Ugrás a tartalomhoz

Állattan

dr. Bakonyi Gábor, dr. Juhász Lajos, dr. Kiss István, dr. Palotás Gábor

Mezőgazda Kiadó

Emlősök (Mammalia)

Emlősök (Mammalia)

Az emlősök testét szaruból álló szőr borítja. Kültakarójuk számos bőrmirigyet (verejtékmirigy, faggyúmirigy stb.) hordoz. Ezek közül fontos jellemző a tejmirigy, ami az osztály nevében is tükröződik. Koponyájukon két nyakszirti bütyök található. A fej csontos vázát rendszerint 7 nyakcsigolya köti a hátcsigolyákhoz. Négylábúak. Fogmederben ülő fogaik eltérő típusúak és heterodont fogazatot képeznek. A kifejlett kori, végleges fogazatot tejfogazat előzi meg. Tipikus esetben metsző-, szem-, elő- és utózápfogak azonosíthatók. Farkuk gyakran hosszú. A fej bőrizomzata fejlett (mimikai izmok). Mozgatható szemhéjaik és porcos fülkagylóik vannak. Rekeszizom jelenik meg a mell- és a hasüreg között, melynek kiemelkedő szerepe van a légzésben. Keringési rendszerüket a két vérkörbe kapcsolt, tökéletesen négyosztatú szív, egy (bal-) aortaív megléte, valamint mag nélküli vörösvértestek jellemzik. Terjedelmes agyuk van, erőteljesen fejlett új agykéreggel. Váltivarú szervezetek. Embrionális fejlődésük során három magzatburok alakul ki. Utódaik fejletten születnek. A fiatalokat az anyaállat tejjel táplálja. Jellemző rájuk az intenzív ivadékgondozás, a fejlett társas magatartás és változatos kommunikáció. Testhőmérsékletük szűk határok között állandó.

Az emlősökre általánosan jellemző, közös vonások a következők:

1. Testüket szaruból álló szőr (pilus) borítja. A szőrzet néha csökevényes.

2. Kültakarójuk számos bőrmirigyet (verejtékmirigy, faggyúmirigy stb.) hordoz. Ezek közül fontos jellemző a tejmirigy (glandula lactifera). A verejtékmirigyek hiányozhatnak is.

3. Koponyájukon két nyakszirti bütyök található (dicondylia).

4. A fej csontos vázát rendszerint 7 nyakcsigolya köti a hátcsigolyákhoz.

5. Négylábúak (tetrapodák), noha a hátulsó végtagok hiányozhatnak.

6. Gyakran hosszú farkuk van.

7. A fejen fejlett bőrizomzatuk van (mimikai izmok).

8. Mozgatható szemhéjaik és porcos fülkagylóik vannak.

9. Rekeszizom (diaphragma) jelenik meg a mell- és a hasüreg között, melynek kiemelkedő szerepe van a légzésben.

10. Vérkeringési rendszerüket a két vérkörbe kapcsolt, tökéletesen négyosztatú szív, egy (bal) aortaív megléte, valamint bikonkáv, mag nélküli vörösvértestek jellemzik.

11. Fogmederben ülő (thecodont) fogaik eltérő típusúak és heterodont fogazatot képeznek. A kifejlett kori, végleges fogazatot tejfogazat előzi meg. Tipikus esetben metsző-, szem-, elő- és utózápfogak azonosíthatók. A fogazat a fognemzedékek száma szerint kétfogzású (diphyodont).

12. Terjedelmes nagyagyuk van, erőteljesen fejlett új agykéreggel (neopallium).

13. Testhőmérsékletük szűk határok között állandó (homoiothermia), de a téli vagy nyári nyugalom idején évszakosan ingadozhat, ilyenkor a külső hőmérséklettől némileg függő lehet (denevérek, pelefélék, ürge).

14. Az emlősök váltivarú szervezetek. Embrionális fejlődésük során három magzatburkuk alakul ki. Utódaik fejletten születnek. A fiatalokat az anyaállat tejjel táplálja.

15. Jellemző rájuk az intenzív ivadékgondozás, a fejlett társas magatartás és a változatos kommunikáció.

A fenti osztályjellemzők mellett rendszertani csoportonként, ezen belül fajonként is rendkívül változatos a küllemük, kültakarójuk, vázrendszerük, fogazatuk, életmódjuk (táplálkozás, szaporodás, ivadékgondozás). Nagy különbségek vannak a testnagyságban, testhosszban és testtömegben (4 cm-es testhosszú a törpedenevér, 2 g-os testtömegű a kisdedcickány, illetve 33 m hosszú és 180 tonna testtömegű a kékbálna). Emellett igen nagy a szaporodási mutatóik változatossága is. Az utódok száma a fajok nagy részénél 1–2. A szoptatási idő a kisemlősöknél 20 nap, a nagy testű fajoknál 1–4 év is lehet. Az ivarérettség ideje kisemlősöknél 3–4 hetes, a vidránál 3 éves kor. A mezei pocok 8–10 hónapig, a gímszarvas 20 évig él.

Táplálékuk legtöbbször a rendszertani csoportnak megfelelően növényi, állati, illetve vegyes eredetű. Sok faj a táplálékszerzést illetően specializálódott. A számukra kedvezőtlen évszakban életműködésük lecsökken, és téli álmot alszanak (denevérek, ürge, pelefélék, hörcsög, barnamedve).

A ma élő (recens) emlősök az emlősszerű őshüllőktől származtathatók. Az emlősszerű hüllőknél az emlős jelleg fokozatosan erősödött meg. A hőszabályozás képességének kialakulása, a szőrzet megjelenése, a heterodont fogazat létrejötte a legfontosabb változások közé tartozott. Valamennyi belső szerv tovább differenciálódott. Az utódgondozásnak új módjai jelentek meg. A test belsejében az utód a belső környezet nyújtotta optimális körülmények között fejlődhetett. Az emlősök további fejlődési irányait és az egyes csoportok rokonsági kapcsolatait illetően eltérő nézetek ismeretesek (21.8.3. fejezet).

Az emlősök kültakarójának részei a hám, az irha és a bőralja, valamint a hám származékai. Kültakarójuk az irha erőteljesebb fejlettsége következtében a gerincesek között a legvastagabb. Vastagsága testtájanként változik. A szemhéj, az ajkak bőre például igen vékony, a tenyér és a talp bőre ezzel szemben vastag.

A hám (epidermis) ektodermális eredetű felszíne többrétegű elszarusodó hámból áll, állandóan hámlik (korpa), kopik, vékonyodik. A szemcsés rétegben (stratum granulosum) festékanyagot, melanint tartalmazó pigmentszemcsék találhatók, amelyeknek genetikailag meghatározott módon több színárnyalata (sárga, barna, fekete) van. Eloszlásuk befolyásolja a bőr színét. Az irha (corium) vastagsága emlősfajonként, testtájanként ivartól és életkortól függően változik. A bőr legellenállóbb, legszívósabb része. Nyúzáskor a hám és az irha által alkotott bőrt fejtik le az állatról. A bőr kikészítésekor tulajdonképpen az irha mélyebb, rugalmas és kollagén rostok által felépített laza elrendezésű, nemezszerű, hálózatot alkotó rétegét konzerválják, cserzik, a fibrillumok keresztkötéseit kémiai anyagokkal növelik. A bőrt az izmokhoz a bőr alatti kötőszövet, a bőralja (subcutis) rögzíti. Legtöbbször laza szerkezetű, nagyobb mennyiségben felhalmozott zsírszövet van itt, amely egyes testtájakon vastag réteget alkothat. Szerepe a hőszigetelésben, illetve a tartalék energia tárolásában, a tápanyagok felhalmozásában, főleg a téli álmot alvó fajok (hörcsög, pelefélék) esetében jelentős.

Az emlősök bőre mirigyekben gazdag. Eloszlásuk a bőr felületén nem egyenletes. A faggyúmirigyek (glandulae sebaceae) az irha felületi rétegeiben található, holokrin működésű, összetett bogyós mirigyek. Szekrétumuk a faggyú (sebum), amely zsírsavakat, triglicerideket, paraffinszerű anyagokat, koleszterolt, szervetlen sókat és sejttöredékeket tartalmaz. Kivezető nyílásaik legtöbbször a szőrtüszőkbe torkollanak. Feladatuk, hogy kenőcsszerű váladékukkal a bőr felszínét és a szőrszálakat bezsírozzák, s így azok megrepedezését, eltöredezését és a bőr nagymértékű párologtatását megakadályozzák, továbbá, hogy a bőrt az átnedvesedés ellen védjék. E vékony védőréteg baktérium- és gombaölő tulajdonságú.

A verejtékmirigyek (glandulae sudoriferae) merokrin működésű csöves mirigyek. A test egész felületén (lófélék) vagy csak bizonyos testtájakon (pl. kutyák, macskák talpán és orrán, több emlős ujjvánkosában) fordulnak elő. Részt vesznek a testhőmérséklet szabályozásában, és emellett csekély mértékben kiválasztási tevékenységet is végeznek. Váladékuk a verejték (sudor).

Az emlősök bőrének legkülönbözőbb pontjain találhatók módosult bőrmirigycsoportosulások, amelyek csak faggyú-, csak izzadság- vagy mindkét mirigyfélét tartalmazzák. E mirigyek elhelyezkedhetnek a bőr felszínén vagy a bőr betüremléseiben. Rendeltetésük általában, hogy az általuk termelt faj-, illetve egyedspecifikus váladék (feromon) segítségével megkönnyítsék a különböző ivarok és az azonos fajtársak egymásra találását, illetve jelöljék territóriumukat. Ilyen csoportosult, különleges bőrmirigy a ragadozók ún. violamirigye a farok tövén, a szarvasfélék fején és a csülkön található mirigy, valamint egyes rovarevő és rágcsáló fajok testoldalán elhelyezkedő illatmirigy is.

Az emlősök legjellegzetesebb módosult bőrmirigye a tejmirigy (glandula lactifera). Valójában átalakult, apokrin jellegű verejtékmirigyek csoportja. A bőrfelszín azon helyén, ahol a tejelválasztó mirigyek szájadzanak, a méhlepényeseknél szőr nem található. Így e mirigyek kivezető csatornái – a tejutak – a csupaszon kiemelkedő emlőbimbókon külön-külön nyílnak, vagy pedig bimbócsatornába, tejmedencébe, illetve tejöbölbe vezetnek, melyen keresztül váladékuk a külvilágba jut. Az emlőbimbók rendszerint párosával a mellkas és a has alján, a mellső és a hátulsó végtagok között helyezkednek el. A tejmirigyek testének, az emlőnek (corpus mammae), illetve az emlőbimbónak (papilla mammae) száma és elhelyezkedése az ivadékok számától, az állatok testtartásától stb. függő faji sajátosság. Számuk többnyire arányos az újszülöttek számával, azaz legtöbb emlőt a sok kölyköt szülő fajokon, legkevesebbet az 1–2 kölyköt szülőkön találunk. Az emlőbimbók elhelyezkedése fajonként eltérő. A denevéreknél mellkasi, a legtöbb rágcsálónál, rovarevőnél, ragadozónál és disznóféléknél hasi, a patások többségénél lágyéki állású.

A tejmirigy a hím állatokon csökevényes, a nőstényeken ellenben fejlett. A vemhesség (graviditás) alatt a tejmirigyek megnagyobbodnak, megduzzadnak, és a szülés után egy darabig tejet választanak el, amellyel az anyaállatok újszülött utódaikat táplálják. A koratej vagy föcstej a szülés utáni napokban termelődik, majd ezt követi a valódi tej. A szekréciós tevékenység megindításában és fenntartásában elsődleges szerepe van az agyalapi mirigy elülső lebenyében termelődő laktotrop (LTH) hormonnak. A szoptatási időszak befejeztével az emlők ismét visszanyerik eredeti nagyságukat. A kérődzők hátulsó, hasi régiójának összetett tejmirigyeit, terjedelmes emlőit tőgynek (uber) nevezik. A tejelválasztás (lactatio) a legtöbb emlősfajnál a szaporodási periódushoz kötött. Kérődző háziállatainknál azonban (szarvasmarha, juh, kecske) az év jelentős részére kiterjed.

A szőrök (pili) erősségük, szerkezetük, ér- és idegellátásuk szerint többfélék lehetnek. A fedőszőrök vagy koronaszőrök (pili tectorii) velőállományt tartalmaznak, vastagabbak, hosszabbak, színesebbek és ritkábban állók, mint az alattuk, közöttük lévő gyapjúszőrök. Befedik a testet. Egyes testtájékon a fedőszőrök hosszabbak (pili longi) (pl. sörény, üstök, szakáll, farok). A módosulás sajátos formája a testet borító tüske (pl. a rovarevőkhöz tartozó sünfélék) és a durva fedőszőr, a serte (pili saetosi), amely a disznófélékre jellemző. A fedőszőrök bizonyos mechanikai hatások ellen (harapás, szúrás) védő szerepet is betöltenek. Egyes csoportok (szarvasfélék, vaddisznó) nyári szőrtakarójának legnagyobb részét csak fedőszőrök alkotják.

A gyapjúszőrök (pili lanati) a fedőszőröknél vékonyabbak, rövidebbek, világosabb színűek, finomabb és puhább felépítésűek és sűrűbben állnak. Legfontosabb funkciójuk a hőszigetelés. A föld alatti életmódot folytató fajok (vakond, földikutya) bundáját túlnyomóan gyapjúszőrök borítják. A gerezna értékét szűcsipari szempontból az adja meg, hogy a fedőszőrök mellett sok gyapjúszőr található (pl. csak akkor beszélhetünk prémről, ha 1 cm2-nyi területen legalább 400 szőrszál van). A fenti két szőrtípus elkülönülése nagyon szembetűnő néhány víziemlős (vidra, pézsmapocok, hód), a hazai vadonélő kérődzők (szarvasfélék) és ragadozó emlősfajok téli szőrzeténél.

A legtöbb vízben élő ragadozó (pl. vidra) és éjszakai életmódot folytató fajok (cickányok, macskafélék, egérfélék) fején, általában a pofán, az ajak táján – de egyes fajoknál a hasoldal bőrében is – kisszámú, hosszú tapintószőr (pilus tactilis), mint pl. a bajusz (mystax) található. Gyökerüket véröblök és érzőideg-végződések veszik körül.

A szőr részei a gyökér (radix pili) és a bőrből kiálló nyél (scapus pili). A gyökér a szőrnek a bőr betüremlésében, a szőrtüszőben (folliculus pili) lévő része, amely a végén megvastagodva a szőrhagymát (bulbus pili) alkotja. A szőrhagyma a szőrtüsző alján található szőrszemölcsön (papilla pili) ül. A szőrszemölcs vérerekben és idegekben gazdag. Ez a szőrszál képződési helye. A szőr a szőrszemölcs útján kapja táplálékát. A szőrszálon a legbelső, lágy velőállományt (substantia medullaris), a hámsejtekből álló elszarusodott kérget (substantia corticalis), majd a kérget kívülről tetőcserépszerűen burkoló, legtöbbször a fajok szerint eltérő formájú kéregsejtek alkotta kutikulát (cuticula pili) lehet megkülönböztetni. A szőr gyökerében a kutikulát a belső, majd a külső gyökérhüvely burkolja (4.1. ábra).

A szőrzet rossz hővezető, ezért jó hőszigetelő rétegként működik. A faggyúmirigyek zsírossá teszik a szőrt, amely véd a nedvesség és a víz ellen. A szőr színét a kéregsejtekben és az ezek között lévő festékszemcsék adják. A fehér szőrszálak kéregsejtjeiben a színezőanyagok helyett levegő található. A színezet legtöbbször a fajra jellemző egyik szembetűnő rendszertani bélyeg. Az állatok színezete az életkornak és az évszakoknak megfelelően változik. A téli szőrzet szürkébb, színtelenebb, mint a nyári.

Az emlősök a szőrzetüket bizonyos időszakban levetik és újjal pótolják. Ezt a jelenséget vedlésnek nevezik. Egyes emlősökön ez a szőrváltás fokozatosan megy végbe és egész éven át tart, másokon csak az év egy rövid időszakára szorítkozik, leginkább tavaszra és őszre. A kihullott szálakat a szőrhagyma osztódó állománya pótolja. A szőrváltás a fedő- és gyapjúszőrökre egyaránt vonatkozik és rendszerint az egész testre kiterjed. Ezzel szemben vannak szőrök, amelyek vedléskor nem hullanak ki (pl. a sörény, az üstök, valamint a farokszőrök és a bokaszőrök).

A legtöbb emlősön a hámból különféle szaruképződmények, körömképletek, szarupikkelyek és szarvak differenciálódnak.

A körömképletek (organa digitalia) sorában megkülönböztetjük a patások patáit, csülkeit, továbbá a rágcsálók, rovarevők és ragadozók karmait. A patások közül a páratlanujjúak (ló, szamár) utolsó ujjpercét egészen körülvevő páratlan szarutokot patának (ungula), a párosujjúak (szarvas, őz, vaddisznó) utolsó két ujjpercét külön-külön beburkoló szarutokot csülöknek nevezik. A karom (unguicula), az utolsó ujjpercet, a karomízt teljesen körülvevő, hosszában megnyúlt és rendszerint sarló alakúan, kisebb vagy nagyobb mértékben hajlott szaruképződmény, amely különösen fejlett a ragadozóknál. A karomból származtatható a karomlemezből álló köröm (unguis).

Több emlősnek szarupikkelyei vannak, amelyek homológok a hüllők és madarak hasonló képződményeivel. A rágcsálóknál (hód, pézsmapocok, egérfajok és patkányfajok) a farkot borítják. A tülkös szarv a tülkösszarvúak (Bovidae) homlokcsontján ülő páros képződmény. Mindkét nemnél előfordul, de a hímeknél erőteljesebb. A szarv a csontos állományú szarvcsapból (processus cornu) és az ezt kívülről borító szarutokból áll, amely a fejbőr elszarusodásából keletkezett. A szarv jellegzetes tulajdonsága, hogy azt élete folyamán az állat nem veti le, nem váltja és nem ágazik el.

A szarvasfélék homlokcsontján lévő agancstőn – rózsatőn – az agancs kötőszöveti eredetű vázképződmény, és csak másodlagos bőrcsont módjára keletkezik. A fejlődő agancsot kezdetben rövid szőrű bőr, a háncs (barka) borítja, amelyet a szarvasfélék az agancs teljes kifejlődése után cafatokban ledörzsölnek. Az agancsot az állat minden évben leveti, és ivarzás idejére újraképezi. A tarándszarvas kivételével csak a hímekre jellemző.

A köztakaró egyéb specifikus szervei közé tartoznak a talppárnák és ujjpárnák, a párosujjú patások (kecske- és juhfélék) nyaki tájékán lévő csengettyűk és a sertés orrkorongja.

Az emlősök tagolt, belső csontos vázrendszerét (systema sceleti) egymással – részben elmozdíthatóan, részben mozdíthatatlanul – összefüggő csontok alkotják. Kivételt képeznek a ragadozók, rágcsálók, rovarevők, denevérek péniszcsontjai. A csontváz feladata a szilárd váz alkotása, amely egyúttal a testrészek alakját és méreteit is megszabja, a testüregek képzése (koponya-, mell- és medenceüreg), a belső szervek védelme, az izomtapadási felületek kialakítása, valamint a vörösvérsejtek képzése a vöröscsontvelőben.

A csontvázrendszer felosztása a következő: fejváz, törzsváz (gerincoszlop és mellkas), valamint a végtagváz (függesztőövek és szabad végtagok) (17.92. ábra).

17.92. ábra - Macska csontváza. aá: alsó állkapocs, áb: álbordák, ág: ágyékcsigolyák, ak: arckoponya, co: combcsont, cs: csípőcsont, fa: farokcsigolyák, fk: felkarcsont, gk: agykoponya, há: hátcsigolyák, kc: keresztcsont, kk: kézközépcsont, kp: szárkapocscsont, kt: kéztőcsont, ku: kulcscsont, la: lapockacsont, lb: lengőbordák, lk: lábközépcsont, lt: lábtőcsont, ny: nyakcsigolyák, or: orsócsont, sa: sarokcsont, sg: singcsont, si: sípcsont, sm: szeméremcsont, sz: szegycsont, uj: ujjak, ül: ülőcsont, vb: valódi bordák

kepek/17.92.abra.png


A fej csontos váza a koponya (cranium), amely a gerincoszlop elülső részéhez kapcsolódik, s az agyvelőn kívül a legfontosabb érzékszerveket is magában foglalja. Jelentősége az emlősök rendszertanában igen nagy, mivel a fajok és az alfajok elkülönítésére kiválóan alkalmas, ezek leírásakor szinte nélkülözhetetlen. A koponya csontjait két csoportra osztják: az agykoponyát alkotó csontokra, melyek a koponyaüreget, és az arckoponya csontjaira, amelyek az orrüreget és a szájüreget alkotják. Az emlősök arc- és agykoponyájának egymáshoz viszonyított méretaránya meglehetősen változatos. Általában az arckoponya dominál az agykoponya felett, de fiatal korban és a háziasított fajoknál az agykoponya a fejlettebb.

Az agykoponyát (cranium cerebrale) 4 páratlan és 3 páros csont alkotja. A páratlan csontok közül a nyakszirtcsont (os occipitale) az agykoponya hátsó és alsó falát képezi. Ízületi bütykei (condyli occipitales) útján az 1. nyakcsigolyához csatlakozik. Az általa alkotott öreglyukon (foramen magnum occipitale) keresztül a koponyaüreg a gerinccsatornával közlekedik. Páratlan csont az ékcsont is (os sphenoidale), amely a koponya alapján a nyakszirtcsont előtt fekszik. A falcsontok kivételével valamennyi agykoponyacsonttal összeköttetésben áll. A harmadik páratlan csont az ékcsont előtt fekvő rostacsont (os ethmoidale), amely elnevezését függőleges lemezének finoman átlyuggatott volta miatt kapta. Az orrüreget választja el a koponyaüregtől. Végül a 4. páratlan csont a falközötti csont (os interparietale), amely a koponyatetőn, a nyakszirtcsont és a falcsontok között található. Az agykoponya páros csontjai sorából a falcsontok (ossa parietalia) az agykoponya tetejét, a homlokcsontok (ossa frontalia) az agykoponya elülső részét, továbbá az orr- és szemüreget határolják, majd a halántékárkot képezik. A homlokcsonton találhatók a szarvasmarhafélék szarvnyúlványai és a szarvasfélék rózsatövei, amelyeken a szarv, illetőleg az agancs fejlődik. A halántékcsontok (ossa temporalia) alkotják a koponyaüreg oldalsó falának legnagyobb részét. Két önálló részre bonthatók, éspedig a halántékcsont pikkelyére (squama temporalis) és a sziklacsontra (os petrosum). A halántékpikkely külső felszínéről indul ki a járomív hátsó részét képező járomnyúlvány (processus zygomaticus), amelynek kezdeti részén találni az ízületi porccal bevont árkot (fossa mandibularis) az állkapocs bütykeinek felvételére. A sziklacsont a hallás és egyensúlyozás szervének csontos falát adja. E kényes szervek hatásos védelmét biztosítja az, hogy itt a legvastagabb a koponya csontja. Kívülről feltűnő rajta az oválisan vagy gömbszerűen felfújt dobhólyag (bulla tympani), amelyben a dobüreg (cavum tympani) s ebben a hallócsontocskák (kalapács, üllő, kengyel) találhatók.

Az arckoponyát 9 páros (állcsont, állközötti csont, orrcsont, járomcsont, könnycsont, szájpadláscsont, röpcsont, állkapocscsont, orrkagyló), valamint 2 páratlan csont (nyelv- és ekecsont) alkotja. Az arckoponya legnagyobb csontja az állcsont (os maxilla), amely valamennyi arccsonttal összefügg. Fogmedreket és levegővel telt üregeket találunk benne. Az állközötti csontok (ossa incisiva) az állcsontok előtt és között foglalnak helyet, s ezekkel rendszerint igen korán összenőnek. A felső metszőfogak helyezkednek el benne.

Az orrcsontok (ossa nasalia) az orrüreg hátoldalát képezik. Sertéseken az állközötti csontok és az orrcsontok előtt, inakba ágyazottan az ún. ormánycsont (os rostri) található, amely a túrást végző lapos korongban végződő orrtájék szilárdítására szolgál. Hasonló rendeltetésű a vakond ormányát szilárdító előorrcsont (os praenasale), amelyet a cickányokon porc helyettesít. A járomcsontok (ossa zygomatica) a járomív és a szemüreg alkotásában vesznek részt, egyúttal összekötik az agykoponyát az állcsonttal. Fejlettségük igen különböző lehet, bizonyos csoportokban (pl. a cickányok) hiányoznak. A könnycsontok (ossa lacrimalia) a szemgödör és az arc alkotásához járulnak hozzá. A szájpadláscsontok (ossa palatina) részben a kemény szájpadlást alkotják, részben a hortyogók nyílását szegélyezik. Ezt az utóbbi feladatot végzik a röpcsontok (ossa pterygoidea) is. Az ekecsont (os vomer) az orrüreg fenekén helyezkedik el, erre támaszkodik a két orrüreget elválasztó porcos orrsövény. Az orrkagylók (conchae nasales) papírvékonyságú, különböző formán bepödrődött csontlemezek, amelyek az orr- és állcsont belső felületéhez csatlakoznak. Az állkapocs (mandibula) az arckoponya legerőteljesebb csontja, a bütyöknyúlvány révén ízesül az agykoponyával. E nyúlványok nagysága, alakja a rágási mód eltérő volta miatt – igen különböző lehet. A nyelvcsont (os hyoideus) a sziklacsonthoz mozgékonyan kapcsolódik, a nyelv, gége és a garat rögzítését végzi.

A törzs váza egyrészt a gerincvelőt körülvevő csigolyák alkotta gerincoszlopból, másrészt a mellüreg falát képező mellkas csontjaiból áll.

A gerincoszlop (columna vertebralis) a test szilárd és hajlékony tengelye. Csigolyák (vertebrae) (17.93. ábra) alkotják, amelyeknek részei a következők: a csigolya teste (corpus vertebrae), amely leginkább hengeres, és két végét ízületi porc vonja be. Az elülső ízületi felszín domború, ezt fejnek (caput craniale), a hátulsó pedig homorú, ezt ároknak (fossa caudalis) nevezik. A csigolyaívek (arcus vertebrae) a testből gyökerekkel erednek s együttesen a gerinclyukat (foramen vertebrae) képezik. E lyukak összessége pedig a gerinccsatornát (canalis vertebralis) alkotja, amelyben a gerincvelő helyezkedik el. Az ívek gyökerén elöl és hátul 1–1 bemetszést találunk, amelyek a szomszédos csigolya bemetszésével együtt a gerincvelőidegek kilépésre szolgáló csigolya közötti lyukat (foramen intervertebrale) alkotják. Az íveken 7 nyúlvány található, amelyek közül 4 a szomszédos csigolyákkal való ízesülést segítő ízületi nyúlvány (processus articulares). A 2 oldalsón (processus trans-versus) és az 1 tövisnyúlványon (processus spinosus) pedig az izmok tapadása történik. Az egymással mozgékonyan összefüggő csigolyákat valódi csigolyáknak (vertebrae verae), az egymással mozdulatlanul összekötötteket pedig álcsigolyáknak (vertebrae spuriae) szokásnevezni.

17.93. ábra - Egy általánosított emlőscsigolya felépítése. cf: a csigolya feje, ei: elülső ízületi nyúlványok, hi: hátulsó ízületi nyúlványok, ht: hasi taréj, ív: csigolyaív, kh: kétoldali harántnyúlványok, ly: gerinclyuk, te: csigolyatest elülső ízületi vápája, tö: tövisnyúlvány

kepek/17.93.abra.png


A mellkast (thorax) a hátcsigolyákkal együtt a bordák és szegycsont alkotják (17.94. ábra). A bordák (costae) általában felső lapos, csontos részből (os costale) és alsó porcos részből (cartilago costalis) állnak. A bordán megkülönböztethető az ízületi fejecske (capitulum costae), amely a hátcsigolya testével, valamint a bordagumó (tuberculum costae), amely a hátcsigolya harántnyúlványával ízesül. A kettő között helyezkedik el a bordanyak (collum costae). Az álbordák egymáshoz fekvő porcai adják az ún. bordaívet (arcus costarum). A szegycsont (sternum) a bordák alsó végéből fejlődik, s azzal szoros kapcsolatban áll. Elülső darabját markolatnak (manubrium sterni) hívják. Ez rendszerint nagyobb a szegycsont testét (corpus sterni) alkotó csontoknál. Fejlett mellcsont taréj (crista sterni) a denevérek körében található. A szegycsont utolsó darabjához, a kardnyúlványhoz (processus xiphoideus) borda nem kapcsolódik, s hátrafelé a hasbafalba nyúló lapátosporccal végződik.

17.94. ábra - Mellkas csontjainak vázlatos képe (elölnézet). bg: bordagumó, bp: bordaporc, bt: borda test, fe: bordafejecske, ha: harántnyúlvány, ií: idegívszár, ly: gerinclyuk, ny: bordanyak, sz: szegycsont, te: csigolyatest, tö: tövisnyúlvány

kepek/17.94.abra.png


Az elülső végtagok kapcsolóöve a vállöv (cingulum scapulae). Eredetileg három különálló csontból állott: a kulcscsontból, a hollócsőrcsontból és a lapockacsontból. Hazai emlőseink hollócsőrcsontja erősen redukált, és csupán a csökevénye található meg, mint a lapocka hollócsőrnyúlványa. A lapocka (scapula) általában háromszög alakú laposcsont. Külső felszínén találni a hosszant elnyúló tövisnyúlványt (spina scapulae), melynek alsó, előreugró hegye a vállcsúcs (acromion). A kulcscsont (clavicula) egyrészt a vállcsúcshoz, másrészt a szegycsont markolatához kapcsolódik. Némelyik emlős vázrendszeréből – amely végtagjait egy síkban történő, ún. ingamozgásra használja (pl. patások) – hiányzik a kulcscsont. Más emlősök vázrendszerében pedig csökevényes alakban található (pl. a ragadozók esetében erősen redukálódott, izmok közé ágyazott vékony, apró csontocska). Egyesekben viszont (pl. az ásó, kúszó vagy repülő életmódot folytató fajok) a kulcscsont jól fejlett.

Az elülső végtag csontjai különböző szögben kapcsolódnak egymáshoz. A felkarcsont (humerus) teste hengeres. Az alkart az orsó- (radius) és a könyök- vagy singcsont (ulna) alkotják. E csontok lehetnek megközelítően egyforma erősségűek, de az orsócsont rendszerint erősebben fejlett. Gyakran a könyökcsont alsó vége elsatnyul, míg a felső vége teljesen kifejlődve a könyöknyúlványt alkotja. Az elülső lábtő- vagy kéztőcsontok (ossa carpi) apró csontocskái két harántsorban helyezkednek el, számuk változó. A felső sorban általában három, az alsóban négy csont található. Az elülső lábközép- vagy kézközépcsontok (ossa metacarpi) eredeti, ősi ötös tagolódása a láb működésének megfelelően módosulhat. Így pl. a lónál a közbülső, harmadik lábközépcsont fejlődik ki erőteljesen, mivel ez viseli a test tömegét. A kérődzők esetében az elülső lábközép a 3. és 4. lábközépcsont egybeolvadásából jött létre, csökevényes lábközépcsontként csupán az 5. maradt meg. A sertéseken négy csont alkotja az elülső lábközepet, amelyek közül a közbülsők, a 3. és 4. a legnagyobbak, a 2. és az 5. kisebbek és hátrább fekvők. A ragadozók végtagvázában mind az öt sugár kifejlődött. Az ujjak vagy ujjpercek (phalanges digitorum) csontjai a lábközépcsontoknak megfelelően fejlődtek ki vagy redukálódtak. A hüvelykujjat két ujjperc, a többit három ujjperc alkotta. Az ujjpercek alakja, nagysága a végtag használatának megfelelően igen eltérő lehet. Így pl. a denevérek ujjpercei rendkívüli, a bőrszárny kifeszítésére alkalmas mértékben megnyúltak. Az ásó életmódot folytató emlősök ujjpercei pedig rendszerint igen zömökek, és az utolsó ujjperc, a karomíz, hatalmas ásókarmokkal felfegyverzett.

A hátulsó végtag függesztőkészüléke a medenceöv (cingulum pelvis), amely a két medencecsontból (os coxae) áll. A medencecsontokat 3–3 lapos csont alkotja, amelyek a combcsont feje számára szolgáló ízületi vápában találkoznak. Ezek a csípőcsont (os ilium), ülőcsont (os ischii) és a szeméremcsont (os pubis). A két medencecsont a középsíkban a szemérem- és ülőcsontok révén álízületben (symphysis pelvis) találkoznak egymással. Ennek az álízületnek a hossza és kiterjedése a különböző állatfajokban eltérő, sőt nyitott is lehet, mint pl. a rovarevőké.

A hátulsó végtag csontjai az elülsőhöz hasonlóan bizonyos szögeket alkotva csatlakoznak egymáshoz. Legfelső a combcsont (femur). Ez az egész csontrendszer legerőteljesebb csontja. A lábszár csontjai közül a sípcsont (tibia) fejlettebb, mint a szárkapocscsont (fibula). Ez az utóbbi legtöbbször hozzánő a sípcsonthoz és csökevényes. A sípcsontnak különösen erőteljes a felső végdarabja, amelyen két lapos ízületi bütyköt (condyli tibiae) találni. A lábszár alatt következnek a lábtőcsontok (ossa tarsi). Ezek felső sorában csak két csont, a csigacsont (talus) és a sarokcsont (calcaneus) található. A sarokcsont hátra és felfelé irányuló nyúlványa a sarokgumó, amelyre az Achilles-ín tapad. Az alsó sorban négy csont van, éppen úgy, mint a kéztőben. E két csontsor között helyezkedik el a belső oldalon a középponti lábtőcsont. A lábközépcsontok (ossa metatarsi) és ujjpercek tagozódási viszonyai olyanok, mint az elülső végtagon.

Attól függően, hogy az elülső és hátulsó végtag lábvégei hogyan érintkeznek a talajjal, többféle féle járásmódot, illetve lábtípust lehet megkülönböztetni (17.95. ábra). Ha a lábtő, lábközép és ujjpercek érintik a talajt, tehát teljes talpával nehezedik a talajra az állat, akkor talponjárónak (plantigrad), ha csupán az ujjakra támaszkodik, akkor ujjonjárónak (digitigrad) nevezik. Amennyiben az utolsó ujjperc hegyére, helyesebben az ezt körülvevő szarutokra – a patára – támaszkodik, úgy patán – vagy ujjhegyenjárónak (unguligrad) mondják.

17.95. ábra - Láb- és járástípusok a hátulsó láb alapján. ft: félig talponjáró, ta: talponjáró, uj: ujjonjáró, co: combcsont, ka: szárkapocscsont, lk: lábközépcsont, lt: lábtőcsont, me: medenceöv, sí: sípcsont, tk: térdkalács, uj: ujjak

kepek/17.95.abra.png


A fenti vázelemek kapcsolódási formái (arthrosisok) lehetnek mozdulatlan (folytonos), mérsékelten mozgékony és mozgékony (megszakított) összeköttetések.

A mozdulatlan összeköttetésekben (synarthrosis) a vázelemeket kötőszövet vagy porc kapcsolja össze. A mérsékelten mozgékony összeköttetés (amphiarthrosis) a vázelemek mérsékelt mozgatását biztosítja kötőszöveti elemek (szalagok) vagy porcok segítségével. Megszakított csontösszeköttetés vagy ízület (diarthrosis) esetén két vagy több porccal bevont csontfelület izmokkal és szalagokkal kapcsolódik úgy, hogy az érintkező felületeket résszerű ízületi üreg (cavum articulare) választja el egymástól.

Az egyes emlősfajok vagy alfajok meghatározása a koponya alak- és méretbeli vizsgálatán kívül a fogazat (dentatura) jellemzése alapján történik.

A fogak száma ugyanazon fajon belül rendszerint állandó. Az emlősök jellegzetes sajátsága a fogváltás, amely az állat életében csak egyszer következik be, amikor a tejfogazatot (dentes lactei) felváltja a maradó vagy állandó fogazat (dentes permanentes). A fogak váltása az emlősöknél élesen eltér a legtöbb gerincesekétől, ahol a kihulló és pusztuló fogak az állat életében folytonosan újraképződnek.

A fogak a szervezet legkeményebb részei. A csontoktól fejlődéstanilag és szerkezetileg eltérnek. Külsőleg három rész különíthető el rajtuk. A fogmedrekbe (alveolus) ékelődik a foggyökér (radix dentis). Ha gyökércsatornája nyitott, tág, akkor a fog az állat életében folytonosan növekszik (pl. a rágcsálók metszőfogai vagy az agyarrá alakult metsző- vagy szemfogak). A zárt gyökércsatornájú fogak bizonyos nagyságot elérve nem nőnek tovább. A gyökér és a korona között egyes fogakon (metszőfogak) az íny által borított fognyak (collum dentis) található. A fogkorona (corona dentis) a fogmeder fölé emelkedik. Felszíne az egyes emlőscsoportokra jellemző alakú és mértékű, a kor előrehaladtával változik. A fog koronáját az állati test legkeményebb szövete, porcelánszerű zománcréteg borítja. A zománcréteg alatt a fog másik kemény részét alkotó, ún. dentinállomány található. A foggyökér felszínét, több fogon a koronát is, valamint a jellegzetes alakú, mintázatú zománcredők mélyedéseit, a csontszerű cementállomány tölti ki. A kifejlett fog belsejében kötőszövettel átszőtt erekben és idegekben gazdag üreg (pulpa dentis) található (17.96. ábra).

17.96. ábra - A fog felépítése (hosszmetszet). ce: cement, cs: gyökércsatorna, de: dentin, ér: ér, fi: fogíny, fm: fogmeder csontszövete, gh: gyökérhártya, gn: gyökércsatoma nyílása, gy: gyökér, há: hámszövet, ko: fogkorona, kö: kötőszövet, pm: periodontális membrán, pu: pulpa, zo: zománc

kepek/17.96.abra.png


A fogazat minősége, alakja, szerkezete szoros összefüggésben van az állatok táplálkozásmódjával, rendszertani helyével. Legszembetűnőbb a korona rágófelületének különbözősége.

Az éles szélű csúcsokkal ellátott tépő (secodont) fogak a húsevőkre jellemzőek. A rovarevő emlősök fogai tűszerűen hegyesek. A vegyestáplálkozásúaké gumósak (bunodont). A növényevőké oszlopszerű, lapos felszínű, félhold alakú zománcredőkkel borított (lophodont). A zománcredős fogakon a legkeményebb rész a zománcállomány, amely legjobban ellenáll a kopásnak.

A fogak együttesen a fogsort (dentura) alkotják. A fogakat alakjuk, funkciójuk és elhelyezkedésük szerint csoportosítják (17.97. ábra).

17.97. ábra - Ragadozó – farkas (Canis lupus) – fogazata(oldalnézet). ez: előzápfogak, uz: utózápfogak, me: metszőfogak, sz: szemfogak, té: tépőfog

kepek/17.97.abra.png


A metszőfogak (dentes incisivi) általában a táplálék megfogására, leharapására szolgálnak. Lehetnek igen erőteljesen fejlettek, pl. a rágcsálókon, amelyek fogai nyitott gyökerűek, véső idomúak. Lehetnek a többi foghoz viszonyítottan kicsinyek (pl. a ragadozókon), de hiányozhatnak is (pl. a kérődzők felső metszőfogai). A szemfogak (dentes canini) a metszőfogak után következnek. Különösen fejlettek a ragadozóknál és a denevéreknél. A rágcsálók fogazatában ezek hiányoznak. A sertésfélék agyarakká alakult szemfogai, miután nyitott gyökércsatornájúak, az állat életében folyamatosan nőnek. A szemfogak mögött helyezkednek el az előzápfogak (dentes praemolares). Ezeket tejfogak előzik meg, tehát váltódnak. A mögöttük lévők, amelyek rögtön maradó fogként jelentkeznek, nem váltódnak, az utózápfogak (dentes molares). Az előzápfogak száma rendenként és azokon belül fajok szerint is eltérő lehet. A ragadozók felső fogsorának utolsó előzápfogát és az alsó fogsorban vele szemben levő első utózápfogát tépőfognak (dens sectorius) is szokás nevezni.

A zápfog a korona és a gyökér egymáshoz való aránya alapján lehet alacsony koronájú, hosszú gyökerű (brachiodont) (pl. a ragadozók, sertésfélék) vagy magas, oszlopszerű, rövid gyökerű (hypselodont) (pl. kérődzők, lófélék). Az utóbbi alak az erősen zománcredős fogakra jellemző, amelyek a használat következtében erőteljesen kopnak. Az ilyen zápfogakon a rövid gyökérhez képest igen nagy korona nem bújik ki rögtön teljes hosszában, hanem csak a kopás mérvének megfelelően, fokozatosan. A teljes fogazatban mind a négy típus (metsző-, szem-, előzáp- és utózápfog) megtalálható (pl. rovarevők, denevérek, ragadozók). Ezzel szemben több emlőscsoport (pl. rágcsálók, nyúlalkatúak, kérődzők) esetében hiányos fogazatról beszélnek. A fogak nem mindig állnak szorosan egymás mellett, hanem több fajban közöttük hézag (diastema) található (17.98. ábra).

17.98. ábra - Négy emlősfaj koponyája és fogazata (oldalnézet). Teljes fogazat: Ku: kutya, Va: vakond. Hiányos fogazat: Hó: hód, Sz: szarvas, di: diastema, me: metszőfogak, se: szemfogak, zf: zápfog

kepek/17.98.abra.png


A fogsorokat ún. fogképletek alakjában szokás kifejezni. A fogképletekben használatos vízszintes vonal felett mindig a felső, alatta pedig az alsó fogsor fogait kell érteni. A törtvonalra állított merőleges pedig a test középső síkját jelzi, amely tehát két egyenlő félre (jobb és bal) osztja a fogsorokat. Használhatunk teljes fogsorképleteket, amelyekben a jobb és a bal félt egyaránt feltüntetjük, de a fogképletnek legtöbbször csak a jobb oldali felét írjuk le, hiszen a két fél szimmetrikus, lásd az alábbi példákat:

farkas 31423143=42, szarvasfélék 01(0)333133=32.

Az állatok életkorát a fogak megjelenése, kihullása, növése, esetleg kopása alapján állapítják meg. Megközelítően pontos életkort azonban csak a fogváltás alapján lehet becsülni, hiszen állatfajokon belül általában azonos időpontban tűnnek el a tejfogak, és jelennek meg az egyes fogak. Ebből a szempontból legjobban háziállatainkat ismerjük. A szarvasmarha fogváltása 4–5, a kutyáé féléves korban fejeződik be.

A test valamennyi izomszövetét az izomrendszer (systema musculorum) foglalja magában. A mozgás aktív szerveit az izmok (musculi) alkotják. A zsigeri izmok (musculi viscerales) és az erek falában lévő egyes izmok (musculi vasorum) simaizomszövetből állnak. Egyes zsigerek izmai (a nyelv és a garatizmok, a nyelőcső felső részének izomzata, a végbél és a hüvely záróizmai), valamint a bőrizmok és a vázizmok a harántcsíkolt izmok. Néhány emlőscsoport (pl. sünfélék) bőrizmai különösen fejlettek.

A vázizomzat (musculi sceleti) a test izomállományának fő tömegét alkotja. Az izomköteg finom, laza-rostos kötőszövettel (endomysium) hüvelyszerűen körülvett számos izomrostból (myofibra) áll. Több izomköteget a kötőszövet (perimysium in-ternum) elsődleges, másodlagos vagy harmadlagos izomnyalábokká egyesít. A kötőszövetben erek és idegek ágaznak el. Több nyalábot egységes izommá fog össze a külső kötőszöveti hüvely (epimysium).

Az izmokat – mint önálló mozgásszervi egységeket – és az izomcsoportokat az izompólya (fascia musculi) burkolja. A vázizomzat a test izomállományának fő tömegét alkotja.

Az izomrostok inakban (tendo) folytatódnak. Ezek segítségével tevődik át a csontokra, mint a mozgás passzív szerveire az izomrost összehúzódásakor keletkező erő. Az ín fehér, selyemfényű, tömör, lapos vagy hengerded, kevéssé rugalmas, kollagén-rostos kötőszöveti köteg. Egyik végén lemezszerűen követi az izom alakját és izomlemezbe megy át, a másik vége felrostozódva behatol a csontba.

A legtöbb izom orsó alakú. A fejjel (caput) ered, középső része az izomhas (venter), amely a farokban (cauda) folytatódik. A mozgás mindig több izom vagy izomcsoport együttműködésének eredménye: támogatják egymás működését a szinergeta, ellentétes hatásúak az antagonista izmok. Az izmok a csontokat tapadásuk szerint egy- vagy kétkarú emelőként mozgatják. Az izomerő (izommunka) mértéke a teher (tömeg) és az akadálytalan emelés magasságának szorzata, amely arányban áll az izom harántmetszetével.

Az emlősök vázizomzatát fej, a törzs és a végtagok izmaira különítjük el (17.99. ábra). A fej izmai az arcizmok és a rágóizmok. A törzs izmaihoz tartoznak a gerincoszlop nyújtó és hajlítóizmai, a farok, a mellkas és a has izmai. Az elülső végtag izmai a kapcsolóövnek a törzzsel közös izmai, valamint a vállízület, kéztőízület és három ujjízület izmai. A hátulsó végtag izmai a kapcsolóöv és a csípőízület izmai, valamint a térdízület, a láb-tőízület és a három ujjízület izmai. Az izmok segítőszervei a fenn tárgyalt izompólyák mellett a nyálkatömlők, amelyek az izmok alatt helyezkednek el, a bennük lévő nyúlós folyadék segítségével a csontos váz kiemelkedésein és szögletein alápárnázzák a mozduló izmokat. Az ínhüvely a fentihez hasonló folyadékkal kitöltött cső, amely az inat veszi körül.

17.99. ábra - A mezei nyúl vázizomzata. Ac: Achilles-ín, cf: a széles combpólya feszítője, fh: félighártyás izom, fű: nagy fűrészizom, ha: nagy ferde hasizom, hh: hosszú hátizom, hk: hosszú kampóizom, ht: hosszú tövisizom, kc: kétfejű combizom, kf: kétfejű karizom, kk: külső kampóizom, kl: külső lábikraizom, nf: nagy farizom, nh: nagy hátizom, nr: nagy rágóizom, ns: nagy szegyizom, rk: rövid kétfejű combizom, se: szegyfejizom, th: a trapézizom háti része, tn: a trapézizom nyaki része, va: vállcsúcsalapi izom

kepek/17.99.abra.png


Az emésztőkészülék (apparatus digestorius) alakulása, terjedelme szoros kapcsolatban van a táplálkozás módjával és a táplálék minőségével. Így a húsevőké egyszerűbb és rövidebb, a bélcső hossza mintegy a testhossz ötszöröse. A növényevők bélcsatornája a táplálék cellulóztartalma és ennek nehezebben emészthetősége következtében bonyolultabb és terjedelmesebb. A bélcsatornán fejlődéstanilag és anatómiailag három szakaszt lehet megkülönböztetni: elő-, közép- és utóbelet. Az első kettő között a gyomor utáni epésbél kezdete (az epevezető benyílása) az utolsó kettő között pedig a vakbél jelenti a határvonalat. Az előbél részei a szájüreg, a garatüreg, a nyelőcső és a gyomor.

A szájüreg (cavum oris) a szájnyílással kezdődik és az ínyvitorlákkal fejeződik be. Bejáratát az alsó és felső ajak (labium mandibulare et labium maxillare) határolják, amelyek a szájzugban (angulus oris) találkoznak össze. Az ajkak határolta szájrés (rima oris) a húsevőkön nagy és tág a növényevőkéhez viszonyítva. A ló- és juhféléken az ajkak általában hosszúak, szabadon mozgathatók, éppen ezért a táplálék felvétele (legelés) velük történik. Ezzel szemben a szarvasmarha- és a sertésfélék a nyelvükkel, a ragadozók pedig a fogaikkal végzik ugyanezt a műveletet. A szarvasmarhafélék felső ajka az orr környékével együtt a lapos, széles, szőrmentes, és állandóan nedves fényszájjá vagy szutyakká alakult, míg a sertésféléken a csontos vázzal bíró ormányt találjuk. Egyes rágcsálófajok (pl. hörcsög) szájtornáca a szájzug tájékán betüremlik és az ún. belső pofazacskót képezi, amely a táplálék ideiglenes raktározására szolgál. Ezt a pofazacskót szőr nélküli hámréteg borítja, amely a szájüreg felé nyálkahártyába megy át. A szájüreg fenekén elhelyezkedő mozgékony izmos nyelv (lingua) a nyelésben, rágásban, ízlelésben és a falat képzésében játszik fontos szerepet. A nyálkamirigyek a szájüreget bélelő nyálkahártyában találhatók, váladékuk a szájüreg falát sikamlóssá teszi. A nagyobb nyálmirigyek (glandulae salivares) csak kivezető csöveik útján függnek össze a szájüreggel. A naponta termelt nyál mennyisége a lónál 40, a marhánál 60 liter, de száraz táplálék esetén bővebb is lehet a nyálelválasztás.

A szájüreg mögött fekvő garatba (pharynx) torkollik az orr ürege a hortyogókon keresztül. Ide nyílik a középfül Eustach-fülkürtje, de ide torkollik a gége bejárata, s mögötte a nyelőcső nyílása is. A garat izmos falának összehúzódásakor, nyeléskor a falat továbbjut a nyelőcsőbe. A szájüreg és garatüreg között, a garatszoros oldalsó falán lévő garatívek alatt egy nagy nyirokcsomóhalmaz, a mandula helyezkedik el.

Az emésztőcső folytatása a garatüreg után a nyelőcső (oesophagus), amely valóban csőszerű. Nyugalmi helyzetben zárt, nyeléskor tágul. Az emlősök nyelőcsöve kevéssé tágulékony. A nyelőcsőben nincs emésztés, az csupán a táplálék továbbítására szolgál. A nyelőcső a nyakon és mellüregen, továbbá a mell- és hasüreget elválasztó rekeszizmon keresztül a gyomorba az emésztőcső-rendszer legtágabb részébe torkollik.

A gyomor (ventriculus) tulajdonképpen zsákszerű kiöblösödés, s kialakulása összefügg a felvett táplálék minőségével és mennyiségével. A nagyobb mennyiségű táplálék összegyűjtésére, raktározására, feltárására (fermentáció) és az emésztésre szolgál. A gyomron több rész különíthető el. A nyelőcső bevezető nyílása a gyomorszáj vagy gyomorkapu (cardia). A gyomorból az epésbélbe vezető nyílás a gyomorvég (pylorus). A gyomorfal mucosahámjának minősége és mirigyekkel való ellátottsága szerint megkülönböztetünk egyszerű és összetett gyomrot. Tagozódás szerint a gyomor lehet együregű és többüregű. Együregű és egyszerű gyomra van a ragadozóknak és a rovarevőknek. Együregű és összetett gyomra van a sertésnek, a lóféléknek. A többüregű gyomor mindig összetett típusú. Kétüregű gyomruk van a mezei pockoknak, hörcsögöknek.

A kérődzők összetett gyomra négy üregből áll (17.100. ábra). Előgyomor jellegű a nyelőcső három kiöblösödése: a bendő (rumen), a recésgyomor (reticulum) és a leveles vagy más néven százrétű gyomor (omasus). Mirigy nélküliek, tulajdonképpen a cellulózdús növényi táplálék tárolására, felaprózására, szétdörzsölésére szolgálnak. Csupán a negyedik rész, az oltó- (abomasus) a valódi, az emésztőgyomor. E gyomorszakaszok közül a legnagyobb a bendő. Szopós korban, amikor kizárólag tejjel táplálkozik az állat, az oltógyomor a legnagyobb. A négyüregű gyomor működése szakaszos. A durván megrágott és lenyelt táplálék először a bendőbe kerül. A bendőtartalom tömegének mintegy 10–15%-a szimbionta mikroorganizmus (baktériumok, csillós egysejtűek), amelyek a bendőbe jutott tápanyagok egy részét életműködésük során felhasználják (miközben maguk a mikroorganizmusok is hasznosulnak), átalakítják és a kérődzők számára új, értékesebb tápanyagot készítenek. Itt kezdődik meg a cellulóz feltárása és erjedése is. A bendőből a táplálék kisebb részletekben a recésgyomorba kerül, ahol az állandó mozgás következtében alaposan összekeveredik, aprítódik, pépesedik. Innen a belépő és kilépő mozgás, a hasprés és a nyelőcső antiperisztaltikája következtében kisebb falatok formájában visszajut a szájüregbe, ahol a kérődző emlős újra rágja és újra nyálazza. Ezután a pépszerűvé vált anyagot ismét lenyeli, amely a nyelőcső vályúján át már a százrétűbe kerül. E gyomorszakasz felső felületét borító kisebb-nagyobb „levelek” összepréselik a táplálékot és az oltógyomorba juttatják. A folyékony és pépszerű anyagok zöme a nyelőcsőből közvetlenül a százrétűbe, innen pedig az oltóba kerül. Amint azt a röntgentechnikával végzett vizsgálatok igazolták, a másodszor lenyelt táplálékból még mindig jut a bendőbe és a recésbe is.

17.100. ábra - A kérődzők összetett gyomra. be: bendő, eb: epésbél, le: levelesgyomor, mi: mirigyesgyomor, ny: nyelőcső, nv: nyelőcsővályú, re: recésgyomor

kepek/17.100.abra.png


A középbél vagy vékonybél (intestinum tenuae) az emésztés és felszívódás fő helye. Három részre tagolódik: az epésbélre vagy patkóbélre (duodenum), éhbélre (jejunum) és a csípőbélre (ileum). Az epésbélben van a máj (hepar) és a hasnyálmirigy (pancreas) vezetékének a beömlési helye. A máj a szervezet legnagyobb mirigye, a rekeszizom homorulatában fekszik. Hátulsó, zsigeri felületének jobb, hosszanti barázdájában az epehólyag (vesica fellea) foglal helyet (az őznek, lónak nincs epehólyagja).

Az utóbél vagy vastagbél (intestinum crassum) nagyobb változatosságot mutat, mint a középbél. A bélszakasznak ebben a részében egyrészt a nehezebben emészthető táplálékrészek (cellulóz) táródnak fel, másrészt a bélpépből a folyadék egy része felszívódik. Három részre osztható: vakbél (coecum), remesebél (colon) és végbél (rectum). A vakbél, ahol a cellulóztartalmú tápanyagok feltárása kezdődik, egyes állatokban (pl. nyúlban, lóban) igen erőteljesen fejlett, a kérődzőké kevésbé terjedelmes, a ragadozóké kicsi.

A szénhidrátok hidrolízise a legtöbb emlősfajnál a nyál diasztazikus enzimjének, a ptialinnak hatására már a szájüregben megkezdődik. A ptialin a keményítőt előbb dextrinné, majd malátacukorrá bontja le, végül a bélben szőlőcukor (glükóz) lesz belőle. Ugyanígy működik a hasnyálmirigy keményítőbontó enzimje is. A szőlőcukor könnyen felszívódik, majd a nyirok- és véráram útján egy része a májba kerül, ahol májglikogén formájában raktározódik, másik részéből az izomműködéshez szükséges izomglikogén képződik.

A cellulóztartalmú nyers rostokat a húsevők gyakorlatilag nem tudják megemészteni. Cellulózbontás a kérődzőkben az előgyomorban, a páratlanujjúaknál (lófélék), nyúlalkatúaknál és a disznóféléknél a vakbélben és a remesebélben a bélbaktériumok segítségével történik, miközben nagy mennyiségben erjedéses gázok is képződnek. A bélflóra biztosítja az emlősök vitaminszükségletének nagy részét is.

A zsírokat az epe emulgeálja, majd a hasnyál lipáz enzimje bontja zsírsavakra és glicerinre. A lipáz hatására képződő, még felszívódásra alkalmatlan szabad zsírsavak az epesavakkal alkalikus, ill. gyengén savas reakció mellett felszívódásra alkalmas, vízben oldható vegyületekké válnak. Az epe ezenkívül a hasnyálmirigy enzimjeit, elsősorban a lipázt is aktiválja. Epe jelenlétében az enzimek sokkal intenzívebben hatnak, mint nélküle, mert a vízben nem oldódó vegyületek az emulgeáló anyagok hatására válnak vízben oldhatókká.

A táplálékkal felvett fehérjéket a fehérjebontó enzimek különböző méretű polipeptidekre bontják. Ilyen a gyomornedvben lévő pepszin, mely azonban csak erősen savanyú kémhatás esetén fejti ki hatását (a gyomor által szekretált sósav állítja be a gyomornedv pH-ját). A fehérjéket a továbbiakban a hasnyálmirigyben termelődő tripszin bontja, amely viszont csak enyhén lúgos közegben működik. A középbél falában is vannak apró mirigyek, amelyek váladékában a szénhidrát-, fehérje-, nukleinsav- és zsírbontó enzimek szintén megtalálhatók.

Az emésztőnedvekkel előkészített, feltárt tápanyagok a felszívódás során a vér- és a nyirokáramba, majd az élő sejtek protoplazmájába kerülnek, ahol az oxigén jelenlétében végül szén-dioxid, víz és karbamid keletkezik belőlük.

Az emlősök légzőszervrendszere (systema respiratorium) a légutakból, a tüdőből és tágabb értelemben a mellüreg térfogatának változtatására képes légzőizmokból áll. A légutakat az orrüreg, a garatüreg, a gége, a légcső és a tüdőben elágazó hörgőrendszer alkotja. Az emlősök orrában (nasus) lévő orrüreg (cavum nasi) két orrnyílással kezdődik és két nyílással (choana) a garat felső részébe nyílik. Az orrüreget vérerekkel dúsan átszőtt, mirigyekben gazdag nyálkahártya béleli. Légzőjárati része csillós hengerhámmal fedett. Feladata a beszívott levegő tisztítása, hőmérsékletének és páratartalmának szabályozása. Az orrüreg és a szájüreg a garatüregbe nyílik, itt kereszteződik a levegő útja a gége felé, és a táplálék útja a nyelőcső felé. Ezenkívül mindkét oldalon – az Eustach-járaton keresztül – a garatüreg összeköttetésben van a középfüllel.

A gége (larynx) nyálkahártyája is csillós hengerhám. A garatüregtől a reflexszerűen működő gégefedő (epiglottis) választja el. Vázát az ízületekkel és szalagokkal egymáshoz kapcsolódó, gégeizmok által mozgatott pajzsporc, gyűrűporc és kannaporc alkotja. Üregében található a hangszalagok által közrefogott szűk hangrés. A gégeizmok szabályozzák a hang magasságát, megfeszítik vagy lazítják a hangszalagokat, így nyitják vagy zárják a hangrést. A légcső (trachea) szalagokkal összefűzött hyalinporc gyűrűkből épül föl. Belső felületét nyálkát termelő, mirigyekben gazdag csillós hengerhám borítja. A hörgők (bronchi) folyamatosan vékonyodó rugalmas csövek. A légcső elágazás utáni szakasza a két főhörgő (bronchus principalis), amelyek a tüdőbe lépnek és lebenyhörgőkre, szegmentumhörgőkre, majd lebenykehörgőkre ágazódnak szét, együttesen alkotva a hörgőfát.

A mellüregben helyezkedik el a hasüregtől a rekeszizom (diaphragma) által elkülönített, lebenyes és szivacsos állományú tüdő (pulmo), amelyet a mellhártya zsigeri lemeze borít. E lemezt a tüdőhöz rostos kötőszövet kapcsolja, amely sövényeket bocsát a tüdő állományába, így a tüdő lebenyekre, további szegmentumokra, végül lebenykékre tagozódik. Minden szegmentumnak önálló hörgő- és érrendszere van. A lebenykékben lévő hörgők elágazásai a terminális hörgőcskékben folytatódnak. A tüdő lélegzőfelületét (amely az emlősfajok testfelületének 100–200-szorosa) tulajdonképpen az innen továbbvezető légzőhörgőcskék, alveoláris járatok és a tüdővéghólyagok (alveolusok) alkotják.

A légzés mechanizmusának alapja a külvilágtól elzárt és a hasüregtől a rekeszizommal elválasztott mellüreg ritmikus térfogatváltozása, amelyre a rugalmas tüdő is térfogatváltoztatással válaszol. Belélegzéskor a megfeszült rekeszizom és a belégzőizmoknak a bordákra kifejtett hatása miatt a mellkas megemelkedik, kitágul, megnő a mellüreg térfogata. Ennek hatására a tüdő térfogata is növekszik, légjárataiban csökken a nyomás. A nagyobb külső nyomás a levegőt a tüdőbe hajtja. Kilégzéskor az elernyedt rekeszizmot a hasűri szervek benyomják a mellüregbe, a mellkas összehúzódik, a tüdő összenyomódik, és csökken a térfogata. Így a külső légnyomásnál nagyobb lesz a tüdőben lévő levegő nyomása, ezért az kiáramlik. A szervezet be- és kilégzéskor a tüdő térfogatát a szükségletnek megfelelően használja ki.

Az emlősök keringési szervrendszere (systema circulatoria) a vér- és nyirokkeringési rendszert foglalja magába. A vérkeringési rendszert (systema vasorum sanguinis) a vérerek és a szív építi föl. A vérerek (vasa) zárt csőrendszert alkotnak. Az artériák (arteriae) falát felépítő három réteg (tunica) vastag. A lumen tágassága és a falvastagság szerint megkülönböztethetők a nagyartériák, a középartériák, a kisartériák és a kapilláris előtti artériák (metarteriola). A hajszálerek vagy kapillárisok a legvékonyabb falú és legszűkebb átmérőjű artériák (arteriolák) és vénák (venulák) között létesítenek morfológiai és funkcionális összeköttetést. E hajszálerek falának közvetítésével történik a vér (intervasalis folyadéktér) és a szövetek (interstitialis folyadéktér) közötti anyagkicserélődés. A köztakaró hámja és a szaruhártya kivételével gazdagon behálózzák a szervezetet. A párhuzamosan futó arteriolákat és venulákat közvetlenül összekötő érszakasz (arteriovenosus anastomosis) után az arteriolák a simaizomfallal ellátott metarteriolákban folytatódnak. Ezekből a simaizom nélküli, valódi kapillárisok ágaznak le, majd rácsatlakoznak a visszatérő venulákra. Nyugalmi állapotban a valódi hajszálereknek csak töredéke van nyitott állapotban. A vénák (venae) fala vékonyabb, mint az artériáké, kevésbé rugalmasak, a szöveti nyomás miatt ellapulhatnak. A kapillárisokkal együtt kis nyomású rendszert alkotnak. Azokban a vénákban, amelyekben a véráramlás iránya ellentétes a nehézségi erő irányával, ott általában páros, félhold alakú (zsebes) billentyűk akadályozzák meg a vér visszafolyását. A vénák összes keresztmetszete nagyobb, mint az artériáké, s a szervezetet azoknál sűrűbben hálózzák be.

A négyüregű emlősszív (cor) fala három fő szöveti rétegre tagolódik: szívbelhártya (endocardium), izomréteg (myocardium) és a szívburok zsigeri lemeze (epicardium). Bal felén oxigénben gazdag, jobb felén szén-dioxidban gazdag vér áramlik át. Mindkét oldal pitvarra (atrium) és kamrára (ventriculus) tagozódik, amelyek között pitvarkamrai vagy vitorla alakú billentyűk – a bal oldalon kéthegyű billentyű (valvula bicuspidalis), jobb oldalon a háromhegyű billentyű (valvula tricuspidalis) – irányítják a vér áramlását. A bal kamrából a rugalmas falú aortán keresztül kerül a vér a test minden tája felé elágazó, különböző típusú artériák segítségével a hajszálerekhez. Itt veszik fel a szövetek a vörösvérsejtek által szállított oxigént és adják le a keletkezett szén-dioxidot. A kis vénákból a vér a középvénákon keresztül a két nagy üres véna (vena cava superior et vena cava inferior) beszájadzásával a szív jobb pitvarába jut. A jobb kamrából kiinduló, széndioxidban dús vért szállító két tüdőartéria (arteria pulmonalis) a tüdőbe szállítja a vért, majd onnan az oxigénben dús vért a bal pitvarba a tüdővénák (venae pulmonales) szállítják. A tüdőartériák és az aorta szájadékában félhold alakú vagy zsebes billentyűk (valvulae semilunares) akadályozzák meg a vér visszaáramlását a szívbe (17.101. ábra).

17.101. ábra - Az emlős szív szerkezetének és a billentyűk működésének vázlata. ao: aorta, aü: alsó üres véna, bk: bal kamra, bp: bal pitvar, fü: felső üres véna, hb: háromhegyű billentyű a jobb pitvar és a jobb kamra között, jk: jobb kamra, jp: jobb pitvar, kb: kéthegyű billentyű a bal pitvar és a bal kamra között, ta: tüdőartériák, tv: tüdővénák, zs: zseb alakú billentyűk az aorta és a tüdő artérianyílásában

kepek/17.101.abra.png


A nyirokrendszer (systema lymphaticum) a gerincesek keringési rendszerének fontos kiegészítője. Feladata a nyirok alakos elemeinek termelése, a nyirok gyűjtése és szállítása, az anyagok közvetítése a vérből a sejtekhez és a sejtekből a vérbe, valamint a nyirokáramban lévő élő és élettelen anyagok kiszűrése. A nyirok a vérplazmából és a szöveti sejtekből képződik ultrafiltrációval, diffúzióval vagy ozmotikus hatásra. A nyirokerek a szöveti nyirkot a nyirokcsomókba szállítják, onnan a megszűrt nyirkot továbbvezetik. A jobb pitvar felé haladó nyirokerek mind nagyobb erekké egyesülnek. A három fő nyirokér közül a legnagyobb a mellvezeték (ductus thoracicus), amely a légcsövi vezeték felvétele után a páratlan elülső üres vénába vagy annak ágaiba szájadzik. Az elülső üres véna bal oldali ágába a jobb oldali nyaki nyirokértörzs torkollik. A nyirokszervek rácsrostos kötőszöveteinek hézagaiban limfociták vannak (lymphoreticularis szövet). Ez a szövetféleség – csak mikroszkóppal látható – valamennyi szervben megtalálható egyszerű, diffúz nyirokszövet formájában.

A nyiroktüsző mikroszkopikus méretű. Önállóan a csöves szerkezetű szervek (epésbél, éhbél, vastagbél) és a testüregek savós hártyájának falában található. Csoportba szerveződve a csípőbélben és a limfatikus garatgyűrűt alkotó mandulákban fordul elő.

A nyirokcsomók is limforetikuláris szövetből állnak, de kötőszöveti tok veszi őket körül, amely sövényeket bocsát az állományba, és így üregek jönnek létre. Nyiroksejteket (lymphocyták) termelnek, amelyeket a rajtuk átáramló nyirok mos ki és sodor a nyirokáramba. Felületesen vagy mélyen a testbe ágyazottan helyezkednek el. A fejben, a nyakban, a hónaljban, a lágyékon, a végtagokban, valamint a mell-, a has- és medenceüregi szervek kapujában találhatók. A nyiroktüszőkben és a nyirokcsomókban a limforetikuláris szöveteken kívül nyirokkapillárisok is találhatók. A lép (lien) a vérkeringésbe kapcsolt legnagyobb nyirokszerv, vérerekkel bőven behálózott, de nincsenek bemeneti (afferens) nyirokerei. Vér- és nyirokképző szerv, vérraktár és a vörösvérsejtek temetője.

Az emlősök kiválasztószervén (organa excretoria) belül anatómiailag a páros vesét és a húgyvezetőt, továbbá a húgyhólyagot és a húgycsövet lehet megkülönböztetni.

Az emlősvese (ren) általában bab alakú, barnásvörös, vérben dús szerv, amely az ágyéktájékon, a hasüreg hátoldalán helyezkedik el. Homorú oldalának közepét vesekapunak vagy veseköldöknek (hilus renalis) nevezik. Itt lép be a tápláló és funkcionális (bomlástermékekkel telített) vért szállító veseartéria (arteria renalis), valamint az idegek. Itt lépnek ki a vesevéna (vena renalis), a nyirokerek és a húgyvezető (ureter). A vesekapu a veseállomány felé a veseöbölben (sinus renalis) folytatódik. A vese felülete sima vagy barázdált, kívülről kollagén rostokból álló tok, legtöbbször rögzítő és depózsír jellegű zsírszövet burkolja.

A hosszában kettévágott vesén szabad szemmel megkülönböztethető a külső sötétvörös, szemcsés felépítésű kéregállomány (cortex renis), és alatta a vele hullámosan érintkező, világosabb, vesecsatornákat tartalmazó, vesepiramisokból (pyramides renales) felépülő velőállomány (medulla renis). A vesepiramisok csúcsait alkotó veseszemölcsök vagy vesepapillák a vesekelyhekbe (calices renales) nyílnak. E vesekelyhek által alkotott, belső lapos üreg a vesemedence (pelvis renalis), amely az uréter feji részének tölcsérszerű kiszélesedése.

A vesébe belépő, bomlástermékekkel telített veseartéria arteriolákká ágazódik szét. Ezek a kéregállományban érgomolyagokat (glomerulus) képeznek, amelyeket a kettős lemezből álló Bowman-féle tokok vesznek körül. A glomerulusok és a tokok fajonként változóan, több százezer vagy több millió vesetestecskét, Malpighi-testet (corpusculum renis) alkotnak. E testecskékből indulnak ki a velőállomány felé a kiválasztó és a levezető szakaszból álló vesecsatornácskák, a tubulusok. Az első szakasz az elsőrendű kanyarulatos csatornácska (proximalis tubulus), amely az „U” alakú Henle-féle kacs leszálló és felszálló ágába megy át. Ezután következik a másodrendű kanyarulatos csatorna (distalis tubulus), majd az összekötő, később a gyűjtőcsövecske, amely végül a szemölcsvezetékben (ductus papillaris) folytatódik. A vesetestecskétől a gyűjtőcsövecskéig terjedő szakasz a hozzá kapcsolódó kapillárisokkal a vese anatómiai és fiziológiai egysége: a nephron. A két vese nephronszáma az emlősökben fajoktól függően 10 ezres, 100 ezres vagy milliós nagyságrendű. A fenti egységben háromféle folyamat zajlik:

a) Glomeruláris filtráció a vér valamennyi összetevője – a vérsejtek és a fehérjék kivételével – a szívkontrakciókból eredő hidrosztatikus nyomás segítségével, aktív transzport nélkül átszűrődik az egy sejtrétegű kapillárishámon a Bowman-tokba. E jelentős mennyiségű, többnyire az állat testtömegét meghaladó primervizelet (szűrlet) – amely a szervezet számára hasznos és káros anyagokat egyaránt tartalmaz – a nefrontubulusba kerül.

b) Tubuláris reabszorpció a vesecsatornácskákba került szűrletből a szervezet számára szükséges anyagok szelektíven visszaszívódnak az őket körülvevő kapillárisokba (a víz 99%-a, a Na+ és a Cl+ mennyiségének 75%-a). Így a primer vizelet összetétele lényegesen megváltozik.

c) Tubuláris szekréció a tubuláris kapillárisokból bizonyos anyagok aktívan és passzívan transzportálódnak a nefrontubulusba, pl. a K+, H+, a penicillin és egyes drogok, bizonyos toxikus anyagok (peszticidek), továbbá számos anyagcsere-végtermék (húgysav, kreatinin és a hemoglobin bomlástermékei). Az így keletkezett végleges vizelet mennyisége mintegy 1%-a a szűrletének.

Az emlősvese szerkezete változatos. Legegyszerűbb a rovarevők, lófélék, juhalakúak sima felületű, egypiramisú, egypapillás veséje. Ezeknél a gyűjtőcsatornácskák egyetlen szemölcsön nyílnak a vesemedencét alkotó vesekehelybe. A legtöbb emlősnek (pl. a disznóféléknek) sima, de többpapillás veséje van, ekkor több vesekehely alkotja a vesemedencét. A szarvasmarhaféléknek barázdált és többpapillás a veséje. Egyes ragadozó fajoknak (barna medve, vidra) az ureter elágazásai miatt több lebenyből álló vagy több, bab alakú, összetett veséje alakult ki. E renculi típusú vesénél a lebenyek száma elérheti a százat is.

A vesemedencében összegyűlt vizeletet a páros, izmos falú, tágulékony húgyvezető (ureter) aktív perisztaltikája a húgyhólyagba (vesica urinaria) vezeti, amely a vizeletet folyamatosan gyűjti, de szakaszosan üríti. A húgyhólyag nyakában körkörös simaizomból és harántcsíkolt izomból felépült záróizom van. A húgyhólyagból a ritmikus összehúzódásra képes húgycső (urethra) vezeti el a vizeletet a hím állatokban a húgy- és ivarszervek közös kivezető járatán keresztül. A nőstény állatokban az ivarszervnek a húgycsővel közös szakasza a hüvelytornác.

Az ivar meghatározása rendszertani és anatómiai célból egyaránt igen fontos. Ezt sokszor elősegítik az ún. másodlagos ivari bélyegek, amelyek elsősorban az egyik ivarra jellemzőek. Így az agancs, a szarv, az agyarak jelenléte vagy hiánya, esetleg eltérő mérvű fejlettségük, a test nagyságában mutatkozó különbségek nagymértékben hozzájárulnak az ivar meghatározásához. Ahol azonban az ivarok között ilyen eltérés nincs, ott a kifejlett állatok külső ivarszerveinek (hímvessző, herék, illetve az ivarnyílásban a péraajkak, csikló stb.) vizsgálata segíti a meghatározást. Apró emlősök (pockok, egerek, cickányok), különösen ezek kicsinyei, ivadékai esetében, amelyek még az ivarérettséget nem érték el, a külső meghatározást a belső ivarszervek vizsgálatával, boncolás útján egészítjük ki.

A női ivarszerv belsőrészei: a petefészek, a petevezető vagy méhkürt, a méh; a külső részei: a hüvely a hüvelytornáccal és a szeméremtest (17.102. ábra). A petefészek (ovarium) a petesejteket képezi és egyben hormonokat is termel. A vese mögött elhelyezkedő páros szerv. A petesejtek a petefészek kéregállományában lévő tüszőkben (folliculi ovarii) keletkeznek. A megnagyobbodott és érett tüszők a petefészek felületére kerülnek, felrepednek, majd a bennük lévő petesejt a folyadékkal együtt a petevezető (tuba uterina) tölcsérszerű kezdeti részének rojtjai mentén a kanyargós lefutású petevezetőbe jut, ahol megtermékenyülhet. A petevezető a megtermékenyített petesejteket a méhbe (uterus) juttatja, ahol azok fejlődésnek indulnak. Csakhamar kialakul belőlük az embrió, amelyet a méh védelmez, rögzít és táplál.

17.102. ábra - A házi nyúl női ivarszerve. ar: artéria, cs: csikló, hh: húgyhólyag, hő: húgycső, hü: hüvely, ht: hüvelytornác, hv: húgyvezető, km: kettős méhszáj, ms: méhszarv, pf: petefészek, pv: petevezető, tö: a petevezető tölcsérszerű tágulata, vb: végbél, vé: véna

kepek/17.102.abra.png


A jobb és bal oldali méh egymáshoz való viszonya az egybeolvadás mértékének megfelelően különböző lehet, és ez bizonyos állatcsoportokra nézve jellegzetes. Kettős méh (uterus duplex) esetén a jobb és a bal oldali méh egymás mellett fekszik, de egy válaszfal tökéletesen elkülöníti őket, és külön-külön szájadzanak a hüvelybe (denevérek egy része, rágcsálók, nyúlalakúak). Ha a jobb és bal oldali méh egy közös üregbe torkollik, amely egyetlen nyílással szájadzik a hüvelybe, akkor kétszarvú méhről (uterus bicornis) beszélünk (patások, rovarevők, a legtöbb denevér). A harmadik típusban, amit egyszerű méhnek (uterus simplex) neveznek, a jobb és bal oldali méh egybeolvad, és egyetlen nyílással torkollik a hüvelybe (egyes denevérek). E nyíláson, a méhszájon keresztül jutnak be a megtermékenyítés alkalmával az ondósejtek a méhbe, majd a petevezetőbe és termékenyítik meg a petesejteket. A terhes méh megnagyobbodik, az eredetinek akár négy-ötszörösére is megnőhet. A hüvely (vagina) amellett, hogy a hímvessző befogadására szolgál, része a szülőútnak is. A nagyobb, belső, tulajdonképpeni hüvelyből és a külső, kisebb hüvelytornácból áll. Ez utóbbiban, miután a nőstények rendszerint rövid húgycsöve is ide torkollik, a húgy- és a nemi utak egyesülnek. A tornác a szeméremtestbe (vulva) nyílik, amely az ivarzási időben rendszerint megduzzadó péraajkakból áll. A péra alsó részében helyezkedik el a csikló (clitoris), amely a hím állatok hímvesszőjével homológ képződmény. A péra és a húgycső mellett többféle mirigy található.

A hím ivarszerv belső részei közé tartozik a here, a mellékhere, az ondóvezető, továbbá a járulékos nemi mirigyek, éspedig az ondóhólyag, a dülmirigy és a Cowper-féle mirigy (17.103. ábra). A here (testis) általában tojásdad szerv, amely eredetileg a hasüregben foglal helyet. Az egyedi élet folyamán azonban hátrafelé húzódik, és a lágyékcsatornán keresztül a herezacskóba (scrotum) kerül. A herék vagy állandóan, vagy csak ivarzási időben találhatók a herezacskóban ez utóbbi esetben az ivarzási idő elmúltával visszahúzódnak a has- üregbe. Az ondósejtek vagy hím ivarsejtek (spermiumok) a herék kanyarulatos csatornáiban mitotikus osztódással szaporodnak és a meiózis során érnek be. A herékhez illeszkedő mellékherékbe (epididymis) kerülve fejlődik ki mozgásképességük. A jobb és bal oldali mellékheréből eredő ondóvezető (ductus deferens) a páratlan ondóhólyagba (vesicula seminalis) torkollik, amely azután a húgycsőben folytatatódik. A járulékos nemi mirigyek váladéka a húgycsőben egyesül a here váladékával. Az ondó nagy részét, az ondó vivőanyagát az ondóhólyag mirigyei és a dülmirigynek (prostata) váladéka szolgáltatja. A húgycső, amely az ondó és a vizelet elvezetését végzi, tulajdonképpen nagy részben a külső ivarszervben, a hímvesszőben (penis) helyezkedik el. A penis fajok szerint eltérő formájú lehet. Legnagyobb részét az ún. merevedő test (corpus cavernosum penis) alkotja, amely vérrel megtelve a hímvessző feszülését, megmerevedését okozza. A rágcsálók, rovarevők, denevérek, ragadozók hímvesszőjében egy a fajra jellemző formájú és nagyságú csont, az úgynevezett monycsont (os penis) található, mely párzás alkalmával fokozza annak merevségét. A hímvessző szabad végén a fajok szerint eltérő alakú makkot (glans penis) találjuk, amelynek alapját szintén a merevedő test képezi. A makk felületén bizonyos fajokon sajátságos alkatú és elrendeződésű, tüskeszerű szemölcsök is vannak. A hímvessző ernyedt állapotban az ún. tasakba, fitymába (praeputium) visszahúzható, s abból kitolható. A hím nemiszerv alakja, különösen a makk formája, a rajta található különböző alakú, nagyságú és elrendeződésű tüskeszerű szemölcsök, valamint a péniszcsont alakja a fajokra jellemző rendszertani bélyeg.

17.103. ábra - A házi nyúl hím ivarszerve. ar: artéria, Cm: Cowper-mirigy, dm: dülmirigy, he: here, hí: hímvessző, hh: húgyhólyag, hm: húgycsőmirigyek, hv: húgyvezető, hö: húgycső, ma: makk, mh: mellékhere, ov: ondóvezető, oh: ondóhólyag, va: veseartéria, ve: vese, vb: végbél, vé: véna vv: vesevéna

kepek/17.103.abra.png


Az emlősök szaporodása a párzás révén a petesejt megtermékenyítésével az anyai szervezeten belül kezdődik. A megtermékenyített petesejt (zigóta) a petevezetőből a méhbe csillómozgás, perisztaltika és a méh szívóhatására kerül. Ez a legtöbb emlősfajban a méhfal megduzzadt nyálkahártya felületi rétegén, mint alapi hullóhártyán (decidula basalis) megtapad, beágyazódik (implantálódik), és kialakul az embrió. A környezethez való alkalmazkodás egyik módjaként néhány vadon élő emlősfaj esetében (őz, egyes menyétfélék) a nyári időszakban megtermékenyült és barázdálódott petesejt implantációja, illetve a csíra fejlődőse a tél közepéig szünetel (embrionális diapauza), majd felgyorsul. A hideg, vastag hótakarójú télben az anyaállatnak a nehéz vehem nélkül nagyobb esélye van a túlélésre.

Az embrionális fejlődés során a magzatot magzatburkok veszik körül, és kialakul a méhlepény (2.5. fejezet).

Az embriót a méhlepénnyel és ezen keresztül az anya testével a köldökzsinór (funiculus umbilicalis) köti össze, amely a köldökerekből és a húgyhártya maradványaiból álló köteg. Ez az újszülött világrajövetelekor elszakad, vagy az anyaállat harapja el. A magzat fejlődése a petesejt megtermékenyítésétől a szülésig – amelynek időszakát az embernél terhességnek, az állatvilágban vemhességnek nevezzük – fajonként eltérő lehet.

Méhen belüli fejlődésének befejeztével a magzat megszületik. Az ellés komplex hormonhatás eredménye. Egy szövethormon (prostaglandin), valamint a köztiagyban termelődő és az agyfüggelék hátulsó lebenyében tárolt hormon (oxitocin) hatására a méhizomzat erős, ritmikus összehúzódásával következik be, amely a hasprés támogatásával a magzatot a méhből a hüvelyen át a külvilágra juttatja.

Az egyes emlősfajok ivadékai igen eltérő fejlettségi állapotban jönnek világra. Fejlett (fészekhagyó) utódokat szülnek a patások és a mezeinyúl. Más emlősök, pl. a legtöbb rágcsáló és a ragadozók utódai hosszabb ideig az anyaállat gondozására szorulnak (fészeklakók).

Az idegrendszeren (systema nervorum) belül anatómiai és működésbeli szempontok figyelembevételével animalis (szomatikus) és vegetatív (visceralis) idegrendszert lehet megkülönböztetni, mindkettőnek van központi és környéki része. Ezenkívül működésileg mindkét idegrendszer-központba ingerületet vivő érző (sensoros, afferens) és a végszervhez utasítást vivő mozgató (motorikus, efferens) részre különíthető el. Az animalis, az agy-gerincvelői idegrendszer (systema nervorum cerebrospinale) a külső környezet különböző ingereit az érzékszervek exteroreceptorai segítségével veszi föl, feldolgozza, és arra úgy válaszol, hogy a neuronláncok az agyon és a gerincvelőn kívül átkapcsolódás nélkül térnek vissza a beidegzendő környéki szervek harántcsíkolt izmaihoz. Központi része a gerincvelő és az agyvelő.

Az idegrendszer központi részét kemény és lágy agy- és gerincvelői burok veszi körül. A külső kemény, vastagabb burok (dura mater) a koponyaüreget és a gerinccsatornát bélelő kollagén és rugalmas rostok szövedéke, amely idegrostokban igen gazdag. Ennek érdes, ereket vezető felszíne az agykoponya üregében összenő a határoló csontok csonthártyájával, és benyomul az agyvelő hasadékai közé is. Alatta az érmentes, vékony áttetsző pókhálóburok (arachnoidea) található. A belső lágy agyvelőburok (pia mater) vérereket vezetve nyomul az agyvelő és a gerincvelő felületén lévő hézagokba.

A központi idegrendszer anatómiai tagozódása valamennyi gerincesben hasonló, de részeinek fejlettsége a fejlődéstörténet során elért szinttől függően eltérő. Ősi része a gerincvelő; a filogenezis során erősebben módosuló összetevője az agyvelő, amely az emlősökben a legfejlettebb.

A gerincvelő (medulla spinalis) a csigolyák alkotta gerinccsatornában (canalis vertebralis) elhelyezkedő szerv, a nyúltagyvelőhöz kapcsolódik. A gerincvelőn ott, ahol a végtagmozgató idegek erednek, nyaki és ágyéki duzzanat található. Keresztmetszetben jól látható, hogy jobb és bal félre osztható. A pillangószárny alakú szürkeállomány (substantia grisea) idegsejteket, idegrostokat és gliasejteket tartalmaz. Valójában mindkét oldalon a gerincvelő hosszában haladó oszlopokat (columnae) alkot, amelyek keresztmetszetben szarv alakú formát mutatnak. Így elhatárolhatók a hátulsó (columna dorsalis), az elülső (columna ventralis), valamint a kettő között lévő – és az emlősökre jellemző – kisebb, oldalsó (columna lateralis) oszlopok.

A gerincvelőn kívül, a csigolya közötti dúcokban (ganglion spinale) lévő, kétnyúlványú (bipoláris) testi és zsigeri érzőidegsejtek az ingerületet a hátulsó gyökéren keresztül a hátulsó érzőszarvban (cornu dorsale) lévő átkapcsoló (interneuronalis) idegsejtekhez vagy a kötegsejtekhez szállítják. A kötegsejtek a szürkeállományból kilépve a gerincvelő fehérállományában fel- és leszálló pályákat hoznak létre. Az inter-neuronális idegsejtek az ingerületeket egyrészt az oldalsó szarvban (cornu laterale) helyet foglaló visceromotoros neuronoknak, másrészt az elülső szarvban (cornu ventrale) lévő somatomotoros neuronoknak adják át. Innen az elülső (ventralis) gyökéren keresztül jut az ingerület válaszként a perifériára.

A szürkeállományt a velőhüvelyes idegrostokból és idegsejtekből álló fehérállomány vastag burokként veszi körül. A velőhüvelyes rostok lefutásuk, elhelyezkedésük és funkciójuk alapján több csoportot alkotnak: dorzális felszálló érzőpályák, ventrális leszálló mozgatópályák (pl. extrapyramidalis, pyramidalis és vegetatív), lateralis érző- és mozgatópályák, valamint a gerincvelői szegmentumokat összekötő pályák. A gerincvelő az alábbi élettani funkciót végzi: a feltétlen reflexműködések (pl. vázizmok működése) elsődleges központja, a vegetatív reflexek (pl. vizeletürítés, bélsárürítés, nemi működés) központja, és benne olyan vezetőpályák futnak, amelyek az agy és a test közötti kapcsolatot minkét irányban biztosítják.

A három agyvelőhólyagból kialakuló agyvelő (encephalon) hármas tagozódása (elülső, középső és hátulsó agyvelő) az emlősökre is jellemző. Az egyes agyrészek funkcionális kapcsolatát azonban jobban hangsúlyozza, ha az agyvelőt agytörzsre, kisagyra és előagyra tagoljuk (17.104. ábra).

17.104. ábra - A házi nyúl agyveleje. A: felülnézet, B: alulnézet. af: agyvelőféltekék, am: agyalapi mirigy, et: köztiagy (epitalamusz), fé: a kisagyféreg, hh: hosszanti hasadék, hi: Varol-hídja, ka: középagy, kf: kisagyvelő-féltekék, kö: köztiagy, sh: szaglóhagyma, ny: nyúltagy, agyidegek: I–XII-ig

kepek/17.104.abra.png


Az agytörzs (truncus encephali) az agyvelő tengelyében helyezkedik el. A gerincvelő folytatása. Alsó és felső részre különíthető el. Az alsó agytörzs (truncus encephali inferior) részei a nyúltagy, a híd és a középagy.

A nyúltagy (medulla oblongata) az agyvelő legősibb és legegyöntetűbb része. Emlősökben a nyúltagy ventrális részén – hosszanti duzzanat formájában – két piramisköteg húzódik. Bennük futnak le a nagyagyvelőből jövő oldalsó piramispályák, amelyek a gerincvelőbe való lépésük előtt kereszteződnek. A nyúltagy idegi állománya számos magból (nuclei), kevéssé tömörült szürkeállományból és különböző irányba futó idegrostokból áll. A nyúltagyban a védekező (tüsszentés, köhögés) és a táplálkozási reflexek (nyalás, hányás, szopás, nyálelválasztás, gyomorszekréció) központja található. Automatikus működésű a légzőközpont és az erek tágulását, szűkülését szabályozó központ. A nyúltagy sérülése halált idéz elő.

A híd (pons Varoli) harántrostjai a kisagyvelővel létesítenek összeköttetést. Hosszanti rostjai a nagyagy-kisagy, illetve nagyagy-nyúltvelő közötti kapcsolatot biztosítják. A hídban az agyidegek egy részének magvai helyezkednek el. Az emlősökben ennek idegsejtcsoportjai biztosítják a légzés rendezettségét.

A középagy (mesencephalon) boltozatos része a tető (tectum), amely két pár ikertestből, azaz négyes ikertelepből (corpora quadrigemina) szerveződik. A látódombok (a két elülső ikertest) a fényingerekkel, a hallódombok (a két hátulsó ikertest) a hangingerekkel összefüggő tájékozódási reflexek központjai. A középagy középső része a sisak (tegmentum), amely átkapcsoló központ. Idegmagvai (pl. vörösmag) a vázizmok tónusát, a test egyensúlyának megtartását, a mozgások összerendezését szabályozzák. Az alsó részén elhelyezkedő agyszárak, agykocsányok (crus cerebri) páros képződmények. Az agykéreg motoros régióiból továbbítanak mozgatópályákat (pl. pyramidális pályák) a híd és a nyúltagy felé.

A felső agytörzshöz (truncus encephali superior) a nagyagy törzsdúcai mellett a köztiagy (diencephalon) tartozik, amely nevét a két agyfélteke közé ékelt helyzetéről kapta. Központi ürege a III. agykamra. Alapját a hipotalamusz, oldalát a talamusz, tetejét az epitalamusz képezi.

Az epitalamusz fontos része a hólyagszerű kitüremkedés, a hormontermelő tevékenységet végző tobozmirigy (glandula pinealis). A talamusz magvai a látás és a hallás kéreg alatti központjai. A szaglópályáktól eltekintve az agykéreg felé tartó afferens pálya legutolsó átkapcsolódási helye. Egyéb magjai részt vesznek a testtartási és a mozgási reflexek kivitelezésében. A hipotalamusz idegsejtjei diffúz módon mezőket, illetve tömörülve magvakat alkotnak. A nagysejtes magterületről a neuritek az agyalapi mirigy hátsó lebenyébe továbbítják neurohormonjaikat (vazopresszin és oxitocin). A kissejtes idegmagok neuroszekrétumai pedig a hipofízis vénáin keresztül, mint üríttető (releasing) faktorok az elülső lebeny működését serkentik.

Az agytörzsben – a nyúltvelőtől a talamuszig – a gerincvelőtől eltérően a szürkeállomány már nem egységes, hanem a fehérállomány rostjainak hálózatában foglalnak helyet az idegmagvak. E hálózatos állomány (formatio reticularis) különböző szakaszaiban fontos vegetatív reflexközpontok, illetve különböző életfolyamatokat serkentő és gátló centrumok helyezkednek el.

A kisagy (cerebellum) nagyságát tekintve az emlősökben a nagyagy után következik. Lebenykékből áll, részei: a páratlan, középső helyzetű féreg (vermis cerebelli) és az ennek két oldalán elhelyezkedő páros kisagyfélteke (hemisphaeria cerebelli). A kisagy nyíl irányú (sagittalis) metszetén szembetűnik a redőzött szürkeállomány és az örökzöld tuja levelére hasonlító fehérállomány.

A szürkeállomány legfontosabb alkotója a három szövetrétegből álló vékony kisagykéreg (cortex cerebelli). A szürkeállomány fontos alkotói a multipoláris idegsejtekből álló szürkemagvak (nuclei cerebelli), amelyek a fehérállományban elszórtan helyezkednek el. A kisagy fehérállománya a kisagyfélteke különböző részeit köti össze. A kisagy élettani szerepe sokrétű. Folytonos szenzoros impulzusokat kap az izmokból, ízületekből, inakból, a bőr receptoraiból, továbbá a látási, hallási és egyensúlyozási végszervekből. Központi szerepe van a mozgások (motoros működések) időben és térben történő összehangolásában, az izomtónus szabályozásában.

A gerincesek központi idegrendszerének fejlődéstörténetében mélyreható szerkezeti és működési változást mutat az előagy (telencephalon). Az előagyvelőt – a szaglóagyvelő és a szaglókötegek nélkül – nagyagynak (cerebrum) nevezzük.

Az agyféltekék (hemisphaeria cerebri) részei az agykamra boltozatát és felső oldalfalát alkotó agyköpeny (pallium cerebri) és az annak alapi részét elfoglaló subpallium. Az agyköpeny felületét az agykéreg (cortex cerebri), más néven szürkeállomány alkotja. Idegsejtekből, idegrostokból, gliaszövetből és vérerekből épül föl. Az emlősök evolúciója során palliumuk dorzolaterális része, az „új agyköpeny” (neopallium = neocortex) lett a legfejlettebb és térfogatában is a legterjedelmesebb agyrészlet. Tömege a méhlepényes emlősökben 10–15%-át, az emberben 80%-át adja az egész agytömegnek. Az egymás alatt elhelyezkedő – milliárdos nagyságrendű – neuronok hat rétegből álló oszlopokat képeznek. A legtöbb emlősön az agykéreg felületét tekervények (gyri cerebri) és barázdák (sulci cerebri) borítják. A rovarevők, a rágcsálók és a denevérek nagy részénél azonban az agyköpeny felszíne sima. Az agyköpeny az emlősökön a koponyacsontoknak megfelelően négy, felszínes helyzetű lebenyre (lobus cerebri) tagolható: homloklebeny (1. frontalis), fali lebeny (1. parietalis), halántéklebeny (1. temporalis) és nyakszirti lebeny (1. occipitalis).

Az agyköpeny kéreg alatti része a fehérállomány vagy velőtest (medulla cerebri), amely velőhüvelyes rostokból és neurogliából épül föl. Rostjai – a kisagy fehérállományában futó rostokhoz hasonlóan – háromfélék. A társító (asszociációs) rostok ugyanazon félteke különböző részei között létesítenek kapcsolatot. Az eresztéki (commissuralis) rostok a két agyfélteke azonos területeit kapcsolják össze. A vetületi (projekciós) rostok az agykérget kötik össze a kéreg alatti agyterületekkel.

Az agyféltekék másik fő része a madaraknál igen fejlett és a féltekék fő tömegét kitevő, de az emlősöknél kevéssé differenciált subpallium. A nagyagy ventrális felét alkotja. Legfontosabb részei a kéreg alatti magvak (nuclei cerebri): a mandulamag (nucleus amygdale), a sápadt mag (globus pallidus), a farkalt mag (nucleus caudatus) és a héj (putamen), amelynek szerepe sokrétű. Az emlősök körében többek között az extrapiramidális mozgatórendszer fölérendelt központjai. A páratlan előagy (telencephalon impar) idegkötegekből és idegmagvakból áll. Egyik legfontosabb része a fejlett kérgestest (corpus callosum), amely az agy nyíl-irányú metszetén ívben hajló, fehér lemez formájában ismerhető fel.

Az agy- és gerincvelői idegrendszer környéki része az agyvelőidegekből és a gerincvelőidegekből áll.

A 12 pár agyvelőidegből (nervi craniales) az első kettő kihelyezett agyvelőrészlet, kizárólag érzékszervi ideg. A többi (III.–XII.) valódi agyideg, az agytörzsben lévő idegmagvakból ered, fejlődéstörténeti szempontból azonban módosult gerincvelői ideg. A bolygóideg kivételével elsősorban a fejtájékot idegzik be. Besorolásuk az alábbi:

I. Szaglóideg (nervus olfactorius)

II. Látóideg (nervus opticus)

III. Szemmozgató ideg (nervus oculomotorius)

IV. Sodróideg (nervus trochlearis)

V. Háromosztatú ideg (nervus trigeminus)

VI. Szemtávoztató ideg (nervus abducens)

VII. Arcideg (nervus facialis)

VIII. Hallóideg (nervus statoacusticus)

IX. Nyelvgaratideg (nervus glossopharyngeus)

X. Bolygóideg (nervus vagus)

XI. Járulékos ideg (nervus accessorius)

XII. Nyelv alatti ideg (nervus hypoglossus)

Számos agyidegben a szomatikus rostokhoz vegetatív rostok is társulnak. Az ingerületvezetés típusa szerint megkülönböztetnek érző (I., II., VIII.), mozgató (III., IV., VI., XI., XII.) és kevert (V., VII., IX., X.) agyidegeket.

A gerincvelői idegek (nervi spinales) párosak, szelvényenként két gyökérrel erednek, kétoldali szimmetriát mutatnak. A hátsó (dorsalis) gyökeret a központba vezető (afferens) érzőrostok (radix sensoria) építik föl. Az elülső (ventralis) gyökeret centrifugálisan vezető (efferens) motoros rostok (radix motoria) alkotják. A gerincvelőt mindig kevert ideg hagyja el, ami három ágra (rami) bomlik: a dorzális és a ventrális ág a háti és hasi testfal izomzatát, valamint a bőrt látja el, a középső – zsigeri ág – pedig összeköttetést létesít a vegetatív idegrendszerrel.

A szomatikus idegrendszerhez szorosan kapcsolódó, de működésében bizonyos autonómiát mutató vegetatív vagy autonóm, visceralis idegrendszer (systema nervorum vegetativum) feladata a szervezet belső egyensúlyának (homeostasis) fenntartása, a táplálkozás, légzés, keringés, kiválasztás és szaporodás szolgálatában álló zsigeri szervek szabályozása. A belső környezet ingereit interoreceptorok segítségével veszi föl, önállóan dolgozza fel. Központi részét a gerincvelőben és az agyvelőben lévő neuroncsoportok képezik.

E vegetatív központok fölépítése a szomatikus idegrendszeréhez hasonlóan emeletszerű. A gerincvelői központok működését az agytörzsi központok irányítják, amelyeket a hipotalamusz ellenőriz. Végül a fentieket vezérlő, kéreg alatti magvak összehangolását a limbikus rendszer végzi. Nagy kiterjedésű környéki (perifériás) része olyan fonadékból áll, amelyben sok a magános és dúcszerűen elrendeződött idegsejt. Működés szempontjából szimpatikus és paraszimpatikus osztatra különíthető.

A szimpatikus idegek, rostok a gerincvelő mellkasi és ágyéki szakasza szürkeállományának oldalsó szarvaiban lévő idegsejtcsoportokból erednek. Egy részük a gerincvelő két oldalán elhelyezkedő szimpatikus határköteg (truncus sympathicus) dúcaiban, más részük a hasüreg dúcaiban kapcsolódik át a célszervekhez vezető szimpatikus neuronokra. E rendszer feladata a szervezet tartalék anyagainak lebontása (katobolizmus) a fokozódó megterhelés arányában. Hatására a szívműködés szaporább lesz, a tüdő hörgőcskéi tágulnak, a vér a kitágult erezetű vázizmok felé terelődik, glükózszintje emelkedik, a bélműködés lelassul.

A paraszimpatikus osztat központi részét az agytörzs és a gerincvelő keresztcsonti szakaszának szürkeállományában lévő magvak, illetve idegsejtcsoportok alkotják. Az innen kilépő (efferens) rostok vagy az illető szerv közelében vagy annak a falában lévő dúcokon keresztül kapcsolódnak a célszerveket beidegző neuronokhoz. Feladatuk a szervezet energiakészletének helyreállításával összefüggő működések szabályozása. Hatásukra az anyagcserében a felépítő folyamatok (anabolizmus) válnak uralkodóvá, pl. a vér glükóztartalma glikogén formájában raktározódik, és csökken az anyagcserefolyamatok intenzitása. A szív és a tüdő működése a normális szintre áll vissza, nő az emésztő-nedvek elválasztása, és a bélrendszerből a salakanyagok eltávolítása is felgyorsul.

Az emlősöknél is a hipotalamusz és a vele kapcsolatban lévő agyalapi mirigy a belső elválasztású mirigyek (glandula endocrinales) szabályozó központja. Az agyalapi mirigy (glandula hypophysis cerebri) elülső és hátulsó lebenyből épül fel. A hátulsó lebenyben tárolódik az antidiuretikus hormon és az oxitocin.

Az elülső lebenyben, a hipotalamuszban képződő neurohormonok hatására kezdődik meg az alábbi mirigyhormonok termelése:

1. Az egész szervezetre ható növekedési hormon (STH).

2. A pajzsmirigyserkentő tireotrop hormon (TSH).

3. A mellékvesekéregre ható adreno-kortikotrop hormonok (ACTH).

4. A tüszőérést serkentő hormon (FSH).

5. A luteinizáló hormon (LH), illetve interstitiális sejteket serkentő hormon (ICSH).

6. A prolaktin vagy lactotrop hormon (LTH).

A gége és a légcső előtt elhelyezkedő, két lebenyből álló pajzsmirigy (glandula thyreoidea) folliculussejtjeiben jódtartalmú hormonok, a tiroxin (tetrajód-tironin) és a trijód-tironin termelődnek. Képződésüket a szimpatikus vegetatív tónus izgalma segíti elő. Mindkét hormont a szervezet minden sejtje képes receptorával érzékelni és megkötni. Fokozzák a sejtek alapanyagcseréjét, javul a sejtekben az ingerületvezetés, gyorsul a sejtosztódás és a légzés, nő a hőtermelés. A pajzsmirigy C-sejtjei a kalcitonin hormont termelik, amely a vér Ca++-szintjét szabályozza.

A pajzsmirigy állományában vagy attól elkülönülten, zsírszövetbe ágyazva található a mellékpajzsmirigy (glandula parathyreoidea). Életfontosságú hormonja a parathormon (PTH), amely a kalciumháztartást szabályozza, és a csontra, a vesére, közvetve a bélre hatva megnöveli a vér kalciumszintjét.

A vese felső pólusán található mellékvese (gl. suprarenalis) kéregállományból (cortex) és velő-állományból (medulla) áll. A mellékvesekéreg egyik hormoncsoportja (mineralokorti-koidok) a szervezet só- és vízháztartását, a másik (glükokortikoidok) a szénhidrát-anyagcserét befolyásolja. A harmadik csoportot a hím és női nemi hormonok (szexuál-szteroidok) alkotják, amelyek mindkét nemben termelődve serkentik többek között az izomzat fejlődését – ezzel befolyásolva a másodlagos nemi jelleget –, de az ivarmirigyekben képződő hormonok mennyiségének csak a töredékét teszik ki. A mellékvese velőállományában a szekréciós sejteket beidegző neuronok acetilkolinja váltja ki az adrenalin és noradrenalin termelődését. E két hormonnak nem egyedüli forrása a mellékvese velőállománya, a szimpatikus idegvégződésekben és a vegetatív központban is képződnek. A velőállomány és a szimpatikus idegrendszer egymással szoros kapcsolatban áll. E hormonok hatásai általában megegyeznek a szimpatikus ingerület által a szervezetre, illetve az egyes szervekre kifejtett hatásokkal. Befolyásolják a szénhidrát- és a zsíranyagcserét, a hőtermelést, szabályozzák a keringési rendszer működését. Közreműködnek a szervezet készenléti állapotának és maximális erőkifejtésének biztosításában. Segítségükkel a szervezet leküzdi a stresszhatásokat.

A nemi mirigyekre ható hormonok a here és a petefészek működésén keresztül érvényesülnek. A tüszőserkentő hormon a hím egyedekben a hím ivarsejtek, a nőivarúakban a tüsző érését, valamint a petefészek tüszőhormonjának (ösztrogén) termelődését serkenti. A sárgatestserkentő hormon mindkét nemben az ivari hormonok termelését szabályozza: a hímekben a here tesztoszteron- és androszteron-, a nőivarúaknál a petefészek sárgatesthormon- (progeszteron) termelését serkenti.

A köztiagyhoz kapcsolódó tobozmirigy (gl. pinealis) legfontosabb hormonja a melatonin, amely hatással van a bőr színezetét adó melaninra, gátló hatást gyakorol az ivarmirigyek fejlődésére, és fotoperiodikus üzenetet közvetít a neuroendokrin rendszeren keresztül, amely hatással van az ivari ciklusra.

A légcső körül helyet foglaló csecsemőmirigy (gl. thymus) szerepet játszik a nyirokszervek (lép, nyirokcsomók) és az immunműködés kifejlődésében, a növekedésben, valamint az ivari működés gátlásában.

A hasnyálmirigy funkcionálisan két eltérő részből áll. Exokrin része emésztőenzimeket tartalmazó szekrétumot (hasnyálat) juttat a középbélbe, endokrin része – a szórtan elhelyezkedő szigetszövet (insulae langerhansi) – hormonokat termel. E sejtszigetek száma az emlősökben több százezres nagyságrendű, de a hasnyálmirigy tömegének csak pár százalékát alkotja. A sejtszigetekben négyféle sejt fordul elő, mindegyik sejttípus egy-egy hormont termel, amelyek közül a legismertebb az inzulin és glükagon. Az inzulin csökkenti a vér glükózszintjét azáltal, hogy a sejthártya permeabilitására gyakorolt hatása megkönnyíti a vércukor bejutását az izomsejtekbe, a májsejtekbe, a zsírsejtekbe és a laktáló tejmirigyek sejtjeibe. Megnöveli a zsírsavaknak a zsírsejtekbe történő bejutását, a zsírszövetben serkenti a glükózból való zsírszintézist, gátolja a trigliceridek zsírsavra történő bontódását, végül fokozza az aminosavak beépülését a fehérjékbe. Serkenti az izmokban a fehérjeszintézist. A glükagon az inzulinnal szemben katabolikus hormon, vagyis mozgósítja az energiatartalékokat. Serkenti a glükogének enzimatikus lebontását glükózzá, és fokozza a zsírok lebontását a zsírszövetből.

A bőr az emlősök legnagyobb felületű érzékszerve, amely nemcsak mechanikai és hőérzékelő receptorokat tartalmaz, hanem a hámban és az irhában lévő, faágszerű elágazódású, fájdalomérző idegvégződéseket is. A hidegérző végkészülékek (Krause-féle végbunkók) az irha felső rétegében, a melegérzők (Ruffini-testek) mélyebben helyezkednek el. E két végtest mechanorecepcióra is képes. A tapintást a szőr hüvelyében a Meissnertestek érzékelik. A bőr alatti kötőszövetben elhelyezkedő Vater–Paccini-végtestek nyomást és rezgést érzékelnek.

A szaglás szerve (organon olfactus) az orrüreg felső és hátsó részén található szaglómező (regio olfactorius) nyálkahártyájának három sejttípusból álló szaglóhámja. A szaglóhámsejtek nyálkafilmbe ágyazott, szaglócsillóval rendelkező primer érzéksejtek, bipoláris neuronok. A bennük képződött idegimpulzus a szaglóidegen (nervus olfactorius) át közvetlenül az előagyban lévő szaglóhagymába (bulbus olfactorius), majd az agykéregbe jut. A szaglósejtek közötti teret a szekrétumot képező támasztósejtek töltik ki. A nyálkahártya szaglóhám alatti részeiben elhelyezkedő elágazó csöves mirigyek, a Bowman-mirigyek (glandulae olfactoriae) váladéka lemossa az odatapadt illóanyagokat. Az orrüreg nagyobb részét a csillós, hengeres sejtekből és a nyálkát szekretáló sejtekből álló légzőhám (regio respiratoria) borítja. Az emlősök között jó szaglóképességgel rendelkeznek a rovarevők, a ragadozók és a patások.

Az emlősök ízlelőszervei (organa gustatoria) a nyelv háti felületén szabad szemmel is látható szemölcsök (papillae linguales), amelyekben ízlelőbimbók (gemmae gustatoriae) helyezkednek el. Az ízlelőbimbók kisebb számban előfordulnak a száj nyálkahártyájában, a garatban, a gégefőben és a szájpadvitorlában is. Az emlősök nyelvén négyféle szemölcs különíthető el. Az ízlelőbimbó nélküli, fonál alakú szemölcsöknek mechanikai szerepük van. A nyelv felülete fölé emelkedő, gomba alakú szemölcsökben mind a négy alapíz receptorai megtalálhatóak. A legnagyobbak a nyelv hátsó régiójára jellemző, a nyálkahártyába behúzódó körülárkolt szemölcsök, amelyekben zömmel a keserű ízanyagok receptorai fordulnak elő. A körülárkolt szemölcsök mellett a levél alakú szemölcsök is sok ízlelőbimbót tartalmaznak. Az ízérzésnek nincsenek olyan elkülönült idegei, mint más érzékszervi működésnek.

Az ízingerek által kiváltott impulzusokat a VII., IX. és a X. agyideg továbbítja a nyúltvelőn, majd a talamuszon keresztül az agykéregbe. A különböző ízanyagok minőségi érzékelésének képességében is különbségek figyelhetők meg az emlősök körében. Az ízérzés élettani jelentősége a táplálékkeresésben és a tápanyagfelvétel kémiai szabályozásában van.

Az emlősök látószerve (organon visus), a szem (oculus), a szemgolyóból, a fényingert vezető látóidegből és a szem járulékos szerveiből áll. A szemgolyó (bulbus oculi) falát három burok (tunica) alkotja. A külső rostos burok váz- és védőszerepet tölt be. Elülső része az átlátszó, domború, fájdalomérző idegvégződésekben gazdag, áttetsző, de igen fontos fénytörő működést végző szaruhártya (cornea), amelyet a felső szemhéj rendszeres pislogása tart nedvesen. A burok hátulsó része a fehér színű, tömött rosthálózatból álló ínhártya (sclera), amelyen a szemgolyót a tér minden irányába elmozdító három pár izom tapad. A középső burok legnagyobb részét az erekkel dúsan átszőtt és az ideghártya táplálására szolgáló, feketés színű érhártya (chorioidea) alkotja. Ennek legbelső, kötőszöveti része a festékes réteg (tapetum nigricum). A patásokban és a ragadozókban található egy színes réteg is, a fénylőkárpit (tapetum lucidum), amely a szembe jutó fényt visszaveri, növeli a retinára jutó fény mennyiségét. Az érhártya elülső, színes része a szem színét adó körkörös lemez, a szivárványhártya (iris), amelynek kerek, ovális vagy résszerű nyílását, a szembogarat vagy pupillát a fény erősségének megfelelően a sugaras és gyűrűs izmok szűkítik vagy tágítják. A sugártest (corpus ciliare), mint a középső burok befelé terjedő része, a lencsefüggesztő rostok (zonula ciliaris) segítségével gyűrű alakban fogja körül a kétszer domború, feszes szemlencsét (lens crystallina). A rostokat simaizmok mozgatják, elősegítve a rugalmas szemlencse lapulását és domborodását, alkalmazkodó, illetve változtatható fénytörő képességét. A legbelső burok az ideghártya vagy recehártya (retina). Az ideghártyának kétharmada fotoreceptorokat tartalmaz (pars optica retinae), míg az elülső egyharmad része nem fényérzékeny (pars caeca retinae). Az ideghártya hátulsó pólusában helyezkedik el a sárgafolt (macula lutea), amely az éles látás helye a csapok nagy száma következtében. A látóideg kilépésének helyét vakfoltnak (macula coeca) nevezik, mert itt nincsenek receptorok.

A fotoreceptorsejtek morfológiailag fényézékeny festékanyaguk és ingerküszöbük tekintetében különböznek egymástól. A pálcikasejtek külső szegmentumaiban (pálcikákban) lévő fényérzékeny látóbíbor (rodopszin) a látható fény valamennyi hullámhosszú összetevőjére azonos módon reagál, ezért színlátásra nem alkalmas. Ingerküszöbük alacsony. Így félhomályban, szürkületben, illetve éjszaka segítik a látást. A csapsejtek külső szegmentumaiban (csapok) a fotopigmentumok (jodopszin) csak szűk hullámhossztartományú fény (vörös, zöld, kék) érzékelésére képesek, ingerküszöbük magas. Ezért a színes látás és nappali látás receptorai. A csapsejtek és pálcikasejtek aránya, számszerű eloszlása különböző az emlősökben. A legtöbb fajnál mindkettő előfordul. Az éjjel aktív fajok (pl. vakond, sün, denevérek) ideghártyája azonban csak pálcikákat tartalmaz. A nappali aktivitású fajokban (pl. ürge, mókus) csak csapok találhatók.

A szem járulékos szerveihez (organa accessoria oculi) a szemizmokat és a szem védőkészülékét sorolják. A szemgolyó izmai (musculi bulbi) külső és belső elhelyezkedésűek. Az emlősök közül a denevérek szeme nem mozgékony, és kevésbé mozgékonyak a rágcsálók, patások látószervei. A legmozgékonyabbak a ragadozók szemei. A szem védőkészülékének részei a következők: vastag, izmokat és mirigyeket tartalmazó szemhéjak (palpebrae), a szemhéjak széléből kilépő pillaszőrök (supercilia), a szemhéj belső felszínét, a pislogóhártya mindkét felszínét, valamint az ínhártya és a szaruhártya elülső részeit borító, erekben gazdag kötőhártya (conjunctiva), végül a szemhéjban és a szemüregben elhelyezkedő mirigyek, pl. a könnymirigyek (glandulae lacrimales), a tarzális mirigyek (gl. tarsales) és a könnyelvezető csatornák.

Az emlősök halló-, helyzetérző és egyensúlyérző szerve (organon statoacusticum) a fül, amely három részre tagolható. A külső fül (auris externa) tartozéka a fülkagyló (auricula), amely az emlősökön többnyire jól fejlett, de a vakond és a földikutya esetében hiányzik, tölcsér formájú és mozgatható, a hanghullámok összegyűjtésére alkalmas, továbbá a külső hallójárat (meatus acusticus externus), mely a hanghullámok vezetését végzi. A külső fület a dobhártya (membrana tympani) választja el a középfültől. A középfülben (auris media) lévő dobüreget (cavum tympani) a hortyogók (choana) mögött nyíló, a nyomás kiegyenlítésére szolgáló Eustach-féle kürt kapcsolja össze a garatüreggel. A dobhártya rezgését a dobüregben lévő hallócsontocskák átveszik, felerősítik és továbbvezetik a belső fülbe úgy, hogy a kengyel talpa a belső fül ovális nyílására, ablakára (fenestra ovalis) tapad. A belső fül (auris interna) bonyolult fölépítésű, érzékeny, kényes szerv. Legbelső része a viszkózus, víztiszta folyadékkal (endolympha) töltött üregekből és járatokból álló hártyás labirintus (labyrinthus membraneceus), amelyet a csontos labirintus (labyrinthus osseus) vesz körül. A csontos és hártyás fal közötti üregben egy kevésbé viszkózus folyadék (perilympha) tölti ki a teret. A labirintus tágas ürege, az előcsarnok (vestibulum) és a belőle hátrafelé induló csontos, félkörös ívjáratok (canales semicirculares ossei) a helyzet- és egyensúlyérzés szolgálatában állnak. Az előcsarnokból előreinduló csiga (cochlea), amely a hallás végkészülékét foglalja magában, az elevenszülő emlősökben spirálisan felcsavarodik. E csontos, belül hártyás csiga keresztmetszetében három egymás felett elhelyezkedő tér (scala) különböztethető meg. Felül az ovális ablakból kiinduló tornáclépcső, alul a kerek ablakhoz húzódó dobűrlépcső. A középső csigajárat alsó, rugalmas fala az alaphártya (membrana basilaris), amelyen a hallás végszerve, a szekunder érzéksejtek és támasztósejtek összetett rendszere, a Corti-féle szerv (organon spirale) támasztó- és pillérsejtjei ülnek. A pillérsejtek fölött a receptorsejtek helyezkednek el, amelyeknek csillószőrei (stereocilia) a felettük párhuzamosan húzódó fedőlemezzel (membrana tectorialis) érintkeznek.

Az ovális nyílásra, ablakra tapadó kengyel talpa átadja a felerősödött rezgéseket a belső fülben lévő perilimfának, amelynek rezgései továbbítódnak az endolimfa felé. Az endolimfa különböző frekvenciájú hullámai a Corti-féle alaphártyát más-más helyen hozzák rezgésbe. A mély hangok a csiga csúcsán, a magas hangok a csiga alapja közelében keltenek ingerületet a szőrsejtekben úgy, hogy azok a fedőhártyához nyomódnak és deformálódnak. A hang két fő jellemzője a hangmagasság és a hangerősség. Az emlősöknél az érzékelhető hanghullámok alsó és felső frekvenciahatára a fajoktól és az életkortól függően jelentősen eltér. Juvenilis egyedeknél általában 15–40 kHz, míg a kifejlett állatok esetében csak 10 kHz a felső halláshatár. A visszaverődő hanghullámok távolságmérésével tájékozódó „echoorientációra” képes egyes emlőscsoportok, mint pl. a denevérek füle több sajátos alaktani és funkcionális bélyegben különbözik más emlősökétől. A denevérek 100–400 kHz-s tartományon belül is képesek a hangokat érzékelni.

A helyzet- és egyensúlyérző szerv (organon vestibulare) végkészüléke a félkörös ívjáratokban, valamint a tornácban lévő tömlőcskében (utriculus) és zsákocskában (sacculus) található. Szorosabb értelemben nem érzékszerv, hanem egy igen bonyolult agytörzsi reflexrendszer ingerfelvevő készüléke, amely a test normális helyzetében is ingert bocsát a központi idegrendszer felé. Az ingerek által kiváltott reflexek biztosítják a normális testtartást és a test mozgásakor a térben elfoglalt egyensúlyi helyzetet.

A félkörös ívjáratokban a receptorkészülék az ívjáratok ampullájába (crista ampullaris) helyeződik. A támasztósejtek melletti érzéksejtek hosszú érzékszőrökkel rendelkeznek, amelyek kocsonyás sapkába ágyazódnak be. A fej különböző síkokban történő elmozdulásakor, gyorsuló vagy lassuló mozgásakor az ívjárat endolimfája mozgási tehetetlensége miatt nem követi az elmozdulást, hanem visszamaradva elmozdítja a kocsonyás állományt, így elhajlítja az érzéksejtek érzékszőreit. Mindez kiváltja az érzéksejtek ingerületét.

A tömlőcskében és a zsákocskában – mint statikus egyensúlyérző szervben – ovális érzékfolt (maculae staticae) formájában jelennek meg a támasztósejtek és az érzéksejtek (szőrsejtek), amelyek felső része zselatinszerű membránba ágyazódik. E membrán szabad felszínén kalciumkarbonát-kristályok helyezkednek el. A szervezetre ható nehézségi erő, a fejnek a vízszintestől való elhajlása, a test lineáris gyorsulása kiváltják a kristályok elmozdulását, amely ingerületet kelt az érzékfoltokban, ahol a fenti elmozdulások regisztrálódnak. Az ívjáratok, tömlőcskék és zsákocskák receptorsejtjeiben keletkező ingerületet a bipoláris ganglionsejtek axonjai mint tornácideg (nervus vestibularis) vezetik a VIII. agyideg másik ágaként a nyúltvelőn, középagyon és talamuszon át az agykéregbe.

Osztály: Emlősök (Mammalia)

Rend: Rovarevők (Insectivora) 17.7.1. fejezet

Család: Sünfélék (Erinaceidae)

Család: Cickányfélék (Soricidae)

Család: Vakondfélék (Talpidae)

Rend: Denevérek (Chiroptera) 17.7.2. fejezet

Család: Patkósdenevér-félék (Rhinolophidae)

Család: Simaorrú denevérek (Vespertilionidae)

Rend: Nyúlalakúk (Lagomorpha) 17.7.3. fejezet

Család: Nyúlfélék (Leporidae)

Rend: Rágcsálók (Rodentia) 17.7.4. fejezet

Család: Mókusfélék (Sciuridae)

Család: Hódfélék (Castoridae)

Család: Ugróegérfélék (Dipodidae)

Család: Egérfélék (Muridae)

Család: Pelefélék (Gliridae)

Család: Csincsillafélék (Chinchillidae)

Család: Tengerimalac-félék (Caviidae)

Család: Nutriafélék (Myocastoridae)

Rend: Ragadozók (Carnivora) 17.7.5. fejezet

Család: Kutyafélék (Canidae)

Család: Medvefélék (Ursidae)

Család: Mosómedvefélék (Procyonidae)

Család: Menyétfélék (Mustelidae)

Család: Macskafélék (Felidae)

Rend: Páratlanujjú patások (Perissodactyla) 17.7.6. fejezet

Család: Lófélék (Equidae)

Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla) 17.7.7. fejezet

Család: Disznófélék (Suidae)

Család: Igazi szarvasok (Cervidae)

Család: Tülkösszarvúak (Bovidae)

Megjegyzés: az emlősök osztályába mintegy 4300 faj tartozik. Európában kb. 140 emlősfaj él, ebből 23 betelepített. A hazánkban élő őshonos fajok száma 76, amely kiegészül 3 ide kóborló és 3 betelepülni készülő fajjal. Rendszerezésüket Papp (1996) szerint közöljük, a hazánkban előforduló vadon élő, tenyésztett és betelepített fajoknak megfelelő rendszertani kategóriák felsorolásával.

Rovarevők (Insectivora)

Kis vagy közepes nagyságúak, félig vagy egészen talpon járók. Lábaik rövidek, csaknem mindig 5–5 ujjuk van, és ezeken karmokat találunk. Bőrükön a szőr lehet bársonyos vagy tüskés. Egyes családoknál jellemzőek a bűzmirigyek, amelyek egyrészt a ragadozók elriasztását, másrészt a nemek egymásra találását segítik. Agyvelejük kicsi, agyféltekéjük sima. Érzékszerveik, különösen a szaglásuk jól fejlett. Koponyájuk általában megnyúlt.

A vakondnál és a cickányoknál feltűnő a megnyúlt arcorri rész. Az ormányt e megnyúlt orr és a felső ajak képezi. Szemüregük nincs elhatárolva a halántékároktól. A járomív fejlettsége különböző.

Fogazatuk száma 30–44 közötti, teljes, mindegyik gyökeres. A maradó fogazatban a metszőfogak a legtöbb fajnál nagyok, hegyesek, a szemfog kicsiny, az előzápfogak kúp alakúak, az utózápfogak oldalt összenyomott, éles, hegyes, háromcsúcsú vágófogak. Bélcsatornájuk rövid, egyszerű felépítésű. Anyagcseréjük gyors, a legtöbbjük napi táplálékszükséglete megközelíti a testtömeget. Ezért falánk, rovarokkal táplálkozó fajok, gyakran kiegészítő táplálékként olajos növényi magvakat is fogyasztanak, vagy kisebb gerinces állatokat zsákmányolnak. Méhük kétszarvú, méhlepényük korongos. Évente többször, 4–8 egyedet fialnak. Az utódokat az anya gondosan neveli.

A hazánkban élő fajok három családhoz tartoznak.

Sünfélék (Erinaceidae)

Bőrizomzatuk erőteljesen fejlett. Veszély esetén vagy alváskor össze tudnak gömbölyödni. Fülük jól látható. Fejük rövid ormányban végződik. A merev tüskék fejük felső, illetve testük hát- és oldalsó részét borítják. Fejük két oldalát, hasukat, végtagjukat, farkukat durva szőr fedi, öt pár emlőjük van. Koponyájukon izomtaréj található, a járomív fejlett.

A keleti sün (Erinaceus concolor) hazánkban hegy- és domdvidéken, sík vidéken mindenütt gyakori (17.105. ábra). Tápláléka rovarokból áll, de megeszi a meztelencsigákat, gilisztákat, hüllőket, a földön fészkelő madarak tojásait és fiókáit, az egér- és pocokfajok egyedeit. Téli álmot alszik. Védett faj.

Cickányfélék (Soricidae)

Az ide tartozó fajok közös jellemzője a kis test, a hosszú fej és a hegyes, ormányszerű orr (17.105. ábra).

17.105. ábra - A: keleti sün (Erinaceus concolor), B: erdei cickány (Sorex araneus), C: vakondok (Talpa europaea)

kepek/17.105.abra.png


Szőrzetük sűrű, bőrükben jellegzetes szagú váladékot termelő mirigyek találhatók. Falánk ragadozók. Táplálékuk változatos: a rovarok mellett puhatestűek, halak, kisebb madár- és emlősfajok egyedei, hullái. Több órás éhezés esetén elpusztulnak. Általában éjszakai aktivitású kisemlősök. Szaporodóképességük nagy. Évente 3–4-szer 4–6 fiat hoznak a világra. A ragadozó emlősök kellemetlen szaguk miatt nem zsákmányolnak cickányokat, de a baglyok tápláléklistáján rendszeresen szerepelnek. Minden fajuk védett.

Az erdei cickány (Sorex araneus) bundájának színezete változékony, és az évszaktól függ. Erdeink, erdősávjaink rovarokban gazdag élőhelyein mindenütt gyakori (17.105. ábra).

A fenti fajnál kisebb a törpecickány (Sorex minutus), amely nedves, zártabb élőhelyeken fordul elő, hazánk keleti részén gyakoribb.

Legnagyobb termetű cickányfaj a közönséges vízicickány (Neomys fodiens). Szőrruhája vízi életmódja miatt tömött. Álló- és folyóvizek környékén él, ritka.

A mezei cickány (Crocidura leucodon) mezőkön, erdőszéleken, utak mentén gyakori.

A sík területeket kedveli és szívesen telepedik meg a mezőgazdasági épületekben a keleti cickány (Crocidura suaveolens). A hát és a hasoldal színezete fokozatosan megy át egymásba.

Feltűnően kisebb és ritkább az előző fajnál.

Vakondfélék (Talpidae)

A föld alatti életmódhoz alkalmazkodtak. Henger alakú testüket sűrű, bársonyos, fekete szőr borítja. Mellső lábuk ásásra módosult. A lábtő és a lábközép kiszélesedett, és az ujjakat hártya köti össze. Ormányszerűen megnyúlt arcorruk kitűnő szagló- és tapintószerv. Fülkagylójuk kicsiny, a szőrzetben rejtetten helyezkedik el. Apró szemük néhány fajnál a bőr alatt található (17.105. ábra).

A hazánkban élő közönséges vakond (Talpa europaea) főleg az alföldi élőhelyeken gyakori. Járatait, föld alatti építményeit a lazább, középkötött talajú kertekben, mezőn, réten, árokparton, erdőszélen mindenütt jelzik a feltúrt fölből álló „vakondtúrások”. (Összetéveszthető a vízi- vagy „kószapocok” hasonló, de nagyobb túrásaival.) A földben élő rovarok és azok fejlődési alakjainak (lárvák, bábok, imágók) pusztításával a zöldségeskertekben nagy hasznot hajt. A földigiliszták is a kedvelt táplálékához tartoznak. A gondozott pázsitos parkokban befogható.

Denevérek (Chiroptera)

Az emlősök közül az egyetlen csoport, amelynek tagjai csapongó repülésre képesek. Különleges életmódjuknak megfelelően testük felépítése is rendkívül módosult. Általában kicsi vagy közepes termetű fajok tartoznak ebbe a rendbe. A denevérek alkonyati és éjjeli állatok. Többségük rovarevő. Gyakorta nagy tömegben élnek, társaságkedvelők. A mérsékelt égöviek téli álmot alszanak. A távoli szigetektől és a sarkvidékektől eltekintve a Földön mindenütt előfordulnak. Csaknem ezer fajuk ismeretes.

A kis denevérek (Microchiroptera) körébe tartozó 17 családból két család 24 fajjal képviselteti magát Magyarországon. Fülük alakja és mérete különböző. Hossza elérheti a fej, sőt a test hosszát is. Az orrlyukak legtöbbször szabadon állnak, de sokszor bonyolult alakú, kisebb-nagyobb bőrlebeny között találhatók. Ujjaik között a kézvitorla, az 5. ujj és a láb között az öregvitorla feszül ki. A hátulsó végtagok és a farok között található a farokvitorla. A vitorlák (patagium), a fül és az orrfüggelék a bőr kitüremkedései (17.106. ábra).

17.106. ábra - A: patkós denevér, B: sima denevér, C: repülő denevér

kepek/17.106.abra.png


Ezeket a képleteket ritkán és akkor is inkább csak a test közelében borítja szőr. A testet azonban igen sűrű bunda takarja, amelyben csupán nemezszőrök vannak, a többi emlősfajnál ismert gyapjúszőr hiányzik. Az ivari kétalakúság ritka. Csontos vázukból az elülső végtag csontjai (a felkarcsont, az orsócsont, a kézközépcsontok és az ujjpercek) tekintélyesen meghosszabbodtak. A repülőszerkezet kialakításában nem vesz részt a csökevényes könyökcsont, a kéztőcsontok, továbbá a hüvelykujj, amely karmot visel.

Erőteljes a kulcscsont, a lapockacsont és a lapocka hollócsőrnyúlványa is. A mellcsonton és a mellcsont markolatán gyakran megjelenik a mellcsonti taraj, amely – akárcsak a madarakon – a repülőizomzat nagyobb tapadási felületét szolgálja.

A medenceöv és a hátulsó végtag gyengén fejlett. Fogazatuk teljes, a legtöbb fajnál ősi típusú és a rovarevők fogazatához hasonló. Fogképletük változó.

Látásuk gyenge, viszont a jól fejlett fül mellé éles hallás járul. A legtöbb faj ultrahangot bocsát ki, és a visszaverődő hanghullámokat felfogva sötétben is kitűnően tájékozódik. Alkonyattól virradatig repülnek táplálék után. Aktivitási periódusuk a fajra jellemző (pl. korai denevér, kései denevér).

Téli szállásukon (barlangokban, bányákban, pincékben, fagyvédett, légmozgástól mentes zugokban, épületekben, faodvakban, ahol a fényintenzitás, hőmérséklet és páratartalom viszonylag állandó) a fajra jellemző módon (egyenként, fajtársaival vagy más fajok egyedeivel csoportosan) „téli álomba” merülnek.

A párzási idő ősztől tavaszig tart. A petesejt azonban – egy-két faj kivételével – csak tavasszal termékenyül meg. A telelőhelytől tavasszal a különböző távolságra (5–250km) lévő sötét, meleg nyári szállásaikra (épületek padlása, tetőtere, tornyok, barlangok, sziklarepedések, gyakran faodvak) vonulnak. Itt a nőstények kisebb-nagyobb csoportokat alkotva egy-két kölyköt szülnek, amelyet egyes fajok magukkal hordoznak repülés közben. Ősszel csoportosan vonulnak vissza telelőhelyükre. A hazai fajok közül egyesek mindenütt, mások csak hegyvidéken vagy csak az Alföldön fordulnak elő. Valamennyi fajuk védett.

Patkósdenevér-félék (Rhinolophidae)

Az orrlyukak körül, a szemek között összefüggő, több részből álló bőrlebeny (a kétoldali patkó, a középen lévő nyereg és a felfelé csúcsosodó lándzsa) van. A fülek nagyok, tövükön nem nőttek össze. Az arcorr gömbösen felfúvódott. Az állközötti csontban levő felső metszőfog nagyon kicsi.

A patkósdenevérek fogképletét az alábbiakban közöljük:

Fogképletük: 11232133=32.

Évente egyetlen kölykük születik. Emlőik száma 1 pár. A denevérporonty veszély esetén az anyaállat lágyéktájéki álemlőire szívja magát. Az ide tartozó fajok nyugváskor teljesen beborítják testüket a szárnyvitorlájukkal, és megkapaszkodási helyükön mindig szabadon függenek (17.106. ábra).

Sohasem húzódnak repedésekbe, fali üregekbe. Repülés, valamint rovarokra való vadászat közben szájukat csukva tartják, és a tájékozódásra szolgáló ultrahanghullámokat orrlyukaikon keresztül bocsátják ki.

Egyetlen nem tartozik ide, amelynek több mint 100 faja ismert. Hazánkban két faj fordul elő.

A nagy patkósdenevér (Rhinolophus ferrumequinum) a legnagyobb termetű hazai, hegyvidéki faj. A fej és a test együttes hossza 56–71 mm. A szárnyfesztávolsága elérheti a 40 cm-t. Barlangokban, bányákban telel, nyári szállása a tornyok, padlások fülledt, meleg részén található.

A kis patkósdenevér (Rhinolophus hipposideros) gyakoribb. Mindkét faj késő éjjel vadászik a cserjeszintben, lassú repüléssel.

Simaorrú denevérek (Vespertilionidae)

Arcorrukon nem található lebenyes bőrkinövés, fülfedőjük megnyúlt. A hazai fajok többsége ebbe a családba tartozik.

Nyugváskor szárnyukat összehajtva testük mellé zárják (17.106. ábra). Nyitott szájjal repülve bocsátják ki az ultrahangjeleket.

A közönséges denevér (Myotis myotis) a középhegységekben szórványos faj. Mészkőbarlangokban, bányákban telel, nyári tanyája padlásokon található. Több száz km-re is elvándorol. Késő estétől hajnalig pusztítja a nagyobb testű rovarokat (bagolylepkéket, cserebogarakat).

Hazánk egyik leggyakoribb denevérfaja a hegyesorrú denevér (Myotis blythi). Nyáron főleg az Alföldön él, de októberben a hegyvidéki barlangokban ezres csoportokban is telelhet.

A kései denevér (Eptesicus serotinus) hazánkban mindenhol közönséges. Téli szállása pince, alagút (ritkán faodú), nyáron emberi építményekben üt tanyát. Napnyugta után egy órával indul vadászatra.

Hegy- és dombvidéken, valamint az Alföldön egyaránt gyakori a korai denevér (Nyctalus noctula). Nem barlangokban, hanem faodvakban, épületek védett zugában telel együtt gyakran több száz egyed. Nyáron a harkályok, seregélyek odvait veszi birtokba. A kora esti órákban felismerhető a koronaszint fölötti merész, gyors röptéről, nagyobb termetéről. Tápláléka a nagyobb testű rovarok közül kerül ki.

Legkisebb és az egyik leggyakoribb hazai denevérünk a törpedenevér (Pipistrellus pipistrellus). Kevésbé érzékeny búvóhelye hőmérsékletére. Közvetlenül napnyugta után a talaj fölött 2–4 m-re repül. Gyors röptéről, apró termetéről felismerhető.

A szürke hosszúfülű denevér (Plecotus austriacus) gyakori és közönséges faj. Késő éjjel vadászik. Lassú röptéről, előreálló nagy füléről ismerhető fel.

Nyúlalakúak (Lagomorpha)

Közepes nagyságú, növényi táplálékkal élő emlősök. Farkuk kicsiny. Fogazatuk hiányos és gyökér nélküli. A felső metszőfogak mögött – szemben a rágcsálókkal – még egy pár apró metszőfog található. Ezért régebben a rágcsálók rendje alatt, kettősmetszőfogúak (Duplicidentata) néven szerepeltek.

Nyúlfélék (Leporidae)

A nyúlfélék nagytermetűek. Fülük is nagy, hátulsó lábuk jóval hosszabb, mint az elülső. Európában két nemük (genus) él.

A nyulak egyik, hazánkban is jól ismert képviselője a mezei nyúl (Lepus europaeus) (17.107. ábra). Aránylag nagytestű állat, testtömege 4–5 kilogramm is lehet. Füle hosszú és a fül vége sötéten színezett. Farka elég rövid és felső része feketén színezett. A hátulsó láb igen hosszú. Gyakorlatilag minden élőhelyen előfordul, de az erdővel, erdősávokkal, csenderesekkel határos mezőgazdasági területeken gyakoribb. Négy-öt hektárnyi revirjéhez és megszokott útjaihoz ragaszkodik. Nem készít fészket, csak fekvőhelyet (vackot) kapar ki magának a talaj felszínén. Fejlett látása, hallása, jó rejtőzőképessége és gyors futása biztosítja túlélését.

17.107. ábra - Mezei nyúl (Lepus europaeus)

kepek/17.107.abra.png


Vadászati-vadgazdálkodási szempontból értékes apróvadunk. Egyedszáma az utóbbi évtizedekben jelentősen csökkent. Télen a gyümölcsösökben, csemetekertekben és faiskolákban a fák kérgének lerágásával nagy kárt okozhat.

Az üregi nyúl (Oryctolagus cuniculus) őshazája Dél-Európa. Jó alkalmazkodóképessége és szaporasága miatt egész Európában meghonosodott. Emellett világszerte sok helyre betelepítették. Hazánkban csak ott fordul elő, ahol elég fű és lágy szárú növényzet biztosítja táplálékát, és ahol a talaj megfelelően laza a kotorékkészítéshez.

Kolóniákat alkot, főleg naplementekor és napkeltekor mozog. A házinyúl vadon élő őse. Lényegesen kisebb a testtömege, mint a mezei nyúlé (ritkán éri el vagy haladja meg a 2 kilogrammot). Farka rövid, fehér színű. A füle arányait tekintve felismerhetően rövidebb, mint az előző fajé.

Rágcsálók (Rodentia)

Az emlősfajok több mint egyharmada ebbe a rendbe tartozik. Testnagyság és külalak tekintetében nagy változatosságot mutatnak. Az egész szárazföldet benépesítették, amelyet közlekedési eszközeivel (hajórakományok) akaratlanul az ember is segített.

Fogazatuk hiányos. Metszőfogaik – mivel a felső ajkak nem takarják be – szembetűnően nagyok, ívesen hajlottak, gyökér nélküliek. Csak az elülső oldalukat borítja zománc, ezért véső alakúra kopnak. Szemfoguk – a mókusfélék, pelefélék és a háromcsíkos szöcskeegér kivételével előzápfoguk is – hiányzik. Ezért a metszőfog és az őrlőfogak között foghíjas (interalveolaris) rész található. Az előzápfogak és utózápfogak gyökeresek vagy gyökér nélküliek. Koronájuk a folytonos rágcsálás következtében állandóan kopik. Az így létrehozott zománcredők, szigetek segítik a rokon fajok elkülönítését. Fogaik száma változó (16–18–20–22). Félig vagy teljesen talpon járó emlősök. Mellső lábukon rendszerint 4, a hátulsón 5 ujjuk van. Ujjaikon karmok alakultak ki.

Gyomruk általában egyszerű, vakbelük legtöbbször fejlett. Főleg növényi táplálékon élnek, ezért bélcsatornájuk hosszú. Méhük kettős vagy kétszarvú, méhlepényük korongos. Sok csecsbimbójuk van. Többségük nagy szaporodóképességű, 3–5 évenként, a vegetációs periódus végére (nyár, kora ősz) jelentős egyedszámot érnek el.

A rágcsálók egyes fajai a tudományos kutatás fontos kísérleti állatai (laboregér, laborpatkány, tengerimalac). Néhány fajuk értékes prémet ad, ezért vadászata vagy tenyésztése hasznot hajt (pézsmapocok, nutria, csincsilla). Mezőgazdasági, erdészeti, kertészeti szempontból sok fajuk igen kártékony. Mint elsődleges fogyasztók – nagy egyedszámuknál fogva – jelentősek a különböző életközösségek táplálékhálózatában.

Számos védett ragadozó madár- és emlősfajunk nélkülözhetetlen táplálékalapjául szolgálnak.

Mókusfélék (Sciuridae)

Vázrendszerük, koponyájuk, fogazatuk alapján hasonló, de küllem, élőhely és életmód szempontjából élesen elkülönültkét fajuk él hazánkban.

A mókus (Sciurus vulgaris) főleg hegy- és dombvidéki erdők fatörzs- és koronaszintjében él, az utóbbi években megemelkedett egyedszámmal (17.108. ábra). Védett.

17.108. ábra - Mókus (Sciurusvulgaris)

kepek/17.108.abra.png


Az ürge (Spermophilus citellus) szalmasárga színű, koponyája legömbölyített. Az Alföld, valamint a dombvidéki és hegylábi felszínek nyitott élőhelyein (legelők) kolóniákat alkotva található.

Egyedüli nappali aktivitású kisemlősünk, amely 1–2 méter mély kotorékában folyamatos téli álmot alszik. A kerecsen-sólyom nélkülözhetetlen prédája. Egyedszáma gyérül, ezért védett.

Hódfélék (Castoridae)

Nagy, zömök testű, feltűnően nagy és erős metszőfogú, lapos, pikkelyes farkú, hátulsó lábukon úszóhártyát viselő, vízi-, vízparti rágcsálók. Jelenlétükről a jellegzetesen elrágott és kidöntött fák által alkotott gátrendszerek és „hódvárak” árulkodnak.

A hazánkból kipusztult, eurázsiai elterjedésű közönséges hód (Castor fiber) visszatelepítése folyamatban van.

Ugróegérfélék (Dipodidae)

A háromcsíkos szöcskeegér (Sicista subtilis) igen ritka, védett hazai fajunk.

Egérfélék (Muridae)

Változatos testfelépítésű rágcsálók. Jelenleg ebbe a rendbe sorolnak négy, korábban önálló ren-dnek tekintett taxont [hörcsögfélék (Cricetinae), pocokfélék (Microtidae), földikutyafélék (Spalacidae) és egérfélék (Muridae)]. Akövetkezőkben fontos hazai rágcsáló fajokat jellemzünk.

A közönséges hörcsög (Cricetus cricetus) zömök testű, rövid farkú, foltos bundázatú, pofazacskóval, gyökeres, gumós felületű őrlőfoggal rendelkező, rendkívül jelentős mezőgazdasági kártevő (17.109. ábra). Nyártól őszig a kalászosok, a kukorica és a napraforgó magterméséből 2–8 kg-nyi téli készletet gyűjt. Értékes prémjéért a hörcsögözők a kotorékba helyezett rugós csapdával gyűjtik. Emellett gázkeltő vegyszerekkel is irtják. Három-öt évenkénti lokális nyár végi-őszi egyedszám emelkedése, valamint hat-tíz évenkénti országos gradációja ellen alacsony hatásfokkal tudunk csak védekezni. A szíriai aranyhörcsög (Mesocricetus auratus) kísérleti állat és kedvtelésből is tartják.

17.109. ábra - Közönséges hörcsög (Cricetuscricetus)

kepek/17.109.abra.png


Hazánk erdeiben, erdősávjaiban közönséges az erdeipocok (Clethrionomys glareolus). Színe vörösesbarna. Erdeinkben a fiatal újulat kérgének lerágásával tesz kárt.

Patkány nagyságú, sötét szürkésbarna színű a vízi- vagy kószapocok (Arvicola terrestris). Vízi, mocsári élőhelyek közelében föld alatti fészkéről és kotorékáról a felszínre túrt kalap nagyságú földkupacok árulkodnak. A vízben jól úszik. A nád, a káka és a sásfélék föld alatti részét fogyasztja. Eredeti élőhelyéről „elkószált” egyedeia környező mezőgazdasági kultúrákban megtelepedve külön populációkat alkotnak.

Zöldségeskertekben a növények nagy tápértékű föld alatti szervei (gyökér, gumó, gyökgumó) képezik táplálékát. Sokkal nagyobb kárt okoz azonban a nedves talajú gyümölcsösökben azzal, hogy a fiatal fák gyökérzetét megcsonkítja.

A mezei pocok (Microtus arvalis) tavasztól őszig főleg agrokultúrákban (lucernások) él, de egyes években a legelőkön is nagy egyedszámot érhet el. Az emlősök között a legnagyobb szaporodóképességgel rendelkező faj (17.110. ábra). Egyetlen áttelelt nőstény mezeipocok utódai – kedvező külső tényezők esetén – őszre a több száz egyedet is elérhetik.

17.110. ábra - Mezei pocok (Microtus arvalis)

kepek/17.110.abra.png


A pézsmapocok (Ondatra zibethicus) 1905-ben Csehországon keresztül került Európába és terjedt el a vízi-mocsári élőhelyeken. Hazánkban főleg a felszíni csatornák, halastavak partjában készíti kotorékát vagy fészkét, víz alatti bejárattal.

Territóriumát illatmirigyéből kipréselt váladékkal (pézsma) jelöli meg. Tápláléka hasonlít a vízipocokéhoz, de mezőgazdasági kártétele jelentéktelen. Értékes prémjéért ősztől tavaszig csapdázzák, lövik.

A földikutya (Spalax leucodon) areájának hazánk a legnyugatibb határa. Szem, fülkagyló és farok nélküli, igazi geokol kisemlős (17.111. ábra). Metszőfogai feltűnően nagyok. Csak véletlenül kerülhet a föld felszínére. Főleg a Tiszántúlon (Hajdúbagos, Makó és környéke, Debrecen környéki erdős puszták) maradtak meg kis számú populációi ősi életterében (háborítatlan ősgyepek) és a kertkultúrák talajában.

17.111. ábra - Földikutya (Spalax leucodon)

kepek/17.111.abra.png


A gyepet alkotó növények föld alatti részével táplálkozik, ezért naponta több méter hosszú, új folyosórendszert kell véső alakú fejével és lábaival készítenie. A gyakran 1,5–2 m mélyen levő fészke, lakótanyája, táplálékraktára fölött világosabb földből álló egyetlen kupac látható. Föld alatti, kb. 10–20 cm mély, több száz méter hosszú folyosórendszere a kis kupacok alapján képzeletbeli görbe vonallal összeköthető. A zöldségeskertekben is előfordul, a sárgarépa és a gumósnövények megrágásával esetleg kárt tehet. (Gyümölcsösökben azonban nem a Spalax károsít, hanem a kószapocok!) Fokozottan védett, a kipusztulás fenyegeti.

A legkisebb európai rágcsáló a törpeegér (Micromys minutus). Éjjel-nappal mozog, leggyakrabban a nádasokban készített öklömnyi fészke és a környező parlagok gyomnövényei vagy a gabonatáblák nyújtotta táplálékszerző hely között. Magvakkal, bogyókkal, hajtásokkal és rovarokkal – stáplálkozik.

Az egész országban gyakori a közönséges erdei egér (Apodemus sylvaticus) (17.112. ábra). Az erdőkön és erdősávokon kívül más élőhelyeken (gabonatáblák, legelők, töltések) is előfordul. Főleg magevő (tölgyfák makktermése, gabonafélék szemtermése), de állati eredetű tápláléka is jelentős (rovarok, csigák).

17.112. ábra - Erdei egér (Apodemus sylvaticus)

kepek/17.112.abra.png


A pirókegér (Apodemus agrarius) a háta középvonalában húzódó csík alapján különbözik az erdei egértől. Nappal is aktív. Élőhelye változatos.

A házipatkány (Rattus rattus) kozmopolita, mindenevő. Az utóbbi időben az agresszívebb vándorpatkány világszerte kiszorította régi élőhelyeiről. Mindig a föld feletti szinten – malmok, magtárak, padlásterek – mozog, fészkét az épület üregeiben készíti. A szárazabb mikroklímát kedveli. Hazánkból feltehetően kipusztult.

A vándorpatkány (Rattus norvegicus) a Földön élő rágcsálófajok közül a legkártékonyabb. Robosztusabb a házi patkánynál, arányaiban kisebb a füle, rövidebb és vaskosabb a farka. Az egész Földön elterjedt.

Emberi településeken, városok szennyvízcsatornáiban, vágóhidak, baromfikeltetők területén, élelmiszer- és takarmányraktárakban, nagyobb épülettömbök pincerendszerében, szeméttelepeken, kis- és nagyüzemi állattartó-tenyésztő telepeken és nyáron azok közelében lévő vízi-mocsári élőhelyeken gyakori.

Mindenütt megjelenik és elszaporodik, ahol táplálékot, vizet, a felszín alatti fészek építésére alkalmas helyet és az átlagnál háborítatlanabb életteret talál. Minden állati és növényi eredetű szerves anyagot elfogyaszt, szétrág, bepiszkít, és szétszórva táplálékraktárába hord. Állattartó telepeken fertőző betegségeket terjeszt. Újabb, kedvezőbb életterek felderítése érdekében nagyobb távolságokra is elvándorol.

A házi egér (Mus musculus) Ázsiából terjedt el Európába. Az ember környezetében (lakások, magtárak, állattartó telepek) él elsősorban, de mezőgazdasági területeken vadonélő populációit is megtaláljuk. Általában szürke színűek. Fejük viszonylag hegyes, farkuk pedig hosszú. Szemük nem feltűnően nagy. A legkeményebb anyagok kivételével – hasonlóan a vándorpatkányhoz – mindent megrág, minden szerves anyagot elfogyaszt, belepiszkít az élelmiszerbe, vizeletével jellegzetes szagot hagy maga után. Egészségügyi szempontból is veszélyes. Igen szapora, ezért nehéz ellene védekezni. Véralvadásgátló szerrel kevert (preparált) növényi magvakkal irtják. Fedett, melegebb élőhelyeken egész évben szaporodik. Albínó formája laboratóriumi állat.

A güzüegér (Mus spicilegus) egész évben a szabadban él, legtöbbször kinn is telel. Az ősszel felszaporodó család a parlagokon, tarlókon arasznyi mély fészket épít, amely fölé a vadon élő vagy termesztett kalászosok termését hordja össze, végül földdel befedi. Ezek a „güzühordások”, amelyeknek átmérője az 1–1,5 métert, magassága a 25–50 cm-t is elérheti.

Pelefélék (Gliridae)

Főleg lombhullató erdőkben, cserjésekben, parkokban él az egér nagyságú, vörös színű mogyorós pele (Muscardinus avellanarius).

Kemény héjú termésekkel és magvakkal, gyümölccsel táplálkozik. Cserjeszintben lévő fészkében tölti a nyarat. Ősz végén gyakran a mesterséges madárodúkba telepedik. Védett.

A nagy pele (Glis glis) középhegységeink erdeiben (bükk, tölgy) gyakori. Ezüstszürke színű, bozontos farkú, patkány nagyságú (17.113. ábra). A makktermésen kívül gesztenyét, diót is fogyaszt, de a madárfészkeket is kirabolja. Őszre meghízik. A nyest, a nyuszt, a vadmacska és a macskabagoly gyakran fogyasztja.

17.113. ábra - Nagy pele (Glis glis)

kepek/17.113.abra.png


Az erdei pele (Dryomysnitedula) erdőkben, parkokban és kertekben él. A másik két fajtól jellegzetes, szem körüli fekete foltja és bozontos végű farka alapján lehet megkülönböztetni.

Táplálékát (csonthéjas termés, magok, gyümölcs, rügy, bogyók, csigák, madártojás) az avar- és a lombkoronaszint között mindenütt megtalálja. Kupolás fészke környékén gyakran hallani morgó, csikorgó horkantásait. Védett.

Csincsillafélék (Chinchillidae)

A tenyésztett, „nemes csincsilla”-állományok két faj leszármazottjai: elsősorban a Chile északi részén honos gyapjas csincsilla (Chinchilla laniger), de a keresztezésében részt vett a Bolívia és Argentína északi részén élő rövidfarkú csincsilla (Chinchilla brevicaudata) és más fajok is. Mindkét faj magas hegységi füves pusztákon, kolóniákban él. Értékes prémje miatt őshazájában vadászták, majd Kaliforniában kezdtek hozzá a tenyésztéséhez. Testük 25–30 cm hosszú, farkuk 15 cm-es. A fedőszőrök alatti finom gyapjúszőrök adják a kékesszürke, selymes, puha prémet. Hazánkban tenyésztik.

Tengerimalac-félék (Caviidae)

A tengerimalac (Cavia aperea f. porcellus) kísérleti és díszállat.

Nutriafélék (Myocastoridae)

A nutria (Myocastor coypus) természetes élettere Dél-Amerika mérsékelt égövi tájain a folyók, patakok és tavak környéke. Csapatosan, telepet alkotva él a saját maga ásta üregekben. Kizárólag növényevő. Testhossza 50–60 cm, a farok 40 cm. Óriási termetű patkányra emlékeztet. Testét szőrbunda fedi. A rövid és puha gyapjúszőrzet különösen tömött. Színe a világostól a sötétbarnáig változik. Miután a mi éghajlatunk alatt is szaporodik, kisebb állományokban a prémjéért tenyésztik.

Ragadozók (Carnivora)

Változatos testnagyságú és testtömegű fajok tartoznak ide. Elülső pár lábukon általában 5, a hátulsókon 4–5 ujjuk van. Karmaik erős, hajlott, éles fegyverek, esetleg visszahúzhatók.

Többségük jó futó, ugró, egyesek úszni is képesek. Agykoponyájuk tetejének középvonalában a nagy tépőizmok tapadására rendszerint erős nyíltaraj (crista sagittalis) fejlődött. Koponyájuk többnyire megnyúlt, járomcsontjuk erőteljes. Fogazatuk teljes: metszőfogaik kicsinyek, szemfogaik nagyok, hajlottak, hegyesek és általában túlnyúlnak a többi fog koronaszintjén. Az előzápfogak rendszerint kisebb diastema után következnek, vagy éles csúcsú vágófogak, vagy többgumós fogak és többgyökerűek. Az utolsó előzápfog (felül), illetve az első utózápfog (alul) tépőfog (dens sectorius).

Szaglásuk, látásuk kitűnő. Anyaméhük kétszarvú, méhlepényük korongos. Alomszámuk mindig több, ivadékaik fejletlenül, zárt szemmel jönnek a világra. Az egész Földön elterjedtek.

Kutyafélék (Canidae)

Hosszú lábú, ujjon járó, gyorsan, kitartóan futó ragadozók. Karmaik nem húzhatók vissza, tompák.

Fogképletük: 31423143=42.

Vakbelük van. E családba közel 30 faj tartozik, amelyek négy alcsaládot alkotnak. Hazánkban négy fajuk él.

Európa leggyakoribb közepes testű ragadozója a róka (Vulpes vulpes). Gyakorlatilag minden élőhelyen megtalálható, ahol megfelelő búvóhelyet és táplálékot talál (17.114. ábra). Főleg rágcsálókkal táplálkozik, de apróvaddal (fogoly, fácán, mezeinyúl) dúsított területen és a baromfitelepek környékén akkumulálódva kárt is okozhat. Ezért egész évben lövik, csapdázzák. Alacsony egyedszám esetén az apróvadállományban betöltött természetes szelektáló és dögeltakarító munkája hasznos. Tápláléka erősen függ az élőhely rágcsáló kisemlős- és haszonvadállományának egyedsűrűségi arányaitól és az évszaktól. Ősszel táplálékában jelentős arányban szerepelnek növények, gyümölcsök. Megítéléséhez – értékes téli bundája mellett – negatívan járul a veszettség (lyssa) vírusának terjesztése.

17.114. ábra - Róka (Vulpes vulpes)

kepek/17.114.abra.png


A farkas (Canis lupus) európai elterjedése visszaszorult. Vérengző ragadozó hírében áll, ennek ellenére az embert nagyon ritkán támadja meg. Hazánkban hideg teleken ÉK és DNy felől jelennek meg kóborló egyedei. A Zemplén-hegységben már megtelepedett. Zsákmánya az egértől a gímszarvasig terjed. Ínséges időben mindenevő. A német juhászkutyától ordasszürke bundája, rövidebb, lompos farka, zömök nyaka, rövid füle különbözteti meg. Védett.

A hazai életközösségek jelentős ragadozója lett az elvadult kutya (Canis lupus f. familiaris). Az utóbbi években megnőtt ezen „kóbor ebek” száma és jelentős ragadozói lettek a vadászható vadfajoknak, a földön fészkelő, védett madaraknak. Téli bundájukat újabban a szőrmeipar is feldolgozza.

Az aranysakál (Canis aureus) areájának Magyarország az ÉNy-i határát képezi. Az utóbbi időben hazánk füves pusztáin, nyílt vidékein is – ahol a cserjés-bokrosokban, sűrűbb növényzetben, nádasban megbújhat – előkerültek bizonyító példányai. Éjszakai életmódú. Rövid farkú, hosszú fülű, kistermetű sárgás-barnás-vöröses színű, a sovány német juhászkutyára hasonlít.

Az eredetileg Távol-Keleten őshonos nyestkutya (Nyctereutes procyonoides) mint szabadban tenyésztett prémes állat – megtelepedett Ázsiában, majd K-Európa egyes részein. Hazánkban az utóbbi években gyakrabban előfordul.

Medvefélék (Ursidae)

Zömök, nagy testű, talpon járó ragadozók. Többségük mindenevő. A barnamedve (Ursus arctos) testhossza 2–2,5 m, testömege 150–270 kg. Hazánk ÉK-i részein az utóbbi években megjelentek a Kárpátokból elkóborolt példányai.

Mosómedvefélék (Procyonidae)

Hosszú farkú, talpon járó ragadozók. A mosómedve (Procyon lotor) Észak-Amerikában őshonos, de hazánkban is megjelennek – valószínűleg – fogságból megszökött példányok.

Menyétfélék (Mustelidae)

Hosszú testű, rövid lábú, különböző testnagyságú kisragadozók. Kellemetlen szagú váladékot termelő, végbélnyílás (analis) körüli mirigyeik vannak. Koponyájuk formája változatos, de az arcorri rész mindegyik fajnál erőteljes, tépőfogaik nem feltűnőek. Fogaik száma 34-36-38.

A nyuszt (Martes martes) sűrű, nagyobb kiterjedésű domb- és hegyvidéki, ritkán alföldi erdeink védett kisragadozója. A fehér torkú nyesttől főleg sárga torokfoltja alapján lehet megkülönböztetni. Értékes prémjéért régen vadászták. Védett.

A nyest (Martes foina) az egész országban megtalálható, hegyvidéken leginkább sziklás erdőségekben, de alföldi települések gazdasági épületeinek padlásán is előfordul. Házigalamb, vadgerle, balkáni gerle, fiatal baromfi, rágcsálók, illetve különböző gyümölcsfáink termése szerepel tápláléklistáján. Egyedszáma a 90-es években megemelkedett, ezért már nem védett.

Egész Európában előfordul, hazánkban az Alföldtől a hegyvidékig, a füves pusztától az erdőségekig mindenhol közönséges a menyét (Mustela nivalis). Félig fedett élőhelyeken (erdősávok, csenderesek, növényzettel fedett utak, töltések, árkok széle) gyakoribb. Vérengző kisragadozó. Egér- és pocokpusztítása miatt hasznos. Fácánosokban, baromfitelepeken, háztáji baromfiólak környékén kárt okozhat, emiatt egyedszámuk itt csapdázással gyéríthető.

A hermelin (Mustela erminea) a menyétnél ritkább és nagyobb testű, hazánk Ny-i felén gyakoribb. A fenti fajnál nagyobb. Téli bundája fehér, a farok vége azonban mindig fekete. Főleg vízimocsári élőhelyek (árkok, halastavak, morotvák nádasai) környékén fordul elő. Életmódja hasonló a menyétéhez. Védett.

Hazánkban az emberi települések környékén mindenütt elterjedt a közönséges görény (Mustela putorius) (17.115.ábra). Ősi élőhelye az erdő volt, ma élő egyedei főleg a lakott területek környékén élnek. Tavasztól őszig a szabadban szerzi be táplálékát (rágcsálók, a földön fészkelő madarak tojásai és fiókái, mezei nyúl kicsinyei), de ősz végén gazdasági épületek rejtett zugaiban, kő- és farakások alá, szénaboglyákba, szalmakazlakba telepszik, ilyenkor nagy kárt okoz a baromfiudvarban. Albínó példányait tenyésztik, és mint „vadászgörényt”-t, üregi nyulak, vándorpatkányok irtására használják.

17.115. ábra - Közönséges görény (Mustela putorius)

kepek/17.115.abra.png


Az előbbi fajtól szalmasárgás-barnás színével tér el a mezei görény (Mustela eversmanni). A nyílt, lakott helyektől távoli élőhelyeket (füves puszta, lucernás, legelő) kedveli. Föld alatti üregekben él. Az ürge és a hörcsög ragadozója. Ritka, védett faj.

Az európai nyérc (Mustela lutreola) értékes bundája egyszínű sötétbarna, felső és alsó ajka fehér, farka bozontos. A víz melletti élőhelyeket kedveli. Európai elterjedési területe egyre szűkül. Magyarország területén ma már feltételezhetően nem él, Észak-Európában még gyakori.

Küllemében, kevésbé ragadozó életmódjában eltér a többi menyétfélétől a borz (Meles meles). Dombvidéki, nedvesebb talajú, erdővel határos területeken gyakoribb. Táplálékának gyakran a fele növényi eredetű (kukorica, szőlő, gyümölcs, makk), de felkutatja, feltárja a rágcsálók és a vakond fészkét, elfogyasztja a földön fészkelő madarak tojásait és fiókáit is. Apróvaddal dúsított élőhelyeken lövik és csapdázzák. Őszre erőteljesen meghízva téli álmot alszik.

A vidra (Lutra lutra) tipikus vízi ragadozó. Évszázados üldöztetése miatt egész Európában veszélyeztetett faj. Hazai halastavainkban, állandó vizű morotvákban, egyes folyóinkban – a szigorú védelem eredményeként – az utóbbi öt évben egyedszáma optimális szintre emelkedett. Hazai populációi Európa egyik legnagyobb természeti értékét alkotják. Víz alatti bejárattal ellátott, növényzettel dúsan benőtt, több méter hosszú, vízparti kotorékát, tanyáját nehéz felfedni.

Macskafélék (Felidae)

Nyúlánk, hajlékony testű, gömbölyded fejű, rövid nyakú, vastag és hosszú farkat viselnek. Testüket finom szőrzet fedi, és annak színe a vadon élő fajoknál a környezethez igazodik. Lábaik közepes hosszúságúak, ujjon járók. Járás és pihenés közben fejlett, éles karmaikat ujjnyújtó izmukkal egy bőrtasakba hátrahúzzák. Szem- és tépőfogaik erőteljesek.

Fogképletüket az alábbiakban adjuk meg.

Fogképletük: 31313121=30.

Az európai vadmacska (Felis silvestris) általában szürkésbarna színű (17.116. ábra). A hegy- és dombvidéki nagyobb erdőkben, az Alföldön főleg összefüggő erdőkben és nádasokban fordul elő. Faodvakban, erdei farakások, nádkévék alatt, elhagyatott épületek padlásán tanyázik. Tápláléka változatos, a kisrágcsálóktól az apróvadon keresztül az őzgidáig mindent megtámad. Az elvadult házimacskától kissé lapos feje, egyformán vastag farka, a fejétől a hátáig futó öt fekete csíkozat, felül sűrű szőrrel szegélyezett fül, a talppárnák közötti dús szőrzet különbözteti meg. A házimacskával termékenyen párosodik, a hibridek küllemükben az apa vad jellegét öröklik. Koponyáján a járomív szemmel láthatóan sokkal szélesebb az agykoponyánál, a homlokrész és az orrcsont találkozásánál nincs mélyedés, a dobüreg félgömb alakú, fejlett, a nyakszirti taréj erőteljes.

17.116. ábra - Vadmacska (Felis sylvestris)

kepek/17.116.abra.png


A házi macska (Felis silvestris f. catus) származása még ma is vitatott. A Felis silvestris fajba tartozó három, többé-kevésbé jól körülhatárolható alfaj: a núbiai macska (F. s. lybica), az európai vadmacska (F. s. sylvestris) és az ázsiai sztyeppmacska (F. s. ornata) lehettek a mai házimacskák ősei. Az elvadult kóbor macskák egyedszámát Magyarországon kb. 180 ezerre becsülik. Egerésző-pockozó készségéről mindig meggyőződhetünk, de az apróvadállomány fiatal egyedeit veszélyezteti. A veszettség (lyssa) vírusának hordozója és terjesztője lehet.

A közönséges hiúz (Felis lynx) egyedei hazánkba az utóbbi években É, ÉK felől telepedtek be, és az Északi-középhegységben hosszabb-rövidebb ideig meg is maradtak. Védett.

Páratlanujjú patások (Perissodactyla)

Nagytermetű, növényevő emlősök. A végtagok tengelye a középső ujjon halad keresztül, egyben ez a legerősebb, ez viseli a test súlyát. A többi ujj csontjai csökevényesek. Fogazatuk teljes, bár szemfoguk hiányozhat. Erős, izmos ajkaik a táplálék letépéséhez alakultak. Bélcsatornájuk hosszú, vakbelük terjedelmes. Epehólyagjuk nincs. Anyaméhük kétszarvú, méhlepényük szétszórt. Egy, azonnal járóképes utódot hoznak a világra.

Lófélék (Equidae)

Hosszú lábukon csak egy, a középső ujj érinti a földet. A többi ujj csak kivételesen jelenik meg. Farkuk hosszú, nyakukon sörényt viselnek.

Fogképletük: 31433143=44.

Őseik a csapatokba verődve társas életet élő afrikai és ázsiai patások.

Eurázsia hatalmas kiterjedésű füves pusztaságain a jégkorszak idején több vadlófaj élt. A fentiek közül legtovább az Equus przewalskii maradt fenn. Ennek egyik földrajzi alfaja a belső-ázsiai vadló vagy taki (E. przewalskii), amely feltételezhetően már Mongóliából is kipusztult, de egyes európai állatkertekben még megtalálható. A másik földrajzi alfaja az E.gmelini a délorosz sztyeppéken a XVIII. század végéig élt. E két alfaj az őse a házilónak (Equus przewalskii f. caballus). AzÉszak-Afrika félsivatagos sztyeppéin élő vadszamár (Equus africanus) szomáliai és núbiai alfajának leszármazottja a háziszamár. Lóval keresztezett hibridje az öszvér. Általában lókancát fedeztetnek szamárcsődörrel.

Párosujjú patások (Artiodactyla)

Nagy vagy középnagy termetűek. Lábujjaik száma páros: 2 vagy 4. A két középső ujj (3. és 4.) a legerősebb, a 2. és az 5. gyengébb, csökevényes vagy hiányozhat. Az első ujj mindig hiányzik. Fogazatukban a szemfogak hiányozhatnak. Méhük kétszarvú, méhlepényük szórt.

Disznófélék (Suidae)

Törzsükhöz képest fejük nagy, orruk megnyúlt, az orrajki tájék orrkoronggá, illetve túrókarimává szélesedett. Szőrruhájuk durva, serteszerű. Vastag bőrük alatt szalonnaréteg van. Koponyájuk megnyúlt. A hím (kan) szemfogai folyton növekvő agyarrá alakultak át. Elő- és utózápfogaik a mindenevőkre jellemzően gumósak. Lábuk rövid, csak a 3. és a 4. ujj érinti a talajt. Emlőik hasi állásúak, igen szaporák.

A vaddisznó (Sus scrofa) sok alfajt alkotva Európában, Észak-Afrikában, Ázsiában és a környező szigeteken fordul elő.

Fogképletük: 31433143=44.

Hazánkban nemcsak a hegy- és dombvidéken, hanem az utóbbi években az alföldi összefüggő erdőkben, nádasokban illetve az azokkal határos mezőgazdasági területeken is közönséges (17.117. ábra). A koca a malacokkal és az előző évi süldőkkel kondát alkot. Az idősebb kanok csak búgáskor (X.–XII. hó) keresik fel a kocákat. Hallása, szaglása fejlett, látása gyenge. Óvatos, éjszakai aktivitású állat. Túlszaporodott állománya a mezőgazdasági területeken kárt okoz tavasztól nyárig az érő gabonában, ősszel a kukoricában. A földön fészkelő madarak fészekaljának elpusztításával is jelentős a kártétele. A házisertés a Sus scrofa fajhoz tartozó alfajok háziasított formája.

17.117. ábra - Vaddisznó (Sus scrofa)

kepek/17.117.abra.png


Igazi szarvasok (Cervidae)

Ma már minden földrészen megtalálhatók a hazánkban élő fajok nemes külsejű, szép megjelenésű állatok. A hímek agancsot viselnek, melyet évente váltanak.

A gímszarvas (Cervus elaphus) közel húsz földrajzi alfaja küllemében jól eltér egymástól. A hazai alfaj – a közép-európai gím – főleg a domb- és hegyvidékeken gyakori, de az alföldi összefüggő erdőkben is megjelenik. Erdőkben a fák kérgének hántásával, a fiatal hajtások lerágásával, mezőgazdasági területen főleg az érő kukorica letarolásával érzékeny kárt okozhat. Vadászata szabályozott. A világrekord gímtrófeák hazai populációból származnak.

A kisázsiai eredetű dámszarvast (Cervus dama) minden földrészen meghonosították. A hazánkba betelepítettek is jól honosultak. Eleinte vadaskertekben tenyésztették, ma már a vadon élő populációi jelentősek. Tenyésztésével az utóbbi években intenzíven foglalkoznak. A világrekord dámlapátosok is hazai erdőkben kerültek terítékre. A fenti két szarvasfaj mellett Magyarországon megtalálható még a tetszetős küllemű, japánból betelepített szika szarvas (Cervus nippon nippon) és a Dybowski-szarvas (Cervus nippon dybowski).

Az őz (Capreolus capreolus) Eurázsiában nagy összefüggő területeken terjedt el. Három földrajzi alfaja – európai, szibériai, mandzsúriai – küllemi bélyegek alapján elkülöníthető. Hazánkban a törzsalak – az európai alfaj (C. c. capreolus) – található (17.118. ábra). A párzáskor – üzekedéskor – július végén, augusztus elején megtermékenyült pete csak decemberben telepedik meg a méh falában, és kezdi meg az intenzív barázdálódást. A következő év májusában a suta egy-két (ritkán három) gidát ellik. Az élőhelyi viszonyok kedvező változásának hatására – nagytáblás mezőgazdasági művelés – az utóbbi ötven évben ötszörösére emelkedett a hazai állomány. Így az egész országban – az Alföldön, a domb- és hegyvidéken – elterjedt nagyvad. Mezőgazdasági kártétele válogatóssága miatt jelentéktelen, de télen a csemetekertekben érzékeny kárt okozhat. Vadászata szabályozott. A hazai populációból származó őzagancsok a világranglista elején állnak.

17.118. ábra - Őz (Capreolus capreolus)

kepek/17.118.abra.png


Tülkösszarvúak (Bovidae)

A tülkös szarv, amely a homlokcsont függeléke, legtöbbször mindkét ivarra jellemző. Felső metszőfogaik hiányoznak.

A zerge (Rupicapra rupicapra) a Pireneusoktól a Kaukázusig megtalálható a magas hegységekben. Hazánkban Kőszeg és Sopron környékén – elvétve – váltóvadként észlelik.

A háziasított szarvasmarha (Bos primigenius f. taurus) őse az Eurázsiában nagy területen elterjedt, a földtörténeti jelenkort megért őstulok (Bos primigenius), amely Magyarországon a XVII–XVIII. században pusztult ki.

A muflont (Ovis musimon) eredetileg Korzikáról és Szardíniáról telepítették Európa más országaiba, így hazánkba is. A kosszarv vagy „csiga” és a gesztenyebarna-fekete téli szőrzetű bőr értékes vadásztrófea. A házijuh (Ovis ammon f. aries) sok fajtáját tenyésztik.

A kecskék közepes nagyságú, hegyvidéki állatok. Szarvuk felfelé és hátrafelé hajlik. A bezoár kecske (Capra aegagrus) a kecske (Capra aegagrus f. hircus) őse.