A hústermelő képességen – tág értelmezés szerint – a hízóalapanyag-előállítást (termékenység, fogamzás és nevelőkészség stb.) és a végtermékhizlalást (hizodalmasság, húsformák, vágóérték) befolyásoló tényezők összességét értjük. Mindegyik állatfajban a termelt húsmennyiség számottevőrészét – a mai táplálkozási igények következtében – fiatal állatokkal állítjuk elő.

Fiatal állatok esetében a vágási érettség 0,35–0,80% között változik (SEILLER és mtsai., 1992).

A hústermelés néhány fontosabb résztulajdonságának örökölhetőségi értékét a 13.1. táblázatban mutatjuk be.

A tulajdonságok h²-értékei arra is utalnak, hogy minden állatfajban a növekedési intenzitásra (erélyre), valamint a kedvezőbb vágóértékre irányuló fenotípusos szelekció eredményes lehet. Az örökölhetőségi értékek megítélésénél ugyanakkor szem előtt kell tartani, hogy annak nagysága egyrészt a vizsgált létszámtól, másrészt a számítás módszerétől is függ.

Forrás: ANDRESEN, 1981, COOP és mtsai., 1982, (cit. BEDŐ 1986), WITTMANN, 1986, IVÁNCSICS –GAÁL, 1988, RENAND, 1988, SZABÓ 1988.

A hústermelő képesség jellemzésére alapvetően a következő résztulajdonságok szolgálnak:

élő állapotban – hizodalmasság és húsformák,

vágott állapotban – a vágóértéket kifejező tulajdonságok.

Valamely egyed hizodalmasságát (hízékonyságát) növekedési erélyének intenzitásával, takarmányértékesítésének mértékével, valamint növekedésének, fejlődésének jellegével (korán, illetve későn érő típus) jellemezhetjük. A hústermelő képesség néhány kifejezési módját a 13.2. táblázatban foglaltuk össze. A növekedési intenzitás, illetve tartam, valamint a kapacitás fogalmak értelmezésére korábban a „Növekedés és fejlődés” c. 11. fejezetben utaltunk részletesen.

A hústermelés intenzitása, tartama és kapacitás alapján gazdasági állataink általában (szarvasmarha, sertés, juh) négy alaptípusba sorolhatók (lásd 13.3. táblázat).

A hústermelő képességet a küllemi bírálat során a test-, illetve a húsformák értékelésével is megfelelő biztonsággal jellemezhetjük.

A szarvasmarha és a sertés, a húsjuh küllemi bírálata során főleg a húsarányok (I., II., III. osztályú húsok aránya), a hústeltség (testtájankénti izmoltság), a faggyú-, illetve zsírlerakódás, valamint a csontozat finomságának megítélésére irányuló nemesítőmunkát – a viszonylagosan magas h²-értékek és a különböző vágási tulajdonságokkal mutatott pozitív irányú összefüggések miatt – jelentősen elősegíti, és eredményessé teheti.

Forrás: DOHY (1979), BEDŐ (1986)

Magyarázat:

+ = kedvező tulajdonságok (a + jelek számának növekedése a kérdéses tulajdonság jelentőségét szimbolizálja)

– = kedvezőtlen tulajdonság

A hústermelő képesség pontosabb és reálisabb jellemzése csak a vágást követő, ún. vágóértéket kifejező tulajdonságok értékelésével lehetséges. A vágóérték is egy összetett fogalom, amelybe a vágott test minősége (hasított test összetétele, húsminőség, faggyú, illetve zsírminőség stb.) és az értékesülő másod-, illetve melléktermékek aránya egyaránt beletartozik.

A vágott test minőségének jellemzésére az alábbiakban felsorolt tulajdonságok szolgálhatnak alapul (fajtától, illetve típustól függően is):

• vágási súly (kg),

• vágási veszteség (vér, bőr, emésztőtraktus stb.),

• hasított felek tömege (carcass, kg),

• csontoshús-termelés (g/nap),

• színhústermelés (g/nap),

• faggyú, illetve zsír mennyisége és aránya (a hasított fél %-ában),

• hús mennyisége és aránya,

• csont mennyisége és aránya,

• hús színe, márványozottsága, víztartó képessége, pH-ja stb., ezek a szoros értelemben vett minőségi jellemzők.

Néhány fontosabb, vágóértéket kifejező mutató számításmódját a 13.4. táblázatban foglaltuk össze.

A vágóérték egyes adatainak értékelésekor minden esetben figyelemmel kell lenni arra, hogy milyen fajtával (azon belül is milyen hasznosítási típussal), milyen apai származású (genetikai hátterű), milyen életkorú és ivarú egyedeket vagy populációkat hasonlítunk össze.

Mindezeken túl lényeges azt is ismernünk, hogy milyen környezeti feltételek

(tartástechnológia, táplálóanyag-ellátás intenzitása, takarmányozás módja stb.) mellett történt a nevelés, illetve a hizlalás.

Megjegyzés: * A csontos hús százalékos arányából becslőegyenlet segítségével lehet becsülni a színhúsarányt.

Mind ez idáig a hústermelő képességet az egyed szemszögéből vizsgálva tárgyaltuk. A hústermelő képesség megítélése során a hústermelés szolgálatában álló teljes populáció integrált értékelésére is szükségünk van. Ez különösen akkor nélkülözhetetlen, ha adott populáció hústermelési kapacitását kívánjuk értékelni.

A populáció hústermelési kapacitása tulajdonképpen az egyed hústermelési kapacitásának és a hizlalásba állítható fiatal állatok – tehát az ivadékok – számának szorzataként (k × R) számszerűsíthető. A hizlalásra kerülő állománynagyság ugyanis elsősorban az adott takarmánybázison (területegységen) eltartható anyaállat-állomány létszámától és szaporulati arányától függ.

Az unipara fajokban (szarvasmarha, juh) különösen lényeges kérdés – a populáció hústermelő képességének szemszögéből – a kisebb testtömegű (R-típusú) anyaállatok tartása (mert kisebb létfenntartó szükséglet mellett, több hizlalásra alkalmas ivadék is előállítható).