Ugrás a tartalomhoz

Állattan

dr. Bakonyi Gábor, dr. Juhász Lajos, dr. Kiss István, dr. Palotás Gábor

Mezőgazda Kiadó

Kommunikáció az állatok között

Kommunikáció az állatok között

Az állatok közötti információáramlás igen fontos jelenség a táplálékszerzés, a szaporodás, egyáltalán az egyedek túlélése és génjeik elterjesztése szempontjából. Az információátadás és az információfelfogás legelterjedtebb, legáltalánosabb módja a kommunikáció. Kommunikációról akkor beszélünk, ha az állat olyan jelet (hang, szag, elektromos vagy vizuális jel) bocsát ki, amelyet egy vagy több másik egyed felfog, érzékel és ennek hatására az érzékelő egyed(ek) olyan viselkedést végez, amely a kibocsátó számára evolúciós szempontból előnyös (adaptív). Amikor a hím mezei tücsök (Gryllus campestris) ciripel, magához vonzza a nőstényeket. Ezen a módon több nősténnyel tud párzani, és a válogatásra is nagyobb lehetősége van, mintha csöndben járna a nőstények után és úgy keresne párt magának. Az állatok által kibocsátott jelek gyakran nagyon általánosak, a felfogó állat számára nem mondják meg pontosan, hogy mit csináljon, csupán a lényeget közlik. Ha egy ragadozó a halrajból elejt egy példányt és annak bőréből riasztó feromon szabadul fel, akkor a csapattársak megtudják, hogy ragadozó van a közelben és menekülniük kell. A feromonkoncentráció változásából a támadás helyéről is információt kapnak, hiszen a támadás helyétől távolodva a koncentráció csökken. Viszont arról nem tudnak meg semmit, hogy milyen fajú egyed támadta meg őket (másik hal, emlős stb.), az mekkora, hogyan mozog, hányan vannak a ragadozók. Más esetekben a jel sokkal gazdagabb. Egy énekesmadár hímje fajspecifikus hangot bocsát ki, melyből a fajtársak könnyen felismerik, hogy közéjük tartozó állatról van szó. Amikor territóriumot védő énekét hallatja, akkor a többi hím érzékeli a jeladó helyét, valószínű testerejét, a territórium határait, sőt a hang gyakran annyira jellemző a gazdájára, hogy az egyedek azonosítására is alkalmas a populáción belül.

A jelek, amelyekkel az állatok kommunikálnak, nem bírtak mindig azonos jelentőséggel a faj törzsfejlődése során. Feltételezik, hogy számos, jelenleg fontos információt hordozó jel eredetileg közömbös magatartáselemből alakult ki. Jelentőségre úgy tehetett szert, hogy gyakran megelőzött egy másik viselkedésformát. A jelet felfogó állat ebből a megelőző magatartáselemből következtethetett a következő, számára jelentőségteljes viselkedésre. Elképzelhető, hogy az egyenesszárnyú rovarok hangadása is egy eredetileg közömbös ingerből alakult ki: azok a hímek, amelyek lábán vagy szárnyán kiemelkedő kitintövisek alakultak ki, a nőstényhez közeledve zörgő hangot adhattak. Ez a hang orientálta a nőstényt, és így a hangot adó hímek sikeresebbek lehettek a néma hímeknél.

Az állat az információt szállító jelet valamelyik érzékszervével fogja fel. A legtöbb információt a hangok, a szagok és a másik egyed mozgásának látványa jelenti. A hangok és a szagok nagyobb távolságokra terjedhetnek, tehát a messzebb lévő másik állat számára is jelenthetnek üzenetet. A tér minden irányába terjednek, bár a hangok terjedését az élőhely tárgyai, a szagok terjedését a légmozgások vagy a víz áramlásai befolyásolják. Másképpen terjed a madarak hangja az erdőben, ahol a fák, a lombozat sűrűsége, a kiemelkedő tereptárgyak megváltoztatják a hang irányát, színét, esetleg visszaverik azt, és másképpen a sík mezőn, ahol legfeljebb a légmozgások befolyásolhatják kisebb mértékben a hanghullámok terjedését. A hangokkal gyorsan lehet nagy mennyiségű információt átvinni. Nem csoda, hogy az emberi beszéd alapja is a hang. A hangok a vízben gyorsabban és nagyobb távolságra jutnak el, mint a szárazföldön. Delfinek vagy bálnák hangjai több tíz kilométerre is elhallatszanak. A szagok viszonylag hosszabb ideig hatnak, a kibocsátás után még jó ideig érzékelhetők. Ezért igen alkalmasak területek megjelölésére vagy útjelzésre. Az állatok gyakran jelzik a territóriumok határait szaganyagokkal. Az őzek a csánk alatt található mirigyből dörzsölnek feromont a territóriumuk határán lévő fákra és cserjékre, míg a menyétfélék a végbélnyílás körül található mirigyek váladékával jelzik a határokat. A hangyák, ha zsákmányt találnak, és egyedül nem tudják a bolyhoz vinni, akkor maguk után szagnyomokat hagyva térnek vissza a bolyba. A többiek azután ezeket a szagnyomokat követve jutnak el a zsákmányhoz. Együtt már képesek begyűjteni a táplálékot.

A párban vagy csoportban élő állatok kommunikációjában a vizuális ingerek igen fontosak, de a mechanikai ingerek, az érintés, tapintás szintén fontosak lehetnek. A párválasztás során gyakran különösen kiemelkedő jelentőségű a hím színezete vagy megjelenése. Az erősebb, nagyobb agancsú gímszarvasbika jobb eséllyel jut a párzás lehetőségéhez, mint a gyengébb, mert a konkurens hímek már a látványtól is megijednek. A mechanikai ingerek a csoportosan található gerinctelen állatok körében jelentenek sokszor fontos kommunikációs lehetőséget. Fonálférgeknél a nemek tapintással ismerik fel egymást, és a hímek ennek segítségével találják meg a nőstény ivarnyílását. A sötét méhkaptár belsejében sem láthatják a társak a táncoló egyed mozgását, hanem csupán tapintás és a potrohrezegtetés által keltett hang útján érzékelhetik azt.

A különböző fajokhoz tartozó egyedek között is számos kommunikációs kapcsolat alakult ki az evolúció során. Amikor egy parti lile (Charadrius hiaticula) azt imitálja, hogy eltörött a szárnya, akkor a ragadozó számára a könnyen megszerezhető táplálék jelét továbbítja. Ezzel a feltűnő viselkedéssel rendszerint megtéveszti a ragadozót és elcsalja a fészek környékéről. Így utódai megmenekülnek. Az ilyen magatartást tanúsító egyed számára ez a viselkedésforma evolúciósan adaptív, génjei elterjedésének valószínűségét a populáción belül nyilvánvalóan növeli. Természetesen ennek a viselkedésnek van bizonyos kockázata, hiszen ha a madár rosszul számítja ki a ragadozó távolságát vagy figyelme lankad, akkor könnyebben esik áldozatul, mintha csöndben meglapulna. Van olyan szituáció a fajok közötti kommunikáció során, amikor az említett kockázatot csökkenteni tudják az állatok. Ha egy fekete rigó(Turdus merula) vészkiáltást hallat, akkor nem csupán a többi madárnak ad figyelmeztető jelet, de egyben a ragadozó figyelmét is felhívja magára. A vészkiáltás azonban egy speciális, a szokásos énekhangoktól eltérő, magas hang. Ez a hang a különböző madárfajoknál nagyon hasonló, tehát a faji hovatartozást ennek alapján nehezebb megállapítani, mint a többi hang alapján. Másfelől a ragadozók a két fülükhöz érkező hangintenzitás különbsége alapján azonosítják a hangforrás helyét. Magas, vijjogó hang esetén ez a különbség kisebb, mint mélyebb hangok érzékelésekor, ezért a hangforrás helyének megállapítása is nehezebb.

A kommunikációval kapcsolatos viselkedésformák sikeresnek bizonyultak az evolúció során, mivel számos előnnyel járnak. Régebben feltételezték, hogy a jelet kibocsátó és az azt felfogó egyed számára a kommunikáció egyaránt előnyös, mintegy a kooperáció egyik formája. Valóban, az esetek egy részében ez így is van. A méhlegelőről visszatérő állat tánca a többiek számára fontos információ a táplálékforrás helyéről és távolságáról. Hasonló jelentőségű az a szagnyom, amit egy hangya rak le a megtalált tápláléktól a bolyig vezető úton. Ma elterjedtebb az a nézet, hogy a kommunikáció is, mint ahogyan a többi magatartásforma, a jelet adó egyed összesített rátermettségének növelése szempontjából előnyös, függetlenül attól, hogy a befogadó számára ez mit jelent. Ez utóbbinak lehet előnyös is, de az esetek egy részében a jel megtévesztő információt jelent a befogadó számára, amit nem tud a valódi információtól megkülönböztetni. Ilyen eset fordul elő, amikor a jelet adó egyed mintegy megtéveszti a másikat. Közismert jelenség ez a kormos légykapók (Ficedula hypoleuca) körében. A hímek párzanak egy nősténnyel és segítenek a fiókák felnevelésében. Esetenként azonban elhagyják egy időre az első nőstényt és egy másikat is megtermékenyítenek. Ezután visszatérnek az eredeti párjukhoz. A második nőstény nem tudja előre, hogy a hím neki nem fog segíteni az utódgondozásban, mert a párválasztási viselkedés mindkét esetben egyforma.

Mivel a kommunikálásra használt jelek legtöbbször számos információt hordoznak, hatásuk a kibocsátó számára különböző, előnyöket és hátrányokat egyaránt jelentő következményekkel jár. Kiváló példa ennek illusztrálására a madarak éneke. Ez a magatartásforma nagyáltalánosságban három fő funkcióval bír: jelzi a territórium határait, vonzza a nőstényeket és egyben fokozza a nőstények ivari tevékenységét. Énekelni tehát mindhárom szempont szerint igen előnyös, hiszen az a reprodukciós siker valószínűségét nagymértékben növeli. Ugyanakkor a hangadás ráfordításokkal is jár. Az éneklés elveszi az időt a táplálékkereséstől, így az állat kevesebb energiához jut. Ezzel párhuzamosan az éneklés energiafelhasználással jár, a veszteség tehát még nagyobb. Figyelembe kell venni továbbá, hogy a hangadás előnyei annál jobban érvényesülnek, minél nyíltabb területen található a hím. Ekkor viszont annak a kockázata növekszik, hogy a ragadozó megtalálja a hangforrást. Mivel egy adott magatartásforma csak akkor maradhat fenn az evolúció során, ha az előnyei meghaladják a hátrányait, a madarak hangadása esetében, hosszú távon ez bizonyosan így van.