Ugrás a tartalomhoz

Gyümölcsfaiskola - A gyümölcsfák szaporításának elmélete és gyakorlata

Hrotkó Károly

Mezőgazda Kiadó

A gyümölcsfaalanyok magtermesztése és a magcsemete előállítása

A gyümölcsfaalanyok magtermesztése és a magcsemete előállítása

A gyümölcstelepítésekben a magoncalanyok jelentősége az utóbbi évtizedekben valamelyest csökkent, a csonthéjasok ivartalanul szaporított alanyai is megjelentek, de a faiskolák ezeknél a fajoknál még ma is nagyobb arányban magoncalanyokat használnak. Valószínű, hogy az ipari célú, gépi betakarításra tervezett ültetvényeket a jövőben is magoncalanyokra telepítik. Így pl. Franciaországban, ahol speciális ökológiai feltételek között a csonthéjasok esetében is terjed az ivartalanul szaporított alanyok használata, az ültetvények tíz évvel ezelőtt 80–90%-ban magoncalanyon álltak, s ez az arány mára sem csökkent 70% alá, ez természetesen fajonként változó.

A korszerű gyümölcstermesztő és faiskolai üzemek egyöntetű, ismert tulajdonságú, egészséges és évről évre azonos minőségben előállítható vetőmagot és fajtaazonos magoncalanyokat igényelnek. Az ilyen vetőmag előállítása csak célszerűen kialakított magtermelő ültetvényekben lehetséges.

Magoncfajták és fajtaazonosságuk

A kertészeti termesztésben használatos magoncpopuláció akkor felelhet meg a fajta követelményeinek, ha tulajdonságai meghatározhatók, más populációktól ilyen szempontból jól megkülönböztethető és ivaros úton, rendszeresen, azonos összetételben és minőségben előállítható. Ezek a követelmények a gyümölcsfaalanyok magoncfajtáira is érvényesek. A magoncfajta megkülönböztető kifejezés használata ezeknél az alanyfajtáknál azért szükséges, mert a gyümölcstermesztésben a fajta fogalma szorosan kapcsolódik az ivartalan szaporításhoz.

A gyümölcsfajták alanyaiként használt magoncokat évszázadokon keresztül vadon termő fákról vagy erdei állományokról gyűjtött magból nevelték. A faiskolák vagy maguk gyűjtötték, vagy kiterjedt nemzetközi magkereskedelmi hálózaton keresztül jutottak a vetőmaghoz, amelynek többnyire csak a faja volt biztosan meghatározható. Később az erdei fák maggyűjtésében elterjedt termőhelyi megnevezést vették át „származás” megnevezéssel. Ilyen magoncalanyok voltak a századunk első felében közismert „Harzi világoskérgű vadcseresznye”, az „Orleans-i St. Julien” vagy a „Limburgi vadcseresznye”. A származás nem azonosítható a fajtafogalommal, de mivel lényeges előrelépés nem történt a magtermesztés területén, évtizedekig egyetlen fogalmunk volt a magoncok hovatartozásának megjelölésére (Probocskai 1969).

A természetes, illetve szubspontán eredetű magtermő állományok leromlása következtében a vetőmagszükségletet a korábbi forrásokból már nem lehetett kielégíteni, a magtermelő ültetvények létesítése a század közepe táján elkerülhetetlenné vált. Ilyen próbálkozások már a két világháború között is voltak Európa-szerte, jelentősebb fejlődés azonban csak a második világháború után következett be, feltehetően a vetőmaghiánnyal összefüggésben. Sorra létesültek a magtermelő ültetvények, amelyekben ivartalanul szaporított magtermő fajtákat, klónokat telepítettek, és az ültetvények többségében a termékenyülési rendszer is meghatározott volt (Küppers1978).

A kutatók behatóan foglalkoztak a magtermelés kérdéseivel és a pollenadó fajták hatásaival. Ez utóbbit elsősorban az almán és körtén vizsgálták. Megállapították, hogy az idegen termékenyülésből származó magoncok számos, a faiskolában és a gyümölcsösben jelentős tulajdonságát az anyafajta (klón) mellett a pollenadó is alapvetően befolyásolja. A megporzó fajtától is függ nemcsak a termésben levő magvak száma, azok csírázóképessége, hanem a csemeték növekedése, a ráoltott fajták eredése, kompatibilitása, valamint növekedésük a gyümölcsösben. A kutatási eredmények igazolták azokat a – faiskolások előtt régóta ismert – gyakorlati tapasztalatokat, miszerint az alanyok különböző származású populációi jól megkülönböztethető tulajdonságokat mutatnak.

Az előbbiekből következik, hogy a gyümölcsfaalanyok magoncpopulációi megfelelnek a megkülönböztethetőség követelményeinek. Mivel a termelés ma már ivartalanul szaporított anyafajta és pollenadó(k) felhasználásával történik, a magoncokat rendszeresen azonos összetételben elő lehet állítani. Az azonos összetételben történő előállítás lehetőségének meghatározó eleme a szülőként felhasznált magtermő fajta (klón) genotípusa mellett a magtermelő ültetvény termékenyülési rendszere.

A gyümölcsfaalanyok és a magtermelő ültetvények termékenyülése

A gyümölcsfaalanyként használt fajok termékenyülési viszonyairól a 21.táblázat tájékoztat saját eredmények, valamint Sebőkné (1968), Nyéki (1980) és Erdős (1984) adatai alapján. Ennek megfelelően a magtermelő ültetvények ön- vagy idegentermékenyülők lehetnek.

21. táblázat. Az alanyfajok csoportosítása az ismert magtermő fajták (klónok) termékenyülése alapján

Magtermelő ültetvények öntermékenyüléssel

A szakmai köztudatban elterjedt volt az a nézet, hogy fajtaazonos, homogén magoncállományt csak öntermékenyülő ültetvényekben lehet előállítani, mivel itt a pollenadó befolyása kizárható. Ez azonban csak akkor volna részben igaz, ha az anyafajta a kérdéses tulajdonságok tekintetében homozigóta. Az öntermékenyülő magtermő ültetvényekből származó mag tulajdonságai teljes mértékben az anyafajta (klón) genotípusától függnek. Minél több, számunkra fontos tulajdonságra nézve homozigóta az anyanövény, annál kiegyenlítettebb a magoncfajta csemeteállománya. A termesztésből ismert öntermékenyülésből származó magoncok eléggé egyöntetű csemeteállományt adnak (pl. ’Heimann X’ vagy a ’Korponay’ sajmeggyek magoncai). Az őszibarackalanyok között pedig több öntermékenyülő és teljesen egyöntetű, vörös levelű csemetét adó magtermő fajta ismert (pl. ’Rubira’, ’Hygama’, ’Rutgers Red Leaf’ ).

Gyakori tapasztalat, hogy az öntermékenyülő magtermő fajták magoncai általában a hibrideknél gyengébb növekedésűek, ami gyümölcsfaalanyoknál többnyire előnyös tulajdonság.

Magtermelő ültetvények idegen termékenyüléssel

Az idegen termékenyülésű magtermelő ültetvényekből származó magoncok mind valamilyen hibridek, s ebből következően igen gyakori, hogy növekedési erélyük rendkívül jó; a csemeteállomány pedig homogén. A gyakorlatban az idegen termékenyülő fajoknál kétféle termékenyülési rendszer alakult ki. Az ültetvényeket egy vagy több pollenadóval telepítik.

Az egy pollenadós ültetvényeket két, egymást jól termékenyítő fajtával telepítik, a fajták (klónok) aránya az ültetvényben meghatározott. Amennyiben mindkét fajta magja felhasználható faiskolai célra, arányuk 1:1 vagy ehhez közeli, ha viszont a pollenadó magját nem gyűjtik be, aránya az ültetvényben a még megfelelő termékenyítés mértékéig csökkenthető (Küppers 1964). Franciaországban a ’Saint Julien Hybride N°1’ és ’Saint Julian Hybride N°2’ magoncfajták előállításához a pollenadó az ültetvényben csupán 10% (Gautier 1972).

A fajtacsoportos (klóncsoportos) ültetvényekben a pollenkeverékes megporzás előnyeinek kihasználása és a pollenadók arányának növelése céljából kettőnél több, egymást jól termékenyítő fajtát (klónt) telepítenek meghatározott rendszerben és arányban. Minden fajta magtermő és egyben pollenadó is a többi fajta számára. A magot általában fajtánként elkülönítve gyűjtik be. Az utódnemzedék ebben az esetben egy olyan hibrid család, amely az anyafajtának az egyes pollenadókkal való termékenyüléséből származik. A lehetséges genotípusok elméleti gyakoriságát a telepített fajták termékenyítési esélye, arányuk és elrendezésük alapvetően befolyásolja az ültetvényben (22. táblázat). A fajtákat váltakozva úgy kell elhelyezni, hogy a tervezett termékenyülési arányt biztosítani lehessen. A fajták elaprózódásának elkerülése céljából nem célszerű 4–5 fajtánál többet telepíteni, így egy-egy fajta az ültetvényben 20–25%-ot, a pollenadók pedig 75–80%-ot képviselnek. Előfordul az is, hogy az egyes fajták magját nem elkülönítve gyűjtik be, hanem mint magkeveréket hozzák forgalomba. Ilyen volt korábban a Németország keleti felén forgalomban levő ’Alkavo’ vadcseresznye és az ’Alpruma’ sajmeggy (Funk 1969a,b). A gyümölcsfaalanyoknál ez a megoldás csak akkor fogadható el, ha az egyes fajták magoncai között igazolhatóan nincs lényeges eltérés.

22. táblázat. Termékenyülési rendszerek magtermelő ültetvényekben

Nemesítési és fajtafenntartási feladatok

A magonc, a magoncfajta genetikailag és termesztési értékei szerint sem azonos a magtermesztéshez felhasznált, fajtaazonosan csak ivartalanul szaporítható fajtával (klónnal). Még inkább szembetűnő ez az idegen termékenyülőknél, ahol ugyanazon magtermő fajta magoncát a pollenadótól függően különböző alanyfajtaként hozták forgalomba, mint ahogy ez a már említett ’Saint Julien Hybride N°1’ és ’Saint Julien Hybride N°2’ fajták esetében is történt.

A magoncalanyfajták előállítása nemesítési feladat, ami a szülők kiválasztásával kezdődik és a különböző párosításokból származó magoncpopulációk termesztési értékének meghatározásával fejeződik be a faiskolában és a gyümölcsösben. Valamivel egyszerűbb a helyzet az öntermékeny fajták esetében, ahol csak egyféle magoncállomány értékelésére van szükség. Az ilyen vizsgálatokon átesett magtermő fajtákból létesítve a magtermő ültetvényt, az genetikai szempontból az erdészeti szakirodalomból (Bondor–Gál 1976; Tompa és Sziklai 1981) ismert elit vagy hibrid magplantázsnak felel meg.

A magoncfajta azonos összetételű előállításának biztosításához a szülőfajták ivartalan szaporítással való fenntartása szükséges. A fajtafenntartási feladatok itt hasonlóak a többi ivartalanul szaporított fajtáéhoz. A különbség csupán annyi, hogy a szelekciós bázist az általában elit szaporulati fokozatú magtermelő állomány jelenti. Így a magtermelő ültetvény úgy illeszkedhet a szaporítóanyag-termesztés rendszerébe, mint a szülőfajták elit állománya, amelynek közvetlen ivaros szaporulata kerül a faiskolába alanyként.

Magtermelő ültetvények létesítése, magtermesztés

A magtermelő ültetvényt olyan területen célszerű telepíteni, ahol a talaj és a klíma a legkedvezőbb, rendszeresen nagy termésre van kilátás az adott fajból. Kerülendők az olyan területek, ahol gyakoriak a késő tavaszi fagyok és virágzáskor kedvezőtlen az időjárás.

A talaj szempontjából csak a jó kultúrterületek jöhetnek számításba, ahol a növények megfelelően fejlődhetnek. Téves az a korábbi nézet, hogy az alanynak használt „vad” magtermő fák a talajjal szemben igénytelenebbek, mint az árugyümölcsösök. A tápanyagigény különösen az első, az intenzív növekedés éveiben jelentős.

Később a magtermés mennyisége és a mag jó fejlődése érdekében a talajtól függően optimális foszfor- és káliumellátásról kell gondoskodni.

A terület kiválasztásakor a legfontosabb a szükséges térbeli izoláció figyelembevétele. Az izoláció az ültetvények termékenyülési rendszere mellett a fajtaazonosság biztosításának egyik lényeges eleme, hiszen csak így lehet megakadályozni a nemkívánatos idegen pollen immigrációját. A gyümölcsfajok alanyai rovarmegporzásúak. A kertészeti növények esetében az öntermékenyülők számára 200–500 m, az idegen termékenyülőknek 800– 1000 m-es izolációs távolságot írnak elő azzal, hogy ez fasor vagy más terepakadály esetén csökkenthető. A térbeli izoláció mellett az időbeni izolációnak is fontos szerepe van. A magtermesztési célra szelektált fajták virágzási idejében jelentős eltérések lehetnek, a korai és a kései virágzású fajták együtt virágzása általában már nem elegendő a termékenyüléshez.

A fajtaazonosság mellett hasonlóan fontos szempont az ültetvény vírusmentességének megőrzése. A vírusok jelentős része virágporral is terjed, ezért a vírusmentes magtermő ültetvény 1000 m-es körzetében a termesztett fajokat esetleg termékenyíteni képes növényeket nem ajánlatos megtűrni.

A térállás meghatározásakor a nemes árugyümölcsök erős növekedésű alanyaira vonatkozó ajánlásokat vehetjük figyelembe azzal a módosítással, hogy az ideálisnál kisebb tenyészterület előnyös lehet a termőre fordulás és a terméshozás szempontjából. A növekedést mérséklő alanyok használatával a tenyészterület csökkenthető, az azonban nem tisztázott, hogy az alanyok milyen hatással vannak a mag minőségére. Az erősen törpítő alanyok használata rázógépes termésbetakarítás esetén nem előnyös.

A telepítéshez általában oltványokat használnak. A dugványozással, bujtással jól szaporítható fajokat, fajtákat azonban előnyösebb saját gyökéren telepíteni, mivel így nem jelent veszélyt a nemes pusztulása esetén kihajtó fajtaidegen alany. A vadhajtások rendszeres eltávolítására a magtermelő ültetvényekben nagy gondot kell fordítani.

A fajtacsoportos megporzású ültetvényekben a klónok elrendezésekor arra is ügyelni kell, hogy a kölcsönös megporzás akadálytalan legyen. A fajták soros elrendezése általában elegendő, a méhek mozgásának ismeretében azonban előnyösebbnek látszik a fajták soron belüli változtatása. Ha nem jó az elrendezés vagy kevés klónnal dolgozunk, nagyobb a beltenyésztés veszélye. A termékenyülés javul, ha a virágzás idejére méheket helyezünk ki az ültetvénybe, természetesen az izolációra vonatkozó előírások figyelembevételével.

Már az ültetvény létesítésekor célszerű gondoskodni a fenntartást, az ápolást szolgáló gépparkról, a termésgyűjtés, a feldolgozás, a magtisztítás gépeiről, eszközeiről. A feldolgozó-, szárító- és tárolóépületek mellett magvizsgáló laboratóriumra is szükség van a vetőmag minőségének állandó figyelemmel kíséréséhez.

Az ültetvények koronaalakító metszésekor az erős, állóképes korona kialakítása a cél. A későbbiekben a metszést mérsékelni lehet, a koronát túlságosan sűrítő, elöregedett koronarészeket kell eltávolítani. A korona ritkításával a jobb fénykihasználást, az egyenletes termésberakódást és a jobb magfejlődést segítjük elő.

A magtermő ültetvények talajművelése, gyomirtása és növényvédelme a nemes árugyümölcsösökéhez hasonló.

Termésgyűjtés és -feldolgozás

A termés betakarításának idejét az érettségi állapot mellett meghatározza az, hogy az érő gyümölcsök károsodás nélkül meddig maradhatnak a fán. A legjobb minőségű magot többnyire a jól beérett termésből kapjuk, de vannak kivételek is. Azokat a terméseket (vadcseresznye, sajmeggy), amelyeket a madarak éretten károsítanak, közvetlenül a teljes érés előtt célszerű szedni. A termések nem egyszerre érnek, így a szedést vagy rázást több menetben kell végezni. A vegyszeres kezeléssel történő érésgyorsítást (Ethrel, Rollfruct) a szakemberek nem egyformán ítélik meg. A tapasztalatok szerint a kezelés egyes évjáratokban jelentősen ronthatja a mag csírázóképességét.

A betakarítást többnyire rázógéppel végzik. A begyűjtött termést rekeszekben vagy tartályládákban tárolják a feldolgozásig. A lédús, húsos terméseket 1–2 napon belül fel kell dolgozni, különben erjedni kezdenek, ami a mag csírázóképességét ronthatja. A nagyméretű tartályládákban tárolt termés hamarabb bemelegszik, erjed.

A magburkot a manduláról és a dióról kézzel távolítjuk el még az ültetvényben vagy a tárolószínben, s az így megtisztított magot már csak szikkasztani kell.

A feldolgozás húsos termések esetében a termés kíméletes zúzásával kezdődik. Erre a célra többnyire egyedi átalakítású konzervipari gépeket használnak (lásd a következő fejezetben). A zúzott vagy préselt cefréből a magvakat vizes mosással vagy szikkasztás után rostálással lehet kiválasztani. Az almatermésűek esetében a zúzott gyümölcshús és a mag keverékét rövid ideig erjesztve könnyebb a tisztítás. Az erjesztés során azonban legyünk óvatosak, mert a túlmelegedés és a képződő anyagok károsíthatják a magvakat. Mosás közben a magvak ne legyenek hosszú ideig a vízben. Meleg vizet ne használjunk, mert a fellépő oxigénhiány csökkentheti a csírázóképességet!

74. ábra - A húsos termések és bogyók kézi magkinyerése és tisztítása

kepek/74.png


A magkihozatali arány fajonként, fajtánként változó (23. táblázat), ismerete a tervezéshez nélkülözhetetlen. Azt fejezi ki, hogy a termés nyers tömegéhez viszonyítva milyen arányban kapunk tárolásra alkalmas víztartalmú magot a tisztítás után.

23. táblázat. Az alanyfajták magkihozatali arányának alakulása

A terméshústól elválasztott magot szikkasztani kell atárolási víztartalom (12–14%) eléréséig. Ehhez a magot vékony rétegben elterítik, rekeszekben vagy szellős, naptól védett helyen, cserényeken szárítják, rendszeres ellenőrzés, mozgatás és keverés mellett. Igen jó eredményt adnak a hideg levegős szárítóberendezések, ahol a magvakat egymás feletti, kihúzható cserényeken helyezik el. A levegő mozgatását nagy teljesítményű axiálventilátor végzi.

A magtermesztéshez használt gépek, eszközök

A magtermő ültetvények vírusmentességének megőrzésében döntő jelentőségű a hatékony növényvédelem és a gyommentesen tartás. A növényvédelmi munkák idejében történő (időjárástól kevésbé függő) végrehajtása végett középkötött–kötött talajon a sorköz 2–3 m széles sávját gyepesítik. A gépek nagy része megegyezik a széles sortávú gyümölcsösökben (meggy, szilva, alma) alkalmazottakkal.

A sorköz műveléséhez a sorközművelő talajművelő gépeket korona alatti művelőeszközökkel (facsíkművelők) kiegészítve is használjuk, így egy menetben a felület 99%-a gyommentesen tartható.

Gyepesítés esetén a gyepsávot rendszeresen és gyakran (virágzó gyom nem fordulhat elő) a forgókéses, függőleges tengelyű kaszáló-mulcsozó gépekkel tartjuk kultúrállapotban.

A növényvédelemben – különösen 10–15 éves ültetvénykor után – olyan permetezőgépeket kell használnunk, amelyekkel a nagy koronájú, magas fák felső 1/3 része is megvédhető.

E célra a nagy levegőmennyiséget szállító (50–60 000 m3/h), kifúvócsővel kombinálható axiálventilátoros vagy a nagy légsebességet biztosító (60–80 m/s) radiálventilátoros permetezőgépek jöhetnek számításba. A gépek beszerzése előtt meg kell győződni azok alkalmazási lehetőségéről. Ha a permetezőgép konstrukciós megoldásai meg is felelnek a nagy és magas fák állította követelményeknek, üzemeltetés közben feltétlenül ügyelni kell arra, hogy kis vontatási sebességgel dolgozzon a gép csak 2–4 km/h sebesség mellett várhatunk minőségi munkát ezekben a magas növésű ültetvényekben.

Bizonyos fajok (fajták) magot adó gyümölcsét rázógéppel takarítjuk be. Az egyenetlen (2–4 hétig elhúzódó) érésből adódóan a fákat több alkalommal kell megrázni, mert többnyire csak az érett gyümölcs hullik le (ez előnyös a csírázás szempontjából).

Géppel betakarítható fajok: sajmeggy (4–5-szöri rázás), vadcseresznye (kézi szedés + 3–4-szeri rázás), mirobalán (kézi elő- és utószedés, egyszeri rázás), vadkajszi (kézi szedés + rázás), mandula, mandulabarack (kézi szedés + 2–3 rázás, kézi zöldburok-eltávolítás).

A rázógépek teljesítménye a nagy koronaméret, a nehezebb és rosszabb leválási hatásfok, a nagyobb tőtávolság következtében mintegy 40–50%-kal kisebb, mint az árutermelő gyümölcsösökben. A rázással egy menetben a hullott gyümölcsöt is fel kell szedni és fel kell önteni a gépre.

A leszüretelt gyümölcsöt célszerű zárt (lehetőleg folyás-, csöpögésmentes) konténerekbe gyűjteni, így a nagyobb rétegmagasság (0,6–0,7 m) és a szállítás alatti rezgések következtében keletkező lémennyiség nem vész kárba, nem szennyezi a szállító járművet, nem okoz fertőzési gócot.

A beszállított gyümölcsöt lehetőleg azonnal fel kell dolgozni, azaz a magot el kell választani a gyümölcshústól, meg kell mosni és szárítani.

A gyümölcshús lefejtésére általában a konzervgyárakban is használt, átalakított zúzógépeket használják. A forgódobból – amelyen 3–6 db, a tengelyhez képest ferde elhelyezésű zúzóelem (spirálrugó, gumírozott lánc stb.) helyezkedik el –, a cserélhető lyuknyílású külső hengerpalástból (áttörő rosta), felöntőből és vázból álló gép alkalmas a gyümölcshús lefejtésére. Helyes beállítása esetén a magtörés minimális.

A felöntőbe – vödörrel, lapáttal vagy felhordószalagról – került (esetleg mosott) gyümölcsről a zúzóelemek ütő-dörzsölő hatására leválik a hús a magról, és a magnál kisebb méretű rostanyílásokon átfolyik, átpréselődik a gyűjtőcsatornába, ahonnan a tárolótartályba kerül. A nagyméretű tárolóból a rostos levet további feldolgozásra naponta elszállítják. A ferde elhelyezésű zúzóelemek forgása a magot a gép hossztengelyével párhuzamosan mozgatja és végül a kellően tiszta mag a kilépő nyíláson keresztül kikerül a gépből.

Esetenként kétszer is végigengedik a magot a gépen, illetve víz adagolásával javítják a magtisztítás hatásfokát.

A magvakon maradt gyümölcshúsmaradványok eltávolítására gyümölcs-, zöldségmosó gépek (76. ábra) is használhatók (nagyméretű magvak esetében), de általában kádakban merítéssel, illetve vízsugárral történik az utótisztítás (5–6 m3 vízigény műszakonként). A mosott magvakat az előírt nedvességtartalomra szikkasztják. Kis mennyiségű mag esetén megfelelő a hagyományos, szabad levegőn történő szárítás. Nagy mennyiségnél azonban szárítóberendezések alkalmazása szükséges. A szárítóberendezések max. 30–35 °C-ra előmelegített (csekély páratartalmú) levegővel dolgozhatnak. A szárítóegységben (cserény, perforált fenekű láda, rekesz, tartály) olyan vastag legyen a magréteg, hogy az axiál- vagy centrifugálventilátor által átfúvott levegő a rakat fölé helyezett levélpapírt lebegtesse (18–25 mm/s levegősebesség). A megadott paraméterekkel jellemzett technológiával 35–40 órai szárítás után elérhető a kívánt víztartalom (77. ábra).

75. ábra - Gyümölcsmagfejtő gép (gyümölcshúsáttörő); 1. felöntő, 2. áttörőrosta, 3. levezető, 4. váz, 5. magkifolyó, 6. dobhajtás, 7. hengerfedél

kepek/75.png


76. ábra - Magmosásra alkalmas gépek; A) koptatótárcsás gép: a) motor, b) beöntőgarat, c) pálcáshenger, d) merítőkanál, e) kád B) forgóhengeres gép

kepek/76.png


77. ábra - Magszárító; a) meleg levegővel is üzemeltethető, egyszerű szárítóberendezés: 1. ventilátor (levegő-előmelegítő), 2. szárítókamra b) a szárítókamra metszete: 1. perforált fenék, 2. befúvócső

kepek/77.png


A vetőmagvak tárolása

A csírázóképesség megőrzésére kedvezően hat minden olyan tényező, amely a légzés és anyagcsere lassításához vezet, mindaddig, amíg ezektől az embrió nem károsodik. A legfontosabb tárolási tényezők: a magvak nedvességtartalma, a tárolási hőmérséklet, a fény, a maghéj karaktere, a mag érettsége és mikroflórája, a rovarfertőzés. Ha bármelyikük kedvezőtlen, ez csökkentheti a vetőmagvak élettartamát. A MÉMSZ 230–71 „Gyümölcsfaiskolai vetőmagvak tárolása” foglalkozik a nálunk követendő módszerekkel.

A vetőmagvak víztartalma a tárolás során

A mag a szedés és tárolás alatti helytelen kezelés következtében is tönkremehet. A legtöbb ilyen károsodás oka a termés és mag vízvesztesége, amely az eredeti víztartalomhoz viszonyítva a 20%-ot nem haladhatja meg.

Azok a magvak okozzák a legkisebb gondot, amelyeket megfelelő tisztításuk és tárolásuk végett szikkasztani kell. Előnyös, ha alacsony, 12–14% a nedvességtartalmuk. Ilyen értékre szikkasztva és ezen az értéken tárolva, hosszú ideig is eltartható a legtöbb gyümölcsmag (Malus, Pyrus, Sorbus, Cerasus, Prunus stb.). A tárolt magvak nedvességtartalma a tárolótér relatív páratartalmától függően ingadozhat. Az erősebb ingadozások rontják a csírázóképességet, ezért a tároló relatív páratartalma lehetőleg ne haladja meg a 60%-ot, inkább kevesebb legyen.

A nyirkosan tárolandó magvak több gondot okoznak (Corylus, Juglans, Castanea stb.). Ezek nagyon gyorsan kiszáradnak és elveszthetik csírázóképességüket, illetve nagyon könnyen befüllednek. Nyirkos, szakszerű tárolás mellett is legfeljebb néhány hónapig őrzik meg csírázóképességüket.

A Castanea sativa magja már 47%-os víztartalom alatt sem csírázik. A tárolás során a magvak súlya a respiráció következtében folyamatosan csökken, víztartalmuk azonban növekedhet. Hosszú ideig tartó tárolás esetén víztartalmuk gyakran magasabb értéket ér el, mint amilyen az kiinduláskor volt. A tárolótér relatív páratartalma legalább 70%-os legyen. Az ebbe a csoportba tartozó magvakat legjobb szedés után azonnal elvetni vagy elrétegezni.

A magvak nedvességtartalmának megállapításához az ISTA (Magvizsgálók Nemzetközi Szövetsége) számos fás növényfaj magjánál 130 °C-on 1–4 órás, míg az olajtartalmú magvaknál 103 °C-on való 17 órás lassú szárítást ír elő (Copeland és McDonalds 1985). A tárolás megindításához azonban rendszerint elegendőek az ISTA módszereinél gyorsabb, de kevésbé pontos elektromos nedvességtartalom-mérőkkel kapott eredmények.

A vetőmagtárolás feltételei

A tárolás célja, hogy a vetőmagot minőségveszteség nélkül és olyan olcsón, amennyire ez lehetséges, megőrizzük, amíg arra szükség van. A tárolás néhány hónaptól néhány évig tarthat. A több évig tárolt magvak rendszerint veszítenek minőségükből, ha azonban szabályszerűen és szakszerűen járunk el, ez a veszteség csökkenthető.

Alapszabály, hogy ha a magvak nedvességtartalmát 1%-kal csökkentjük, az úgy hat a csírázóképesség meghosszabbítására, mint ha a hőmérséklet 4 °C-kal csökkentettük volna.

A tároláshoz megfelelően szikkasztott magvakat könnyű hosszabb ideig tárolni, ha nedvességtartalmukat 14% körül tartjuk. Ilyen víztartalommal 4 °C körüli hőmérsékleten legfeljebb 5évig tárolhatók a vetőmagvak károsodás nélkül. Öt éven túl tartó tároláskor a fagypont alatti hőmérséklet előnyösebb. Ha a magvakat csak egy télen át tároljuk, 5 °C fölötti hőmérséklet sem okoz még károsodást bennük.

Azokat a magvakat, amelyek nagy nedvességtartalmat igényelnek, nagyon nehéz veszteség nélkül tárolni. Ha az ilyen magvak nedvességtartalma 45–50% (pl. Castanea, Corylus), a hőmérsékletet nagyon gondosan kell ellenőrizni. Mínusz 1 °C-nál alacsonyabb hőfokon rendszerint elpusztulnak a magvak, de 2 vagy 3 °C fölött könnyen kicsírázhatnak. Tárolásukra légmentesen lezárt tartályok nem használhatók, mert nagy nedvességtartalom esetén a respiráció gyors, és a gázcsere teljes leállítása megöli a magvakat. A kb. 0,1 mm vastag polietilén zsák elegendő gázcserét tesz lehetővé, a páraveszteséget viszont megakadályozza.

A magvakat egyenletes hőmérsékletű és relatív páratartalmú, valamint jól szellőztethető és fertőtleníthető helyiségben tároljuk. A tárolt magvakról pontos nyilvántartást kell vezetni.

Magcsemete-nevelés

A gyümölcsfaiskolában a magcsemete-nevelés során oltványiskolai célra alkalmas magonc alanycsemetéket állítanak elő. Hazai körülményeink között erre az egyéves, egyenes, elágazásmentes gyökérnyakú, fajonként változó, de általában 12 mm alatti gyökérnyak-vastagságú csemeték alkalmasak.

A magiskola területe, talaj-előkészítés

A megfelelő terület és talaj nagyon fontos lehet a magcsemete-nevelés eredményessége, a csemete minősége és kihozatali arányai szempontjából, ezért kiválasztásakor körültekintően járjunk el. Magiskola céljára lehetőleg sík, legfeljebb 2–3% egyenletes lejtésű, déli-délnyugati kitettségű területek alkalmasak. Kerüljük a szélsőséges területeket és talajviszonyokat. Legjobb a középkötött, morzsalékos szerkezetű, jó vízgazdálkodású, tápdús, de nem frissen trágyázott talaj. A humusztartalomnak a gyökérzet minősége szempontjából nagy a jelentősége, jó humusztartalmú talajon dús gyökérzetű, jól fejlődő csemetét nevelhetünk.

A magiskola talaját minél korábban készítsük elő,hogy a magágykészítésig legalább 4–6 héten keresztül ülepedhessen. Előveteménynek korán lekerülő kalászos gabonát válasszunk, a szerves trágyát lehetőleg az elővetemény alá adjuk. Vírusmentes magcsemete nevelése során a vetésforgó növényeinek megválasztásakor az oltványiskolára vonatkozó előírások érvényesek. Az aratás után azonnal végezzünk tarlóhántást, és tömörítsük a talajt, hogy a gyommagvakat kelésre késztessük. Ha túl száraz a nyár, célszerű 60–100 mm tározó öntözést is adni a talajnak. A tarlóhántás után 1–1,5 hónappal szántsunk 30–40 cm mélyen. Előtte szerves trágyaként csak teljesen érett istállótrágya vagy komposzt adható. A közvetlenül a vetés előtt végzett magágykészítés legfontosabb eszközei a kombinátorok, amelyekkel a felső 10–15 cm-es réteget porhanyósra eldolgozzuk. Az egyenletes vetési mélység érdekében a felső réteget hengerrel tömörítsük.

A magvetés időpontja

A gyümölcsfaalanyként használt fajok magjának nyugalmi állapotát rövidebb-hosszabb ideig tartó hideg kezelés szünteti meg, ami őszi vetés esetén többnyire természetes úton is végbemegy. Az őszi vetés kevesebb munkával jár, ezért ahol erre lehetőség van, célszerű ezt választani. Hátránya, hogy túl száraz őszi és téli időjárás esetén a magvak kiszáradhatnak és elfekszenek.

Az őszi vetéshez a magvakat elő kell készíteni, áztatni, csávázni kell, egyes fajok esetében előnyös a vetés előtti rétegezés.

Tavaszi vetéshez a magvakat szabályozott körülmények között kell hideg kezelésben részesíteni, vagyis rétegezni (24. táblázat).

24. táblázat. A gyümölcsfaalanyok magvainak rétegezése

A vetőmag előkészítése a vetésre

A vetőmag előkészítésének célja a magvak nyugalmi állapotának megszüntetése és a csírázás elősegítése.

Áztatással juttatjuk a magba a duzzadáshoz és a csírázási folyamatokhoz szükséges vizet. A hideg (10–12 °C) vízben történő áztatás után a tapasztalatok szerint jobb a csírázás, de a túl hideg vízben lassú a vízfelvétel (5. ábra). Az áztatás során megpuhul a maghéj, így az élő szövetek vízfelvétele fokozatosan javul.

A leghatásosabb a hideg folyó vízben történő áztatás, ennek legnagyobb az oxigéntartalma. A csonthéjasok esetében előnyösebb a hosszabb ideig (48–72 óra) tartó áztatás, különösen a nagyobb magvúakra érvényes ez, mivel azok vízfelvétele lassúbb. Az edényben történő áztatáskor, ha 24 óránál tovább tart a kezelés, cseréljünk vizet, nehogy oxigénhiány álljon elő. Általában a 24 órás áztatás a legtöbb faj magjának elegendő, az almatermésűek számára – a birs kivétel – 10–12 óra is elég. A kiáztatással egyes csírázásgátló anyagoknak is csökken a koncentrációja.

Csávázás. A vetőmag felületén, legyen az maghéj vagy csonthéj, megtelepedhetnek a kórokozók. A termés maradványai a maghéjon különösen jó táptalajt jelentenek az áztatás után. A maghéjat hatásosan fertőtleníti az áztatást követően alkalmazott 1%-os kálium-permanganát-oldat. A rétegezett maghoz is célszerű gombaölő szereket használni. A rétegezéshez és a vetés előtti csávázáshoz jól beváltak a kaptán (Buvicid K, Merpan 50 WP), a benomil (Chinoin Fundazol 50 WP), a TMTD (Pol Thiuram, Wolfen Thiuram) és az oxi-kinolinszulfát (Solvochin Extra) hatóanyagú készítmények. A mag áztatására vagy a maghoz keverve 3–5 g/kg mennyiségben (Véghelyi 1992) kell ezeket használni.

Rétegezés

Rétegezni csak a tavasszal vetendő magvakat valamint a csírás magként ültetett őszibarackot, mandulát, és diót kell.

Rétegező közegként leggyakrabban durva homokot (0,2–2 mm szemcsenagyság) és kertészeti perlitet használnak, előfordul még közeg nélküli rétegezés is polietilén zsákok használatával. A gázcseréhez szükséges levegőt feltétlenül biztosítani kell a magvaknak. A magot általában 1:3 arányban keverik a rétegező közeggel vagy rétegenként helyezik el.

A rétegezés hőmérséklete a növényfajtól, valamint a szedési és tárolási időtől függ (Probocskai 1969). Gyümölcsfaalanyaink magvainak optimuma 0–10 °C közé esik (24. táblázat).

Az optimumnál alacsonyabb hőmérsékleten rétegezett magvak lassabban ugyan, de igen nagy arányban kicsíráznak, míg az optimumnál magasabb hőmérséklet esetén a csírázás gyors, a csírázási arány azonban csökken (7. ábra). A rétegezés első felében célszerű a magvakat magasabb hőmérsékleten 3–8 °C-on tartani, majd azt a későbbi időszakban 1–2 °C-ra csökkenteni. Ezzel részben elkerülhető, hogy a magvak túl korán, már a rétegezőben kicsírázzanak, másrészt növelhető a csírázási arány és a csírázási erély.

Cseresznye-, meggy-, sajmeggy-, szilva-, kökényszilva- és mirobalanmagvak esetében jó eredményt adott az első hónap magas (18–20 °C) hőmérsékletét követő 3–7 °C-on történő rétegezés. Ezt a magasabb hőmérsékleten (12–18 °C) történő előrétegezést ajánlják a csonthéjas magvak őszi vetése előtt is (Tatarinov–Zuev 1984).

A csírázni kezdő magvak további csírázását 0–1 °C körüli hőmérsékleten hűtőkamrában lassíthatjuk, ez a hűtés azonban nagy figyelmet igényel, mert fagypont alatt a legtöbb csírázó mag károsodik.

78. ábra - A magvak rétegezése; a) rétegezőgödörben: 1. 20–30 cm homok, 2. magréteg 10–20 cm vastagon, 3. 10 cm vastag homokréteg b) téglafalú hidegágyban. A magvakat homokkal keverve az ágy aljára ömlesztve helyezzük el, a kisebb tételek cserépbe, ládába kerüljenek

kepek/78.png


A rétegezés időtartama fajtól és fajtától függően 4–20 hét (12.táblázat). Azonos fajta magjai között is különbségek adódhatnak a származási helytől, és az évjárattól függően. A rétegezés kezdeti időpontját úgy kell meghatározni, hogy a magvak a tervezett vetési időpontra csírázásra alkalmasak legyenek.

Rétegezhetünk szabadban készített, 80–100 cm mély ideiglenes, vagy állandó rétegezőgödörben. Itt azonban a környezeti tényezők nem szabályozhatók, s a tél folyamán az ellenőrzés is nehézkes. Verem vagy pince szintén alkalmas rétegezésre. Ezekben a magot rétegező közeggel keverve többnyire a padozaton 30–40 cm magas prizmákban helyezik el. Ha kora tavasszal a verem vagy pince túlmelegszik, éjszakai szellőztetéssel hűthető.

A pontosan szabályozható légterű hűtőtárolóban a rétegezett magvakat zsákokban, rekeszekben, tartályládákban helyezzük el. A jobb térkihasználás végett használhatunk rakodólapokat vagy polcokat. A rekeszeket, ládákat a magvak levegőigénye miatt ne töltsük meg teljesen.

A rétegezett magot 2–4 hetenként ellenőrizzük. A megfelelő nedvességi állapotot tapasztalat alapján szokták megállapítani. Az optimális rétegező közeg földnedves állapotú, vagyis ha kézzel összenyomjuk, összetapad, vizet azonban nem lehet kipréselni belőle. Inkább szárazabb legyen a rétegező, mint túlságosan nedves, nehogy befülledjen vagy megpenészedjen a mag. A rétegezett mag időszakos kiszáradása azonban anyagcserezavarokhoz, ezáltal a kelési eredmények gyengüléséhez, esetleg másodlagos nyugalomhoz vezet. A veremben, pincében, hűtőkamrában levő anyagot havonta történő átlapátolással, keveréssel vagy más módon levegőztessük. Az elpárolgott vizet permetezéssel vagy öntözéssel pótoljuk, a penészedő foltokat pedig távolítsuk el.

A szabadban végzett rétegezéskor a rágcsálók ellen sűrű szövésű dróthálóval lehet védekezni. A betonból, téglából készült rétegezőket használat előtt célszerű fertőtleníteni.

Magvetés a magiskolában

Sorelrendezés. Az egyszerű soros vetés minimális sortávolsága 30–40 cm, ami a művelőgép, traktor keréknyomszélességéből s a biztonsági sávokból tevődik össze. Akkor használható, ha az így kapott tenyészterület még megfelel a csemetenevelés igényeinek.

Ikersoros vetés esetén a széles sorok között (40–60 cm) géppel lehet művelni, a keskeny sorokban (15–20 cm) 2–3-szori kézi gyomlálást vagy vegyszeres gyomirtást kell alkalmazni. Előnye, hogy a keskeny sorokban hamarabb alakul ki kedvező mikroklíma, ami intenzívebb fejlődést, az egyenletes helykihasználás pedig területegységre vetítve jobb kihozatalt eredményez.

Az ágyásos vetés az utóbbi időben gyorsan terjed. Csak az ágyás szélén hagynak szélesebb (40–60 cm) utat az erőgép kerekei számára, az ágyáson belül 20 cm-ig csökkenthető a sortávolság anélkül, hogy a többi gépi munkát gátolná. Az erő- és munkagépek az ágyások felett járnak, ezért azok szélességét az alkalmazott gépek nyomtávolságának, a sortávolságot pedig a csemeték tenyészterület-igényének megfelelően kell megválasztani. A barázdás-ágyásos művelési rendszer szintén előnyös, mivel a barázda biztosabb vezetést ad a gépeknek, így szűkíthető az ágyáson belüli sortávolság.

25. táblázat. A gyümölcsfaalanyok magvainak fontosabb jellemzői

Az ágyáson belül korán kialakul a kedvező mikroklíma, a területkihasználás jó, a tenyészterület egyenletes. Az ágyásos műveléshez általában komplett gépsorok állnak rendelkezésre (Egedal, Rath stb.) (Andor 1977; Bondor–Gál 1976; Horváth 1980).

A folyóméterenkénti csemeteszám. A csemete tenyészterületét a sorelrendezés és sortávolság mellett a vetőbarázda folyóméterére eső csemeteszám határozza meg. Ha az állomány az optimálisnál sűrűbb, azonos területen a csemeték száma emelkedik ugyan, minőségük azonban romlik, előfordulhat, hogy még egy évig erősítő iskolában kell nevelni őket.

Az optimális csemeteszám ágyásos vetés esetén almatermésűekből 40 db/fm, csonthéjasokból 70–80 db, egysoros pásztás vetéskor ez az érték mintegy 50%-kal növelhető.

A vetendő mag mennyiségét általában területegységre (g/m2 vagy kg/ha) adják meg, de ez a sokféle sorelrendezés és sortávolság miatt csak tájékoztató jellegű. Pontosabban határozhatjuk meg a magmennyiséget a sor vagy vetőbarázda egy folyóméterére vonatkoztatva. Ha többéves üzemi adatok alapján ismerjük a kelési százalékot, a magmennyiség a következő képlettel határozható meg (Bondor–Gál 1976):

Q = E × n × 10 H% × K% MathType@MTEF@5@5@+=feaagCart1ev2aqatCvAUfeBSjuyZL2yd9gzLbvyNv2CaerbuLwBLnhiov2DGi1BTfMBaeXatLxBI9gBaerbd9wDYLwzYbItLDharqqtubsr4rNCHbGeaGqiVCI8FfYJH8YrFfeuY=Hhbbf9v8qqaqFr0xc9pk0xbba9q8WqFfeaY=biLkVcLq=JHqpepeea0=as0Fb9pgeaYRXxe9vr0=vr0=vqpWqaaeaabiGaciaacaqabeaadaqaaqaaaOqaaiaabgfacqGH9aqpdaWcaaqaaiaabweacqGHxdaTcaqGUbGaey41aqRaaeymaiaabcdaaeaacaqGibGaaeyjaiabgEna0kaabUeacaqGLaaaaaaa@4422@

Q = vetőmagmennyiség, g/fm

E = ezermagtömeg, g

n = optimális csemeteszám db/fm

H% = használati érték (életképesség × tisztaság/100)

K% = kelési % (100 db 100%-os használati értékű magból átlagos üzemi körülmények között kikelő csemeték száma)

A gyümölcsfamagvak csírázóképessége a vetéskor többnyire nem ismert, vagy csak nehezen határozható meg, befolyásolja a rétegezés minősége is. Ehelyett az életképes magvak arányával számolhatunk, ha ismerjük az üzemre jellemző kelési eredményeket. Ezek többnyire 20–50% között mozognak, de rendkívül változóak, fajon belül a fajtától, a porzópartnertől, az évjárattól, a magkezeléstől és az üzemre jellemző technológiai fegyelemtől is függnek.

79. ábra - Korszerű magiskola ágyásos sorelrendezésben (Fotó: Hrotkó)

kepek/79.png


A vetés mélysége általában a mag átmérőjének 3–4-szerese. Kötöttebb talajokon és tavasszal sekélyebben vessünk, könnyű talajokon, illetve ősszel viszont mélyebben. Az átlagos vetési mélység a legtöbb mag esetében a méretből következően 2–4 cm. A mag fölé lehetőleg nedves, morzsalékos talajréteg kerüljön takaróképpen, de csak a megadott vastagságban és kíméletes tömörítés mellett, hogy a csíra könnyen át tudja törni. Őszi vetéskor a kellő mélység elérése végett a sorokat fel lehet csirkézni (takarólemez beállításával). Az így adott vastagabb takaróréteget tavasszal vékonyítani kell.

A magiskola ápolása

A jól elkészített talaj a kelés alatt nem gyomosodhat ki. Amint a talaj felszikkadt, és a sorokban már látszanak a kelő növények, sekélyen porhanyítsuk meg a sorközöket.

Csírázás előtt a megkérgesedett talajfelszínt szeges hengerrel is megtörhetjük. Minél közelebb van a kelés ideje, annál könnyebb hengert használjunk. A már kelő növények fölött a tömődött, megkérgesedett talajfelszínt öntözéssel lazíthatjuk meg, szikkadás után a sorokat laza anyaggal (tőzeg, földdé érett trágya, homok) takarjuk, hogy a talaj ne száradjon ki. A cserepesedett talaj keléskor a csemete gyökérnyakának görbülését okozhatja (minőségrontó tényező).

Gyomirtás. A magiskolában ne a gyomot irtsuk, hanem akadályozzuk meg az elgyomosodást. Ne hagyjuk, hogy a magiskolában a gyomok megerősödjenek, mert a csemeték kiszabadítása az erős gyomok közül károsodással jár (gyökérlazulás, sérülés, napégés).

A vetést megelőző talaj-előkészítéskor fordítsunk nagy figyelmet arra, hogy minél kevesebb csírázásra képes gyommag maradjon a talajban. Tömörítéssel csírázásra késztethetjük a fiatal, kelő gyomokat. A vetést követően a kelésig hormonhatású vagy általános hatású, csírázást nem befolyásoló gyomirtó szerrel védhetjük meg területünket.

A sorközökből a gyomot irthatjuk mechanikusan – kultivátorozással vagy általános, perzselő hatású gyomirtó szerek terelőlemezes szórófejekkel történő kipermetezésével. A sorokat, amikor a csemeték már jól felismerhetők, de még fiatalok, gyomosodás esetén kézzel is gyomlálni kell.

Öntözés. A magvetések talajának az első lomblevelek megjelenéséig nem szabad kiszáradnia. Száraz időben ezért a kelés előtt is öntözni kell. Különösen a rétegezett magvak esetében fontos, hogy a kelés kezdete után két héten belül legalább 15 mm csapadékot kapjanak.

A hiányzó csapadékot pótolni kell. Amennyiben a talaj víztartalma a vízkapacitás 50%-ára csökken a csemeték gyökérzónájában, öntözni kell, nem szabad megvárni, amíg a növények meglankadnak. A gyümölcsfajok magoncainak vízigényét pontosan nem ismerjük, ezért csak tapasztalat alapján öntözhetünk.

Fejtrágyázás. A nitrogén fejtrágyát legalább két részletben, az első lomblevelek kifejlődésekor, illetve az első növekedési időszak befejezéséig (június vége) adagoljuk. Ezután nitrogénnel már ne trágyázzunk, mert a csemeték tenyészidőszaka meghosszabbodik, ami késlelteti a kitermelést. A fejtrágyát legegyenletesebben az öntözővízzel juttathatjuk ki.

Gyökéralávágás. A jobb gyökérnövekedés elősegítésére a karógyökerű fajok (pl. körte) gyökereit, amikor azok még nem fásodtak meg teljesen, a magiskolában U alakú ekével 10–15 cm mélyen visszametszhetjük. Az alávágást követően a csemetéket feltétlenül öntözzük meg. A visszametszett gyökerű növények gyengébbek ugyan, sűrűbb gyökérzetük következtében azonban az átültetés után jobban erednek és növekednek az oltványiskolában.

Csemeteleltározás. A következő évi termelési tervek készítéséhez ismerni kell a kelési eredményeket és a rendelkezésre álló csemeték mennyiségét. Ezeket a csemeték leltározásával határozhatjuk meg. Május végén, június elején a kelési eredményeket mérhetjük fel, illetve a tapasztalati adatok alapján megközelítőleg becsülni tudjuk a kitermelhető csemeték mennyiségét. Szeptemberben a kitermelés előtti leltár alkalmával a csemetemennyiség mellett annak minőségét is számba vehetjük, figyelembe véve a gyökérnyak vastagságát, a föld feletti rész méretét és egészségi állapotát. A leltározáshoz a magiskola átlagát jól jellemző mintatereket jelöljünk ki,ahol a kikelt, illetve kifejlett csemetéket egyenként számoljuk meg. A mintaterek átlagaiból következtethetünk a magiskolában levő összes csemete mennyiségére.

A magcsemete kitermelése

A csemeték hajtásainak beérése, a vegetáció befejezése után kerülhet sor a kitermelésre (80. ábra). Kitermeléskor a gyökérzetet elvágják, majd kiemelik és kötegelik a csemetét, esetleg lombtalanítják, ha ez természetes úton nem következett be.

80. ábra - Ágyáskitermelő eke traktorra szerelve (Fotó: Hrotkó)

kepek/80.png


A csemeték lombtalanítása. A csemetét lombtalanítani kell, mert a lombosan kiszedett csupasz gyökerű növény a tárolás alatt megfonnyad, majd elszárad. Kitermelés előtt, ha a csemete lombjának természetes hullását nem tudjuk kivárni, a csemete vegyszerrel lombtalanítható, erre általában réztartalmú szereket használnak, mint az oltványoknál. Gyakori a füllesztéssel, a kitermelés után történő lombtalanítás. Ehhez a kitermelt növényeket árokba fektetve földdel takarják. A lomb 1–2 hét alatt leválik. Nagyobb figyelmet igényel a kazlakban történő füllesztés. Ehhez a csemetéket gyökérrel kifelé 1,5 m magas kazlakba rakják, majd 2–3 naponként rendszeresen átrakják, nehogy túlságosan bemelegedjenek. 2–3 átrakás után a lombozat csaknem teljesen lehull. Eközben a csemete gyökerét óvni kell a kiszáradástól. A vízveszteséget szükség esetén finom permetezéssel lehet pótolni.

A magcsemete válogatása, osztályozása, kötegelése. A kitermelt csemetét közvetlenül a kitermelés után kötegelik, majd az esetleges füllesztés után ideiglenes tárolóba kerül. A csemete feldolgozása, válogatása, osztályozása a téli hónapokban folyamatosan végezhető. A nem szabványos, sérült, görbe gyökérnyakú csemetét ki kell válogatni. A fajtaazonos, egészséges, egyenes gyökérnyakú csemetéket az MSZ 08–0238/3–80-nak megfelelő méretkategóriák szerint kell osztályozni (26. táblázat). Ezzel egy időben a gyökér és a vessző vagy korona visszametszhető.

26. táblázat. A magcsemeték méret szerinti osztályozása

A főgyökér legalább 25 cm hosszú, ép és egészséges legyen. A vesszőrészt vagy az elágazott csemete koronáját a telepítés körülményeinek megfelelően rövidebbre-hosszabbra metsszük vissza. A legtöbb telepítőgéppel a 20–25 cm hosszú vesszőjű csemetéket lehet telepíteni. Az osztályozott és forgalomba hozatalra előkészített magcsemetét 50–100 db-os kötegekbe kell összekötni. A kötegeket egy vagy két helyen, a növényeket nem sértő kötözőanyaggal szorosan át kell kötni. A kötegelést nagyrészt kézzel végzik, néhány helyen azonban működnek már kötözőgépek is (pl. Rasspe). A kötegekre árucímkét kell helyezni, amelyen fel kell tüntetni a termelő adatait (név, telephely), az áru megnevezését és a csomagolási egységben levő csemeték darabszámát.

Erősítő iskola

A szabványnak nem megfelelő méretű magcsemetét, a vékonyabb, a méretkategóriák alsó határán levő csemetéket erősítő iskolában még egy évig nevelve értékesíthető árut kapunk. A faiskolák, főleg Nyugat-Európában, szívesebben telepítenek az oltványiskolába vastagabb gyökérnyakátmérővel és kétéves, jobban elágazódott gyökérzettel rendelkező, úgynevezett iskolázott csemetéket, amelyek megbízhatóbban erednek és egyöntetű minőségűek.

Az erősítő iskolában a magiskolával azonos körülmények közé, azonos sortávolságra és 2–5 cm-es tőtávolságra telepítik a csemetéket, s ott még egy évig nevelik őket. A csemeték gépesített telepítésére az úgynevezett iskolázógépek alkalmasak (81. ábra).

81. ábra - Egedal önjáró iskolázógép munka közben (Fotó: Hrotkó)

kepek/81.png


Az erősítő iskolába telepített alanycsemeték be is szemezhetők, s ha van rá kereslet, szemzett alanyként értékesíteni is lehet őket. Az átültetési stressz miatt a szemzett alanyból a következő évben jobbára suhángok lesznek, de a minőségük megfelelő ápolással kiváló. Holland és német faiskolák a törzsmegújítással történő koronaneveléshez (knipp-fa) gyakran telepítenek erősítő iskolában beszemzett alanyokat az oltványtáblába, s további ápolásukat a kézben oltott oltványokéhoz hasonlóan végzik.

A csemeteiskolai műveletek gépesítése

A magcsemete-nevelés gépei

A célnak megfelelő gépsort az erdészeti csemetekertek számára kifejlesztett gépek közül érdemes kiválogatni, összeállítani. A neves cégek (Egedal – dán, Rath – osztrák, Ziljstra and Bolhius – holland, Super Prefer – francia stb.) gyártmányaiból a talajtípushoz, a magiskola nagyságához, a társüzemágak gépigényéhez, a művelési módhoz (ágyásos – parcellás) legalkalmasabb gépeket célszerű beszerezni (Horváth 1979, 1980, 1984, 1997; Horváth és Varga 1981, 1982).

Az ágyásos művelési rendszer terjedésével a magcsemete-termesztés a faiskolai termelés legjobban gépesíthető ágazatává vált.

Az ágyásos rendszer előnyei a következők:

  • az ágyások közötti sávok, barázdák nem csak a traktort, hanem a munkagépet is pontosan vezetik, ezért a szűk sortávok (25–40 cm) ellenére is jól gépesíthetők a növényápolási munkák;

  • a közlekedősávokat, barázdákat év közben nem lazítják. A tömör talajon jobb az erőgépek vontatási hatásfoka (alávágáskor, kitermeléskor) és biztonságosabb a haladása;

  • az ágyás talaja laza szerkezetű, mert elmarad a taposás, így kisebb a gyökéralámetszés, illetve kitermelés vonóerőigénye.

Az ágyás méretét a rendelkezésre álló gépek határozzák meg (82. ábra). Az ágyás szélessége általában 130–140 cm. Ez azt jelenti, hogy a traktor és munkagépei nyomtávolságának 1600–1800 mm között kell lennie (a gumiabroncs ballonosságát feltétlenül figyelembe kell venni), mert ekkor a kerekek széle és az ágyás széle között 50–150 mm-es biztonsági sáv maradhat. Pl. MTZ–80 traktor kerékszélessége normál hátsó kerék esetében 330 mm, ún. cukorrépához használt abroncs esetében 240 mm.

82. ábra - Sorelrendezés vetéskor

kepek/82.png


Előnyösek a nagy hasmagasságú és változtatható gumimérettel (kerékkel) felszerelhető erőgépek. A traktor motorteljesítménye érje el a 37 kW-ot, és legyen szuper-mászósebessége (0,3 km/h), ha ültetéshez (iskolázás) és ágyásos kitermelő üzemeltetésekre is fel kívánjuk használni (83. ábra).

83. ábra - Magiskolához alkalmas traktor

kepek/83.png


A vetés-előkészítéskor a vetendő, ültetendő talajsávot meg kell munkálni. A kellő időben előkészített területen az ágyások helyén a vetési mélységig meg kell a talajt lazítani. Erre megfelelő eszköz a kultivátorral, pálcás hengerrel kombinált – a tervezett ágyásszélességű – kombinátor, amely nemcsak lazítja és porhanyítja, hanem el is egyengeti a talajfelszínt. Apróbb magvak vetése esetén a porhanyított felső réteget tömöríteni kell. Ehhez vízzel tölthető egytagú sima hengert használjunk.

Magiskolai vetőgépek

A magcsemete-iskolai vetőgépekkel szemben támasztott követelmények a következők (Horváth és Varga 1982, Horváth és Matáncsi 1998):

  • a sortávolságot és a kivetett magmennyiséget széles határok között lehessen változtatni. A vetési sortávolság 10–50 cm között, a kivetendő magmennyiség 40–1000 kg/ha között változik;

  • a sokfajta kivetésre kerülő mag miatt olyan magadagoló szerkezetük legyen, amellyel 2–25 mm átmérőjű magvak is a megadott tűréshatáron belül (+ 5% vetésiegyenletesség-eltérés) kivethetők;

  • a vetési mélység változtatását és a beállított érték folyamatos, megbízható tartását tegye lehetővé a konstrukció. A vetési mélység a mag átmérőjének 3–4-szerese. A magméretekből következően az átlagos vetési mélység 2–4 cm, de 5–8 cm is lehet (pl. kajszi-, mirobalánmagvaknál);

  • a vetési mélységben tömörített talajra kerülő mag az alsóbb rétegekből nedvességet kap. A mag fölé a kiszáradás mértékét csökkentő, a magnak védelmet nyújtó magtakaró földréteget borítson a gép;

  • a géppel sorba és sávba is lehessen vetni;

  • a magtartály gyorsan üríthető és könnyen tisztítható legyen, mert aránylag kis területeket kell egy-egy fajjal, fajtával bevetni;

  • a vetőgépkezelőnek legyen módja meggyőződni az egyes vetőelemek működésének helyességéről (a vetéskor előforduló hibák a későbbiek során szinte nem korrigálhatóak).

A faiskolai vetőgépek felépítését és működési elvét a 84. ábra szemlélteti.

84. ábra - A félig függesztett (UZA) vetőgép felépítése és működési vázlata;1. magtartály, 2. magadagoló szerkezet (forgótányér + szórólapát), 3. magvető cső, 4. mélységszabályozó kerék, 5. csoroszlya, 6. tömörítőkerék, 7. takarólemez, 8. váz, 9. járókerék, 10. hajtáselosztó, 11. szórólapátokat meghajtó ékszíj

kepek/84.png


A magtartály (1) könnyen leszerelhető a gép alvázáról és a benne levő mag kiüríthető. Boltozódások elkerülésére boltozódásgátlót is beépítenek. Egyes típusok tartálya műtrágya, homok és tőzeg szórására is használható.

Az adagolószerkezetek a nagy magméretkülönbségek miatt nem precíziós adagolóelemek (2). Általában a csigás, szórólapátos, adagolótárcsás és tolóhengeres kivitelek ismertek. A magmennyiséget a fordulatszám, a kivezetőnyílások, valamint a hasznos hengerfelület változtatásával lehet szabályozni. Ezekkel az adagolószerkezetekkel műtrágyát, homokot is ki lehet szórni.

A csoroszlyák (5) főként csúszó típusok, széles, 6–8 cm-es barázdát is húzhatnak, amelybe a magvak elhelyezkedését (sor vagy sáv) a magvezető cső (3) végén levő elosztóegység cseréjével lehet szabályozni. Az elosztók a granulátumelosztó elemekhez hasonlóak (l. a granulátumszóróknál). A csoroszlya talajba hatolásának mértéke a mélységszabályozó (4) kerékhez viszonyított helyzetével változtatható. A tömörítőkerék (6) feladata egyes gépeken a magvak nedves talajrétegbe ágyazása, más típusokon a magtakaró lemezt (7) követi és a takaróréteget szorítja a magra.

A magtakaró lemez a porhanyított, morzsalékos szerkezetű felső talajréteggel – amit a csoroszlya kiszorított – betakarja a magot.

A vetőegységek egymástól független felerősítésűek, így jól követik a talajfelszínt.

Az ágyásos technológiához kifejlesztett többsoros gépek mellett közép- és kisüzemekben eredményesen használhatók az olcsóbb, egysoros, kézi erővel üzemeltetett gépek (85. ábra). Előnyös e gépeket úgy használni, hogy a vetőbarázdát előre kihúzzák, ebben (vagy e fölött) tolják végig a gépet, magtakaró lemez nélkül. A sorok betakarása előtt ellenőrzik a vetés egyenletességét, pótolják a hiányzó magot, illetve ahol túl sűrű, ott kivesznek néhány szemet. Az egyenletes tőtávolságot így pontosan be lehet állítani.

85. ábra - Magvető gépek; a) ágyásművelő gépre szerelhető tolóhengeres gép, b–c) kézi vetőgépek

kepek/85.png


A többsoros vetőgépek 2–3,2 km/h sebességgel haladnak munka közben. A gyakori fordulók, a magcsere, a fokozott figyelem miatt óránként 0,1–0,15 ha teljesítményre lehet számítani.

Cserepesedésre hajlamos talajon, kis csírázási erélyű magvak esetében a sorok, pászták fedésére homokot, tőzeget, földkeveréket szórnak ki. E munkák elvégzésére részben a vető- vagy műtrágyaszóró gépek (külön menetben), illetve speciális szórógépek alkalmazhatók (86. ábra).

86. ábra - Magtakaró gép vázlata; 1. keret, 2. támasztókerék, 3. vonórúd, 4. tartály, 5. adagolóhenger, 6. keverőlapátok, 7. hajtáskar, 8. kiömlőnyílás, 9. terítőlap, 10. szabályozókar

kepek/86.png


A dugványültetés, iskolázás gépei

A gyenge, rossz gyökérzetű csemeték, dugványok ültetéséhez használhatók a különböző résnyitók. Ezek előre, közvetlenül az ültetés előtt nyitják a barázdát a kívánt mélységben és szélességben, a dolgozók behelyezik és ásóval betemetik a dugványt, csemetét, majd tömörítik körülötte a talajt. Ha töltögetés is szükséges, akkor töltögetőgéppel kis töltéseket (bakhát) utólag is készíthetünk. A gépekkel 50%-os munkaerő-megtakarítás érhető el a kézi ültetéshez képest. Az így nyitott barázda előnye, hogy ezek a speciális nyitóelemek nem engedik a talajt keveredni – az alsó nedves réteg nem kerül a felszínre, így nem is szárad ki –, hanem a nyílás oldalánál tömörítik, és így a gyökér közelébe nedves talaj kerül. A barázdák nem szélesek (3–10 cm) és mégis mélyek lehetnek, egészen 20 centiméterig.

A nyitócsoroszlyás gép acéllemezből készült csoroszlyái – szűk határok között – a kívánt barázdaszélességnek megfelelően állíthatók. A csoroszlya két oldalán elhelyezett simítólemezek a felgyűrődött talajt szorítják vissza, és egyúttal a mélységszabályozást is végzik (87/a ábra).

A nyitótárcsás gép keretre elhelyezett, sima felületű acéltárcsákból áll, amelyek a talajadhézió következtében forognak. A tárcsákat a kívánt sortávolságnak megfelelően lehet elhelyezni. A barázdák szélességét a tárcsák cseréjével, illetve a mélység változtatásával lehet beállítani (87. ábra).

87. ábra - Résnyitók; a) nyitócsoroszlyás, b) hajtott tárcsás, c) marótárcsás

kepek/87.png


A hajtott nyitótárcsás gép művelőelemei megegyeznek az előbbiével, forgatásuk a traktor erőleadó tengelyéről történik. Ezek a gépek jobb barázdafelületeket alakítanak ki és a nyitócsoroszlyás gépekhez hasonlóan középkötött és kötött talajon is használhatók.

A hajtott tárcsás sornyitógép akkor végez jó munkát (egyenletes mélységű barázda, sima barázdafal), ha a tárcsák kerületi sebessége 3–4-szer nagyobb, mint a haladási sebesség.

A nyitócsoroszlyás gépek használatakor is fontos a vontatási sebesség. A 3 km/h sebesség esetén beomlásmentes barázdafalra és egyenletes barázdamélységre számíthatunk. Kis sebesség mellett beomlik a barázdafal, ha túl nagy a sebesség, egyenetlen a barázdamélység.

A résnyitó utáni telepítési teljesítmény hazai mérések szerint 550–650 db munkaóránként.

A résnyitókat jól előkészített, kellően tömörödött és megfelelő nedvességtartalmú talajokon lehet eredményesen, jó munkaminőséget adódóan használni.

88. ábra - Magiskolai kultivátor (kisegítő kormányzással)

kepek/88.png


A sorközművelés gépei

A magcsemeteágyások gyommentesen tartására sorközművelő kultivátorokat, talajmarókat, vegyszerező adaptereket és gyomkefét használnak. Legelterjedtebbek a sorközművelő kultivátorok.

A kisebb sortávolsághoz (20–40 cm) másodlagos vezérléssel ellátott, 40–50 cm gerendelymagasságú talajművelő gépek alkalmasak.

A magiskolákban használatos kultivátorok munkaszélessége megegyezik az alkalmazott vetőgépekével, gerendelymagasságuk még kifejlett korukban sem károsítja a növényeket. Kombinálhatók műtrágyaszóróval és a gerendelyre a vegyszerező adapter is felszerelhető.

89. ábra - A gyomkefe és munkája

kepek/89.png


Művelőeszközeik között megtalálhatók a különböző kapaformák és feltétlenül szükséges, hogy a fiatal növények védelmére a növénysor mellett, a sarabolókapák előtt a védő gömbsüveg tárcsapár is felszerelhető legyen, amely meggátolja a zsenge növények betemetését. Ágyásos rendszernél eszközhordozó használatával, ha a kultivátort a gerendelyen helyezik el, a traktor jó soron tartási lehetősége miatt nem szükséges e berendezéseket másodlagos kormányzási lehetőséggel is ellátni, ellenkező esetben azonban kívánatos a parallelogramma kormányzási lehetőség. A másodlagos kormányzás kb. 15 cm-es kapaelmozdulást biztosít. Így további személy beállítása szükséges ugyan – aki a munkagépet kezeli –, de a biztonsági sáv csökkentési lehetősége és a növénykivágás elkerülése megéri a többletkiadást. A kis munkaszélesség miatt sok típuson a kapáknak nincs önálló vezérlésük a művelési mélység szabályozásához, de ez el is maradhat, mert a jól előkészített és ápolt talajon ilyen kis távolságon (1,5–1,7 m) nincs nagyobb egyenetlenség.

Ha a művelőszerszámok talajmarók, akkor az előbb leírtak továbbra is mint követelmények érvényesek. E speciális talajmaróknál közös átmenő tengelyről (a gerendely mellett) az egyes maróegységek láncon vagy tengelyen át kapják a meghajtást. A munkaszélességet a maróegységen elhelyezett kapaméretek, kapaszám változtatásával tudjuk beállítani. Általában a védőbúrákat is állíthatóan készítik, bizonyos mérethatároknál azonban cserélhetők.

A gyomkefék 50–75 cm átmérőjű, 6–22 cm széles, műanyag pálcákból összeállított 1–6 db tárcsából állnak, amelyeket az erőgép a haladási sebesség többszörösét kitevő kerületi sebességgel forgat. A műanyag pálcák (kefe) a fiatal, kelő és csírában levő gyomokat kiseprik, a talaj felületét porhanyítják (89. ábra).

A sorközművelő gépek az ágyás 60–65%-át tisztítják meg a gyomtól, a sorokban és a biztonsági sávokban kézi vagy vegyszeres gyomtalanítás szükséges. A szűk sortávolság miatt a gépeket 2–4 km/h sebességgel lehet üzemeltetni. Sűrű gyomborítottság, magasra nőtt gyomok (elhanyagolt ágyást) esetén csak a sorközi talajmarók adnak elfogadható eredményt.

A sorközművelésre használt speciális ápolóeszközök, az ún. ágyásápolók a vetés, kultivátorozás, gyomirtó vegyszerezés és műtrágyaszórás műveleteit adaptercserékkel végzik (90.ábra). A vegyszerezéshez kisnyomású görgősszivattyúval, 100–350 literes tartállyal, szerelvényekkel, szórófejekkel és védőernyővel szerelik fel az alapgerendelyt.

90. ábra - Ágyásművelő gép vegyszerező adapterrel felszerelve

kepek/90.png


A kultivátor-kapatartókra szerelt szórófejek mindig azonos távolságban vannak a talajfelszíntől, a szórási sáv szélessége – nyomásállandóság mellett és szélcsendes időben – ezért állandó.

Vegyszerezéskor is a kultivátorozásra jellemző munkasebesség a mérvadó.

Magiskolában növényvédelemre részben az ágyásápoló vegyszerező elemeiből átalakított permetezőgépek, részben az olyan szántóföldi permetezőgépek használhatók, amelyek nyomtávolsága hasonló az üzemeltető erőgépéhez, és szabad magassága is eléri a 45–50 cm-t. E hidraulikus cseppképzésű permetezőkhöz (150 mikrométer körüli cseppek) elegendő a 0,6–0,8 MPa nyomás. A túl nagy munkaszélesség (5–7 m-nél szélesebb) nem kívánatos a fordulási gondok miatt. A permetezők 4–10 km/h sebességhatárok között üzemeltethetők.

91. ábra - Szíjas lombtalanítók; a) mobil, b) stabil

kepek/91.png


A sorközi műtrágyázást részben a vetőgépekkel, részben a kultivátorra szerelt műtrágyaszórókkal lehet kisebb adagok esetén (100 kg/ha alatt) elég nagy (15–30%) eltéréssel elvégezni. A tartályból kiadagolt műtrágya (különböző adagolóberendezéseket fejlesztettek ki) csövön jut a kultivátor kapa, gyomfésű elé, amely a talajba bedolgozza. A csövek hossza lehetőleg egyforma legyen, így csökken a szórás egyenetlensége. A kis adagú műtrágyákat granulátum formájában célszerű kijuttatni, hogy egyenletes legyen a tápanyageloszlás. Esős időben, magas páratartalom mellett a műtrágyák higroszkópossága (tapadás) miatt nő az egyes elemek szórási különbsége.

A csemetelombtalanítás gépei

A csemetéket általában lombhullás után kezdik kitermelni. Sok esetben azonban lombtalanításra is szükség van. Magcsemetét, rózsát sikerrel lehet lombtalanítani mechanikai úton, szíjas lombtalanítókkal. A gépek működési elve: a mintegy 600 mm hosszú dobon elhelyezett 300–350 mm hosszú szíjak 27–30 m/s kerületi sebességgel forognak (91. ábra).

A forgásirányt úgy választják meg, hogy a szíjak a levélnyél, ágelágazás helyét ne a hegyesszög, hanem a tompaszög felőli oldalról közelítsék meg a növényen (a földben levő növénynél alulról felfelé halad a szíj), mert így kisebb a rügysérülés, ág- és vesszőtörés veszélye. A növény érettsége, lombmennyisége és mérete befolyásolja a gép teljesítményét. Általában 1–2 km/h sebességgel lehet a mobil változatot üzemeltetni.

A stabil lombtalanítók a kitermelt, kötegelt növényeket tisztítják meg a levelektől. A forgó henger fölé tartják a köteget, közben a hatékony tisztítás érdekében a köteget előre-hátra mozgatják, valamint forgatják is.

Csemeteiskolai kitermelőgépek

A magcsemete-iskolában kitermelőekét, ágyáskitermelőt és kitermelő-kötözőket lehet használni.

A kitermelőekék hasonló felépítésűek – csak kisebb késszélességűek –, mint az oltványiskolában használatosak, ezért abban a fejezetben ismertetjük őket.

Az ágyáskitermelők az ágyásos termesztési rendszerben használhatók (Horváth 1984, 1997). Az ágyást a gépek nem tömörítették, a talaj nem ülepedett meg túlzottan, nem kell túl mélyen alávágni (esetenként az intenzív gyökérelágaztatás érdekében a nyár folyamán a csemetéket alámetszik), ezért az egész ágyást teljes szélességben egy menetben termelik ki. A gépek vontatásához 14–20 kN vonóerőt kifejteni képes traktor szükséges.

92. ábra - Csemetekitermelők; a) ágyáskitermelő lengőrostéllyal (szita), a1) a lengőrostély működési elve, b) rázóvillás ágyáskitermelő, c) egysoros kitermelőeke

kepek/92.png


A kiemelők (kitermelők) szimmetrikus elrendezésűek és a tartógerendely magassága 0,5 m magas növények átfedését is lehetővé teszi. Speciális késkialakítással kötött talajon is jó eredménnyel használhatók. A lazító és gyökértisztító rész csúszópálcás, rázóvillás, rázórostás lehet. Ha a növényeket az ágyásban kívánjuk hagyni és lassúbb ütemben, folyamatosan akarjuk felszedni, akkor a gyökértisztító részt ki lehet iktatni, illetve le kell szerelni.

A rázórostás gépek után a csemeték a talaj felszínén, földmentes gyökérzettel maradnak, így csak összeszedésükről és kötegelésükről kell gondoskodni.

A rázórostás gépeket 0,2–0,6 km/h, a rázóvillásokat 1,6–1,8, a csúszóvillásokat 2– 4 km/h sebességgel lehet vontatni. A gépekkel a kiszolgáló személyek számától (5– 25 fő), a csemete sűrűségétől függően 4000–40 000 db/h kiemelési teljesítmény érhető el.

A kitermelőgépek leggazdaságosabb, legfejlettebb típusai a kitermelő-kötözők, afelhordó, tisztító és kötözőegységgel bővített betakarítógépek.

A gépek felépítésének vázlatát 93. ábra szemlélteti. Működési elvük a következő: a traktorra szerelt vagy vontatott gép alávágó késének (4) munkamélysége állítható, illetve a munkaszélesség késcserével módosítható. A csúszópálcákkal meghosszabbított késről a már lazított, de még földdel megrakott gyökérzetű csemete, cserje, oltvány törzse – 10– 20 cm-re a talajtól – két egymással szembefutó gumiszalag (5) közé kerül.

93. ábra - Climax (Plantlift) kitermelő-kötöző gép; 1. mélységszabályozó kerék, 2. nyitótárcsa, 3. csemeteterelő, 4. alávágó kés, 5. felhordószalag, 6. gyökértisztító elemek, 7. kötöző

kepek/93.png


A kitermelt növényt szállító pálya juttatja a gépre felszerelt kötözőberendezéshez (7) vagy a gép után vontatott, alacsony platójú kocsira, tartályládába, esetleg rendre – a kiemelt növényeket a haladás irányára keresztben traktornyomtávnyira – a földre teríti. A gumihevederek alatt elhelyezett különböző formájú gyökértisztító (6) elemek időközben a gyökereket megtisztítják a földtől, így tárolható vagy azonnal értékesíthető szaporítóanyagot kapnak.

A gépek üzemeltetésekor figyelembe kell venni a menetsebesség és a kihordószalag sebességének az összhangját. Ha túl nagy a menetsebesség, a szalag nem bírja a kiemelt csemetéket elszállítani, torlódás, káros zúzódás, törődés lép fel.

Nagy szalagsebességnél a gyökér még nem tudott a csúszópálcákon eléggé kiemelkedni, a földből kilazulni, és a szalag már szállítaná fel, de a visszatartó erők hatására még nem képes erre. Ilyen esetben a törzsön, ahol a szalag szorítja, zúzódások, horzsolások lépnek fel.

A különböző gyökértisztító elemek ütik és rázzák a kitermelt növények gyökérzetét. Az ütőelemek ütési intenzitását (a villák rezgési frekvenciáját és amplitudóját), a rázóelemek rezgésszámát, alakját a talajviszonyok, a gyökérzet figyelembevételével a kívánt értékre lehet beállítani. Arra kell vigyázni a beállításoknál, hogy a föld lehetőleg kihulljon, de gyökérsérülés ne következzék be.

Kötözőberendezések alkalmazásakor a gépeken megfelelő állítási lehetőség van a kötegnagyság, a kötésfeszesség és a kötés helyének beállítására.

A kötözőegységek működési elve megegyezik a kévekötő aratókon és bálázógépeken található kötözőelemekével. A felhasznált kötözőanyagra természetesen érzékenyek. Az elsősorban a kötözőanyag vastagsága és szakítószilárdsága játszik szerepet. Előbbi a kötözőfej, zsinórtartó és -vágó részeinek munkáját befolyásolja. Ha túl vékony fonallal dolgozunk, az kicsúszik a rugós tartótárcsák közül; ha pedig túl vastaggal, akkor nem fekszik közéjük, nehéz az elvágása, lecsúszik a kötözőcsőről. Mindkét esetben bizonytalanná válik a kötözés. Kis szakítószilárdságú kötözőanyaggal csak laza kötést lehet elérni és még így is sok esetben elszakad a már bekötött köteg.

A gépeken az anyagáramlás (csemeteáramlás) a haladási iránnyal párhuzamos, illetve erre merőleges lehet (94. ábra). Az oldalra kihordó gépek üzemeltetése egyszerűbb, mert a kihordott csemete (kötegben vagy kötegelés nélkül) a gépcsoport mozgásterületén kívülre esik, így azonnali összeszedésére nincs szükség. Ebben az esetben nő a gép teljesítménye, mert vontatási sebessége 2,5–3 km/h is lehet, és nincs állásidő. Ez a nagy teljesítmény lehetővé teszi, hogy a gyűjtő-kötöző csapat (esetleg osztályoz is) számára az egész napra szükséges csemetemennyiséget a gép néhány óra alatt kitermelje és a továbbiakban a traktort egyéb célra lehet használni.

94. ábra - FAMO–5T kitermelő (kötöző) – kereszt irányú növényárammal

kepek/94.png


A kitermelőgépen levő kötözőberendezések 0,8–2%-os növénysérülést okozhatnak, de 2–4 ember kiszolgálásával a gépekben rejlő nagy teljesítmény kihasználható. E gépeknél elhagyási veszteséggel (0,06–0,3%) is számolni kell. A földben maradt, kicsúszott, kihullott csemetéket 1–2 fő összeszedi a gép után.

A kitermelőgépek után a csemetét célszerű rakoncán gyűjteni, mert azok géppel rakodhatók és egymásra rakhatók (95.ábra). Az 1,2×0,8×0,8 m-es, oldalfalakkal ellátott rakoncába a mérettől függően több ezer csemete rakható.

95. ábra - Rakoncák

kepek/95.png


A csemetekötegek méretre vágására a feldolgozás során (illetve betárolás előtt) speciális eszközök – szalagfűrész, kaszás rendszerű méretre vágó – használhatók (96. ábra). Ezek felgyorsítják a válogatók, osztályozók munkáját.

96. ábra - A csemeteköteget hosszméretre vágó eszközök; a) karos vágó, b) alternáló kasza, c) speciális fogazatú szalagfűrész

kepek/96.png


A csemeték osztályozását, az azonos kötegenkénti darabszámot osztályozó-számoló berendezéssel lehet gyorsítani, pontosabbá tenni. A 97. ábrán bemutatott eszköz a gyökérnyaknál méri a csemeteátmérőt. A kézzel a mércepályán áthúzott csemete a megfelelő méretű nyíláson (állítható) keresztül húzható le a tartóba. Lehúzáskor az érintkezőrugó impulzust ad a számlálónak. Az előre beállított, kívánt darabszám elérése után a számláló jelt ad, és a köteget át lehet helyezni a kötözőgépre. A géppel 3 méretnagyságban 1200 db/fő/óra osztályozási, számlálási teljesítmény érhető el.

97. ábra - Elektromos impulzuson alapuló csemeteosztályozó – számláló; 1. a–c) átmérő szerinti határoló, 2. a–c) levezető nyílások, 3. a–c) állítható gyűjtőelemek, 4. állványmagasság-szabályozó, 5. műszerdoboz, 6. számlálóegységek, 7. impulzust adó érintkezők

kepek/97.png