Ugrás a tartalomhoz

Gyümölcsfaiskola - A gyümölcsfák szaporításának elmélete és gyakorlata

Hrotkó Károly

Mezőgazda Kiadó

3. fejezet - A gyümölcsfajták alanyai

3. fejezet - A gyümölcsfajták alanyai

Az alanyhasználat meghatározó tényezői

A gyümölcstermesztők az alanyokat kezdetben csak azért használták, mert az oltáson, szemzésen kívül más módszerrel nem tudták a nemes fajtákat szaporítani. Később egyre inkább a különböző alanyok termesztési szempontból előnyös tulajdonságai miatt választottak a fajták számára megfelelő alanyokat. A gyümölcstermesztésben leggyakoribb a gyökéralany használata, amikor az oltvány gyökérzetét és a törzs egy rövid, 10–30 cm-es részét adja az alany. Ritkább a törzsképző alany, amikor a gyökeret és a törzset is az alany adja (pl. koronába oltásnál), az utóbbi időben pedig terjedőben vannak a közbeoltások, amikor a gyökéralany és a nemes fajta közé egy harmadik fajta kerül, s ez képezi a törzs egy 30–100 cm hosszú darabját.

A gyümölcsfaoltványok gyökerét és a törzs rövidebb vagy hosszabb darabját tehát az alany adja. Így az oltvány egy kétkomponensű, összekapcsolt anyagcsererendszer, ahol a komponensek megtartva önállóságukat, az egymásnak szállított vízzel, ásványi anyagokkal, asszimilátákkal és egyéb anyagcseretermékekkel hatással vannak a másik tulajdonságaira. A szerves egységet képező oltvány tulajdonságai is ebben a kettősségben formálódnak. Az alany–nemes kölcsönhatások eredőjeként alakul ki az oltvány növekedése, a fa mérete, elágazódási rendszere, termőképessége és a gyümölcs minősége, míg más tulajdonságait, mint pl. a kártevőkkel, kórokozókkal szembeni rezisztenciát, az alany mintegy „kölcsönzi” az oltványnak. Hatásuk a nemesre, illetve az alanyok használatával az oltványokban megjelenő előnyös tulajdonságok meghatározó jelentőségűek a gyümölcstermesztésben.

Az alanyok kedvező tulajdonságai tehát kétféle módon érvényesülhetnek a gyümölcsösben. Az alanyfajta az oltvány egy részét (gyökerét, törzsét) képezve tulajdonságait jelentős részben megőrzi, s ezek az oltvány alanykomponensében érvényesülnek. Ilyenek a gyökérzet víz- és tápanyagfelvevő, feltáró képessége és az ökológiai viszonyokhoz való alkalmazkodása (fagytűrés, szárazságtűrés, mész-, pH-, sótartalom tűrése, alkalmazkodás a magas talajvízhez, rezisztencia, tolerancia talajban élő kártevőkkel, kórokozókkal szemben). Ide sorolható a törzsképző alanyoknak az a tulajdonsága is, hogy megfelelően szilárd, állóképes törzset nevel. Az alanyok kedvező hatásainak másik csoportja az alany és a nemes fajta közötti kölcsönhatásban nyilvánul meg. Az alany hatással lehet a nemes fajta vegetatív és generatív teljesítőképességére, vagyis növekedésére, termőképességére, a termőre fordulásra valamint a gyümölcs minőségére, tárolhatóságára.

A korszerű gyümölcstermesztésben egyre inkább felismerik az alany jelentőségét, ami a termelés eredményességét tekintve szinte semmivel sem kisebb, mint a ráoltott nemesé. Az alany a nemessel kölcsönhatásban befolyásolja a fák méretét, az alkalmazható koronaformát, művelésmódot, a termés mennyiségét és minőségét, s ezeken a tényezőkön keresztül az ültetvények üzemeltetésének gazdaságosságát. Emellett alapvetően meghatározza az oltvány alkalmazkodóképességét a termesztés ökológiai viszonyaihoz, ami az ültetvény kondícióján, növényvédelmi problémáin keresztül szintén hatással van az eredményességre. A gyümölcstermesztés előtt álló, folyamatosan felmerülő közgazdasági, termesztéstechnológiai és ökológiai problémákra való rugalmas reagáláshoz világszerte nélkülözhetetlen eszköz a sokrétű, a feltételekhez minél jobban igazodó alanyhasználat.

Az alanyfajták nevezéktani kérdései

A gyümölcsfaalanyok ivartalanul szaporított fajtái ugyanolyan növényfajták, mint bármely más, gyümölcséért vagy díszítő értékéért termesztett fás növény fajtája. Megtévesztő és hibás volt az a gyakorlat, hogy az alanyokat korábban csupán betű és számjelzésekkel látták el, ami valószínűleg abból adódott, hogy ezeket nem tekintették „igazi” fajtának. Gyakori hiba az is, hogy az ivartalanul szaporított alanyokat klónalanynak nevezik, noha ezek a fajták nem a mai értelemben vett klónok, csupán annyiban, amennyiben egyazon klónnak tekinthető a több száz éve ivartalanul szaporított fajták minden egyes egyede.

A legújabb alanyfajtáknál azonban már egy egészséges változásnak lehetünk tanúi, a nemzeti fajtalistákra ma már többnyire szabályos fajtanévvel ellátott alanyok kerülnek, mint ahogy ez az alanyok részletes ismertetésénél majd kiderül. Az utóbbi időben megjelentek a valódi klónok is az alanyok között, az Európában nagy arányban szaporított ’Malling 9’ (’Sárga metzi paradicsomi alma’) alanynál került egyre több szelektált klónja forgalomba, amelyek többsége valamilyen pluszvariáns (pl. jobb gyökeresedés vagy eltérő növekedési erély) klónozásából származik.

További sokat vitatott kérdés a magról szaporított alanyok helyzete. Egyértelmű a helyzet, amikor az ivartalanul szaporított magtermő alanyfajtát tekintik fajtának és nevezik el szabályos fajtanévvel (pl. ’Haggith’ vadkajszi, ’Korponay’ sajmeggy stb.), de az már vitatható, amikor ezek alanyként használt magoncpopulációit is az anyafa fajtanevével illetik, mivel a populáció genetikailag nem azonos a magtermő fajtával. Előfordul, hogy az ilyen populációt a keresztezett szülőfajtákkal jelölik (pl. ’Hüttners-Hochzucht 170×53’). Megoldást csak a magonc alanyfajta fogalmának elismerése és bevezetése jelenthet (Hrotkó 1987, 1995).

Magonc alanyfajta lehet minden olyan termesztési célból hasznos tulajdonságokkal rendelkező magoncpopuláció, amely fenotípusában a termesztési célt kielégítő mértékben hasonló egyedekből áll, s amelyet évente rendszeresen azonos összetételben elő lehet állítani. A fás növényeknél a szülők (magtermő és pollenadó) ivartalan szaporításával, valamint ezek megfelelő (több pollenadó esetén azonos termékenyítési esélyt biztosító) elrendezésével a magtermelő ültetvényben az azonosan történő reprodukció lehetősége biztosított. Az önmeddő magtermő fajtáknál az utódpopuláció egy pollenadó esetén F1 hibridekből áll, míg több pollenadóval pollenkeverékes megporzás esetén az alanyként használt magoncok F1 hibrid családot alkotnak. Az ilyen magoncok a jól ismert genetikai törvényszerűségek következtében egyöntetű és igen erős növekedésű állományt adnak. Öntermékenyülő magtermő fajtáknál az utódpopulációban az anyanövény genotípusától függően a hibrideknél nagyobb változatosság jelenhet meg a magoncok fenotípusában, ez azonban az anyanövények kiválasztásával, utódvizsgálattal az alanycsemeteként felhasználó faiskola által elfogadható mértékűre redukálható (Hrotkó 1987, 1995).

Az ismert alanyok közül ebből a szempontból megfelelő fajtanevet használtak a francia ’St. Julien Hibride No.2’ esetében, ahol a magot a ’St. Julien d’Orleans’ fajtáról szedik, melynek a pollenadója a ’Brompton’. A gyümölcsükért termesztett fajtákból, ha magját alanynevelés céljára használják és a pollenadó meghatározott, hasonló értékű magoncpopuláció állítható elő (pl. Vilmos körte magonca).