátsó részére tolódott. Csőrük hegyes, szigonyszerű. A faroktollak rövidek. Úszólábukon a lábujjakat karéjos úszóhártya szegélyezi. Fészküket algából, egyéb vízinövényekből vízre építik (úszófészek), vagy a vízpartot szegélyező nádasba rejtik. Az egyébként fehér tojások a fészek rothadó anyagától a kotlás közben barnává színeződnek. A fiókák fészekhagyók.

Hazánkban 5 fajuk közül 4 rendszeres fészkelő.

A búbos vöcsök (Podiceps cristatus) feketés tollfüléről, nászidőszakban pedig rozsdavörös fekete tollgallérjáról könnyen felismerhető. A legnagyobb termetű hazai vöcsökfaj. Élőhelye tavak, holtágak, tározók. Nászidőszakban rituális szertartás szerint udvarol egymásnak a hím és a tojó. Tápláléka hal, vízi rovar. Vonuló faj, védett! (17.76. ábra)

A kis vöcsök (Podiceps ruficollis) legkisebb vöcsökfajunk. Háta sötétbarna, hasa fehér, az arc és a torok barna. Csőrtövén jellegzetes világos vörös folt díszlik. Dús növényzetű állóvizeken lassan mozgó folyókon tipikus. Vonuló, de nyílt vizeken áttelel. Védett!

17.76. ábra - Búbos vöcsök (Podiceps cristatus)

kepek/17.76.abra.png


Kárókatonafélék (Phalacrocoracidae)

Nyúlánk, erőteljes, sötét színű vízimadarak. Hosszú csőrük felső kávájának vége erősen kampós. Az alsó káva alatt kisebb bőrzacskó fejlődik. Szárnyuk és farkuk hosszúak, a faroktollak merevek. Tollazatuk csak részben vízálló, ezért úszás után gyakorta széttárt szárnyakkal szárítkoznak.

A hazánkban előforduló két fajuk közül nagyobb vizek, folyók, tavak, (halastavak) mentén az utóbbi években egyre nagyobb számban fordul elő a kárókatona, más néven kormorán (Phalacrocorax carbo) (17.77. ábra). Hosszú, kampós csőrű, csaknem egy méter testhosszú madár, melynek a fejoldala és a torka fehér.

17.77. ábra - Kormorán (Phalacrocorax carbo)

kepek/17.77.abra.png


Kiválóan úszik és bukik, úszáskor teste mélyre merül, fejét jellegzetesen felfelé tartja. Csapatban „V” alakot formálva repül. Fákon, olykor gémtelepekben magasan fészkel. Állománya a régebbi védelemnek, a fészkelő telepei háborítatlanságának, valamint kedvező táplálkozási lehetőségeinek (halastavak) következtében megerősödött. Tekintve, hogy a példányonkénti naponta elfogyasztott halmennyiség jelentős, külön engedéllyel állománya gyéríthető.

Gémfélék (Ardeidae)

Tipikus gázlómadarak. Repüléskor nyakuk „S” alakban görbületet mutat (behúzott nyakkal repülnek). Csőrük hegyes, szigonyszerű. Többnyire kolóniákban fészkelnek, fiókáik fészeklakók. A táplálékot a szülőmadarak begyükből öklendezik vissza a fiókáknak. Szaporodási időszakban dísztollaik fejlődnek. A család fontosabb tagjai a gémek és a kócsagok.

A szürke gém (Ardea cinerea) nagyobb termetű, teste kékesszürke, a fej és a nyak fehér. Fejtetejéről hosszú dísztollak indulnak. Telepesen magasabb fákon vagy nádasban fészkel. Csaknem minden nagyobb vízterület mentén előfordul. Esetenként halastavaknál halfogyasztása jelentős lehet, főképpen ivadéknevelő egységeknél. Tarlókon, lucernásokban fontos pocokpusztító. Vonuló, de nyílt vizek mentén (folyók, csatornák) rendszeresen akadnak áttelelő példányai. Védett! (17.78. ábra)

17.78. ábra - Szürke gém (Ardea cinerea)

kepek/17.78.abra.png


Tipikus gémtelepekben fészkel a bakcsó (Nycticorax nycticorax). Teste zömök, a láb rövid. Kifejlett példányainak háta fekete, hasa fehéres. Dísztollai a tarkóról indulnak, hófehérek. Nappali pihenőhelyéről, víz felé hajló ágról, vízbe dőlt fatönkről többnyire sötétedés után jár táplálék után. Fokozottan védett!

A bölömbika (Botaurus stellaris) jelenlétét a nádasban csak öblös hangja árulja el, melyet a hím párzási időben hallat. Egyébként rejtett életmódú faj, alapszíne az avas nádhoz hasonló. Megriasztva teste megnyúlik, nagyobb nádcsomóhoz válik hasonlóvá, mimikrizál. Nádasban fészkel, vonuló, ritkán nyílt vizeknél áttelel. Védett!

Legkisebb hazai gémfajunk a törpegém (Ixobrychus minutus). Rejtett életű, lesből vadászik a nádas széléről vagy a víz felé hajló ágról, partszegélyről. Nádasban fészkel, gyakori faj. Vonuló, védett!

A hazai természetvédelem szimbóluma a nagy kócsag (Egretta alba). Tollazata hófehér, dísztollai a vállból erednek. Teste karcsú, nyaka hosszú. Élőhelye nagyobb összefüggő nádasok, holtágak, nagyobb halastavak, csendes folyóvizek, mocsarak. Hazánkban az 1940-es évek végére alig 15–20 párra zsugorodott állománya, az összehangolt védelemnek, kedvező élőhelyi változásoknak köszönhetően több száz fészkelő párra emelkedett. Vízből táplálkozik, de többször tarlókon, lucernában is megfigyelhető. Nádasban, ritkán fán fészkel. Fokozottan védett!

A kis kócsag (Egretta garzetta) fele akkora, mint az előző faj, csőre fekete, a csőr töve kékes. Tolla hófehér, a dísztollai a tarkóról erednek. A láb fekete, ujjai élénksárgák. Gémtelepeken, fákon, olykor alacsonyabb bokrokon is fészkel. Táplálékát sekélyebb vizekben élénk mozgással keresi. Vonuló, fokozottan védett faj!

Íbiszfélék (Threskiornithidae)

Alaktanilag a gólyákra és a gémekre hasonlítanak, de közelebbi rokonságban a gólyákkal állnak. Röptükben nyújtott nyakkal repülnek. Csőrük kanál alakú vagy lehajló.

A kanalas gém (Platalea leucorodia a nevét jellegzetes kanálszerűen kiszélesedő csőréről kapta. Tollazata fehér, a begy és a nyak táján sárgás árnyalattal. Tarkóján üstökszerű tollak díszlenek. Nádasokban, fészektelepekben költ. Sekély vízben, csőrével gyors mozdulatokat téve keresi táplálékát. Vonuló, fokozottan védett faj! (17.79. ábra)

17.79. ábra - Kanalasgém (Platalea leucorodia)

kepek/17.79.abra.png


Sötét, csaknem egyszínű barnásfekete a batla (Plegadis falcinellus). Csőre jellegzetesen lefelé ívelt. Háborítatlan, nagy kiterjedésű mocsarak nádasaiban, néha fákon és bokrokon költ. Hazánkban ritka faj, az utóbbi időkben költő állománya a Hortobágyon koncentrálódik. Vonuló, fokozottan védett!

Gödényfélék (Pelecanidae)

A gödényformák (Pelecaninae) nagytermetű, erőteljes csőrű madarak. Az alsó káva szétálló, rugalmas ágai között jól fejlett torokzacskó egyik jól felismerhető bélyegük. Tipikus nyíltvízi madarak, melyek csapatostól halásznak. Hazánkhoz legközelebb a Duna deltatorkolatának mocsaraiban költenek.

Gólyafélék (Ciconiidae)

Nyújtott nyakkal repülő, nagy testű fajok. Sok faj nyakán, és fején tollatlan bőrlebenyek nőhetnek.

A gólyaformák (Ciconiinae) tipikus gázlólábú, nagytermetű, széles szárnyú madarak, melyeket röptükben egyenesen kinyújtott nyakuk jellemez. Röptük lassú, erőteljes szárnycsapásokkal repülnek, sokat vitorláznak.

A fehér gólya (Ciconia ciconia) teste piszkosfehér, de evezőtollai, nagy szárnyfedői és válltollai feketék. Az öreg madarak lába és csőre piros. Élőhelyét nedves rétek, kétéltűekben gazdag mocsarak, kaszálók jelentik, de gyakorta nagyobb csapatokban tarlókon, lucernatáblákban is táplálkozik. Hazai állományának nagy része településeken, kéményeken, villanypóznákon, háztetőkön fészkel. Nyugat-európai népessége csökken, hazánkban mesterséges fészekalapok, magasított fészekkeretek kihelyezése állományának védelmét szolgálja. Fokozottan védett!

A fekete gólya(Ciconia nigra) emberkerülő, háborgatásra érzékeny faj. Teste fémfényű fekete, de hasalja fehér. Háborítatlan ártéri ligeterdőkben, zárt középhegységi erdőkben szórványosan fészkel. Ősszel nagyobb csapatokba verődve, nyíltabb mocsaras helyeken is megfigyelhető. Fokozottan védett! Mindkét gólyafaj vonuló. (17.80. ábra)

17.80. ábra - Fekete gólya (Ciconia nigra)

kepek/17.80.abra.png


Búvárfélék (Gaviidae)

Nyílt vizek hegyes csőrű, kiválóan úszó madarai. Testük megnyúlt, mélyen merül a vízbe, teljes úszóhártyájuk van. Földön fészkelnek, főképpen hallal táplálkoznak. Északi elterjedésűek, hazánkban nagyobb folyókon, tavakon átvonulók, illetve téli vendégek (pl.: a sarki búvár – Gavia arctica).

Énekesmadár-alakúak (Passeriformes)

Fajokban leggazdagabb, világszerte elterjedt, kistermetű szárazföldi madarak. Igen változatos testalkatú, életmódú és nagyságú fajok sorolhatók a rendbe. A legkisebb énekesek a királykák, a legnagyobb a varjúfélékhez tartozó holló. Hangadószervük, az alsó gégefő (syrinx) jól fejlett, több esetben speciális anatómiájú. Villacsontjuk (furcula) is fejlett. Többnyire 12 kormánytolluk és 9 + 1 evezőtolluk van. Hátsó ujjuk erős, az elsőkkel egyvonalban ered. Az elülső lábujjak szabadonállók. Elsősorban erdei fás, bokros területek madarai. Egyes fajok „művészi” fészket építenek, a fiókák kivétel nélkül fészeklakók, vakon és csaknem tollatlanul jönnek világra. Énekük fajspecifikus, több faj kiváló hangutánzó. Hangadásuk nagyobb mértékben tanult mintázatokon alapszik, kisebb mértékben öröklött tulajdonság. Agyuk viszonylag nagy, ami a tanulási képességük magasabb fokát is jelzi.

Az énekesmadarak családjai közül csak azokat emeljük ki, amelyekbe hazai fajok is tartoznak.

Gébicsfélék (Laniidae)

Kisebb ragadozókra emlékeztető óvilági énekesmadarak. Csőrük erős, a felső káva kampós, rajta kis fogszerű kinövés jellemző. Farkuk hosszú. Kiálló ágakról leselkednek zsákmányra, amely rovar, apró rágcsálók, kisebb madarak. Prédájukat sokszor bokrok töveire szúrják. Cserjéken, alacsonyabb fákon fészkelnek. A hazai fajok védettek!

A tövisszúró gébics (Lanius collurio) hímjének és tojójának a színezete eltérő. A hím fején széles fekete szemsáv húzódik, mely a tojóról hiányzik. Háta gesztenyevörös, hasa halvány rózsaszín. A tojó sárgás hasi oldalán barna keresztsávozás fut. Nyíltabb, bokrokkal tagolt tisztások, erdőszélek, tüskés bozótosok karakter faja. Vonuló.

A kis őrgébics (Lanius minor) homloka fekete, szemsávja is sötét, melle és hasa fehér. Hím és tojó hasonló. Utak menti fasorokban, olajfüzes bokrosokban, alföldi területeken jellegzetes, állománya csökkenőben van.

A varjúszerűek (Corvoidea öregcsalád) adaptív radiációja döntően Ausztráliában játszódott le, több család képviselői ma is csak ott élnek. Konvergens módon hasonlítanak olyan családok képviselőire, melyek más kontinensen elterjedtek. Két család képviselői viszont az óvilágban terjedtek el szélesen.

Varjúfélék (Corvidae)

Az énekesmadarak legnagyobb képviselői. Csőrük erős, hangjuk általában rekedtes. Némely faj kiváló hangutánzó. A nemek tollazata egyforma. Tollazatuk színárnyalatát az interferencia színek alakítják. Fákon, sziklákon, odúban, épületeken költenek, olykor telepesen.

A holló (Corvus corax) a legnagyobb termetű énekesmadár, tollazata fekete, fémesen csillogó.

Csőre vastag. Farka ék alakú, mely röptében jól látszik. Repülés közben tollai jellegzetes suhogó hangot adnak. Középhegységekben, nagyobb kiterjedésű alföldi erdőkben fészkel, állománya gyarapszik. Mindenevő, de főképpen döggel táplálkozik. Állandó faj, de télen kóborol. Védett!

A dolmányos varjú (Corvus cornix) háta és testalja hamuszürke, a fej és a farok fekete („tarka varjú”). Tápláléka rendkívül változatos, de főképpen állati eredetű. Laza csapatokban mozog, magas fákon magányosan vagy kisebb csoportokban költ. Vadászati szempontból dúvadnak minősül, így egész évben lőhető.

A vetési varjú (Corvus frugilegus) tollazata csillogó, egyszínű fekete, az idősebb példányok csőrtöve és torka csupasz, elszarusodott. Farka vége csapott. Telepesen fészkel ártéri ligeterdőkben, alföldi akácosokban, nyárasokban, néha városi parkok fáin. Állománya télen jelentősen felduzzad az Észak-Európából érkező hatalmas tömegekkel. Évente több millió varjú telel át a Kárpát-medencében. Vegyesevő, de táplálékának jelentős része növényi eredetű. Az elhagyott varjúfészkek védett ragadozók költőhelyeivé válhatnak (pl. kékvércse). Védett faj! (17.81. ábra)

17.81. ábra - Vetési varjú (Corvus frugilegus)

kepek/17.81.abra.png


A csóka (Corvus monedula) vaskos, rövid fejű, a tarkója és begye hamuszürke, szeme ezüstös. Fészkelő állományának egy része urbanista madárrá vált, épületek tornyaiban, kéményeiben tetőszerkezeteinek nyílásaiban fészkel. Kisebb számban öreg erdők odvas fáiban is költ. Ősszel és télen a varjúcsapatok közé vegyül. Városi populációinak tagjai elvadult házi galambok fészkeit fosztogatják, s hulladékot fogyasztanak. Védett faj!

A szarka (Pica pica) fekete-fehér színezetű, farka hosszú. Fészke jellegzetes gömb alakú, alját sárral tapasztja ki, s gallyakból álló tető fedi le. Főként állati eredetű táplálékkal él (17.82. ábra).

17.82. ábra - A: szarka (Pica pica), B: szajkó (Garrulus glandarius)

kepek/17.82.abra.png


A szajkó (Garrulus glandarius) farka fekete, farcsíkja fehér, szárnyán a válltollak és a fiókszárny égszínkék, fekete harántsávokkal. Szeme világoskék. Erdei faj. Fiókaneveléskor más madarak fészkét fosztogatja. Kiváló hangutánzó. Állandó faj, de egyes években vándorlása szembetűnő (17.82. ábra).

A sárgarigó (Oriolus oriolus) a család egyetlen hazai képviselője. A hím ragyogó sárga, szárnytollai feketék. A tojó sárgászöld, alsó teste szürkés. Magasan a lombkoronában épül művészi fészke. Élőhelye síkságok és dombvidékek ligetes erdei, gyümölcsligetek, árterek. Rovartáplálékában még szőrös hernyók is szerepelnek. Vonuló, védett!

Csonttollúfélék (Bombycillidae)

Az északi félgömb boreális területének fajai. Fejükön a tollazat bóbitaszerűen felmereszthető, tollazatuk lágy, több faj másodrendű evezőin és a farktollain színes szarulemezek nőnek. A farok élénksárgán szegélyezett. Költési időben rovarokkal és bogyókkal, télen különféle húsos termésekkel (berkenye, japánakác, ostorfa) táplálkoznak.

Nálunk kemény teleken egyes években seregesen jelenik meg hazánkban a csonttollú madár (Bombycilla garrulus). Védett!

Vízirigófélék (Cinclidae)

Kerek szárnyú, rövid farkú, tömött tollazatú gyors folyású, tiszta hegyi patakok, folyók mentén élő madarak. Fartőmirigyük fejlett, váladéka a tollazat impregnálását végzi. Orr és fülnyílásuk lezárható. Jól úsznak, szárnyaik mozgatásával a folyóvíz aljzatán is képesek járni. Az árral szemben víz alatt futva vagy úszva keresik táplálékukat (rákok, rovarok). Csüdjük hosszú. Testük zömök, farkuk rövid; orr- és fülnyílásaik bőrredővel zárhatók.

A vízirigó (Cinclus cinclus) torka és melle fehér, háta, hasa barna. Hazai élőhelye rendkívül beszűkült. Fészkelőként szinte csak az Északi-középhegységben él néhány pár. Táplálékát vízből szerzi, a víz alá lebukva szedegeti a kövek alól az apró bolharákokat (Gammarus sp.),rovarlárvákat, esetenként halivadékot. Szakadásos partok üregeiben, hidak alatt, vízesések mögött fészkel. Állandó faj, fokozottan védett!

Légykapófélék (Muscicapidae)

A faj gazdag családja több alcsaládra tagolódik. A rigóformák (Turdinae) közepes méretű, többnyire erdőlakó madarak, amelyek főként a talajon keresik táplálékukat, testalkatuk ehhez alkalmazkodott. Csőrük hosszú, enyhén ívelt, a felső káva kissé túlnyúlik az alsón. A csüd fejlett, az ujjak hosszúak. Sötét, nagy szemük alkonyat után is jó tájékozódást tesz lehetővé. A nemek tollazata egyes fajoknál eltérő. A fiatal madarak fedőtollainak csúcsa eltérő színű, a testet pettyessé teszi. Élőhelyük változatos. Minden hazai fajuk védett!

A léprigó (Turdus viscivorus) a legnagyobb termetű rigófaj. Felül szürkésbarna, testalja világos. Szárnybélése fehér. Mellét, hasát sötétbarna pettyek borítják. Főként bogyóevő, télen elsősorban a fagyöngy termésével táplálkozik, melynek magját ürülékével terjeszti. Ártéri ligeterdőkben, középhegységi lomberdőkben, bükkösökben, ritkábban alföldi, zárt nedves erdőkben költ. Télen alacsonyabbra húzódik.

A fenyőrigó (Turdus pilaris) zömmel őszi-téli vendég, néha inváziós csapatokban. Háta barna. Hasán ék alakú rozsdaszínű foltok díszlenek. Farcsíkja és tarkója szürke. Szárnya alul fehér árnyalatú. Magasabb hegységek lombos fáin, nyíres tundrákon fészkel. Hazánkban ritka fészkelő, de kisebb mértékű terjeszkedése is megfigyelhető, alföldi költése is bizonyított.

Az énekes rigó (Turdus philomelos) hátoldala egyszínű, melle homokszínű, szárnybélése sárga. Melle és oldala sűrűn pettyezett. Erdőkben, erdőszéleken, cserjéken vagy alacsonyabb fákon fészkel. Fészkét belül sárral kitapasztja. A hím kiváló énekes. Vonuló.

A fekete rigó (Turdus merula) a legismertebb rigófaj. Az öreg hím tollazata fekete, csőre és szemgyűrűje élénksárga. A tojó barnás árnyalatú. A fiatalok barna pettyesek. Tökéletesen alkalmazkodott a városi környezethez, városi populációi télen élőhelyükön maradnak. Vegyesevő, télen főképpen bogyókkal táplálkozik (17.83. ábra).

17.83. ábra - Fekete rigó (Turdus merula)

kepek/17.83.abra.png


A házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros) élőhelye sziklás területek, magashegységek, de települések épületein is gyakori. Üregekben, sziklarepedésekben, odvakban fészkel. Vonuló.

A légykapóformák (Muscicapinae) kisebb termetű madarak, amelyek a talajszinten vagy ágra kiülve és innen repülő rovarokra vadászva táplálkoznak, zsákmányukért valamely kiemelkedő leshelyről indulnak ki, majd többnyire ugyanoda térnek vissza („vártamadarak”). Utóbbiak tipikus, lapos csőre csőrtőben igen széles, tágra nyitható. Szájzugsertéik fejlettek. Röptük gyors, kissé lepkeszerű. Lábuk gyenge. Rovarevő és bogyóevő madarak. Üregekben, odvakban fészkelnek. Hazánkban vonulók. Valamennyi hazai faj védett!

A kerti rozsdafarkú (Phoenicurus phoenicurus) hímje színpompás madár. Fejoldala és torka fekete, homloka fehér. Melle és oldala narancsszínű. Ligetes erdőkben, nagyobb parkokban, kertségekben, ártéri erdőkben, odvakban, üregekben költ.

A vörösbegy (Erithacus rubecula) homloka, begye, melle a kiszíneződött példányoknál élénk narancsvörös. A fiatalok barnásan pettyezettek. A talajon sűrű növényzet között, ritkán odúban is költ. Erdei faj, de téli időszakban parkokban, kertségekben is megfigyelhetők áttelelő példányok.

A fülemüle (Luscinia megarchynchos) hímjének éneke az egyik legtökéletesebb madárének. Tavaszi időszakban nappal és éjjel is énekel. Teste barnásszürke, farka élénkvörös. Sűrű aljnövényzetű bokros, erdős területek talajon költő faja. Vonuló.

A szürke légykapó (Muscicapa striata) parkokban, ligetekben tölgyesekben jellemző. Alapszíne szürke, fehéres mellén lévő hosszanti sávozásról ismerhető fel.

Az örvös légykapó (Ficedula albicollis) hímjének a nyakát tiszta fehér örv veszi körül. Szárnyán és homlokán fehér foltok láthatók, alapszíne sötét. Hegyvidéki bükkösökben, alföldi tölgyesekben, ligeterdőkben él, odúban költ (17.84. ábra).

17.84. ábra - Örvös légykapó (Ficedula albicollis)

kepek/17.84.abra.png


Seregélyfélék (Sturnidae)

Rigónagyságú, sötét tollazatú, vagy színes madarak. Testük zömök, farkuk rövid, vége kimetszett. Tollazatuk csillogó fényű. Csőrük hosszú, hegyes. Anemek hasonlók. Mozgékony, hangos, jó hangutánzó madarak. Odvakban, üregekben fészkelnek.

A seregély (Sturnus vulgaris) pontozott feketés tollazata fémfényű. Hasoldala fehéren pettyes, tavasszal egyszínűbb. Az öreg madarak csőre tavasszal sárga, ősszel sötét. A fiatal madarak szürkésbarnák. Röpte gyors, csapatban hirtelen manőverekre képes. Igazi csoportosan élő madár, amely olykor ezres csapatokba is verődik. Odúban fészkel, a táplálkozó terület a fészkelőhelytől nagyobb távolságra is lehet. Tavasszal és nyáron főként rovarevő, ősszel gyümölcsökkel, bogyókkal is táplálkozik, ilyenkor kártevő is lehet a szőlőkben.

Csuszkafélék (Sittidae)

Fatörzsön, harkály módra kúszó életmódot folytató, zömök termetű, rövid farkú madarak. Afák törzsén fejjel lefelé is képesek mozogni. Ujjaik megnyúltak, a karmok erősek. Csőrük vésőszerű. Odúban, sziklarepedésben költenek.

A csuszka (Sitta europaea) 14 cm-es madár. Feje és hátoldala szürkés, testalja rozsdasárga. Szemvonalában fekete sáv húzódik. Erdei faj, mely télen kóborol. Odúban fészkel, ennek bejáratát sárral kitapasztva szűkíti. A fészek alját fakéregdarabkákkal béleli. Rovarevő, télen magvakkal is táplálkozik. Védett!

17.85. ábra - Csuszka (Sitta europaea) (Blotzheim és Bauer nyomán)

kepek/17.85.abra.png


Fakuszfélék (Certhiidae)

A fakuszformák (Certhiinae) fatörzsön kúszó életmódot folytató, apró termetű madarak. Vékony hosszú csőrük lefelé ívelt, mellyel a kisebb kéregrepedésekből szerzik rovartáplálékukat. Afák törzsén csavarvonalban kúsznak.

Hazánkban két védett fajuk él. Gyakoribb a rövidkarmú fakusz (Certhia brachydactyla).

Az ökörszemformák (Troglodytinae) igen apró termetűek. Csőrük és csüdjük megnyúlt. Farkukat felfelé tartják.

Surranva, talajközelben repülnek. Rejtett életmódot folytató, zártabb nyirkos erdők, patakpartok sűrű növényzetének madarai. Télen, kóborláskor nádasokban is gyakoriak. A hím mellett a tojó is énekel.

Egyetlen hazai faj az ökörszem (Troglodytes troglodytes), tömege mindössze 6–8 g, csaknem a legkisebb európai madár. Csőre enyhén felfelé hajló, farkát gyakran billegteti. Hegyi és ártéri erdőkben, patakmedrek szélén fészkel. Vonuláskor alföldön is rendszeres, bokrokban, kertségekben, parlagokon, nádasokban. Védett!

Cinegefélék (Paridae)

A függőcinegeformák (Remizinae) csőre ék alakú, sűrű növényzetben táplálkoznak. Fészkük művészi, faágon függő, zárt. Hazai faj a függőcinege (Remiz pendulinus), a vízparti füzesek jellegzetes cinegefaja. Lelógó fűzágra épített csüngő fészke mesteri építmény. A zárt fészek a fűz- és a nyárfa barkavirágzatának pihéiből, háncsszálakból áll, melyen egy csőszerű kijárat található. Télen a nádasok kisebb csapatokban is előforduló madara. Nagyobb távolságokra is elkóborol. Védett! (17.86. ábra)

A cinegeformák (Parinae) kistestű, rövid, hegyes csőrű madarak. Alombkorona lakói, ahol az ágakon, ágvégeken keresik táplálékukat. Fészküket általában odúba, üregekbe zárt helyekre rejtik. Néhány fajuk művészi fészket épít. Rovarevő fajok, melyek télen táplálékukat magokkal egészítik ki. Télen vegyes csapatokban kóborolnak. Acinegék rövid életű tipikus „r” stratégista fajok. Egy fészekaljban akár 14 fióka is nevelkedhet. Kirepülés után igen jelentős a fiatal madarak mortalitása. Anemek közötti különbségek nem szembetűnőek. Valamennyi hazai fajuk védett!

A széncinege (Parus major) a család fajai közül a legnagyobb termetű, 14 cm. Feje, nyaka kékesfekete, az arc fehér. A has sárga, középen széles fekete csíkkal. Háta zöldes. Gyakori faj, lombos és fenyőerdőkben, parkokban. Ligetes területeken, kertségekben egyaránt előfordul. Őszi, téli kóborlása során a lakott településekre mélyen benyomul, a madáretetők leggyakoribb vendége. Állandó faj (17.86. ábra).

A kék cinege (Parus caeruleus) faji bélyege a kék színű fejtető, szárny és farok. Kisebb, mint a széncinege. Élőhelye az előző fajéhoz hasonló. Télen kóborol (17.86. ábra).

A barátcinege (Parus palustris) fényes, fekete torkáról és fejtetejéről ismerhető fel. Test-, farok és szárnytollai szürkék. Erdei faj, territóriuma nagyobb, mint az előző fajoknak. A párok egy része télen is együtt mozog (17.86. ábra).

17.86. ábra - A: széncinege (Parus major), B: kékcinege (Parus caeruleus), C: barátcinege (Parus palustris),D: függőcinege (Remiz pendulinus)

kepek/17.86.abra.png


Őszapófélék (Aegithalidae)

Az őszapó (Aegithalos caudatus) egyetlen európai faj, mindössze 10–12 gr tömegű. Farka hosszú. Tollazatának alapszíne fehér, fekete csíkokkal és foltokkal. Hazánkban északi és nyugati alfaja is előfordul. Fészke zuzmóból és mohából készül, melyet fatörzshöz építve mesterien álcáz. Védett!

Fecskefélék (Hirundinidae)

Karcsú testű, jól repülő madarak. A csüd rövid, vékony. Csőrük lapos, háromszög alakú, hasadt. A farok villásan bevágott. Kizárólag a levegőben táplálkoznak. Fészkük sárból készül, amelyet sziklákra vagy épületekre ragasztanak vagy meredek partoldalba vájt üregben költenek. A hazánkban előforduló valamennyi fecskefaj vonuló és védett!

A füstifecske (Hirundo rustica) fészke nyitott, csésze alakú. Emberkövető faj, hiszen istállókba, nyitott helyiségekbe gerendákra, ereszek alá fészkel. Karcsú farka mélyen villás (17.87. ábra). A molnárfecske (Delichon urbica) zárt, félgömb alakú fészket készít, erkélyek, házak ereszeinek aljára, ritkán még mozgó tárgyakra is (pl.: a komphajók hídjára). A farokvilla kicsi. Hasa és farcsíkja fehér.

17.87. ábra - Füstifecske (Hirundo rustica)

kepek/17.87.abra.png


A partifecske (Riparia riparia) a legkisebb európai fecskefaj. Háta barna, hasoldala fehér. Mellén barna keresztsáv húzódik. Lösz- és homokfalakba, folyók szakadékos partjába készíti költőüregét. Kolóniában fészkel. Közép-Európa legnagyobb partifecske fészektelepe a Tisza mentén található.

Királykafélék (Regulidae)

Európa legkisebb, alig néhány 6–8 g tömegű madarai. Csőrük vékony, hegyes, csüdjük hosszú. Szárnyuk lekerekített. A hímek feje színes. Élőhelyük a fenyvesek, téli kóborláskor alacsonyabb régiókban is láthatók.

Hazánkban két védett fajuk fordul elő, gyakoribb költőfaj hegyvidéki fenyvesekben a sárgafejű királyka (Regulus regulus).

Óvilágiposzáta-félék (Sylviidae)

Kistermetű, vékony csőrű, rovarevő madarak fajgazdag családja. Tollazatuk többnyire egyszerű, rejtőszínű. A fiatal madarak tollazata hasonló a kifejlett példányokhoz, ha az ivarok különböző színűek, akkor a tojóhoz. Egyes fajaik éneke dallamos. Rejtett életük miatt több fajt a hangjáról könnyebb azonosítani. Erdőkben, bokrosokban vagy nádasokban élnek, talajközelben fészkelnek. Hazai fajaik védettek! Valamennyi hazai fajuk védett! Vonulók.

A nádiposzátaformák (Acrocephalinae) tollazata barnásszürke, farkuk többnyire lekerekített. Csüdjük megnyúlt. Az egyes fajok elkülönítése sokszor csak speciális határozóbélyegek alapján (evezőtollak szűkítése, talpméretek) lehetséges. Hangjuk változatos cserregő vagy egészen dallamos. Nádasok tipikus fészkelői. Fészküket a nádszálak összefűzésével készítik. Anemek és a fiatalok hasonlóak.

A nagyobb termetű nádirigó (Acrocephalus arundinaceus) hangja érdes, a nádasok tipikus madara. A nádszálakra művészi fészket készít, a kakukk gyakori gazdamadara.

A gezék tollazata sárgás árnyalatú, csőrük lapos, széles, hosszú. Farkuk vége egyenesen metszett. A nemek hasonlóak. Ligetes területek, ártéri erdők, füzesek jelentik élőhelyüket. Hazánkban két fajuk ismert, melyek közül a halvány geze (Hippolais pallida) déli irányból terjeszkedő faj.

A füzikék apró termetű, sárgászöld vagy szürkés színű madarak. Farkuk kissé bemetszett. Csőrük a fejnél rövidebb, vékony, hegyes. A csüd vékony. Talajközelben fészkelnek. A csilpcsalpfüzike (Phylloscopus collybita) hangjáról könnyen felismerhető. Bokrosokban, erdős területeken, ártéri ligetekben alföldön és hegyvidéki területeken egyaránt előfordul.

A poszátaformák (Sylviinae) többnyire szürke tollazatú madarak. Anemek között a tollazatban különbség lehet. Erdőkben, cserjés, ligetes területeken fordulnak elő.

A kis poszáta (Sylvia curruca) mindössze 13 cm. Tollazata szürke, torka, fejoldala világos. Bokrosokban, kertekben is gyakori. Vonuló. A barátposzáta (Sylvia atricapilla) hímjének fejteteje fekete, a tojóé barna. A hím füttyszerű énekét gyakorta hallatja. Rovarevő, de ősszel főképpen bogyókkal (fekete bodza, veresgyűrű som) táplálkozik. Vonuló (17.88. ábra).

17.88. ábra - Barátposzáta (Sylvia atricapilla)

kepek/17.88.abra.png


A timáliaformák (Timaliinae) döntően ázsiai elterjedésűek, rokon a hazai, nádasokban élő barkóscinege (Panurus biarmicus).

Pacsirtafélék (Alaudidae)

Verébszerű, kistermetű madarak. Tollazatuk barna, terepszínű. Lábukon a talp lekerekített, hátsó karom sarkantyúszerűen megnyúlt. Ahímek kiváló énekesek. Talajon táplálkoznak és költenek.

A rövidkarmú pacsirta, Hortobágy szikesein élő alfaja a sziki pacsirta (Calandrella brachydactyla hungarica), hazánkban az egyetlen olyan madár, mely csak hazánkban őshonos. Főképpen a vakszikes területen kis számban költ. Vonuló, fokozottan védett!

A búbospacsirta (Galerida cristata) fején a hegyes, felmereszthető tollbóbita szembetűnő. Farka zömök. Nyílt területeken, utak mentén, falvakban, városokban egyaránt előfordul. Mindig párban jár. Kiválóan alkalmazkodik a városi környezethez, lapos tetőkön, füves parkok talaján költ. Állandó madár, védett! (17.89. ábra)

17.89. ábra - Búbospacsirta (Galerida cristata)

kepek/17.89.abra.png


A mezei pacsirta (Alauda arvensis) fátlan, füves területek jellegzetes faja. A hím a levegőben énekelve emelkedik a magasba, lebegés közben is énekel, de hangtalanul zuhan lefelé. Vonuló, védett!

Verébfélék (Passeridae)

A verébformák (Passerinae) zömök testalkatú, barnás tollazatú madarak. Csőrük vaskos és rövid, tipikus kúpcsőr. Rejtve, üregekben vagy fákon fészkelnek. Főként magevők, de állati eredetű (rovar) táplálékuk is jelentős, különösen a fiókanevelés időszakában.

A házi veréb (Passer domesticus) hímjének fejtetője szürke, a torok és a begy fekete, tarkója barna. A tojón nincs fekete torokfolt, a fejtető szürke. Igazi emberkövető faj, ahol az ember tartósan megjelenik, ott ez a faj is megtelepszik. Fészkelésre minden lehetséges helyet kihasznál, épületeken, lámpatesteken, akár mozgó tárgyakon is fészket épít. A fákra épített szövedékes fészke emlékeztet a szövőmadarak fészkeire. Rovar, magvak, állati takarmány, utcai hulladék egyaránt tápláléka lehet. Költési időn túl nagy csapatokban gyülekezik éjszakázni egy-egy fasorban. Az érő gabonában, napraforgóban, a beraktározott szemes terményben veszteséget okozhat. A környezeti hatásokkal szemben igen ellenálló, alkalmazkodóképes faj.

A mezei veréb (Passer montanus) valamivel kisebb termetű. A hím és a tojó tollazata hasonló. A fej oldalán lévő fekete fülfolt specifikus faji bélyege. Tollazatában a barna szín a domináns. Emberi településeken, alföldi erdőkben, fasorokban, mezőgazdasági területeken fordul elő. Odvakban, házak tetőszerkezetének nyílásaiban, szalmakazlakban fészkel. Vegyesevő, de rovartápláléka jelentősebb, mint a házi verébé. Gyommag fogyasztása is lényeges.

A billegetőformák (Motacillinae) farka hosszabb, mint a szárnyuk. Farkukat gyakran billegetik. Röptük hullámos, egyszerre csak kisebb távokat repülnek. Testük karcsú. Nyíltabb, olykor kopár területek és vizes élőhelyek madarai. Védett fajok!

A barázdabillegető (Motacilla alba) fekete-fehér kontrasztos madár. Vízpartokon, nedves élőhelyeken, hegyvidéki sziklás területeken, s lakott területeken is előfordul (17.90. ábra).

17.90. ábra - Barázdabillegető (Motacilla alba) (Stresemann nyomán módosítva)

kepek/17.90.abra.png


A sárga billegető (Motacilla flava) tipikus nedves, vizenyős alföldi réteken, szikes tócsák, zsombékosok környékén él. Hazánkban a közép-európai és balkáni alfaja, ezen kívül kontinensünkön számos földrajzi alfaja is megtalálható.

A hegyi billegető (Motacilla cinerea) igazi hegyvidéki faj, élőhelye a tiszta vízű hegyi patakok, források körzete. Vízparton táplálkozik. Télen alacsonyabb térszínekre húzódik kisebb folyóvizek mellé.

A pityerek szürkésbarna alapszínű testét pettyek vagy harántvonalak tarkítják. Farkuk rövidebb a szárnynál. Szélső faroktollaik fehérek. Csüdjük és lábujjaik fejlettek. Talajon táplálkoznak és fészkelnek. Az erdei pityer (Anthus trivialis) tavasszal énekéről könnyen felismerhető. A hím faágról vagy földről felemelkedve, majd leereszkedve is énekel. Fűbe, aljnövényzet közé rejti fészkét. Dombsági, hegyvidéki erdőkben, ligetes alföldi erdőségekben él.

A szürkebegyformák (Prunellinae) csőrformája jellegzetes, a csőr alapja széles, majd a közepétől a csúcsáig hirtelen szűkülve csipeszhez hasonló. Az orrnyílások szarulemezzel fedettek. A szárnyuk lekerekített, széles. A tollazatuk barnás, terepszínű. Talajközelben, rejtetten mozgó madarak.

Hazánkban az erdei szürkebegy (Prunella modularis) a Duna menti ártéri ligeterdőkben, magasabb középhegységekben eltérő egyedszámban fészkel. Őszi-tavaszi vonulása az alföldön is jellegzetes. Védett!

Pintyfélék (Fringillidae)

A pintyformák (Fringillinae) kúpcsőrű, magevő, részben rovarevő madarak. Kézevezőik száma 9. Több faj hímjének a színe élénk, a tojók fakóbbak. Afiatalok a tojókhoz hasonlítanak. Röptük hullámos, szakaszos, a szárnycsapások közé rövid siklás is beiktatódik („szökdécselő” repülés). A lombkoronában fészkelnek. Fiókáikat a begy váladékával (begytej) és puhított táplálékkal etetik. Egyes fajok hímje dallamosan énekel. Ahazai fajok védettek.

A meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes) a legnagyobb európai pintyféle. Hatalmas, fényesen csillogó kúpcsőréről biztosan felismerhető. Tipikus magevő, csak a fiókanevelés időszakában fogyaszt rovarokat. Különböző, kemény csonthéjas termések magvait is képes erős csőrével feltörni. Emberi környezetben, nagyobb parkokban is előfordul, egyébként erdei faj. Télen fák terméseivel táplálkozik (17.91. ábra).

17.91. ábra - Meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes)

kepek/17.91.abra.png


A zöldike (Carduelis chloris) ligetekben, parkokban, többnyire zárt lombkoronájú fákon fészkel. Nevét a kézevezők és a faroktollak sárga szegéséről, valamint a hímek sárgászöld színezetű tolláról kapta. Télen nagyobb csapatokban is kóborol.

A tengelic (Carduelis carduelis) a legtarkább pintyféle. Feje piros, fekete-fehér színekkel keverve. Szárnya fekete, rajta széles sárga keresztszalag. Farcsíkja fehér. Ligetes gyümölcsösökben, erdőkben, utcai fasorokban, mezőgazdasági területeken egyaránt elterjedt. Télen nagyobb csapatokba verődik.

A csíz (Carduelis spinus) kistermetű pintyféle. A hím torka és fejtetője fekete. Szárnycsíkja, szemsávja és farcsíkja sárga. A tojó szürkészöld. Hazánkban a hegyvidéki fenyvesekben ritka fészkelő, ősszel és télen nagy csapatokban gyakori téli vendég. Fő tápláléka a gyommagvakon kívül az éger és a nyírfa magja.

A csicsörke (Serinus serinus) alig 11 cm. Tollazata sárga, farcsíkja sárgás, lepkeszerű, a hím repülés közben is énekel. Parkokban, fenyőkön, tujákon, utcai fasorok fáinak koronájában fészkel. Vonuló, néha áttelel.

A süvöltő (Pyrrhula pyrrhula) csőre vaskos, fekete. A hím sapkája fekete, begye, melle rózsaszínű. A farcsík fehér. A tojó alapszíne halványabb. Középhegységeink fenyveseiben szórványosan fészkel, télen gyakori téli vendég. Főképpen juharfélék termését fogyasztja.

Az erdei pinty (Fringilla coelebs) a család tipikus képviselője. A hím fejteteje kékesszürke, begye, hasa vörösbarna. Szárnytükre fehér. Hegyvidéki és alföldi erdőkben, fás parkokban egyaránt gyakori.

A fenyőpinty (Fringilla montifringilla) Skandináviában fészkel. Ősszel és télen nagy csapatokban más pintyfélékkel együtt gazos parlagokon, erdőszéleken táplálkozik.

Különös csőrformájú a keresztcsőrű (Loxia curvirostra), fenyvesekben fészkel. A csőrkávák keresztezik egymást, mely a specializált táplálkozáshoz történő adaptáció. Kizárólagos tápláléka a fenyőmag, melyet a tobozokból bont ki. A fészkelés az év bármely hónapjában lehet, legtipikusabban februárban, márciusban, mely szinkron követi a fenyőmag beérésének idejét. A hím sötétpiros, a tojók sárgás színűek. Hazánkban a fenyvesek ritka fészkelője, gyakoribb téli vendég, olykor inváziószerűen is.

A sármányformák (Emberizinae) csőre jellegzetes kúpalakú, rövid, kissé ellaposodó. Elsőrendű evezőik száma 9. Acsüdjük megnyúlt. Afarkuk hosszú, vége kimetszett. Szárnyuk lekerekített. Ahímek többnyire színesebbek, mint a tojók. Fákon, bokrokon vagy talajon költenek. Ahazai fajok védettek.

A citromsármány (Emberiza citrinella) hímjének háta rozsdavörös, melle, hasa, élénksárga. Hegyvidéki és alföldi ligeterdők, erdőszélek, bokrosok gyakori madara. Talajon, fűcsomók között fészkel. Télen nagyobb csapatba verődik.

A sordély (Miliaria calandra) barna, zömök, sötéten sávozott tollú madár. Csőre és lába sárgás árnyalatú. Gyakorta nyílt helyeken énekel. Fátlan és elszórtan bokrokkal, fákkal tarkított területeken él, földön fészkel. Vonuló faj.

Madárvédelem

A hazai állatfajok védelmében a leghosszabb múltra a madárvédelem tekinthet vissza. Hazánkban a madarak életmódját, biológiáját, gazdasági jelentőségét már több mint egy évszázada kutatják, értékelik intézményesen, mely tevékenység egyben a hazai természetvédelem, fajvédelem alapját is képezte. Már az 1883-as vadászati törvény is rendelkezik madárvédelemről, tekintve, hogy az énekes madarak vadászatát minden időben megtiltotta, s más madárfajok vadászatát is szabályozta. 1901-ben egy miniszteri rendelet 132 madárfaj teljes körű védelmét biztosította. Ez a jogszabály többször módosulva további madárfajokra terjesztette ki a védelmet. 1954-ben csaknem az összes hazánkban élő madár védelmet kapott, faji besorolás nélkül. Az 1961-es természetvédelmi törvény jogszabálya további védettséget határoz meg, majd 1974-től a védett fajoknak eszmei értéket határoztak meg, összesen 319 fajt érintve. Az 1982-ben megjelent természetvédelmi törvény 320 fajt sorol védetté. Ettől kezdve a védett és a fokozottan védett fajokat is megkülönböztetik. 1993-tól 340 madárfaj áll törvényes védelem alatt. Jelen anyag készítésekor 361 madárfajnak van védett vagy fokozottan védett státusza.

Több madárfaj állományának fenntartása, gyarapítása érdekében a tényleges jogi védelmen kívül gyakorlati madárvédelem valamely formáját is igényli. A gyakorlati madárvédelem egyrészt a legveszélyeztetettebb madárfajok (pl. ragadozó madarak) valamint a nagyobb állományban megjelenő, de természetvédelmi, biológiai, gazdasági szempontból fontos fajok, ezek életközösségeinek, élettereinek védelmében történő intenzív közreműködést jelent.

A hagyományos madárvédelem már csaknem egy évszázados múltra tekinthet vissza. Eleinte a védelem a gazdaságilag fontos fajokra irányult, majd kiterjedt az odú és bokorlakó madarak telepítésére, a téli madáretetésre, a madárkártételek elhárítására, megelőzésére. Ki kell emelni Herman Ottó madárvédelmi tevékenységét a XIX-XX. század madárkutatói közül.

A környezetünket utóbbi évtizedekben ért káros hatások, a megváltozott környezeti feltételek, egyre nagyobb veszélyeztető tényezővé váltak az állatvilágra, így a madárvilágra nézve is. Az ipari és mezőgazdasági termelés, a környezetszennyezés két okból vált a madártársulások számára rendkívül kedvezőtlen változások elindítójává. Az ökológiai tényezők megváltozása egyrészt lecsökkenti, vagy elpusztítja a tápláléklánc valamely elemét, ami a madárfajok táplálkozásának az átalakulását vagy táplálék hiányában elvándorlását, pusztulását eredményezheti. A táplálékbázis elvesztésén túl megszűnnek vagy korlátozódnak a madarak számára optimális élőhelyek (fészkelő, táplálkozó, pihenő, éjszakázóhelyek), melyek egyes fajok állományának csökkenésében, a fiókamortalitás, növekedésében megvalósulva részleges vagy teljes kipusztuláshoz vezethet.

A fentiekben a természetvédelmi jogszabályok csak passzív védelmet jelentenek. Ilyen esetekben a hagyományos madárvédelmen túl a madárvédelem intenzív formája, mint a zárttéri tenyésztés, repatriáció, fészekőrzés, tojás és fiókamentés, élőhely kialakítás, veszélyeztető tényezők csökkentése biztosíthatja a kellő védelmet.

A hagyományos madárvédelem gyakorlatába soroljuk a mesterséges fészkek, fészekodúk telepítését, fészkelőhelyek kialakítását, a madarak téli etetését. Hazai viszonylatban először a kiskertek madárvédelmének népszerűsítését a XX. század első felében Csörgey Titusz kezdeményezte, majd a hagyományos madárvédelem hazai fő népszerűsítőjének Vertse Albertet tekinthetjük, aki több kiadást is megért „Madárvédelem” című könyvével tette ismertté és népszerűvé a madarak védelmének, ismertetve az alapvető gyakorlati teendőket.

A mesterséges fészekodúknak méretük és bejárati nyílásuk (röpnyílás) alapján az alábbi típusai alkalmazhatók eredményesen:

„A” típusú odú, kisméretű, amely kék és barátcinege megtelepítésére szolgál. Röpnyílásának átmérője 25 mm, mélysége 16–20 cm, belső átmérője 10 cm. Kis méretei miatt ez az odú „verébmentes”. A „B” típusú mesterséges fészekodú két röpnyílással készül. A legáltalánosabban használt B32-es röpnyílása 32 mm, a B46-é 46 mm. Az odúk mérete egységesen mélységben 18–20 cm, belső átmérőjük 10–12 cm. A B32-es típus széncinege, csuszka, mezei veréb, kerti rozsdafarkú, a tágabb bejáratú B46-os odú elsősorban seregély, szürke légykapó, örvös légykapó, házi rozsdafarkú megtelepítésére szolgál.

A „C”odú röpnyílása 5x5 vagy 5x10 cm. Üregének mélysége és szélessége 10 cm. Elsősorban szürke légykapó, házi és kerti rozsdafarkú, barázdabillegető, hantmadár megtelepítésére alkalmas.

A ,,D” mintájú, nagyméretű odú mélysége 25–30 cm, szélessége 18–20 cm. Röpnyílása lehet 6, 8 vagy 12 cm, attól függően, hogy milyen faj számára készül. A kisebb búbos banka, a nagyobb röpnyílású szalakóta, csóka, egyes baglyok megtelepítésére szolgál. A fentieken kívül készülhet mesterséges odú fatönkből is, a harkályodú mintájára.

Az odúkat célszerű természetközeli erdőkben, fasorokban telepíteni, de eredményesen alkalmazhatók gyümölcsösökben, kertes házak fáira, házfalra, parkokba kihelyezve is. A nagyobb méretű odúkat zavartalanabb helyre célszerű telepíteni (pl. öreg parkok, nagyobb kiterjedésű erdők) a rejtettebb életmódú fajok megtelepítése érdekében.

A fentiekben felsorolt, hagyományos odútípusok mellett számos egyéb költőláda, zárt, mesterséges fészkelőhely ismert és alkalmazott, melyekben ugyancsak eredményesen költenek különböző madárfajok. Mesterséges odvakban, költőládákban így telepíthetők egyes récefajok, vörös vércse, egyes bagolyfajok, sarlósfecske, vízirigó, hegyi billegető, hantmadár és számos egyéb faj.

Az odúlakó madarakon kívül mesterséges fészekalapokkal számos, más fészkelési szintben megjelenő faj fészkelését lehet elősegíteni. A mesterséges fészekalapok, műfészkek alkalmasak a nagyobb termetű madárfajok megtelepítéséhez is. A hazánkban régóta eredményesen alkalmazott „gólya fészekkeret”, melyet többnyire villanyoszlopokra, magasítottan helyeznek ki, a hazai fehér gólyaállomány számára kifejezetten alkalmas fészkelési lehetőséget jelent. A nappali ragadozók számára magasan a fák koronájába kihelyezett fészekkosarak, fészekalapok is egyaránt eredményesen alkalmazhatók. Ugyancsak a hagyományos, gyakorlati madárvédelem részét képezi a vízi élőhelyeken kialakított mesterséges szigetek, amelyek telepesen fészkelő madarak (pl. sirályok) számára is alkalmasak költésre.

A hagyományos madárvédelem egyik igen lényeges eleme a madarak téli etetése. Különösen az apró testű énekesmadarak (pl. cinegék) érzékenyek a táplálékhiánnyal szemben. A téli etetésre különböző etetőtípusok használatosak (ablak, dúc, automataetető, függőetető), melyeket kiegészíthetnek a földre épített etetőkunyhók. A téli etetés elsősorban az etetőket szívesen látogató cinegék, csuszka, harkályok, pintyfélék számára olajos magvakkal (napraforgó, tök-, dinnyemagvak) valamint különféle húshulladékkal, faggyúval, szalonnadarabokkal lehet eredményes. A földre épített etetőkunyhókban apró magvakat (köles, gabonaszemek), konyhai hulladékot, ocsút célszerű helyezni.

A téli madáretetés alapvető szabálya a rendszeresség. A megkezdett etetést ajánlatos addig folytatni, amíg az időjárási feltételek tartósan lehetővé teszik az etetőre járó madarak önálló táplálékhoz jutását. A rendszertelen etetés egy-egy hirtelen időjárásváltozásnál az etetőre szokott madarak pusztulását is okozhatja. Amennyiben lehetséges, az etetők környékére célszerű madáritatót is telepíteni. A madáritatók nyáron is jó szolgálatot tehetnek, ivó és fürdési lehetőséget biztosítva.

Speciális téli madáretetés az áttelelő ragadozó madarak, kiemelten a rétisasok etetése. A hazánkban áttelelő rétisasok etetése 1975 óta eredményesen folyik a Hortobágy és a Közép-Tisza környékén. Az eddigi megfigyelések szerint a kihelyezett táplálékot szívesen fogyasztják az áttelelő rétisasok, de más ragadozó madarak is. Az Európa szerte fogyatkozóban lévő, fokozottan védett rétisas védelme, a telelő állományon keresztül a hazai madárvédelem és természetvédelem egyik kiemelt programja.

Az intenzív madárvédelem nem egy-egy életközösségnek és élettérnek, fajcsoportnak nyújt általános védelmet, hanem egyes költőpároknak, veszélyeztetett fészkeknek, egyes egyedeknek. Intenzív madárvédelem elsősorban a fokozottan veszélyeztetett, vagy a kihalás szélére került fajokra irányul.

Az intenzív madárvédelem folyamatában megkülönböztethető a védelem a szaporodással és a visszavadítással kapcsolatos szakasza. A reprodukciós fázis során a veszélyeztetett madárfaj szaporulatának minden állapotára kiterjed a védelem, vagy zárttéri tenyésztés biztosítja a populáció fennmaradását, gyarapodását. Néhány védelmi forma: fészekőrzés, tojás és fiókamentés, zárttéri tenyésztés.

A fészekőrzés azon ritka fajok fészkeire terjed ki, melyek költés közben fokozottan veszélyeztetettek. A hazánkban fészkelő kerecsensólyom állománynak a megerősödése nagymértékben köszönhető azoknak a hivatásos és önkéntes természetvédőknek, akik az ismertebb helyeken költő sólyompárok fészkeit heteken át őrzik, a fészekfoglalástól a fiókák kirepüléséig. A kerecsensólyom ismert fészkeit évről évre rendszeresen kifosztották, a tojások vagy a fiókák értékesítése céljából. A fészekőrzés, amely évente jelentős számú pár költésére terjed ki, szinte teljesen megszüntette az ilyen jellegű pusztítást, s csökkentette a véletlen zavarás okozta veszteségeket is. Hasonló fészekőrzés valósul meg a hazánkban egyre ritkuló túzok költéseinél, s egyes rétisas fészkek esetében is.

A tojásmentés akkor lehet a védelem módja, ha a madárpár fészkét valamely hatás erősen veszélyezteti vagy szülőmadarak nem képesek a tojásokat kikölteni. A tojásmentés különösen fontos lehet például a túzokállomány védelmében. Az ismertté vált, kikaszált fészkekből a tojásokat mesterségesen tovább keltetik. Újabban alkalmazott módszer ugyancsak a túzok esetében a fatojások alkalmazása. A veszélyeztetett fészkekben a valódi tojást fatojással cserélik ki, közben az eredeti tojásokat tovább inkubálják. A kikelés előtt az eredeti tojások visszakerülnek a fészekbe és a kikelt csibéket már a túzok tojó vezeti. Egyes esetekben a fiókamentés is szükségessé válhat. A mesterséges fiókanevelés árván maradt, fészekből kiesett, vagy más okból a szülői gondoskodás alól kikerült fiókák gondozását jelenti. Speciális fiókamentés program folyik a kis békászósasok fiókáival kapcsolatban. A fészekalj két fiókája közül a nagyobbik többnyire agresszív a másikkal, s annak pusztulását okozza. Ezért az egyik fiókát kiveszik a fészekből, de időleges mesterséges nevelés után ismét visszahelyezhető a fészekbe, mert a nagyobb fióka agresszivitása egy adott életkor után alábbhagy. Így az utóbbi években sikerült több esetben mindkét fióka teljes felnevelkedését megfigyelni.

A zárttéri tenyésztés a végveszélybe került madárfaj megmentésének végső lehetősége. Zárttéri tenyésztés előzheti meg egy-egy területről kipusztult, s visszatelepítésre kerülő madárfaj állományának gyarapítását. A zárttéri tenyésztés előnye, hogy a tenyészállomány könnyebben fenntartható, a természetes körülményekhez képest jobbak a reprodukciós eredmények, nagyobb a tojás- és fiókaszám, kisebb afiókamortalitás. Hátrányként kell megemlíteni, hogy a mesterséges környezetben felnevelkedett madarakat nehéz visszavadítani, fennáll a genetikai leromlás veszélye.

A hazánkban védett és veszélyeztetett madarak zárttéri tenyésztése elsősorban az állatkertekben, tudományos intézetekben folyik, de külön is ki kell emelni a Dévaványai Túzoktelepet, ahol a túzok reprodukciója és visszatelepítése (repatriációja) folyik.

A mesterséges körülmények között felnevelkedett madarak természetbe történő visszabocsájtása, ennek módszereinek kidolgozása, gyakorlati alkalmazása a repatriáció. Az emberi segítséggel vagy az ember által felnevelt madarak igen hamar megszokják gondozójukat, a fiókakorban lejátszódó bevésődés során az embert vagy a dajkamadarat fogadják el fajtársnak. A mesterséges körülmények között nevelkedett egyedek az eredeti élőhelyük környezetében is igen tájékozatlanok, kevésbé életrevalóak, mint a természetben nevelkedett fajtársaik. Így a repatriáció során a visszatelepítésre kerülő madarakat fokozatosan lehet elvadítani, s később eredményesen szabadon engedni.

Különleges, de igen hatékony módja a madarak védelmének az igen jelentős pusztulásokat okozó elektromos távvezetékek megfelelő szigetelése. Elsősorban a középfeszültségű vezetékek oszlopain elhelyezett „szigetelő papucsok” és egyéb szigetelések teszik lehetővé, hogy minimálisra csökkenjen az áramütés, amely főként a ragadozó madarakat érte, miközben beszálltak az oszlopokra vagy a szigeteletlen vezetékekre.

Magyarországon a hagyományos és intenzív madárvédelem gyakorlatában kiemelkedő szerepet tölt be a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME). (Budapest, Költő u. 21. 1121)

A hatékony, eredményes természetvédelem nem valósulhat meg tudományos kutatások nélkül. Hazánkban sokan foglakoznak a madarak megfigyelésével, viselkedésével, vonulásával, védelmükkel kapcsolatban. Egy sajátos, speciális madárkutatás a madárgyűrűzés. Ezt a század elején Herman Ottó kezdeményezésére a Magyar Ornitológiai Központ, majd annak utóda a Madártani Intézet koordinálta. Jelenleg a gyűrűző munka szervezését a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület végzi. A gyűrűzés során a befogott madár lábára a testméretének megfelelő alumínium gyűrű kerül. Ezen egy számon kívül a Budapest felirat látható. A gyűrűzés adhat választ azokra a kérdésekre, hogy egy adott területen milyen az átvonuló madárfajok aránya, mennyisége (főként énekesmadarak). Ennek segítségével tudjuk, hogy a különböző élőhelyekről hová vándorolnak a madarak, milyen útvonalon, mennyi idő alatt. S ugyancsak választ kaphatunk arra, hogy meddig élnek az egyes fajok egyedei s mennyire ragaszkodnak élőhelyükhöz.