Ugrás a tartalomhoz

Gyümölcsfaiskola - A gyümölcsfák szaporításának elmélete és gyakorlata

Hrotkó Károly

Mezőgazda Kiadó

1. fejezet - A fás növények szaporításbiológiája

1. fejezet - A fás növények szaporításbiológiája

A szaporodás és szaporítás módjai, jelentőségük a kertészetben

A fás növények termesztése évezredek óta meghatározó szerepet játszik a kertészetben. A fás növényekhez tartozik a gyümölcstermő növények csaknem mindegyike, a szőlő, valamint a környezet díszítésére telepített díszfák, díszcserjék. Szaporodásuk, szaporodó szerveik évmilliók során a fajok fejlődésével és a környezethez való alkalmazkodással alakult ki, a fajok elterjedését, az új környezetben való megtelepedésüket szolgálta. A szaporítás, mint tudatos emberi tevékenység, csak később, az egyes fajok termesztésbe vonása, termesztése során alakult ki, s alapvetően a fajok szaporodásának ismeretére, azok szaporodó szerveinek felhasználására alapul, a termesztési céloknak megfelelően. A fás növények termesztése, termesztésbe vonása feltételezte szaporodásuk, szaporításuk ismeretét. Az emberiség több ezer éve ismeri a szaporításuk módjait, s ezeket eredményesen gyakorolja. A szaporodás alapja a természetben szaporodást szolgáló szervek létrejötte, majd ezek leválása a szülőegyedről, s végül a szaporodószervből létrejött új egyed megtelepedése a megfelelő környezetben. Ezekkel a lépésekkel analógnak tekinthetjük a szaporítás – mint tudatos tevékenység – során a szaporítóanyag előállítását, leválasztását az anyanövényről, regenerációját, felnevelését, majd az új növényegyedek eltelepítését.

Számos ókori szerző (Vergilius, Kr. e. 70–19, Plinius, Kr. u. 23–79) régóta ismert módszerként mutatja be a szaporítási módok legtöbbjét. Az idők folyamán természetesen ezek a technikák fejlődtek, tökéletesedtek, a velük kapcsolatos ismeretek bővültek, de a két alapvető szaporítási módszer, a magról, illetve a vegetatív szervekkel történő szaporítás különbségét már az ókorban is jól ismerték. A növények ivaros és ivartalan szaporodásának kertészeti szempontból fontos jellemzőit az 1. táblázatban foglaltuk össze.

1. táblázat. A szaporodás két alapvető típusa

A szaporítás mint tudatos emberi tevékenység a növények szaporodásra alkalmas részeit, szerveit használja fel. A szaporítási módok csoportosítása is ennek alapján lehetséges, figyelembe véve ezen szaporításra szolgáló szervek létrejöttét. Általában ivaros és ivartalan szaporítási módokról beszélnek a szakkönyvek, az előbbi alatt a magról, az utóbbinál pedig a vegetatív szervek felhasználásával történő szaporítást értik. Ez az értelmezés azonban megfeledkezik arról, hogy magvak aszexuális módon is létrejöhetnek. A 2. táblázat egy áttekinthető rendszerbe foglalja a fás növényeknél alkalmazott szaporítási módszereket, besorolva az utóbbi időszakban kifejlesztett in vitro technikákat is.

2. táblázat. A szaporításmódok csoportosítása

A fás növények fajtáinak túlnyomó többségét csak aszexuális módszerekkel lehet fajtaazonosan szaporítani, vagyis vegetatív szervekkel, apomiktikus maggal (obligát apomixis) és szomatikus embriógenezissel. Ez utóbbi két esetben az utódok genetikailag az anyanövénnyel teljesen azonosak, de embrióként ontogéniájukat elölről kezdik.

Ivaros úton reprodukálható fajták elméletileg a fás növényeknél is lehetségesek, az öntermékenyülőknél beltenyésztett vonalak, az önmeddőknél hibrid populációk igen könnyen létrehozhatók. A hibrid populációk magjának azonos összetételű létrehozását megkönnyíti az is, hogy a kiválasztott szülőegyedek könnyen klónozhatók, és a kiválasztott szülőkombinációk évekig, évtizedekig élve ugyanazt a magoncpopulációt adják. Az ilyen populációk azonban csak alanyként, illetve bizonyos díszváltozatoknál, erdei fafajoknál használatosak, mivel a gazdasági értéküket meghatározó tulajdonságaikat tekintve (pl. gyümölcsminőség) a klónokhoz viszonyítva nagyobb a heterogenitásuk, számos tulajdonság tekintetében azonban megfelelő lehet a populációk kiegyenlítettsége.

A vegetatív szervekkel történő szaporítási módok használatának oka az, hogy így lehetővé válik egyetlen értékes egyed genotípusának rögzítése, konzerválása, ami a fás növények fajtáinál ma is meghatározó jelentőségű. Mag nélküli vagy csírázóképes magot nem termő fajták (szőlő, füge, banán) egyetlen szaporítási módja. Az oltás használatának elterjedésével és megismerésével lehetővé vált több genotípus előnyös tulajdonságainak kombinációja egyetlen egyedben (oltványok), ami további termesztés-technológiai előnyöket jelenthet. Szintén előnyt jelent, hogy így lehetséges egyes fejlődési fázisok rögzítése (juvenilis alak), illetve a felnőttkori, termő állapot gyorsabb elérése. Hátrányaként kell említenünk, hogy ez a szaporítástechnológia bonyolultabb, nagyobb szaktudást igényel, a szaporítóanyag tárolási lehetőségei korlátozottak, különleges berendezésre, eszközökre van szükség, s ezért költségesebb. Ökológiai alkalmazkodóképesség vonatkozásában a klón elaszticitása kisebb, a genetikailag uniformis ültetvények monokultúrája sebezhetőbb. Vírus és más patogén szervezetek szaporítóanyaggal történő átvitelével számolni kell. Mindazonáltal a gyümölcsfajták, díszfa- és cserjefajták, valamint egyes ősi termesztett növények fontos szaporítási módja (banán, cukornád, burgonya, édesburgonya).

Az ivaros szaporítás használatát a kertészeti fás növények fajtáinál korlátozza az a tény, hogy csak tiszta vonalak, beltenyésztett vonalak, hibrid fajták szaporítóanyagának előállítására alkalmas. Előnye viszont, hogy olcsó tömegszaporítást tesz lehetővé, a szaporítóanyag nagy mennyiségben képződik, egyszerű a mag kezelése, tárolása hosszú ideig lehetséges, és többnyire különleges kezelés, berendezés nélkül nevelhető csemete. Ökológiai szempontból mindenképpen előny, hogy a populáció elaszticitása nagyobb, jobban alkalmazkodik változó, illetve kiegyenlítetlen termőhelyi feltételekhez. A magoncok több faj esetében vírusmentesek (alma, citrusfélék), ami a csemete-előállítás és nemesítés szempontjából is fontos előny. Elsősorban erdei fafajok, tömegcserjék és fák, valamint a gyümölcsfaalanyok előállításánál és a nemesítésben van jelentősége.