Ugrás a tartalomhoz

Növények a kertépítészetben

Fekete Szabolcs, Gellér Zita, Gerzanics Annamária, Gerzson László, Jámborné Benczúr Erzsébet, Lászay György, Schmidt Gábor, Szántó Matild, Szendrői József, Tillyné Mándy Andrea

Mezőgazda Kiadó

1. fejezet - Növényalkalmazási alapelvek

1. fejezet - Növényalkalmazási alapelvek

A dísznövények és a kerttervezés

Néhány tervezési szempont

E könyvnek nem a kerttervezés, hanem a növényalkalmazás a témája. Mégis, az egyes dísznövénycsoportok szerepének és felhasználásának jobb megértésére célszerű először röviden áttekinteni a díszkert kialakításának elvi menetét és a tervezés néhány alapszabályát.

A díszkert – igen általánosan fogalmazva – olyan mesterséges zöldfelület, amelyet a kellemes szabadban tartózkodás céljára hoztak létre. Rendeltetését és nagyságát tekintve sokféle lehet, a családi ház tenyérnyi kertjétől a nagy közparkokig, nem is beszélve az olyan speciális rendeltetésű kertekről, mint a kórházkert, az iskolakert és így tovább. Bármilyen is legyen azonban, tervezése három alapvető lépésen keresztül valósul meg:

  1. feladatmeghatározás,

  2. funkcióséma,

  3. a kertterv elkészítése.

A folyamatot egy kisméretű és viszonylag egyszerű felépítésű kert, a hétvégi ház kertjének példáján szemléltetjük.

1. Feladatmeghatározás. A tervezés első lépése, hogy tisztázzuk: mire kívánjuk használni a kertet, és ennek megfelelően mi mindent kell (illetve lehetséges) elhelyezni benne?

A például szolgáló hétvégi kert leggyakoribb létesítményei: maga a hétvégi ház, a hozzá kapcsolódó előkert, egy nagyobb térség a sport és a napozás céljaira, esetleg egy szalonna- vagy flekkensütőhely, külön zug a magányos kerti olvasáshoz, homokozó, illetve játszósarok a kisgyermekek részére. Kívánalom lehet ezen kívül, hogy a hétvégi telken a díszkert mellett haszonkert is legyen, ahol nyáron a család számára szükséges zöldség és gyümölcs egy része megterem.

2. A funkcióséma elkészítése. Ekkor határozzuk meg az elhelyezni kívánt létesítmények helyigényét (terjedelmét), egymáshoz való kapcsolatát, és ennek megfelelően a legcélszerűbb elrendezését.

Az épület helyét a vonatkozó építési előírások eleve meghatározzák. Általában a teleknek az utca felőli részén kell elhelyezni, a kerítéstől 3–6 m-re.

A haszonkert (ha igényeljük) valahol leghátul kaphat helyet, míg az épület közvetlen környékét pihenőkertté alakítják ki. A díszes előkert értelemszerűen a keskeny utcafrontra kerül.

A napozó-, játszóteret valamivel beljebb célszerű elhelyezni; az utca forgalmától elzárva, de szorosan az épülethez kapcsolódva, szinte a hátsó vagy oldalsó terasz folytatásaként. Ehhez a viszonylag tágas térhez mint a kert „társalgójához” csatlakozik azután a kert többi, kevésbé használt része.

A homokozó (ha kisgyerekek vannak) lehetőleg a ház közelébe kerüljön, hogy a gyermekek állandóan szem előtt legyenek.

A szalonnasütőt és az olvasósarkot viszont a terület csendes zugában alakítsuk ki, elhatároltan, de mégis szép kilátással a kert többi részére.

Végezetül megtervezzük az egyes kerti létesítményeket összekötő útvonalat. A hétvégi kertben ezt célszerű a napozó-, játszótér peremén vezetni. Így körbejárva nagyobbnak látszik a terület. Másik előnye, hogy az ilyen út nem szabdalja fel az amúgy sem túl nagy zöldfelületet.

A tervezés fő állomásai egy házikert példáján a) feladatmeghatározás; b) funkcióséma; c) részletes kertterv elkészítése (Rajz és terv: Horn K.)

3. A kertterv elkészítése. A tervezésnek e harmadik, befejező szakaszában az elképzelésünk egyre konkrétabb formát ölt. Először csak név nélküli növénytömegeket tervezzünk, a kert tereinek kialakítására. Növényi térfalak övezzék körös-körül a kertet, kizárva a kíváncsi tekinteteket és a külvilág nemkívánatos látványát. Növénycsoportok választják el egymástól a különböző funkciójú belső kertrészeket is.

Különböző térfalak a kertben a) sík (egyhangú); b) konvex (térszűkítő); c) konkáv (térnövelő) (Ormos, 1967 nyomán. Rajz: Horn K.)

A térhatárolás mindig a szükségletekhez igazodik, kifelé általában tömör, míg a belső terek között csupán jelképes. Megakadályozza a zavaró átlátásokat, de feltárja a következő részlet néhány szép pontját. Ezzel mintegy „hívogat” további sétára, felderítésre. A külső lehatárolás sem kötelezően folytonos. A zárt növényfal meg-megszakad ott, ahol igazán szép, bemutatásra érdemes a környező táj.

Vannak ezenkívül a kertnek olyan részei, amelyeket kimondottan a külvilág számára, „kirakatnak” szánnak. A hétvégi ház esetében például ilyen az előkert. Ezt a házból vagy a kert belsejéből úgysem igen látjuk, ezért már eleve az utca felé tájoljuk. Így szépen keretezi az épületet, s egyben az egész kert reprezentatív bejáratául szolgál.

Miután a kert egészének képe így nagy vonalakból összeállt, akkor kerül sor az egyes részletek kidolgozására: a kerti műtárgyak (burkolatok, padok stb.) és a növényzet pontos megtervezésére. Idáig elsősorban a használhatóságot tartottuk szem előtt. Most „feldíszítjük”, berendezzük a kertet: megadjuk a hangulatát és a kényelmét. Díszfákat, díszcserjéket tervezünk oda, ahol idáig csak név nélküli növényfoltok szerepeltek. Évelő virágokkal tesszük barátságossá a pihenőpad környékét, és gazdagon nyíló egynyáriakkal hangsúlyozzuk az épület rangját, központi szerepét.

Az eddig leírt folyamatot ismét végiggondolva meglepő hasonlatosságot fedezhetünk fel a kert tervezése és az épület belsejének megtervezése és berendezése között. Mondhatjuk úgy is, hogy a kert a ház folytatása a szabadban. Mindkét esetben emberi tevékenységek színterét foglalja. Mások azonban az arányok, főképpen pedig mások az építőanyagok. A kertben élettelen helyett túlnyomórészt élő anyagokkal dolgozunk. Növényekből épülnek a kert egyes „helyiségeit” elválasztó térfalak. Vázák és képek helyett virágok adják a díszítést, és részben a növényekből alakul ki a kert „bútorzata” is.

A növények szerepe a kertben részben funkcionális, részben pedig ornamentális.

A funkcionális szerep. A funkcionális szerep azt jelenti, hogy a jól megtervezett kertben a növényzet soha sem öncélú: mindig van valami konkrét feladata, funkciója. Ilyen feladatok lehetnek:

  • a forgalom terelése,

  • a figyelem felkeltése,

  • a szélvédelem,

  • a por- és zajszűrés,

  • az árnyékadás és így tovább.

A leggyakoribb, leginkább feltűnő növényi funkció a terek formálása, a térfalak kialakítása. A kőből épített tereket sík falak határolják, egyenes, illetve szabályos derékszögben megtörő határvonallal. Ilyen szabályos térfalra (pl. nyírott sövény) a kertben csak akkor törekszünk, ha kevés a hely vagy ha az épített jelleg, az épület közelségének hangsúlyozása a cél. Természetszerűbb és ezért gyakoribb a kertben az oldott formájú, lazán hullámzó növényi térfal. A hosszú, egyenes felületeket (pl. a kerítés vonalát) időnként megszakítjuk, illetve megtörjük egy-egy díszfa, díszcserje vagy virágfolt elételepítésével. Kerüljük a hegyes szögleteket, szabályos sarkokat. Az irányváltoztatást inkább öblösen lekerekített határvonallal oldjuk meg, vízszintes és függőleges irányban is.

Így például a gyep vízszintes síkjától először alacsonyabb, majd egyre magasabb növényekkel, fokozatosan érkezzünk el a magas cserjék vagy fák alkotta függőleges térhatárig. Az így kialakított határfelület a homorú, idegen szóval konkáv térfal. A konkáv térfal előnye, hogy kellemes a szemnek, ugyanakkor a valósnál nagyobbnak mutatja az adott teret. Természetessége azon alapszik, hogy a vadon élő növénycsoportok (fák, facsoportok, erdőfoltok, tisztások) az állomány fokozatos zárulása folytán ugyancsak ilyen határvonallal csatlakoznak a környezethez. Térnövelő hatásának pedig az a magyarázata, hogy a több „eseményt” kínáló, fokozatosan kitárulkozó konkáv felületen hosszabban elidőzik az emberi szem. Így „többnek” érzékeli azt, mint ha ugyanott csak egy pillantással felmérhető kerítésfalat vagy a nyírott sövényt látna.

Konkáv növényi térfal a) felülnézet; b) függőleges metszet (Rajz: Horn K.)

Az ornamentális szerep. Ornamentális szerepen a növények díszes megjelenését, esztétikai élményszerző képességét értjük.

Nyilvánvaló, hogy a funkcionális és az ornamentális szerep nem választható el egymástól. Bizonyos szituációkban azonban hol az egyik, hol pedig a másik lép inkább előtérbe. Egy nagy park határát lezáró erdőfolt fáinak például a szél- és zajvédelem a legfontosabb feladata. Bentről ezek a fák nem is látszanak, legfeljebb a csúcsaik. Igen fontos ezért, hogy funkcióképesek, azaz erőteljesek, egészségesek legyenek; egyedi megjelenésük már kevésbé lényeges. Bent a parkban, a tisztások szélét lezáró fáktól, cserjéktől viszont már elvárjuk a díszértéket, nem is beszélve a nyílt gyepbe magányosan ültetett fákról vagy a kerti pihenők környékének virágairól.

A kontraszthatás. Általában véve, minél inkább a szemlélődésre szánunk egy kertrészletet, annál inkább előtérbe kerül a növények ornamentális szerepe. Így a kert bejáratánál, az épületek környezetében, a kerti utak találkozásánál, pihenők, kilátók környékén erőteljesen élünk a kerti színek és formák adta lehetőségekkel. Az ilyen helyek fő nézőpontjaiban különleges gonddal megtervezett növények, növényegyüttesek segítségével hívjuk fel a szemlélő figyelmét, tereljük pillantását. Gyakran élünk a kontraszthatás eszközével. Ennek lényege, hogy ellentéteket állítunk párba. A két ellentétes motívum kölcsönösen kiemeli egymást, segíti a kép megértését. Más esetben az erőteljes fő motívum által keltett feszültséget oldjuk fel annak ellentételével. Sokféle kontraszt létezik. Leggyakoribb a színkontraszt (pl. hófehér fal előtt sötétvörös virágok), valamint a formai kontraszt (felálló és lecsüngő koronájú fák együttese). A konkrét alkalmazási módokról az egyes növénycsoportoknál majd még részletesen beszélünk.

Minél erősebb egy együttesen belül a kontraszt, annál inkább felkelti a figyelmet. Arra azonban vigyázni kell, hogy egy határon túl az erős kontraszt már nyugtalanítóvá, zavaróvá válik. Mindez fordítva is igaz: az enyhén kontrasztos (pl. közeli színtónusokból összeállított) növénycsoport nyugtatóbb az erősen kontrasztosnál, de egy határon túl ez már unalmassá válik.

Méretek és arányok. A növényi együttesek elhelyezésekor, kialakításakor tisztában kell lenni a méretekkel és az arányokkal. Mekkora legyen, hány és milyen nagy elemből álljon egy ilyen együttes? Mitől lesz „arányos” a környezettel? Miért olyan szép a tarka virágágy egy családi ház bejáratánál, és miért tűnik nevetségesnek ugyanaz a virágágy egy hatalmas középület előtt? Vagy egy vegyes cserjesor, mondjuk, 10 m-enként váltakozó növényekkel, mitől változatos egy városi közparkban és mitől monoton egy parányi házikertben?

A válasz, igen leegyszerűsítve az emberi test természetes léptékeiben és az esetleges mechanizmusában rejlik.

A kertben, a használhatóság mellett, látványokat, illetve látványok sorozatát tervezzük. A látvány tervezésekor pedig tekintettel kell lenni az emberi látás sajátosságaira.

Látómezőnk a szem mozgatásával, de változatlan fejtartás mellett szélességben 54°, magasságban pedig a horizont felett 27°, alatta 10° terjedelmű. Más szavakkal fogalmazva: mozdulatlanul egy irányba nézve a szemünk körülbelül egy fekvő téglalap alakú képet „fog be”. E kép hozzávetőleges mérete a látószög és a szemlélő távolsága ismeretében bármikor megszerkeszthető.

Az ember azt tudja igazán élvezni, amit viszonylag könnyen áttekint és megért. Ugyanakkor a túl egyszerű dolgokat már unalmasnak tartja. Ha a szemünk által átfogott képben egyszerre csak egy elemet (pl. egy fa zöld lombját) látunk, az egyhangú. Ha már néhány elem szerepel (pl. a nyílt gyepben egy szép díszcserje, mögötte egyöntetű háttérrel), az változatos és mégis könnyen felfogható, épp ezért kellemes látványt nyújt. Ha emelkedik az alkotóelemek száma, a kép egy darabig (általában 5–7 alkotóelemig) egyre érdekesebbé, mozgalmasabbá válik. Egy határon túl azonban már inkább nyugtalanító, zavaró lesz a látvány a nehéz megértés miatt. Ez a határ egyénenként, sőt korosztályonként is változik. A fiatalok például kedvelik az élénk színeket és a mozgalmas együtteseket, míg az idősebb emberek inkább a visszafogottabb színű és nem túl mozgalmas és ezért nyugtató hatású összeállításokat részesítik előnyben.

Ami a látómező jelentékeny részét (legalább egyharmadát) kitölti, azt érezzük a kép hangsúlyos részének, fő motívumának. Az előkertben például a ház és a keretező növényzet megfelelő arányának betartásával domborítjuk ki az épület uralkodó szerepét. Fontos az is, hogy a fő motívum ne csak méretben, de díszértékével is kiemelkedjék környezetéből. Egy különleges alakú szoliter fa egyöntetű zöld háttér előtt hatásos látvány. Ha kiabáló színek, ugráló formák alkalmazásával elkezdjük „feldíszíteni” a hátteret, a látvány fokozatosan elveszíti varázsát. Ilyenkor ugyanis a fő motívum és a háttér kölcsönösen versengenek a szemlélő figyelméért, s ezzel lerontják egymás hatását.

Különböző léptékű kertekbe illő együttesek, a szemlélő távolságától függően (Rajz: Földi H.)

A pillantásunkkal befogott „kép” mérete a távolsággal arányosan nő. Igen fontos ezért, hogy milyen távolról kívánjuk bemutatni a megtervezett növényegyüttest. Egy kerti pad előtti évelőágyban 1–2 méterenként kell váltogatni a virágokat ugyanannak a mozgalmasságnak az eléréséhez, amit a pihenőtér túlsó szélén lévő cserjefolt 6–8 m-enként váltakozó színfoltjai nyújtanak.

Az elemek számának növelése homogén együttesben a)–b) élénk; c) nyugtató; d) egyhangú (Rajz: Földi H.)

Az elemek számának növelése heterogén együttesben a) szoliter növények egyöntetű háttérrel; b) és c) hármas, ötös csoport egyöntetű háttérrel. Kölcsönösen kiemelik egymás díszét; d) túl sok tagú csoport mozgalmas háttérrel (Rajz: Földi H.)

Idáig az egy pontból szemlélt kerti képről beszéltünk. Bonyolultabb a helyzet, ha a kertet nem mozdulatlanul élvezzük, hanem sétálva körbenézegetve. Ilyenkor egy-egy kertrészlet észlelési ideje a mozgás sebességével egyenes arányban megrövidül. Az esztétikai élményhez szükséges észlelési időt úgy biztosíthatjuk, ha elnyújtjuk, megnagyobbítjuk a tervezett mozgás irányába. Egy kerti sétautat kísérő cserjesor például akkor kellemes, ha 6–8 m-enként váltogatjuk benne a növényt színben formában és méretben egyaránt. Ugyanez a lépték egy autópálya választósávjában bántó vibrálást okozna. Helyette legalább 300–500 m-es, egyöntetű szakaszok alkalmazzunk. Így látványuk a mellettük 10–20 másodpercig elsuhanó autóból jól élvezhető, de még nem válnak unalmassá.

Mint minden embert szolgáló tárgy, a dísznövény akkor igazán szép, ha nem öncélú, a szépségen kívül valami egyéb rendeltetése, funkciója is van.

„Funkcióteremtés” a kertben a) útkanyar; b) sziklakert (Rajz: Horn K.)

A legdekoratívabb elem is elveszíti az értékét, ha jelenléte nyilvánvalóan felesleges vagy netán akadályozza a kert használatát. A napozó-, labdázótér közepére bigygyesztett virágágy, az ablakot eltakaró díszbokor vagy az egész kertet beborító „fenyveserdő” „elkényeztetett nyűg” a kert használói nyakán. Látványuk – épp feleslegességük miatt – ugyanolyan zavaró, mint, mondjuk, egy díszes padlóváza a szoba kellős közepén: szép, szép, de minek?

Áthidaló megoldás, ha a gyakorlati szempontból szükségtelen, de általunk mégis megjeleníteni kívánt együttesek számára funkciót találunk. A sík előkert közepén felhantolt földkupacba tűzdelt kövek és virágok együttese például nyilvánvalóan nem szerencsés, idegen a környezettől. Ugyanezeket a köveket és sziklanövényeket a ház falát támasztó rézsűbe építve már a rézsű ötletes kihasználását jelenti: praktikus megoldás és szép lehet. Még akkor is, ha a „támasztó” rézsűt csak a sziklakert létének indoklása végett képeztük ki.